1.

Jonnie és Angus nekifeszültek a munkának.

A vezérlőpult felett dugták össze a fejüket. Egy műszaki leírás feküdt előttük kinyitva, melyet Angus talált Terl szemétkosarában. A psziklónyelvű műszaki leírások eléggé gyatrák voltak, de ez még a szokottnál is felületesebb volt. Nincs rosszabb, mint egy tájékozott olvasót feltételező, zavaros kezelői kézikönyv, amelyből hiányoznak az alapfogalmak.

Jonnie félkész tervei lassan elpárologtak, és egészen más probléma körvonalazódott ki előttük. A “Tanulságos példák gyakorlott teleportációs vezérlőpult-kezelők oktatásához” című könyv természetesen nem tett említést a kapcsoló kulcsfontosságú helyzetéről, ugyanakkor részletesen kitért a “térazonosság” jelenségére.

A kézikönyv óvott attól, hogy a kilövés helye és a célpont között huszonötezer mérföldnél kisebb távolság legyen.

Jonnie abban bízott, hogy valamiképp sikerül harcászati nukleáris fegyvereket eljuttatni mindegyik nagyobb hadihajóba, s így megszabadulhatnak tőlük.

A “térazonos” jelenségéből megtudták, hogy a közelség alapján a tér azonosnak “tekinti önmagát”. A négyzetek törvénye szerint minél messzebb van egy másik pont a térben, annál jobban “különbözik” a kiindulóponttól. Az egyértelmű különbözőség nem jön létre mindaddig, amíg el nem érünk egy körülbelül huszonötezer mérföldes távolságot.

A teleportáció elvén működő hajtóművek ezt használták fel működésükhöz, de meglehetősen különböztek a nagy távolságú teleportálástól. Minél rövidebb a távolság, annál nagyobb a torzulás, csakhogy itt nem egy tárgyat kellett mozgatni, hanem pusztán a motorház helyzetét kellett változtatni. Akár egy tucat motort is lehetett működtetni ugyanabban a térben, amelyek zavarták ugyan egymást, de mégis működtek.

De ahhoz, hogy egy tárgyat épségben mozgassanak, anélkül hogy tönkremenne vagy megsérülne a teleportáló, berendezés, két addig különböző, majd egymással egybeeső térre volt szükség, ami nem jöhetett létre, amíg az egyik tér “térazonosnak” tekintette önmagát a másik térrel. Különben csak torz összevisszaság kerekedett volna az egészből.

Mindez nagyon ködösnek tűnt, és Jonnie nem érezte jól magát. Valahányszor előrehajolt, megszédült. Dr. Allen kijött, és ragaszkodott hozzá, hogy vegyen be a szulfából.

- Ezzel nem bombázhatjuk a hajókat - mondta Jonnie. - És ha ezzel a berendezéssel bombázzuk a bolygójukat, a támadók hónapokig nem fognak hallani róla. Ezek csak válaszcsapásra jók. - Felsóhajtott. - Ezt a berendezést nem használhatjuk támadásra!

A berendezés működött. Éppen akkor próbálták ki. Távfelderítő alkatrészekből összeraktak egy forgatható kamerát. Olyanféle eszköz volt ez, amelyet a távfelderítő használt, s amellyel bármilyen fajta felvevőt bármilyen szögben mozgatni tudott aszerint, hogy hogyan állították be. Bármilyen képfelvevőt fel lehetett szerelni rá, és ők így is tettek.

A berendezéssel “kivethettek” valamilyen tárgyat és vissza is hozhatták, vagy “kivethették” és otthagyhatták. Az ember odavitte az “itteni teret” és visszahozta csak azért, hogy odaküldjön valamilyen tárgyat, vagy odavitte az “itteni teret” az “ottani tér” koordinátáira, és így már az “ottani tér” tartalmazta a tárgyat. Valójában semmi sem mozgott a téren keresztül, de elérték, hogy az “itteni tér” és az “ottani tér” egy időre egybeesett.

A képfelvevőt belerakták a forgatható kameraállásba, és elküldték a holdfelszínre. A hold már felkelt. Néhány szép kép jött vissza, melyek tündöklően fényes krátereket mutattak.

Ezután “kivetették” a képrögzítőt a Marsra, amelynek tudták az útvonalát és a koordinátáit. Egy hatalmas völgyet pillantották meg, amely vélhetően egy folyómeder lehetett egykoron.

A berendezés működött. Efelől nem voltak kétségeik. De nem az volt a céljuk, hogy szép felvételeket készítsenek. Hallották a sóhajtozást a közeli irányítóteremből, és tudták, hogy a barátaikra kíméletlenül zuhognak a csapások. Csinálni kell valamit ezzel a berendezéssel.

A könnyelműség és a meggondolatlanság nem segít.

Megfenyegethetik a betolakodókat azzal, hogy elpusztítják a bolygóikat, de több mint valószínű, hogy ettől csak támadásba lendülnének.

Hirtelen felbúgott az irányítóteremből kivezetett hangosbeszélő. Stormalong hangja hallatszott: - A kilövést jobb lesz elhalasztani. Egy ismeretlen hajó tartózkodik mintegy négyszáz mérföldre fent, északra. Maradjatok készenlétben. Jelentkezni fogok.

A vonal végén Stormalong levette az ujját a távbeszélő gombjáról, és az éppen akkor beérkezett fegyvernyomot betette a visszajátszó-keresőbe, hogy valami képet kapjon róla.

Kommunikátora - egy fiatal, buddhista nő volt éppen szolgálatban - a vállára tette a kezét. - Uram - mondta psziklóul -, jött egy üzenet a harci csatornán, amit nem értek. Monoton hang, de olyasminek hangzik, mint az a nyelv, amelyen Sir Roberttel beszélgetnek. Készítettem róla egy felvételt, uram.

Stormalong nem igazán figyelt rá. Éppen a papírképet húzta ki a nyomkeresőből. - Játszd le - mondta.

“A hajóm fegyvertelen. Célba vehetnek, ha akarnak…”

Stormalong pislogott. Angol? Valami furcsa gépi angol?

Sikerült kiszednie a képet a keresőből. Ránézett, felkapta a felvevőt és kirohant a vezérlőpulthoz.

Jonnie és Angus riadtan felnéztek.

- Nem, nem - mondta Stormalong. - Azt hiszem, rendben van. Nézzétek!

Sietve eléjük rakta a képet. Egy gyűrűvel övezett, gömb alakú hajó volt az. - Emlékeztek arra a hajóra, amibe belerohantam és nem volt ott? És az öregasszonyra, a skót tengerparton? Ez ugyanaz a hajó! - Választ várva nézett rájuk. - Engedjem talán át?

- Lehet, hogy átverés - szólt Angus.

- Meg tudsz valahogy bizonyosodni róla? - kérdezte Jonnie. - Arról, hogy nem egy másik hajó?

A buddhista nő egy kábelmikrofonnal követte Stormalongot. Stormalong kikapta a kezéből. - Halló! Halló, odafent! Hall engem?

Fémes, monoton hang volt a válasz. - Igen.

- Mit adott az öregasszony magának? - kérdezte Stormalong.

- Gyógyteát - jött a monoton, fémes válasz.

Stormalong elvigyorodott. - Szálljon le, innen északra a nyílt terepen, ahol célba vehetjük a hajóját. Hagyja el a hajót egyedül és fegyvertelenül. Az őrség magáért megy.

A fémes hang: - Nagyszerű. Sértetlen bánásmódot kérek.

Stormalong kiadta a szükséges parancsokat a lövészeknek és a kinti őrségnek.

Lejátszotta Jonnie-nak a teljes üzenetet.

- Ki ez a fickó? - kérdezte Angus. Mindannyian ezt akarták tudni.

2.

A kis szürke embert két udvarias, de éber skót őr kísérte a pagoda területére. Körülbelül Jonnie válláig ért. Csinos szürke öltönyt viselt. Emberformájúnak látszott, csak a bőre volt egészen szürke.

Angus ránézett. - Ezt a pulóvert Skóciában kötötték - mondta gyanakvóan.

- Tudom, tudom - mondta a kis szürke férfi angolul beszélő tolmácsgépén keresztül. - Nagyon sajnálom, hogy nem érünk rá a szokásos udvariaskodásra. Most azonnal és gyorsan meg kell tárgyalnunk az ügyet!

Az egyik őr megszólalt: - A hajója tetején fehér fény villog.

Sir Robert kommunikátora, a Quong nevű fiú, odasúgta Sir Robertnek: - Az üzenet azt jelenti, hogy “Egyelőre biztonságos a helyi fogadtatás.” -Természetesen psziklóul beszélt.

A kis szürke embernek rendkívül éles lehetett a hallása, mert rögtön megjegyezte: - Nahát! Maguk beszélnek psziklóul! - Miközben ezt mondta, levette a tolmácsgépet a nyakából, zsebre tette és így szólt: - Akkor erre nincs is szükség. Néha pontatlan, fontos mellékmondatokat félrefordít, melyekből aztán viták keletkeznek.

Miközben ezt mondta, s mielőtt még megakadályozhatták volna, hirtelen mozdulattal fellépett a vezérlőpult előtti emelvényre és végignézett pulton. - Aha! Szabványos teleportáló vezérlőmű, értem. Csak egy van belőle.

Jonnie ezt kritikának érezte. - Tudunk még ilyet építeni. - Azt akarta ezzel mondani, hogy felesleges ellopni, mert egykettőre pótolni tudják.

De a kis szürke ember láthatóan ragyogott az örömtől. Lelépett és gyorsan körülnézett. - Tényleg sietnünk kell. Van itt valaki, akit hivatalos minőségben képviseli a bolygót?

- Sir Robert lenne az - mondta Jonnie, feléje mutatva.

- Rendelkezik a kormánya nevében aláírási joggal? - kérdezte metsző hangon a kis szürke ember.

Sir Robert félrehívta a kommunikátorát, hogy ne hallják amit mond, és hamar kapcsolatba lépett a Fearghus klán főnökével a háború sújtotta Edinburghben. A két kommunikátor palinyelven érintkezett egymással. A Fearghus klán feje nem emelt kifogást, mivel ők alkották az eredeti kormányt.

A kis szürke ember így szólt: - Kérem, rögzítse érthetően a rendelkezését, ha lehet. Mindennek szabályszerűen kell folynia. Semmi olyasmi nem történhet, ami ne állná meg a helyét a bíróság előtt vagy peres eljárásban.

A kis szürke ember csupa izgalom volt. - Van valamennyi pénzük? Úgy értem, galaktikus kredit.

Egyiküknél-másikuknál szokott lenni galaktikus kredit. amit a halott psziklóktól vettek el, szuvenír gyanánt. De Jonnie bőrzacskója kilyukadt. Angus csak a szerszámkészletét hordta magával. Robert, a Róka pedig sohasem foglalkozott ilyesmivel. Quong kommunikátor elrohant az őrökhöz, és egy pillanat múlva egy százkredites bankjeggyel tért vissza, amit - legalábbis az őr azt üzente - Sir Robert szabadon felhasználhat.

- Ó, barátom - mondta akis szürke ember. - A nagy sietségben lehettem volna egyértelműbb. A minimális összeg ötszáz kredit.

Jonnie tudta, hogy hol találhat, nagy valószínűséggel, akár több százezret is: Ker csomagjában! De az fent volt egészen a Viktória-tónál. Volt még egy-két milliójuk egy széfben, de az sem volt elérhető közelségben.

Quong elrohant a pilótákhoz. Ördögi szerencse! Lelőtt pilótáktól szedték el a pénzt. Az egyiknek volt egy ötszázasa, hat százkreditese… Sir Roberté lehet, hát hogyne.

- Ó, ezerkétszáz kredit! - mondta a kis szürke ember. Kitöltött egy kártyaűrlapot. - És mi a beosztása? - kérdezte Sir Roberttől.

- Skócia hadvezére.

- Jaj, nem. Írhatnánk inkább azt, hogy “Hivatalból meghatalmazott aláíró”. Ide felülre pedig azt, hogy “A Föld bolygó ideiglenes kormánya”. Dátum… Cím, hívószám… nem, ezeket ki is hagyhatjuk, mert jogilag úgysem számítanak. Itt kérem aláírni, alul.

Sir Robert aláírta.

A kis szürke ember közben előhúzott a zsebéből egy kis jegyzetfüzetet. Kinyitotta és a borító belsejére felírta: “A Föld bolygó ideiglenes kormánya”. Azután a következő oldal felső sorába azt írta: C1200”, valamint a neve kezdőbetűit, és átnyújtotta Sir Robertnek. - Tessék, az úti okmánya. Helyezze biztonságba és el ne veszítse. - Kezet fogott vele.

A kis szürke ember hosszan sóhajtott. Azután újra felélénkült. Kifordította szürke zakója hajtókáját, és beleszólt valamit a gombrádiójába.

A kinti őrszem ismét beleszólt az adóvevőjébe: - A fény a hajó tetején kékre váltott.

Quong megszólalt: - A rádiószignál azt jelzi. “Helyi megbeszélés. Ne zavarj!”

A kis szürke ember sugárzó arccal rájuk nézett, és apró, gyors mozdulatokkal dörzsölgette a tenyerét. - Most, hogy vevők lettek, adok egy tanácsot. Az első tanácsom az, hogy cselekedjenek gyorsan!

Előhúzott egy könyvet a belső zsebéből, amire psziklóul az volt felírva: “Címek”. - Jegyezzék fel ezeket a címeket, amilyen gyorsan csak tudják. A hadviselőknek elsőbbséget biztosítunk. Az első a Hockner lenne… Hockner anyabolygó… koordináták… koordináták… igen: Szökőkutas kert a Birodalmi Palota előtt… Alapkoordinátái… - Elhadart egy csomó számot, amit Angus sietve lefirkált. Ugyanolyan sorrendben következtek, mint ahogy Terl hatalmas bolygókönyveiben álltak.

Angus gyanakvóan így szólt: - Tudja kezelni a vezérlőpultot?

A kis szürke ember erélyesen megrázta a fejét. - Dehogyis, barátom. Te jó ég, dehogy tudom, még kevésbé tudok építeni ilyet. Nekem csak a címek vannak meg!

Azután észrevette, hogy Angus toll és papír segítségével igyekszik kiszámítani a koordináták aktuális értékét. - Az Isten szerelmére! Nincsen koordináta-számítógépük? Ez kézzel egy örökkévalóságig fog tartani! Nem érünk rá!

Felemelte a hajtókáját, de mielőtt beszélt volna, engedélykérően Sir Robertre nézett. - Idehozathatok egy számítógépet? Szükségem lesz a vörös dobozokra is. Kiküldene egy őrt, hogy idekísérje? Nem fog felrobbanni, hiszen én is itt vagyok.

Sir Robert bólintott, mire a kis szürke ember belehadart valamit a hajtókán levő rádióba, az őr pedig kirohant. A kis szürke ember türelmetlenül várt. Megütögette a vezérlőpultot tartó emelvényt, és felragyogott. - Milyen díszes. Tudja, általában teljesen simák.

Szürke egyenruhás legénységi tag viharzott be az őrrel. Egy lenyűgözően szép számítógépet tett a kis szürke ember kezébe, a földre tett néhány vörös kartondoboznak látszó valamit, majd távozott.

A kis szürke ember apró, szapora kézmozdulatokkal egy rudacskát kapcsolgatott a számítógép jobb felén. Különböző billentyűzetek jelentek meg a számítógépen. A férfi túlment eggyel, majd visszaléptette a gépet.

- Na itt van egy koordináta-számítógép - mondta, Angus elé téve. - Betáplálja a pontos indítási időpontokat ezekkel a gombokkal itt. A tényleges pillanatot kell megadni, amikor megnyomja az indítógombot. Aztán betáplálja, hogy csak “indít” vagy “indít és visszahív” vagy “csere”, ezekkel a gombokkal itt. Aztán csak beüti az univerzumot és a zéróidő nyolc alapkoordinátáját az asztalon ezekkel a gombokkal. Egész egyszerű. Ez is a maguké lehet, mint az új vevőknek járó ajándék. Van még belőle. Most pedig lássuk. Szerintem kezdhetnénk az indítást kétezer-kétszázzal, sziderikus alapuniverzum. - Az órájára nézett. - Vagyis nyolc percen belül. Az indítás körülbelül két percet vesz igénybe. Harminc indítást kell végrehajtanunk. Behívjuk a legalapvetőbb civilizált nemzeteket és kihagyjuk a Psziklót, ami huszonkilenc, de hozzávesszük Lord Vorazt, te jó ég, remélem, felkelt már. Ez eltart egy óráig. Azután várunk három órát, és csinálunk egy “indít és visszahív”-ot. Az egyenként hat perc - kímélni fogjuk őket, hogy ne feldúlva és ingerülten érkezzenek meg, ez három óra. Tehát kb. hét órán belül, plusz a szervezési idő, ide kell hogy érjenek.

Egészen kifulladt. Felkapott egy csomag kártyát, ami a vörös kartonokon feküdt, és Sir Robert felé hajította. - Írja csak alá mindegyiket az alján, a többit majd én kitöltöm. Ahogy aláírta, máris adhatja nekem.

Sir Robert az űrlapra nézett. Végig psziklóul volt:

 

SÜRGŐS

 

Tisztelettel felkérjük önt, hogy küldjön egy meghatalmazott minisztert, aki felhatalmazással rendelkezik a más fajokkal fenntartott összes politikai és katonai kapcsolat ügyében, és akinek hatalmában áll megtárgyalni és megkötni végleges és kötelező érvényű szerződéseket. Személyét garantáljuk, túszként történő fogva tartására irányuló bármilyen kísérlet minden megállapodás alóli azonnali mentességet von maga után, és azonnali öngyilkosságot eredményez.

 

Megjelenik az érkezés helyén óra múlva.

KAPJA:

A KONFERENCIA IDŐTARTAMA A MINISZTER BELÁTÁSA
SZERINT

BOLYGÓ NEVE:

A BOLYGÓ ATMOSZFÉRÁJA:

ÁTLAGHŐMÉRSÉKLET:

NAPTÍPUS:

A BOLYGÓ GRAVITÁCIÓJA:

A FAJ ANYAGCSERÉJE:

ÉLELMISZERELLÁTOTTSÁG: A faj számára rendelkezésre áll: _
Nem áll rendelkezésre:

A megbízott visszatérése garantálva, biztonságban és épségben, a releváns megállapodások példányaival.

Javasolva (kezdőbetűk és pecsét)

 

E bolygó törvényes kormányának meghatalmazott képviselője.

(aláírás)

Valamennyi felmerülő diplomáciai költség e bolygót terheli.

(aláírás)

 

Sir Robert egy kissé hosszasan tanulmányozta az űrlapot, legalábbis a kis szürke ember így érezte. - Írja alá, írja alá - ismételgette. - Kétszer. A két utolsó vonalon. Én beírom a kezdőbetűimet, lepecsételem és kitöltöm a többit.

A kis szürke ember összekapdosta a kartondarabokat. Két szemben lévő sarkukra ütött, mire egy meglehetősen nagy. vörös dobozzá váltak. Mindegyik doboz tetején egy meggyújtatlan füstedény és jelzőfény volt, és egy kis gong, ami folyamatosan szólt.

A kis szürke ember sietve fogta a Sir Robert által aláírt kártyát, szélsebesen kitöltötte, ráírta a kezdőbetűit, pecsétet ütött rá, és a dobozba hajította. - Hockner! - mondta Angusnak, és kiügetett az emelvény közepére, leejtette a dobozt, aztán gyorsan visszajött, és hozzáfogott a következő dobozhoz.

Jonnie az órájára nézett, fogta a koordinátákat és jelzéseket, melyeket a gép egy szalagra nyomtatott, majd beütötte őket. - Idő! - Leütötte a tűgombot.

Az első doboz egy pillanatra felvillant, majd eltűnt.

- Tolnep! - mondta a kis szürke ember. - A Dézsma Házának elülső lépcsőire.

Angus püfölte a számítógépet. Jonnie beállította a vezérlőpultot. A kis szürke ember elviharzott, és az emelvényre tette a második dobozt. Mihelyt lelépett, Jonnie megnyomta a tűzgombot. A vörös doboz eltűnt.

Két buddhista kommunikátor figyelte a műveletet, majd hordani kezdték a kis szürke ember helyett a dobozokat. A kis szürke ember már teljesen kifulladt. A fiú, Quong. észrevette, hogy a címek kivételével az összes kártya egyforma, és segített kitölteni őket, hogy már csak aláírni és lepecsételni kelljen őket, hogy aztán a dobozba kerüljenek. A kis szürke ember utolérte magát, és negyven perccel a meghatározott idő előtt mindennel végeztek.

Kissé zihálva a kis szürke ember félreállt, és hagyta, hogy folytassák a munkát.

Sir Robert azt kérdezte tőle: - Ezt a konferenciát is ön vezeti le?

A kis szürke ember a fejét rázta. - Nem, dehogy. Csak besegítek. Miután ideértek, minden önökön fog múlni!

Jonnie és Sir Robert egymásra pillantottak. Jó lesz kitalálni valamit gyorsan. Hat és fél órán belül ötezer bolygó képviseletében huszonkilenc faj felhatalmazott minisztere jelenik meg!

A kis szürke ember mondott valamit a hajtókájába.

A kinti őrség bejelentkezett: - A fények a hajón éppen átváltottak. A kék gyorsabban villog, és valami nagy vörös fény is villogni kezdett.

Az egyik kommunikátor odaszólt Sir Roberthez: - A kimenő rádióüzenet éppen most változott meg. Így szól: “Helyi fegyverszüneti terület. A saját képviselőjük biztonságát és testi épségét is könnyedén veszélybe sodorhatja a fegyvertűz, a hajtóművek vagy a támadás. Maradjanak ötszáz mérföldes távolságra a zónától.”

Sir Robert azt kérdezte: - Nem tudna általános fegyverszünetet elrendelni a bolygó számára?

- Jaj, dehogy. Nem megy. Tiltakozást váltanék ki, visszaélnék az államhatalommal. Sajnálom. Az embereiknek ki kell tartaniuk a többi helyen.

Sir Robert az irányítóterembe ment, hogy a parancsnoki vonalon számoljon be a történésekről. A katonák bátorítást kaptak. Jelentették, hogy nem csökken a támadások hevessége. Kitartottak, de már alig. Valamilyen őrült okból az ellenség, a pilóták jelentései szerint, felgyújtotta az ősi, romokban heverő Londont.

Angus mostanra már beütötte az indításhoz szükséges adatok nagy részét. A kis szürke ember azt mondta neki, hogy megcsinálja helyette a többit, és azokat is, amelyek az “indít és visszahív”-hoz szükségesek a háromórás várakozás után.

Egy kínai mérnök és Chong-won vezér megpróbálták magukra vonni Jonnie figyelmét. Meglátta őket, s átadta Angus-nak a vezérlőpultot.

- Bocsásson meg - mondta Chong-won fővezér. - De van valami a gáttal. A vízszint csökken és már kilátszik a generátor beömlőnyílásainak a teteje. A mérnököm. Fu-ching szerint négy óra múlva nem lesz áramuk.

Pedig hat és fél órán keresztül igen nagy szükségük lenne az áramra!

3.

Jonnie elküldött Thorért és néhány térképért, köztük a régi, pszikló védelmi térképért.

Amíg várt, figyelte, ahogy a kis szürke ember a számítógépen dolgozik. Szinte villámlottak az ujjai. A számítógéptudása vetekedett egy tapasztalt pilóta irányítópult-kezelési képességével. Aztán rájött, hogy a kis szürke ember rá se néz a számítógép billentyűire. Az ujjai látszólag maguktól repkedtek. Jonnie arra gondolt, hogy ez a kis szürke ember nem mondott el nekik mindent. Nemcsak a nevét és a kilétét titkotta el, hanem mást is elhallgatott előlük. Nem mintha Jonnie nem bízott volna benne, csak annyit érzett, hogy a kis szürke ember jelenlétének mélyebb okai vannak, mint ahogy az első ránézésre látszott. Elhatározta, bármit is mondjon a kis szürke ember, rá fog kérdezni a háttérben meghúzódó okokra.

Nos, egyszerre csak egyet. Aggódhatott a gát miatt is, mert ha megszűnik az áram, mindennek befellegzett! És valóban, csak két munkaórája volt hátra. Ekkora gátat megjavítani két óra alatt? Na nem!

Megérkeztek a térképek. Az egyik egy vázlat volt, amit nemrég készítettek a kínai mérnökök. Rajta volt a falu elhelyezkedése is. Készítettek egy térképvázlatot a tóról, és a kínai írásjelektől meg számoktól eltekintve egészen szép és érthető volt minden. Még mélységeket is mértek.

Ránézett a védelmi térképre. A következő szöveg ötlött a szemébe, “A másolat az eredeti felmérés alapján készült”. A pszikló dátumok szerint az eredeti felmérés majdnem ezeregyszáz éves. Egy nagyító segítségével leolvasta az eredeti gát adatait.

Az eredeti Kariba-gát, amit a psziklók átalakítottak, miután átvették az uralmat a Földön, mintegy kétezer láb hosszúnak mutatkozott. Az építmény magassága körülbelül négyszázhúsz láb volt, mögötte egy százhetvenöt mérföld hosszú, és a legszélesebb pontján körülbelül húsz mérföld széles tóval.

Valóban nagy gát volt. Még út is vezetett rajta, amin járművek közlekedhettek.

Jonnie összehasonlította a térképeket. Az eredetin egyetlen falu sem szerepelt! Ez meg hogy lehet? Megváltozott a bolygó felszíne?

Kézbe vette a terület embertérképét. A folyót “Zambezi”-nek hívták, s a maga kétszázhúsz mérföldes hosszával a Föld egyik legfontosabb folyója lehetett. Keresztülfolyt a Kariba-szoroson, ahol gátat emeltek rá, hogy vízi energiát termeljen. Emberfeletti vállalkozás lehetett. Ezen a helyen a szoros két oldala meredek volt. Összehasonlítatta a két térképet.

Ezután Jonnie rájött, mi történt. A Zambezi áradásai, amelyek ezeregyszáz évig minden évben megismétlődtek, a tározó feltöltődéséhez vezettek.

Nem csoda, hogy a vízszint ilyen hihetetlenül gyorsan lecsökkent. Nem volt elegendő víz a tóban, mivel a tó maga is sokkal sekélyebb volt annál, mint amilyennek lennie kellett volna! Mostanra a folyó hossza százhúsz mérföldre csökkent, s a vízfelszín, magánál a gátnál, mindössze ezer láb széles lehetett. A többi iszap volt.

Azt mondta Chong-wonhoz és a kínai mérnökhöz fordulva: - Ennek a gátnak hat generátor-beömlőnyílása van, ahol a víz befolyik, hogy megforgassa a generátorokat. Azt akarom, hogy mind a hatot zárják el. Abban a pillanatban, hogy végzünk a kilövésekkel, úgy huszonöt percen belül, minden áramfelvételt megszakítunk. Ekkor zárják el a nyílásokat. Ha áramra lesz szükségük, hogy újra teleportáljunk, kiiktatjuk a tó védelmi kábelét, hogy megtakarítsuk a felvett árammennyiséget, és csak két generátornyílást nyitunk meg. Meg tudják ezt csinálni?

- Hát persze. - Majd megismételték. - Azt akarja, hogy huszonöt perc múlva kapcsoljuk ki az összes áramot, zárjuk el az összes generátornyílást. Úgy két óra múlva iktassuk ki a védelmi kábelt a tónál, és csak két nyílást nyissunk meg a generátor felé? Zárjuk le a túlfolyócsöveket is?

Jonnie bólintott. A többletvíz korábban sem öntötte el a gátat. Túlfolyócsöveken keresztül folyt el a gát alatt, így a víz visszajutott a folyóba. Őrizzék meg a vizet. Ezzel még nem oldják meg a helyzetet, de talán segít.

Thor megjött. - Szóljatok Dwightnak! - mondta Jonnie.

- Kórházban van. Eltörött a karja.

- Ő volt a legjobb robbantóemberünk a telérnél - mondta Jonnie. - Kerítsétek elő.

A vezérlőpultnál még mindig tüzeltek, így ezt az időt felhasználhatta a szervezésre.

Megjött Dwight. Szemét lila karikák díszítették, karját gipszkötés borította. Sántított. De közben vigyorgott, mint a fakutya.

Jonnie nem fecsérelte az időt. - Dwight, szedj össze két tekercs, ezer láb hosszú robbantózsinórt, három hordó folyékony robbanószert, a százfontosak közül, hármat abból a fúróberendezésből harmincméteres szárral, gyutacsot, egyebet.

- Mire készülsz? - kérdezte Thor. - Felrobbantod a bolygót?

Jonnie felelet helyett így szólt: - Te, Thor, összeszedsz minden embert, aki velünk volt a telérnél, valamint sok-sok kínait…

Stormalong is előkerült. - Készülj fel, robbanóanyagot és embereket kell szállítani a tavon keresztül - mondta neki Jonnie. - Mihelyt végeznek a kilövéssel, készen kell állnunk a robbantáshoz.

Az egyik kommunikátorral üzenetet küldött Angusnak, hogy amint befejezi a dobozok elküldését, “két órára minden áram megszűnik. Értesíts, mikor végzel az első menettel, mert mi hajtóműveket akarunk üzemeltetni és robbantani is fogunk. Ne kezdd el újra addig, amíg nem üzenünk, hogy minden rendben van. A bányarádión üzenj.”

Az emberek megjelentek a folyosó végén. A rajtaütés veteránjai voltak, s néhány kórházi ápolt. Dr. Allen rosszallóan nézte őket, különösen Jonnie-t, de nem szólt semmit.

Jonnie a gát felé nézett. Igen, tényleg. Hordalék. Mindenütt hordalék terült szét. Micsoda egy koszos munka lesz ez! Mintha egy hatalmas ecsettel terítették volna szét a hordalékot. Vizes hordalék. A legveszélyesebb, ha valaki hanyatt esik vagy megcsúszik.

Bekapcsolva hagyta a bányarádióját, hogy értesíteni tudják, mikor végeznek a kilövésekkel. Az emberek targoncákat vezettek ki a mély fegyverraktárakból, hogy a robbanószert fel tudják rakni az egyik gépre. A pilóták készenlétben álltak. Az emberek beszálltak két légi kocsiba. Egy tucat kínai rohant a turbinaházba, villáskulccsal a kezében: szükségük volt rá, hogy az ezer éve beszorult emelőrudakat és kezelőszerveket megmozdíthassák.

Jonnie a gát pereméhez sétált, és végignézett a tavon.

Nem hitt a szemének. Azt gondolta, hogy a becsapódás ennél sokkal nagyobb pusztítást végez.

Jókora hajó volt, gigantikus roncs, ami félig elmerült a tóban, a gáttól ötmérföldnyire.

És ez is hozzájárult a katasztrófához.

A megcsavarodott, kiégett hajótest elzárta a friss víz útját! Felette egy új tó alakult ki.

Odahívta Dwightot. - Szedj össze vagy három embert. Tedd fel őket egy lebegő állványra. Fektessetek le robbantózsinórt a roncs keleti oldalán, és robbantsatok egy új vízelvezetőt körülötte. Szólok, ha robbanthattok. Fektessétek le, és gyertek vissza hozzám.

Dwight elviharzott emberekért és robbanószerért.

Jonnie elsétált egy pontig, ahonnan láthatta a gát ellenkező végét. Erősen görbülő gát volt, félhold alakot formált. Igen, biztosan megszökött a víz. A túlsó végét, odaát, elég erősen támasztotta a sziklafal, de a gát alja minden bizonnyal kimozdult. A víz úgy robajlott ki a gát alatt, mintha valami gigantikus tűzoltótömlőből tört volna elő.

Lehetséges, hogy a gát túlsó végének repedéseit, ha voltak ilyenek, mostanáig feltöltötte a hordalék. De a robbanás szabaddá tette a víz útját. Az egyetlen dolog, ami eltömhetné, az félmillió tonna kőzet lenne, amit felülről zúdítanának rá. De nincs arra idejük, hogy kotrógépekkel és markolókkal álljanak neki a munkának.

A szoros túloldalán lévő sziklákra pillantott. Ha az egyiket lerobbantaná, hogy feltöltse a repedést, nem szakadna-e ki a rázkódástól a gát többi része?

A védelmi kábel is a sziklák mentén húzódott. Nem merte veszélyeztetni a kábelt.

Angus hangja szólalt meg a bányarádióból. - A kilövés első szakaszával végeztünk. Kikapcsolhatok?

- Kapcsolj ki! - mondta Jonnie a bányarádiójába. - Turbinaház! Kapcsoljátok le az áramot! Stormalong! Repüljetek!

A légpáncél sistergése megszűnt. Szétrobbant repeszdarabok, madártetemek és levelek hullottak a földre, ahogy már nem tartotta őket az ionizációs páncél.

A gépek hatalmas robajjal a levegőbe emelkedtek.

Jonnie észrevett egy használaton kívüli lebegő fúróállványt, rálépett és a vezérlőre csapott. Elhúzott a gát és a tó fölé, a túloldali sziklák irányában.

Dwight is ott volt. Jonnie a sziklák minőségét vizsgálta. A feladat az volt, hogy elegendő kőzetet zúdítsanak a sziklákról a tóba, hogy az eltömje a repedést. Ravasz megoldás.

Három lyuk. Három lyukat kell fúrnia, egyenként száz láb mélyet, mindegyiket pontosan a kimért szögben. Meg kell keresni azokat a pontokat, ahol a sziklákat robbantással le kell törniük.

A gáton futva mutatta. Egy, kettő, három. Úgy kétszáz yardra a gáttól. Tizenöt fokos szögben.

Az emberek kézbe vették a fúrógépeket, melyeket annak idején a fejtésnél használtak. Gyorsan tudtak lyukat fúrni. Elég gyorsan? Csak két órájuk maradt.

A kábel! A kábel itt közelebb volt a tóhoz, mint a fúrás helye. Nem szabad feláldoznia. Ha a helyén hagyná, a leomló sziklák tönkretehetnék.

- Stormalong! - kiáltotta Jonnie. A pilóta éppen kimászott egy légi kocsiból. - Mekkora a legnagyobb motorunk itt és most?

Stormalong a gépekre nézett. Négyet hoztak magukkal. Az egyik egy tengerészgyalogsági harci gép volt. Stormalong rámutatott.

- Hozzál néhány technikust a gátnak ebbe a végébe. Van ott egy kábelcsatlakozó doboz eszerint a régi védelmi térkép szerint. Válasszátok le. Azután a kábelt emeljétek fel egy erős sodronykötéllel, tépjétek ki az egészet a földből, és dobjátok le a sziklák mögé, aztán csatlakoztassátok újra.

Stormalong végre kiélhette magát. Micsoda őrült ötlet! Megfogni a rögzítetlen kábelvéget, ráerősíteni egy gépre, elrepülni a géppel délnyugatra a tavon felfelé, és kitépni a kábelt! Nem volt szüksége más utasításra. Tudta, hogy a tizedmérföldnyi kábel súlyától le is zuhanhat a gép. Rászerelt egy gyorskioldó kapcsolót. A technikusokat elküldte, hogy kapcsolják szét a kábelt.

Jonnie a fúrókat nézte. Páncéllal borított fúrószárakat használtak, melyek ellenálltak az iszonyatos hőnek. Viszont nagyon füstöltek. Milyen gyorsan képesek fúrni? Az órájára pillantott, és tudta, hány réteggel haladtak már lejjebb. Közeledett a vége!

Fent a tavon, öt mérfölddel távolabb, az öreg bányasegéd, akit Dwight küldött, két másik segéddel, a csatahajó melletti hordalékban csúszkált. Majd’ csípőig belesüllyedtek a híg sárba. A lebegő állványt, ami odaszállította őket, néhány percenként visszarepült hozzájuk, s kiemelte őket, nehogy egyszerűen elsüllyedjenek az iszapban.

Micsoda gigantikus roncs! Nem csoda, hogy nem tudják összeszerelni ezeket a hajókat a bolygójuk légkörében. Azon a holdon, az Asarton kell megépíteniük. Valószínűleg részenként szállítják oda a darabokat. Csakis a gravitációs erőmozgások bonyolult kiszámításaival lehetett egyáltalán ezeket a tárgyakat haladásra bírni.

Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon Glencannon holtteste is bent van-e az űrhajóban. Még egy Mark-32 sem bírná ki ezt a belső robbanást. Ez a hajó valóságos temető volt. Legalább ezerötszáz tolnep elszenesedett maradványa lehet ebben a kicsavarodott, feketéllő roncsban. Milyen hosszú volt? Kétezer láb? Háromezer láb? Nehéz volt megmondani, mekkora rész lehet a víz alatt. Úgy tűnt, a hajó egyre mélyebbre ássa be magát az iszapba. De valójában nem ez történt. A becsapódó úrhajó egy krátert alkotott maga köré, és a kráter széle volt az, ami feltorlaszolta a tározóba ömlő friss vizet.

Elővett a zsebéből egy távlátót, hogy pontosan lássa, mit csinálnak az emberek. Igen, a robbantózsinórt fektették le a kráter túlfelén, és aztán egyikük ugyanezt tette a kráter közelebbik felén is. Nem volt szükségük tanácsra.

A fúrók üvöltve hasították a kőzetet, miközben gőz lövellt ki a túlhevült vízhűtő fúvókákon. Húsz ember a bányaszivattyú csöveit szerelte össze, melyet a tóba lógattak. A hűtővízhez kellett.

Ó, a hordalék! Nehéz volt elcsúszás nélkül megúszni. Szinte a teljes legénységre vastagon rászáradt a sár.

Az órájára nézett. Hajszálon fog múlni. Száz láb mély lyukat fúrni három óra alatt kisebbfajta hőstett: nekik másfél órájuk volt erre a munkára! Az emberek nekifeszültek a fúrógépeknek. Mindegyiket plusz négy ember nyomta a nyelénél fogva.

Remélte, hogy a villogó jelzések a kis szürke ember hajóján jót jelentenek. Minimálisra csökkentették a védelmi erejüket, hogy megbirkózzanak ezzel a gáttal, és mivel nem működött a páncélkábel, ki voltak szolgáltatva a támadásnak.

Bekapcsolt a bányarádiója. A roncsszakasz hívta Dwightot, Készen álltak a robbantásra. Dwight átnézett Jonnie-ra.

Jonnie a távnézővel igyekezett kikémlelni a generátor beömlőnyílásait. Vajon elzárták őket? Sáros, sáros víz. Fentről nem látott semmit. Hívta a kínai mérnököket. Chong-won vezér válaszolt.

- Öt percig tart, hogy elzárjuk az utolsó nyílást - jött a vezér válasza. - Elzárták a túlfolyócsöveket. Sajnálom. Lord Jonnie. Nem hiszem, hogy ezeket az emelőket és kerekeket mostanában használták volna.

- Mintegy ezer éve nem használták - mondta Jonnie. - Hány embere van odabent?

- Hetvenkettő - felelte a vezér.

Te jó ég, a fél legénység ezen a gáton van!

- Remek munkát végeznek. Fejezzék be, és aztán mindenkit hozzanak ki onnét. Az egész gát beszakadhat a robbanástól.

- Igyekezni fogunk - mondta a vezér.

Robaj hallatszott, mikor Stormalong megfeszítette a védelmi kábelt. A gép hangosbeszélőjébe ordított. - Szakításra kész! - kiáltotta. - Szólj, ha mindenki végzett!

A tengerészgyalogsági harci gép a levegőben állt, a gát végénél. Horgonyok tartották a kábelvéget, melyet kiszereltek a csatlakozódobozból. Az emberek szétszóródtak a helyszínről.

Jonnie odakiáltott a fúrásnál lévő embereknek: - Álljatok félre!

Bár nem akarták otthagyni a fúrógépeket, végül kikapcsolták őket és csúszva-botladozva levonultak a sziklaperemről.

Mindenki távol volt a kábel feltételezett nyomvonalától. - Hadd menjen! - kiáltotta a bányarádiójába.

A gépen Stormalong növelte a hajtómű teljesítményét. A kábel, mint valami gigantikus kígyó, rángatózva és ellenállva kezdett kifordulni a földből. Visszatartotta a gépet. Stormalong fel-le táncoltatta a hatalmas gépet, a kábelt rángatva. Yardról yardra haladva a kábel kiszabadult a földből. A gép egyre magasabbra emelkedett a sziklaperem mentén.

Már csaknem a fele kinn volt a földből!

Reccsenés hallatszott.

A kábel elszakadt!

Stormalong hajója katapultként lódult az ég felé, kétszáz yardnyi kábelt húzva maga után.

Stormalong a leszakadt darabot a partra fektette. Megnyomta a gyorskioldót és elengedte.

Stormalong visszafelé jött a magasban. Valaki a gépen leengedte a horgonyokat. - Akasszátok be! - kiáltotta Stormalong fentről a hangosbeszélőn keresztül.

Néhány ember ereszkedett le bukdácsolva a sziklaperemre. Elkapták a horgonyt, és biztonságosan rögzítették az elszakadt kábelvéghez.

Meg lehetett javítani. De mindez időbe tellett és a fúrók addig sem tudtak fúrni.

Újra rögzítették, és Stormalong még egyszer húzni kezdte kifelé a maradékot a földből, amelyben évszázadok óta pihent.

Kivitte a robbantási területről, és ledobta.

Az emberek visszarohantak a fúróikhoz.

- Végeztünk! - szólalt meg Chong-won vezér hangja a bányarádión.

- Kitűnő! - felelte Jonnie. - Most pedig távolítson el mindenkit. Jelentse, ha elmentek!

Látta, amint kiözönlenek a turbinaházból, fel a távoli országútra az apró, kék munkaruhás alakok. Végül kellően biztonságos távolságra kerültek a gáttól. - Minden tiszta. Lord Jonnie! - mondta Chong-won vezér.

A fúrás nem állt meg. Jonnie jelzett Dwightnak. Dwight kiadta a parancsot a roncsnál lévő legénységnek. - Tűz! - kiáltotta Dwight. Jonnie látta, ahogy meggyújtják a gyutacsokat. Aztán csúszva-bukdácsolva átküzdötték magukat az iszapon a lebegő állványig, és felszálltak rá. Az utolsó embert a gallérjánál fogva kellett felhúzni. Még kalimpált a lába, amikor felszálltak. A lebegő állvány biztonságos terület felé ért és leszállt. Jonnie a roncs környékét figyelte.

Bummm! Bummm! A robbantózsinór darabokra robbant.

Hosszú sárcsík lövellt az ég felé. A füst és a mindent beterítő mocsok egy pillanatra eltakarta a roncsot.

A lökéshullámtól megremegett a föld. A tavon hullámgyűrűk futottak szét. Huszonnégy másodperccel később a robbanás hangja úgy érte őket, mint egy jókora pofon.

A füst oszlásnak indult. Az irdatlan roncs meg se moccant, de sikerült egy csatornát vágni a kráterperem alsó és felső végén keresztül: A túlsó felén csordogálni kezdett a víz. Csak csordogál?

Jonnie lélegzet-visszafojtva kémlelte a roncsot a távnézőn keresztül, attól tartva, hogy újra kell robbantaniuk. - Gyerünk! Gyerünk! - mondogatta. – Még, még! - Tudta, hogy a víz gyorsan rombol és többnyire utat tör magának. - Gyerünk!

A roncs mögött legalább kétlábnyival magasabb volt a vízszint, mint a gátnál. Ennél jobban kellene folynia!

Valami tárgy került a víz útjába. Egy nagy gépágyú volt az. Megfordult az örvényben és végül bukfencezve eltűnt.

A víz áttörte a kráter távolabbi falát. A sáros hab örvénylett és hömpölygött a kráterben. A víz kiszélesítette a felső csatornát. Még több víz zubogott keresztül!

Mostanra a legközelebbi árokhoz ért, amit a robbantózsinór vájt ki. Átrágta magát az akadályokon és a törmeléken. És azután áttört!

Most már bőszen robajlott a víz. A kráter kezdett megtelni; a víz az alsó tóba ürült.

Újra megindították a folyót. Jonnie Dwighton keresztül gratulált nekik.

A fúrógépek bőgtek és füstöt okádtak. Jonnie az órájára nézett. Körülbelül húsz percük maradt. Hová repült az idő? - Hány réteget fúrtak át eddig a lyukakban? - kérdezte Jonnie Thortól.

- Ötöt. Ez egyenlő hetvenöt lábbal.

- Ez elég kell hogy legyen. Vegyék ki onnan a fúrókat. Stormalong! - mordult a rádiójába. - Kezdjék meg a legénység és a felszerelés eltávolítását!

Látta Chong-won vezért, egy folt volt, jó messze a túloldalon. Beleszólt a bányarádiójába. - Vezér, néhány percen belül egy iszonyú villanást fog látni. Várjon, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy nem repedt meg az egész gát, és amint biztonságos, küldjön ide válogatott legénységet, hogy megnyissanak két beömlőnyílást és helyreállítsák az áramellátást. Csak a páncélkábelt és a pagoda területét kell visszakapcsolni. Megértette?

- Igen, Lord Jonnie.

- És feltétlenül keressenek fedezéket a robbanás elől - tette hozzá Jonnie.

Kivették a fúróberendezéseket és nagy csattogással berakodták őket a gépek gyomrába.

- Dwight! - mondta Jonnie. - Fogjátok azt a három hordó folyékony robbanószert, öntsétek a lyukakba, aztán dugaszoljátok be a lyukakat az üres hordókkal. Gyorsan!

Dwight intett a jó karjával, mire futni kezdtek az emberek. Nagy hordó robbanószert kezdtek önteni mindegyik lyukba. A lyukak még mindig olyan forrók voltak, hogy a robbanószer majdnem felforrt. Nehéz volt beönteni a beszorult levegő miatt. A levegő bugyborékolva és habozva tört elő a lyukakból.

Jonnie végigrohant, robbantózsinórt húzva maga után. Körbehurkolta a hordókat. A hordók bombaként szolgálnak majd, mivel tele voltak a robbanószer gőzével.

- Gyutacsokat! - kiáltott Dwight.

- Nincs időnk! - ordította Jonnie. - Az egyik gép ágyújával fogom berobbantani!

- Hogyan? - kérdezte Dwight szájtátva.

Kiürítették a hordókat és a helyükre tették őket. Bármelyik hordót éri lövés, az az egészet berobbantja.

- Azt a gépet hagyjátok nekem! - Jonnie egy egymagában álló harci gépre mutatott, amit magukkal hoztak. - Szálljon fel mindenki a többi gépre, és el innét, most rögtön!

Stormalong tiltakozni kezdett és aztán hozzáfogott, hogy az embereket a maradék gépekbe terelje. Ahogy a felszerelés mögött bevágódott az ajtó, Stormalong odakiáltott Jonnienak: - Jó magasról lőj!

Jonnie az óráját figyelte. Csak kilenc percük maradt hátra.

A gépek felszálltak, Dwightot éppen az utolsóhoz vonszolták. Jonnie végignézett az elrendezésen. Mindent rendben talált.

A harci géphez rohant és előkészítette az indulásra. Senki sem maradt a környéken.

Felszállt. Kétezer láb magasságba emelte fel a gépet. A gát még innen is hatalmasnak látszott.

A gépek közben a homokzsáktöltés másik oldalán földet értek. Stormalong heves kézmozdulatokkal irányította a gépek elhagyását.

Chong-won vezér és az emberei fedezékben voltak.

- Tűz a lyukra! - mondta Jonnie a bányarádióján.

Az ágyúkat a “láng”, “keskeny” és “maximum” üzemmódra állította. Ellenőrizte a biztonsági övét.

Most pedig jöjjön egy kis lövöldözés. Ebben a pillanatban minden békésnek tűnt odalent. Az üszkös roncs ott lebegett a sáros vízben, miközben a víz utat tört magának az űrhajó maradványa körül. A folyó egyenesen a gát felé folyt.

Jonnie egy mozdulattal bezárta az összes ablakot, ellenőrizte, hogy minden ajtó jól zár-e. Menjen távolabb kilencszázra? Nem. Akkor már csökkenne a lövés ereje. Egy harci gép sokat elvisel. De soha senkivel kapcsolatban nem hallotta még, hogy százötven gallon folyékony robbanószert felrobbantott volna. Plusz ezer láb ötös robbantózsinórt.

Az irányzékot óvatosan a középső hordóra szegezte. Megnyomta a tűzbillentyűt.

Az ég lángba borult. Ezer láb magas zöld tűzfüggöny emelkedett fel előtte.

Hatalmas csattanás!

A lökéshullám elérte a gépet, amely pörögve elszállt az ég felé.

A biztonsági öv akkorát rántott Jonnie-n, hogy néhány másodpercig nem kapott levegőt.

Három másodperccel később rájött, hogy fejjel lefelé lóg. Rácsapott az irányítópultra. A gép egyensúlymotorjai működésbe léptek és korrigálni próbáltak.

A gép motorjai sivítva küzdöttek a rossz iránnyal.

A gép helyrebillent. Ki kell cserélni a szélvédőt. Keresztben végigrepedt.

És aztán meglátta a sziklát. A füst eloszlott. Az egész sziklafal lassan, nagyon lassan a tó felé csúszott.

Félmillió köbyard kőzet készült belecsúszni a vízbe.

Nagy része még látszótag egy darabban maradt. De ez illúzió volt. A kőzet belül összetöredezett. Mielőtt a vízbe csúszott volna, alakját vesztve darabokra esett. Egy része majdnem a tó közepébe csapódott.

Figyelte a gátat. Vajon az is szétomlik lassan és az egész tó lezúdul a szoroson?

Az első lökéshullám a gátat érte. A vízfüggöny száz lábra emelkedett a gát fölé. Túl sok víz ment veszendőbe? Nem, ez csak enyhe permet volt.

Kitartott a gát?

Nem tudta megmondani, hogy a víz alatti áramlatok a lyukakba sodorták-e a kőzetet. Oldalra rántotta a gépet. A víz még mindig kifelé ömlött a gát alatt. Figyelt.

A képzelet játéka volt csupán, hogy egyre csökken?

Kék ruhás alakok vonták magukra a figyelmét, akik a turbinaházba igyekeztek. Természetesen nem vártak!

Az órájára pillantott. Csak két perce volt, hogy letegye ezt a gépet.

A vezérlőgombokra mért csapással Jonnie leszorította a gépet egy üres területre. Leállította a gép hajtóművét. Ellenőriznie kellett, hogy valóban leállt-e.

Harminchárom másodperc maradt hátra. Egy hajszálon múlott!

A föld alatti folyosón keresztül a medencébe ment. A pagodára nézett. Még egy cserép sem moccant meg a robbanástól!

Angus a vezérlőpultnál állt, a kis szürke ember pedig a számítógép mellett. Angus integetett és azt kiáltotta: - Van áram! Tűz!

4.

Mások sem töltötték tétlenül ezt a két órát. Másfajta zene bömbölt a hangszórókból. Emelkedett, méltóságteljes zene volt. Jonnie-nak némileg ismerősen hangzott, majd eszébe jutott, hogy az egyik hallgató talált egy halom, általa “lemez”-nek nevezett nagyméretű valamit: ha az ember egy papírdobozból kiálló rózsatövist járatott körbe a végtelennek tűnő, körbefutó barázdában, és közelről hallgatózott, úgy tűnt, mintha húsz vagy harminc hangszer szólna egyszerre: az ősrégi, alig olvasható felirat szerint a lemez címe “Clevelandi Szimfonikus Zenekar. Lohengrin” volt. Ez a zene sokban hasonlított a korábbira, de mélyebb és teltebb volt. Lenyűgöző. Jonnie gyanította, hogy a kis szürke embernek köze van a dologhoz. Talán a hajójából hallatszik? Ez lesz a küldötteket köszöntő zene, hát persze.

És még valami, ami biztosan a kis szürke ember hajójából került elő: egy szitaszerűen átlátható képernyő volt az, mely körbevette az egész emelvényt. Dr. Allen éppen végzett a felrakásával. - Járványellenőrzés - szólt rejtelmesen, ahogy Jonnie elhaladt mellette.

Megizzadt, vidám képű kínai mérnökök bújtak elő egy csatornanyílásból. A légpáncélon belül helyreállították a szellőzést. A füst eloszlott. Ez jó, gondolta Jonnie. Rengeteg különböző légkör fog egy pillanatra átsuhanni az emelvényen a terek egybeesésének pillanatában.

A faluból jött kínai menekültek csapata is megnyugodott. Hiába veszítették el a falujukat, holmijaik nagy részét megmentették. A gyerekek és a kutyák elcsendesedtek a lövészárkok mélyén, a szülők és a többiek, akiknek nem volt közvetlen feladatuk, csak álldogáltak. Bizonyára a legjobb ruhájukat vették fel.

Az egyik díszőr kijött a bunkerból és az utolsó simításokat végezte el az öltözékén: itt rántott, ott hajtott egyet. Hatan voltak, különböző nemzetiségűek; valamennyien a legjobb egyenruhájukban. Fegyver nélkül, de zászlórúddal. Egy idős kínai úriember, de nem, egy kínainak öltözött buddhista kommunikátor volt, aki mintás selyemruhát és kis sapkát viselt, foglalta el a díszőrség vezető helyét. Természetesen olyasvalakire volt szükség, aki beszél psziklóul, hogy üdvözölni tudja a vendégeket, de akinek emellett még méltóságteljes is a külseje.

Három vagy négy perc volt hátra az első küldött megérkezéséig. Jonnie az irányítóterem felé ballagott. A fiú, Quong, viharzott ki a teremből, majd Sir Robert is kilépett az ajtón, és utánakiáltott: - És mondd meg Stormalongnak, hogy hozza el azt a másik, felismerési útmutatót! - A fiú alig csökkentette az iramot, futás közben bólintott.

Az irányítóterem, Sir Robert háta mögött, forrt a bent dolgozó emberek zajától és serénykedésétől.

Jonnie már szólásra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, hogy haladnak, de Sir Robert megelőzte. Alig láthatóan megrázta a fejét. - Újfajta bombát használnak, amit néha nem robbantanak fel az ágyúink. Ezek az idióták felégetik az elhagyott városokat. A felderítőink még működnek. Miért akarnak felégetni egy, korábban San Franciscónak nevezett, kiürült települést? Az utolsó távfelderítő-képen csak két medve sétál az utcán. Átkozott hülyék!

Jonnie el akart surranni mellette, hogy bejusson, de Sir Robert újra megrázta a fejét. - Te sem tudsz mást tenni, mint mi. Gondolkoztál már, hogy mit mondunk majd ezeknek a küldötteknek?

- Fogalmam sincs - mondta Jonnie. - Nem kellene Fearghus klánfőnököt idehoznunk?

- Nem, nem - mondta Sir Robert. - Esélyünk sincs rá. Edinburgh lángokban áll!

Jonnie-nak összeszorult a szíve. - Van valami hír Chrissie-ről?

- A menedékhelyen húzzák meg magukat. Dunneldeen Fedezi őket a levegőből, ahogy tudja.

Stormalong rohant be a könyvvel.

Sir Robert Jonnie-ra pillantott. - Találd ki, mit mondjunk ezeknek a jövevényeknek! - Jonnie-t a szobája felé terelte, majd eltűnt az irányítóteremben.

Jonnie továbbsétált a szobája felé. Éppen befordult volna az átjáróba, amikor a vezetékek zümmögése, amely a zene alatt végig hallatszott, abbamaradt. Pillanatnyi szünet támadt, majd elérte őket a visszarúgás.

A Hockner-küldött az emelvényen állt. Orr nélkül, kezében egy pálcával, melyen monokli csillogott. A ruhája fényes anyagból készült. Egy aranyszínű fedeles kosár állt mellette.

A képernyőn megszólalt egy csengő. A képernyő felső széle lilán világított. A hockner felkapta a fedeles kosarat, körülnézett a monokliján keresztül, majd lebotorkált az emelvényről. A díszőrség szalutált és meghajtotta a zászlókat.

A Hockner-küldött, fölényes hangon így szólt psziklóul: - Blan Jetso vagyok, a hocknerek császárának rendkívüli és meghatalmazott minisztere, uralkodjon soká! Felhatalmazást kaptam, hogy végleges és kötelező érvényű, akár politikai, akár katonai jellegű, megállapodásokat és szerződéseket, valamint ezekhez fűződő kiegészítéseket kössek meg önökkel. Személyem sérthetetlen, zaklatásom esetén mindenféle megállapodás érvénytelen. Túszként történő fogva tartásomra tett bármilyen kísérlet hiábavaló, mert kormányom nem hajlandó kiváltani engem. Figyelmeztetem önöket, bármiféle kínzás vagy kényszerítés esetén, önök előtt ismeretlen módon, azonnal öngyilkosságot követek el. Nem hordozok sem fegyvert, sem semmilyen betegséget. Éljen soká a Hockner Birodalom! És önök hogy érzik magukat?

A kínainak öltözött kommunikátor meghajolt, egy rövid, gyors beszéddel üdvözölte a küldöttet, majd elvezette egy magánlakosztályba, hogy pihenjen vagy felfrissüljön.

Jonnie arra gondolt, a megérkezések nagyjából ugyanilyenek lesznek, csak a fajok, a személyek és a ruhák fognak különbözni.

Megpróbálta kigondolni, hogy mit mondjon a küldötteknek. Rémület töltötte el Sir Robertet, mikor rájött, hogy mindez az ő feladata lesz. Az őszülő vén veteránnak semmilyen ötlete sem volt, rettenetesen aggódott Edinburgh miatt. Akárcsak Jonnie.

5.

Jonnie lehúzta a fejét, mikor a szobájához vezető folyosószakaszra lépett, hogy be ne verje a fejét az alacsony gerendába. Ettől szédülés fogta el. Amíg a gáttal volt elfoglalva, a rengeteg gond elfedte benne az Edinburgh és Chrissie miatt érzett aggodalmat. Az utóbbi néhány napban rengeteg csapás érte.

Nem készült fel arra sem, amit az átjáróban talált, épp a szobája előtt. Négy ember valami olyasmin dolgozott, ami ismeretlen volt Jonnie számára. Alacsony padjaik voltak, a padlón ültek, fejüket lehajtották. A kezük alatt égett a munka.

Mr. Csung észrevette Jonnie-t, és felpattant a földről. Meghajolt. - Lord Jonnie, bemutatom a feleségemet!

Egy kedves arcú, ősz hajú kínai asszony pattant fel, mosolygott és meghajolt. Jonnie is meghajolt, amitől megfájdult a feje. Az asszony visszahuppant és folytatta a munkát.

- Bemutatom a lányomat! - mondta Mr. Csung.

A lány is felpattant, és meghajolt. Mr. Csung lánya rendkívül szép volt, a hajában virágot hordott. Jonnie meghajolt. A feje még jobban megfájdult. A lány leült és lázasan újra dolgozni kezdett.

- Bemutatom a vejemet! - mondta Mr. Csung.

Egy jóképű kínai ugrott fel a padról, nagy zörgés közepette. Meghajolt. A szerelők kék egyenruháját viselte. Jonnie is meghajolt, nagyon finoman, nehogy megperdüljön vele a szoba. A fiatalember visszahuppant. Felkapta a szerszámait, melyek szikrákat szórtak szanaszét.

Jonnie nézte őket. Elszántan, szinte vadul dolgoztak azon, amit csináltak. Jonnie-t magával ragadta a szánalom érzése. Ha ez a tanácskozás megbukik és veszítenek, micsoda szenvedés vár ezekre a derék emberekre! Ezekre, és a maradék harmincötezerre, akik megmaradtak az emberi fajból. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy veszni hagyja őket.

Bement a szobájába. Valaki itt is kihasználta az elmúlt két órát. Valószínűleg Angus és egy villanyszerelő. A falnak támasztva, az ágya mellett, egy keret állt három képernyővel. Az egyik képernyőhöz az irányítóteremben elhelyezett gombkamera tartozott. Láthatta az összecsődült csoportokat, ahogy feszült arccal rakosgatják a mikrofonokat és a felderítőképeket. Mindent feljegyeztek az irányítótáblára. Egy másik gombkamerát a tanácskozóteremben helyeztek el, ami a második képernyőre továbbította az adását. A tanácskozóterem még üres volt. A harmadik gombkamera a vezérlőpulton volt.

Éppen ezt a képernyőt nézte, amikor a Tolnep-küldött megérkezett. Csillogó zöldbe öltözött: még a sapkája is zöld volt. A lábán koszos, kék bakancsot viselt. Szemét hatalmas üveg takarta. Egyik kezében jogarfélét tartott, ami egy nagy gombban végződött, a másikkal pedig egy kereken guruló, zöld, fedeles kosarat tolt, amiben az élelmiszerét és a felszerelését tartotta. Hüllőszerű lény volt, habár felegyenesedve járt. Dinoszauruszok leszármazottja lehet, aki apróvá és értelmessé vált?

A hocknerihez nagyon hasonló beszédet tartott, a választ egy gonosz mosollyal nyugtázta, majd csillogó zöld felöltőjét acélkemény testére terítette. Őt is elvezették egy magánlakosztályba. Megjelenése semmi jót nem ígért.

Jonnie éppen az ágyra készült vetni magát, amikor váratlanul megzavarták. Mr. Csung jött utána. - Nem, nem, ne is ellenkezzen! - mondta Mr. Csung. - Fürdés!

Két kínai követte Mr. Csungot. Forró vízzel teli kádat toltak be egy kiskocsin, lerakták, és eltűntek.

- Épp eléggé elfáradtam - tiltakozott Jonnie. - Csak megmosom az arcomat…

Mr. Csung egy tükörrel a kezében körbejárta Jonnie-t. - Idenézzen! - követelte Mr. Csung.

Jonnie odanézett. Sár. Robbanószerfoltok. A fekete selyem karkendője cafatokban lógott. A szakállát és a haját hordalék borította. Lenézett és látta, hogy derékig járhat az iszapban. Ránézett a kezére, és még azt sem tudta megmondani, hogy milyen színű a bőre. Úgy nézett ki, hogy egyetlen kutya sem rángatta volna ki a falu szemétdombjából.

- Nyert - mondta Jonnie, és elkezdte lehányni magáról a ruháit. Mr. Csung a levetett ruhadarabokat, némi undorral, egyenként egy vödörbe dobta, még a sisakot, a bakancsot és a fegyvert is.

Jonnie bemászott a kádba. Nem volt olyan hosszú, hogy kinyújthassa a lábát, de a víz a mellkasáig ellepte. Azelőtt soha nem vett forró fürdőt, csak folyókban és hideg hegyi patakokban fürdött. Érezte, ahogy a kimerültség lassan kiáramlik belőle. Valóban meglepte, hogy a forró fürdő ennyire jótékony hatással van megfáradt tagjaira!

Felkötött karjára vigyázva. Mr. Csung alaposan végigdörzsölte egy habzó szappannal és egy kefével. Hirtelen abbahagyta, majd suttogó tanácskozás támadt Jonnie háta mögött. Aztán Jonnie mindkét vállát megérintette. Újabb tanácskozás, majd Mr. Csung felemelte Jonnie egyik karját és egy madzaggal lemérte.

Jonnie egy pillanatra megrémült, amikor rájött, hogy Csung lánya a háta mögött van, ő pedig meztelenül ül a kádban! Megfordult, mire a lány eltűnt. Mr. Csung folytatta a csutakolást. Jonnie haját és szakállát is megmosta.

Még két alkalommal szakadt félbe a fürdés. Egyszer, hogy madzaggal körbemérjék a mellkasát, másodszor pedig lemérték a lába hosszát.

Végül Mr. Csung egy törülközővel megszárította Jonnie haját és szakállát, majd egy nagyobb törülközőt Jonnie köré tekert, amint az kilépett a kádból. Végigtörölte Jonnie-t. Kicsit ugrálnia kellett, hogy elérje a vállát. Puha, kék ruhát adott rá, és csak ezután engedte neki, hogy lefeküdjön az ágyra.

Jonnie hálás volt, hogy végre elnyújtózhat, és ügyet sem vetett a képernyőkre, amikor hirtelen újra megzavarták.

Dr. MacKendrick és Dr. Allen volt az. A bő ruhából előhúzták a karját. Dr. Allen levágta a kötést, valami orrfacsaró alkohollal megtisztította a seb környékét, valószínűleg egy kevésbé sikerült lepárlásból származó whisky volt, valami fehér port szórt a sebre, amiből egy keveset még meg is etetett vele. Újabb szulfa! Mr. Csung egy tál levessel álldogált az ágy mellett, amíg Dr. Allen friss kötést tett fel Jonnie karjára.

Azután a két orvos hátralépett. Jonnie, aki már ismerte az orvosok viselkedését, gyanította, hogy valamit akarnak. Az a fajta hamis kedélyesség áradt belőlük, ami rendszerint hátborzongató folytatást vont maga után.

- Mindig is azt gondoltam mondta Dr. Allen -, hogy Dunneldeen és Stormalong fékevesztettek. De éppen odakinn voltam, amikor azt a sziklát berobbantottad. Te vagy a legvadabb az összes közül, Jonnie Tyler. Mindig harci gépet használsz a gyutacs meggyújtásához?

Jonnie, kissé szigorúan, éppen el akarta mesélni, hogy egyáltalán nem volt idő a gyutacsok felszerelésére, amikor Dr. MacKendrick közelebb lépett.

- Feltételezem - mondta MacKendrick -, hogy ez a megoldás volt a legtermészetesebb a számára. - Ezzel csak el akarta terelni Jonnie figyelmét.

Előrántotta a hosszú tűt, amit addig maga mögött tartogatott, és megragadva Jonnie csuklóját, kéthüvelyknyi acélt nyomott a vénába, s a fecskendő tartalmát Jonnie vérébe pumpálta.

- Aúú! - fakadt ki Jonnie. - Ez nem volt szép! Tudod, hogy ki nem állhatom az injekciós tűidet. - Az anyag tűzként égette a karját.

- A szédülésre kaptad - mondta Dr. MacKendrick, pedánsan letörölgetve a tűt. Ezt a dolgot B-komplexnek hívják. A kígyóméreg, a nyugtató és a szulfa bivalyerős keveréke. Rövidesen sokkal jobban érzed majd magad.

- Van elég bajom - mondta Jonnie kissé ingerülten -, nem kell, hogy még ki is lyuggass.

Dr. Allen a váltára tette az egyik kezét. - Éppen ez az - mondta. - Túlságosan sok minden miatt aggódsz. Hagynod kell, hogy mások is kivegyék a részüket a feladatokból. Legyen közös a siker. Bámulatos vagy, de hadd segítsenek mások is! - Megveregették Jonnie vállát, és kimentek.

A leves jót tett Jonnie gyomrának. Egy idő múlva felemelte a fejét, majd lehorgasztotta. Már nem szédült annyira, mint korábban.

Újabb küldöttek érkeztek az emelvényre. Az irányítóterem zúgott, mint egy méhkaptár. Aggódott a közelgő konferencia miatt. Jonnie úgy gondolta, eleget feküdt már.

- Csung! - szólt ki. - Legyen szíves, vegye ki a legjobb szarvasbőr ruhámat! - Igen, hagyta, hogy más is hozzájáruljon a sikerhez. Mr. Csung előáshatja a szarvasbőr öltözéket.

Mr. Csung reakciója teljesen váratlanul érte Jonnie-t. A kínai beviharzott, kihúzta magát, és csak ennyit mondott: - Nem! - Aztán újabb szavakat kotort elő csekély angol szókincséből. - Ők lordok! - Nem tudta elmagyarázni, amit akart.

Jonnie elképedve látta. hogy Mr. Csung kirohan a szobából és egy pillanat múlva visszatér egy koordinátorral, aki beszéli a mandarin nyelvjárást. Mr. Csung a koordinátornak esett, aki majd’ belefulladt a szóáradatba. Aztán a kínai végre lecsillapodott. A koordinátor szólásra nyitotta a száját, mire Mr. Csungnak eszébe jutott még valami, azt is a koordinátorhoz vágta. Ezután hátralépett, s ingujjába csúsztatta kézzel meghajolt.

A koordinátor, egy fekete szakállú skót, mély lélegzetet vett. - Lehet, hogy nem fog tetszeni, MacTyler, amit mondani fogok, de egy diplomáciai menedzserrel áll szemben. Ismerem ezeket a kínaiakat. Ha valamit a fejükbe vesznek, rosszabbak, mint az én vén féleségem!

Jonnie visszafeküdt. A mennyezethez beszélt. - És ugyan mi rossz van abban, hogy megkértem rá, hozza elő a legjobb szarvasbőr ruhámat?

- Rossz az egész - mondta a koordinátor. - Minden. - Sóhajtott egyet, és hozzáfogott a magyarázathoz. - Mr. Csung olyan család leszármazottja, amely család tagjai a Csing dinasztia óta kamarásként, szolgáltak az udvarnál. Ez a dinasztia uralkodott Kínában az 1644-es megbízatásától kezdve 1911-ig. Úgy ezeregyszáz évvel ezelőttig. Ez volt az utolsó uralkodóház Kína népköztársasággá válása előtt. Az udvar és a császárok nem kínaiak voltak; egy mandzsu nevű fajhoz tartoztak. Rengeteg tanácsra volt szükségük. Csung szerint a családja jól szolgálta őket, de az idők változtak és mivel a család korábban a mandzsukat szolgálta, az őseit Tibetbe száműzték. Egyébként a nyugati hatalmak voltak azok, akik megbuktatták a mandzsukat, mondja Csung, nem a családja tanácsai. Szóval, Mr. Csung, származása alapján, valójában “kék gombos mandarin”, vagyis udvari nemes.

- Azt állítja, hogy az összes családi feljegyzést és tekercset a kínai egyetemi könyvtár őrzi, amit ön egy pincében rejtett el valahol…

- Oroszországban - mondta Jonnie. - Az orosz bázison vannak, bár Isten tudja, hogy mi történt velük!

- Nos, jó - mondta a skót. - Azt állítja, hogy fel tudná olvasni önnek némelyiket, de nincsenek itt nála. A családja mindig számon tartotta a múltját, azt remélve, hogy egy napon hatalomra kerülhet valamelyik dinasztia, melyet szolgálhatnak. Ezek a kínaiak sokáig megőrzik a múltjuk emlékét. Képzelje csak el, Csung családja ezerszáz évig várta, hogy visszakapja a munkáját!

Mr. Csung érezte, hogy elkalandoznak a tárgytól, ezért hevesen gesztikulálva, s a koordinátor karját lökdösve jelezte, azt akarja, a koordinátor térjen a lényegre!

A koordinátor felsóhajtott. Nem tudta biztosan, mi lesz Jonnie reakciója. - Azt mondja, ön nem más, mint “Lord Jonnie”, és - egyszerre kiszakadt belőle - nem járkálhat úgy, mint egy barbár!

Ha Jonnie szívét nem szorította volna az aggodalom, elnevette volna magát.

A koordinátor megkönnyebbült, hogy Jonnie nem vette bosszantásnak a szavait. Folytatta. - Azt állítja, tud róla, hogy diplomáciai tanácskozást fognak tartani, rengeteg lord részvételével, akik rendkívül önteltek és sznobok, s rendszerint díszes az öltözékük. Ez igaz. Láttam őket megérkezni az emelvényre. Felékszerezett légzőmaszkokban, csillogó ruhákban, díszekben. Az egyiknek még ékköves monoklija is volt. Micsoda felcicomázott piperkőcök!

Ezután nyelt egyet, s a maradékot elhadarta: - És, ha bőrökben megy ki közéjük, és így beszél hozzájuk, egyszerűen barbárnak fogják nézni és meg se hallgatják. Azt mondja, ha - újra nyelt - faragatlan vadember módjára jelenik meg, megvetésben lesz része. - Megállt, és megkönnyebbült, hogy kiadta magából. És ez az, amit el akart mondani magának. Ne haragudjon rá. Én ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy mintegy harmincötezer, nem, most már kevesebb, de rengeteg élet függ ettől a tanácskozástól. Ha nem így lenne, nem fordítottam volna le Csung szavait, mert számomra, MacTyler, teljességgel elfogadhatatlan, hogy valaki barbárnak nevezze önt!

Jonnie arra gondolt, elég lesz, ha megnyugtatja Mr. Csungot, udvarias lesz, és nem pofoz fel senkit. De ez mégsem volt elég!

Mr. Csung nem engedte el a koordinátort, és mindent, amit mondott, pontosan, változtatás nélkül lefordíttatott vele. Mr. Csung szorosan az ágy mellé kuporodott és beszélni kezdett. A koordinátor minden szünet után fordított.

- Nem kis dolog - fordította a skót - nagy harcosnak lenni… de annak ellenére, hogy minden csatát megnyert… és megfutamította az ellenséget… a mészárlás mezejéről… a háborút… elveszíthetjük… a tanácskozóasztal mellett!

Jonnie megemésztette, amit hallott. Valójában még távolról sem nyerték meg a háborút, és ha megnyerték is, mindent elveszíthetnek a konferenciateremben. Ezt korábban is tudta, mégis le volt nyűgözve Mr. Csung éleslátásától. Úgy tűnt, Csung nem szobatakarítónak, hanem tanácsadónak szegődött mellé. Hát, Isten tudja, hogy van-e szüksége tanácsra, gondolta Jonnie.

- A viselkedését - a koordinátor tovább fordította Mr. Csung szavait - …úgy kell kiszámítania, hogy a megfelelő hatást keltse vele… Egy lord ahhoz szokott, hogy alárendelteket irányítson. …Ne lepődjön meg azon, ha önt kezelik alacsonyabb rendűként. Legyen dölyfös… Ne legyen udvarias… Legyen hideg és lenéző… Legyen távolságtartó és zárkózott.

- Ez az öregember igénybe veszi minden mandarintudásomat. Igazi udvari kínai nyelven beszél!

Mr. Csung intett, hogy ne kommentálja őt.

- Semmiképp - fordította kötelességtudóan a skót - se egyezzen bele, még látszólag se, semmibe… A szavait kiforgathatják, hogy úgy tűnjön, látszólag a beleegyezését adta… ezért kerülje az “igen” szót… Tarthatatlan követelésekkel állnak majd elő, melyekről tudják, hogy lehetetlen teljesíteni… így akarnak előnyhöz jutni a tárgyalás során… éppen ezért önnek elébük kell vágnia… lehetetlen követelésekkel, még akkor is, ha tudja, nem fognak beleegyezni, és így talán még le is győzheti őket! Az egész diplomácia kompromisszumokon alapul… Létezik egy középső mezsgye a két, szembenálló fél lehetetlen követelései között… és ebből születik végül a szerződés vagy a megállapodás. Mindvégig küzdjön a lehető legelőnyösebb pozícióért.

A skót szünetet tartott. - Tudni akarja, hogy megértette-e, amit mondott.

- Igen uram! - mondta Jonnie. - És köszönöm!

Hasznosnak érezte, ami elhangzott, még akkor is, ha nem kapott konkrét tanácsokat.

- Most pedig - folytatta a koordinátor - leckét akar adni önnek arról, hogy hogyan viselkedjen. Figyeljen rá.

Idegen fajok képviselőivel lesz dolguk, így nem biztos, hogy az ősi Kínai Birodalomban uralkodó viselkedési szabályok jelentik a megoldást, de azért Jonnie igyekezett toleránsnak mutatkozni. Szinte azonnal érezte, hogy téved. Ezek a szokások bármelyik faj körében megállnák a helyüket!

Hogyan álljon? Lábakat szét, kihúzva magát, enyhén hátradőlve. Stabilan a földre támaszkodva. Domináns pozíció. Érthető? Akkor csinálja!

Hogyan tartsa a jogart vagy a vesszőt? Egyik kéz a markolat felől, másik vége a másik tenyérben. Markolja meg mindkét végét, így utalva a hatalmára. Az egyik végét ütögesse a tenyerébe, érzékeltetve a büntetés lehetőségét. Intsen fellengzősen a levegőbe, arra célozva, hogy az ellenfél érve semmi következménnyel nem járt, és elszállt, mint a szél. Megértette? Csinálja! Nem egészen jó. Legyen könnyed, lordhoz méltó. Most pedig mindet újra.

Sétáljon úgy, mintha nem érdekelné, hova lép. Érzékeltesse a hatalmat. Szilárd, megállíthatatlan. Így ni. Megértette? Csinálja!

Mr. Csung fél órán keresztül foglalkozott Jonnie-val. Jonnie rájött, hogy a járása a párducéhoz hasonló, holott ezen a konferencián impozánsnak kell mutatkoznia.

Mr. Csunggal átismételték a teljes leckét, majd a testtartásokat és járásmódokat még egyszer, amíg a kínai elégedetté nem vált. Jonnie, aki mindig elgyengült, ha a diplomataságra gondolt, kicsit magabiztosabbá kezdett válni. Volt valami művészet a dologban. Vadászjátékhoz hasonlított, csak más volt a tétje. Csatához hasonlított, csakhogy ez másfajta csata volt.

Azt hitte, mindenen túl van. A képernyőn látta, hogy egyre több küldött érkezik. De Mr. Csung azt mondta, hogy mindegyikük megbízólevelét meg kell vizsgálni, s ezért még rengeteg idejük maradt. Gondolt-e Jonnie valamilyen stratégiára? Kell hogy legyen valamilyen stratégia. Hogyan és honnan közelítse meg a diplomáciai harcot, ami a manőverezéshez szükséges. Nos, Jonnie gondolkodhatott rajta. Olyan volt, mint egy csata, csakhogy a gyalogság és a lovasság ötletelvből és szavakból állt. A rossz manőverezés vereséget jelent!

Egyéb ügyek is foglalkoztatták a kínait, aki magára hagyta a kissé zavarba esett Jonnie-t. Mr. Csung kiment a hallba.

Látva, hogy Jonnie egy pillanatra ráér, Chong-won vezér beosont az ajtón. Az arca ragyogott, s a fejét ingatta. - A gát! - Mindkét markát összeszorította, és a kezével hadonászott. - A lyuk. Apad az elfolyás. A vízszint emelkedik. - Erőteljesen biccentett, mélyen meghajolt és eltűnt.

Hát ez volt az egyetlen dolog, ami sikerült, gondolta Jonnie. Lesz áram, és nem maradnak diplomaták a bolygóközi térben! Most már csak egy lángba borult bolygó, a rajta élő emberek sorsa, és emiatt a tanácskozás miatt kellett aggódnia.

Az injekció hatott. Már nem szédült.

6.

Az “egyéb ügy” végül is hajvágás lett. Belépett Mr. Csung lánya, a képernyőkkel szemközti székbe ültette Jonnie-t, és egy kis ollóval és egy fésűvel munkához látott. Az eljárás meglehetősen új volt Jonnie számára, többnyire késsel vagdosta le a haját, ha túl hosszúra nőtt.

A lány gyakorlott mozdulatokkal nyírta le Jonnie haját. Hozzáértőnek tűnt, mivel az ollója olyan gyorsan járt, mint egy nagy sebességű ércszállító szalag, csatt, csatt, csatt.

Tehát a diplomácia a csatához hasonlít, gondolta Jonnie. Elnézve ezeknek a lordoknak az érkezését: szinte tapintható volt a tekintély és a hatalom, ami körüllengte ezeket a küldötteket. A Földet támadó idegenek jelentéktelenek voltak, legfeljebb csak néhány tucat bolygót tartottak kézben. A mostani jövevények nagy része azonban, akiket hírből már ismert, olyan csillagrendszerekből érkeztek, ahol egyetlen kormányzat rendszerint több száz bolygót irányít. Valamennyien rendkívül magabiztosak voltak. Ruházatuk és viselkedésük alapján kétség sem férhetett hozzá, hogy mindenható államfők teljhatalmú miniszterei voltak. Bolygónként többmilliárdos népesség áll mögöttük. Több száz ilyen tanácskozáson vettek már részt. Igen, a konferencia csata lesz a javából, ami még a háborúnál is fontosabb.

De milyen esélyei voltak neki és Sir Robertnek e tapasztalt diplomaták ellen? Mindketten harcosok voltak, nem folyékony beszédű, sima modorú, dörzsölt udvaroncok, akik kifogyhatatlanok a tárgyalási trükkökből. Fegyverek és katonák nélkül, csak a Mr. Csungtól kapott apró fogásokkal felvértezve, meglehetősen sebezhetőnek érezte magát. És még semmiféle stratégiája nem volt.

A lány egy kis tükröt tartott Jonnie elé, hogy láthassa magát. A lány gallérmagasságig levágta a haját, az alját kifésülte és becsavarta. Úgy nézett ki, mint egy nyakvédővel ellátott sisak. A haja csillogott. A szakálla és a bajusza ápoltnak tűnt. Jonnie rájött, azt is alaposan levágta. Alig ismert magára. Tálán valami régi festmény alapján vágta le ez a lány ilyenre a szakállát és a bajuszát? És valóban. Egy ősi, angol nyelvű emberkönyv feküdt kinyitva az ágyon, egy “Sir Francis Drake” nevű illető portréjánál, aki egyszer réges-régen, legyőzte a “spanyolokat”.

Valami felkeltette a figyelmét és elvette a lánytól a tükröt. A nyaka! A hegek már alig látszottak. Valójában már csak bőrkeményedések voltak.

Nagyon erősen kellett keresnie a brigantigránát okozta hegeket az arcán. Valószínűleg azok is eltűntek.

Valahogy megkönnyebbült attól, hogy elmúltak róla a nyaki hegek, lelke mélyén tudta, hogy miért örül ennek ennyire, és el is mosolyodott volna, de figyelmét az irányítóterem képernyője vonta magára. Nem volt hangja, ezért visszaadta a lánynak a tükröt és a gombra ütött.

- …el nem tudom gondolni, mire készülnek! - mondta Stormalong, amint mérgesen kihúzta a következő képet a távfelderítő rögzítőjéből. - Azt sem tudom, mennyien vannak!

- Tizenöten - szólt valaki.

- Ide nézz! Tűzbombák záporoznak erre a kietlen… - a térképre nézett - Detroitra! Mi értelme van felgyújtani Detroitot? Több mint ezer éve egy lélek sem él Detroitban. Arra a földrészre akarják áttelepíteni a védelmet? Elment az eszük. - Ledobta a képet. - Eszem ágában sincs a levegőből fedezni egy romhalmazt! Mi a helyzet Edinburghben?

A légvédelem még ellenáll - mondta valaki az irányítópultnál. - Füst és lángok. Dunneldeen éppen most lőtte le a tizenhatodik hawvin bombázót.

Jonnie lekapcsolta a hangot. Érezte, hogy a türelmetlenség erőt vesz rajta. Ezek a diplomaták egyenként érkeznek… túl lassan!

A koordinátor lépett be, Mr. Csunggal az oldalán, aki rengeteg holmit hozott a karján. Jonnie feszültségétől vibrált a szoba levegője. Mr. Csung, a maga éneklő nyelvén, mondott valamit, mire a koordinátor így szólt: - Mr. Csung emlékeztetni akarja önt, hogy még egy vesztes csatát is helyre lehet hozni a tárgyalóasztalnál, legyen türelmes és használja a fejét.

Mr. Csung előállt a következő dologgal. Levette Jonnie-ról a ruháját, amelyre rátapadt a levágott haj, és egy zubbonyt adott rá.

Első pillantásra nagyon egyszerű ruhadarabnak tűnt. Csillogó fekete selyemből varrták, körgallérral. Szűk formaruhára, hasonlított, de az ezüstszínű gombok azonnal felkeltették Jonnie figyelmét.

Ismerte ezt az anyagot. Egyszer megjegyezte Kernek, meglepődő, hogy milyen szép fémből készülnek a pszikló vészjelzők. Első pillantásra ezüstnek látszott, de a legkisebb fény is elég volt ahhoz, hogy a szivárvány minden színében pompázzon. Ker azt válaszolta, hogy nem azért használják vészjelzőnek, mert szép, hanem azért, mert kemény. Molekuláris vastagságú irídiumötvözetből készült fémréteg borítja. Akárhány karom csapkodja, sosem kopik el. És ha a sötét bányában csak gyenge fény pislákol, a vészjelző gombja akkor is látszik, mert szinte a legkisebb fényben is izzik. Most már tudta, hogy mit csinált Mr. Csung veje: ezzel az ötvözettel vonta be a gombokat. Szinte megvakult, aki rájuk nézett!

Mr. Csung ráadta a zubbonyt és a fekete selyemnadrágot. Állig begombolta a zubbonyt, amelynek az elején ott sorakoztak az irídiumgombok.

Azután Mr. Csung ráadott egy pár bakancsot. Kinkóbakancs volt, de ezt is irídiumötvözettel vonták be.’

A derekára egy széles övet csatolt, ami szintén vakítóan csillogott, leszámítva a csatját. A csat az ő régi, aranyszínű “Légierő” feliratú csatja volt. Eszébe jutott, hogy egyszer azt gondolta a ketrecben, talán ő az utolsó túlélője ennek a rég kihalt erőnek. Furcsa egy gondolat. De most valahogy jókedvre derítette.

Azt hitte, hogy végeztek, és kissé megrémült, amikor Mr. Csung, akinek nem tetszett egy ránc és valami összehúzódás a zubbony hátán, az egészet levette róla és visszaküldte.

Mr. Csung még valamit hozott magával. Az ő csavart bunkósbotja volt a faragott alakokkal, csakhogy ezt is bevonták irídiummal. Úgy villogott, mint egy hosszú lángnyelv. Tudta, hogy nem perzselhet meg vele senkit, de örült, hogy nem kell teljesen fegyvertelenül mennie a konferenciára.

Megjelent Dr. Csung veje. Egy sisak volt nála. Tulajdonképpen egy orosz sisak volt, amit lecsiszoltak. De mit csináltak még vele? Az állszíjat irídiumötvözettel vonták be. Ahogy az egész sisakot is. Hát ez meg mi? A vej, némi büszkeséggel, megfordította, hogy Jonnie lássa az elejét.

Ezt meg hogy csinálták? Aztán látta a vej kezében a papírformákat, amit a sisak elejére és oldalára fektetett, egyiket a másik után, és a lyukakon keresztül különböző fémfestékeket fújt rá.

Egy sárkány volt az.

De micsoda sárkány!

A sisak mindkét oldalát aranyszínű szárnyak díszítették. A kiálló karmú mancsok látszólag a sisak alsó peremét markolták. Pikkelyek és tüskék álltak ki a sárkány kék gerincéből. Lángoló szemei valódi rubinoknak tűntek. A fehér agyarak fenyegetően villogtak a skarlátvörös szájban. Szörnyeteg. És egy kerek, fehéres színű labdát is belefestett a vörös, tátongó szájba.

Háromdimenziósnak látszott. Hasonlított a vezérlőpult melletti sárkányra és az agyagsárkányokra, melyek az épületeket díszítették, kivéve ezt a nagy fehér labdát a szájában.

Jonnie először úgy érezte, túl díszes. Éppen akkor egy újabb küldött érkezett az emelvényre, akin toronymagasságú aranykorona díszlett. Ez a sisak sokkal kevésbé díszes, mint az. De mégis…

Jonnie ránézett. Kicsit különbözött a többi sárkánytól. - Gyönyörű - mondta Jonnie. A koordinátor lefordította a dicséretet.

Megigazították a ruháját. Az idő még korántsem sürgette. Jonnie a sisakra nézett. A koordinátoron keresztül arra kérte Mr. Csungot, hogy meséljen a sárkányról.

Mr. Csung félretette a sisakot, és elmondta Jonnie-nak, hogy Kína trónját “Sárkánytrónnak” hívták. A “Lung p’ao” vagy “Chi-fu” minták szerint készített ruhákat hordtak az udvarban. A Császári…

Jonnie ezt mind tudta. - Mondja meg neki, hogy erről a sárkányról meséljen. Ez más.

Mr. Csung felsóhajtott. Rengeteg, sokkal fontosabb dolog volt, amit el kellett mondania Jonnie-nak, és véleménye szerint egyáltalán nem volt alkalmas az idő mítoszokra és tündérmesékre. Na jó, mégis. Ez a sárkány más volt. Az egész történetet? Úristen! Hát szóval, egyszer volt, hol nem volt…

Jonnie, hasán a sisakkal, végigdőlt az ágyon, és hallgatta a történetet. Sajnos tényleg ráért. Hallgatta, ahogy Mr. Csung belekezd a hosszú és bonyolult tündérmesébe.

A felénél tarthattak, amikor Jonnie hirtelen felpattant és így szólt a koordinátorhoz - Gondoltam! Kérem, küldjön Sir Robertért.

Mr. Csung megdöbbent, mire Jonnie azt mondta neki: - Köszönöm. Remek történet. El sem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok érte!

Mivel Lord Jonnie elégedettnek látszott és amúgy is rengeteg tennivaló várt még rá, Mr. Csung vidáman elindult, hogy ellenőrizze, megfelelően alakították-e át a selyemöltönyt.

Jonnie körülnézett. Gombkamera után kutatott. Nem hitte, hogy talál, mint ahogy nem is talált, de nagyon tömör és rejtélyes lesz a biztonság kedvéért.

Pár perc múlva Sir Robert lépett be a szobába. Ó maga is a készülődéssel volt elfoglalva. Felöltőt viselt, melyet a Stewartok színei díszítettek, hozzávaló skót szoknyát, és fehér térdzoknit. Tökéletes skót katona és lord benyomását keltette. Jonnie még sohasem látta őt teljes harci felszerelésben. Lenyűgöző volt. Az öreg skót tekintetében azonban aggodalom csillogott.

- Ez kemény menet lesz - mondta Jonnie.

- Az ám, legényke. Ismerted azt a tolnepet? Én nem vagyok diplomata, legényke, és még csak esélyünk sincs rá, hogy Fearghust idehozzuk. Az a veszély is fenyeget minket, hogy eddig kívülálló lordok és államok is szembekerülnek egymással. Egy rossz lépés, és az ellenség kezére játsszuk a lehetséges szövetségeseinket!

Nagyon izgatott volt. A kiejtése elárulta.

Jonnie sohasem gondolta, hogy egyszer neki kell Sir Robertet lecsillapítania. - Van egy esélyünk. Jó esély. A következő a javaslatom: bemész egyedül és mindent megpróbálsz, amit tudsz. - Sir Robertet nem nagyon érdekelte, de azért figyelt. - És amikor befejezted vagy úgy gondolod, tovább már nem tudsz lépni, szólsz nekem.

- A házigazda kommunikátor mutatja be a résztvevőket - mondta Sir Robert.

- Hát akkor közöld vele, amit mondtam. Rendben?

- Nagyon is, legényke. Megteszek mindent, amit tudok. És ha nem jön össze a tűzszünet, akkor szólok neked.

Az öreg hadvezér távozni készült. - Sok szerencsét! - mondta Jonnie.

- Ez az, legényke, épp erre van szükségem! Most nem a harcmezőn vagyunk!

Jonnie az órájára nézett. Már nincs sok hátra.

Chong-won vezér ugrott be vigyorogva. - A víz már csak szivárog a gáton! Az embereim visszateszik a páncélkábelt a helyére, és megjavítják. A tó még az est beállta előtt újra védelem alá kerül. - Fellendítette a karját a levegőbe. Jonnie korábbi robbantását utánozva. - Bumm! - mondta és eltűnt.

Tényleg bumm, gondolta Jonnie. Mindannyiunknak lőttek, ha ez a konferencia kudarcba fullad.

7.

Sir Robert még nem ért be a konferenciateremben, mikor rájött, hogy élete legnehezebb párbaját vívja.

Nem volt kellően felkészülve. Visszatérésük óta szinte semmit nem aludt és most döbbent rá, milyen óriási hibát követett el. Beceneve, a Róka, ellenére agya nehezen forgott. Ezt a becenevet testi katonaként, és nem diplomataként szerezte. Ha netán csapatbeosztásról és harci taktikáról lett volna szó, sikeresen megbirkózott volna vele. Csapdát állított volna ennek a tolnepnek, nyilakkal átlőtte volna, és baltával miszlikbe aprította volna.

De ott állt a tolnep, elegánsan, tettrekészen és vészjóslóan, s már csak a nézésével is a vereség felé taszította Sir Robertet.

Sir Robert amúgy is pocsék hangulatban volt. Edinburgh fél légvédelmét elsöpörte a tolnep tengerészgyalogosok elkeseredett támadása. Oroszország egyáltalán nem válaszolt. Ráadásul semmi hír nem volt a feleségéről, miután a bunkerekhez vezető átjárók beomlottak. Bármilyen áron is, de el kell érni a tűzszünetet!

A tolnep peckesen járkált fel s alá, pózolt, a jogarával babrált, hízelgett a küldötteknek, és úgy tette-vette magát, mintha a világ az ő kezében lett volna!

Lord Schleimnek hívták. Kuncogó nevetése alattomos, fanyar sziszegéssel keveredett. Mestere volt a vitatkozásnak, pontosan úgy, ahogy a kardforgató mestere a pengének.

-Vagyis hogy, nagyra becsült kollégáim - mondta éppen akkor a tolnep - a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy egyáltalán miért is hívták össze ezt a gyűlést. Az önök ideje, kényelme, sőt az önök magasztos személyének méltósága, hiszen önök a csillagrendszerek leghatalmasabb lordjai, sokkal fontosabb annál, minthogy kicsinyes, helyi vitába keveredett felkapaszkodott barbárok csapata zaklassa önöket. Ez az ügy teljesen helyi jellegű, jelentéktelen csetepaté, melynek semmi köze szerződésekhez, így ez a bűnözőkből és lázadókból álló tehetetlen banda, amely kormánynak nevezi magát, jól tudja, hogy az önök jelenléte teljességgel szükségtelen. Javaslom, hogy egyszerűen oszlassuk fel ezt a gyűlést, és a megoldást bízzuk a katonai parancsnokokra.

A magasztos testület unottan felbolydult. Csakugyan magasztosak voltak. Némelyiküknek még a légzőmaszkját is ékszer díszítette. A fényes ruhák uszályként követték viselőiket. Némelyik még koronát is hordott, amely az általuk képviselt uralkodói hatalmat volt hivatva jelképezni. Tizenhat univerzum huszonkilenc urának hatalmát, akik minden bizonnyal tisztában voltak saját hatalmukkal. Érezték és éreztették, ha úgy döntenének, egy hanyag kézmozdulattal az örökkévalóságba pöckölhetnék ezt a kicsi és jelentéktelen bolygót. Nem követték túlzottan nagy figyelemmel Lord Schleim szavait. Egymás között kuncogtak és sugdolóztak. Valószínűleg azokról a közönséges botrányokról beszélgettek, melyek azóta történtek, hogy utoljára látták egymást. A külsejük, fizikai értelemben, bizonyíték volt arra, hogy különböző felépítésű és genetikai rendszerű szervezetek is képesek arra, hogy értelmes lényekké váljanak.

A kis szürke ember a szélen ült. Rajta kívül egy másik szürke ember is érkezett, aki jobb minőségű szürke öltönyt viselt.

Csendben figyelték Sir Robertet. Látszott, hogy nem fognak sem közbelépni, sem segíteni.

Sir Robert ki nem állhatta az udvaroncokat. Gyengék, korruptak és veszélyesek. Mindig is így vélekedett erről a fajtáról. Megvetése, tanácsolta magának, nem szabad, hogy kiüljön az arcára. - Kezdjük meg az ülést? - kérdezte.

A küldöttek mozgolódtak. Válaszokat motyogtak. Igen, tegyünk eleget a formaságoknak. Valamiért csak idejöttünk. Essünk túl rajta és fejezzük be, a gyíkomnak épp most van a születésnapja (ezt a megjegyzést nevetés követte).

Valamennyien már korábban bemutatták a meghatalmazásukat, s ezeket igazolta is a testület, kivéve Sir Robertét.

Lord Schleim a szélre ült, előre, ahonnan úgy szólhatott hozzájuk, mint valamennyiük vezetője. - Tulajdonképpen nem vizsgáltuk meg ennek a … a katonának? … a meghatalmazását, aki összehívta ezt a gyűlést - vetette fel. - Indítványozom, hogy ne ő legyen a vezérszónok, hanem engem nevezzenek ki helyette.

Sir Robert elővette a korongot, melyre Fearghus klánfőnök szavait rögzítették, aki megbízta Sir Robertet az emberek képviseletével. A szöveg azonban gaei nyelven hangzott el, s ezért senki sem értette. Így aztán alkalmatlannak is tarthatták volna az ülés levezetésére, ha nem nézett volna könyörögve a kis szürke emberre, és ha az egyik közömbös résztvevő nem kérdezte volna meg a kis szürke embert, hogy ő elfogadja-e Sir Robert meghatalmazását. A kis szürke ember bólintott. A többiek ezután unottan elfogadták a meghatalmazást.

Ez kockázatos volt Sir Robert számára, mivel éppen belépését megelőzően jutott a fülébe, hogy a Fearghus klán feje megsebesült a támadás visszaverése során, és nem tudta, hogy még egyszer megszerezheti-e Edinburgh hozzájárulását.

- Attól tartok - mondta Lord Schleim -, hogy egy másik kritikus kérdést is fel kell vetnem. Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ez a felkapaszkodott bolygó ki tudja fizetni egy ilyen tanácskozás amúgy jelentéktelen költségeit? Ólordságaitok bizonyára nem kívánják, hogy fizetség nélkül maradjanak, és ezeket a költségeket önmaguknak kelljen viselniük. Garantálták a diplomáciai költségek kifizetését, de nem tudhatjuk, hogy valóban ki is fizetik-e őket. Egy adóscetlivel semmire sem megyünk.

A küldöttek nevettek a tréfán, bármilyen gyenge is volt. -Tudunk fizetni - szólt haragosan Sir Robert.

- Koszos tálcán átnyújtott fecnikkel? - kérdezte Lord Schleim.

A küldöttek újból felnevettek.

- Galaktikus kredittel - csattant fel Sir Robert.

- Amit kétségtelenül - felelte Lord Schleim - embereink zsebéből húztak ki. De rá se rántson. Magasztos lordjainknak tökéletesen jogukban áll úgy dönteni, hogy folytatják az ülést. De én magam lealacsonyítónak érzem ilyen hatalmas és nagy erejű uralkodók képviseletében, hogy ülésünk egyetlen célja meghatározni néhány gonosztevő megadásának és kapitulációjának feltételeit…

- Állj! - bömbölte Sir Robert. Torkig volt már. - Nem azért vagyunk itt, hogy a megadásunkról tárgyaljunk! Az önökéin kívül vannak más érintett bolygók is, melyek képviselőinek talán más a véleménye.

- Ó - mondta Lord Schleim, és laza, légies mozdulattal megforgatta a jogarát -, viszont az én bolygómnak van itt a legtöbb hajója. Kettő jut minden más bolygó hajójára. És ennek az “egyesített rendfenntartó erőnek” a rangidős tisztje történetesen egy tolnep. Snowleter negyedadmirális…

- Halott! - üvöltötte Sir Robert. - Zászlóshajója, a Zsákmányszerző, odakinn fekszik a tóban. Az ön admirálisa és a teljes legénység a halak eledele.

- Vagy úgy? - mondta Lord Schleim. - Ki is ment a fejemből. Előfordulnak ilyen balesetek. Az űrutazás a legjobb esetben is veszélyes vállalkozás. Alighanem kifogyott az üzemanyaga. De ez egyáltalán nem változtat azon, amint az imént mondtam. Akkor tehát Rogodeter Snowl százados a rangidős tiszt. Éppen most léptették elő. Tehát a rangidős, parancsnok változatlanul tolnep, és nekünk van a legtöbb hajónk a helyszínen, mely körülmények biztosítják, hogy én foglaljam el a tárgyalásvezető pozíciót, mely tárgyalást népük és bolygójuk megadásának ügyében folytatunk, miután provokáció nélkül megtámadtak bennünket.

- Nem vagyunk vesztesek! - tombolt Sir Robert.

Lord Schleim vállat vont. Hanyag pillantást vetett az egybegyűltekre, arra igyekezve rávenni őket, hogy legyenek türelemmel e barbár iránt, majd vontatottan így folytatta: - Megengedik számomra, hogy bizonyos pontok megerősítése céljából elvonuljak?

Igen, természetesen, mormolták. Ésszerű kérés.

Lord Schleim a fejét ráhajtotta a jogara végén levő gömbre, mire Sir Robert megrökönyödve rádöbbent, hogy a jogar nem más, mint rádió. Lord Schleim végig kapcsolatban volt a csapataival.

- Ó! - mondta Lord Schleim, ahogy felemelte a fejét. Kivillantotta az agyarát, és üveggel takart szemét Sir Robertre szegezte. - Legnagyobb városaik közül tizennyolc lángokban áll!

Hát ezért égették fel az elhagyott városokat. Hogy a győzelem látszatát keltsék. Hogy terrorizáljanak és előnyösebb pozícióba kerüljenek a megadásról szóló tárgyaláson.

Sir Robert éppen el akarta mondani neki, hogy pusztán elhagyott városok voltak, ahol ezer éve nem lakott senki, de lord Schleim folytatta. - E magasztos gyülekezetnek bizonyíték kell. Kérem, sokszorosítsák ezt a nyomot. - Egy apró fonalat húzott elő a rádióból.

- Nem teszem meg! - mondta Sir Robert.

A gyűlés némileg megrökönyödött. Átfutott az agyukon, hogy a bolygó erői talán mégis vesztésre állnak.

- A bizonyíték megismerésének megnehezítése - nevetett lord Schleim - olyan bűncselekmény, melyet e testület pénzbírsággal büntethet. Azt javaslom, hogy változtasson a hozzáállásán. Természetesen, ha nincsen modern felszerelésük…

Sir Robert kiküldte a nyomot a képfelbontóba. Kisvártatva egy halom kép érkezett vissza.

A képek látványos, színes légi felvételek voltak huszonöt égő városról. A lángok ezer láb magasra csaptak, és ha a képek jobb szélén végighúzták az ujjukat, megszólalt a képek hangja. Perzselő lángok ropogása és összeomló épületek morajlása hallatszott. A képeket olyan magasságból készítették, hogy mindegyik a legmegdöbbentőbb hatást keltse.

Lord Schleim körbeadta a képeket. Mancsok, felékszerezett kezek és kíváncsi csápok között vándoroltak.

- Mi - mondta Lord Schleim - rendkívül liberális feltételeket ajánlunk. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Dézsma Háza indítványban marasztal majd el engem, amiért ilyen liberális voltam. De a sajnálat érzése szólásra késztet, és amit itt mondok, természetesen, kötelező erejű a kormányomra nézve. A feltételek a következők: a teljes lakosságot rabszolgaként eladják ama károk jóvátétele fejében, melyet a Föld ezzel az indokolatlan háborúval okozott. Még azt is garantálni tudom, hogy jól bánnak majd velük: átlagosan ötven százalék éli túl az ilyen szállítást. Más hadviselő felek, a hawvinok, a jambikók, a bolbodok, a drawkinok és a kayrnok, felosztják a bolygót, hogy fedezhessék azokat a költségeiket, melyek a békés hajóikat ért indokolatlan támadás elleni önvédelmi harc okozott nekik. Az önök királya száműzetésbe vonulhat a Tolnepre, ahol tágas várbörtön vár rá. Igen méltányos feltételek. Túl liberálisak, de nem tudom figyelmen kívül hagyni együttérzésemet.

A küldöttek megvonták a vállukat. Számukra úgy tűnt, nyilvánvalóan csak azért hívták őket ide, hogy tanúi legyenek egy kicsinyes háború végét lezáró ceremóniának.

Sir Robert fejében a gondolatok villámként cikáztak. Kiutat keresett ebből a csapdából. Az ülés kezdetekor, kétszer-háromszor, azt hitte, a teleportációs berendezés zúgását hallja. Nem volt benne biztos. Már semmiben sem volt biztos. Fáradt volt. A királya megsebesült. Lehet, hogy a felesége halott. Csak arra tudott gondolni, hogy erre a rettenetes teremtményre veti magát, és szerencsét próbál ama méregfogak ellenében. De azt is tudta, hogy egy ilyen tettel megsemmisítené maradék reményeiket is.

Tanácstalanságát látva, Lord Schleim metsző gúnnyal így sziszegett: - Maguk, földiek, rájöttek, hogy mi, hatalmas lordok, kikényszeríthetjük a kapitulációjukat! Gondolom, az egyesített rendfenntartó erők ittlévő képviselői is egyetértenek a feltételeimmel?

A hawvinok, a jambikók, a bolbodok, a drawkinok és a kayrnok képviselői valamennyien bólintottak, és egymás után azt felelték, hogy természetesen egyetértenek e liberális feltételekkel. A gyűlés többi résztvevője csak figyelt. Helyi vita. Látszott rajtuk, hajlandóak lennének támogatni a tolnepet, ha ezzel sikerülne véget vetniük az időpocsékolásnak.

- Én azért jöttem - mondta Sir Robert -, hogy az önök megadásáról tárgyaljak. De még mielőtt ismertetném a részleteket, be kell hívnom teljhatalommal felruházott kollégámat.

Abba az irányba intett, amerre a gombkamerát sejtette, majd leült. Elfáradt.

A lassúság és a szócséplés alaposan kikészítette. Nem fogták fel ezek az aranyozott piperkőcök, hogy amíg ők itt piszmognak, emberek tömegei halnak meg odakinn a csatamezőn! A sietősség érzése meg sem legyintette őket. Nem voltak érdekeltek benne.

Tudta, szánalmas kudarcot vallott. Remélte, Jonnie egyetlen esélyét sem tette tönkre. Szánalmas remény. Most minden Jonnie-n múlott. De mit tehet még egyáltalán ez a szerencsétlen legényke?

 

1.

Zene csendült fel a konferenciateremben. Lassú, méltóságteljes zene volt. Nyugodt folyású. Lenyűgöző. A küldöttek érdeklődéssel néztek körül, kíváncsian várva, mi fog történni. Eddig ez az egész nem volt más, mint egy halálosan unalmas konferencia egy halálosan unalmas bolygón, ahol még éjszakai élet, vagy táncoló, esetleg éneklő nőstények sem voltak. A konferencia úgy kezdődött, mintha valami sürgős vagy jelentős dologról lenne szó: még a kényes kérdések szokásos ismertetése is elmaradt; ráadásul eddig még senki sem próbálkozott vesztegetéssel! Ehelyett csak valami unalmas, kisszerű perpatvarról hallottak, ami csak erre az egyetlen univerzumra, s annak is csak az egyik szektorára tartozik. Szép zene. Királyi ceremóniákra való, de nem konferenciára.

Hatalmas férfi lépett be az ajtón. A legalább hat és fél láb magas ember derékig meztelen volt, a derekán pedig skarlátvörös övet viselt. A bőre sárga volt, a fejét pedig leborotválta. (A kínaiak között élő mongolok egyike volt.) Ez önmagában még nem lett volna érdekes. A meglepő az volt, hogy az izmai hatalmasra dagadtak az erőfeszítéstől: mintha valami nagyon nehezet cipelt volna a fején, miközben semmi sem volt nála! Látták, amint izmos karjával tart valamit a fején, látták duzzadó hátizmait és bicepszét. Noha a zene ütemére lépkedett, látták, hogy meg-megrezdül a lába.

A férfi felment az emelvényre és óvatosan letette a semmit. Még egy puffanást is hallottak. (Egy pergamen szerelőasztal állt az emelvényen, amit a psziklók olyan elektronikai munkához használtak, melyeknél fontos volt, hogy a munkadarabot minden szögből megvilágíthassák. Lefűrészelték a lábait, és lencseoldattal lefújták, amely száz százalékig átengedte a fényt, így az asztal láthatatlanná vált.) Nagy gonddal rendezte el a semmit.

Némi mozgolódás támadt a hallgatóság körében. A küldöttek élvezettel és érdeklődve nyújtogatták a nyakukat. A házigazda kommunikátor (akinek a fülében egy lecsupaszított bányarádió volt) így szólt: - E bolygó ünnepélyesen ígéretet tesz, hogy - s jóvátételt fizet, ha megszegi - nem hoz halálos, pusztító vagy ártalmas fegyvert ebbe a konferenciaterembe.

Néhány küldött felnevetett. Egészen jókedvűek lettek. Jó tréfa volt semmit sem tenni az asztalra. Az ötlet magával ragadta a képzeletüket.

Folytatódott a jelenet. A hatalmas mongol visszavonult. A méltóságteljes zenére két, gyönyörűen öltözött kínai fiú vonult végig közömbös arccal a padsorok között. Mindegyikük egy pompás vörös színű, aranyrojtos selyempárnát vitt, és mindegyik párnán egy hatalmas könyv feküdt. Először az egyik, majd a másik fiú ünnepélyesen megközelítette a házigazdát. Az egyenként elvette a könyveket a párnáról és a mind ez ideig láthatatlan asztalra helyezte őket, gerincükkel a hallgatóság felé.

Tehát volt valami az emelvényen. Egy láthatatlan asztal. Új érdekesség. A jobb szeműek el tudták olvasni a könyvek címét: az egyik “A psziklónyelv szótára” volt: a másik “A kormányzó nemzetek szerződésein alapuló intergalaktikus jogok” volt.

Lord Schleim, gyenge tolneplátásával, még sem kísérelte elolvasni a könyvcímeket. Feszülten hátradőlt. Színházasdi! Színházat játszanak itt neki. Nos jó. Bárki is legyen az, sarokba szorítja és darabokra tépi gyilkos szóáradatával. A pokolba a színházasdival! Úgysem számít semmit.

A két fiú méltóságteljesen visszavonult, magukkal vitték a két üres párnát.

A zene hirtelen elhallgatott.

Dobpergés hallatszott.

A vendéglátó kihúzta magát, és erős, zengő hangon kihirdette a közleményét: - Összes bolygók urai! Tizenhat galaxis hatalmas birodalmainak lordjai! Ezennel bemutatom e magasztos testületnek LORD JONNIE-t! Ő az, aki megtestesíti a Föld szellemét!

Egy harsona nyomta el a koordinátor hangját s a dobok pergését. Tiszta, átható hangok szálltak a levegőbe.

Jonnie lépdelt be a széksorok között. Lassú, nehéz, parancsoló léptekkel jött, mintha legalább ezer fontot nyomná. Feketébe és ezüstbe öltözött, a kezében pedig egy ezüstpálcát tartott, ami ugyan nem ezüstből volt, de mikor a fény a bot legenyhébb rezdülésére is megcsillant rajta, a szivárvány színeit szórta szét a teremben.

Elsétált az emelvényig, felállt rá, az asztal mögé lépett és megfordult.

- Abban a pillanatban kigyulladt az ajtó fölé helyezett bányareflektor. Fekete-ezüstben állt ott, de mégis eleven színekkel lángolt.

Nem szólt. Szétvetett lábbal, az asztaltól nem takarva, két keze között tartotta az ezüstpálcát, és pusztán a közönséget nézte szigorú, sőt megvető tekintettel. Uralkodó.

Mindez kellően lenyűgözte a küldötteket. Habár hozzászoktak a pompához, s többnyire ügyet sem vetettek rá, e fellépés tiszteletet keltett bennük. Volt azonban még valami.

A szörnyeteg a sisakon! Úgy tűnt, mintha ébre. A fény játéka, az ezüstösen villogó fém, a vörösen izzó szemek, mind-mind azt a hatást keltették, hogy a szörnyeteg él. Vajon egy eleven szörnyet hord a sisakján?

Lord Schleim mindebből semmit sem vett észre. Sajnálatos módon egy apró nyelvbotlás éppen kapóra jött neki. A többjelentésű psziklószavakat egy apró ragozási vagy hanglejtésbeli változtatással lehetett különböző fogalmak jelölésére használni. A “szellem” szó jelenthette az “elme”, az “angyal” és az “ördög” fogalmakat is, és annak ellenére, hogy a kommunikátor helyesen ragozta a “szellem”-et. Lord Schleim, szándékosan, az eltérő jelentés mellett döntött.

A tolnep felugrott, mintha fedezékből támadna. - Lordok és magasztos küldöttek! - szisszent fel élesen. - Kétlem, hogy ennek az ördögnek joga lenne szólni! Nem láttuk a meghatalmazását. Mi…

- Uram! - mondta Jonnie. - Nem egészen értettem önt. Mit is mondott?

Lord Schleim begurult. Dühödten vágott közbe: - Azt mondtam…

- Ó, igen, igen, igen - mondta Jonnie legyintve. - Lordságod elnézését kérem. Pusztán csiszolatlan tolnep akcentusa miatt nem értettem. Elég provinciális. Értették őt egyáltalán, uraim?

A közönség nevetett. Schleimnek valóban volt némi akcentusa, amit valószínűleg agyarai és kényszerű sziszegése okozott. A tolnepeket tényleg nagyon provinciálisaknak tartották: csak egy bolygójuk volt, ami meglehetősen távol esett a világ vélt középpontjától.

- Te ördög! - sziszegte Schleim.

- Nana! - mondta Jonnie. - félre az udvariatlansággal egy ilyen gyűlésen. Egészen biztos vagyok benne, hogy sem én, sem e gyűlés nagyrabecsült küldöttei nem kívánják az ön kizárását.

Mielőtt Schleim visszavághatott volna, történt valami. A pálca, amellyel Jonnie a tenyerét ütögette, hirtelen Schleim lába felé mutatott. A pálca végéből egy vékony fénysugár tört elő. (Ezt a fényt a por kimutatására használták a tárnákban. Pálcaszerű, rendkívül vékony, fehér fényceruzát képezett.)

Jonnie kissé hitetlenkedő képet vágott. Azután élesen elfordította a fejét, mint aki elrejti a nevetését. A fény kikapcsolt.

Schleim lenézett. Nyújtózkodnia kellett, mivel volt egy kis pocakja. Mit látott ez az ördög?

Aztán Lord Schleim is meglátta. A csizmái! A rendes, pikkelyes, csillogó csizma helyett régi, durva kék csizmát viselt.

Koszos kék csizmát. Az inasa! A nagy rohanásban az ügyefogyott, istenverte inas rossz csizmát adott rá. Ó, csak érjen haza… csak érjen haza, felnyársaltatja a fajankót! Sőt. Végigvonszoltatja az utcákon, és kisgyerekekkel darabokra tépeti.

De Jonnie a küldöttekhez szólt. - Elnézésüket kell kérnem, lordjaim. Esedezem, tekintsenek el udvariatlanságom miatt, hogy későn érkeztem. De biztosan megértik, ha elmondom, hogy egy jogi kérdésnek néztem utána. - Barátságos és hódolatteljes pillantást vetett rájuk, a pálcát a láthatatlan asztalra helyezte és a jogi könyv fedelére koppintott. (Kapóra jöttek most a réti kinkó oktatólemezeken hallott fordulatok és kifejezések. Az elején, amikor belépett, merevnek és természetellenesnek, mesterkéltnek és modorosnak érezte magát, de hirtelen olyán érzés töltötte el, mintha egész életében ezzel foglalkozott volna.)

- Senki sem - folytatta - várhatja el ilyen nemes, magas rangú és meghatalmazott lordoktól, hogy kényelmetlen utazásra kényszerüljenek, s ráadásul még egy ilyen alacsony és érdemtelen bolygón gyűljenek össze azon kisszerű okból, hogy holmi apró nézeteltérés miatt ítélkezzenek egy eldugott bolygót érintő perpatvarban.

A delegátusok kiegyenesedtek a székükben. Ez már igen. Éppen ez járt a fejükben egész idő alatt. Halljuk, halljuk!

Sir Robert villámsújtottan állt. Mit forgat ez a fickó a fejében? A háború nem lenne fontos? Az erődök megadják magukat, a barátaik meghalnak, és azt mondja, hogy mindez nem fontos? A két kis szürke emberre nézett. Mind a ketten mosolyogva ültek, kissé kifejezéstelenül ugyan, de mosolyogva. Korábban nem mosolyogtak, és Sir Róbert biztosan tudta, hogy Jonnie nem beszélt velük, így biztos lehetett benne, hogy nem tudnak többet nála. De türtőztetnie kellett magát, nehogy felugorjon és odakiáltsa, hogy ez a háború igenis fontos. Valami azonban megváltozott: ezek a furcsa arcú és csápú küldöttek az ékszereikben és a csillogó ruháikban hevesen bólogattak, és úgy tettek, mint akik valóban konferenciára készülődnek.

- Az önök által képviselt hatalmas államokat sértenénk meg azzal - folytatta Jonnie -, ha holmi kalózok megbüntetése miatt kaptak volna meghívást!

Lord Schleim lassan feltápászkodott a székéből. Éppen arra készült, hogy lehurrogja ezt az ördögöt és szavai megválogatására kényszerítse, amikor észrevette azokat a tekinteteket, melyek a csizmáját bámulták. De valójában nem a csizmájára vetett pillantás állította meg Lord Schleimet. Diplomata ravaszságával rájött, hogy ez az ördögfajzat beleeshet a saját maga ásta csapdába. Rendkívül egyszerű volt bebizonyítani, hogy a támadó tolnep hajók teljesen törvényes megbízással rendelkező hajók voltak, melyeket a tolnep haditengerészet tisztjei irányítottak. Lépkedjen csak előre ez az ördög. Egy-kettőre végez majd vele. Hah, végül is nem igazi ellenfél ez a fickó!

- Királyok és kormányok ilyen fejedelmi képviselőinek - folytatta Jonnie -, és javítsanak ki, ha tévednék, csak szerződések és az intergalaktikus jog által felvetett valódi kérdések miatt szabad egybegyűlniük. Ezekben a kérdésekben nem lehet komolyan kétségbe vonni vagy megkérdőjelezni a szakértelmüket.

Halljuk, halljuk. Így van. Természetesen. Erről van szó. Könyörgöm, folytassa. A küldöttek, a harcolók kivételével, érdeklődve kihúzták magukat a székükben. A támadók képviselői kezdték kényelmetlenül érezni magukat, kivéve Lord Schleimet, aki kezdett magabiztossá válni. Ez az ördög vermet ás magának. Egyetlen dolog zavarta Lord Schleimet: valahányszor ez az ördög megmozdult, a gombjai erős fényt szórtak szét a teremben. A totnepek, mivel a látható fény megvakította volna őket, szűrőt viseltek a szemük előtt, viszont minden gombvillanás meghaladta a szűrő tűréshatárát, és fejfájást okozott Lord Schleimnek. Azt kívánta, bárcsak kikapcsolnák a reflektort, melyeket erre a fajankóra irányítanak.

Jonnie ellenállhatatlanul tört előre. - A kritikus kérdés az, hogy a “kalóz” fogalmat meg tudjuk-e különböztetni a “katonai erő” fogalmától. Biztos vagyok benne, hogy időről időre, még a legjobban szervezett, fizetett és irányított katonai erőknél is, a haditengerészetnél, vagy akár a kereskedelmi hajók esetében, a legénység fellázadhat vagy megtévedhet, esetleg félrevezetik, és kalózzá válik, dacolva saját kormánya jóindulatú és felelős tekintélyével.

Ó, igen. Számos példa mutatja ezt. Éppen a múlt hónapban, ebben a zűrzavarban, egy űrhajóraj fellázadt az Oxentabon. Sokszor megtörtént ez már a történelem során. Régi téma, a küldöttek egyetértettek ezzel. Sok történetet is írtak erről. Folytassa.

- Ezért - folytatta Jonnie -, hogy megvédjük azokat a törvényes hatóságokat, melyeket önök képviselnek - elégedett arcok, kivéve a harcolók képviseletében jelenlévőket - és valóban képesek legyünk megbirkózni a kalózkodással, ha valóban erről van szó, világosan meg kell határozni a kalózkodás fogalmát. Erre csakis önök, és az önökéhez hasonló, magasztos testület képes.

Jó ötlet. Helyes. Jól van. Nagyon komor harcolók, kivéve Schleimet, aki már biztos volt benne, hogy ez az ördögfajzat hamarosan pokolra jut.

Jonnie kinyitotta a psziklószótárat egy megjelölt oldalon. - Tudjuk, hogy a psziklónyely sok más nyelvből állt össze, még az önök saját nyelve is megtalálható benne. A psziklók csak használják a másoktól tanult kifejezéseket. Egyetemes nyelvnek számít, mivel sok-sok univerzumból származik. Ezért ilyen elterjedt.

Ez igaz volt. A psziklók mindent másoktól szereztek, még a nyelvüket is. Nem is helyes “pszikló”-nak nevezni. A küldöttek erről fecsegtek.

- Ez a szótár - mondta Jonnie - mindenki számára elfogadott, igaz? - Feltartotta. Igen, bólintottak. Jonnie letette a könyvet és felolvasott belőle. - Azt mondja: “Kalóz: olyan személy, aki kereskedelmi célpontokat, közösségeket vagy bolygókat fosztogat olyan járművel, űrhajóval vagy hajórajjal, amelyek nem tartoznak valamely nemzeti vagy bolygóközi kormány fennhatósága alá: az ilyen hajók parancsnoka vagy legénységének tagja.”

Helyes, helyes. Ez a kalóz. Lord Schleim rendkívül önelégült volt. Úgy érezte, most tényleg megfogta ezt az ördögöt. Gyerekjáték lesz darabokra szedni ezeket az érveket, s folytatni a megadásról szóló tárgyalásokat. Hogy meg fog rökönyödni ez az ördög. Minden tolnep hajónak közvetlenül a tolnep kormány parancsolt. Teljesen törvényes.

Jonnie a Csillagközi Törvénykönyvet vette a kezébe. - Azon szerződések szerint azonban, melyek megtalálhatóak a

Csillagközi Törvénykönyven, másféle meghatározásra is lehetőség nyílik. Engedélyükkel felolvasom: ,,234 352 678. bekezdés. Alapja a pszikló kontra hawvin szerződés. Blonk, a pszikló kontra camchod szerződés, Pszikló, vagyis a továbbiakban kalóznak számít az, aki ásványkincseket lop vagy jogszerűtlenül bányászik.” - Jonnie megkopogtatta a könyvet és könnyedén felnevetett. - Azt hiszem, tudjuk, hogy kiknek és miért voltak fontosak ezek a szerződések!

Nevettek. Nem nagyon kedvelték a psziklókat. A psziklók mindent megtettek a psziklóérdekek védelmében.

- Tehát - folytatta Jonnie - e magasztos testületnek, úgy érzem, meg kellene határoznia, mit jelent a bolygók és a csillagrendszerek viszonyában a “kalóz” és a “kalózkodás” kifejezések, majd kellő megfontolás után, a szerződések végrehajtásával, szembe kellene szállnia vele.

Sir Robert felnyögött. Ez a legény azt akarja, hogy napokig perlekedjenek szerződésekhez hasonló áporodott dolgokon, miközben a bolygót darabokra szaggathatják, amire, minden kétséget kizáróan, ez a tolnep a titkos rádióján keresztül buzdítja a hajóit. De nyögéseit elnyomta az általános helyeslés.

Jonnie eddigre már visszavonult a könyvektől. Felvette a pálcát. A tenyerét ütögette vele. - Szerény véleményem szerint (természetesen nem látszott szerénynek) ezt most kell kidolgoznunk, hogy tudjuk, vajon a tolnep flottatiszteket és matrózokat lassan, egyenként porlasszuk-e el, ahogy az a kalózoknak kijár, vagy a hadbírósági tárgyalást követően katonaként lőjük agyon őket.

Lord Schleim egy kiáltással feljebb csúszott a székében. - Állj! - Körbehordozta a tekintetét a többi harcolón. Pont mögötte ültek. Meg se mukkantak. Döbbenten néztek maguk elé.

Aztán rájött, hogy az ördög azt mondta: “tolnep”: nem azt mondta: “egyesített erők”. Méreg fröcskölt széjjel, ahogy Lord Schleim tiltakozóan felszisszent. Ez az ördög túl messzire megy! Lord Schleim úgyis széttépi ezt az egész bandát, de előtte még tisztázni akart valamit

- Szóval a tiszteletre méltó tolnep erőket választja ki epés gyanúsítgatásaihoz! - dühöngött Schleim. - Ez nem más, mint az előítélet, amit vissza kell utasítania e testületnek! Vannak más harcolók is. Követelem, hogy ezeket a kijelentéseket töröljék a felvételekről mint a tolnep erőket ért elfogult, célzatos és szándékos sértegetéseket.

Jonnie nyugodtan rámosolygott. A csizmájára nézett, majd újra az agyaros pofájára. - Dagályos szólamaival itt nem megy sokra. Magatartása sérti a jelenlévő lordokat. Viselkedjen!

- Választ követelek! - üvöltötte Schleim.

Jonnie türelmesen felsóhajtott. - Rendben van. Megkapja. Az a véleményem, hogy a hawvin, bolbod, drawkin, jambikó és hockner erőket valószínűleg hamis állításokkal kényszerítették arra, hogy együttműködjenek a tolnepekkel. Mivel az ön saját bevallása szerint az önök hajói, számban, messze felülmúlják a többiek hajóit, és mivel, az ön állítása szerint, az önök rangidős tisztje vezényelte az úgynevezett egyesített erőket, és miután meghalt, egy másik tolnep került a helyére, nagyon egyértelműnek látszik, hogy a tolnep flotta nagyobb tűzereje kényszerítette a többieket arra, hogy közreműködjenek a támadásban. Így nem tarthatjuk e másik fajokat vagy, erőket bűnösnek. Ők tulajdonképpen áldozatok, s emiatt “kalóz”-oknak sem tarthatjuk őket, persze ehhez meg kell határoznunk e kifejezés valódi tartalmát.

Most! Eljött az idő! Lord Schleim mindig felismerte, ha megérett a pillanat. Összeroppantja ezt az ördögöt. Teljes magasságában kihúzta magát. Felvette a méltóság és igazság bajnokának pózát.

- Az érveid, ördög, a kövek közé esnek és szétporlanak a fűben. A tolnep admirális és a tolnep kapitány és az összes tolnep hajó, legénységével együtt, soha, egy pillanatra sem cselekedett a tolnep központi kormány parancsától eltérően. Ezért elég volt ebből a “kalóz” handabandából, és térjünk rá a megadás valóban fontos ügyére!

A diadal és a győzelem édes méregként áradt szét a tolnep szájában. Néhány pillanat múlva véget ér ez az egész.

Sir Robert felnyögött.

Látta, ahogy a két kis szürke ember idegesen maga elé bámul. Megbánták talán, hogy segítettek?

2.

Jonnie a tolnepre nézett.

Szomorúan rázta a fejét.

A gyűlésre tekintett. Azok hátradőltek, elveszítve érdeklődésüket. Egy ideig úgy tűnt, valami történni fog, ami érdekelte volna őket.

- Lordjaim mondta Jonnie -, kérem, bocsássák meg ezt a kitérőt, amely egy kis időre háttérbe szorítja a konferencia valódi célját. Ez… ez, a tolnep mindenképpen azt követeli, hogy vessünk véget ennek a kicsinyes ügynek, mely egy békés bolygó lerohanásáról szól. Így engedélyükkel, úgy érzem, nincs más választásom, mint hogy elrendezzem ezt a kis zavart.

- Igen, persze, rajta csak. Nem látni még, hova vezet ez, de azért csak rajta. Azt hiszem, a tolnep folyamatosan akadékoskodni fog, de nincs mit tenni. Hát gyerünk!

Jonnie felsóhajtott. - Köszönöm lordságotoknak. Önök rendkívül türelmesek. - Aztán Lord Schleimhez fordult. Jonnie szilárdan megvetette a lábát. Felkapta a pálcát és a tenyerét ütögette vele.

- Lord Schleim - mondta Jonnie -, mert úgy tudom, némelyek így hívják, kérem, ismertesse az admirálisainak és kapitányainak adott parancsokat.

Schieim felnevetett. - Tudja nagyon jól, hogy egy küldött nem cipelheti magával egy katonai létesítmény összes aktáját. Továbbá, még akkor is, ha magának, barbár létére, sejtelme sincs róla, de egy tolnep parancsnok cselekvési szabadságot élvez feladatai végrehajtása során.

- Ahogy gyanítottam - mondta Jonnie. - Nem voltak törvényes parancsok.

- Ezt nem mondtam! - sziszegte Schleim.

- Attól tartok, hogy ezt mondta - szólt Jonnie. - Egyébként pedig, kénytelen vagyok továbbmenni.

Jonnie kétszer a tenyerébe csapott a pálcával. Úgy hangzott, mint két pisztolylövés.

Azonnal nagy sürgés támadt a széksorok között, miközben két egyenruhás technikus érkezett egy csillét tolva. A csillét arannyal vonták be. Ragyogó látványt nyújtott. A csillén egy vetítőgép feküdt, amelyet szintén bearanyoztak. Egy légvetítő volt. Általában arra használták, hogy bányatárnák vagy alagutak képét vetítsék ki vele. Vetítőfényt használt, amely ugyanazon az elven alapult, mint a légpáncél. A légköri ionokkal ütköző fény kisebb-nagyobb mértékben sűrítette össze őket, és verődött vissza róluk. A vetített képen ténylegesen, pontról pontra mérni lehetett a távolságokat. Háromdimenziós képet vetített a levegőbe.

A technikusok a helyére tolták a gépet, ahonnan az az üres térbe vetített, Jonnie-tól balra. Jonnie kezéhez közel, a láthatatlan asztalra tettek egy többgombos kapcsolót. Meghajoltak, szabályos hátraarcot csináltak és elvonultak.

Olyan gyorsan jöttek be és tűntek el, hogy Lord Schleimnek ideje sem maradt kifogást emelni. De most megtette. - Tiltakoznom kell e nevetséges szemfényvesztés ellen! Nem engedem, hogy továbbra is rászedje e magasztos testületet…

- Schleim! - mondta Jonnie szigorúan. - Nem vet túl jó fényt önre, hogy igyekszik eltussolni egy bizonyítékot. Tudhatná, hogy önmaga ellen dolgozik.

Mormogás hallatszott a küldöttek soraiból. - Ülj le. Schleim. Maradj csendben. Ez érdekesnek tűnik. Pszt, Schleim.

Jonnie megnyomott két gombot. Az ajtónál levő reflektor kialudt, és egyidejűleg egy kép jelent meg a levegőben. Háromdimenziós, feltűnően részletes közelkép volt Roof Arseboggerról. A küldötteknek úgy tűnt, mintha ott állna, ahol az előbb még nem volt semmi. Nem hallatszott semmi. Még sohasem láttak bányában használt légvetítőgépet, mivel a psziklók sohasem dobták piacra a készülék szórakoztatóipari változatát, hanem meghagyták bányászati felszerelésnek.

Roof Arsebogger arcát elborították a betegség okozta sebek. Agyarai feketék voltak, s töredezettek. Ruháját mintha nyomornegyedből szerezte volna. A kép egy hosszú felvételsorozat része volt, melyet a Purgatórium folyó légi biztosítását végző pilóták készítettek. A kép egy rádiótávfotó kamerával készült. A felvételek eddig Jonnie szobájában voltak, hogy könnyebb legyen felkészülnie.

Jonnie így szólt: - Tagja ez az ember az ön kormányának? Most vigyázzon, mit válaszol, Schleim! Miniszter valahol, tiszt a katonaságnál?

Néhány küldött kuncogott. Az alak olyan visszataszító volt, hogy ha ez á tolnepkormány tagja… hát!

Schleimnek az elevenébe vágtak. A képre nézett. Milyen visszataszító egy alak! Hányingere támadt tőle! A szeme még mindig káprázott a villódzó fényektől, melyek az ördög ruhájáról verődtek vissza. Megmarkolta a szűrőjét és újra a képre meredt. Ismerős neki ez a fickó?

Oly sokáig bámulta a képet, hogy már úgy tűnhetett, a telnepkormány tényleg efféle szedett-vedett tagokból áll. Néhány küldött hangosan felnevetett.

Ez megtette a hatását. Schleim kirobbant. - Természetesen nem! Ezt a mocskos frátert mindegyik kormányhivatalból kihajítanák! Ön sérteget engem. Ön a Tolnepet sértegeti! Ön kitervelt hadjáratot folytat, hogy lealacsonyítsa a hivatalom és a bolygóm méltóságát és jelentőségét! Tiltakoznom kell…

- Csendesen - mondta Jonnie nyugtatólag. - Figyeljen csak ide. Azt állította, nem tagja a kormányának és nincsen hivatali hatásköre. Így van?

- A legteljesebb mértékben! Ha azt hiszi…

- Akkor pedig - mondta Jonnie - hogy adhatott parancsokat Snowleter negyedadmirálisnak?

Megnyomott egy másik gombot. A Zsákmányszerző hajóhídja jelent meg a képen, rajta egy metszett gyémánttal, a tolnep jelvénnyel. Snowleter negyedadmirális Roof Arsebogger rettenetes figurájával állt szemközt.

Jonnie egy másik gombot nyomott meg. Megszólalt a hang. A légkörön kívül haladó csatahajó morajlását elnyomta Roof Arsebogger éles hangja, amely szinte megrezegtette a hajóhíd ablakait.

- Önállóan kell cselekednie, Snowleter! Azt kell tennie, ami a legnagyobb esélyt nyújtja a saját profitja megszerzésére! Én azt mondom magának, hogy rohanja le azt a bázist, és szerezze meg az egészet magának! Miután személyes irányítása alá vontaezt, a bolygót, mindenkit kiebrudalhat innen. Zúzza szét! Fogja el az embereket és adja el a saját profitja érdekében. Én majd fedezem. És akár tetszik, akár nem, ezt kell tennie! A hatalom az enyém! És megosztozunk a nyereségen! Megértette?

Snowleter mosolygott. Szalutálás gyanánt hozzáért negyedadmirálisi sapkájához. - Parancsára!

Jonnie egy másik gombot nyomott meg. A kamera látszólag távolodott. Hamarosan már az egyesített erőket mutatta az égen, a Purgatórium folyó felett. A hang megszűnt.

- Ez az ön admirálisa, ez az ön flottája. - Jonnie két gombot nyomott meg egyszerre. A kép megszűnt, a reflektorfény kigyulladt.

A küldöttek le voltak nyűgözve. Sohasem láttak még légvetítést. Olyan volt, mintha élő jelenetet láttak volna. Igen, ez tényleg a tolnep flotta volt. Az admirálist látták. Schleim viselkedéséből tisztán kitűnt, hogy ő volt az.

Schleim hirtelen kirohant. - Hamisított képek. Bárki hamisíthat felvételeket: Ez az úgynevezett bizonyíték…

- Ugyan már, Schleim - mondta Jonnie. - A nagyotmondás és a hisztéria nem segít. Ezek a képek túl élesek ahhoz, hogy “hamisítani” lehessen őket, hogy önt idézzem.

A küldöttek felé fordult. - Láthatták, uraságaitok, hogy a tolnep admirális nem a kormánya parancsait teljesítette, hanem egy magánszemélyét. Személyes haszonszerzésért cselekedett, és nem a bolygójáért. Maradjon csendben. Schleim; még botrányos viselkedésével sem tudja elleplezni a bizonyítékot. Én kérem elnézésüket vendégünk magatartásáért, lordjaim. Meg tudom érteni a helyzetét. Ez a Snowleter negyedadmirális Rogodeter Snowl félkapitány nagybátyja. A rendelkezésünkre álló felvételek és nyomok alapján tudjuk, hogy az unokaöccse vette rá, hogy részt vegyen az akcióban. Családi ügy, nem vitás. A kalózvállalkozást nyilvánvalóan az unokaöcs folytatja.

Jonnie nem mondta el nekik, hogy az imént bemutatott képeken sokkal több minden volt, ami nem feltétlenül támasztotta alá az álláspontját. De nagyon egyértelmű volt, hogy Roof Arsebogger volt az, aki felbujtotta az admirálist.

- Tehát a kalózkodás vádpontja - mondta Jonnie - bizonyítást nyert. Láttunk egy flottát, melyet nem egy kormány irányított. Ha egy pillanatra még megbocsátanak nekem, megkérem ezt a Schleimet, hogy adja át ezeket a hajókat, hogy hozzáfoghassunk valódi feladatunkhoz, a kalózkodass és a szerződések megtárgyalásához. Schleim, legyen szíves hívja a parancsnokot, bárki is legyen az, és mondja meg neki, hogy gyűjtse össze a hajóit egy általam megnevezett mezőn…

- Maga megőrült! - üvöltötte Schleim. - A maguk légterét teljes mértékben a mi flottánk ellenőrzi, és maga kér bennünket arra…

- Hogy vessenek véget a kalózakciónak - fejezte be helyette Jonnie. - Lordjaim, bocsássanak meg, de úgy tűnik, ez a Schleim igénybe veszi az önök türelmét. Ha nem bánják, szeretnék ennek az ügynek a végére járni.

Igen, igen. Mindenképpen folytassa. A szerződést később is elővehetjük. Egyetértettek. A harcoló bolygók küldöttei kissé ijedten egymásra néztek. Mibe keveredtek?

A két kis szürke ember kevésbé tűnt riadtnak.

De Sir Robert, Schleimet figyelve tudta, messze van még a vége. Kihasználta a pillanatot, hogy a rádiójába sziszegjen. Parancsokat adott ki, valami olyasmiről, hogy hajtsanak végre öngyilkos ütközéseket. Kissé zavart lehetett, mivel psziklóul beszélt.

Sir Robert elnézést kért, és a vezérlőterembe ment, hogy beszámoljon a történtekről, s riadóztassa a katonákat, hogy próbáljanak ellenállni.

A korábbról megismert kis szürke ember kiosont a teremből, és parancsot adott a hajójának, hogy kapcsoljanak be két vörös lámpát és változtassák a rádiószignált a következőre: “Riadó! Riadó! Bolygóközi és csillagközi konferencia zajlik a területen. Bármilyen csatahajó vagy jármű, amely ebbe a zónába lép, csillagközi bűnözőnek minősül, s kormányára vagy tulajdonosára bármilyen büntetés kiszabható. Riadó! Riadó! Bolygóközi és csillagközi konferencia…”

3.

Lord Schleim a legkevésbé sem volt zavarban. Pontosan tudta, mit csinál: azt a diplomáciai alapszabályt alkalmazta, amely szerint ha a diplomácia csődöt mond, katonai eszközökhöz kell nyúlni.

Ez alatt az utolsó pár perc alatt nyilvánvalóvá vált a számára, ha a megkezdett utat folytatná, veszítene. Ezért hirtelen és visszavonhatatlanul megváltoztatta a tervét.

Érezte, a kis szürke ember nem áll a helyzet magaslatán. Tehát a kis szürke embertől származó fenyegetést bátran figyelmen kívül hagyhatja. Ez volt az első küldöttgyűlés több mint egy éve, és teljesen biztos volt benne, hogy a küldöttek és a kollektív kormányok hatalma árnyék csupán, amely nem veszélyezteti a Tolnepet. Ezek a birodalmak és államok túl messze voltak az ő bolygójától.

Kiadta a parancsokat Snowl kapitánynak, aki éppen ezen a napon lépett előre a ranglétrán. Sajátos parancsok voltak. Olyan szókódot használt, melyet csak a parancsnoki rangú tisztek és a tolnep kormány magas rangú vezetői ismertek. Egy szókészlet segítségével titkossá lehetett tenni az üzenetet, továbbá az általuk használt rádiófrekvencia bemérhetet-len volt, melyet csak a tolnepek ismertek. Nem is lehetett más rádióval fogni, csak azokkal, melyeket a parancsnokok és a diplomáciai szolgálat használt; ezt a sávot folyamatosan vette minden jelentősebb tolnep-hadihajó. És ha ez sem volt elég biztonságos, az adójeleket még össze is zavarták.

Schleim megparancsolta Rogodeter Snowlnak, hogy irányítsa az összes harcoló hajót a védett pontokra, gyűjtsön egybe minden tolnep erőt, és teljes sebességgel száguldjanak a konferencia helyszínére. Elmondta Snowlnak, hogy a kis szürke ember konferenciafigyelmeztetését ne vegye figyelembe.

Mivel a tolnep járművek legnagyobb része Szingapúrnál tartózkodott, vagyis nagyjából négyezer-ötszáz mérföldnyire a konferencia helyszínétől, körülbelül két órára lesz szükségük ahhoz, hogy a helyszínre érkezzenek.

Schleim jogara képes volt arra, hogy bénító sugarat eresszen ki magából. Csak meg kell csavarnia a jogar végét, és minden személy vagy lény, aki hallótávolságon belül tartózkodik, azonnal megbénul, kivéve őt magát, ha először a saját fülére üt, s ezzel becsukja a süketfedőjét. A konferencia minden résztvevőjét a markában tartotta. Csak annyit kellett elérnie, hogy valamilyen ürüggyel kicsalja őket a medencébe, hogy az őrök is hallótávolságra kerüljenek, s figyelje, mikor érkezik meg a flottája, a fülére üssön, s végül megcsavarja a jogar alját.

A tolnep diplomatákat bátorságuk és eszességük alapján választják. Ha nem így lenne, most felkapna egy puskát, és addig lőne, amíg el nem éri a páncélkábel kapcsolóját. Ő inkább a másik megoldást választotta.

Ami a teleportációs irányítópultot illeti, jobb lenne megszabadulni tőle. A Tolnepnek jól jönne, ha elpusztítanák. Az a nemzet, melynek rabszolgatartáson alapult a gazdasága, állandó fenyegetettségben élt. Ez a teleportáló sokkal inkább zavarta, mint segítette a Tolnepet.

Ő maga repülési távolságban volt otthonától. A többi harcoló úgyszintén. Meg kell hajolniuk az utasításai előtt, különben halál vár rájuk. Ami a többi küldöttet illeti, egyáltalán nem érdekelte, hogy hogyan jutnak haza. Halott küldöttek és a halott helyi népek hulladéka semmiről sem mesél már.

Szívesen megkínozná ezt az ördögfajzatot, hogy megpróbálja kiszedni belőle a teleportáló tervét. Persze ha ez az ördög közben meghalna, az sem, számítana.

A legjobb tréfa azonban az lenne, hogy abban az esetben, ha a dolgok valóban rosszra fordulnának, az ördög érveit használná fel, hogy megvédje magát. Ő is azt állítaná, hogy Rogodeter Snowl kalózzá vált, hogy a parancsok ellenében cselekedett, és hogy a konferencia területének megközelítése is törvénytelen tett volt. Tudta, félreállíthatná és kivégeztethetné Snowlt, és ugyanakkor parancsolhatna a tolnep legénységnek is. Snowlt egyszerűen feláldozná az állam magasabb érdekéért. Diplomáciai körökben elterjedt megoldásnak számít ez a lépés.

Schleim még a többi harcoló felet is megsemmisítené a tolnep flotta segítségével, ha arra kerülne a sor. Rendkívül ügyes terv volt.

Most már csak arra kellett megoldást találnia, hogy hogyan terelje ki az egész konferenciát a medencébe.

Annyira biztos volt a dolgában, hogy alig figyelt az ördögre, aki az általa elkövetett tetteket sorolta. Hiába, minden erőfeszítése felesleges.

Lord Schleim türelmesen hátradőlt és fél füllel a fejleményeket figyelte.

A diplomácia tényleg művészet volt. De ha csődöt mondott, mindig ott volt az erő.

Ujjával a jogar alját babrálta.

Várta, hogy meghallja a flotta morajlását.

4.

Némi késedelem támadt, miközben a technikusok kicserélték a tölteteket a légvetítőben.

A küldöttek, látva, hogy Jonnie újra szólni készül, elcsendesedtek.

- Lordjaim - szólt Jonnie. - Rendkívül nagyra értékelem türelmüket, mellyel lehetővé tették, hogy tisztázzam ennek a szégyenletes tolnep ügynek a részleteit. Valóban lenyűgözött a türelmük. Biztosítom önöket, hogy hamarosan folytatni tudjuk azt a munkát, ami méltó egy ilyen tekintélyes testülethez. - A kinkók oktatólemezeinek hangvétele kicsengett Jonnie szavai mögül. A lordok, a harcolókat kivéve, egyértelműen az ő oldalán álltak.

Jonnie kihúzta magát a bányareflektor fényében. A gombjai villogtak. A sisakján lévő sárkány megmozdulni látszott, ahogy lord Schleim felé fordította a fejét.

- Tolnep - mondta Jonnie, megvetéssel és lenézéssel a hangjában -, van néhány felvételem, melyek aközben készültek, miközben a konferencia a megbízólevelek igazolását végezte. Arra kérem, azonosítson néhány dolgot a számomra.

Schleim könnyedén hátradőlt a székében. Egészen higgadt volt. - Folytasd csak, ördög - mondta szinte légiesen.

Jonnie alaposan végigmérte Schleimet. Mitől lett hirtelen ilyen magabiztos? Vajon csak a diplomatafegyelmezettség megnyilvánulása lenne? Végül is Schleim okos és jól képzett diplomata volt.

Egy gyors gombnyomásra kialudt a reflektorfény és új kép jelent meg, mely teljesen betöltötte a Jonnie-tól balra eső teret. Figyelemre méltó felvétel volt. A küldöttek előredőltek, és nagy érdeklődéssel figyelték.

Mintha egy űrhajófedélzetéről látták volna, élesen és világosan, ott volt előttük az a rendszer, amelyben a Tolnep bolygó is megtalálható volt. A kilencedik gyűrűn keringett. Az óriási, összetett nap, egy kettős csillag, melyből a kisebbik keringett a nagyobb körül, kettős árnyékot vetett a bolygókból, és holdjaikból álló hatalmas rendszerre. A rendszer Batafor néven szerepelt a pszikló koordinátakönyvekben. Az ősi, ember alkotta csillagtérképeken “Sirius” vagy “Nagy Kutya” néven említették.

- Ez a Batafor? - kérdezte Jonnie Schleimtől.

A tolnep nevetett. - Ha maga készítette a felvételt, biztos tudja, mi az. Miért engem kérdez?

Jonnie, a pálcát mutatóként használva, kikereste a hawvint a második sorból. Esetleg a hawvinok nemes küldötte a segítségünkre lehetne. Ez a Batafor rendszer?

A hawvin már bánta, hogy belekeveredett ebbe az egészben. Nemzete a tolnepek hagyományos ellenségének számított, és sokat szenvedett azok rabszolga-hadjárataitól. Kezdte gyanítani, hogy hamarosan elérkezik a büntetések és a jóvátétel ideje. A “Föld szelleme”, úgy tűnt, azon fáradozik, hogy elszakítsa a többi harcolót a tolnepektől. Lehetőség mutatkozott a menekülésre, ha minden rosszra fordulna. Legjobb lesz a kegyeibe férkőzni. Ebben nem látott veszélyt.

Felemelkedett, előrejött, mire Jonnie átnyújtotta neki a pálcát, melyen bekapcsolta a mutatósugarat.

A hawvin lendületesen végighúzta a pászmát a rendszeren. - Felismerem és tanúsítom, hogy ez valóban a Batafor rendszer. Ez a régi psziklóneve. A kettős napot magunk között “Twinó”-nak hívjuk, ami hawvin nyelven annyit tesz, mint “Anya és Gyermeke”.

A napokhoz legközelebb keringő bolygóra mutatott. - Ez a Jubo, mely a rendkívüli hőség és gravitáció miatt lakatlan. - Gyors egymásutánban a második, harmadik, negyedik és ötödik gyűrűre mutatott. - Ezeknek is van nevük, de jelentéktelen bolygóknak számítanak. A földrengések és az erős vulkáni tevékenység miatt lakatlanok. - A hatodik gyűrűn levő bolygóra bökött, melyet majdnem eltakart a kettős nap. - Ez a Torthut, pszikló bányabolygó: az őslakosságot megsemmisítették.

A hawvin érdeklődve nézett a hocknerre. - Lordom, nem bánja, ha folytatom?

A hockner vállat vont, majd erőltetetten felnevetett. - Mivel már ennyi mindent elmondott, drága kollégám, azt se felejtse el, hogy a bolygó a Hockneré.

- Rendben van - folytatta a hawvin. - A hetedik bolygó a Holoban, s ez is a Hockner Konföderáció része. A nyolcadik bolygó a Balor, mely egy hawvin bolygó.

Leeresztette a pálcát és Lord Schleimre nézett. Lord Schleim megrántotta a vállát, és így szólt: - Ön kiváló csillagászati előadó, hawvinok lordja. Kihagyta ugyan az állat- és növényvilágot, de azért csak folytassa.

A hawvin a kilencedik gyűrűre mutatott. - Ez pedig - tanúsíthatom - a Tolnep. - Még jobban szemügyre vette. - Igen, ezek a pöttyök itt az öt hold, habár az egyik nem látszik ebből a szögből. A Tolnep különösen a holdjai miatt feltűnő egy olyan rendszerben, ahol a bolygóknak ritkán van egynél több holdjuk. E holdak fényvisszaverő képessége figyelemre méltó, s ennek az összetételük az oka. A kettős nap normális fényspektrumot bocsát ki magából, de a holdak fényvisszaverése miatt a fény felfelé tolódik a spektrumban. A tolnep civilizáció jobban szeret holdfényben dolgozni és napsütésben aludni. Azt mondják róluk, hogy nem ők az őslakosok…

- Óh, kérem, kíméljen meg bennünket az ilyesfajta kellemetlenségektől - mondta Lord Schleim. - Legközelebb a tolnepek petepárzásáról fog itt mesélni nekünk! Maradjon a tárgynál, hawvin!

Néhány kívülálló küldött felnevetett. Schleim kezdett visszatérni a kegyeikbe.

- A tizedik bolygó - folytatta a hawvin - egy pszikló bányabolygó, a Tung. Egykoron lakott volt, a lakosságát azonban a tolnepek eltávolították, még a pszikló megszállás előtt. A tizenegyedik…

- Nagyon szépen köszönjük, hawvinok lordja - mondta Jonnie. - Rendkívül sokat segített.

A hawvin lelépett az emelvényről, és már ment is volna vissza a székéhez, mikor Jonnie megnyomott egy újabb gombot.

A város képe élesen és varázslatosan rajzolódott ki a levegőbe. Pont olyan volt, mintha az ember fölötte lebegne az űrben.

- Ez a Creeth - mondta a hawvin. - A tolnep főváros. Nagyon jellegzetes. Figyeljék meg, hogyan haladnak és fonódnak egybe az utcák. - Visszament az emelvényre és felvette a mutatópálcát. - Ez a Dézsma Háza, a törvényhozás központja: nézzék, hogyan kanyarognak az egyes szakaszok és térnek vissza újra. Összetéveszthetetlen tolnep architektúra. Ez itt a Grath, a híres park, amely egyben rabszolga-árverési központ is. Ez a szikladomb a lyukakkal…

- Köszönöm - mondta Jonnie. - És ez az, amit valójában mutatni akartam önöknek. - Megnyomott egy gombot és a kép megváltozott: zuhanórepülésben csaptak le a parkra. A küldötteknek az az érzésük támadt, hogy szabadon zuhannak. Maga a park nem mozdult, de a környezete minden irányban elmosódott, amitől az egész egy pillanatra medencének látszott. A kamera megnyugodott. Most csak a park volt a képen.

Láthatóak voltak a hosszú, rabszolga-árverési épülettömbök, a vevők kényelmes ülései és fülkéi, leginkább azonban az a hatalmas óralap vonta magára mindannyiuk figyelmét, amely szinte elborította az egyik domboldalt.

- Az óra - mondta Jonnie.

- Ó, igen, az óra. - A hawvin felsóhajtott és Lord Schleimre pillantott. Őlordsága csak ült, mosolygott a szemüvege alatt, és a jogarán babrált valamit. - Azt tartják az óráról, hogy rabszolgák csontjaiból építették. Rengeteg áldozat csontja került be a szerkezetbe. Azt mondják, ötvennyolcezer női rabszolgát öltek meg, hogy kirakják a szélét…

- Én az időpontra és a dátumra gondoltam - mondta Jonnie. - A felirat tolnepül van. Feltételezem, hogy el tudja olvasni.

- Aha - mondta a hawvin, és örült, hogy elkerülte az előbbi kínos témát. Attól félt, hogy Lord Schleim belémar. - Az óra, a dátum. Nos igen: Valóban ismerem a tolnepek számrendszerét. Ezt a képet körülbelül két órával ezelőtt készítették. - A saját órájára nézett. - Mintegy egy órával és ötven perccel ezelőtt, hogy pontos legyek. Bámulatos. Ma készítették az odakint álló teleportációs berendezéssel? - A képre bámult. - Minden bizonnyal.

- Igazán köszönöm - mondta Jonnie. Elvette a pálcát a hawvin lordtól, aki ezután lelépett az emelvényről, kissé rémült pillantást vetve Schleimre.

Jonnie megnyomott egy újabb gombot. A Tolnep és öt holdja jelent meg a levegőben. A résztvevők hihetetlenül részletgazdag képet láttak maguk előtt.

- Lord Schleim - mondta Jonnie - ez a Tolnep bolygó és az öt holdja?

Schleim felnevetett. - Nem lenne hasznomra, ha nemmel válaszolnék, ugye? Igen, ördög. Nem kell hozzá a hawvin barátunkéhoz hasonló csillagásztudás, hogy kiderítsük, ez a Tolnep és az öt holdja. - Könnyedén felnevetett.

- Remek - mondta Jonnie. - Mint a Tolnep szülötte és olyasvalaki, aki kétségtelenül rajong a bolygó holdjaiért is, elárulná, melyik holdat kedveli legjobban?

Ez a hirtelen irányváltás óvatossá tette Schleimet. Eddig csak fél füllel figyelt. Van még egy kis idő a flotta érkezéséig, gondolta. Talán előreküldenek egy felderítőt. Az órájára pillantott. A jogara alját babrálta. Azon töprengett, hogyan tudná úgy kiterelni a küldötteket, hogy azok gyanútlanul elhagyják a termet, s az őrökkel együtt a jogar áldozatává váljanak.

- Nos - mondta Schleim - attól tartok, egyéb dolgom is van annál, minthogy a holdakat bámuljam.

- Melyiket kedveli a legkevésbé? - tartott ki Jonnie.

- Ó, bármelyiket - felelte Schleim könnyedén.

Jonnie mosolygott. A sisakon lévő sárkány megvillant és úgy tűnt, meg is mozdult, ahogy Jonnie a küldöttek felé fordult.

Mivel Lord Schleimnek nincs kedvenc holdja - mondta Jonnie, a mutatósugarat maga elé tartva - ezt fogjuk kiválasztani. Asart! - És rábökött a fénnyel. - Figyeljék meg a sajátos kráterformákat, ezt az öt ellipszist, melyek olyan különlegessé teszik ezt a holdat.

Schleimet hirtelen kirázta a hideg. Az Asart! A felszíne alatt rejtőznek a tojnep flotta óriási szerelőműhelyei és hangárjai. Erre a holdra viszik a helyi teherszállítók az űrjárművek részegységeit, melyeket az Asarton szerelnek össze. A Tolnep hatalmas, nem-légköri hadihajói képtelenek egy bolygó felszínéről felszállni. Bármilyen anyag- vagy személyszállítmány érkezését szigorú átvizsgálás előzi meg, hogy kiszűrjék az ellenséges hírszerzést. Minden hadihajó felbocsátása előtt felszínről indított kémhajók emelkednek fel a Tolnepről és pásztázzák végig az eget. Az Asart rendeltetése szigorúan őrzött titok volt. Hogyan jutott ez az ördög ilyen adatokhoz? Vagy csak ráhibázott volna? Schleimet szorongás gyötörte.

És aztán egy csapásra megszűnt minden aggodalma. Az ördög, sisakján azzal a különös szörnyeteggel, így folytatta: - Megkérhetném uraságaitokat, hogy fáradjanak ki? A kényelem kedvéért székeket is elhelyeztünk. Azt hiszem, érdekfeszítő bemutatóban lesz részük.

Jonnie akarata ellenére megoldotta Schleim problémáját!

5.

Lord Schleim biztos akart lenni abban, hogy ő hagyja el utolsóként a termet. Nem akarta, hogy valaki is bent maradjon. Megfigyelte, hogy a terem egyik ajtaján zár van. Ha utolsóként távozik, becsukhatja az ajtót és elfordíthatja a zárat. Így eggyel kevesebb ajtót kell figyelnie, és biztos lehet abban, hogy senki sem leselkedik ebben a csaknem tökéletesen hangszigetelt teremben, hogy kivárja, mi történik, és kiugorva meglepje őt.

Az összes többi küldött kitódult az ajtón. Mivel a terem túlsó sarkában ült, természetesnek tűnt, hogy ő távozik utolsóként. Az ördög szorosan követte a többieket. A két kis szürke ember is velük ment.

Ez az átkozott házigazda! Az idősebb férfi, a díszes kínai felöltőben, mintha valami papírokat szedne fel a padlóról, a széke mellől. Vendéglisták, hát persze! Az egyik a szék háta mögé eshetett, mert éppen azt kereste. Végül megtalálta és olvasni kezdte. Nyilván néhány nehezen kiejthető nevet próbált kibetűzni. Így Schleimnek azt kellett színlelnie, hogy ő sem talál valamit, s gondterhelt tekintettel kutakodni kezdett a zsebeiben. Idegfeszítő volt kivárni a házigazdát. A férfi, mintha nem vette volna észre Schleimet, csak állt, s a listát böngészte, miközben magában motyogott. Ennek is most kell próbálnia, gondolta keserűen Schleim. Még néhány pillanat és észreveszik a késlekedését. De meg kell róla győződnie, hogy a terem kiürült. Túl jó a hangszigetelés! Képernyők is lehetnek itt. Körbenézett. Az egyik felső sarokban volt valami. Lehet, hogy képberendezés? Nehéz eldönteni. Alig látni. Lehet, hogy ez a vetítőgép egyben kamera is. Nem, jobb lesz, ha vár, hátha valaki még benéz.

Végre! A házigazda ringatódzó léptekkel megindult a széksorok között az ajtó felé, még mindig a listát mormolva. Schleim közvetlenül mögötte lépdelt.

A tolnep már az ajtóhoz ért, éppen kinyúlt, hogy becsukja, amikor a házigazda megtorpant.

Az ajtóban álló Lord Schleim nem vette észre a két felbukkanó technikust. Ugyanazok voltak, akik a vetítőgépet beállították. Berohantak, hogy kivigyék.

Az ütközés váratlan volt.

A jogar kirepült Schleim kezéből.

Az egyik technikus, megpillantva az agyarakat, melyek közvetlenül az arca előtt villogtak, önkéntelenül felemelte a kezét. Mivel képtelen volt megakadályozni, nehéz, vastag ingujja Schleim szájába vágódott.

A tolnep reakciója elkerülhetetlen volt. Harapott! Elszántan, többször harapott, s vadul sziszegett hozzá!

A technikus felüvöltött és visszatántorodott. Eltámolygott, másik kezével a testéhez szorítva az ingujját, és eltűnt egy másik ajtóban,

A másik technikus rémülten elnézést motyogott valamilyen nyelven. Kínaiul? Lehajolt, egy aranyszínű tárgyat vett fel a padlóról, s remegve Schleim felé nyújtotta.

Schleim megragadta. Kitapogatta a lyukakat a tetején és a gyűrűket az alján. Megigazította a szemüvegét és megkönnyebbülten felsóhajtott. A jogarnak nem esett baja!

A házigazda alázatos, de dühödt bocsánatkérések közepette leporolta a vendéget. Türelmetlen pillantást vetett második technikusra, aki megfogta a vetítőgépet és kitolta.

Miután sikerült sértett képet vágnia és hátramaradnia, Schleim végre üresnek tudhatta a termet, s anélkül hogy az aggódó házigazda észrevette volna, becsukta és lezárta az oldalsó ajtót. Schleim még azt is eljátszotta, hogy kicsit sántít. Azt mondta a házigazdának, ne is törődjön vele. És elindult, hogy csatlakozzon a többiekhez.

A kórházban Dr. Allen és az ápolók leszedték a kínai “technikusról” a zakóját. Nagyon óvatosak voltak. Dr. Allen megfogta a kipárnázott ingujjat és anélkül, hogy hozzáért volna, levágta a zakóról és egy széles szájú üvegbe ejtette. Méregcseppek csillogtak a ruhán, ahogy kiszivárogtak a párnából.

Dr. Allen szemügyre vette a kínai karját. Így szólt psziklóul:

- Egy karcolás sincs rajta, de jó, hogy kibéleltük bőrrel. Bátor tett volt, Chong-won.

A vezér tudomást sem vett a bókról. Egy vékony kést és egy apró pisztoly dobott a földre. - A kés a nyaka mögött, a pisztoly a csízmájában volt. Gondoltam, jó lesz ez nekünk.

- Biztos benne, hogy nincs nála más? - kérdezte Dr. Allen. - Nem akarok több lyukat befoltozni Jonnie-n, mint amennyit muszáj.

- Semmi más - mondta Chong-won -, hacsak nem vág valakinek a fejére azzal a jogarral.

- Biztos vagyok benne, hogy Jonnie le tudja húzni a fejét, ha harcra kerül a sor - mondta Dr. Allen. - Ez a Lord Schleim elég veszélyesnek tűnik. - Az edényre mutatott, amelyben az ingujj volt. - Nővér, tegye a többihez, hogy ki tudjunk fejleszteni valami ellenmérget.

6.

Ivan őrnagy a sötétben lapult, előtte, az egymásra rakott homokzsákokon, egy lángszóró feküdt. A föld alatti járat első kanyarulatában volt, amely labirintusszerűen vezetett a bázishoz. A mögötte levő kanyarulatokban homokzsáktorlaszok álltak. Valamennyit fegyveres őrizte.

A szakálla leégett. A kezét hólyagok borították.

Előtte tizenöt méterrel a páncélozott főbejárat már izzott a rázúduló lövésektől. Másodpercenként forró robbanólövedékek csapódtak rá.

Visszahívta a harci gépeket - mikor is? - még tegnap. Kifogyott belőlük az üzemanyag és a lőszer. Használhatatlanokká váltak. A fedezékek mögött, a gépek alatt, pilóták bújtak meg.

A rádióantennája tönkrement. Az is tegnap volt? Mintha fél éve lett volna.

Minden akna felrobbant már, amit odakint telepítettek. Ezer akna? Noha a terepet odakint elborították az idegen, megcsonkított hullák, mindez nem vetette vissza a támadást.

A kapu egyre forróbbá vált, helyenként vörösből kékbe ment át. Meddig tart még? Meddig tud még ellenállni a perzselő hőségnek?

Kíváncsi volt, mit csinálhat most Jonnie marsall.

 

A Fearghus klán feje az ép oldalán feküdt, s végignézett a sziklafal mentén. Nem volt visszaút. Beomlottak mögötte az alagutak.

Már csak egy légvédelmi ágyújuk maradt, amivel tüzelni tudtak. Most nem arra használták, hogy felfelé lőjenek. Arra a pontra irányították, amelyet az ellenség a legnagyobb valószínűséggel fog támadni, hogy áttörje a sziklához vezető utolsó barikádot.

A lángtenger, amely Edinburgh volt egykor, szüntelenül morajlott, összekeveredve a kézi fegyverek kereplésével. Mennyi ideig képesek égni a régi épületek?

Egészen eddig azt hitte, hogy sikerült feltartaniuk az ellenséget. Ekkor azonban egy új hajó jelent meg, magasan felettük. Egyre több gépet eresztett ki magából.

Már csak Dunneldeen volt a levegőben. Cornwall felől érkezett, ahol üzemanyagot vett fel.

Miért is nem hallgattak MacTylerre és zsúfoltak be mindenkit a régi, cornwalli bányavidékre? Sírás kerülgette, ha Edinburghre gondolt. Nem marad más Edinburghből, csak hamu?

Az ellenséges csapatok összegyűltek, támadásra készülve a másik bejárat ellen. Reménykedett, hogy Dunneldeen megússza ezt az egészet. A skótoknak, ha maradnak egyáltalán, szükségük lesz rá. A Fearghus klán feje nem hitte, hogy ő maga megússza ezt a támadást. Túlságosan vérzett az oldala.

Kíváncsi volt, mit csinál most MacTyler.

- Tüzeljen alacsonyan az első hullámra - mondta a tüzérnek. - Addig tüzeljen, amíg el nem fogy a lőszer. Legalább a dicsőség tüzében vesszünk oda!

 

Szingapúrban a skót tiszt a kormos kommunikátorhoz fordult és leeresztette az infratávcsövet. - Nem értem.

A tolnep tengerészgyalogság tüzérséggel igyekezett lyukat ütni a légpáncélkábel alatt, északi irányban. Drágán megfizettek érte. Tizenkét földjárójukat veszítették el a harcban, de az egyik csoportjuk előretört a kábelig, s mielőtt megakadályozhatták volna őket, egy széles lyukat robbantottak a kábel alatt, öt tengerészgyalogos árán.

A skót tiszt arra számított, hogy a következő hullámban néhányuk bejut a gépházba, lekapcsolják az összes áramot és védtelenül maradnak.

De hirtelen visszavonultak.

Az elmúlt húsz percben már csak a sebesültek összegyűjtésével foglalkoztak, mentették a felszerelést, és beszálltak a gépeikbe, miközben folyamatosan támadták őket a földi harci gépek.

Egyre távolodtak.

A tolnep flotta felettük körözött. Néhány perccel ezelőtt a légvédelmi tüzérek arról számoltak be, hogy valamennyi nem tolnep hajó elindult, az egyik Edinburgh, három másik Oroszország irányába.

Most már csak tolnepek voltak felettük.

- Elmennek! - mondta a skót tiszt. A szingapúri bányavidék elterelő célpontként szolgált, amely eddig sikeresen lekötötte az ellenséges erőket. Hosszú ideig alig voltak veszteségek, az ellenség azonban nagy árat fizetett.

Az utolsó embergép is visszavonult. Egyiken sem szigetelték le az ajtókat, így nem tudtak kirepülni a légkörből.

A gépei sorra leszálltak. Beérkezett az utolsó is. Mikor leálltak a hajtóművek, a folyamatos lárma után beálló csend szinte bántó volt. Csak a légpáncél sistergett.

Jóval arrébb, délkelet felé, fekete füst lebegett Szingapúr ősi romjai felett.

- A hajók nyugatra tartanak! - kiáltotta a légvédelem irányítótisztje. Kissé délnyugatra.

- Sebesség? - kérdezte a skót tiszt.

- Még mindig gyorsítanak. Várjon. Berajzolom. Ezen a pályán haladva a Kariba bányavidékre fognak elérkezni. Biztosan kevés már a naptöltetük mert csak két mérföldet tesznek meg másodpercenként. A Kariba vidéket… harminchét vagy harmincnyolc perc múlva érik el.

A skót tiszt így szólt a kommunikátor felé: - Figyelmeztesse a karibai irányítót, hogy vendégük lesz.

A körülöttük elterülő füstölgő vidék pokoli képet mutatott. Ilyet csak egy flotta tud művelni. A páncélkábel nélkül a védők már tízszer meghaltak volna.

Valahol egy madár énekelt. Különös volt hallani az üszkös romok között.

A skót tiszt azon töprengett, mit csinál vajon Jonnie. Talán jobban tennék, ha ők is Karibába mennének. Úristen, de fáradt. Ezek a tolnepek kíméletlen játékosok. Ha nem vonultak volna vissza ilyen hirtelen, a szingapúri bányavidék teljes haderejét, kikapcsolva a légpáncélt, a következő húsz perc alatt lemészárolták volna. Igen, jobb lesz Karibára figyelni.

7.

Némi időbe telt, amíg odakint újra leültették a küldötteket. Némelyikük ki akarta cserélni a légzőtöltetét, egyikük-másikuk pedig harapni szeretett volna valamit. Mások fel-alá sétálgattak, a medence belsejét nézegették kíváncsian, ugyanakkor barátságosan. Egyikük odáig ment a barátkozásban, hogy az egyik falubeli kínai menekülttel alkudozott. Az alku tárgya egy kutya volt. Sohasem látott még kutyát, és roppant aranyosnak találta, különösen miután a kutya megpróbálta megharapni. Nem értette, miért utasítja el a kínai az ajánlatát. Ötezer kredit rengeteg pénz egy ilyen jószágért! Ennyi pénzért házat és birtokot lehetett venni a Splandorfon, a saját bolygóján.

De mostanra már mindenki elcsendesedett. Még Lord Schleim is, aki addig nyugtalanul mászkált fel s alá, most a jogara lekerekített végén nyugtatta az állát.

Éjszaka volt. Az emelvényt bányareflektorokkal világították meg. A küldötteket padokra és székekre ültették, melyeket félkörben rendeztek el a veszélyzónán kívül. Némelyikük még beszélgetett, de mindenki érdeklődve figyelt.

Jonnie az emelvény közepén állt. Ki akarja lőni talán magát valahová? A reflektorok fénye megvillant a gombjain és sisakján lévő lény képén, amely mintha életre kelt volna. Még az egyébként unott lordok is érdeklődve figyelték a földlakót.

- Lordjaim - szólt Jonnie - bocsánatukat kérem, hogy ismét drága idejüket rabolom. De ahhoz, hogy rendezhessem ezt az ügyet Schleimmel, attól tartok, szükség van egy bemutatóra. Tanúi lehetnek annak, mit jelent valójában a rendkívüli étvágy. Engedélyükkel!

A harcoló lordok és Schleim kivételével mindannyian nevettek. Az étvágy demonstrációja. Valami evőverseny? Láttak már ilyet. Igen, feltétlenül folytassa.

Jonnie kétszer a kezébe ütött a pálcával. Két szerelő rohant ki az árnyékból egy pazarul feldíszített csillével.

A csillén egy ugyanolyan sárkány ült, mint Jonnie sisakján. Körülbelül öt láb hosszú volt. Szárnya volt, nyaka, vérszomjas feje, tátongó, agyarakkal teli pofája, lángoló vörös szeme és szarva. A fejétől a farkáig tüskék meredtek ki a gerincéből. Aranypikkelyes, skarlátpofájú sárkány.

A szerelők éppen le akarták emelni a sárkányt a kocsiról, de Jonnie visszaparancsolta őket, mintha attól félne, hogy a sárkány megharapja őket.

Schleim felröhögött. Bármennyire is elmélyülten figyelt, és bármennyire is tudta, hogy mire megy ki ez az egész, képtelen volt visszafogni magát. - Ez a vadállat nem él! - hepciáskodott. - Ez csak egy festett agyagfigura! Van ebből egy csomó, arra! - És a befejezetlen sárkányok felé mutatott, amelyek félkészen hevertek a közelben. - Csak egy üreges szobor! - Színészkedés, ez a szegény bolond azt hitte, becsaphatja ezeket a lordokat, mintha azok gyerekek lennének!

De a lordok rosszallóan néztek rá, amiért félbeszakította a bemutatót. A mögötte ülő előrehajolt, és csendre intette - Csitt. - Schleim ránézett. Hatalmas lény volt, a fákéhoz hasonló genetikai rendszerrel. Fakéregszerű bőre volt és rengeteg, falevélszerű “haja”. A karja körülbelül egy láb átmérőjű lehetett. Schleim elhatározta, szemmel tartja. Nem sokára lépni fog. Már nincs sok hátra.

- Bocsásson meg Lord Schleimnek - mondta Jonnie. - Feszült, és egyébként sem lát jól.

A lordok most felröhögtek. - Ezt a vadállatot itt a kocsin - folytatta Jonnie - “sárkány”-nak hívják. A vezérlőpult mellett láthatják az anyját.

A lordok a nagyobbik sárkányra néztek, amely körbefogta a vezérlőpultot. Nevettek. Az anyja!

Sir Robert az irányítóterem ajtajában ácsorgott. Mögötte Stormalong jelentésekkel a kezében halkan vitatkozott vele. Sir Robert a fejét rázta. Végül Sir Robert jól hallhatóan így szólt: - Hagyd békén a legényt! - Erre Stormalong visszament a vezérlőterembe.

Lord Schleim felfigyelt a jelenetre. Valaki észrevette a flottillát? Lehet, hogy gyorsabban kell cselekednie, mint ahogy eltervezte. Fülelt. Ha megérkeznek, kilőnek valamit a légkörbe, amit meghallhat. Ez volt az utasítása.

- Láthatják - mondta Jonnie -, hogy a csillén ülő sárkány különbözik a sisakomon lévőtől. - A homlokára mutatott. - A kicsike már kapott enni.

Igen, a sisakján lévő sárkány szájában valóban volt egy kis kerek labda. Kis, kerek, fehér labda.

- A csillén ülő pedig éhes! - folytatta Jonnie. - A különféle világok flórájáról és faunájáról gyűjtött adatokhoz vegyék hozzá ezt is. Ez egy Birodalmi Sárkány! Holdakat és bolygókat eszik!

Azt gondolták, remek vicc volt. Az uralkodók, mint akik felfalják a bolygókat… Birodalmi étvágy! Fogtad? Jó vicc. A küldöttek nevettek. Megértették az allegóriát. Okos.

Jonnie visszarendelte a szerelőket, és nyugtatólag megveregette az agyagsárkány fejét. Aztán hirtelen átkarolta a nyaka és hasa alatt, ahogyan az ember a vadállatokat lepi meg, majd hátratántorodott. A sárkány nehéz volt!

A szerelők fürgén eltolták a csillét és eltűntek. Schleim Figyelmesen nézte őket. Ó, csak hátramentek és onnan figyelnek. Rendben van, nem lesz semmi probléma, ha bekapcsolja a bénító sugarat.

Jonnie az emelvény közepére állította a sárkányt. Érdekes dolgot művelt. A sárkány fejéhez hajolt és belebeszélt a fülébe.

- Jól van - mondta Jonnie. - Tudom, hogy éhes vagy. HÁT EREDJ, ÉS FALD FEL AZ ASARTOT!

A sárkány másik oldalán, ahol a vendégek nem láthatták, benyúlt, s mikor meghallotta Angus halk “most”-ját a vezérlőpult felől, a sárkány üreges hasában rejtőző végső bomba időzítőjét öt percre állította. Hüvelykujja körmével átszúrta egy füstbomba sapkáját, melyet a bányákban használtak az akna légáramlásának nyomon követésére.

Fehér füst kezdett ömleni a sárkány szájából. Hátborzongató volt!

Jonnie leugrott az emelvényről. Angus megnyomta a tűzgombot.

Jonnie, pálcájával a sárkányra mutatott. - Eredj! És vissza se gyere, amíg be nem kebelezted az Asartot! Eredj!

Vezetékek kezdtek zúgni.

A sárkány a füsttel együtt felvillant, majd eltűnt.

Alig rúgott vissza.

Jonnie az órájára nézett. Három és fél perc volt hátra.

Visszasétált az emelvényre. Rendkívüli hideget érzett, ahol a sárkány tere az Asart jeges légkörével egyesült.

- Most pedig, lordjaim, van-e önöknél egy megbízható képrögzítő? - kérdezte Jonnie. - Nem akarom a sajátunkat használni, mivel talán nem bíznak meg benne. Egy olyan képrögzítőt akarok kölcsönvenni, amelyben mindannyian megbízunk.

A Fowljopanról, egy hétszáz világot átfogó birodalomból érkezett az a lord, aki azt mondta, szívesen felajánlja a sajátját. Bement a lakosztályába és kivette fedeles kosarából. Visszajött és ellenőrizte a készüléket. Jonnie megkérte, hogy tegye rá a fémzárat, erősítse rá, és győződjön meg róla, hogy kívülről biztosan nem lehet manipulálni.

A két szerelő ekkor ismét az emelvényre rohant, és letettek egy távfelderítőből kiszerelt forgóházat. Jonnie megkérte a fowljopani lordot, hogy helyezze a rögzítőt a forgóházba. A lord a vezérlőpultra pillantott, hogy meggyőződjön, nem akarják kilőni valahová, aztán a vezetékekre, hogy biztosan nem zúgnak-e, majd az emelvény közepére sétált, a képrögzítőjét beletette a forgóházba, és Jonnie kérésének megfelelően lezárta. Elhagyta a kilövőállást.

Jonnie az órájára pillantott. Hét perc telt el. A sárkánynak már az Asart felszínére kellett érnie. A bomba két perccel ezelőtt robbant. Ez a kilövés a hold fölé, oldalra fogja vinni a képrögzítőt.

- Most! - mondta Angus.

A vezetékek felzúgtak.

A forgóházba zárt képrögzítő megcsillant és eltűnt.

Elmaradt a visszarúgás.

Jonnie óráján peregtek a számok. Harminchét másodperc.

A zúgás megváltozott. Felvillant az emelvény.

A képrögzítő és a forgóház újból megjelentek.

A visszarúgás alig volt érzékelhető.

A két szerelő felgurította a kocsit, melyre a vetítőgépet szerelték.

- Most pedig, ha megkérhetném lordságodat - mondta Jonnie a fowljopannak - vegye ki a felvevőjét, vigye a vetítőgéphez, és távolítsa el a fémzárat. És kérem, mondjon néhány szót a lemez végére, hogy biztosak lehessünk benne, ez az ön lemeze. Ha megkérhetném.

Fowljopan lordja pontosan úgy tett, ahogy kérték tőle. Mindössze annyit mondott: - A felvevő jéghideg!

Jonnie lélegzet-visszafojtva állt. Sejtette, mit művelt a bomba, de nem lehetett benne biztos. Kockázatos pillanat volt!

Megnyomta a távirányítót. A reflektorok kialudtak. A felvevő képe megjelent a levegőben.

Az Asart háromdimenziós képe ott lebegett előttük a sötétben. Látszott az öt ellipszis, amelyről bárki felismerheti.

Por- és füstfelhőre számítottak a jelenlévők, mivel már hozzászoktak a bombákhoz. Tulajdonképpen a legtöbben nem hitték, hogy számukra érdekes dolog fog történni. Jonnie annyira nyugodt, annyira udvarias volt, hogy el sem tudták képzelni, hogy valami komoly dolog történjen.

Egy pillanatig semmit sem láttak, majd megpillantottak egy lyukat. Egy lyukat az Asart felszínén. Csak egy lyukat. Kissé feketéllett a széle.

Schleimen, miközben fülelt, enyhe riadalom futott át. Mi a fészkes fene folyik itt? De megnyugodott. A bombák fel szoktak robbanni. Nincsenek olyan bombák, amelyek csak lyukat ütnek a felszínbe. A kép eltűnt, és Fowljopan hangját hallották, amint azt mondja: - Ez az én hangom.

- Bohóckodás! - nevetett Schleim. - Esztelenség, amit művel!

- Lordjaim! - szólt Jonnie. - Van még valaki, akinek kölcsönvehetném a képfelvevőjét?

Igen. Lord Domnak is volt egy rögzítője. Elment érte, majd ő is végigcsinálta az előző procedúrát.

Angus megadta az időt, másik szögbe állította a felvevőt, ami rendre vissza is érkezett.

Lord Dom kissé megijedt. Milyen következményekkel jár ez az egész köztársasága ezerkétszáz világára? Remegő hangon beszélt rá a korongra.

Jonnie megnyomta a gombot.

Az Asart előttük fénylett a sötétben.

A lyuk körülbelül a hold felszínének századrészét foglalta el. Rojtos fekete felhő szegélyezte. Mielőtt a kép eltűnt volna, úgy látszott, mintha egy kapu nyílt volna ki a hold felszínén, távol a lyuktól.

Rémület futott végig az összegyűlteken, de Jonnie elejét vette a zűrzavarnak.

- Látják, lordjaim, a sárkány éhes volt. - Könnyedén felnevetett. - Ez a sárkány nagyon kötelességtudó. Meghagytam neki, hogy falja fel a holdat. Neki is esett az Asartnak! Könnyen irányítható ez a sárkány.

Akkor sem tudott volna fagyosabb hatást kiváltani, ha jeges vízzel önti nyakon a küldötteket. Egyre növekvő rémülettel szegezték rá tekintetüket.

Schleim törte meg a csendet. Úgy érezte, más utat kell választania. A kosarában volt egy tartalék pisztoly és egy felvevő. Benyúlt a csizmájába. A fegyver nem volt a helyén. Átkozott inas! A hawvin rabszolgák semmire se jók.

- Nem tesz mást - mondta Schleim - mint elküldi egy modellhez a felvevőt, valahová a dombok közé. Az embereivel beállíttatja a modellt a felvételhez! Maga egy csaló! - És Schleim tényleg ezt hitte. De meg keltett róla győződnie, mielőtt a szakadékba zuhan. - Nekem is van egy felvevőm.

Hozza ide - mondta Jonnie.

Schleim berohant a lakosztályába. Kiforgatta a kosarát. Ó! Nemhogy tartalék pisztoly, de még tartalék jogar is rejtőzött az aljában, amely egy másik fajta bénító sugarat volt képes kiadni magából. Az egyiket, bekapcsolva, a székén hagyhatja, mialatt a másikkal kimegy, hogy kikapcsolja a kábelt. Haha! Három robbanógránát! Miután bekapcsolja a sugarat, az egyiket bevágja az irányítóterembe, a másik kettővel pedig elhallgattat bárkit, aki megpróbálja meglepni. Tökéletes! Mégsem kínozza meg azt a hawvint. Remek fickó!

Schleim az egész kosarat a gyűlés helyszínére cipelte, és a széke mellé rakta. Óvatosan kinyitotta, nehogy meglássák, mit rejteget benne, és kivette a képfelvevőt. Más gyártmányú és típusú volt, mint a többieké, de képes volt lejátszani a szabványos korongokat.

- Ördög - mondta Schleim - itt és most véget vetünk a szemfényvesztésnek. Nem tudod, mivel nem civilizált bolygóról származol, hogy az Asart túloldalán egy hatalmas, közepén bemetszett rombusz látható. Egy hipersáv-megsemmisítő anyag segítségével készült. Navigációs és azonosítási célokat szolgál. A flottatisztek kivételével senki sem tud róla. A jelzés jelenik meg a szabvány felvevőkön. Neked nincs ilyen géped, amellyel egyszerre lehet a hiperspektrumot és az általad látható fénynek hívott sávot rögzíteni. Ez a készülék megmutatja a rombuszt. A tiéd nem. Természetesen a modellen nincs is rombusz. Most leleplezlek, mint minden idők legnagyobb csalóját!

Magabiztos volt. De mielőtt elpusztítaná ezt a berendezést, meg kell bizonyosodnia a döntése helyességéről. Egy modellről van szó, vagy valóban az Asart az? Ha valóban az Asart volt… az azt jelenti, hogy megszerezték a teleportáció titkát. Micsoda fegyver!

Felvevőjét a forgóházba tette, a karmát belenyomta a pecsétbe, lezárta, majd lesétált az emelvényről.

Angus mindent hallott. Úgy állította be a koordinátákat, hogy a felvevő mind az Asart túloldalát, mind a lyukat rögzítse.

Kilőtte, visszahívta, majd miután elült a visszarúgás, Lord Schleim felrohant, hogy ellenőrizze a karommintát. Sértetlen volt.

Visszament a vetítőgéphez. Biztos akart lenni abban, hogy nem valami mást vetítenek ki. A korongra felvette, “Itt Lord Schleim beszél!” majd berakta a gépbe.

Vajon hallotta-e a távoli zúgást?

8.

Lord Schleim érezte, nem lesz metszett rombusz-jelzőfény a képen, amely a következő pillanat megjelenik. Csak tolnepszemmel lehet látni és csak egy tolnep képfelvevővel lehet rögzíteni.

Igen! A zúgás. A flotta pillanatokon belül föléjük ér. Pont jó volt az időzítés. De okosan csinálta! Nem véletlenül tartották minden hájjal megkent diplomatának. Valóban félelmetes volt.

A székéhez sétált, s ellenőrizte, hogy a kosara kellő közelségben van-e. Az összegyűlt küldöttekre pillantott. Mindannyian feszülten nyújtogatták a nyakukat, várták, mikor jelenik meg a kép. Pontosan odanézett, ahol az ördög állt: némileg előttük, kissé távol a vetítőgéptől. Schleim, a jogar alsó végével játszott.

- Mutasd be a hamis modellről készült legújabb képet! - gúnyolódott Schleim.

Jonnie megnyomta a gombokat. A bányareflektor kialudt. Megjelent az Asart háromdimenziós képe.

A kép más szögből mutatta a holdat. A túloldala látszott, s egy kevés az elejéből. A szűrés miatt kékes árnyalatot kapott, de valóban az Asart volt az. Ott lebegett előttük.

És a középpontjában ott volt a hatalmas, összetéveszthetetlen tolnep jelvény, a rombusz, metszéssel a közepén.

Schleimnek elállt a lélegzete. Valódi volt. Tényleg az Asart volt az.

A metszés egyik vége egy hangárkapura mutatott. A kapu éppen kinyílt. Egy tolnepek alkotta barlang szája ásított feketén!

A hold, mint egy labda, ereszteni kezdett. Kék léggömbre hasonlított, amelynek egyik felét kíméletlenül döfködik befelé. A hatalmas gyűrődés egyre gyorsuló ütemben mélyült.

Látszott, ahogy fekete gázok öntik el a besüppedt oldalt.

Aztán az ásító hangárból egy hadihajó száguldott ki! Nagyon nagy sebességgel repülhetett, de hatalmas mérete miatt mozgása lassúnak látszott. A legalább harmincezer tonnás tolnep csatahajó igyekezett az űrbe menekülni.

Már késő volt. A gyűrődés a hold belsejében is megtette a hatását. A hajó teljes hátsó része hiányzott!

A küldöttek szeme láttára semmisült meg az óriási hajó, a farától az orráig. A hatalmas fémtömeg gázzá változott.

További hangárkapuk nyíltak.

Eddig tartott a felvétel. A fekete gáz még pöffent egyet, ahogy a csatahajó utolsó darabját is elemésztette a katasztrófa, majd megszólalt a rögzített hang: “Itt Lord Schleim beszél!”

Schleim felüvöltött! Aztán cselekedett.

Becsukta a fülvédőit. Felugrott. Megtekerte a jogar alsó gyűrűjét, és mintha géppuska lenne, végigsöpört vele a termen, hogy mindenkit megdermesszen.

- Bénuljatok meg! - üvöltötte Schleim. - Dermedjetek meg! Átkozottak, dermedjetek meg!

Nem volt elég gyors! A küldöttek veszett iramban menekültek előle, bár néhányan elestek.

Kikapta a másik jogart is a kosárból. Megcsavarta az alsó gyűrűt, majd körbesuhintott a jogarral, bedöntve az őröket a lövészárokba.

Nem estek bele elég gyorsan.

Schleim a kosárba túrt, és három gránátot vett elő. Az egyiket teljes erejével az irányítóterem nyitott ajtaja felé hajította. A másikat a medence bejáratához dobta. A harmadikat az ördög felé hajítatta.

Mielőtt még földet értek volna a gránátok, kivette a pisztolyt a kosárból. Az ördögre emelte, harminc lábról egyenesen az arcába célzott, és kéjesen meghúzta a ravaszt.

A fegyver nem sült el.

Lord Dom, gumó alakú lény egy leginkább cseppfolyós világból, talpra ugrott, és felé indult.

Schleim magasra emelte a pisztolyt, arra készülve, hogy Domra csapjon vele és szétfröccsentse. Egy tolnep, pusztán testi erejénél fogva, szét tudta volna zúzni valamennyiüket.

Jonnie botja nyílegyenesen száguldott a levegőben. Kemény, bütykös végé áttörte Schleim szemszűrőjét.

Lord Browl, a hatalmas, faforma küldött, aki Schleim mögött ült, közel félméteres karjával hátulról átfogta Schleimet, és recsegő satuba fogta.

- Tartsd szorosan! - kiáltotta a fowljopan. - Ne engedd, hogy a saját testéhez érjen! - A fowljopan egy csuklómozdulattal csőrszerű kést kapott jobb karmába, és Schleim felé indult.

A tolnep küzdött, de a hatalmas karok erősen tartották. A fowljopan gombszemeivel átvizsgálta a tolnep acélszerű nyakát. - Aha! - szólt végül. - Itt van a félig gyógyult bemetszés! - Belenyomta a kést, és vágni kezdte. Szürke tolnep vércseppek szivárogtak elő a vékony vágásból. A fowljopan összenyomta a sebet, mire egy törékeny pergamenkapszula ugrott ki belőle. Sértetlen volt.

- Az öngyilkossági kapszulája - mondta a fowljopan. - Csak a nyakára kellett volna ütnie és meghalt volna. - Megrovóan Jonnie-ra nézett. - Ha ezt érte volna a repülő bot, nem lett volna vádlottunk!

Jonnie titokban tartotta, hogy a dolgok nem egészen úgy történtek, ahogy eltervezte.

A fowljopan a többiekhez fordult, akik köré tömörültek. Így ordított: - Akarja-e a konferencia, hogy ezt a küldöttet a konferencia letartóztassa és bíróság elé állítsa?

Gondolkodtak. Töprengtek. Egymásra néztek. Az egyik a 32. záradékot emlegette.

Jonnie csak arra tudott gondolni, hogy azt követelje, azonnal vessenek véget a háborúnak. Nem fogják fel a lordok, hogy emberek halnak meg? És ami Schleimet illeti, nem látták, hogy fegyvert fogott valamennyiükre? De beleütközött azokba a nehézkes ostobaságokba, melyek a kormányokat és bíróságokat jellemezték. Erősödő zúgás hallatszott az égbolt felől. Ez már a saját biztonságukat fenyegette.

- Indítványozom, hogy szabályosan állítsuk bíróság elé - szólt egy lord hátulról.

- Mindenki ezt szeretné? - kiáltotta egy másik.

Valamennyi, nem harcoló lord egybehangzó “Igen!”-nel válaszolt. A harcolók “Nem!”-et mondtak.

- Ezennel kijelentem - mondta a fowljopan -, hogy a Tolnep küldötte a konferencia foglya és a 32. záradék alapján ügye szabályos bírósági tárgyalás elé kerül, a konferencia fizikai erőszakkal történő veszélyeztetése miatt!

A zúgás az égen sokkal hangosabbá vált. Jonnie átverekedte magát a tömegen. Pontosan a tolnep elé állt. Arcához nyomott egy jogart.

- Ezt kereste, Schleim? Ez az igazi. A többi csak másolat volt, mi csináltuk őket. Kacatok, akárcsak a többi fegyvere.

Schleim küzdött és ordított. - Hozzon valaki egy láncot! - kiáltotta a fowljopan.

Jonnie a tolnep arcába bámult. A fowljopan Schleim fogai között keresgélt, hogy ne maradjon olyan kapszula, amire ráharaphatna. Amikor készen volt, Jonnie ismét megszólalt.

- Schleim! Mondja meg a kapitányának odafenn, hogy vonuljon el! Beszéljen, vagy lenyomom ezt a rádiót a torkán!

Lord Dom megpróbálta Jonnie-t arrébb lökni. - Ez egy konferenciafogoly! Nem szabad kommunikálni vele, amíg bíróság elé nem állt. 51. záradék, bírósági eljárások menete…

Jonnie-nak sikerült visszafognia magát: - Lord Dom, ezt a konferenciát pillanatnyilag az a veszély fenyegeti, hogy szétbombázzák! A biztonság kedvéért követelem, hogy Schleim…

- Követeli? - kérdezte a fowljopan. - Ezek a szavak, itt és most, nagyon furcsán hangzanak! Vannak bizonyos eljárások, melyeket be kell tartanunk. Ezennel kénytelen vagyok hivatalosan is bejelenteni, hogy ön, saját kezűleg, egy tárggyal dobta meg az egyik küldöttet. A konferencia…

- Hogy megmentsem az életét! - kiáltotta Jonnie, és Domra mutatott. - Ez a tolnep szétlapította volna a koponyáját!

- Akkor ön - mondta a fowljopan - a konferencia csendőreként lépett fel? Nem emlékszem bármilyen kinevezésre…

Jonnie levegőt vett. Sebesen gondolkodott. - Úgy léptem fel, mint a vendéglátó bolygó megbízottja, aki felelős a meghívott küldöttek életéért.

- Aha- mondta Lord Dom. - A 41. záradékra hivatkozik, a küldötteket összehívó bolygó feladataira.

- Aha - mondta a fowljopan. - Akkor rendben. Hol az a lánc?

Az egyik kínai őr rohant feléjük egy tekercs, hangosan csörgő aknafelvonó lánccal. Őt két pilóta követte összegubancolódott, nehéz láncokkal.

-A 41. záradék alapján - mondta Jonnie elkeseredetten -követelem a fogolytól, hogy azonnal vonja vissza támadó erőit.

Lord Dom a fowljopanra nézett. A fowljopan megrázta a fejét. - Ahol a háborús cselekmény egy konferencia fizikai biztonságát fenyegeti, ott kötelezni lehet a feleket arra, hogy átmenetileg szüntessék be a harcokat. 19. záradék.

- Jó! - mondta Jonnie. Tudta, hogy kockáztat. Ezek a küldöttek most már nem voltak olyan barátságosak, mint korábban. Addig próbálkozik, ameddig lehetséges. Életeket kellett megmentenie. Nemcsak az övékét, hanem Edinburgh bármelyik túlélőjét. Schleim szájához tolta a rádiót. - Jelentse be a harcok azonnali felfüggesztését, Schleim! És mondja meg a kapitánynak, hogy vonja vissza az erőit!

Lord Schleim rájuk köpött.

Éppen a láncokat tekerték rá. Találtak egy tartalék szűrőt a kosarában. Kicserélték az összetört szűrőt, hogy lásson. A földre fektették. Úgy nézett ki, mint egy óriási tekercs felvonólánc. Csak az arcát lehetett látni. Az ajkát hátrahúzta. Sziszegés tört elő belőle.

Jonnie már ordítani készült, hogy ha Schleim nem beszél a rádióba, a Tolnep bolygóra küld egy óriássárkányt. A gondolat azonban, hogy esetleg ezzel is megsért valami előírást, egy pillanatra visszatartotta, miközben a szavakat kereste.

Lord Dom véletlenül megoldotta a helyzetet, mielőtt Jonnie megszólalt volna. - Schleim - mondta Lord Dom - biztosan sokkal jobb helyzetbe kerülne a tárgyaláson, ha visszahívná az erőit.

Schleim éppen ide akart eljutni. - Adják ide a rádiót.

Jonnie tolta oda a szájához. Legszívesebben kiverte volna vele az agyarait. - Semmi rejtjel! Csak annyit mondjon: “Ezennel bejelentem a harci cselekmények átmeneti felfüggesztését” és “Megparancsolom, hogy vonuljon vissza minden den harci területről”.

Schleim a rámeredő arcokra nézett. Amikor Jonnie megnyomta az elrejtett gombot, mindannyian meglepődtek, hogy Schleim pontosan azt mondta, amit Jonnie meghagyott neki. De mintha valami mosoly bujkált volna a tolnep szája sarkában?

A megfelelő óvintézkedés lépett hatályba odafent az űrben. Rogodeter Snowl hangja hallatszott a jogaron keresztül: - Kötelességem megkérdezni, hogy a Tolnep küldötte ki van-e téve bármilyen fizikai veszélynek vagy kényszernek.

Egymásra néztek. Nyilvánvaló volt, hogy a tolnepek hajózási előírásai kiterjedtek az ilyen hirtelen, és egyébként érthetetlen parancsokra.

Az állig nehéz felvonóláncba tekert Schleim elmosolyodott. - Beszélhetek vele ismét?

- Mondja meg neki, hogy azonnal engedelmeskedjen! - mondta Jonnie. Itt és most nem akarta még egyszer nyíltan megfenyegetni a Tolnep bolygót.

Schleim megint pontosan ugyanazt mondta, amit Jonnie meghagyott neki.

Rogodeter Snowl hangja hallatszott: - Csak akkor engedelmeskedhetem, ha biztosítanak arról, hogy a Tolnep küldöttének személyi biztonsága garantált, és a konferencia végeztével sértetlenül visszaküldik a Tolnep bolygóra.

A fowljopan így szólt Lord Domhoz: - Ez egyszerűen kizárja a kivégzést.

- A 42. záradék alapján - mondta lord Browl - a tárgyalást még így is meg lehet tartani. Ez teljesen szabályos. Indítványozom, hogy garantáljuk a küldött biztonságos visszatérését. Mindenki egyetért?

Ezúttal mindenki igent mondott.

A fowljopan körbenézett. - Hol van… hol van…?

A kis szürke ember jelent meg közöttük. Elvette a jogart Jonnie-tól. Körbenézett a lordokon, és aztán, miután bólintottak, a mikrofonba beszélt. Először egy kódszót adott meg. amit különös zümmögés követett, mely mintha a szürke öltönye hajtókája alól jött volna. Aztán így szólt: - Snowl kapitány, biztosítjuk, hogy a Tolnep küldötte fizikailag sértetlenül fog visszatérni a bolygójára, a megfelelő időben, indokolatlan késedelem nélkül.

Snowl hangja hallatszott: - Köszönöm Excellenciádnak. Kérem, tájékoztassa a küldötteket, hogy tiszteletben tartom a harci cselekmények átmeneti felfüggesztésének parancsát: és ebben a pillanatban visszavonulok minden harci területről. Adás vége.

Jonnie a többi harcoló faj küldöttére mutatott. Ők döntötték romba Edinburghöt és Oroszországot! - Lord fowljopan! - mondta Jonnie. - Biztos vagyok benne, hogy az ellenségeskedések bármilyen átmeneti felfüggesztése az összes harcolóra vonatkozik.

- Ó - mondta a fowljopan. Gondolkodott. - Biztosan nemcsak tolnep hajók voltak odafenn. Szabálytalan lenne, ha a többiek nem értenének egyet a döntéssel.

De a bolbod, drawkin, hawvin és más harcoló lordok Sir Robertre mutattak, aki az irányítóterem előtt állt.

- Egyetértünk! - kiáltotta Sir Robert, a késedelem miatt haragosan.

A harcoló küldöttek kommunikációs eszközöket kerestek. Egy csapat, mikrofonokkal felszerelt kommunikátor rohant közéjük, kis híján feldöntve őket.

Számtalan nyelven hadarva, a többi harcoló is elrendelte hajói számára az ellenségeskedések átmeneti felfüggesztését.

Te Jóisten, gondolta Jonnie. Eddig is emberek haltak meg. Még mindig nagyon veszélyes volt a helyzet. Senki sem garantálhatta, hogy az ellenségeskedések nem újulnak ki még ádázabbul.

És ki volt ez a kis szürke ember, akinek ekkora hatalma volt felettük? Ki volt ő? És mit akar? Újabb veszedelem?

9.

A küldöttek éppen Schleimet vonszolták félre, mikor Quong, Sir Robert buddhista kommunikátora, Jonnie-hoz rohant.

- Sir Robert megkért, hogy mondjam el önnek - suttogta a fiú -, hogy pillanatokon belül elindulnak, de ne rémüljön meg. Az elmúlt fél órában kidolgozták a menetét. A parancsokat ebben a pillanatban adják ki. Több száz ember ragadt Edinburghben, a menhelyeken. Az alagútfolyosók és bejáratok beomlottak a heves bombázások alatt. Nem tudják, mennyien maradtak életben. Azt mondja, a város olyan, mint egy beomlott bánya. Perceken belül elindulnak, és azt akarja, hogy ön tartson ki. Ha szükség lesz rá, visszajön.

Jonnie úgy érezte, hideg kéz markol a szívébe. Chrissie és Pattie is ott vannak. Ha még élnek.

- Én is jövök! - mondta Jonnie.

- Nem, nem - felelte Quong. - Sir Robert megmondta, hogy ezt fogja válaszolni. Mindent megtesznek, ami lehetséges. Azt üzeni, hogy az itteni dolgokat magára bízza.

Ebben a pillanatban pokoli lárma tört ki. Sir Robert viharzott ki az irányítóteremből. Valahol átöltözött. Szürke köpenye hullámzott, ahogy futás közben magára vette.

- Viszlát, Lord Jonnie! - mondta Quong és ő is elviharzott.

Sir Robert a folyosóhoz ért, majd sürgetően felemelte a karját. - Gyerünk! - üvöltötte. - Gyerünk!

MacKendrick és Allen doktorok kirohantak a kórházi részlegből, futás közben csukták be táskáikat. Allen megfordult és valamit odakiáltott a nővérnek, aztán tovább rohant.

A járóképes sebesültek kifelé bicegtek-botorkáltak a kórházrészlegből. Ők is a folyosó felé igyekeztek.

Négy pilóta rohant velük.

Az őrök, akik egy pillanattal ezelőtt még Schleimet vigyázták, egymásnak kiabáltak, aztán eltűntek.

Seregnyi tiszt és kommunikátor vágódott ki az irányítóból, s a folyosó felé vették az irányt.

Jonnie észrevette a kínaiak közt támadt felfordulást és zűrzavart. Az anyák csecsemőiket idősebb lányaik kezébe nyomták, és sikítva szaladtak a kijárat felé. A kínai férfiak amit tudtak, felkapkodtak, a kisgyerekeket a nagyobbak közelébe terelték, s kiabálva siettették őket. A kutyák bekapták a kisfiúk kezébe nyomott pórázaikat, s úgy ugattak és nyüszítettek, mintha maradni szerettek volna.

Beindult az egyik hajtómű. Aztán egy másik is.

Három skót pilóta rohant ki az irányítóteremből. Pilótaruhát kapkodtak magukra. Térképeket szorongattak a kezükben.

Sir Robert mindvégig a kijáratnál állt, azt kiabálva: - Gyerünk! Gyerünk!

A vezérlő nyitott ajtajából Stormalong hangja emelkedett a zaj fölé. - Viktória? Viktória? A fenébe, ember, maradj a rádiód mellett! Vidd magaddal az összes bányaszivattyút, ami van. Értetted? Tudom, hogy messze van! Rendben. - Az egyik női kommunikátor vette át tőle a rádiót. Palinyelven kezdett csacsogni.

- Gyerünk! - kiabálta Sir Robert a lemaradó néhánynak. - A fenébe is, Edinburgh lángokban áll!

Az egyik gép felszállt. Sir Robert eltűnt. Még egy gép. Még egy, még egy, még egy. Másodpercek alatt gyorsultak fel kétszeres hangsebességre. Jonnie kíváncsi volt, hagytak-e hátra gépet egyáltalán.

Lord Dom Jonnie-hoz lépett. Nagy, cseppfolyós arcával kissé aggódó képet vágott. - Mi történik? Elhagyják ezt a területet? Tisztában van vele, hogy a harci cselekmények átmeneti, felfüggesztése alatt szabályellenes a katonai erők átcsoportosítása, annak érdekében, hogy előnyhöz jussanak, miután az ellenségeskedések kiújulnak. Felhívnám a figyelmét…

Jonnie-nak elege volt már belőle, hogy kinkó módjára udvariaskodjon egész nap. Aggódott Chrissie-ért és Pattie-ért. És nagyon nyugtalanította a falujabeliek sorsa, akik Oroszországba mentek. - Elindultak, hogy megpróbáljanak több száz embert kiásni a beomlott menhelyek alól - mondta Jonnie. - Nem hiszem, hogy az ön szabályai a nem harcolókra is vonatkoznak, Lord Dom. És ha mégis így lenne, még maga sem tudná ezeket a skótokat megállítani. Azon igyekeznek, hogy megmentsék, ami még menthető a skót nemzetből.

Jonnie a vezérlőbe ment. A sietős távozás romhalmazzá változtatta a helyiséget. Csak a buddhista kommunikátornő és Stormalong maradtak. A nő leadta az üzeneteit és hátradőlt, fejét-kimerülten lehajtotta. Napok óta folyamatos szolgálatban voltak, pihenés nélkül. Most először fújhatták ki magukat.

- Oroszország? - kérdezte Jonnie Stormalongtól.

- A teljes kontingenst Szingapúrba küldtem, több mint fél órája. Mindent magukkal vittek, amijük csak volt. Utána már csak a Himalája felett kell átrepülniük. Néhány óra múlva ott lesznek. Nem tudom, mit fognak találni, pár napja semmit sem hallottunk Oroszországról.

- Edinburgh? - kérdezte Jonnie.

- Az elmúlt órában semmi.

- Jól hallottam, hogy a Viktória bányavidékről mindenkit Skóciába küldtél? - kérdezte Jonnie. - Mi van az ottani foglyokkal?

- Ó, igen, adtak Kernek egy puskát. - Meglátta Jonnie arckifejezését. - Ker azt mondja, szétlövi a fejüket, ha megmozdítják a szemcsontjukat! Otthagyták azt az öregasszonyt, aki a Hold-hegységből érkezett, hogy gondoskodjon az ételről. És minden fontos jegyzeted biztonságban van… - Azt akarta még hozzátenni, hogy “itt”, mikor meglátta Lord Domot az ajtóban.

Lord Dom így szólt: - Nem szívesen szólok közbe, de akaratlanul is meghallottam a szavait. Elhagyták már a konferencia területét, esetleg a kontinenst, vagy esetleg a bolygót légi fedezet nélkül?

Jonnie vállat vont és Stormalongra mutatott. - Ő van itt és én.

Lord Dom meglepődött. Összerezzent.

Stormalong nevetett és azt mondta: - Miért, ez kétszer annyi, mint amennyi volt! Nem is olyan régen még csak ő volt itt! - Jonnie-ra mutatott.

Lord Dom pislogott. Jonnie-ra meredt. A fiatalemberen egyáltalán nem látszott, hogy aggódna.

Lord Dom elment és elmesélte a kollégáinak, mi történt. Az esetet megvitatták maguk között.

Úgy döntöttek, jobban teszik, ha alaposabban szemmel tartják Jonnie-t.

10.

Jonnie az irányítóterem ajtaja előtt ácsorgott, és körülnézett a medencében. Milyen csendesnek látszott!

Az idősebb kínai gyerekek a kisebbeket csitítgatták és lefektették őket. A kutyák némán feküdtek, az előbbi izgalomtól kimerülten. A küldöttek mindannyian elvonultak lakosztályaikba vagy Schleimet őrizni. Egyetlen őrszemet sem lehetett látni. A hely kihaltnak tűnt, noha még nem járt későre..

Annak, aki a hegyek némaságában nőtt fel, jólesett a nyugalom.

Az a fajta nyugalom volt ez, melyet tomboló vihar követ. Egy pillanatig azonban nyugalom honolt a környéken.

Túl sok minden történt egyszerre ahhoz, hogy helyreálljon Jonnie lelki egyensúlya. Ki tudja, mi lesz a küldöttek tárgyalásának eredménye: nem bízott bennük. Mi fog történni a háború “átmeneti felfüggesztése” után? Mi várja őket Edinburghben? Oroszországban? Azzal nyugtatta magát, jobb, ha nem töpreng ezen, különben úrrá lesz rajta az aggódás és a fájdalom.

A könyvnek, amit egyszer régen olvasott, amely szerint akkor tarthatod kézben a dolgokat, ha egyszerre csak eggyel foglalkozol, hasznát vette.

A Pszikló! Akkora lelki tornádóban élt, hogy a Pszikló kérdése csak valami tompa fogfájáshoz hasonlított. Fennáll-e még az ellentámadás veszélye? Vagy csak halvány árnyék maradt?

Hah! Hát ez volt az, amire várt. Ott állt egy teleportációs berendezés. Remekül működött. Egyetlen gép sem volt a levegőben, semmi hajtóműzúgás. A Pszikló! Most rögtön bizonyosságot nyer.

A vezérlőpulthoz lépett, s kis híján átesett Anguson. A skót fényárban ült, s elmélyülten dolgozott néhány rúdon és keréken. Nem nézett fel, de tudta, hogy Jonnie ott áll mellette.

- Amíg Schleimmel egyezkedtél - mondta Angus -, egy képfelvevőt ültettem a Tolnep egyik hegycsúcsára, hogy megfigyeljük azt a holdat. A reakciómotorok nem zavarják a teleportációt, csak a teleportációs hajtóművek. Egyszerűen kilőttem. De az volt az egyetlen összeszerelt forgóház. Most rakok össze egy tartalékot.

- Angus - mondta Jonnie - ki fogjuk deríteni, mi történt a Psziklóval! Van gépünk és van időnk is.

- Körülbelül fél órára van szükségem - felelte Angus.

Jonnie látta, hogy a skótnak nincs szüksége segítségre. Nem akart ott téblábolni mellette.

Útban a szobája felé benézett a kórházba. Egy idősebb skót nővért hagytak itt, aki nagyon sajnálta, hogy hátramaradt. Felnézett az egyik beteg mellől, amikor Jonnie belépett. - Itt az ideje a szulfának és az injekciónak - mondta fenyegetően. Jonnie tudta, nem kellett volna bejönnie. Csak azt akarta tudni, hogy vannak a sebesültek.

A két koponyatöréses az ágyában feküdt. Úgy tűnt, jól vannak. De mivel skótok voltak és hátrahagyták őket, fakó tekintettel nézték Jonnie-t. A két megégett légvédelmi tüzér is jól nézett ki, de ők is skótok voltak, tehát nem akartak feküdni, miközben Edinburgh égett.

- Vegye le a zubbonyát! - vetette oda a nővér, aztán levette a kötést Jonnie karjáról, és a nyíl ütötte sebre nézett. - Hú! - mondta, mintha csalódott lett volna -, még heg sem maradt!

Beadta neki a szulfaport egy pohár vízzel. A jó karjába döfött egy tűt, és vadul belényomott egy adag B-komplexet. Megmérte a lázát és a pulzusát. - Tökéletesen jól van! - Mintha megvádolta volna.

Jonnie alaposan kivette a részét a diplomáciából aznap. Sajnálta ezeket az embereket. A zubbonyt és a sisakot lóbálva így szólt: - Tényleg nagyon örülök, hogy maguk itt maradtak. Lehet, hogy segítségre lesz szükségem a terület megvédéséhez.

Pillanatnyi döbbenet után mindannyian felélénkültek. Azt mondták, számíthat rájuk! Miután távozott, mindannyian arról beszéltek, mit tehetnének. Mosolyogtak. Még a nővér is.

A kínai családok kivonulása után nem igazán reménykedett abban, hogy megtalálja Mr. Csungot. És mégis ott volt. Egy kék zakót terített ki Jonnie ágyára, néhány más ruhával együtt. Hajlongott, s az arca sugárzott. Két kezét ruhaujjába gyűrve fel-alá járt, mint egy pumpa.

Mondani akart valamit, de nem tudta kifejezni magát angolul, aztán elrohant, hogy Chong-won vezérrel térjen vissza.

- Legalább maga itt van! - mondta Jonnie. - Azt hittem, minden kiürült!

- Ó, dehogy - mondta a vezér. - Az összes koordinátor elment. De vendégeink vannak, tudja. A küldöttek. Ezért itt vagyok én, meg a szakács; van egy villanyszerelő és két légvédelmi tüzér. - Az ujjain kezdte számolni. - Legalább egy tucat ember maradt. De van egy problémánk. - Látta, hogy Jonnie felkapja a fejét. - Az ételről van szó. Azt gondoltam, megetetjük az összes küldöttet. Készek voltunk a legpompásabb kínai ételeket megfőzni, amiről valaha is álmodtak. De ezek nem eszik meg a főztünket! Itt van az összes étel és senki sem eszi! Borzasztó!

Egy olyan nép számára, amely évszázadokon keresztül a behavazott hegyek között éhezett, ez biztosan óriási tragédiának tűnt. - Adják a csirkéknek - mondta Jonnie.

- Már odaadtuk - mondta a vezér. - Még a kutyáknak is jutott. De még mindig rengeteg étel megmaradt. Megmondom, mit fogunk tenni. Van egy üres lakosztály, ahol berendezünk egy étkezőt, és pompás vacsorát tálalunk fel önnek.

- Dolgom van - mondta Jonnie.

- Semmi baj, semmi baj. Az esti étkezés nagyon elegáns dolog. A szakács boldog lesz. Ez itt - és kivágtatott a hallba, majd egy tálcával tért vissza, melyen valami leves, és húsos sütemény volt. - Ez itt… nincs rá jó psziklókifejezés… kis harapnivaló. Segítsen nekünk!

Jonnie felnevetett. Ha csak ennyi problémájuk lenne, mást se csinálnának, mint a napon sütkéreznének. Leült egy székre és falatozni kezdett. Miután Csung felállított egy kis asztalt, tovább sündörögött Jonnie körül.

- Miért hajlong? - kérdezte Jonnie.

A vezér intett, s Jonnie látta, hogy egy negyedik népernyőt is felszereltek, így már kettő mutatta a konferenciatermet. - Mindvégig itt volt, amíg ön az emelvényen tartózkodott, és halálra dolgoztatta a koordinátort, hogy fordítson neki. Mindent lemezre vettek. A második képernyőn magát is és a küldötteket is látni lehetett. Egyszer-kétszer benéztem ide…

Mr. Csung szaporán közbevágott. A vezér fordított. - Azt akarja tudatni magával, hogy maga a leggyorsabban tanuló diák, akit valaha is látott. Azt mondja, ha maga lenne a Kínai Birodalom egyik hercege, és az ő családja még mindig kamarás lenne, és nem űzték volna el őket, akkor Kína még mindig állna.

Jonnie nevetett és viszontbókkal válaszolt volna, de Mr. Csung rendkívül gyorsan előrántott valamit az ingujjából. - Azt akarja - mondta a vezér -, hogy tegye ide a “jegyét” erre a papírra. Vagyis az aláírását. - Széthajtogatta a tekintélyes méretű papírt, melyen kínai írásjelek sorakoztak.

A vezér felhúzta a szemöldökét és lefordította Jonnie-nak az értelmét. - Ez arról szól, hogy ön hozzájárul Csung családja Császári Udvarból történő kiűzetésének visszavonásához, és javasolja kamarásként történő alkalmazását a bolygó legfelső kormánya és önmaga mellé.

- Nem vagyok a kormány tagja - mondta Jonnie.

- Tudja, de mégis az ön kézjegyét akarja. Felhívom a figyelmét, hogy két bátyja és számos rokona is van. Mindannyian diplomata képzést kaptak. Ó, azt mondja, van egy másik papír is. Igen. Ez visszahelyezi őket a Kék Gomb mandarinjainak rendjébe, s engedélyezi, hogy egy kerek sapkát viseljenek, kék gombbal a tetején. Tulajdonképpen nemesek. Jogos kérés. Tényleg nemesek.

- De én nem… - könyörgött Jonnie.

Mr. Csung fél tucat módon csiripelte el a tiltakozását. - Azt mondja, maga nem tudja, hogy ki is ön valójában. Tegye rá a kézjegyét, a többi az ő dolga.

Jonnie így szólt: - De nincsen rá felhatalmazásom. A háborúnak még nincs vége. Távolról sem! Én…

- Azt mondja, a háború az háború, a diplomaták pedig diplomaták, és nincs olyan pont, ahol a játszma véget érne. A maga helyében én aláírnám, Lord Jonnie. Mindannyian psziklóul és angolul tanulnak. Ez az egyetlen esélye, hogy elérje a családja ezeregyszáz éves célját. Felolvasom ezt önnek szóról szóra.

Nos, Jonnie úgy érezte, nem boldogulnak Mr. Csung nélkül, ezért egy ecsettel aláírta a papírokat, Chong-won vezér pedig tanúskodott.

Mr. Csung áhítattal összehajtogatta a papírokat, aranybrokátos tokba tette, és úgy rakta el őket, mintha koronaékszerek lennének.

- Ó, igen - szólt Jonnie, miközben kifelé ballagott. - Még valami. Mondja meg neki, hogy nagyon élveztem azt a mesét a sárkányról, amelyik felfalta a holdat.