1.

A 92. nap reggele hideg széllel köszöntött az amerikai bányavidékre. Délelőtt, négy órával a kilövés előtt még a hó is hullani kezdett. A havazás nem volt szokatlan ebben az évszakban, de a hópelyhek nagysága és sűrűsége a telet idézte. A szél bele-belekapott a hópihékbe, s fehér örvényeket kavart belőlük.

Terlt ez nem érdekelte. Ünnepelt. Ez az utolsó nap, amit a Földön tölt.

Eddig minden a legnagyobb rendben zajlott. Napfelkelte óta a területet járta, ellenőrizve az összes kábelt és vezetéket. Szerelmes mozdulatokkal tisztogatta a póznákon lévő kilövési pontokat. Ezek a pontok fogják elfordítani az űrt, s ezek viszik végre haza az otthonába.

Hihetetlen történetet kerített maga köré. Kezdve a zendüléstől a végkiárusításig. Legvégül azért, kemény küzdelmek árán, Terl mégis megvédte a Társaság technológiáját, s fájdalom, még egy mindent elrendező bombát is készített, amely örökre eltitkolja a Társaság elárulását. Hinni fognak neki a Psziklón. Egészen biztos, hogy visszaküldenek egy kamerát, hogy ellenőrizzék, Terl igazat mondott-e, de a kamera már csak egy meteoritfelhőt fog találni a Föld helyén.

Ezután nyugdíjba vonul, mondván, az események nagyon megviselték. És egy gyönyörű éjszakán kimegy a temetőbe, ás egy keveset, és egy szempillantás alatt gazdagabb lesz tíz, aranyból készült koporsófedéllel és kétmilliárd kredittel. Csak lassan kezdi majd forgatni a pénzt, amiről azt fogja mondani, hogy a különböző csillagrendszerek más-más kreditárfolyamai kihasználásával szerezte.

Tökéletes terv.

Néhány percen keresztül azon merengett, mikor érnek már ide a briganti kommandók. Nem szívesen időzött a szabadban. Elmondhatatlanul utálta ezt a bolygót. Ezen a napon azonban mintha nem émelygett volna a légzőgáztól. Hiába, ez egy csodálatos nap volt.

És íme, a briganti kommandók is megérkeztek. Magukkal hozták a csomagot, pont úgy, ahogy azt megbeszélték. Hosszú, rongyokkal körbetekert csomag volt. A kilövés előtt Terl kinyitja a csomag végét, Snith egyik testőre pedig egy maszkot nyom rá. Kétszer is meg fogják gondolni, hogy megtámadják-e az emelvényt!

Szólt a briganti szakasznak, hogy a csomagot dobják az emelvény közepére.

Következő lépésként Terl felugrott arra a targoncára, ami már régóta ott várakozott az egyik atmoszferikus kapuban, majd a targoncával az irodájához hajtott.

Mindegy volt, hogy a koporsókat vagy az irányítópultot viszi ki először a teleportációs területre, de mert a koporsóknak nem árt a havazás, úgy döntött, először a pénz kerüljön ki az emelvényre. A brigantik körbeveszik az egészet, így senki sem tudja ellopni a kétmilliárd galaktikus kreditet. A koporsók amúgy is túl nehezek ahhoz, hogy valaki csak úgy felkapja őket.

Megakadt a szeme a szőnyegen. Földdarab volt rajta. Aztán arra gondolt, biztosan az ő csizmájáról esett le. A lényeg az, hogy az összes koporsóra rákerült az “X”.

Négy gyors fordulóval, és rendkívül szakszerű gépkezeléssel, Terl pillanatok alatt kihordta a koporsókat, s ledobálta őket az emelvényre.

És most az irányítópultot. Elbillentette, hogy hozzáférjen az aljához. Az egyik szekrényből egy bombát vett elő, melyet bedugott a pult üreges aljába. Még nem állította be. Majd tíz perccel a kilövés előtt megteszi. A teleportáció körülbelül három percig tart majd, gondolnia kell önmagára is, a visszarúgás pedig negyven másodperccel később érkezik. Így hat perccel és negyven másodperccel a kilövés elindítása után bumm! A pult nincs többé!

Kivitte, majd lerakta egy kisebb emelvényre, melyet a pult számára készített, s amely belül esett a légpáncélkábel hatósugarán. Mindent pontosan eltervezett, a hóra azonban nem számított. Egy darab ponyvával takarta be a pultot, hogy a hólé, a gombok mellett, még véletlenül se csorogjon be a pult belsejébe.

Terl a végső helyére taszigálta a pultot, majd felpattant a targoncára, hogy elálljon vele az emelvény közeléből. Néhány tíz méter után leugrott az ülésből, és a sorsára hagyta a járművet. Kit érdekel? Ezek az állatok amúgy is iszonyatos rendetlenséget hagytak maguk után. Mágneses daruk, kotrógépek, fúrógépek, s más eszközök borították a környéket, rendetlen összevisszaságban. Micsoda zűrzavar!

A póznák felől érkező kábeleket rácsatlakoztatta a pultra. Jó néhány vezetéket kellett a helyére illesztenie. Összefogta őket egy kötegbe. Néhány perc múlva egy hat hüvelyk átmérőjű kábelkígyó indult el a pulttól, s futott szét a póznák irányába.

Terl ismét ellenőrizte a színkódokat. Igen, minden rendben.

Biztonságképpen bekapcsolta a légpáncélt. A hópelyhek megakadtak rajta, s lassan egy fehér bura kezdett kirajzolódni a terület fölé. Igen, működik. Kikapcsolta.

Kap-e áramot a pult? Igen, minden működik.

Terl az órájára pillantott.

Egy teljes órája volt még a kilövésig. Éppen elég idő egy pofa kerbangó felhörpintésére.

Végignézett az irodáján. Most látja utoljára ezt a helyet, gondolta. Hála az ördögnek!

Terl kinyitotta a szekrényeket, és mindent belesöpört az iratmegsemmisítőbe. A titkos rekeszeket is felnyitotta, és azok tartalmát is átadta az enyészetnek. Furcsa volt ez egy biztonsági főnöktől. Az összes feljegyzését és iratát belegyűrte a megsemmisítőbe, mikor észrevette, hogy az nem működik. Ah, valószínűleg a légpáncélkábel bekapcsolása lecsapta az épületek biztosítékrendszerét. Kit érdekel? Ebből a bolygóból amúgy is csak egy meteoritfelhő marad.

A ruhaszekrényhez lépett, a kivette az egyenruháját, valamint a jobbik csizmáját. Gyorsan átöltözött. Fejébe nyomta ünnepi sapkáját. Megnézte magát a tükörben. Nagyon jó!

Néhány dolgot még beledobott egy úti zsákba, majd megnézte az óráját. Húsz perc múlva indulás.

A hó, amely lassan elborította az épületeket fedő burát, talán még sűrűbben hullott, mint korábban. Kit érdekel?

Felhúzta a maszkját, amelyre egy teljesen új palackot csatlakoztatott, hóna alá vette a gyönyörűen becsomagolt s nagyon nehezen kicsomagolható végső bombát, felkapta a zsákját, s utoljára kilépett az irodája ajtaján.

Minden készen állt az indulásra!

Az ötszáz briganti, bölénybőr kabátjuk dacára is reszketve a hidegtől, kissé riadtan felvonult, s elfoglalta a Terl által körültekintően kiválasztott pontokat. Egy, szinte összefüggő brigantifal vette körül a légpáncélkábel által határolt területet.

Úgy tűnt, Arf Moiphy “szás” vezeti az akciót. Terl szigorú hangon fordult a brigantihoz: - Megértették az emberei, hogy csak mérgezett nyilat, kést és bajonettet használhatnak? Még csak gondolni se merjenek lőfegyverre.

- Kíséret! - kiáltotta Snith tábornok.

Ah, jó! Snith tábornok és a hattagú díszkíséret. mindannyian maszkban, megjelentek az emelvényen. Ujjaikat igyekeztek megvédeni a hóeséstől.

Terl körülnézett. Nehezen látott keresztül a sűrű hóesésen. Lármát hallott.

Mi lehet ez? Az egész brigantitörzs összegyűlt a hullaház körül, hogy lássák Snith tábornok elutazását. Elképesztő! A hideg ellen beöltözött asszonyok topogtak a hóban, s köztük ott ácsorogtak a szolgálaton kívüli brigantik. Micsoda koszos csőcselék! Még szerencse, hogy maszkot visel, és így nem érzi a bűzüket.

Brown Limper Staffor és Lars Thorenson is megérkeztek. A földjáróval felhajtottak az emelvényre. Már csak ők hiányoztak, gondolta Terl.

Terl a járműhöz ballagott.

Ahelyett hogy köszönt vagy elbúcsúzott volna, Brown Limper Staffor Terlre támadt. - Nem látom Tylert.

Terl megállt előtte. Brown Limper valami drága szőrből készített kabátot viselt. A hó pillanatok alatt elborította a haját és a gallérját. A tekintete lázasan csillogott.

- Ó, hamarosan itt lesz - mondta Terl. - Itt lesz.

Terl Brown Limper lábához pillantott. Egy láda feküdt mellette, egy vastag, három láb hosszú láda. Aha! Terl lehajolt, s mielőtt még Brown Limper vagy Lars bármit tehettek volna, felkapta a ládát, és egyetlen mancsmozdulattal letörte róla a lakatot.

Egy Thompson géppisztoly! Igaza volt, mikor nem bízott ebben az állatban. Egyetlen lövés a teleportáció alatt, és az egész emelvény a levegőbe repül!

Terl félkörben meghajlította a fegyver csövét, majd félredobta. - Ez nem volt szép - mondta. - Az egész környék a levegőbe repült volna!

Brown Limper nem tűnt szomorúnak. A tekintetében titokzatosság fénye csillogott.

Terl Lars kézifegyverét is elvette. Kiszedte belőle a lőszertöltetet, és jó messze eldobta. - Nincs lövöldözés! - mondta, s az arcuk előtt fenyegetően megrázta a karmát. Lehet még valami Brown Limpernél? Terl elgondolkodott. Meglehetősen tébolyodott a tekintete, de ennek alig van köze a fegyverekhez.

- Itt van - folytatta Terl hízelgő hangon - egy ajándék, melyet én készítettem.

Átnyújtatta Brown Limpernek a gondosan becsomagolt végső bombát. A szerkezet legalább nyolcvan fontot nyomott. Brown Limper átvette Terltől, de a bomba azonnal csúszni kezdett kifelé a kezéből. Terl, kissé aggályosan, elkapta, mielőtt még a bomba zuhanni kezdett volna. Terl mosolyt erőltetett az arcára, miközben a szerkezetet visszatuszkolta Brown Limper kezébe.

- Egy kis kedvesség - mondta. - Nyissa ki, miután elmegyek, és legtitkosabb álmai is valóra válnak. Erről mindig eszébe fogok jutni. - Nincs miért izgulni. Legalább egy óra kell a bomba kicsomagolásához. Aztán csak fel kell emelni a fedelét, és bumm, a bolygó nincs többé!

Terl megpaskolta Brown Limper fejét, s közben az órájára pillantott. Még van idő. Elindult az emelvény közepe felé. Arf Moiphy “szás” vigyázzt vezényelt az embereinek. Terl ellépett előttük.

Egyszerre szemtelen és katonás léptekkel a pulthoz vonult.

Bekapcsolta a légpáncélkábelt. A hópelyhek fennakadtak rajta. Jó! Most már biztonságban van. Egy fal választja el az emelvényt és a pultot a külvilágtól, s azon túl még egy, fegyveresekből álló fal is vigyázza a teleportáció nyugodt lefolyását.

Az órájára nézett. Még mindig volt elegendő ideje ahhoz, hogy a csomagját rádobja a koporsókra. A brigantik a magukkal hozott légpalackokat rendezgették.

Snith tábornok, egyenruhaforma bölénybőr kabátjában, “gyémánttal” díszített sapkájában, mellén keresztbe vetett s mérgezett nyilakkal teletűzdelt öveivel, katonás tisztelgéssel búcsúztatta Terlt. Aztán így szólt: - Biztosan be tuggya vátani ezt a pézt? - A Brown Limper képével ellátott bankók halmára mutatott.

- Persze - nyugtatta meg Terl. - Megkapják a pénzt, ahogy megbeszéltük. Maga és az emberei ezért kísérnek el, nem?

Snith megnyugodott.

Terl a kísérőkhöz lépett, majd lehajolt a hosszú csomaghoz, s kinyitotta a végét. Egy fekete szempár bámult rá a csomagból. Intett az egyik brigantinak, aki maszkot tett a csomagban fekvő arcára, majd a palackot bedugta a csomagba, s rácsatlakoztatta a maszkra. Alig tudta elrántani a kezét, mikor a fogoly meg akarta harapni!

Terl az órájára pillantott. Eljött az idő. A pulthoz lépett.

A bal felső sarokban megbúvó kapcsolót átbillentette, majd áram alá helyezte a pultot. A pult gombjai felizzottak.

Terl a másodperceket számolta, majd betáplálta az alaposan betanult koordinátákat. Óráját figyelve várta a megfelelő pillanatot. Megnyomta a tűzgombot.

Lenyúlt, és a bombát is aktiválta.

A vezetékek zúgni kezdtek.

A szeme sarkából látta, ahogy valaki kibukkan Brown Limper földjárója mögül. A járművel már korábban lehajtottak az emelvényről. Valaki sugárbiztos ruhában. Terl összevonta a szemét, majd rádöbbent, hogy az a valaki éppen olyan, mint az ő állata.

Hah! Legalább Brown Limper is megkapja, amit akar!

Terl kiballagott az emelvény közepére.

A zúgás egyre hangosabbá vált. Micsoda boldogság arra gondolni, hogy három perc múlva már a Psziklón lesz, teljes biztonságban!

2.

Brown Limper Staffor majd’ megpukkadt a haragtól, mikor Terl felfedezte a géppisztolyt. Mikor a pszikló még el is görbítette a fegyver csövét, alig tudott uralkodni magán. Ez a nagydarab szörny tényleg erős.

Csak állt, s kénytelen volt elfogadni az ajándékot. A súlya alapján csak arany lehet. Nem volt aggálya az arany elfogadásával kapcsolatban, még akkor sem, ha megvesztegetésnek tűnt. Megérdemelte. Megdolgozott érte. Lázas tekintettel kereste Tylert.

Látta Arf Moiphy “szás”-t tisztelegni. Látta azt is, ahogy az összes briganti mérgezett nyilat illeszt az íja húrjához. Látta az emelvényen történteket. Valaki van abban csomagban. Tyler? Nem, nem lehet Tyler. Vagy mégis Tyler? Lehet, hogy Terl átverte őt? Nem, nem lehet Tyler. De akkor kicsoda? Csak Tyler lehet. Valaki maszkot tett az arcára. Ez azt jelenti, hogy Terl magával akarja vinni a Psziklóra!

Nem, nem lehet Tyler.

De lehet, hogy mégis ő.

Mikor a hó megállt néhány tíz lábnyira a terület felett, és lassan gyűlni kezdett a levegőben, Brown Limper megrökönyödött. De aztán semmi nem történt, azonkívül, hogy Terl a pulthoz ballagott.

Brown Limpernek már korábban elmondták, hogy a vezetékek zúgásával veszi kezdetét a teleportáció.

Erre várt.

A sűrű hóesés lassan eltakarta Brown Limper szeme elől az eseményeket.

Hallani azonban még jól hallott.

Halk zúgás ütötte meg a fülét. Nem volt benne biztos, hogy valóban azt hallja, amire gondol. A szél egyre hangosabban süvített, s a brigantitömeg is folyamatosan zsivajgott. Snith tábornokot búcsúztatták. Brown Limper jobbnak látta, ha megvárja, míg Terl visszaballag az emelvény közepére.

A földjáróban volt még egy géppisztolyt. Brown Limper mindenre gondolt.

Abban a pillanatban, ahogy Terl eléri az emelvény közepét, Brown Limper beveti magát a járműbe, előkapja a Thompson géppisztolyt, megtölti, az emelvényhez rohan, és tüzel. Csakis Tyler lehet abban a csomagban!

Brown Limper állt, kezében az “ajándékkal”, s várta, hogy Terl végre otthagyja a pultot. A szél süvítése és a briganti csőcselék kiáltozása lehetetlenné tette, hogy meghallja a zúgás kezdetét. Biztosra kell mennie.

Jobb lesz, ha megvárja az utolsó pillanatot. Akkor már Terl nem tud lerohanni az emelvényről, hogy megállítsa őt.

Nem hallotta a háta mögül a lábdobogást.

Hirtelen két kezet pillantott meg, melyek elkapták az “ajándékot”. A támadó arcát eltakarta a sugárbiztos ruha védőüvege, s alatt még egy maszkot is viselt.

A két rétegen keresztül is meglátta a támadó szőke szakállát.

Tyler volt az, személyesen!

- Rohanj! - kiáltotta a támadó.

A kezek elragadták Brown Limpertől az “ajándékot”.

- Fuss, ha kedves az életed! - ordította a félig eltakart arc.

Aztán a támadó megfordult, és a nehéz csomaggal együtt rohanni kezdett a hangárok felé. A kavargó hóesés néhány pillanat alatt elnyelte a szaladó alakot.

- Lődd le! - sikította Brown Limper Larsnak.

Megfordult. Lars elszaladt! Már legalább százlábnyira járhatott. Lélekszakadva rohant Denver felé.

Valami szöget ütött Brown Limper fejében. A hang! Ismerte Tyler hangját. A maszk és a sugárbiztos lemez ellenére is azt gondolta, nem Tyler hangját hallotta. Mintha inkább egy svéd lett volna.

De Tylernek is itt kell lennie a környéken.

Brown Limper elindult a jármű felé, hogy előszedje a másik fegyvert. Az oldalajtót zárva találta.

Csalódott sóhajtással kerülte meg a járművet. Kell az a fegyver.

Miközben a hóban sántikált, a kiáltozáson és a szél süvítésén keresztül is megismerte Tyler hangját. Az emelvény felől hallatszott. Összetéveszthetetlen! Sietnie kell.

3.

Dwighr óvatosan felemelkedett a szakadék pereme mögül. Terepszínű sugárvédelmi ruhát viselt és légzőmaszkot az ólomüveg védőlemez mögött.

Ahogy Terl az emelvényre lépett, Dwight a maszküveghez emelte a bányarádiót, és beleszólt: - Első riadó!

Dwightot azért választották meg a rajtaütő szakasz parancsnokává, mert megbízhatóan és pontosan követte az utasításokat, eltérés nélkül, és mint a néhai bányászat egyik vezetője, tudott bánni a többiekkel.

Kevéssel éjfél után feküdtek bele az ólomkoporsókba, amelyeket az emelvény körül, szabályos közönként ástak el.

A koporsókat Ker és a hallgatók már akkor beásták, mikor a páncélkábel számára alakították ki a területet. Tetőtől talpig sárosak voltak, és most már havasak is.

Nem okozott nehézséget előző éjjel bemászni a koporsókba. A briganti őrök, akik lerészegedtek a kábítószerrel kevert whiskytől, mint két hónapja minden este, semmit sem vettek észre.

Dwightban volt egy nagy adag babona. Minden majdnem túl simán ment. Jonnie a kábelterületen belül feküdt az egyik koporsóba rejtve, éppen a kilövőállás szélénél. Kintről jövő tűztől nem eshet baja: ezt ellenőrizték. De Dwightot megbénította a gondolat, hogy Jonnie egyedül van odabent azokkal a vérengző fenevadakkal. Megpróbálta rábeszélni Jonnie-t, hogy hagyja másvalakire a feladatot, de Jonnie nemet mondott, mondván, senkit sem tenne ki ekkora kockázatnak: valakinek odabent kell lennie, hogy lekapcsolja a légpáncélkábelt, távirányítóval végrehajtsa a darus akciót, és leengedje a vezérlőpultra a páncélkupolát. A daru nem tudja a kupolavédőt ráereszteni a pultra, ha a légpáncélkábel bekapcsolva marad. A kapcsolóállást is meg kell lesni, amelyre szükség lesz a kilövéskor. És valakinek el kell vágnia a vezérlőpult kábeleit is. Dwight három embert akart odaküldeni - Jonnie szerint ennyien nem férnének el a kupolában a vezérlőpult mellett.

Terl most a vezérlőpulthoz lépett. Dwight a bányarádióba szólt: - Második riadó! - A harmadik akkor következik, ha Terl megnyomja a tűzgombot. Az akció akkor indul, ha az emelvény közepére ér, és felzúgnak a vezetékek.

Dwightnak és csapatának mindössze másfél perce volt arra, hogy az egész feladatot végrehajtsa. Folyamatosan gyakorlatoztak Afrikában, de sohasem lehetnek egészen biztosak magukban.

A hóvihar megnehezítette a látást, azt azonban látta, amit látnia kellett. Te jó Isten, rengeteg briganti nyüzsög a környéken! Tömör sorban állták körül az emelvényt, hátat fordítva a légpáncélkábelnek. Bőrkabátjaik ki-kidudorodtak. Íjaikat védték, s a vállszíjukba tűzdelték mérgezett nyilakat.

Dr. Allen eligazítást tartott a nyilakról. A méreg lassan hat, de halálos. Olyan sebességre gyorsítja fel az idegrendszert, amely végül halált okoz. Dr. Allen kifejlesztett egy ellenszérumot. Mindenkinek beadott egy kis adaggal belőle, de hozzátette, ha megsebesülnek, azt ettől függetlenül sürgősen kezelni kell. Mindenkinél volt egy kis ampulla szérum. Dwight remélte, hogy hatni fog.

Aztán látta, hogy hét briganti van az emelvényen. Vajon az lehet az egyik, akit Snith tábornoknak hívnak? És egy szakasz? Ezzel nem számoltak. Micsoda bolond ez a Snith, hogy kilöveti magát a Psziklóra! De Jonnie! Erre nem gondoltak. Túl késő volt már, hogy Dwight kitaláljon valamit. Az utasításai egyértelműek voltak. Minden a terv szerint.

Volt még valaki más is az emelvényen, készenlétben. Ki volt az? Istenem. Jonnie terve nem fog sikerülni! Teljesen védtelen lesz odabent! Dwight a fogát csikorgatta. Az utasításai csak a feladata elvégzésére szóltak. Azzal nem is lesz baj, csak mi lesz Jonnie-val?

A briganti törzs egyfolytában zajongott és éljenzett odaát a hullaház mellett. Más problémát nem jelentettek. Dwight újra Terlre irányította a figyelmét. A pszikló megnyomta a tűzgombot.

- Harmadik riadó! - szólt Dwight a bányarádióba.

Az általuk használt fegyverek nem fogják félbeszakítani az indítást. Kipróbálták őket. Nukleáris fegyvereik is voltak, arra az esetre, ha a Psziklóról psziklókatonák érkeznének az emelvényre.

Terl átsétált az emelvény közepére. Megtorpant. A zúgás megkezdődött, a kiabálás és szélzaj ellenére is jól lehetett hallani. Dwight Jonnie hangját hallotta a terület felől. Ez nem szerepelt a tervben.

Dwight végre fogja hajtani a feladatát.

- Rajta! - üvöltötte Dwight a bányarádióba.

Harminc skót lökte le a koporsók fedelét. Huszonöt beindította a gyújtószerkezeteket. Egyikük készen állt, hogy a daruhoz rohanjon. Négyen tartalékot képeztek.

Lángnyelvek csaptak fel! Az összetömörült brigantikra huszonöt, orosz gyártmányú lángszóróból csapott rá a halálos, narancssárga permet.

A huszonöt ördögi fecskendő a pokol ostoraként vágott végig a brigantikon. - Allisonért! - hallatszott egy skót csatakiáltás.

- Bittie-ért!

- Skócia mindörökké!

Dwight megnyomta a földbe temetett hangszóró gombját. Csörtető, trombitáló elefántok zaja szólt felvételről, amely a rémületbe kergette a brigantikat.

A zsoldosok előrenyomultak, és megpróbálták felajzani az íjaikat. A metsző lángnyelvek összezsugorították az íjhúrokat. A brigantik szuronyrohamra készültek.

A hullaház körül ácsorgó törzs vadul ordított, tovább növelve a csatazajt. Megfordultak, és teljes erejükből rohanni kezdtek a síkság felé. Egymást letaposva próbáltak menekülni.

Az egyik skótnak kifogyott a lángszórója. Egy csoport briganti szuronnyal támadt rá.

- Fedezzétek Andrewt! - üvöltötte Dwight.

Az üzemképtelen lángszórótál jobbra és balra álló két skót kiszélesítette a lángcsóváját. Andrew kihúzta kétélű, skót kardját. Levágta a briganti tisztet, aztán ő maga is összeesett.

Ketten a tartalékok közül baltával estek rá az Andrewt kaszaboló brigantikra. Lemészárolták őket.

Dwight az órájára pillantott. Ötvennyolc másodperc volt hátra.

A lángszórók izzó lángcsóvákat lövelltek a brigantikra. Bőrkabátjaik és majombőr zubbonyaik papírként égtek rajtuk. Újból támadásba lendültek.

Dwight a szemét meresztette. Igyekezett keresztüllátni a füstön és a hóesésen. A daru! Már működnie kéne!

Igen, a kezelő már odaért. Az egyik tartalék védte egy lángszóróval.

A vezérlőpult kupolaburkát a földbe ásták, a rákapcsolt kábellel együtt. Nyilvánvalóan beragadt. Egy kiselejtezett földjáró páncéljából készítették. Az aljára harci gép csúszótalpát szerelték, amely összeforr a pultot tartó fémlemezzel, hozzáférhetetlenné téve az irányítópultot.

Dwight látta, ahogy a daru vége előrehajlik. A kezelő megrázta a darut, hogy kiszakítsa a kupolát a földből. Sikerült.

Nagy lendülettel felemelkedett. Erősen himbálódzott. A kezelő megállította.

Brigantik rohantak a daru felé. A skót tüzet nyitott rájuk a lángszóróval.

A kezelő a megfelelő pont fölé emelte a kupolát. Nem jutott át a légpáncélon. Dwight látta, ahogy a kezelő átkapcsol távirányításra. A távirányító Jonnie-nál volt, s neki kell majd a feladat többi részét végrehajtania, miután lekapcsolta az áramot a páncélkábelről.

Dwight igyekezett kivenni, hogy mi történik az emelvényen. Hófúvás, füst és sistergő narancssárga lángcsóvák akadályozták a látását. Biztos volt benne, hogy Jonnie-nak segítségre van szüksége. A fogát csikorgatta, s közben végezte a dolgát.

Itt-ott néhány lángszóró kifogyott. Tartálycsere? Nem. Körülöttük égő halmokban álltak a brigantik. A zsíros, fekete füst összekeveredett a hópelyhekkel.

Dwight az órájára pillantott. Volt még idejük. Akkor kell visszamásznia a fedezékbe, amikor Jonnie már lekapcsolta a kábelt, és a kupola ereszkedni kezd. Azt a parancsot kapta, hogy újra a koporsóban rejtőzzön el.

A skótok lángszóróval tisztították meg a terepet. Két tartalékos sietve a koporsójába emelte Andrewt. Sebtében sebkötöző gézlapokat dugtak a sugárbiztos ruha alá.

Egy briganti emelkedett fel az egyik hullarakás alól. Szurony volt nála., Támadásba lendült. Tőrt dobtak belé. Lángszóró gyúlt, s a briganti pörgő tűzgolyóként repült előre.

A darukezelő kiszállt a daruból, és visszarohant a koporsófedezékbe.

- Tíz másodperc van a visszavonulásra! - szólt Dwight a bányarádióba.

Hirtelen csend támadt, csak a tűz pattogása és a szél süvítése hallatszott. A brigantiknál semmi sem mozdult, csak a füst és kisebb lángnyelvek látszottak. Bosszút álltak Allisonért és Bittie-ért.

A törzs menekülő maradéka, messze a síkságon, még mindig futott.

A sűrű füst elborította a környéket. Dwight nem látta, mi történik az emelvényen.

Számok hallatszottak a bányarádióból: mindegyik szám azt jelentette, hogy egy ember visszatért az ólomkoporsójába, és belülről magára zárta a fedelet. Dwight ellenőrizte őket. Mindenki jelentkezett, kivéve Andrewt, de róla tudta, hogy a koporsójába tették. Dwight reménykedett, hogy nem ez lesz az igazi koporsója.

Dwight nem látta a füsttől az emelvényt.

A darut figyelte.

A vezetékek még mindig zúgtak. Mindenkinek, még a visszarúgás előtt, fedezékbe kell kerülnie, mondta Jonnie.

Dwight az órájára nézett. A páncélfüggöny nem nyílt ki. A daru teteje sem mozdult meg.

Kétségbeesett határozatlanság kerítette hatalmába. Nem mászhat be a ketrecbe, amíg a páncélkábel áram alatt van. Nem akart engedelmeskedni az utasításoknak. Tudta, hogy Jonnie bajban van, mert a függöny nem szűnt meg időben.

Persze azért esett rá a választás, mert rendszerint engedelmeskedett a parancsoknak. Ez most is így történt. Az idő lejárt. A zúgás már majdnem véget ért. Dwight visszamászott a koporsófedezékébe, és belülről magára zárta a fedelet.

4.

Mikor az övén lógó bányarádióból felharsant a “Harmadik riadó!”, Jonnie kicsúszott az emelvényhez közel, a légpáncélkábelen belül eltemetett koporsóból. Terepszínű sugárvédelmi ruhát viselt, valamint légzőmaszkot a védőlemez mögött. A bőrzacskója az övén lógott. Három bunkóval, egy tőrrel, és egy lángszóróval fegyverkezett fel. Igyekezett minden eshetőségre felkészülni.

Nem számított rá, hogy a brigantik az emelvényen lesznek. Hat őr és Snith tábornok! Még a brigantikról sem tételezett fel akkora ostobaságot, hogy a Psziklóra lövetik magukat. Pénz! Nagy halom pénz hevert mellettük az emelvényen.

Mindannyian Terlre néztek. Terl késlekedett a tűzgomb megnyomásával. A brigantik nem vették észre, hogy Jonnie harminclábnyira van tőlük, kissé a hátuk mögött.

Nos, ez nem nagyon számított. Jonnie hozzáfogott, hogy begyújtsa a lángszórót.

És akkor figyelmes lett valamire. Valami hosszúkás csomagra. A vége nyitott volt. Valaki volt benne. Egy túsz, akit magukkal visznek a Psziklóra? Ősz haj, egy köpeny gallérja.

Sir Robert!

Jonnie-nak le kellett mondania a lángszóró használatáról. Sir Robertet is megölné!

Terl könnyedén és magabiztosan sétált visszafelé a vezérlőpulttól az emelvény közepéig. A vezetékek zúgtak. Megtorpant, mint akit villám sújtott. Épp egy pillanattal ezelőtt látta az állatot, akiről akkor azt hitte, hogy kívül van. Jó messze, a földjáró mellett.

És most itt volt, belül a páncélfüggönyön!

Kikapcsolták a függönyt? Nem, látta, ahogy megáll rajta a hó. Hogyan jutott át rajta az állat?

Terl éppen támadni készült, amikor látta, hogy az állat ledobja azt a rúd alakú fegyvert, amit addig a kezében tartott. Az állat az övén lógó bőrzacskó felé nyúlt.

Jonnie előhúzta a szerződéseket, amelyeket Terl írt alá. Az emelvény közepére hajította őket. A vörös pecsétek veszedelmesen rikítottak a havon. Kétségtelenül a Terl által aláírt szerződések voltak!

Jonnie olyan hangosan kiabált, ahogy a torkán kifért, hogy a maszkon és a védőlemezen keresztül is hallani lehessen: - Ne felejtsd el ezeket bejegyeztetni a Psziklón!

Terlen úrrá lett a rémület. A legkevésbé sem akarta ezeket a hamis szerződéseket a Psziklóra vinni! Terl megindult feléjük és felvette azokat. Összeütközött Snith tábornokkal, aki éppen parancsot akart adni az íjászainak.

Jonnie lenyúlt, és felemelt egy végső berilliumbombát. Az emelvényre akarta hajítani. Egy zsinórral kötözték át. A fém aranyos csillogása, a mérete, és hatszögletű alakja teljesen felismerhetővé tette. Nem gyújtózsinór volt az, amivel átkötötték. Az időzített gyújtót belül helyezték el, és nyolc percre állították, a kapcsolója pedig a szerkezet tetején volt. Az alján lévő lemezt szándékosan behorpasztották.

Jonnie megérintette az időzítőszerkezetet. Két mérgezett nyílvessző surrogott el mellette.

- Gránát! - kiáltotta Jonnie.

A nyolcvanfontos súlyt egyenesen Terlre hajította. A psziklót meglepetésként érte a bomba, ami a lába elé esett.

Ebben a pillanatban tülkölő elefántok zaja hallatszott kintről. A menekülő brigantik a légpáncélba ütköztek, s visszapattantak róla.

Terl egy pillantást vetett a bombára, s azonnal megfeledkezett a szerződésről. Ijedtsége rémületté változott.

A bomba volt az, amit időzítővel láttak el! Hogyan szerezte meg az állat Brown Limpertől, csomagolta ki és szerelte bele az időzítőt, ilyen villámgyorsan?

De Terl tudta, mit kell tennie. Gyorsan meg kell szabadulnia tőle!

Éppen le akarta hajítani az emelvényről, amikor a brigantik tompa puffanással visszaverődtek a páncélfüggönyről. Tudta, ha eldobná, a bomba csak visszapattanna.

A vezetékek zúgtak! Terl tudta, hogy le kell szednie a fedőlemezt és eltávolítania a magot, de gyorsan! Szinte látta, ahogy záródik az időgyújtó.

Leguggolt és a karmaival piszkálni kezdte a fedőlemezt a bomba alján. Beragadt! Kínlódott vele.

Jonnie elrohant Terl mellett. Sir Robertet kellett átvinnie a vezérlőpulthoz.

Az egyik briganti fél térdre ereszkedett. A következő pillanatban Jonnie feje mellett mérgezett nyílvessző suhant el.

Jonnie kiszabadította Sir Robertet a hosszú csomagból. Kezét és lábát összekötözték. Sir Robert valami olyasmit kiáltott, hogy “Hagyj itt és menekülj!”.

A függönyön túl óriási káosz uralkodott. Skót csatakiáltások és tülekedő elefántok bőgése hallatszott.

Láng fröccsent a légpáncél külső oldalára. A hulló hó, még a páncélon belül is, vízzé változott. Pokoli hőség!

Terl a fedőlemezt próbálta leszakítani. Nem volt nála illesztőkés, hogy elvágja a fémet. Megpróbált belekaparni egy kört és a karmaival kivágni. Dühében őrjöngött, amivel csak fokozta a haragzavart.

Két briganti támadt Jonnie-ra, aki otthagyta Sir Robertet, leakasztott egy bunkót az övéről, és kétszer ütött. Mindketten a földre zuhantak.

Tovább tudta vonszolni Sir Robertet. Messze voltak még a vezérlőpulttól!

Újabb briganti állt talpra. Jonnie elhajította a husángot. A zsoldos homlokát találta el vele, akinek a feje hihetetlen szögben hátrabicsaklott.

Snith felállt, kiabált, és Jonnie-ra mutogatott.

Az egyik briganti megragadta Jonnie lábát, mire Jonnie a másik bunkóval szétloccsantotta a támadó agyát. Kissé messzebb vonszolta Sir Robertet. Szörnyen nehéznek érezte a skótot!

Snith az utolsó két őrt igyekezett tüzelésre bírni. Az íjhúrjaik túlságosan átáztak. Előrántották a szuronyukat, és támadásba lendültek.

Jonnie elhajított egy bunkósbotot, mire az egyik briganti hanyatt esett. A másik nem hátrált. Jonnie leakasztotta az utolsó husángját az övéről. Kivédte a szuronycsapást, és a briganti fejére vágott. A bunkó kirepült a kezéből.

Kissé közelebb húzta Sir Robertet a vezérlőpulthoz. Megpróbálta felemelni az ősz hajú skótot.

Jonnie hátrafordult egy pillanatra. Snith tábornok egy mérgezett nyílvesszőt húzott elő a vállszíjáról, és felé rohant.

Snith tábornok felemelte a mérgezett nyilat, és Jonnie felkarjába döfte, amely átszúrta a sugárvédelmi ruhát és mélyen behatolt a húsba.

Jonnie a földre esett. Gurult, kezében egy tőrrel. Majd felállt és Snith szívébe vágta a kést.

A seb fájdalmasan égett. Jonnie megragadta a nyílvesszőt, és kirántotta. De tudta, hogy ez már nem segít. Az égő seb lüktetése már majdnem elviselhetetlenné fokozódott.

A fogát csikorgatta, és összeszedte minden erejét. Azt mondták, lassan ható méreg. Talán még van ideje, hogy meg mentse Sir Robertet és a vezérlőpultot.

Megmarkolta a kését, és megpróbálta kirántani Snith szívéből. Beleszorult. Terlre nézett.

A pszikló, még mindig őrjöngve, a fedőlemezt kaparta. Hegyes karmát belevájta a kemény fémbe, hogy átszakítsa a lemezt, és kiszedje a kicsiny magot.

A kinti zajok már elcsitultak. Dwight hangja szólalt meg a bányarádióból: - Tíz másodperc a visszavonulásig! Jonnie tudta, hogy késésben van.

A vezetékek még mindig zúgtak.

Jonnie erejét összeszedve koncentrált. Hátravolt még egy feladat. Érezte. hogy a szíve egyre gyorsabban ver.

A kezével Sir Robert hóna alá nyúlt és keresztülvonszolta a latyakon. Odaért a vezérlőpulthoz. Tudta, hogy bomba van benne, amelyet gyorsan hatástalanítania kell.

De előtte a vezérlőpult közelébe rángatta Sir Robertet, hogy a leereszkedő kupola le ne vágja a karját vagy a lábát.

A vezérlőpultra pillantott. A kapcsoló “fel” állásban volt. tehát “le” állásban kellene lennie a legközelebbi kilövésnél. Azt kívánta, bárcsak el tudná mondani valakinek.

A távirányítója után kotorászott. A bőrzacskóban csak üvegtörmeléket talált. A karja mintha lángra gyúlt volna. Az üvegtörmelék nem más volt, mint a szérumos ampulla! Nem volt ellenmérge!

A távirányító remegett. Nem, a keze remegett. A kapcsolóra ütött, és meglendítette a darut. Nem. Előbb le kell kapcsolnia a páncélfüggönyt. Hullámokban tört rá a sötétség. A szíve egyre szaporábban vert.

A páncélfüggöny! A főkapcsolóhoz kúszott, és kikapcsolta. Visszatérve a vezérlőpulthoz, felnézett a kupolára. A távirányítóval a kupolát pontosan maguk fölé állította, hogy az pontosan a pultra ereszkedjen. A kapcsolóval engedni kezdte. Túlságosan lassan ereszkedett alá. Biztosan merev a sodrony. Ezen nem tudott segíteni.

Egy szekercét akasztott le az övéről. Készen kell állnia, hogy azonnal elvágja a kábeleket, mihelyt megszűnik a zúgás.

Nem érzékelte az időt, a vezetékek zúgását azonban meg mindig hallotta.

Az emelvényen küszködő Terlre nézett. A szörnynek láthatóan sikerült kinyitnia a fedőlemezt. Nagy gonddal fogta a bombát és kiszedte belőle a nehézfém magot.

Jonnie hirtelen rájött, mire készül Terl. Dobni fogja azt a magot. Úgy fog repülni, mint a puskagolyó! Könnyedén keresztülhatolna Jonnie-n.

Jonnie hirtelen meglátott valamit.

Brown Limper!

Rohant, kezében egy Thompson géppisztollyal. Megpróbált egészen közel kerülni Jonnie-hoz, hogy még véletlenül se lőjön mellé.

A kupola még nem ereszkedett le.

Terl a mancsában tartotta a magot. Jonnie-ra akarta dobni. Elült a lárma. Füst és hó kavargott a levegőben, és csak a kupolát eresztő sodrony nyikorgása hallatszott. Jonnie Brown Limperre mutatott.

- Terl! Lőni fog! - kiáltotta. Terl megpördült és meglátta Brown Limpert. Látta, ahogy célzásra emeli a Thompsont. Egyetlen lövés, ebben a pillanatban, tönkretenné a teleportálást.

Terl elhajította a magot. Teljes erejéből.

A mag Brown Limper oldalát kapta el. Behatolt, és elérte a gerincet. A Thompson csörömpölve hullott a földre.

Brown Limper rángatózva esett össze, s közben azt üvöltötte: - Rohadj meg, Tyler! Rohadj meg! - Aztán már nem mozdult.

A vezetékek még mindig zúgtak.

Terl Jonnie-ra kiáltott. - Így is győzök, csökött agyú! - Óvakodott attól, hogy megmozduljon.

Jonnie-nak lüktetett a feje. Túl gyorsan vert a szíve. De vissza tudott kiáltani. Érezte, hogy oda kell szegeznie Terlt, és elterelnie a figyelmét.

- Azok a koporsók fűrészporral vannak tele! Ma reggel cseréltük ki őket a hálószobádban! - kiabálta Jonnie.

Terl megfordult. és a koporsókra nézett.

- És az arany sem jutott el a Psziklóra! Azokat is kicseréltük! - ordította Jonnie.

Terl kiáltásra nyitotta a száját.

Az emelvény rakománya felvillant. A fűrészporral teli koporsók felvillantak. Az emelvényen heverő brigantitetemek felvillantak. Terl felvillant. Aztán mindannyian eltűntek. Az emelvény üres volt, még a latyaknak sem maradt nyoma.

A zúgás abbamaradt. Jonnie fogta a szekercét, és a kábelek közé vágott. Nem sikerült elsőre elvágnia a vezetékeket. Még kétszer lesújtott. Az összes kábel elszakadt.

Sötétedni kezdett. Nem, a kupola volt az.

A kupola aljára szerelt harci gép csúszótalpai a fémnek ütköztek. Jonnie a talpat aktiváló kar felé nyúlt, majd bekapcsolta a molekuláris kohéziót. A csúszótalp a vezérlőpultot tartó fémhez olvadt.

Mindent sötétség borított.

Érezte, hogy megszűnik az időérzéke, és aztán átfutott az agyán, hogy Terl talán meghosszabbította a saját kilövésére szánt időt.

Jonnie a készülődéskor egy kis bányalámpát dugott a bőrzacskójába. Most megpróbálta elővenni. Egész testében remegett, mintha minden porcikáját túlfeszítették volna.

Egy hang szólt hozzá. Sir Robert volt az. - Siess! Szabadítsd ki a kezemet!

Jonnie kézbe vette a szekercét. Igyekezett kitapogatni Sir Robert kezét. A penge tompa volt, a zsinór ellenállt.

Aztán pánikszerűen átvillant rajta, hogy a vezérlőpult alatt biztosan időzített bomba van. Miszlikbe aprítaná Sir Robertet. Ledobta a szekercét és a vezérlőpult oldalának nyomta a kezét. Iszonyúan nehéz volt. Csak az egyik karjával tudott dolgozni, de lüktető vállát is nekinyomta a fémnek. Sikerült a vezérlőpultot megbillentenie.

Végigtapogatta az alsó éleket. Aztán kissé feljebb. Rátapintott. Fel volt ragasztva. Fél kézzel ügyködve leválasztotta és kihúzta. Visszaejtette a vezérlőpultot a helyére. A sötétben kiszerelte a gyújtószerkezetet a bombából.

Jonnie érezte, hogy el fogja veszteni az eszméletét. A szíve mind szaporábban vert. Egyre gyorsabban.

Hátravolt még egy feladat. A kapcsoló. A kapcsoló állása.

Érezte, hogy darabokra szakadnak az agyában feszülő idegszálak.

- Sir Robert! Mondja meg nekik, hogy a kapcsoló… a kapcsolót “le” állásba kell billenteni… a “le” állásba a következő…

Hatalmas ütés érte a kupolát.

Olyan volt, mintha tucatnyi földrengés ereje egyszerre rázta volna meg az emelvényt. Mintha szét akart volna szakadni a bolygó.

Jonnie kábultan belezuhant a sötétségbe. Nem hallotta már az odakint tomboló káoszt.

5.

Körülbelül egy órával a kilövés előtt, a keringő hajóraj megfelelő pozícióba került ahhoz, hogy megfigyelhessék az amerikai központi vidéket.

Egy előttük haladó kisebb hawvin kémgép már korábban mozgásra lett figyelmes. A jelentésben csak annyi állt, hogy az éjszaka közepén egy csoportot figyeltek meg az infraképernyőkön, amint megérkeznek a központ területére, aztán eltűnnek. Mindössze a szokott módon elterülő, és láthatóan mélyen alvó éjszakai őrök maradtak utánuk.

A Föld körüli pályán keringő egyesített erők érzékelői most valami szokatlant észleltek odalenn. Úgy tűnt, hogy a szokottnál jóval több ember gyűlt össze a helyszínen.

Odalenn helyi hóvihar készülődött, ami kissé megzavarta az infrasugarakat.

Az egyesített erők figyelmét ekkor még nem kötötte le a központi épületeknél zajló esemény. A képernyőket egy éppen akkor zajló parancsnoki interjú foglalta le.

Amikor Rogodeter Snowl félkapitány erősítésért visszautazott a Tolnepre. kapcsolatba lépett nagybátyjával. Snowleter negyedadmirálissal. Rogodeter szerette volna a családon belül tartani a nyereséget. A negyedadmirális örömmel követte őt egy öt hajóból álló flottillával, amelyek közül a legnagyobb a Rettenet osztályú csata- és anyahajó, a Zsákmányszerző volt: Snowleterből sosem lett volna negyedadmirális, ha híján van bizonyos képességnek. Ezen képességei egy részét most is elhozta magával: egy riportert.

Roof Arsebogger az “Éjféli Agyar” sztárriporterének tartotta magát. Az “Agyar”-t még más rendszerek hírközlő szervei is a pontatlanság, a korrupció és a részrehajló hírműsor mintaképének tekintették. Mindig pontosan azt közölte, amit a kormány akart, még akkor is, amikor kormányellenességet imitált. És Roof Arsebogger számított a legvitriolosabb riporternek ebben a stábban.

Az interjút, a Zsákmányszerző fedélzetéről, Arsebogger készítette Rogodeter Snowl félkapitánnyal. Csak egy háttérbeszélgetés volt, melybe mások is belehallgattak, mert semmi érdekeset nem tartalmazott. Különböző véleményen voltak. A negyedadmirális nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Más parancsnokok kétségbe vonták Snowleter állítását, miszerint ő lenne a rangidős parancsnok, vagyis az egyesített erő vezetője. És az, hogy ő volt a még kevésbé népszerű Rogodeter Snowl nagybátyja, még kevésbé tette őt elfogadhatóvá. Gyűlölték Snowlt.

- Térjünk vissza a hamis egykredites bankjegyre, és a rajta lévő emberre - mondta Arsebogger. - Ön szerint az illető tisztességtelen volt?

- Ó, rosszabb - felette Snowl. - Talán az a leírás illene rá a legjobban. hogy “közismerten perverz egyén”?

- Még annál is rosszabb - felelte Snowl.

- Jó, jó - mondta Arsebogger. - Ennek az interjúnak teljesen tényszerűnek kell lennie, bizonyára érti. Mit szólna ahhoz, hogy “csecsemőket lop és a vérüket issza”?

- Remek, remek - mondta Snowl -, pontosan így van.

- Azt hiszem, megemlítette - mondta Arsebogger -, amikor táviratokat küldött szét, hogy találkozott néhányszor ezzel a … hogy is hívják… a törvényes kormányokat bemocskoló… ööö… Tylerrel? Igen. Hogy találkozott vele a személyes küzdelem során.

Ezt más parancsnokok is hallották. Rogodeter nem gondolta, hogy ez ki fog tudódni. Nem számolt a nagybátyja népszerűség-hajhászásával. - Nem egészen - mondta Rogodeter gyorsan. - Azt akartam mondani, hogy megpróbáltam, de mindig elmenekült.

Snowleter negyedadmirális hangja szólalt meg a háttérből Arsebogger mögött: - De nem menekül el még egyszer!

- Nos. az ön véleménye szerint. Rogodeter, valóban azt gondolja, hogy ő “az”?

A kis szürke ember mindezt végigkövette a képernyőin. Ki nem állhatta a riportereket, és ez a Roof Arsebogger különösen kivívta az ellenszenvét: a riporter agyarai majdnem feketék voltak, az arcát valami betegségből szerzett ragyák borították, és szinte még a képernyőn keresztül is érezni lehetett mosdatlanságának szagát.

Sajnos vagy szerencsére, ahogy vesszük, a futárgép éppen tegnap érkezett meg. Rengeteg ezt-azt hozott magával, de köztük volt az az egyértelmű nyilatkozat is, hogy az azt meg nem találták meg.

Ezenkívül megtoldották a díjat is. Az eredetileg a Hawvin Kölcsönös Rendszerkonföderáció által felajánlott százmillió kreditet megduplázta a Bolbod Egyenlőség Birodalom. A kis szürke ember nem tudta, mi folyik más szektorokban, még kevésbé más univerzumokban, de feltételezhette, hogy ugyanez az örült zűrzavar volt kialakulófélben mindenütt.

A futárposta tartalmából, egészében tekintve, az derült ki, hogy valóban különös és zavaros időket éltek, és hogy ehhez fogható probléma sohasem merült fel az általuk ismert történelem során. És volt még benne néhány utalás arra, hogy elengedhetetlenül szükséges a jelenléte, “ahol némi jót tehetne”, ahelyett hogy idekint hajókázik “egy tizenkettedrendű peremcsillag egyetlen bolygóján”. Természetesen nem tartalmazott közvetlen kritikát. Csak utalások voltak a sorok között.

De tulajdonkeppen nem számított, hogy otthon volt-e vagy sem. Hacsak nem ígérkezik valamiféle megoldás, az elkövetkező káosz olyan kiterjedt lesz, hogy sem ő, sem más nem reménykedhetett az ellenőrzésében.

Némán hallgatta, ahogy egy ostoba riporter egy ostoba katonával beszélget, amikor megszólalt a hídcsengő, és az őrtisztje arca jelent meg a képernyőn.

- Excellenciás uram - mondta az őrtiszt -, valami történik lent a főváros területén. Az infrasugarak összegerjednek. Nem tudjuk, hogy mi az. Nincs tiszta képünk.

Az “interjú” hirtelen félbeszakadt. Úgy tűnik, más parancsnokok is észrevették.

A hockner parancsnok jelent meg a kis szürke ember képernyőjén. - Excellenciás uram, úgy tudom, azt mondta, hogy ez a kormány központi székhelye. Óriási csapatokról kapunk képeket és rettenetes hőségről tanúskodnak a felvételek. Véleménye szerint ez valami politikai ügy?

A kis szürke ember a saját képernyőire nézett, melyek a területet mutatták.

Azelőtt a helyi vihar, most pedig valami más zavarta a képet. Semmit sem lehetett kivenni. Valamiféle interferencia szétzilálta az adást.

Állj! Az a szaggatott csík a képernyőn.

Teleportációs nyom.

A kis szürke ember sebtében kiötlött egy választ. - Azt hiszem - mondta óvatosan a hocknernek -, hogy ez közvetve valami politikai ügy. Minden információ…

A képernyői kis híján szétpukkadtak!

Hatalmas felvillanást látott, aztán semmi.

Vijjogó sziréna szólt. “Képernyő-túlterhelés! Képernyő-túlterhelés!”

Te jó ég, ilyen csak egy kiterjedt harci területen fordulhat elő.

A kis szürke ember a parancsnoki hídra rohant, hiszen tudta, mit csinálnak a parancsnokok.

Lebámult. A maradék csatornákon értetlenkedő fecsegés hallatszott a többi hajóból.

Egy tűzgömb kúszott az ég felé. Kavargó, gomolygó füst- és tűztömeg emelkedett hihetetlen magasságokba.

A napvilágot elhomályosította egy villanás.

Olyan volt, mintha kettészakadt volna az egész világ!

6.

Sir Robert aligha arra várt, hogy megszűnjön a föld morajlása. Még azt sem kérdezte meg magától, mi lehet ez. Csak egyetlen dolog járt a fejében: hogy kiszabadítsa a kezét és segítsen Jonnie-nak.

Látta, hogy Jonrrie-ba nyílvessző fúródik. Látta, hogy a fiú kitépte magából. Sir Robert tudta, hogy a nyíl mérgezett, és volt némi fogalma a következményekről. Miután a méreg behatolt, a fizikai erőfeszítéstől és az izommunkától még sokkal gyorsabban terjed szét a szervezetben. És Jonnie izomszakadtáig dolgozott.

Amikor a szekerce a kábelekre csapott, nem sikerült teljesen szétvágnia. Sir Robert minden inát megfeszítve tépte szét maradék köteleit. A kupola alatt koromsötét uralkodott. Még azt sem látta, hogy hova esett Jonnie. De a perem nagyon közel volt. Meg tudja és meg is kell találnia! Még ha valószínűleg túl késő is már.

Majdnem lenyúzta a bőrt a csuklójáról. A zsinór elszakadt!

Lázas sietséggel kinyújtózkodott, körbetapogatózott, és megtalálta Jonnie karját, a sebesült kart. Sir Robert rákulcsolta hatalmas kezét Jonnie felkarjára és megszorította, hogy elzárja a vérkeringést.

Valahová ide esett a szekerce. A rázkódásban bizonyára arrébb csúszott. A sietségtől felnyögve, Sir Robert körbetapogatta a fémpadlót, a vezérlőpult alatt, Jonnie alatt. Hirtelen az egyik sarokban az ujjai megérintették a nyelét.

A penge mögött, a fokánál markolta meg. Megpróbálta felvágni Jonnie sugárvédelmi ruhájának az ujját. Rendkívül nehezére esett fél kézzel dolgozni.

És sötétben.

Arra is ügyelnie kellett, nehogy Jonnie húsába vágjon.

A ruha egyik gyűrődését kezdte átfűrészelni. A szekerce eltompult és kicsorbult a kábelek szétvágása közben. Az ólmozott szövet rendkívül ellenállónak bizonyult. Nem sikerült elvágnia. Pláne fél kézzel.

Hirtelen eszébe jutott, hogy Jonnie mindig hordott magával bőrszíjakat a zacskójában. A fiú rajta feküdt, de Sir Robert kiszedte alóla. Benyúlt a zacskóba, ahol üvegtörmeléket talált, ami azonnal összeszabdalta az ujját. Rá se rántott.

Megtalálta egy hosszú, vékony bőrszíj végét, és előhúzta.

Egy bányalámpa megcsavarodott rúdját Jonnie karja alá tette, az artériához nyomta, majd a fiú mellkasát körbecsavarta a szíjjal. Amilyen szorosan csak tudta, meghúzta a szíjat, és csomót kötött rá.

Most már dolgozhatott.

Elvágta a sugárvédelmi ruha ujját, közvetlenül a vállvarrás alatt. Lehúzta a karjáról. A szövet ragadt a vértől. Jonnie karja is iszamós volt a vértől.

Nehéz volt megtalálni a sebet.

Sikerült.

Fogta a szekercepengét, és a seb felett egy X-et hasított a húsba.

Levette a maszkját, és a száját a sebre szorította. Mindent megtett, hogy az összes mérget, amit csak lehetett, kiszívja.

Újra meg újra szárazra szívta a sebet, és köpött. A vér íze égető és keserű volt. Jócskán volt benne méreg.

Végül úgy vélte, a vér kitisztult. Nem tudta. milyen mélyre hatolt a nyíl, de nem volt módja ellenőrizni.

Úgy mozgatta a kar izmait, hogy minél több mérget pumpáljon ki a seb felszínére.

Újra ráillesztette a száját. Igen, még mindig keserű volt az íze. Aztán tovább tisztult.

Sir Robert Jonnie övét tapogatta végig, sebkötöző párna után kutatva. Nem találta. Nos. a vérzés némileg enyhült. Lehet, hogy nem is sérült meg a véna.

Kitapogatta Jonnie pulzusát.

Ördög és pokol! Vágtatott! A pulzus jóval gyorsabban vert, semhogy meg tudta volna számolni.

Jonnie teste merev volt. Kissé remegtek a végtagjai.

Sir Robert a sötétben az ampullát keresgélte Jonnie zacskójában. Lehet. hogy a törött üveg a bányalámpából származik. De nem, rátalált az összetört ampulla alsó felére.

Habár nem látta, hogy mit csinál, szétnyitotta a sebet, és beleöntötte a törött ampulla maradék tartalmát. Kézbe vette Jonnie karját, és úgy masszírozta, hogy minden egyes folyadékcsepp a sebbe jusson. Jonnie bőrét sikamlósnak érezte.

Kitapintotta a pulzust. Sebesebben lüktetett, mint korábban, s Jonnie végtagjai még jobban remegtek.

Megtett mindent, amire képes volt? Nem tudott más egyébre gondolni.

A levegő elhasználódott ebben a zárt térben, ezért újra felhúzta a maszkját. Jonnie sugárvédő csuklyáját is levette, és ellenőrizte alatta a légmaszkot. A kiáramlószelep alig, de annál gyorsabban mozgott. Az eligazítás alatt mindenkinek új palackot kellett csatlakoztatnia a maszkjához, éppen az első riadó előtt. Ha Jonnie megtette, akkor két órára elegendő levegője volt.

Sir Robert leszedte a béklyót a bokájáról, aztán kiegyenesítette Jonnie testét, és a fejét a saját térdéhez emelte, hogy a fej magasabban legyen. Ezer ördög és pokol, hogy remegnek ennek a fiúnak a végtagjai!

Átgondolta a helyzetet. Nem volt jelen az utolsó eligazításokon; nem tudta, hogy volt-e valami, amiről tudnia kellene.

Sir Robert keserűen átkozta a saját ostobaságát. Mivel a dolgok simán mentek az akadémiával, az egyik este egyedül kisétált, mint valami bamba birka, egy dombra, hogy szemügyre vegye a központi épületet. Különösebb cél nélkül. Csak megnézte a mezőt, ahol hamarosan csatát vívtak volna. És a brigantik elkapták. Minden bizonnyal napok óta figyelték.

Megkötözték és egy veremben őrizték. Megpróbálták kivallatni és összeverték. Az orra eltörött, és most tele volt a beszáradt vérrel. De öreg harcos volt már ahhoz, hogy beszéljen. Nem tudta, mit akarnak vele, amíg be nem hozták a központi épületbe és a földre nem dobták.

Nem igazán gondolta, hogy magukkal viszik a Psziklóra, amíg rá nem adták a légzőmaszkot. Még csak a gondolattól is kiverte a víz. Tisztán emlékezett rá, hogy a psziklók hogyan vallatták ki Allisont.

Sir Robert eléggé megedződött már ahhoz, hogy ne essen kétségbe. Tudott erről a támadásról, de fogalma sem volt róla, hogyan akarják kiszedni belőle, amit tud.

És aztán ez a kölyök eldobta a lángszóróját és támadott! Reménytelen erőfeszítésnek tűnt.

Ez a kölyök Sir Robert miatt félredobta a saját esélyeit. A saját életét!

Újra kitapintotta a pulzust. Te jó Isten, mennyi ideig tud egy szív ilyen sebesen verni anélkül, hogy az illető belehalna?

Nyugtalanította a kinti csend. Elvileg lennie kellene egy készenléti mentőcsapatnak, akik teherszállítókkal és harci gépekkel várakoznak, és ott kellene lennie Dr. Allennek és Dr. MacKendricknek is. Valamennyien sugárvédelmi ruhában és légmaszkban.

Furcsa csend volt odabenn. Csak nem valami recsegést hallott?

Jonnie-nál volt egy bányarádió. Sir Robert végigtapogatta Jonnie övét, aztán négykézláb kezdett mászkálni a padlón.

Megtalálta! Recsegő hangot adott ki magából. Működött, de beszéd nem hallatszott belőle.

Mindannyian halottak voltak odakint?

Megnyomta az adógombot. - Halló, halló. - Nincs értelme többet mondani. Ki tudja, ki lehet odakint?

Csend.

- Halló, halló. - Aztán úgy gondolta, jobb, ha megmondja ki beszél. - itt a vezérlőpult.

Az adásgomb kattant vajon?

Aztán egy suttogó hang, mintha messziről jönne - Ön az, Sir Robert?

Thor hangja volt az! Sir Robert majdnem felsírt a megkönnyebbüléstől.

- Thor?

- Igen. Sir Robert.

- Thor, Jonnie idebenn van. Eltalálta egy mérgezett nyílvessző. Gyorsan ki kell vinni innen!

Aztán Dr. Allen. - Uram, felvette a sugárvédelmi ruhát?

- Hagyj békén ezzel! Nincs ruhám! A pokolba vele! Vigyetek ki innen ezt a kölyköt!

- Uram, egyben van Jonnie ruhája?

Sir Robert rájött, hogy letépte a ruha ujját. - Nem.

- Sajnálom, uram - suttogta Dr. Allen a bányarádión keresztül -, ha kinyitnánk a kupolát, az megölné mindkettőjüket. Legyen egy kis türelemmel. Igyekszünk kitalálni, hogy mit tehetünk.

- A pokolba a türelemmel! - tombolt Sir Robert. A szélsőséges helyzetekben skót dialektusban kezdett beszélni. - Vigyétek ki ezt a gyereket!

Nem jött válasz. Sir Robert arra készült, hogy dörömbölni kezd a kupola belsején. Nem fogták fel, hogy Jonnie valószínűleg haldoklik idebenn?

Aztán egy vékony, síró, suttogó hang vette át. - Sir Robert? - Az egyik fiatal buddhista kommunikátor volt az. Valószínűleg a legfiatalabb. Egy gyereknek adták át!

A hadvezér éppen átkokat akart szórni rájuk, amikor a gyerek suttogva megszólalt psziklóul: - Sir Robert, minden tőlük telhetőt megtesznek, uram. Elég rettenetes odakint.

- Hol van? - kérdezte Sir Robert, psziklóra váltva.

- Pontosan a kupola előtt, uram. A bányarádióm a maszkomon belül van a sugárvédőlemez alatt. Bocsásson meg, hogy suttogok. Nem akarjuk, hogy a látogatók, felettünk bármit is meghalljanak. Ezt nem hallhatják, a bányarádió pedig nem ér el hozzájuk.

- Mit csinálnak a látogatók?

- Nem tudom, Sir Robert. A hófelhők ismét összezárultak. Egy pilóta-kommunikátort látok. Megkérdezem. Azonnal visszajövök.

Hosszú szünet következett. Aztán a vékony, éles hangocska. - Uram? A pilóta-kommunikátor szerint Föld körüli pályára álltak, és valahol felettünk vannak. Kifigyelték ezt a helyet. De a harci gépeink készenlétben állnak. Dunneldeen odafent van. Azt akarja tudni, hogy vagyunk? Hogy van Lord Jonnie?

Sir Robert érezte a fiú remegő végtagjait. Tudta, hogy a harci szellem minden csatának fontos tényezője. Nem mondhatta el nekik, hogy véleménye szerint Jonnie haldoklik. De Jonnie még mindig életben volt. - Mondja meg nekik, hogy nem kell aggódniuk.

A gyerek eltűnt egy kis időre.

Aztán ismét a vékony, suttogó hang. - A pilóta-kommunikátor leadta az üzenetet.

- Mit tesznek, hogy kiszabadítsanak minket? - kérdezte Sir Robert. Micsoda pokol volt itt ülni a sötétben és várni! Jonnie túl gyorsan vette a levegőt, túlságosan is gyorsan!

- Szörnyű a helyzet idekint, Sir Robert. Nagyon szörnyű. Ha recsegést hall, az az energiakábel. Az összes vezeték zárlatos és ég, szikrákat hányva maga körül.

- Érte veszteség a szakaszt?

- Azt még nem tudjuk, Sir Robert. A mentőbrigád markolókkal ássa ki a koporsókat. Éppen egy lyuk szélénél állok, ahol azelőtt az emelvény volt. Füstöl. Meleg van odabent?

Sir Robert erre nem is figyelt. A kupola belső fele meleg volt. Közölte.

- Rám bízták, hogy mondjam meg önnek, ne kapcsolja ki a kupola talpának molekuláris kötését. Csoda, hogy eddig is tartottak. Szóval ne engedje fel a rudat. Az egész fémemelvényt elszállítják.

Valaki más is használta ez a csatornát. - Dwight? Hallasz minket? Dwight!

A vékony gyerekhang így szólt: - Éppen most találták meg a koporsóját a szurdok partján. Ráomlott a part. Találtak egy működőképes targoncát a garázsban. Most emelik ki vele a koporsót. Kinyitják a fedelet. Dwight kábult… de most felült.

- A kupolával kéne foglalkozniuk! - tombolt Sir Robert.

- Ó, egy teljes csapat dolgozik rajta, uram. Éppen most hoznak ki egy kis darut a központ alsóbb szintjeiről. Az oldalán fekszik, valahogy fel kell emelniük.

Sir Robert kezdte megérezni, hogy milyen is lehet odakint.

- Lenn voltunk a tizenhatodik szinten - mondta a vékony hangocska. - Az a lökés szörnyű volt. Kiszippantotta a levegőt, de hallani semmit sem hallottunk.

- Hát akkor mi volt az? Mi történt? - kérdezte Sir Robert.

- Nem tudjuk, uram.

- Felrobbantak a készenlétben álló nukleáris fegyverek?

Szünet támadt. A gyerek elment valahová. Visszajött. - Nem, uram. Thor szerint érintetlenek, és ő is nagyon megkönnyebbült. Nem robbantak fel.

- Akkor mi volt ez?

- Nagyon sajnálom, uram. Egyikünk sem tudja. De itt jön egy markológép, hogy kiszabadítsa a platformot, amin a kupola van, hogy fel lehessen emelni. Az első felrobbant, miután eloltották rajta a tüzet. Türelemmel kell lennie, uram, megmondták. Minden elkövetünk, amit lehet. - Azután: - Még három koporsót szedtek ki. - Szünet. Azután szomorúan: - Az Andrew nevű halott.

Az emelvény megzökkent, ahogy a markoló alányúlt. Sir Robert hallotta a motorzúgást.

Kiabálás hallatszott, és aztán egy csattanás.

Aztán a sípoló vékony hang: - Az egyik pózna a kráterbe esett. Senki sem sérült meg. Itt jön a teherszállítója, uram.

- Teherszállító! - hörgött Sir Robert. - Miért nem egy repülőgép?! Ki kellene innen repülnünk!

Szünet támadt. A buddhista kommunikátor elment valahová. Visszajött. - Találtak egy folyót délre. A Purgatórium. A pilóták mondták.

Sir Robert kitapintotta Jonnie pulzusát. Még mindig!

- Nem értem - kiabált Sir Robert. - Most minden az időn múlik! Szérum kell! Nem lehet ezt a kupolát felemelni és benyomni ide valami szérumot?

- Sajnálom, Sir Robert. A Purgatórium százhúsz mérföldre délre van innét. Egy ősi ember-országúton mellett. - Gyorsan beszélt, hogy Sir Robert ne tudjon közbevágni. - Bányaszivattyúkat hoztak elő. Az összes berendezésünk és gépünk szennyezett. Le kell mosni őket, hogy megszabaduljunk a sugárzástól. Ha az kész, felnyithatjuk a kupolát.

Sir Robert összeszorította az öklét. Százhúsz mérföld! Mennyi ideig tart az?

A gyerek mintha a gondolataiban olvasott volna. - Azt mondták, nagyon gyorsan fognak hajtani; az ősi országúton lehet. Maga Thor vezeti az ön teherszállítóját. Tudják, mennyire fontos ez. Az ön járműve fog először elindulni. Éppen most állítják fel a daruját.

A markoló újabb jókora darabot hasított ki a földből. A platform alatt valami szétszakadt.

- Most találtak tizenöt koporsót - mondta a gyerek. - A bennük lévő skótok mind életben vannak, egyet kivéve. A koporsója a levegőbe repülhetett, és a koponyája szétroncsolódott. A koporsókat borító ólom teljesen megolvadt. Úgy értem, a teteje. Túlságosan forrók és nehéz mozgatni őket.

Reccsenés és csikordulás hallatszott, ahogy a darukampó beleakaszkodott a kupola tetejébe. Óvatosak voltak; nehogy leessen az alsó platform.

A csúszósínek tartottak. Sir Robert érezte, hogy a levegőben himbálódznak. Aztán egy huppanással a teherszállítóra estek. Újra felemelték, hogy pontosabban tegyék le őket.

A vékony hang megnyugodva szólalt meg. - Innen jobban látok. Elállt a hóesés. A síkságon, jó messze innét. Iátok néhány hullát. Biztosan a brigantik azok. És újabb koporsókat is látok. - Kiáltott valakinek és mutogathatott hozzá. - A régi központ teteje teljesen szétrobbant. Keresztüljár rajta a szél.

Sir Robert kitapintotta Jonnie pulzusát. Lassult vajon?

- Thor odafordul valakihez. Most bemászik a fülkébe. Azt mondja, jó sofőr, ne aggódjon. Olyan gyorsan vezet, ahogy tud. Bocsásson meg, de be kell szállnom a fülkébe és bekötnöm a biztonsági övet.

A teherszállító hörögve beindult. Zötykölődve haladtak az egyenetlen terepen. Sir Robert rögzítette Jonnie fejét. Vajon lélegzik még?

Rátértek az ősi emberországútra. A gyorsuló motor hangosan dübörgött.

Sir Robert emlékezett rá. hogy Jonnie-nak volt egy karórája. Keresgélte a világítógombot.

Olyan gyorsan száguldottak, hogy Sir Robert hallotta a kupola mellett süvítő szelet.

Idő, idő, idő! Ötven perc. Ötvenkét perc. Ötvenkilenc perc! A teherszállító hirtelen lassított. Valami göröngyös talajon zötykölődött tovább, aztán nagyot rándulva megállt, s leereszkedett a talajra.

Újra a vékony sípoló hang: - A folyóparton vagyunk. Rengeteg itt a víz. Összeszerelnek egy bányatömlőt. Le kell szállnom a kupoláról, amíg lemossák. Nekem is le kell mosakodnom és a többieknek is. Aztán légzőgázzal ellenőrizzük, van-e rajtunk sugárzás.

Hirtelen víz zúdult a kupolára. Belül erősen visszhangzott a zaj. Aztán a víz beborította a teherszállítót is.

Csend támadt. Aztán a sípoló hang. - Sir Robert? A kis daru is megérkezett, és le is mosták. Én is lemosakodtam. Megtalálja odabent a kart? A kinti rúd elgörbült.

Sir Robert már régen rátette a kezét, és amúgy is egy órája már tűkön ült, hogy végre meghúzhassa. Megrántotta. Motorzúgás és csörömpölés hallatszott, ahogy közelebb jöttek a daruval. A kupola megemelkedett!

Homályos napvilág vágott a szemébe. Jonnie ott feküdt. Vajon lélegzik-e még?

A vékony hang tulajdonosa ott állt előtte. Csöpögött róla a víz, a csuklyát és a légmaszkot levette. Körülbelül tizenhárom éves lehetett. - A nevem Quong. Köszönöm, hogy ilyen türelemmel volt hozzám. Sir Robert. Ugyanúgy aggódtam, mint ön.

Dr. Allen felugrott a platóra. Fecskendőt tartott a kezében. Megragadta Jonnie karját. Egy ápolónő is megjelent az orvos mellett. Megfogta Jonnie fejét.

Sir Robert bizonytalanul felállt. Folyt róla a veríték, amitől a hűvös szelet még hidegebbnek érezte.

Észak felé nézett.

A távolban izzott az égbolt.

- Mi az? - kérdezte.

Thor állt mellette, és még valaki a mentőbrigádból. További teherszállítók érkeztek a folyópartra.

Thor azt felelte: - Az ott Denver.

Sir Robert kimeresztette a szemét. Éppen hogy megérkeztek a pokolból.

1.

A kis szürke embert először rázta fel valami ebben az örömtelen, fárasztó évben. A remény, amely már szinte kihalt a lelkében, most feléledt benne. Halványan ugyan, de ott volt.

Nem igazán érdekelte az a hatalmas villanás, amelyet láttak, és majdhogynem ügyet sem vetett arra a kavargó, mocskos felhőtömegre, amely a Föld fölé emelkedett.

Az a pillanatnyi nyom a képernyőjén. Teleportációs indítás! Nyom, amelyet sohasem remélt újra látni.

Az első reakciója az volt, hogy meggyőződjön róla, látta-e bárki is a hadizsenik közül a villanásnyi nyomot. Aggodalmasan figyelte beszélgetéseiket.

- Nyilvánvalóan nukleáris robbanás volt - mondta a bolbod. Ezzel elintézettnek vélte a dolgot. Harcias ábrázatát előrevetette a gallérjából, amíg láthatóvá nem vált, provokálni akar valakit, hogy vitába szálljon vele.

A tolnep félkapitány azonnal javasolta, hogy szálljanak le és “csináljanak egy nagytakarítást!”

A hawvin azon morfondírozott, hogy a helyzet vajon politikai jellegű lehet-e, és megpróbálta belerángatni a vitába a kis szürke embert. De a kis szürke ember semmitmondóan válaszolt: meg akarta tudni, hogy mit gondolnak a többiek.

A hockner főhadnagy foglalta össze az eseményeket. Feltette a monokliját és rájuk fintorgott. - Maguk, barátaim, teljesen el vannak tévedve! - mondta. - A korai felderítés beszámolt a területen folyó éjszakai rajtaütésről. Egészen nyilvánvaló, hogy amit láttunk, az a felszíni politikai háború kicsúcsosodása volt. Meggyőződésem, hogy kormányváltás történt. Ismereteink szerint a politikai helyzet bizonytalan volt: korábban a papság irányította a bolygót, azok a taláros sárga fickók. De vesztettek, talán, és visszakergették őket abba a templomba, a déli féltekékre.

- Valami katonai csoport - folytatta - nukleáris fegyverekkel elsöpörte a bolygó korábbi fővárosát. Mivel két különböző lázadás is kitört az utóbbi néhány hónapban, a politikai széljárás rendkívül ingadozó, és megérett az idő, hogy összehangolt támadást indítsunk.

- Igen! - dörmögött a bolbod. - Most azonnal le kell szállnunk és szét kell zúznunk őket!

A jambikó parancsnok könnyedén felnevetett. - Attól tartok, hogy engem ki kell hagyniuk a számításból, nemesurak. Legalábbis pillanatnyilag. Megnézték már azt a hegycsúcsot ott arra, amelyik éppen nyugatra van a fővárostól?

Csend támadt, aztán néhányan döbbenten eltátották a szájukat.

Tizenöt válogatott harci gép és haditengerészeti hordozógép ötlött a szemükbe.

- Csapda volt! - mondta a félkapitány.

- Á, dehogy! - mondta a bolbod. - A tűzerejük egyetlen nagyobb gépünk tűzerejéhez sem mérhető!

- Nagyon utálatosak tudnak lenni - mondta a jambikó dallamos hangján.

Pillanatnyi szünet támadt. Hirtelen egy arc töltötte be a kis szürke ember képernyőjét. Roof Arsebogger volt, az “Éjféli Agyar”-tól, aki a Zsákmányszerzőről, a tolnepek Rettenet osztályú harci anyahajójáról jelentkezett.

- Excellenciás uram - fröcsögte a riporter -, megragadhatnánk az alkalmat, hogy a szünet alatt kifejtse személyes véleményét az általános helyzetről?

A kis szürke ember mindig nagyon nyugodt volt, sohasem ragadták el az érzelmek. Csendesen mindössze annyit mondott: - Tűnjön el a képernyőmről.

- Ó, hogyne, uram, excellenciás uram. Igenis. Excellenciás uram. Azonnal, uram! - A ragyás arc eltűnt.

A kis szürke ember utálkozó grimaszt vágott, és aztán visszatért, hogy a többieket hallgassa. Előbb-utóbb valamiféle egyezségre jutnak és összehangolt akcióba lépnek. Mostanáig senki sem említette a teleportációs nyomot. Egyikük sem jutott logikus végkövetkeztetésre. Vagy talán mindegyiküknek csak a pénzjutalom járt az eszében, és igyekezett a többieket sötétben tartani? Hallgatózott. Hallgatózni mindig biztonságos volt.

Az egyesített erők feléledtek és pályát változtattak, hogy továbbra is a célpont felett maradjanak. A hajtóművek kiömlőnyílásai fel-felvillantak, s közben belső utasítások hallatszottak a csatornákon. Készülődtek.

A hawvin végül szóba hozta azt, amire mindenki gondolt. - Nem tudom, hogy ez lehet-e az! Van itt egy jelentés valami nagydarab psziklóról, aki egy indítóemelvény körül sétálgatott korábban.

- Nos, ha pszikló volt, nem gondolja, hogy ő tudta volna? - kérdezte a jambikó parancsnok.

Erre a hockner főhadnagy is beszállt. - Ha az a hülye bolond nem is tudta attól még lehet, hogy ő az.

- De ha ő lett volna az - mondta a hawvin -, akkor tudta volna. De nem tudta, tehát nem ő az.

A negyedadmirális vágott közbe, elmélyülten tapogatva a fogát. - Mivel fennáll a lehetősége, hogy ők az egy - a többiek képtelenek voltak kitalálni, hogyan jutott erre a következtetésre -, akkor nem látom értelmét, hogy miért ne rohannánk le egyszerűen a helyet, miért ne fosztanánk ki és tűnnénk el azután.

- És a pénzjutalom? - kérdezte a jambikó.

- Nos - mondta a negyed admirális - ezt úgy tudnánk a legjobban kideríteni, ha a begyűjtött foglyokat alaposan kivallatnánk. Mint az egyesített erők legfőbb parancsnoka…

Azonnal tiltakozni kezdtek. Megegyeztek, hogy mindenképpen támadniuk kell, kifosztják a helyet és aztán eltűnnek. De abban nem értettek egyet, hogy a negyedadmirális lenne a legfőbb parancsnokuk!

Ez nagyon elszomorította Snowleter negyedadmirálist. Mivel Arsebogger a fedélzeten volt, a lehető legjobb színben akart feltűnni. Ez a nézetkülönbség nem illett bele a képbe, s ez nagyon feldühítette.

Az elkövetkező szócsata rengeteg időt felemésztett. A kis szürke ember visszatért a lenti helyzet tanulmányozásához.

Észrevetté, hogy egy kis konvoj vágtat dél felé. Két részből állt. Az első, kisebb szakasz valami ősi országúton száguldott. A második nagyobb volt, és közel ugyanolyan gyorsan haladt. Előszörre úgy tűnt, mintha a második az elsőt üldözné. De mostanra harc nélkül összeértek egy folyó partján. Mindannyian egy csoporthoz tartozhatnak.

A folyó tulajdonképpen egy, a tavasz miatt kiáradt patak volt. Nem sokkal az első szakasz megérkezése után vízszivattyúkat telepítettek, hogy hatalmas vízsugarakkal mossák le a járműveiket és önmagukat.

Tettük oka nem volt ismert a kis szürke ember előtt, ezért elővett néhány kézikönyvet. Sugárzás! A szennyeződéstől való megszabadulás módja a bőséges vízhasználat volt. A részecskéket, a súlyuk miatt, le lehetett mosni. Akkor az egy nukleáris robbanás volt. A psziklók régtől fogva könyörtelenül elnyomtak mindenkit, aki ilyen fegyvert szándékozott használni. Szinte már teljesen elfeledett fejezete volt ez az ősi haditudománynak.

A kis szürke ember a kommunikációs tisztjét kérte arra, hogy tegye élesebbé a monitor képét. A területet köd borította, és vihar tombolt, s ezen nehéz volt keresztüllátni. Az északra fekvő városban heves tűz pusztított. A terület izzott a tekergődző füstfelhő alatt. A szél délről fújt, ami segített tisztán tartani a folyó környékét, ahová a teherszállítókkal érkeztek, mégis jelentős interferencia támadt. Az az elszakadt energiakábel lehetett az oka, amely a bányavidékhez vezetett. A kép ugrált és eltorzult.

Némi időbe telt a csoportnak, hogy összerendeződjön. Kik voltak? Menekültek? Támadók maradványai?

És aztán meglátta: a daruval felemelt kupola alatt ott volt egy teleportációs vezérlőpult.

Kezdett összeállni benne a történet. Nem tudta, miért vagy hogyan, de az a harc és a robbanás összefüggött a teleportációval.

Egyik-másik parancsnok a tanácsát kérte. Semmitmondó válaszokat adott. Most az egyszer semmiféle segítőkészséget nem tanúsított. Reménykedett és imádkozott, hogy ne vegyék észre a vezérlőpultot.

A csoportban láthatólag volt néhány sebesült, akiket elláttak, és emiatt hosszú ideig nem figyeltek a biztonságra. A vezérlőpult ott állt, semmi kétség.

Végül hat haditengerészeti harci gép repült be a képbe, és landolt. A csoport erős légvédelem alatt állt.

A kis szürke ember a vezérlőpulton tartotta a szemét. Végül a pultot betakarták, és felrakták az egyik harci gépre.

A hockner főhadnagy hirtelen azt kérdezte: - Nem egy teleportáló vezérlőpult volt az, amit a teherszállítóról a gépre raktak át? Visszajátszom a képet.

A kis szürke ember elcsüggedt. Nem akarta, hogy meglássák. Idáig reménykedett, ha még meg is pillantják, nem ismerik fel.

Hiú remény. - De az! - mondta a hockner.

Elég sokáig tartott, amíg berakodtak. Néhány tengerészet harci gép szinte üres volt: kettő viszont teljesen megtelt. A kis szürke ember kikereste a terhelhetőségi adatokat. Igen, két haditengerészeti harci gép az egész csapatot el tudja vinni.

A parancsnokok most izgatottan cseverésztek. Némelyikük látott már képeket ilyen vezérlőpultokról. Mind magasabbra hágott az izgalom, mind jobban káprázott szemük előtt a kétszázmillió kredites pénzjutalom.

Aztán a csoport odalent hátrahagyta a teherszállítókat, a szivattyúkat, a darut és alighanem néhány koporsót is. Hat haditengerészeti harci gép szállt fel.

Ezután valami nagyon zavaros és átláthatatlan dolgot művéltek. Ahelyett, hogy szabályos alakzatba rendeződtek volna, egymás útjába vágva köröztek, és meg-meglódulva haladtak előre. Lehetetlen volt megállapítani, még visszajátszva is, hogy melyik hordozógép melyik!

Négy gép újra leszállt. Melyik négy? Melyek voltak megrakodva?

A parancsnokok erről vitatkoztak. Visszajátszották a képeket, bizonyságot keresve. Ilyen zavart jel mellett lehetetlen volt.

Hirtelen a hockner megoldotta a kérdést. Két gép kényelmes tempóban; óránként mindössze ezermérföldes sebességgel haladt északkeleti irányba. A másik négy és a maradék a folyónál maradt.

- Ez csapda! - kiáltotta a főhadnagy. - Azt akarják, hogy az északkeleti csoportot kövessük!

Figyelték őket, térképen felrajzolva az északkeleti csoport pályáját. Ha annál a pagodás helynél, ott a déli féltekén, ér véget az útjuk, ekkora sebesség mellett körülbelül kilenc óra alatt érnek oda.

Mintha csak meg akarnák erősíteni a hockner gyanúját, a többi négy tengerészgyalogsági harci gép és a maradék légvédelem hirtelen északnyugati irányba indult. Óránként kétezer mérföldes sebességgel haladtak.

Sietős extrapolációval kiszámítva a pályájukat, egyetlen célpont tűnt lehetségesnek, egy ősi bányavidék egy “Szingapúr” nevű hely mellett.

- Itt a megoldás, barátom - mondta a hockner. - Itt egy jelentés, amely szerint jelentős munkálatok folynak azon a területen és valamiféle emelvényt építenek. Azt a vezérlőpultot “Szingapúrba” viszik!

A negyedadmirális megpróbált ellenkezni. Rangidős tiszt lévén, a többiek engedelmességgel tartoztak neki. Az összes vallást utálta. A vallásos emberek fanatikusok, megdöntik a kormányokat. és mindig le kell őket igázni. Ez nyilvánvalóan vallási lázadás, amire bizonyítékuk is van. Egy vallási szekta megdöntötte a bolygó kormányát, és most ellopott egy vezérlőpultot. Ez a bolygó az, és valamennyiüknek megparancsolta, hogy a pagodát vegyék célba.

A parancsa megtette a hatását. Az egyesített erők összehangoltan, teljes sebességgel, a Szingapúrba tartó csoport a után eredtek.

De a hatalmas, Rettenet osztályú hordozó, a Zsákmányszerző, nem követte őket.

Roof Arsebogger, hogy jobb riporttémája legyen, és az összes vallás iránti heves gyűlölettől vezérelve, Snowleter negyedadmirális masszív és ellenállhatatlan hajóját, a gyomrában sorakozó csatagépekkel együtt, Kariba felé fordította.

2.

Jonnie riadtan ébredt fel. A föld rázkódott! Az ápolónő, aki az ágya mellett vigyázott, nem volt a szobában.

Körbebámult, s egy pillanatig nem tudta beazonosítani az ismeretlen környezetet. Aztán felismerte a tárgyakat. A bunkerszobában volt Karibában, amelyet a kínaiak külön neki rendeztek be. A belső dombot mély bunkerekkel vették körül, melyek közül néhánynak a belsejét kőlapokkal raktak ki. Bányalámpákkal világítottak.

Ennek a szobának a falát sárga lapok borították. A berendezés egy ágyból, székekből és egy ruhásszekrényből állt. Még Chrissie portréját is kirakták apró, színes kövekből, egy képfényképet használtak mintául. Hasonlított rá, csak a szeme kissé ferdére sikerült.

A föld újra megrázkódott. Bombák?

Éppen ki akart ugrani az ágyból, amikor Dr. Allen bejött, és gyengéden visszanyomta. - Semmi baj - mondta Dr. Allen. - Mindent kézben tartanak odakint. - Megmérte Jonnie pulzusát.

Sir Robert tűnt fel az ajtóban. Kötés volt az orrán, amelyet Dr. Allen tett rá. Nyilván arra várt, hogy Dr. Allen végezzen.

- Ezt aztán kikaptad - mondta Dr. Allen. - De a pulzusod most már normális. A prevenciós szérumod használt valamicskét a méregreakció ellen. De valójában Sir Robertnek köszönhetsz mindent: kiszívta a mérget, és néhány csepp szérumot adott neked.

Jonnie hatalmas pszikló karórája az éjjeliszekrényen feküdt. Rámeredt. Tizennyolc órája aludt! Az úr a megmondhatója, mi történt ezalatt.

Dr. Allen megelőzte. - Tudom, tudom. De szükség volt az altatószerre, hogy lelassítsuk a szívverésedet. - Sztetoszkópot tett Jonnie mellkasára. Hallgatózott. Aztán összehajtotta a műszert. - Nem észlelek semmilyen szívkárosodást. Tartsd fel a kezed!

Jonnie feltartotta.

- Áh, semmi szívzörej - mondta Dr. Allen. - Azt hiszem. rendben vagy. Néhány nap ágyban…

Ebben a pillanatban a föld újból megremegett. Jonnie megpróbált felállni és Dr. Allen ismét visszanyomta.

- Sir Robert! - mondta Jonnie. - Mi történik?

Dr. Allen bólintott Sir Robertnek, hogy minden rendben van, és távozott. Sir Robert odalépett az ágy mellé. Nem válaszolt Jonnie kérdésére. Csak állt, és Jonnie-ra bámult, örült, hogy élve látja. A fickónak még a pír is kiült az arcára.

- Mi történik? - kérdezte Jonnie, minden szót külön hangsúlyozva.

- Ó - felelte Sir Robert - egy tolnep hajó van felettünk. Körülbelül kétszáz mérfölddel megy, de közben folyamatosan gépeket ereszt ki magából, hogy azok minket bombázzanak. Működik a légvédelmünk. Stormalong itt van és irányítja a légelhárítást. Mostanáig az ellenség Szingapúrra koncentrált.

Angus állt az ajtóban. Jonnie így kiáltott felé: - Felállítottátok a vezérlőpultot?

- Ó, igen - mondta Angus. Belépett. - Ezért nem zavartak téged. - Az ujjával felfelé mutatott. - Amíg ez a bombázás tart, és a saját gépeink hajtóművei is működnek, nem merünk teleportálni. Mindent összekötöttünk. A kínaiak nagyon szépen megcsinálták a helyet.

- A kapcsoló következő indítóállása a le - mondta Jonnie.

- Igen, Sir Robert már közölte velünk. Minden készen áll, csak arra várunk, hogy véget érjen a bombázás. Pihend ki magad. - Angus elment, s abban a pillanatban Thor lépett be az ajtón.

Thor így szólt: - Hogy érzed magad?

Jonnie lemondóan legyintett. - Nem érdekes. Az utolsó emlékképem az, hogy a kupolában voltam. Jó lenne, ha felvilágosítanál a történtekről.

Elmondták neki, mi történt és mit csináltak eközben.

- Ilyen szörnyű volt a visszarúgás! - mondta Jonnie.

- Rosszabb - mondta Thor.

- Hány embert veszítettünk? - kérdezte Jonnie.

- Andrew-t és MacDougalt - felelte Thor. - De tizenöten még itt fekszenek ebben a kis kórházban. Néhány agyrázkódás, kar- és lábtörés. Többnyire csak zúzódások, de nagyon súlyosak. A koporsón levő ólom megvédte őket. Nincsenek sugárégések. Andrew-t összekaszabolták a brigantik, ezért nem tudta magára zárni a koporsófedelet, ami a robbanáskor lerepült.

- És MacDougal? - kérdezte Jonnie.

- Nos, az elég csúnya história. A régi ketrechez volt beosztva. A koporsója kirázódott a földből. Nem találtuk a holttestét, és ezért elkezdtük keresni. - Jonnie észrevette, hogy Thor valami nehéz csomagot tartott a kezében, amit aztán feltett az asztalra. - Keresni kezdtük a hullákat. Mindenfelé szétrobbantak, a húsuk szétégett. Követtük a robbanás vonalát, azt gondolván, hogy a teste közvetlenül az emelvényről repült le, és bejutottunk valahová, ami Terl irodája lehetett, ugyanis az épület teteje szétrobbant. Az emelvény pereméről négy vagy öt holttest repült erre a területre. Nem akartunk senkit sem egyszerűen eltűntnek nyilvánítani, ezért megpróbáltuk azonosítani a hullákat. Megtaláltuk MacDougal holttestét is.

- És megtaláltuk ezt. - Kibontotta a nehéz csomagot. - Tudom, meg fogsz könnyebbülni, hogy nálad van. Az egyik, teljesen szétégett hulla csigolyái között találtuk.

A bomba magja, a borsónyi golyóbis volt az.

- Brown Limper - mondta Jonnie. - Terl dobta rá. Mint egy töltény. Persze, nagyon örülök, hogy megtaláltad!

- Megvan a másik csomag is, amelyet Terl adott neki - mondta Thor. - Angusnak adtuk, aki hatástalanította. Mire jó?

- Nem nagyon tudjuk - felelte Jonnie. - De Terlt ismerve…

- Elhoztuk Terl szemeteskosarát - mondta Thor. - Gondoltuk, megpróbálja használni. Ebben aztán van minden! Itt van kinn egy kiskocsin, ha kell. Szerencsére egy sugárbiztos bányazsákba raktuk. - Az ajtó felé intett. - Azután szedtük össze, hogy elhagyta az irodáját.

Egy inas betolta a kocsit. Szép rendben sorakoztak rajta a különböző holmik.

- Ne próbáld meg elsütni azokat az orgyilkos-pisztolyokat - mondta Thor. - Ker egy dugót tett beléjük, így hátrafelé lőnek, a használójukra.

Odaadtak Jonnie-nak néhány füzetet és papírt, amelyeket a szekrények titkos rekeszeiben, fiókjaiban találtak. A szeme megakadt egy brosúrán: “ Az ellenséges fajok ismert védelmi rendszerei, és otthonaikról készült felmérések”. Átlapozta. Sok bolygó szerepelt benne. Kikereste a Tolnepet:

Ez a bolygó egy kettős csillagrendszer bolygója. (A helyzetét lásd a koordinátatáblázatban.) Magában a rendszerben csak három lakatlan bolygó van, a hetedik, a nyolcadik és a kilencedik. A tolnep anyabolygó a kilencedik a sorban. Öt holdja van. Ezek közül csak az Asart jelentős. Innen lövik ki a nagyobb hadihajókat. Egyetlen tolnep hajó sem képes légkörben működni, mivel a csillagenergia hajtóművei, melyek alapvetően reakciómotorok, rendkívül rossz hatásfokúak, és túl sok energiát használnak el a légkörben. A járműveket összeszerelés után az Asart holdra telepítik, a legénységet és a rakományt a bolygó felszínéről szállítják át. Az Asartot a jelen szöveg megírásáig nem érte támadás.

Jonnie a pszikló dátumra nézett. Csak néhány éves. A katalógus folytatta, de Jonnie letette.

Újabb puffanás és földrázkódás.

Hirtelen Jonnie rájött, mi okozza a szobába bejövők feszültségét. Egyszerűen igyekeztek őt megnyugtatni. Thor sürgős hívást kapott, amíg ő olvasott. Most berohant egy kommunikátor egy köteg távirattal Sir Robert számára, és elviharzott. Jonnie látta, hogy Sir Robert arca megrándult, miközben olvasott.

- A helyzet rosszabb, mint ahogy mutatod, igaz? - kérdezte Jonnie.

- Nem, nem - mondta Sir Robert. - Ne gyötörd magad, legényke.

- Mi a helyzet? - kérdezte Jonnie. Sir Robert sosem váltott át skót dialektusra, csak ha felizgatták.

A zord vén skót felsóhajtott és visszatért az egyetemi kiejtéshez. - Nos, ha tudni akarod, elvesztettük a kezdeményezést. Valamilyen okból az ellenség úgy döntött, hogy teljes erővel támad. - Megütögette a jelentést. - Szingapúr kitartott, de ez leköti az erőink háromnegyedét. Nem tudják sokáig tartani magukat. Az orosz bázisra is sok támadó figyel. Edinburghöt támadják. Ezen a két helyen nincsen légpáncélvédelem. És fentről egy hatalmas monstrum órák óta küldi ránk a csatagépeket és a bombákat. Ha akarnak, ezer tolnep tengerészgyalogost is ránk ereszthetnek, és nem vagyunk olyan jól felszerelve, hogy ellen tudjunk állni egy szárazföldi támadásnak. Hát ez az ábra. És csak rosszabb lehet, jobb nem.

- Hívd Dr. Allent - mondta Jonnie. - Felkelek!

Sir Robert megpróbált tiltakozni, de végül behívta a doktort.

Dr. Allennek nem tetszett az ötlet. - Teletömtünk egy “szulfa” nevű gyógyszerrel, ami megelőzi a fertőzést és a vérmérgezést. Szédülni fogsz, ha most hirtelen felkelsz. Nem tanácsolom.

Jonnie azonban ragaszkodott hozzá. Tudta, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek. De át akarta tekinteni a helyzetet. Képtelen volt csak ülni és hagyni, hogy darabokra szaggassák őket.

Jonnie egyetlen ruhát sem talált. Egy koordinátor jelent meg egy idősebb, ősz hajú kínaival. - Ő Mr. Csung - mondta a koordinátor. - Ő volt a felelőse az ön szobájának. Tanult némi angolt, úgyhogy tud segíteni.

Mr. Csung meghajolt. Nyilvánvalóan örült Jonnie-nak, de a becsapódó bombák is lekötötték kissé a figyelmét. Egy tál levest hozott Jonnie-nak, hogy megigya. A keze remegett egy kissé, ahogy átnyújtotta. - Igyon! Igyon! - mondta Mr. Csung. - Később talán nem lesz alkalma enni.

Újabb kommunikátor intett Sir Robertnek az ajtóból, mire az öreg skót kiviharzott.

Mr. Csung kezdte legyűrni az idegességét. A Jonnie-val való találkozás feszültsége elpárolgott, és most, hogy csinált valamit, a szórványosan becsapódó bombák okozta rémület is a háttérbe szorult. Az a meggyőződése támadt, ha bárki képes valamit tenni az érdekükben, az csakis lord Jonnie lehet.

Dr. Allen igazat mondott. Szédül, ha hirtelen mozdul, jött rá Jonnie, miközben öltözött. A karja rendkívül fájdalmas volt és merev. Kicsit nehezére esett felöltözni.

Mr. Csung abba a sima zöld egyenruhába bújtatta, amelyet a többiek is hordtak. Jonnie a Smith and Wessont a bal oldali pisztolytáskába, a psziklófegyvert pedig jobb oldaliba csúsztatta. Egy fekete selyemkendővel kötötte fel Jonnie karját, de úgy igazította, hogy gyorsan ki tudjon bújni belőle, és elő tudja húzni a Smith and Wessont, ha a helyzet úgy kívánja. Ellenőriztette Jonnie-val, hogy meg tudja-e csinálni. Jonnie-ra adta a sima zöld sisakot is.

- Most már lőhet rájuk - mondta Mr. Csung. Az ujjaiból, pisztolyt formált, és kétszer tüzelt. - Bumm! Bumm! - Most már nagyon magabiztosan mosolygott. Kezét a ruhaujjába dugta, és meghajolt.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne, gondolta Jonnie. De meghajolt és köszönetet mondott a kis embernek. Te jó ég, hogy kóválygott a feje! Forgott körülötte a szoba.

Szokatlanul nagy robbanás rázta meg a környéket.

Ez betalált.

3.

Miután Jonnie kilépett a szobájából, látta, hogy a föld alatti folyosó a kórház mellett vezet el. Noha ki akart menni a tölcsérhez, ahol az emelvény volt, a rajtaütő szakasz sebesültjei iránt érzett aggodalom visszatartotta.

Csattanás hallatszott a kórház felől. Reteszt húztak fel és hevederek csattantak? Fegyverek? Belépett az ajtón. Körülbelül harminc ágy volt a falak mentén, és több mint a felén feküdtek. De két kínai, akiknek a karszalagja elárulta, hogy a fegyverraktárból jöttek, egy kocsi mellett álltak, amelyen különféle fegyverek feküdtek. Puskákat, termitlőszerrel betárazott AK 47-eket, és pisztolyokat osztogattak a sebesült skótoknak.

Egy ősz hajú skót nővér lépett Jonnie-hoz. Nyilvánvalóan nem tetszett neki ez a felfordulás. Aztán felismerte Jonnie-t, és lenyelte, amit mondani akart, valószínűleg azt, hogy tűnjön el.

Jonnie számolt. - Tizenhárman vannak itt a rajtaütő szakaszból és két lövész. Van még más is?

- A két srác, akik agyrázkódást szenvedtek, a sebészeten vannak - mondta a nővér. - Dr. MacKendrick szerint a műtétjük jól sikerült, és rendbe jönnek. Fel kellett talán kelnie, MacTyler?

Mostanra az egyik sebesült skót meglátta Jonnie-t az ajtóban és a nevét ordította. Jonnie már azon volt, hogy ágyról ágyra jár, és mentegetőzésbe fog. Úgy számolta, tizenhét sérültje van a harmincegy tagú rajtaütő szakasznak. Nem, vele együtt tizennyolc. Rengeteg! Ezek az emberek súlyos zúzódásokat szenvedtek: szinte mindenkinek lila volt a szeme környéke. Néhány törött végtag. Úgy érezte, hogy jobb tervezéssel megelőzhették volna ezt.

De a többi skót meglátta őt, és kiáltozni kezdtek. Valahogy így hangzott: “Dicsőség Skóciának!” Felültek és ütemesen kiáltoztak. Az ő harci szellemükkel nem volt baj!

Jonnie hirtelen rájött, hogy ezek a legények lemészárolták a brigantikat, és vérbosszút álltak Skóciáért. Győztesek voltak. Sebesüléseik a becsület jelvényei voltak. Az egész skót nemzet hőseivé fognak válni.

Itt nem volt szükség mentegetőzésre. Megpróbált belekiabálni a hangzavarba, aztán egyszerűen csak szalutált előttük, és mosolyogva, integetve kilépett.

Hallotta, hogy odakint hangszórókból ünnepélyes egyházi zenét sugároznak, hogy megakadályozzák az infrasugaras felderítést.

Kijött a föld alatti folyosóból, és a medencébe bámult. A napfényt elhomályosította a lebegő füst. A harmadik fokozatra kapcsolt légpáncél jellegzetes szaga összekeveredett a faszén csípős illatával. A medence szokatlanul zsúfoltnak látszott.

Ezer láb átmérőjű volt, amiről azt hitte, hogy hatalmas tér, körülbelül háromnegyed millió négyzetlábnyinak gondolta. De most tényleg zsúfoltnak tűnt.

A pagodaépület, a medence középen, minden irányban jóval túlnyúlt az emelvényen. A medence körül széles, kövezett út futott körbe.

Amikor ezt megelőzően itt járt, a terület szinte még kihalt volt. Ott túl, jobbra, két svájci olasz villanyszerelő vezetékeket kötött be néhány bunkerbe. Egy német és egy svájci pilóta egy kocsinyi maszkot válogatott. Közvetlenül mellettük egy skót tiszt adott utasításokat egy orosz katonának. Jóval arrébb, bal kéz felé, egy csoport svéd katona lőszert válogatott egy kézikocsin. A kifelé vezető átjáróból éppen két serpa jött elő, egy afrikai bivalyhússal megrakott kocsit toltak, alighanem a konyha felé. Itt-ott egy buddhista kommunikátor sétált könnyű léptekkel egyik bunkerből a másikba. És szanaszét szóródva kínai családok telepedtek meg a gyerekeikkel és cókmókjukkal. A pagodatetőt tartó egyik hatalmas oszlopra a kínaiak törzsi címereket akasztottak, melyek a Föld megmaradt törzseit jelképezték.

Jonnie éppen tovább akart indulni, mikor psziklóul szólalt meg valaki a háta mögött, jobbra.

- Elnézést. - Chong-won vezér volt az, a kínai törzs főnöke és a hely főépítésze. - Az összes embert ide kellett hoznunk a tó melletti faluból. A robbanás lökéshullámai miatt a falu nem volt biztonságos. Itt most biztonságban vagyunk, csakhogy a tűzhelyekről felszálló füst nem távozott el az ernyőn keresztül.

Meghajolt. Jonnie bólintott. - De nézze - folytatta Chong-won -, a mérnökeim légkürtőket ásnak a dombon keresztül a kábel alatt.

Föld- és kőhalmok magasodtak a medence mindkét oldalán, mutatva, hogy merre ástak a kínaiak csatornát a külső légtérhez.

- Az egyikben beszívó ventilátorokat, a másikban kifúvó ventilátorokat fogunk használni. Ferde vonalúak lesznek, így semmilyen bombarobbanás nem tud áthatolni rajtuk. Elnézést kérek az elővigyázatlanságért.

- Azt hiszem, remek munkát végeztek - mondta Jonnie. - Azt mondja, bombák hullanak a tóba, a gát fölött. Esett kár a gátban?

Chong-won vezér odaintett egy kínai mérnököt, és egy darabig mandarindialektusban társalogtak. Aztán Chong-won azt mondta Jonnie-nak: - Eddig még nem. De néhány bombától víz szakította át a gátat. Zsilipdeszkákat raktak be, hogy csökkentsék a vízelfolyást. Ha csökken a tóban lévő víz mennyisége, nem lesz áramunk.

A “pagoda” mind a négy oldalán nyitott volt. A pagoda valójában csak egy dísztetőből állt. A fém teleportáló emelvényre szabad rálátás nyílt. A kínaiak addig fényesítették, hogy még a félhomályban is csillogott.

Jonnie végigsétált a magas tető alatt, hogy jobban szemügyre vehesse, hová helyezték a mindennél fontosabb vezérlőpultot. Azután elmosolyodott. Az emelvény túlsó felére egy állást építettek, amely egy hatalmas, kegyetlen szárnyas fenevadat formázott!

Angus állt a vezérlőpult mellett és integetett. - Ez már valami, nem igaz? - kérdezte Angus.

Tényleg az volt. Hatalmas fej, két szárny, pikkelyes farok. Páncélozott fém. Arany és vörös színekre festették.

- Egy sárkány - mondta Chong-won. - Valaha a Kínai Birodalom jelvénye volt. Látja, rétegelt, molekuláris páncél.

Ráadásul teteje is volt! A vezérlőpultot a sárkány hátsó részében helyezték el, sárkánypikkelyekből készítettek egy takarást, így a kezelő anélkül tudott dolgozni, hogy bárki megfigyelhette volna, mit csinál éppen. Két ülőke volt a megemelt vezérlőpult-platformon, és egy polc, különböző papírok és számítógép számára. És mindez páncélozva. Ennek a vezérlőpultnak semmi sem árthat.

Hol vannak ettől ezek a fafejű psziklók, aki nem ismerik a festészetet és a művészetet? Mire képesek ezek a kínaiak!

- Látja? - kérdezte Chong-won vezér. - Ugyanolyan, mint a többi sárkány. - Egy sárkányra mutatott, amely a közeli pagoda tetejének sarkán ágaskodott. Minden sarkon volt egy. Aztán a vezér el nem készült sárkányokra mutatott. - Elvileg minden bunker bejáratánál kellene lennie egy sárkánynak. Nem volt rá időnk. - Sokkal kisebb sárkányok voltak, égetett agyagból, aranyszínűre és vörösre festve.

A vezérlőpult jó állapotúnak látszott a védőburok alatt. Angusnál volt egy példány a koordinátakönyvből, és a gombok nyomogatása nélkül gyakorolgatott. Azon morfondírozott, hogy hogyan fordítsa le a könyvben szereplő számokat a mostani időpillanatra és a vezérlőpult gombjaira. - Egészen jól megy - mondta Angus. - Csak egy kis idő kell a számítások elvégzéséhez. Nyolc különböző mozgást sorolnak fel minden egyes bolygóra, és ki kell választani a helyet a bolygón. De nem túl nehéz.

Jonnie felnézett. Újabb bomba csapódott be valahol. - Ha ez az egész véget ér, hozzáfoghatunk. Fogalmam sincs, hogy pontosan mire megyünk ezzel a vezérlőpulttal.

Chong-won vezér az egyik hatalmas oszlop belső felére mutatott, amely a pagodatetőt tartotta, amely az emelvényt és a vezérlőpultot védte az esőtől. Mindegyik oszlopra bányareflektorokat szereltek, hogy bevilágítsák az emelvény közepét. - Éjszaka - mondta - nem világítanak kifelé.

Jonnie át akart menni az irányítóbunkerbe, de a vezér egy nagy föld alatti terembe terelte, melyet a medence oldalfalába építettek bele. Szépen kikövezték, s a végébe egy szónoki emelvényt is felállítottak. Körülbelül ötven ember számára voltak székek benne. Nagyon szép volt.

Azután Chong-won vezér megmutatta neki a harminc kis lakosztály egyikét, amelyeket vendégek és látogatók számára alakítottak ki. A pilótáknak és a személyzetnek külön hálóhelyek voltak. Ezek a kínai mérnökök, különösen a psziklógépek segítségével, szinte bármire képesek voltak.

Jonnie-t a környező lőállások érdekelték, ahonnan az emelvényt és a medence belsejét lehetett fedezni. Csapatokkal valóban meg lehetett védeni a helyet. Csakhogy nem rendelkeztek elég katonával.

Végül elért az irányítóterembe. Forgalmas hely volt. Kicsinyített mása annak, amelyre az amerikai föld alatti bázison bukkantak. Középen a bolygó óriási térképe feküdt. Miután befutottak a jelentések a szomszédos kommunikációs irodából, az emberek hosszú pálcákkal apró, ólomból készült harci gép- és űrhajómodelleket tologattak a Föld körüli pályákon. Az ellenséges járművek vörös színűek voltak, különböző címkékkel. A saját gépeiket zöldre festették, és szintén címkékkel látták el őket.

Stormalong is ott volt, fehér sálat, bőrkabátot és hatalmas pilótaszemüveget viselt. Mindkét oldalán egy-egy buddhista kommunikátor állt, akik a szájukhoz közel szorított mikrofonokba beszéltek, melyek a saját hangjukon kívül senki másét nem továbbították. Leborotvált fejük fénylett a túlméretes fejhallgató alatt.

Jonnie-nak elmondták, hogy egy földi harci csatornát működtetnek, melyet Stormalong használ, és egy földi parancsnoki csatornát, amelyet Sir Robert használ. A skót hadvezér csatornáját egy tizenhárom éves buddhista fiú kezelte.

Senkinek sem kellett Jonnie-t eligazítania. Minden jól látszott a nagy, hadműveleti táblán. Szingapúrra tényleg rászálltak. Erős légvédelmet alkalmaztak az orosz bázisnál is. Dunneldeent Edinburghbe küldték, hogy irányítsa a légelhárítást. Thorra Kariba légvédelmét bízták. A Viktória-tónál és egyéb helyeken nem történt semmi. De ahol történt, ott valóban forró volt a levegő.

Jonnie belehallgatott mind a harci, mind a parancsnoki csatorna hadarásába. Minden érintkezés palinyelven folyt, amelyből egy szót sem értett.

Volt egy harmadik állomás, amelynél egy skót tiszt ült, és az ellenséges adást figyelte.

A terem végében, ahol néhány tartalék asztal állt, Glencannon görnyedt egy halom kép fölé. Jonnie rájuk pillantott. Kinyomtatott felvételek voltak, melyek egy légi csatáról készültek. Az, amelyikben meghalt a svájci? Glencannonnak a fejük feletti hatalmas monstrumról is voltak felvételei.

Glencannon nagyon izgatottnak látszott. Most is remegett a keze. Nem igazán heverte még ki a tragikus futárszolgálat okozta megrázkódtatást. Stormalong éppen ezért nem engedte, hogy repüljön. Nem válaszolt, amikor Jonnie megszólította.

A hadműveleti tábla nem volt túl fényes, de Jonnie most nem tudott mivel hozzájárulni a sikerhez. Tűnődött, hogy mennyi ideig tudnak kitartani a légköri páncélkábellel nem védett helyek. Edinburgh különösen sérülékeny volt. Chrissie iránti aggodalom szorította össze a lelkét. Reménykedett, hogy biztonságban meghúzza magát a Sziklavár alatti bunkerban. Sir Robert válaszolt a kérdéseire. Igen, mindenki elrejtőzött a bunkerokban odaát. A légvédelem biztosítja a helyet. Dunneldeen feladata volt lelőni azokat a gépeket, amelyek megpróbáltak behatolni. A légelhárítás a bombákról is gondoskodott.

Jonnie úgy gondolta, jobb, ha szemügyre veszi az itteni légvédelmet. Sosem látta még a psziklófegyvereket működés közben. Ilyen közelről még nem.

Kiment. Chong-won vezér eltűnt, hogy egyéb kötelességeinek is eleget tegyen. Kínai családok ücsörögtek szanaszét, gyerekeikkel és néha még egy-egy kutyával a lőállások környékén. Nyúzottak voltak. Aggodalmas ábrázattal figyelték a sürgölődést. Néhány gyerek sírt, de a szülők szélesen elmosolyodtak, felálltak és meghajoltak, ahogy Jonnie elhaladt előttük. Reményt keltett Jonnie-ban, hogy ezek az emberek még mindig bizakodva fordulnak felé.

A medencéből egy kanyargó, föld alatti folyosón keresztül lehetett kijutni, melyet a kábel alatt vezettek el, s így nem kellett kikapcsolni, valahányszor ki- vagy bejött valaki. A kanyarokkal igyekeztek megakadályozni, hogy a bombatűz vagy a repeszek bejussanak a védett térbe.

Odament az első légelhárító tüzelőálláshoz. A géppuskát pajzs védte. A két lövész orosz golyóálló hadiruhát viselt: Egy skót tiszt meglátta és kimászott az árokból.

- Ezekből nincs annyi, amennyi kéne - mondta a skót a fegyverre mutatva. - Nem tudjuk a tavat fedezni. Mindössze ezt a medencét tudjuk megvédeni.

Jonnie a géppuskához lépett. Számítógépes célzórendszere minden mozgó célpontra ráállt. Az embernek csak a ravaszt kellett meghúznia, a fegyver kiszámította a mozgó célpont sebességét és irányát, robbanólövedéket küldött a pályájára, aztán megkereste a következő célpontot, és újra tüzelt.

Felnézett. Egy ellenséges gépet látott, körülbelül kétszázezer láb távolságra, alig kivehetően. Jonnie tudta, hogy ennek a fegyvernek a lőtávolsága körülbelül ötvenezer lábbal kisebb. Ezzel láthatóan az ellenség is tisztában volt.

Ez a gép bombázott.

A fegyver gyors egymásutánban ötször visszarúgott. Öt bomba robbant fel a levegőben, a fegyver telibe találta őket. A fenti robbanások lökéshulláma elérte a talajt.

- Amelyekről úgy érzi, hogy ránk hullanak - mondta a skót tiszt -, azok elsősorban a tóba esnek. Az a körzetünkön kívül esik. Azokkal egyáltalán nem foglalkozunk, amelyek az erdőre hullanak.

Jonnie az erdők irányába nézett. Hét-nyolc mérföldre jókora tűz pusztított. Nem is egy, három különböző tűz. Ötven mérföldes körzetben alighanem az összes állat elhagyta a vidéket. A serpák afrikai bivalyával is valószínűleg bomba végzett korábban. Hát az erdők nem fognak nagyon sokáig égni. Elég nyirkos volt az idő.

Visszanézett a géppuskára. Mekkora pusztítást végezhetett volna egy ilyen közöttük, mikor a bányavidékek ellen támadtak, több mint egy éve! Az volt a szerencséjük, hogy a támadás meglepetésként érte a psziklókat. És az, hogy a biztonsági főnökük, Terl, elhanyagolta a vállalat védelmét.

Újabb bomba csapódott be egy körülbelül tíz mérföldnyire fekvő dombon. Még innen is látni lehetett a magasba törő füstöt és a kitépett fákat. Az a fenti csatagép igencsak nehéz bombákat dobált le. Ha az egyik célba venné a medencét, nem biztos, hogy a légpáncél ellenállna a robbanásnak.

Visszasétált a bejárathoz, amikor meglátta Glencannont kijönni. Éppen nagy magasságú repüléshez használt pilótaruháját gombolta be. Nem volt mellette sem kommunikátor, sem másodpilóta. Az egyik gép felé ballagott, amelyet homokzsákok vettek körül. Jonnie azt hitte. különleges parancsokat kapott és nem állította meg.

Glencannon beszállt a gépbe, egy páncélozott Mark 32-be, amelyet átalakítottak magas légköri repülésre.

Jonnie éppen belépett a folyosóba, amikor Stormalong rohant elő.

- Glencannon! - kiáltotta Stormalong.

De a pilóta már felszállt.

4.

Glencannon már napok óta tervezgette ezt a lépését. Éjszaka rémálmok kínozták.

A fejében még mindig svájci barátja hangját hallotta, “Menj tovább! Menj tovább! Én majd lelövöm őket! Menj tovább!” És aztán az üvöltése, amikor eltalálták. Glencannon becsukott szemmel is látta a képernyőt, s látta, ahogy a lövések darabokra tépik a barátja testét.

Voltak felvételei arról a hadihajóról, amely azokat a kisebb gépeket indította. Ismerte azt a monstrumot.

A Rettenet osztályú csatagéphordozó hadihajó, a Zsákmányszerző volt az. Efelől nem lehetett kétség. Ez volt az a jármű, amely lemészárolta a barátját.

Úgy érezte, vissza kell mennie, tekintet nélkül bármilyen parancsra. Ketten végezhettek volna a tolnep csatagéppel, ebben biztos volt. De ehelyett követték a parancsokat.

Elnyomta magában a kínzó vágyat, hogy felszálljon és elpusztítsa azt a hajót, de most úgy érezte, ha nem megy fel és nem csinálja meg most, az egész élete egy lidércnyomássá válik.

Hallotta Stormalong hangját. Psziklónyelven beszélt a helyi parancsnoki csatornán: - Glencannon! Vissza kell jönnöd! Megparancsolom, hogy szállj le! - Glencannon kikapcsolta a csatornát.

Stormalong Mark 32-ét kötötte el. A gép “vésztartalék”-ként állt odalenn. Átalakították magas légköri viszonyokra, az ajtókat és a nyílásokat tömítéssel látták el. Nagy tűzerővel és szárnybombákkal rendelkezett, amelyekkel egy fél várost le lehetett rombolni. Páncélja elviselte a legkegyetlenebb csapásokat is.

A földről nem tudták őt követni. Az összes többi Mark 32 a Viktória-tónál volt, és itt csak elfogó vadászokat használtak. Nem, nem tudták követni. Abban a magasságban már nem, ahová tartott.

Az ég felé iramodott, mind magasabbra. Megigazította a maszkját, hogy jól illeszkedjen az arcára: felkészült, hogy kilép a légkörből.

A Zsákmányszerző lassú és méltóságteljes ellipsziseket írt le háromszáz mérfölddel Kariba felett. Ötvenmérföldnyire volt a Föld légkörének szélétől. Nem egyszerűen csak vitorlázott a világűrben. Bekapcsolta a reakciómotorjait.

A gépek elhagyták, rárepültek a célpontjaikra, s aztán visszatértek újabb munícióért. Az egyik kiszúrta Glencannont, és már indult is. Glencannon megvető tekintettel nézett bele az irányzékba, s megnyomta a tűzgombot. A Mark 32-t megrázta a lövés ereje.

A tolnep kigyulladt, és mint egy üstökös, a föld felé zuhant.

Ezzel felhívta magára a Zsákmányszerző figyelmét. Ahogy közeledett felé, a lőrések fel-felvillantak, hosszú lángnyelveket eregetve magukból. Az egyik elkapta a Mark 32 oldalát. Felforrósodott a gépfedélzet.

Glencannon lőtávolságon kívülre táncolt. Látta a tüzelőállásból felé törő újabb lángnyelvet. Kitért az útjából.

Huszonöt mérfölddel a hadihajó előtt ráütött a, vezérlőpultra, hogy tartsa a pozícióját. Kívül került a tolnep hatósugarán.

Beállította a képernyőit, és figyelt.

A csillagok fényesen ragyogtak a felette elterülő feketeségben, de ügyet sem vetett rájuk. A Föld megmutatta saját görbületét, de Glencannont ez sem érdekelte.

Teljes, koncentrált s eltökélt figyelemmel a Zsákmányszerzőt tanulmányozta.

A hadihajó szemmel láthatóan kevés figyelmet fordított a Mark 32-re, feltételezve, hogy Glencannon célja a felderítés, és nem a támadás volt. Fel sem tételezte, hogy megsérülhet. Újabb gépeket eresztett ki magából, és vett fel a fedélzetére.

Glencannon látta, hogy éppen mielőtt kinyitják a hangárfedélzet hatalmas, elülső kapuit, egy külső, figyelmeztető lámpa villan fel, valószínűleg arra figyelmeztetve a közeledő gépeket, hogy maradjanak távol és ne kerüljenek a hajó elé, mivel éppen kapunyitásra és gépindításra készül.

Valahányszor kinyílt a kapu, Glencannon a belső teret mutató, kinagyított képernyőt tanulmányozta. Az egész hangárfedélzet tömve volt gépekkel. Űrruhás tolnepek rohangáltak fel s alá, üzemanyagot töltöttek és bombákat szereltek. Most sokkal nagyobb bombákat hoztak elő, mint amekkorákat eddig használtak.

Nyitva hagyták a belső fegyverraktár ajtaját. Üzemanyagkannák, valószínűleg folyékony gázok, hevertek szanaszét a hangárban. A tolnepek túlzottan magabiztosak és hanyagok voltak. Mit várhat az ember egy rabszolgatartó népségtől?

Glencannon figyelmét a gyémánt alakú hajóhíd kötötte le. Két figura járkáltak fel s alá a hídon. Az egyik nem viselt egyenruhát. Alighanem civil. A tengerészsapkás látszólag csak a civilre figyelt. Nem, nem voltak riadókészültségben.

Tekintetét újra a figyelmeztető fényjelzés felé fordította és a hangárkaput figyelte. Bemérte az idejét. Kiszámította a saját pozícióját.

Fejében barátja hangját hallotta időről időre: “Menj tovább! Menj tovább! Én majd lelövöm őket! Menj tovább!”

Pontosan erre készült Glencannon is: lelőni őket!

Hosszú idő után először érezte magát nyugodtnak és magabiztosnak. És abszolút eltökéltnek. Pontosan azt tette, amit tennie kellett.

A következőnél…

A lámpa kigyúlt!

Kezével a vezérlőpultra ütött.

A Mark 32 előrelendült. A gyorsulás szinte belepréselte az üléstámlába.

Torkolattüzek villantak a Zsákmányszerzőn.

Narancssárgán izzó gömbök süvítettek a Mark 32 felé.

A gép könnyedén átsiklott a zárótűzön.

Ahogy beért a nyitott hangárkapun, Glencannon az összes géppuskát és bombát kioldotta.

Mintha egy nap robbant volna szét a hadihajó belsejében!

Jonnie és Stormalong egy géppuska keresője mögül figyelték, hogy mi történik az égen. Látták, hogy a gép, az összes fegyverrel tüzelve, behatol a hangárba.

Ahhoz azonban nem kellett kereső, hogy lássák a villanást. A hirtelen támadt világosság ötvenmérföldes körzetben nappali fénnyel árasztotta el a szürkületbe burkolódzott vidéket. Belefájdult a szemük.

Mindez hangtalanul zajlott le a Föld feletti űrben. De nem mozdulatlanul.

Az óriási hadihajó zuhanni kezdett. Lángoló ív jelezte az útját az égen. Lassan, először nagyon lassan zuhant, majd fokozatosan gyorsulni kezdett:

Mikor beért a légkörbe, akkor kezdett lángolni igazán.

Zuhant, zuhant, egyre közelebb kerülve a földfelszínhez.

- Úristen! - mondta Stormalong. - A tóba fog zuhanni!

Zuhant lefelé, egyre gyorsabban, mint valami hatalmas üstökös, vörösre festve az eget maga körül.

Nem merőlegesen zuhant a föld felé.

Stormalong izmai megfeszültek, mintha ezzel a dombok felé tudná lökni a zuhanó űrhajót.

Óriási sebességgel száguldott lefelé a fehéren izzó, lángoló roncs.

A gáttól öt mérföldre, a tóba csapódott be.

A roncs forrósága és a zuhanás által keltett légörvény viharként sepert végig a területen.

A következő pillanatban ért el hozzájuk a becsapódás fülsiketítő csattanása.

Gőz- és vízoszlop emelkedett ezerlábnyi magasságba.

A víz alatt bekövetkezett egy második robbanás, amikor az üzemanyag megmaradt része is felrobbant.

A lökéshullám szökőárként söpört végig a tavon.

Az elhagyott kínai falu úgy tűnt el egy szempillantás alatt, mintha sohasem lett volna.

A lökéshullám a gát hátának ütközött.

A víz elöntötte az építményt, szétzúzva a zsilipeket, hatalmas zuhatagként bukva át a gáton.

A talpuk alatt rázkódott a talaj.

Lélegzet-visszafojtva megvetették a lábukat, és bámultak. Vajon szétroppan az egész gát?

A hullámok csillapodtak. A gát még mindig állt.

A lámpák még mindig égtek. A generátorok működtek.

A turbinaház őrei elővánszorogtak.

A víztöbblet végighömpölygött a folyón, feltépve a partot, s elsöpörve a szigeteket.

Mérnökök rohantak elő a medencéből.

A part mellett tárolt gépek nagy részét elsodorta az ár. Fel-alá rohangáltak, hogy találjanak egy lebegő fúróállványt.

Rábukkantak egyre a parton beágyazódva, félig sárral beborítva. Kiszabadították, lesöpörték róla a sarat és felszálltak vele.

A mérnökök és egy gépkezelő végigrepültek a gát mentén.

Jonnie és Stormalong egy gép mellett álltak készenlétben, várva, hogy szükség van-e a segítségükre. A bányarádióból kihallatszott a kínai mérnökök hadarása.

A medencét borító légpáncél még mindig harmadik fokozaton sistergett. Az őrök visszamentek a turbinaházba, és első fokozatra mérsékelték a légpáncél kapacitását.

Ugyan a víztározó százhúsz mérföld hosszú volt, a vízszint máris alacsonyabbnak látszott.

Jonnie és Stormalong éppen fel akartak szállni, hogy megnézzék, mire jutottak a mérnökök, amikor azok éppen leereszkedtek melléjük. Leszálltak és jelentést tettek Chong-wonnak. Izgatottak és idegesek voltak.

- Azt mondják, nem szakadt a gát - mondta neki Chong-won. - A zsilipdeszkák mind összetörtek a gáttetőn és egy kevés beton is hiányzik a gyalogjáró és őrkorlátok mentén. De ez semmi. Nem látnak repedéseket. A gát túlsó felénél azonban, ott túl a másik oldalon, úgy tűnik, meglazult a part és elfolyik a víz. Azt mondják, folyamatosan nagyobbodni fog a rés. Még az is előfordulhat, hogy annyira lecsökken a tó vízszintje, hogy a turbinák leállnak.

- Hány óra van addig? - kérdezte Jonnie.

Chong-won a mérnökök felé fordult. Csak találgatni tudtak. Talán négy, talán öt óra. Mindent megtesznek, amit tudnak, hogy megállítsák a víz elfolyását, és betömjék a lyukat. Kevés a cementjük. Úgy tűnik, a gát teljes túlsó fele átszakadt. Azonnal tenni akartak valamit.

Angus rohant ki a folyosóból, Jonnie-t keresve. - Lehet indítani! Nem lőnek.

- Talán most teleportálhatunk - mondta Stormalong, Glencannon önfeláldozására utalva -, de meddig?

- Legalább ennyit elért - mondta Jonnie szomorúan.

5.

A kis szürke ember követte a Szingapúr felé tartó rajt. Utasította hajókapitányát, hogy ne kerüljenek katonai gép útjába, mivel ezek a katonák hajlamosak voltak a meggondolatlanságra, és gyakran okoztak balesetet, nem beszélve rosszul célzott lövéseikről. Így némileg késve érkeztek a helyszínre, ahol a csata már elkezdődött.

A bányavidéket egyáltalán nem volt nehéz megtalálni, a légvédelmi fegyverek tüzét már messziről látni lehetett. Géppuskáik az ég felé néztek, és folyamatosan követték a célpontokat. A bányavidéktől délre feküdt az ősi, lerombolt város, a bányától északra pedig egy vízi erőmű duzzasztója húzódott. Heves tűzpárbaj tombolt, amely zavarta az infrasugarait, s megakadályozta, hogy közelebbről vegye szemügyre a lent folyó eseményeket.

A kis szürke ember nem tartotta magát katonai szakemberiek. Amit egy katonaember azonnal tudott, azt neki általában ki kellett keresnie. A maximum/minimum magasságot akarta tudni, amely alapján megválaszthatná a biztonságos magasságot. Elég fárasztó volt beazonosítani azokat az ágyúkat. Végül sikerült: “Helyi körkörös védelem, számítógéppel vezérelt légelhárító üteg és bomba predetonációs légköri/nemlégköri sugárvető ágyú; tüzelési gyorsaság 15 000 lövés per perc, maximum 175 000 láb, minimális biztonsági határ 2000 láb: legénység kettő; ágyúcső és pajzs: Tambert; fegyver: Predicham; a számítógép Intergalaktikus Fegyverek. Pszikló; került 4269 kreditbe.” Ejnye-bejnye, milyen olcsó fegyverek. De ilyen volt a Csillagközi Bányatársaság: “Profit először, profit utoljára, és mindig.” Nem csoda, hogy bajba kerültek! Nem is volt Föld körüli pályán keringő ágyújuk.

Tehát biztonságos kétszáz mérföld magasságban maradni mindaddig, amíg nem kerül azoknak a gépeknek az útjába, amelyeket arról a háromszázötven mérföld magasan haladó, nemlégköri hadihajóról indítanak. Közölte ezt a kapitányával, aztán megkérte a kommunikátorát, hogy fókuszálja a sugarakat arra a valamire, ami egy indítóemelvénynek látszott.

Szinte azonnal feltámadt benne a remény. Egy vezérlőpultot látott! Egy teleportációs vezérlőpult, közvetlenül az emelvény mellett! Néhány ember állt mellette, mintha kezelnék.

Feszülten vizslatta a képernyőit, teleportációs nyomot keresve. Sokáig figyelt. Semmi. Csodálkozott, hogy a katonák, a hadihajókon, még nem vették észre, amit ő meglátott. Lehet, hogy más gyártmányú képernyőik vannak. De valószínű volt, hogy sohasem láttak ilyesmit, mert mindig csak lövöldöztek, és aki lövöldözik…

A kis szürke ember felsóhajtott. A számára annyira egyértelmű bizonyíték észrevétlen maradt. Azok az emberek odalenn nem tudták használni a teleportáló berendezést. Még a gépeik is fenn voltak a levegőben. működő gépek vagy kilőtt lövedékek megakadályozzák a teleportációt. Maga a berendezés is darabokra szakadna a torzulások miatt.

A katonaság lassan felfigyelt a duzzasztóra, és igyekeztek lebombázni, hogy kiiktassák a bányavidék energiaellátását. Emiatt egy kis haladékot kapott a bányavidék, és így a kis szürke ember jobban megvizsgálhatta a vezérlőpultot.

Megnézte az ásványnyomokat.

Szén!

Ezzel megoldódott a rejtély. Az a lenti dolog egy kiégett vezérlőpult.

Rendkívül kiábrándító volt!

Visszavonult és figyelt egy darabig. Az egyesített erők gépei nem jártak sok szerencsével a víztározóval, a körülötte lévő légpáncélkábel miatt. Most a felszálló légvédelmi gépekre kezdtek összpontosítani. Ádáz harc folyt. Látta, ahogy két jambikó csatagép szétrobban.

Feljebb vitte a hajóját. Lenn délre az egyesített erők bombázói bombázni kezdték a kihalt Szingapúr ősi romjait. Tűz lángolt fel. Aztán máshol is. Csodálkozott azon a hadielmén. amelyik egy hadi szempontból jelentéktelen, nem védett várost bombáz, ahol azonban értékes zsákmány rejtőzhet. De mindig ezt tették.

Az emésztése újra kínozni kezdte. Még csak nem is reménykedhetett a megoldásban.

Tudta, hogy van egy bázis az északi kontinensen, amelyet egykor “Oroszország”-nak hívtak. Megparancsolta a kapitányának, hogy repüljenek oda.

Az egyik támadó hadihajó gépeket indított a bázis irányába. Csapatszállítók voltak. A kis szürke ember egy, körülbelül ötszáz fős hawvin tengerészgyalogosokból álló erőt figyelt meg, akik a bázis előtti síkságon csatasorba rendeződtek. Tűzpajzs mögül nyomultak előre. Úgy látszott, a bázist nem védik. Semmilyen viszonttűz nem érte az előnyomuló szakaszt. Egyre jobban megközelítették a bázist. Néhány helyen lángok csaptak fel. Aztán a csoport egy hegyre mászott fel, hogy onnan közelítsenek meg egy vélt föld alatti védelmi pontot.

A támadók alatt hirtelen szétrobbant a föld.

Aknák! Az egész terület lángolt.

Fegyvertűz söpört végig a domboldalon a bázisról. A támadók lázas kapkodással visszavonultak. A tisztek kiabáltak, és átcsoportosították a legénységet. Több mint száz halottat vagy sebesültet hagytak a földön a bázis előtt.

A támadók újból felsorakoztak, és a bázis felé nyomultak.

Gépek húztak ki a bázis hangárkapuján és lekaszabolták a támadókat.

A kis szürke ember nem látott teleportációs nyomokat a képernyőin. Nem igazán reménykedhetett benne, legalábbis ebben a tűzben nem.

Meghagyta a kapitányának, hogy haladjanak el az amerikai bányavidék felett, négyszáz mérföldes magasságban.

Eltartott egy darabig, míg odaértek, ezalatt a kis szürke ember szundított egyet. A jelzőcsengő figyelmeztette, hogy a terület fölé értek, így a képernyőihez fordult.

Alattuk a bányarom teljesen kihaltnak látszott. Az elhagyott teherszállítók és szivattyúk még mindig a folyó mellett álltak. Milyen sivár, élettelen egy hely! A vezérlőpultot borító kupola is ott feküdt, tetején a darukampóval.

Az északra fekvő város még mindig égett.

Az analizátora azt mutatta, hogy az egész terület forró volt a radioaktivitástól.

Utasította a hajó kapitányát, hogy álljon másik pályára, és haladjanak el Skócia fölött. Szándékában állt megnézni, vajon visszajött-e az öregasszony, de az érzékelők hőt jeleztek a távoli horizontról. Feltűnt egy drawkin hadihajó. A térképeire nézett. Nem voltak valami jó térképek, mivel iskoláskönyvekből kitépett lapokból álltak, de könnyedén azonosította a várost. “Edinburgh” volt az. És égett.

A rádiója recsegett. A kommunikátora igyekezett finomabbra hangolni. Micsoda eszeveszett hangzavar! Egy része drawkinul. A kis szürke ember nem értette ezt a nyelvet, noha húsz bolygót tartottak ellenőrzésük alatt. Hisztérikus hangzású nyelv volt. Használhatta volna a tolmácsgépét, mivel megvolt benne a szükséges szótári áramkör, de a pilótáknak szóló utasítások valójában nem érdekelték. A másik nyelvet mostanában rengeteget hallotta. Gördülékeny hangzású, meditatív nyelv volt. Végigböngészte a frekvenciadekódolási táblázatot is, hogy a nyomára akadjon, de sikertelenül.

De nem volt rá szükség, hogy megértse a nyelvet. A fizikai tények eléggé egyértelműek voltak. Heves légi összecsapás zajlott.

Lenézett a hídon keresztül. Egy nagy hegyfok magasodott a város fölé. A légvédelmi tűz innen irányult felfelé. A szikla tűzviharban állt, miközben a város is égett.

Egy drawkin bombázó felrobbant a levegőben, és lefelé zuhant, szétszakadt roncsainak zöld lángja belevegyült az égő város narancssárga poklába.

Itt sem lehetnek teleportációs nyomok. Ez biztos.

Csalódottnak érezte magát, sőt szomorúnak. Csodálkozott magán. Ez az elmúlt év érzelgőssé tette volna? Természetesen nem! Mégis, az észak-skóciai öregasszony, és különösen, hogy csak hűlt helyét találta, felkavarta az érzelmeit. Most meg szorongást érzett, nehogy az öregasszony lent legyen abban a tűztengerben.

Mindez teljességgel szokatlan volt tőle. Teljesen szakszerűtlen.

Gondolta, jobb, ha szundít egyet, hogy mire felébred, tisztábban gondolkodhasson. Micsoda borzalmas év volt ez az idei.

A kabinjába ment és lefeküdt. Úgy érezte, csak pillanatok teltek el az ébredésig, de mégis minden ragyogóan világossá és egyértelművé vált a számára.

Azok az összevissza táncoló földi csatagépek! Hogy nem jött rá korábban? Igaz, hogy nem volt haditaktikus, de mégis jóval korábban rájöhetett volna. Az a raj, amely elhúzott Szingapúr felé, az volt a csapda. A kiégett vezérlőpult csak csalétek volt.

Kis szürke irodájába ment, visszajátszotta a “géptáncot majd sikeresen, nagy pontossággal végigkövette az igazi csoport pályáját. Igen, ezen az útvonalon a bolygó déli féltekéjén lévő pagodához jutnak.

Kétszeres fénysebességgel iramodtak a déli félteke felé.

Még éppen láthatták a Zsákmányszerző halálát.

Megdöbbentő volt.

Nem tudta, hogyan történhetett. Egy Rettenet osztályú csatagép-hordozó hadihajó? Keringés közben felrobbant?

A kis szürke ember figyelmeztette a hidat, hogy húzódjanak hátra, és közben figyelte, ahogy a hatalmas hajó darabjaira hullik a légkörben és belezuhan a víztározóba. Egy darabig figyelte, vajon enged-e a gát. Lehet, hogy megsérült, de úgy látszott, hogy egy darabig még kitart. Óriási mennyiségű víz zúdult le a folyón.

Rögzítette a gátat mutató képernyő képét. Igen, a gát megsérült. Egy kevés víz folyt el bal oldalon, a nagy része a gát alatt szökött ki. Nagy lyuknak látszott.

Jókora harc dúlt errefelé. Az erdő égett. A Zsákmányszerző megmaradt gépeiből összeállt egy kötelék, abban a reményben, hogy a szingapúri területen néhány tolnep hajó a fedélzetére veszi őket. Bizonyára éppen repültek, mikor a Zsákmányszerző felrobbant. Hát valószínűleg nem sikerül nekik. Nem érnek el odáig. A tengerben fognak kikötni.

De jobb, ha megnézi ezt a pagodát. Most éppen nem repültek gépek körülötte. Az infrasugaraival semmit sem tudott kivenni, csak egyházi zenét hallott, amely minden más hangot elnyomott.

Hajójával tekintélyes távolságban maradva, feszülten figyelte a képernyőit. Nem kellett sokáig várnia.

Teleportációs nyom!

Igen, igen, igen! Visszajátszotta.

Feltámadt a remény.

Aztán úgy, érezte, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A zsákmányolt vezérlőpultokról közismert volt, hogy egyszer indítottak, és kész. Soha nem indítottak újból.

Valóságos örökkévalóságnak tűnt a várakozás.

Újra jelentkezett.

Másodszorra is indítottak. Kétszer indítottak egymás után!

Feltámadt benne az öröm. Aztán egy pillanatra elcsodálkozott önmagán. Érzelem? Szorongás? És most öröm? Milyen végtelenül szakszerűtlen! Azonnal vissza kell térnie a sürgős munkához.

Hogyan tudna érintkezni velük?

A rádiócsatornát elöntötte a nyugodt, egyházi hangzású beszéd.

Felkapta a tolmácsgépet. Adásra kapcsolt, és a hangfordítót a mikrofon elé tette. De melyik nyelvet használja? Volt egypár a hangtárban. “Francia.” Nem, ez teljesen kihalt. A “német”-et? Nem, ilyet sohasem hallott a csatornákon. “Angol.” Az angollal kezdi.

A hangfordítóba mormogott, amely ezt mondta: “A frontvonalaikon való sértetlent átvonulást kérek. A hajóm fegyvertelen. Célba vehetnek, ha akarnak. Nincsenek ellenséges szándékaim. Kölcsönösen előnyös lehet a számunkra, ha lehetővé teszik, hogy beszéljünk. A frontvonalaikon való sértetlen átvonulást kérek. A hajóm fegyvertelen. Célba vehetnek, ha akarnak. Nincsenek ellenséges szándékaim. Kölcsönösen előnyös lehet a számunkra, ha lehetővé teszik, hogy beszéljünk.”

A kis szürke ember várt. Alig mert lélegezni. Rettenetesen sok múlt a válaszon.