1.

Az igazi problémát az jelentette, hogy minden addiginál körültekintőbben kellett felszerelniük az irodát, végtelenül ügyelve arra, hogy fel ne fedezze őket az egyik legélesebb eszű, bár ma már meglehetősen őrült biztonsági főnök, aki valaha is kijárta a bányásziskolát.

Ha ezt sikerülne jól megcsinálniuk, átfogó képet kaphatnának a teleportálás technikai és matematikai hátteréről. Megtudhatnák, mi történt a Psziklón, mivel lennének képesek képrögzítőket küldeni a távoli bolygóra. Tudnák, hol élnek más fajok, és talán a szándékaikat is megismernék. Más csillagokkal és univerzumokkal kommunikálhatnának, és így talán meg tudnák védeni magukat.

Terlnek egy új teleportációs vezérlőpultot kell építenie a semmiből, mivel a régi pult, az emelvény mellett, már csak egy kiégett roncs volt.

Olyan képrögzítőkre is szükségük lesz, melyekkel beleolvashatnak minden egyes könyvbe, amit csak Terl kinyit, és beleleshetnek valamennyi számításába, amit elvégez. Úgy kell az irodában lévő dolgozószobát felszerelniük, hogy ha csak felemel egy ellenállást, vagy csatlakoztat egy huzalt, a műszer ezt mind pontosan rögzítse.

Abban biztosak voltak, hogy Terl minden munkafázis előtt, és talán egy-egy nehéz nap végeztével is szondával fogja átfésülni az irodát, felvevők után kutatva. A biztonsági főnök nagyon alapos.

Ha csak a legenyhébb gyanú is felmerülne benne, hogy valaki figyeli, el sem kezdené a munkát. Ha pedig tudná, hogy idegen fajhoz jut a tudás, azonnal öngyilkosságot követne el. Kétségük sem volt afelől, hogy Terl koponyájában szintén megtalálható mindkét műszer, melyeket korábban a halott psziklókban találtak.

Mielőtt elindultak Afrikából, Dr. MacKendrick nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy képes lesz úgy eltávolítani a műszereket a csupacsont fejekből, hogy a psziklók életben maradjanak, és továbbra is úgy reagáljanak mindenre, mintha semmi nem történt volna. Az esély megvolt rá, de a sikert senki sem garantálhatta.

Angus csak most kezdte megérteni, hogy Jonnie miért hagyta életben Terlt, és miért nem tették rendbe a politikai zűrzavart néhány harci géppel. A helyzet nagyon kényesnek tűnt. Alig volt esélyük a győzelemre. De sikerülnie kell. A kockázat óriási! Angus mindenesetre egy cseppet sem kételkedett abban, hogy Jonnie az életével játszik. Hatalmas és roppant veszélyes vállalkozás. De micsoda nyeremény! A pszikló teleportáció. A Föld sorsa függött tőle.

Nagyszerű fickó ez a Jonnie, gondolta Angus. Neki nem lenne ennyi türelme, ahogyan arra sem lenne képes, hogy állandó rálátása legyen a dolgokra, és ne hagyja személyes érzelmeit minduntalan beleszólni döntéseibe. Angus egy pillanatra abbahagyta az ajtózárak próbálgatását. Nagyon tisztelte Jonnie-t, pláne ha arra gondolt, miben is mesterkednek valójában. A psziklók, vagy maga Terl, egy szempillantás alatt végeznének Jonnie-val, ha tetten érnék, vagy ha rájönnének, miben sántikál. Robert, a Róka egyszer könnyelműnek és hiábavalónak nevezte a tervüket, amellyel ráadásul indokolatlanul nagy kockázatot vállalnak. Angus ezzel nem értett egyet. Ő ezt a bátorság olyan fokának tekintette, melyet azelőtt nem is ismert.

Kinyitotta a szekrényeket. Mindent megtaláltak bennük, ami fontos lehet egy biztonsági főnök számára. Olyan dokumentumok és felvételek voltak ott, melyek létfontosságúak lehetnek Terlnek.

Jonnie a teleportációra, vagy annak különös matematikájára vonatkozó szupertitkos feljegyzéseket keresett. Alapos vizsgálódás után sem talált semmi érdemlegeset. Talált azonban valami mást.

Egy olyan nyilvántartásra bukkant, melyben valamennyi, a Földön található, még ki nem merített ásványlelőhely szerepelt. A lista tizenhat olyan aranylelőhelyet jelölt meg, amelyek hasonlóak voltak ahhoz, melyet korábban ők bányásztak! Az Andokban és a Himalájában, mivel ezek a helyek messze voltak az otthonuktól, nem bányászhattak volna akkora titoktartás mellett, ahogy azt a Sziklás-hegységben tették. Na igen. Valamennyi lelőhely uránnal szennyezett.

Vaskos aktákat talált a Föld még meglevő ásványkészletéről is. A biztonsági főnökök évszázadokon keresztül feljegyezték a távfelderítők által gyűjtött adatokat. A felderítőket ugyan elsősorban biztonsági célokra használták, ám a lelőhelyek felkutatása is a feladatuk volt.

A társaság a “fél-magfúró” bányászati módszernek köszönhetően majdnem egészen az izzó magmáig, a földkéreg legaljáig el tudott jutni anélkül, hogy azt végül áttörnék. Beérték azzal a mennyiséggel, amelyet már kibányásztak, a többi föld alatt található kincset pedig tartalékolták.

Terl egész egyszerűen visszatartotta ezeket az iratokat a saját céljaira!

Ércek és fémek! A bolygó még mindig gazdag volt nyersanyagokban.

Jonnie villámgyorsan felvételeket készített valamennyi lapról. Ugyan nem ezért jött, de jó volt tudni, hogy még nem fosztották ki teljesen a bolygót. Később még szükségük lehet az ásványokra.

Angus éppen ekkor talált rá arra, amiért jöttek: rálelt Terl poloskakereső szondájára. Egy hosszúkás doboz volt, melyből kikandikált egy, a csúcsán lemezkorongot viselő antenna. Érzékeny volt szinte az összes használatos frekvenciára. A legkülönbözőbb kapcsolók, fény- és hangjelzők borították.

Jonnie most hasznát vehette alapos műszaki előképzettségének. Jól tudta, hogy a hullámok, melyeket a szerkentyű érzékel, nem jutnak át az ólmon, vagy az ólom-ötvözeteken. Ez persze azt is jelentette, hogy poloska sem “lát” keresztül az ólmon, de ha sikerülne megoldaniuk ezt a problémát, be tudnák csapni Terl poloskakereső szondáját.

Először a kapcsolókat kell elintézni.

Jonnie ellátogatott a műszaki raktárakba, és összeszedte amire szüksége volt. Mire visszaért. Ker már átfésülte a terepet, felvevőre vadászva, de egyet sem talált.

Chirk korábbi fogadószobáját választották ki Terl számára: itt végzi majd a műhelymunkát. A szoba elég tágas volt ahhoz, hogy itt dolgozzon, és az irányítópult, amit elkészít majd, kiférjen az ajtaján.

Míg Jonnie a szondával babrált, a másik kettő munkapaddá alakított egy fémlapot, lábakat erősítettek alá, a padlóhoz hegesztették őket, majd a hegesztővarratot védőburkolattal fedték, hogy az egész mozdíthatatlanná váljon. Még egy széket is szereztek, és odaállították a pad mögé. Igazán jól festett.

Jonnie kitűnő munkát végzett. Távirányítókban használatos apró jelküldőket szerelt a poloskakereső szonda valamennyi kapcsolójára, hogy mikor hozzáérnek a kapcsolókhoz, a jelküldők impulzusokat adjanak ki magukból. Ezeket a reléket csak mikroszkóppal lehetett volna észrevenni. Molekuláris szórással rögzítette őket. A legnehezebb az volt, hogy pontosan oda permetezze őket, ahová szeretné. Szabad szemmel, műszer nélkül, senki nem veszi észre ezeket a jelküldőket.

A következő lépés a távfelderítők tubusaiból kiszerelt íriszlapocskák előkészítése volt. Ezek igen apró műszerek, melyek érzékenységét maga a fény erőssége állítja be. A körkörösen elhelyezett lapocskák úgy működtek, mint egy szem: egészen tágra nyílnak, vagy éppen összehúzódnak.

Ezeket a finom kis műszereket kellett darabokra szedniük, és ólomspray-vel, molekulányi vastagságban befújni, majd összeszerelni úgy, hogy ne egyszerűen csak működjenek, de folyamatosan nyitódjanak és csukódjanak is. Erre a munkára Angus tűnt a legalkalmasabbnak.

Ezután szereztek pár szorítógyűrűt, melyeket az íriszlapocskák köré helyeztek, a belsejébe mikroérzékelőket építettek, amelyek működtették a szerkezetet.

Miután összeállítottak vagy tizenöt szerkentyűt, mindenre kiterjedő, nagyon alapos vizsgálatnak vetették alá őket. Bekapcsolták a szondát, mire az írisz azonnal összezárult. Mihelyt kikapcsolták a keresőt, a szem azonnal szélesre nyílt.

Vagyis az ólommal bevont írisz minden alkalommal, ha a szondát bekapcsolták, becsukódott, s ezzel apró ólomellenzőt vont a poloska elé, így téve észrevehetetlenné, és egyben képtelenné arra, hogy amíg a keresőt ki nem kapcsolják, bármit is “lásson” vagy “halljon”. Azonban mihelyt kikapcsolják a poloskakereső szondát, az ellenző kinyílik, így a felvevő, vagy bármiféle lehallgató azonnal újra “lát” és “hall”. Eddig minden nagyszerűen haladt. Úgy döntöttek, tesznek egy alapos “kirándulást” a raktárakba. Az azonnal felbukkanó Larsnak azt a mesét adták be, hogy “menetvágóért” mennek. Összeszedték az összes poloskakereső szondát, valamint a szondák készítéséhez szükséges egyéb alkatrészeket is begyűjtötték. A holmikat egy dobozba tették, majd a dobozt bedugták a földjáróba, hogy így vigyék ezeket az eszközöket a lehető legmesszebbre.

Így tehát volt egy szondájuk, amely miközben működik, nem talál poloskát, habár hibátlan, és volt tizenöt, távfelderítőkben használt íriszük.

Lars ismét felbukkant. Most azt kifogásolta, hogy túl csendesek, mire azt a tanácsot kapta, hogy tűnjön el. A biztonság kedvéért Ker azért előszedett egy korongot, amelyre élénk kalapálás és fúrás zaját rögzítették, és a lejátszóra tette.

Gondosan eltakarítottak minden nyomot, amely foglalatosságukra utalhatna, és mindent elrakódtak.

Csak ekkor döbbentek rá, milyen hosszú nap is áll mögöttük. Egész nap nem ettek semmit. Még számtalan tennivalójuk lett volna, de mindannyian egyetértettek abban, hogy aznapra elég a munkából.

Jonnie és Angus nem kívánták kihívni a sorsot maguk ellen, ezért a néhai Char szállásán telepedtek le, attól tartva, hogy túl sok kadéttal futnának össze az akadémián. Ker visszament az akadémiára, hogy ennivalót és munkaruhát hozzon.

Jonnie úgy gondolta, Dunneldeen már az akadémián van, ezért üzenetet küldött neki a psziklókról. Az üzenetet Chirk írógépén gépelte le:

Minden rendben megy. Három napod van, hogy előkészítsd a szállón lévő, harminchárom p-t az utazásra. A kijelölt célállomás: Cornwall. A jelentésbe azt írd, hogy a tengerbe vesztek. Várj három napot, mielőtt a doktorhoz viszed őket. Nem lesz velük semmi gond. Boldogok lesznek, hogy mehetnek. Az üzenetet edd meg.

Ker megígérte, hogy kézbesíti az üzenetet, majd sietősen elrobogott.

Jonnie és Angus fáradtan nyújtóztatták ki tagjaikat. Eddig minden jól halad, a neheze azonban még hátra volt.

2.

Kissé elveszve Char majd’ tizenkét láb hosszú ágyában, Jonnie-t meglehetősen nyugtalanította az üresen kongó épület. Ker visszatértét várta. Nagyon későre járt már, és nem tudta, miért késik Ker. Olvasott, hogy valamivel elüsse az időt.

Char, annak idején, pakolás közben félredobta azokat a dolgokat, amiket nem szándékozott magával vinni a Psziklóra. Köztük volt egy pszikló gyerekkönyv, “A Pszikló története címmel, amely a kisiskolás Charé lehetett valaha. Erre utalt a fedőlap belsejére, kiforratlan betűkkel odafirkált pár sor: “Char könyve. Elloptad, tehát add vissza!” Alatta pedig: “Ha nem teszed, megkarmollak!” Hát, Char már senkit nem karmol meg: halott, jó ideje már annak, hogy Terl elintézte.

Mivel Ker korábban említette a föld alatti járatokat, Jonnie érdeklődve olvasta Char könyvében, hogy az egész Birodalmi Főváros és környéke alatt mély és elhagyatott aknák és járatok húzódnak. Egészen háromszázezer évvel ezelőttig, mikor a Psziklón kimerültek a felszíni ásványlelőhelyek, bányászták a saját bolygójukat. Volt olyan vájat, amely nyolcvanhárom mérföld mélyre hatolt a felszín alá, sőt, volt olyan, amely nem kevesebb, mint fél mérföldre megközelítette az izzó magmát. Iszonyú lehetett a forróság! Élőlények nem dolgoztak ott, csak gépek. A labirintus behálózta a főváros alatti területet, s időnként a felszínen álló házak is megrogytak felette.

Éppen az “I. bolygóközi háború”-ról olvasott, amely az ásványínység miatt tört ki, mikor megérkezett Ker.

A maszkon keresztül is látszott, hogy komor az ábrázata.

- Dunneldeent letartóztatták - mondta.

Ker elbeszélése szerint Dundeldeen napnyugtakor érkezett meg, szálláshelyet és vacsorát keresve. Amint kilépett a kantinból, két majombőrbe bújt, vállszíjas alak lépett elő a sötétből, akik közölték vele, hogy letartóztatják. A közelben ott ácsorgott egy néhány főből álló, hasonló külsejű csapat.

Dunneldeent egy földjáróba tuszkolták, melyet Lars vezetett. A lerombolt városban álló festett kupolás, nagy épületbe vitték. Belökték a tárgyalóterembe, ahol a legfőbb bolygópolgármester seregnyi bűn elkövetésével vádolta. A Tanács határozatainak megzavarása, háborús izgatás, és így tovább. Csak ekkor nézte meg jobban az előtte állót. “Maga nem Tyler!” mondta. Ekkor behívatta az őrség parancsnokát, majd hangos szóváltás kerekedett köztük. Aztán a legfőbb polgármester megígértette Dunneldeennel, hogy emiatt nem veszi rá Skóciát egy háborúra, majd szabadon eresztette.

Dunneldeen elkötötte Lars földjáróját, s azon tért vissza az akadémiára. Haja szála sem görbült. Kernek várnia kellett rá, hogy átadhassa az üzenetet. Dunneldeen a lelkére kötötte, hogy figyelmeztesse Jonnie-t.

- Ezek szerint - vonta le a következtetést Ker - számítottak a jöveteledre, és szemmel tartották a környéket. Gyorsan kell dolgoznunk, óvatosnak kell lennünk, és ki kell juttatnunk innen téged, amilyen hamar csak lehet.

Jonnie és Angus evett egy-két falatot az ételből, amit Ker hozott, majd aludtak négy órát. Ker is lefeküdt a régi szobájában. Maszkban kellett aludnia, mivel a főépületben nem keringett a légzőgáz.

Virradat előtt már újra dolgoztak. Gyorsan járt a kezük. Ker újabb munkazajfelvételt tett fel a lejátszóra, habár az ő munkájuk hangja cseppet sem hasonlított egy fejtés zajára.

A feladatuk az volt, hogy “szemeket” és jeltovábbítókat helyezzenek bele általuk fúrt lyukakba, de anélkül, hogy azokat bárki is észrevegye, vagy más módon érzékelje.

Nekiláttak “golyó ütötte lukakat” fúrni az ólomüveg kupolába, de olyan helyekre, hogy az érzékelők akkor is lássanak, mikor kinyitják a kupola redőnyeit. A kupolák tetejét sokkal sötétebbre színezték, mint az oldalát, ezért a detektorokat (vagy “leolvasókat”, ahogyan Ker nevezte őket) célszerű volt magasra helyezni, mivel a sötétített üveg jobban elrejtette a poloskákat, mint a teljesen átlátszó.

A lyukakat csillagszerű hajszálrepedésekkel kellett kialakítaniuk, hogy úgy nézzenek ki, mintha kívülről érkező lövedékek fúródtak volna a kupolába. Más kupolákra is fúrtak pár lyukat, hogy ne tűnjön úgy, mintha csak Terl felett lennének lövésnyomok.

A leolvasókat és jeltovábbítókat a mélyedésekbe süllyesztették. Ezután a réseket tükörüvegből készült “buborékfoltokkal” fedték le, majd a “repedésekre” javítópasztát tettek.

Valamennyi leolvasó elé íriszt raktak. Az egész úgy festett, mintha sietve, hányaveti módon javította volna ki a felületi hibákat valami nemtörődöm munkás.

- Ezzel nem fog babrálni - vigyorgott Ker. - Attól tart majd, hogy kiszökik a légzőgáz, és levegő áramlik be helyette.

Délután lett, mire a kupolával elkészültek. A szonda és a vevők segítségével ellenőrizték, hogy jól működnek-e az olvasók. A készülékek kitűnő képet adtak az irodáról, de azonnal elsötétedtek, mikor a keresőszondát bekapcsolták, majd ismét mindent “láttak”, amint a szonda kikapcsolt.

Rövid ebédszünetet tartottak. Kikapcsolták a lejátszót, mert már nagyon elegük volt a dobhártyaszaggató zajból. Hirtelen sokkal erősebb zaj hallatszott odakintről.

Ker az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Lars állt az ajtó előtt, beleszagolt a levegőbe, majd hátralépett. Követelte, hogy Ker azonnal menjen ki és beszéljen vele.

- Megzavarod a munkánkat - mondta Ker, de azért kilépett az előtérbe.

- Neked aztán van bőr a képeden! - Lars reszketett a dühtől. - Egy marék szemetet adtál nekem, amin ráadásul radioaktív por volt! Bajba kevertél! Amikor ma reggel megmutattam őket Terlnek, szikrázni kezdett a levegő a gázmaszkja körül. Te tudtad, hogy ez fog történni! Majdnem felfalt!

- Jól van, jól van, nyugi! - mondta Ker. - Majd alaposan összetakarítunk odabent, mielőtt beindítjuk a légzőgázkeringtetőt.

- Radioaktív lövedékek voltak! - bömbölte Lars.

- Rendben van - mondta -Ker. - A kupolán át jutottak be. Mindet meg fogjuk találni. Ne izgulj!

- Bajba akarsz keverni - kezdte megint Lars.

- Ne járj ide - válaszolta Ker. - Tudod, hogy ez az emberi csontot is felmorzsolja.

Lars ezt nem tudta. Hátat fordított és elment.

Mikor Ker bereteszelte az ajtót, Angus megszólalt.

- Tényleg radioaktív lövedékek voltak?

Ker elnevette magát, és ragacsételt gyömöszölt a maszkja alá. Jonnie elámult. Ker volt az egyetlen pszikló, akit maszkkal a fején látott kerbangót inni, most pedig beszéd közben ette azt a ragacsot, amit a maszkja alá gyömöszölt:

- Flitter volt - válaszolta Ker nevetve. - Olyan vegyület, amely kék szikrákat hány, ha napfény éri. Ebből tettem a lövedékekre. Ártalmatlan. Gyereknek való játék.

Még jobban nevetett. Aztán sóhajtott.

- Meg kell valahogy magyarázni a golyónyomokat, ahhoz meg lövedékeket kell “találni”. De ez a Terl! Annyira okos, hogy néha egészen ostoba tud lenni.

Jonnie és Angus vele nevettek. Elképzelték Terlt, amint Lars az orra alá tartja a Kertől kapott lövedékeket, s azok azonnal szikrát hánynak, amint a napsugár megcsillan rajtuk. Terl eszelős meggyőződése, hogy az egész világ összefogott ellene, ismét beigazolódni látszott. Biztosan azt hitte, hogy a saját maszkján kijutó gáz robban be a sugárzástól.

Végre elkezdték a munkát a keringtető rendszer csöveiben. Már valódi kalapálás és fúrás zaja hallatszott ki a folyosóra. Azt találták ki, hogy a szellőzés bevezető- és elszívócsövébe is építenek be ólomíriszeket, bennük a felvevőkkel. Senki sem látja majd őket, míg a készülékek, rejtekük sötétjéből, pompásan pásztázhatják a terem kijelölt részeit. A kürtők meglehetősen szokatlan munkaterepnek bizonyultak. Ker, bár apró termetű pszikló volt, úgy volt képes meghajlítani a vaslemezeket, mintha azok papírból lennének.

A lemezeket azután a kürtőkre szerelje, de úgy, hogy zörögjenek, ha valaki nyitogatja az iroda ajtaját. Ha csak hozzájuk ért az ember, az volt az érzése, hogy mindjárt darabokra hullva a kezében maradnak. Valójában azonban a fedelek páncélként fedték el a kürtők száját.

Miután megbizonyosodtak arról, hogy az íriszek jól működnek, a leolvasókat a belsejükbe rejtették, az egészet a végleges helyükre tették, majd beindították a pumpát. Ugyan már későre járt, de a munkát mégis folytatták. Hajnali egy felé járhatott az idő, mire sikerült a keringtetőt használhatóvá tenni.

Úgy érezték, késésben vannak, ezért nem tartottak szünetet. Most az volt a gondjuk, hogy hogyan fogják össze valamennyi készülék jelét, és hogyan továbbítsák azokat a sok-sok kilométerre lévő akadémiára.

A leolvasókat működtetni, vagy az adásukat venni csak néhány száz méteres hatókörben lehetett. Mivel minden készülék jelét külön-külön akarták venni, különböző frekvencián kellett működtetni őket. Ehhez igen bonyolult tápegységre volt szükség.

Jonnie még egy kicsit finomított a szondán. Távkapcsolót szerelt bele, amely ki- és bekapcsolja a rendszerüket. Még nem voltak túl a nehezén. Ha működik a szonda, az ő készülékeik nem adhatnak ki magukból rádióhullámokat.

Sokkal bonyolultabb lesz a jelet az akadémiára továbbítani. A megoldás: földhullámok. Abban különböznek levegőbeni társaiktól, hogy csak a földben terjednek. Az adó- és a vevőantenna is egy-egy földbe szúrt rúd. Ezek a hullámok más hullámsávon terjednek, így nem áll fenn annak a veszélye, hogy bárki is észlelné őket. Mivel a psziklók ezeket a frekvenciákat nemigen használták, lázas alkatrészgyártásba kellett kezdeniük, hogy a hagyományos rádióhullámokat földhullámokká tudják alakítani.

Ősz volt, így Angus és Ker még sötétben indultak az akadémiára, hogy a vevőket és a rögzítőket üzembe helyezzék. Egy egységet a WC-ben, egy másikat egy használaton kívüli telefonfülkében, a harmadikat pedig a kápolna oltára előtt, egy meglazult padlólap alatt rejtettek el.

Odakint eközben Jonnie a tápegység helyét ásta. Már jó előre kitalálta a választ, ha valaki megkérdezte volna, mit csinál. Azt mondta volna, hogy elektromos kábelek után kutat, erre azonban nem került sor, mivel még mindenki aludt. Több mint fél évre elegendő töltetet csatlakoztatott a rendszerre, vízálló ponyvába csomagolta a tölteteket, a kiásott gödörbe helyezte őket, majd a földantennát is a helyére illesztette, s a földet gondosan elegyengette körülöttük. Végül a gyeptéglát is visszatette a helyére. Hasznát vette vadász múltjának, csapdaállításban szerzett gyakorlatát kitűnően kamatoztatta: munkájának nyoma sem maradt a füvön.

Mikor újra az épületben volt, mindent ellenőrzött. Valamennyi ólomírisz hibátlanul működött. Az olvasók szintén. A földbe ásott műszer, érzékelve a poloskaszonda működését, megbízhatóan kapcsolgatta az olvasókat. A rendszert bekapcsolva hagyta, hogy Angus és Ker, odaát az akadémián, ráhangolhassa a vevőket az adók frekvenciáira.

Jonnie az asztalokkal és a rajztáblával volt elfoglalva: a helyükre tette, majd hegesztéssel rögzítette őket. Így még egy molekuláris vágónak is ellenállnának!

8 órakor Angus és Ker úgy ballagtak be az irodába, mintha éppen akkor érkeztek volna munkába. Bereteszelték az ajtót, s mindketten hatalmas vigyorral Jonnie felé fordultak.

- Működik - szólt Angus. - Figyeltünk munka közben, még a hegesztőpisztolyod gyári számát is le tudtuk olvasni. Mind a 15 leolvasó képe látszik a képernyőn.

Jonnie felé nyújtotta a kezét.

- Tessék, a korongok!

Visszajátszották őket. Még a hajszálrepedéseket is tisztán látták, nemhogy a számokat!

Megkönnyebbülten sóhajtottak fel.

Angus vállon ragadta Jonnie-t, és az ajtó felé bökött.

- Az ötleteid és a tapasztalataid eddig a hasznunkra voltak. Most már csak arra kell ügyelnünk, nehogy Terl megszimatoljon valamit. Veszélyes lehet minden további perc, amit itt töltesz.

Ker már tette is vissza a kissé átalakított szondát a szekrénybe, pontosan arra a helyre, ahonnan kivette. Közben így szólt:

- Mikor elvállaltam ezt a feladatot, sejtettem, hogy el fogsz jönni. Még akkor feltöltöttem egy harci gépet. Ott van, pontosan a 93-as hangárajtóval szemben. Minden készen áll. Ezek nem minket akarnak, hanem téged.

- Már csak 45 percre, legfeljebb egy órára van szükségünk ahhoz, hogy befejezzük a szerelést - tette hozzá Angus. - Te pedig tűnj el innen, ez Sir Robert parancsa. Meghagyta, hogy küldjünk vissza, mihelyt nélkülözni tudunk.

Ker újra bezárta a szekrény ajtaját, a sarkát pedig egy feszítővassal kicsit felfeszegette, hogy úgy tűnjék, mintha valaki sikertelenül megpróbálta volna kinyitni.

- Viszlát - mondta Jonnie-nak, nyomatékkal.

Valóban így volt. A szerelés hátralévő részét már ők maguk is el tudták végezni, és nem voltak veszélyben. Az is igaz, hogy a befejezés még hátra volt. Ő majd indulásra készen, a gépben vár.

- Majd gyertek és szóljatok, ha mindennel elkészültetek - mondta.

- Csak menj már! - szólt Angus.

Jonnie tisztelgett nekik és kiment. Az ajtót bezárták mögötte. Char szobájába ment a holmijáért. Reggeli 8:23 volt. Jonnie-nak pontosan két órával korábban kellett volna elindulnia.

3.

Brown Limper Staffor hajnali 5-re már tudta, hogy megtalálta Tylert. Napok óta nem tudott aludni, sőt képtelen volt nyugodtan leülni, vagy akár enni. Megfeledkezett az állam minden más gondjáról, nem is gondolt azokra a feladatokra, melyek rendszerint kitöltötték az idejét. A nap szinte minden órájában vad és olthatatlan tűz égett a szemében, s csak arra tudott gondolni, hogy a hal vajon beleakad-e a kivetett hálóba. A bűnért bűnhődni kell. A gonosztevőn számon kell kérni tettét. Az állam biztonsága és sértetlensége mindenek felett áll. Majdnem minden szöveg, amit a kormányzásról olvasott. s valamennyi tanács, amit kapott, arra sarkallta, hogy: Tylert el kell kapnia!

Győzelme akkor kezdett valósággá válni, mikor hajnali 3:00-kor egy távfelderítő felvételét vette a kezébe. Sok gondja volt ezekkel a gépekkel. Mindig is ingerelte őt felfoghatatlan bonyolultságuk, amióta a kormányzóság épületében foglalkoztak a gépekkel. Gyakran előfordult az is, hogy jókorát rájuk sózott, ha nem a kívánt eredményt köpték ki. Mártírnak érezte magát, ha arra gondolt, hogy a temérdek munkához, amit el kell végeznie, ilyen csekély segítséget kap. Átfutotta a Skócia felett készült felvételeket. A pilóta, aki a távfelderítőket irányította, és azok felvételeit feldolgozta, éppen nem volt a helyén. Micsoda mulasztás…

Az ott Tyler! Éppen a felföldiek egyik eszetlen táncát járta. Örömtüzet gyújtottak. Voltak vagy féltucatnyian. Habár a képek némák voltak, fájdalom hasított az agyába, ahogy elképzelte a tébolyító dudaszót, ami bizonyára a táncot kísérte. Igen! Vadászing, meg minden: ez Tyler.

Sokat szenvedett a készülékkel, amíg sikerült ráközelítenie a képre. Sohasem tudta megkülönböztetni a psziklószámokat egymástól. Végül is sikerült neki, s megkapta a kinagyított képet.

Ez nem Tyler! Most döbbent rá, hogy az imént nem használta az eszét. Az nem lehet, hogy Tyler táncolt, és a karjával csapkodott. Legutóbb, mikor a táborban látta, Tyler erősen sántított, bottal járt, s a jobb karját mozdítani sem tudta.

Hajnali 4:48-kor egy távfelderítő, amely éppen a Viktória-tó környékén repült, felvételt készített egy férfiról, aki köveket dobált a vízbe. Egy vadászinges férfi, az ismerős haj és szakáll. Tyler! De mégsem, nem lehet Tyler, hiszen a jobb karjával dobál, és tisztán látszik, hogy nem sántít.

Csak arra maradt ideje, hogy a felvételt a földre dobja, mikor Lars Thorenson viharzott be, mintha csak valami nagyon fontos híre lenne. Brown Limper hagyta, hogy Lars felvegye a felvételt. Jól tette. Hogy kerül két Tyler két különböző távfelderítő felvételére, melyek közel egy időben, de földrajzilag oly távol készültek egymástól?

- Hát éppen ez az! - üvöltette Lars. - Van három skót, akik úgy néznek ki, mint Tyler. És ez még nem minden! Tudod, hogy Terl mire hívta fel a figyelmünket? Tyler nyakán sebhelyek vannak a nyakörvtől, melyet sokáig viselt. Nem értettem, hogy Stormalong miért tekeri a nyakára olyan magasan azt a sálat. Azelőtt nem így viselte. Nincs öt perce, hogy rájöttem, milyen pofonegyszerű a magyarázat. Azokat a sebeket akarja eltakarni vele! Tyler most is ott van a táborban, és Stam Stavengernek adja ki magát! Ő Stormalong!

A helytelen magyarázat ellenére a következtetések, melyekre jutottak, helyesek voltak.

Brown Limper azonnal cselekvésre szánta el magát. Lars régebben rendszeresen mesélt neki Hitlerről, a kiváló hadvezérről és tökéletes hadjáratairól. Terltől megtanulta, hogy az előrelátás nagyon fontos dolog. Már régóta készült erre a percre.

Két nappal ezelőtt végső formába öntötte a szerződést Snith tábornokkal. Fejenként napi 100 kredit sok pénz, de Snith embereiért megéri.

Két kommandót már korábban felszállítottak a hegyi faluba. Nem hívták össze az embereket. A falubelieket, minden tiltakozásuk ellenére, kilakoltatták. A hegy másik oldalán lévő kisvárosba telepítették át őket, melyet korábban maga Tyler jelölt ki számukra. Az öt ifjú, akik talán szót emeltek volna a falu érdekében, mind az akadémián voltak: ketten pilótának, a másik három pedig kotrógép-kezelőnek tanult, hogy télen a hágókat meg tudják szabadítani a hótól. Az idősek és a gyerekek tiltakozását, hogy a közelgő télre tett előkészületeik most mind értelmetlenné váltak, semmibe vették. A békesség kedvéért azt mondták nekik, azért kell elköltözniük, hogy a régi harcászati aknákat kiáshassák és megsemmisíthessék. Az aknáknak, melyekről már tudták, hogy rég elásott fegyverek, és Brown Limper arra is rámutatott, hogy ez is csak egy Tyler hazugságai közül, megvolt a maguk szerepe az ügyes tervben.

Aztán Tyler egykori otthonát aknázták alá gránátokkal és robbanófejekkel. A brigantik robbantás-szakértője biztosította Brown Limpert afelől, hogy elég, ha Tyler egyetlen ajtót kinyit, és a robbanás apró darabokra tépi a testét.

Az egészet úgy fogják beállítani, hogy Tyler, figyelmen kívül hagyva a régi aknák jelentette veszélyt, mégis visszament néhai otthonába, az pedig, vele együtt, a levegőbe röpült. Így aztán senki nem zúgolódhat, és senki nem hibáztathatja Limpert. A legfelsőbb bolygópolgármester egy kissé bizonytalan volt afelől, vajon az ötlet eredetileg tőle, vagy inkább Terltől származik-e, de nem is ez a lényeg, politikai szempontból zseniális húzás. Az államot és a nemzetet meg kell szabadítani ettől a veszedelmes bűnöző vezértől úgy, hogy az állampolgárokra nézve ennek a legkevesebb kellemetlen következménye legyen. Ráadásul Brown Limper azt olvasta valahol, hogy a cél szentesíti az eszközt, s ez számára megfelelő vezérelvnek tűnt. Limper kezdte úgy érezni, hogy lassan egyenrangúvá válik a történelem nagy államférfiaival.

Hajnali 6:00-kor megparancsolta Snith tábornoknak, hogy kezdjék meg az őrségváltást. A kadétokat folyamatosan vonták vissza az épületek környékéről. A szolgálat amúgy sem volt ínyükre, hiszen az megszakította tanulmányaikat, ráadásul az államnak már volt rendes, állandó hadserege. 8:00-ra már csak brigantik fognak állni az őrhelyeken.

Egy üzenetet kapott arról. hogy “Stormalong” és a másik kettő nem sokkal ezelőtt elindultak az akadémiára, és azt az ügyeletes tiszt a szolgálati naplóba feljegyezte.

A brigantiknak Thompson géppisztolyokat utaltak ki. Ki tudja, miért, közelharcra alkalmas fegyvereket nem tudtak szerezni, de persze erre a célra a Thompsonok is megfeleltek.

Lars tudta a dolgát. Két, géppisztollyal felfegyverzett embert választott ki maga mellé. A terv az volt, hogy átmegy az épületekhez, ott lesben áll, míg “Stormalong” feltűnik, majd - lehetőleg feltűnés nélkül - őrizetbe veszi. Azonnal viszi a tárgyalóterembe. Tylert közelharc nélkül kell elfogniuk. Mikor a formális vádemelés megtörténik majd, azt fogják mondani neki, hogy az ügyét a Világbíróság fogja tárgyalja, amely néhány hét múlva ül csak össze, és addig a hegyi faluba viszik.

A “házi őrizet” és a “késleltetett tárgyalás” kifejezéseket Brown Limper kotorta elő az ősi könyvekből. Majd ő közli Tylerrel, hogy házi őrizet alatt áll. Lars feladata volt rábírni Tylert, hogy hazalátogasson. Nem szabad, hogy a legcsekélyebb esélye legyen arra, hogy a hallgatókat, vagy az ősi sírt irányító oroszokat értesíteni tudja.

Lars egyszer azt mondta:

- Szerintem még Terl irodájában kéne elkapnom.

Brown Limper így válaszolt:

- Nem. Terl biztosított arról, hogy majd ő rendbe hoz minden kárt, amit Tyler esetleg az irodájában okoz. Az a bűnöző valószínűleg valami rosszban sántikál, mivel sokáig piszmogott Terl irodájában. Egyedül kell elkapni. A másik kettő esetleg segítene neki. Nekünk az a bitang Tyler kell. Feltűnés nélkül kell idehoznunk, vádat emelünk ellene, aztán irány a hegyi falu. Légy előzékeny. A kéréseit, ha azok nem túl szokatlanok, teljesítsd. Csak udvariasan. Kerüljünk minden feltűnést. Vigyázz az irodára. Ez Terl kérése.

Bár a lényeget megértette, az eligazításon Lars számára a terv egésze kissé zavarosnak és logikátlannak tűnt. Oldalán a két felfegyverzett brigantival egy páncélozott parancsnoki földjáróba szállt és elhajtott.

Brown Limper így szólt Snith tábornoknak:

- A zsoldosai legyenek észrevétlenek, ne mutatkozzanak az épületek környékén, de készüljenek fel egy esetleges atrocitásra. Mondja meg nekik, hogy csak akkor nyissanak tüzet, ha rájuk támadnak.

A tábornok megértette. Az emberei tudták, hogyan kell a megdolgozni a pénzükért.

Brown Limper talált egy talár szabásmintát, olyat, amit valaha a bírók viseltek, és csináltatott magának egyet, külön erre az alkalomra. Felhúzta, majd az ablakhoz szökkent, kinézett rajta, míg végül a törött üvegben nézegetni kezdte magát.

Végre eljött a leszámolás ideje! Egy emberöltőnyi sértés és igazságtalanság vár megtorlásra.

4.

Jonnie éppen csak belépett Char szobájába.

Egy géppisztoly csöve nyomódott a bal oldalába!

Az egyik szék mögül egy briganti emelkedett fel, az ő kezében is egy Thompson feküdt, melyet fenyegetően Jonnie-ra szegezett.

Az ágy mögül Lars állt fel, pisztolyát szintén Jonnie-ra irányítva.

- Nem azért jöttünk, hogy megöljünk - mondta Lars.

Az elfogás menetét ő dolgozta ki, és saját ötleteivel szőtte tele. Hallomásból tudta, hogy veszélyes és kiismerhetetlen bűnözővel áll szemben, aki bármire képes. Ahhoz, hogy a parancsot végre tudja hajtani, ezt bölcsen szem előtt kell tartania, ahogyan azt Hitler is tette volna.

- Tegye, amit parancsolnak, és ha engedelmeskedik, nem lesz bántódása. Az eljárásunk teljesen törvényes. A Tanács parancsára letartóztatom. Ezek itt a Tanács katonái.

Jonnie, mikor belépett a szobába, nem vette le a maszkját, különben megérezte volna a brigantik barnára sült bőrének szagát és jellegzetes bűzüket.

Egy óra. A társainak ennyire van szüksége, hogy a végső simításokat elvégezzék az irodán. Ezek az alakok esetleg felmennek az irodába, de az is lehet, hogy Angus és Ker ellen is van letartóztatási parancsuk. Húznia kell az időt.

Most eszmélt csak rá, hogy Lars és a két briganti már biztosan jó ideje a szobában voltak. Mikor Jonnie munkaruhát kért, Ker egyszerűen felnyalábolta Stormalong teljes ruhatárát. Az egészet az ágy mellett egy takaros kis kupacban hagyta. A ruhák most szétszórva, alaposan átkutatva hevertek. Az élelmet rejtő zsákokat, melyeket Afrikából és az akadémiáról hoztak, szintén alaposan összeturkálták. Angus csak nagyon kevés holmit hozott magával, a szerszámai pedig vele voltak, úgyhogy semmi jel nem utalt arra, hogy két ember holmija rejtőzik a kupacban.

A Jonnie mögött álló briganti a társára pillantott, hogy biztos legyen abban, az akcióját fedezi a másik, és elvette Jonnie pisztolyát.

Jonnie vállat vont. Időre van szükségük!

- És mi a tervük? Elvisznek valahová?

- Önnek a délelőtt folyamán meg kell jelennie a Tanács előtt, ahol megtörténik a vádemelés.

Jonnie véletlennek tűnő mozdulattal bevágta az ajtót a háta mögött, hogy ne lehessen kilátni a folyosóra. Angus és Ker ugyan nem erre mennének a hangárba, de esetleg zajt csaphatnak. És ami még rosszabb lenne, őrült módon, mindent feladva, rátámadnának ezekre a fickókra.

- Tegnap óta nem ettem egyetlen falatot sem - kezdte Jonnie. - Megengedik, hogy először harapjak néhány falatot?

Lars a fal mellé lépett. A mögötte álló briganti ellépett előle. A szék túloldalán álló őr is pozíciót váltott, Jonnie pedig összegyűjtötte az elemózsiás zsákok tartalmát és a tököket. Leült és ivott az egyik kivájt tökből. Talált egy fürt banánt is. Letört róla pár gyümölcsöt.

A brigantik, mióta eljöttek Afrikából, nem láttak banánt, így most élénken mustrálták a sárga gyümölcsöket. Jonnie megkínálta őket, s már éppen elfogadták volna, mikor Lars valami szitkot morgott feléjük, mire azok azonnal elrántották kinyújtott kezüket.

Jonnie megevett egy banánt. Megtalálta a köleskenyérből készített szendvicseket. Jó ideig elszöszmötölt azzal, hogy kiválassza a neki tetsző szeleteket. A hatalmas pszikló karóra kerregve számlálta a visszalévő perceket és másodperceket.

Visszaszámlálásra állította.

- Miféle vádakról van szó tulajdonképpen? - szólalt meg Jonnie.

Lars mosolyra húzta száját. Szóval megpróbál szigorúan titkos információt kiszedni belőle.

- A megfelelő helyen, a megfelelő személy majd tájékoztatni fogja a vádakról.

Jonnie végzett a szendviccsel, és talált egy kis vadszedret. Megette azt is. A karóra tovább kerregett. Még 49 perc.

A zsákokban talált nyers, afrikai cukornádat is. Gondosan meghámozta, majd rágcsálni kezdte, időnként kortyolgatva a tökből.

Ekkor arra gondolt, ha csendben vannak, Angus vagy Ker netán beviharzik, hogy ellenőrizze, elment-e már. Angus azt gondolja, hogy Jonnie a holmijával együtt beszállt a gépbe, de mégis előfordulhat, hogy szó nélkül becsörtet, ezek pedig azonnal letartóztatnák, vagy lelőnék. Legjobb, ha gyorsan szóra bírja Larst, hogy idegen hang szűrődjön ki a szobából. Még 42 perc.

- Maguk aztán jól összekuszálták a holmimat, - mondta Jonnie. - Most pakolhatok újra össze.

Lars még ideje korán eltökélt néhány dolgot. Kétszeresen is biztos akart lenni abban, hogy valóban Tyler van a kezében, de a nagy sietségben elfelejtette ellenőrizni a nyakörv okozta sebeket. Az ő eszén azonban nem könnyű túljárni. Itt bizony cselre van szükség. Nem szeretné, ha ez a Tyler elkapná valamelyik brigantit, és pajzsként használná maga előtt. A munkászubbony gallérja még mindig eltakarta Jonnie nyakát.

- Nem szeretnénk, ha kényelmetlenül érezné magát - kezdte Lars. - Gondolom, szeretne jó benyomást tenni egy olyan tiszteletre méltó testületre, mint a Tanács. Ha gondolja, átöltözhet. A késeit és a fegyvereit már elvettük öntől. Nyugodtan nekifoghat…

Jonnie bágyadtan elmosolyodott, mikor a “tiszteletre méltó Tanács”-ról hallott. Micsoda nagyképűség!

De csak ennyit mondott:

- Nos, ebben az esetben tényleg az lesz a legjobb, ha nekilátok átöltözni.

A lehető legnagyobb zajt csapva elkezdte a szétszórt ruhákat halmokba rendezni. Jobb lenne, ha Larst rá tudná venni, hogy folyamatosan beszéljen. Még 39 perc.

Ker aztán tényleg idehozta Stormalong teljes felszerelését! Jonnie valamennyi darabot szépen összetűrte, aztán egyet-egyet kiemelt a többi közül, kritikus szemmel méregette, mintha csak azon törné a fejét, melyiket is húzza fel, s közben ilyesmiket motyogott:

- Ez jó lesz? - Meg hogy: - És ez milyen? - Vagy: - Miben szoktak a Tanács előtt megjelenni? Ilyesmiben?

Sikerült Larst rávennie, hogy tanácsokat osztogasson.

- A Tanács nagyon szabálytisztelő, ad a tradíciókra, és ügyel arra, hogy méltóságteljes legyen a működése. A hatalma pedig óriási, s elvárja, hogy mindezt az emberek tudomásul vegyék.

Még 38 perc.

Jonnie hirtelen észrevette, hogy Stormalong, aki mindig nagyon elegáns volt, talán még a kelleténél is választékosabban öltözködött, megtartotta azt a ruházatot, amit a “bányász időszakban” viselt, mikor az volt a célja, hogy egészen úgy nézzen ki, mint Jonnie. Jonnie akkoriban, hogy Chrissie gondolatait elterelje a fogságról, jó néhány ruhadarabot varratott a lánnyal, melyeket Dunneldeennek, Thornak és Stormalongnak adott, hogy tökéletes hasonmás váljék belőlük. Most kicsomagolta a szarvasbőr vadászinget, nadrágot és övet. Mokaszint is talált! Még 23 perc!

Jonnie úgy döntött, hogy szivaccsal kissé lemossa magát, mielőtt öltözködni kezd.

Lars kíváncsian hajolt közelebb. Terl azt tanította neki, hogy a jó biztonsági főnök a testen található jegyek alapján állapítja meg a személyazonosságot.

Milyen igaz! Meglátta a nyakörv okozta apró sérüléseket! Ez az ő embere! Ujjongott magában. Vidám lett.

- Na, most már mozogjon, Tyler - szólalt meg Lars. - Biztosan tudom, hogy maga az. A sebek a nyakán!

Szóval ezt lested eddig, gondolta Jonnie.

- A többiek már elmentek, ugye? - kérdezte Lars.

- Már nincsenek itt - válaszolta Jonnie. Eszébe jutott, hogy a többiek feljegyezték, mikor indulnak az akadémiára a felvevőket beállítani és még biztosan nem értek vissza. Még 20 perc.

- Te meg itt maradtál, hogy előkészíthess valami alattomos kis trükköt, mi? - kérdezte Lars. - Úgyis rájövünk, mit csináltál, egy percig se aggódj! A komédiának vége, Tyler!

Lars elégedett volt önmagával. Az egészet ő agyalta ki.

- Öltözz fel!

Jonnie fogott egy darab szarvasbőrt, és azzal dörzsölte le magát. A két briganti teljes odaadással figyelte. Soha nem láttak még senkit mosdani, sőt, ilyesmiről még nem is hallottak.

- Hogyan talált rám? - kérdezte Jonnie.

- Attól tartok - válaszolta Lars - ez államtitok.

- Aha - mondta Jonnie. Még 17 perc. - Ezt is attól a Hittertől vagy Bittertől, vagy hogyishívjáktól tanulta?

Ker egyszer megemlítette neki, hogy Lars bomlik ezért a figuráért.

- Úgy érted, Hitler! - javította ki Lars dühösen.

- Ó, persze, “Hitler” - mondta Jonnie. - Nem hangzik psziklónévnek. A pszikló nevek általában nem két szótagúak. Persze van kivétel.

- Hitler nem pszikló volt - emelte fel a hangját Lars. - Ő ember volt, s egyben a legnagyobb hadvezér, s a legszentebbi egyházalapító az emberiség történetében.

- Jó régen lehetett már - folytatta Jonnie. Még 15 perc 17 másodperc. A háromnegyed óra baj nélkül telt el. De lehet, hogy egy órára lesz szüksége.

- Nos, valóban régi történet -válaszolta Lars.

Honnan hallott Lars egyáltalán Hitlerről? A családja Svédországból származott, és mindannyian műveltek voltak. Mi több, az apja miniszteri posztot töltött be. Voltak régi könyveik, melyeket az egyház tartott épen, s a “Birodalmi Tájékoztatási Minisztérium” adott ki svédül nagyon egyszerű, érthető és lelkesítő nyelven. Ezekből kiderül, hogy csak a tiszta árják lehetnek valóban igaz emberek, s ezek nem lehetnek mások, mint a svédek. A többi törzsből származott emberek nagy része gúnyt űzött ebből a szent hitvallásból, ám valaha ez volt a svédek államvallása!

- Bárcsak hallottam volna róla már korábban is! - szólalt meg Jonnie. Még 12 perc 7 másodperc. - Tényleg olyan nagyszerű vezér volt?

- Ó, igen, kétségtelenül az volt. Hitler az egész világot meghódította, és előtérbe helyezte, a faji tisztaságot. Tényleg el kellene olvasnia azokat a könyveket. Csodálatra méltóak. Persze nem ért svédül! Sebaj, én felolvasnám őket. Legalábbis néhány részt. Hetekig tartana az egészet elolvasni. Van például egy kötet, a címe “Mein Kampf”, amelyben az emberi faj rendeltetéséről ír Hitler. Az a helyzet, hogy tényleg létezik felsőbbrendű ember, és vannak egyszerűbb emberek is. Ahhoz, hogy valaki az első kategóriába tartozzon, tanulmányoznia és ismernie kell a fasizmus vallási alapjait.

- Istenhívők voltak? - kérdezte Jonnie. Még 7 perc 12 másodperc. Elkezdett öltözni.

- Hát persze. Az istenüket Der Führernek hívták, földi helytartója pedig maga Hitler volt, aki azzal a céllal tevékenykedett a Földön, hogy megteremtse a földi jólétet és békét. Napóleon, Cézár, Nagy Sándor és Attila, a hun, szintén hadvezérek voltak, csakhogy ők nem voltak szent emberek. Az embernek alaposan ismernie kell a történelmet, hogy különbséget tudjon tenni köztük. Szóval Napóleon, aki nagyszerű hadvezér volt, mégis számtalan összehasonlításban elmaradna Hitler mögött. Bár Napóleon meghódította Oroszországot, az közel sem volt akkora fegyvertény, mint mikor Hitler tette ugyanezt. Ezek ősrégi dolgok. Számtalan fájdalmon és szerencsétlenségen ment át az emberiség azóta, bár ezekről Hitler mit sem tehet. Mindenki számára világos kell hogy legyen, ha az emberi faj ismét régi fényében szeretne tündökölni, akkor ismét a fasizmus hitvallását kell követniük, s ki tudja, talán egy új Hitlerre is szükség lenne, aki békét és jólétet hozna a Földre, mint ahogy azt a régi Hitler tette egykoron. - Lehet, hogy furcsán hangzik, de az anyja azt szokta mondani, mikor a régi képeket nézegeti, hogy Lars megtévesztésig hasonlít…

A távolban felzúgott egy hajtómű. Emelkedni kezdett a fordulatszáma, majd a jármű végighajtott a rámpákon, s elhagyta a kijáratot. Ez nem más, mint Ker összetéveszthetetlen, őrült vezetési stílusa! Elmentek végre.

Jonnie befejezte az öltözködést. Összepakolta a megmaradt holmikat. Stormalong kedvenc bőrkabátját, sálját és szemüvegét a ruhák közé tette.

- Ezeket feltétlenül el kell juttatni Stormalonghoz - szólt Jonnie. Mivel Lars nem válaszolt, Jonnie úgy döntött, magával viszi a csomagot.

Sikerült nekik!

Hogy ő hogyan fog ebből a csapdából kijutni, azt még nem tudta, s azt sem értette, hogy Angus és Ker hogyan hajthattak el a földjáróval, mikor Jonnie harci gépe még mindig ott állt a hangár előtt, de a lényeg az volt, hogy ők ketten nem keveredtek bele ebbe a csapdába!

- Menjünk - mondta.

5.

A földszinti ajtót, melyen elhagyták az épületet, általában zárva tartották. Jonnie körülnézett, hátha meglát egy hallgatót, akinek odaadhatná Stormalong holmiját, de senki nem állt az épület előtt.

- Gondoskodom róla, hogy eljusson az akadémiára - mondta Lars, megérezve Jonnie szándékát. Nem szabad, hogy Jonnie a lapjaimba lásson, gondolta Lars, hacsak nem akarok összecsapni a hallgatókkal vagy éppen az oroszokkal, akik maguk irányították a hegyek közt megbúvó, föld alatti bázist, s mára már igen jelentős erőt képviseltek.

A hegyek felől vihar közeledett. Fekete felhők és villámok borították el a távolban magasodó, Égig Érő Szirtet. Az erős szél belekapott a magas, barna fűszálakba. Lehullott faleveleket kavart a szél. Megérkezett az ősz. A másfél kilométer magasan fekvő fennsíkon csípős szél fújdogált.

Jonnie-nak ettől baljós előérzete támadt. Afrikából viharban jött el, s íme most ismét vihar közeleg. A jármű hátuljába dobta a holmiját, és beszállt. Az ablakok sötétítettek voltak, így nem lehetett belátni. A géppisztolyok rászegeződtek, s a jármű, vele együtt, elindult a kormányzóság felé: Lars rosszul vezetett. Jonnie már értette, hogy a svéd mi miatt szerezte nyaksérülését, amelyről a nyakán viselt gallér árulkodott. Jonnie megvetette Larst. Sok svédet ismert, valamennyien jó emberek voltak, Lars szavaiból azonban kihallatszott, hogy még az övéi is megvetik.

Lars megpróbált továbbra is az ősi hadvezérről csevegni, de Jonnie-nak már elege volt belőle.

- Pofa be - szólalt meg a jármű hátuljából. - Köpönyegforgató áruló vagy. Fogalmam sincs, hogyan tudod elviselni önmagad. Fogd már be végre.

Nem volt bölcs dolog így leteremteni, de Jonnie már nem volt képes tovább hallgatni a sok ostobaságot.

Lars befogta a száját, de a tekintete annál gonoszabb lett. Azon kapta magát, hogy a gondolat, miszerint ez a bűnöző néhány óra múlva halott lesz, örömmel töltötte el.

A földjáró a kormányzóság egyik oldalbejáratát közelítette meg, mellesleg ezt a bejárót soha nem használták. Senki nem járkált az épület környékén. A folyosókon sem volt senki. Lars jó előre gondoskodott mindenről.

Egy ajtó felé taszították Jonnie-t. A sötétben megbúvó brigantik rászegezték fegyvereiket. Két másik briganti, a tárgyalóterem két sarkában, kibiztosított, tüzelésre kész Thompsonnal várta Jonnie-t.

Ott ült Brown Limper.

Egy emelvényen, magas íróasztal mögött foglalt helyet. Fekete öltözetet viselt. Régi törvénykönyvek vették körül. Az arcát beteges sápadtság fakította, a szeme viszont tüzesen izzott. Olyan volt, mint egy magasban keringő keselyű, amely a megfelelő alkalmat várja arra, hogy lecsaphasson a zsákmányára.

Ez tényleg Tyler! Azonnal felismerte, ahogy a fickó átlépte a küszöböt. Szinte tapintható erő veszi körül. Gyermekkora óta gyűlöli emiatt. Gyűlölte a könnyed, magabiztos járását, szabályos vonásait s világoskék szemét. Mindent gyűlölt, ami Tyler valaha is volt, s ami ő soha nem lehetett. És íme, most ki a hatalmasabb? Ő, Brown Limper! Milyen sokszor álmodozott már erről a pillanatról!

- Tyler? - szólalt meg Brown Limper. - Jöjjön közelebb, álljon a bírói emelvény elé. Válaszoljon: Ön Jonnie Goodboy Tyler?

Brown Limper mindent rögzített. Az ilyen eljárást törvényes keretek között kell lefolytatni.

Jonnie unottan megállt az emelvény előtt.

- Miféle vásári komédia ez, Brown Limper? Nagyon is jól tudod, ki vagyok.

- Csendet! - mondta Brown Limper. Remélte, hogy hangja tekintélyt parancsolóan zeng a teremben. - Amennyiben nem válaszol minden kérdésre pontosan és tisztelettudóan, úgy a bíróság megsértéséért is büntethetővé válik.

- Semmiféle bíróságot nem látok - válaszolta Jonnie. - Mit csinálsz itt ebben a nevetséges öltözetben?

- Tyler, a bíróság megsértésének vádját is a vádiratba veszem.

- Ahogy kedved tartja… - mondta Jonnie.

- Majd meglátjuk, mit szólsz, ha felolvasom, mi mindennel vádolnak. Ez most csak a meghallgatás, Egy vagy két hét múlva összeáll a Világbíróság, és sor kerül a tárgyalásra. Még a gonosztevőknek és a bűnözőknek is jogában áll meghallgatni az ellene felhozott vádakat, hogy a tárgyalásra megszervezhesse saját védelmét!

- Most pedig idehallgass. Előre megfontolt szándékkal elkövetett emberöléssel gyanúsítanak, melynek sértettjei a Chamco fivérek, akik a gyilkosság elkövetésének időpontjában az állam alkalmazásában álltak, s akiknek gyilkos szándékkal fondorlatos csapdát állítottál, hogy később saját kezükkel vessenek véget életüknek, hogy így szabaduljanak meg a sebeik okozta gyötrő kínoktól.

- Előre megfontolt szándékkal elkövetett emberrablás. Fent említett Tyler megtámadott, majd fondorlatos módon fogságba ejtett két, munkáját végző koordinátort, akik a Tanács megbízásából tevékenykedtek.

- Gyilkosság és zaklatás. A békeszerető és védtelen briganti törzs tagjai közül a fent nevezett Tyler fél kommandóra való embert legyilkolt.

- Tömegmészárlás. Gyanúsított legyilkolt egy békés kereskedőkből álló konvojt, akik üzleti ügyben voltak úton. Kegyetlen és bűnös módon végzett valamennyiükkel.

- Psziklók voltak - szólt közbe Jonnie. - Támadást szerveztek a központi vidék ellen.

- Ezt töröljük a jegyzőkönyvből - mondta Brown Limper. Ezt valóban ki kell majd törölnie a felvételből. - Ez még nem tárgyalás. Ezek csak a tisztes honpolgárok által emelt vádak. Némán hallgassa végig a vádpontokat.

- Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni - folytatta Brown Limper - hogy a gyanúsított számos egyéb bűn elkövetésével is vádolható lenne, de további vádemelés, ez idáig, nem történt.

Brown Limper igyekezett a régi könyvekből ellesett és bemagolt fordulatokat használni, s ezzel is a törvényesség látszatát kelteni.

- Például? - kérdezte Jonnie közönyösen. Semmit nem érzett ez iránt a bohóc iránt.

- A távbombázó távirányítóját megszerezte egy bizonyos Terltől, s a távbombázót az ember ellen fordította. Tényként kezelhető az is, hogy ugyanezen alkalommal a fent említett Terlre lőtt, aki megpróbálta a távbombázót lelőni. Ugyan vannak az esetnek szemtanúi, de őket a gyanúsított hamis tanúzásra és esküszegésre bírta, ezért jelen alkalommal ez az eset nem szerepel a vádpontok között, ám ez természetesen nem jelenti azt, hogy a jövőben sem történhet ez ügyben vádemelés.

- Szóval ez minden? - kérdezte Jonnie gúnyosan. - És ki lopta el a medvebarlangból a brummogást? Csodálkozom, hogy ezzel nem gyanúsítasz!

- Nem sokáig fog gúnyolódni - fenyegetőzött Brown Limper. - Én pártatlan elfogulatlan bíra vagyok, ez pedig egy törvényeses pártatlan bíróság. A tárgyalás napjáig a vádlottnak tilos az én … akarom mondani a Tanács tulajdonát képező holmikat, úgymint harci gépeket, földjárókat, épületeket, s bármiféle felszerelést vagy szerszámot használni.

Most már tényleg a markában tartotta Tylert! Villámgyorsan előszedte, és Tylerhez vágta a Föld eladását igazoló számlát. Az eladó a Csillagközi Bányatársaság volt.

Tyler kivette a kezéből az iratot. “Alulírott, s a Társaság teljes körű képviseletével megbízott Terl, továbbiakban az eladó megbízottja, ezennel a Társaság valamennyi földjének, feltárt és feltáratlan bányáinak, épületeinek, gépeinek, szerszámainak, járműveinek… tulajdonjogát kétmilliárd kreditért eladja a Földi Tanácsnak, amely a Föld bolygó szabadon választott kormánya. A szerződés végleges és visszavonhatatlan, s kiterjed a szerződésben felsorolt javakra.” Az aláírás “Terl” volt, de Jonnie, aki jól ismerte Terl kézjegyét, biztos volt benne, hogy Terl nem az írásra használt mancsával körmölte alá a szerződést. Jonnie az iratot már éppen bedugta volna az övéről lógó bőrzacskóba, mikor Brown Limper ráüvöltött:

- Ne, az az eredeti!

Egy darabig az asztalán heverő iratok között kotorászott, majd átnyújtott egy másolatot Jonnie-nak. Jonnie eltette a másolatot.

- Még nem végeztünk - szólalt meg Brown Limper. - Maga a bolygó is a Csillagközi Bányatársaság tulajdona volt. Erről is megállapodás történt!

Már majdnem átnyújtotta az eredetit, mikor meggondolta magát. Talált egy másolatot, és azt adta át.

Jonnie egy pillantást vetett a kezében tartott papírra. Terl valóban eladta ezeknek a bolondoknak a saját bolygójukat!

- A szerződések valódiak - tette hozzá Brown Limper fontoskodóan. - Vagyis azok lesznek, ha érvényesítik őket.

- Hol? - kérdezte Jonnie.

- A Psziklón, természetesen. Pusztán jó szándékból, és nem törődve a problémákkal, Terl személyesen fogja őket érvényesíttetni.

- Mikor? - kérdezte Jonnie.

- Mihelyt újjáépítik a berendezést, melyet te szándékosan és vandál módon tönkretettél.

- És a pénzt is magával viszi?

- Természetesen! Be kell fizetnie a Társaság kasszájába. Terl becsületes ember.

- Pszikló - javította ki Jonnie.

- Pszikló - javította ki magát Brown Limper, s azon nyomban dühös lett magára, amiért hagyta, hogy a bírósági eljárás során a gyanúsított igazítsa ki. Ó maga is jócskán eltért a hivatalos hangnemtől.

- Így tehát - olvasott tovább Brown Limper - fent nevezett Jonnie Goodboy Tylert ezennel házi őrizet alá helyezem, amely lépés összhangban áll az említett Tyler törvény adta jogaival. A házi őrizetet szülőházában kell töltenie. Mostantól a fent említett házat vagy környékét el nem hagyhatja, míg a Világbíróság elé nem idézik, mely Világbíróság a Tanács felügyelete mellett folytatja munkáját, s nevezett Tanács pedig törvényes kormánya és képviselője az egész Földnek. Hé, ember!

Úgy érezte, ez a befejező, régmúltból származó templomi fordulat nyomatékot adott a szavainak, s dolga végeztével, büszkén trónolt emelvényén.

- Amennyiben a vádlottnak nincsen végső kívánsága…

Jonnie egészen eddig gondolataiba merülve figyelt. Korábban soha nem tulajdonított túlzott jelenőséget Brown Limpernek, így a férfi rosszakarata, álnoksága és gonoszsága megdöbbentette. A hangárban egy feltöltött harci gép várta.

- De van - vágott közbe Jonnie. - Van kérésem. Ha a hegyi faluba kell mennem, szeretném, ha a lovaim is velem tarthatnának.

- A lovak és a ház is az ön magántulajdona, így ennek semmi akadálya. A vádlott jogainak figyelembe vételével, előzékenységemtől, s a vádlott iránt érzett atyai érzéseimtől vezérelve, teljesítem a kérését, feltéve, hogy innen egyenesen a faluba, ott pedig azonnal a saját házába tér.

Jonnie megvetően pillantott Limperre, majd hatalmas léptekkel kiviharzott a teremből.

Brown Limper csillogó szemmel nézte, amint Jonnie elhagyja a helyiséget. Tylernek lőttek! Borzongató sóhaj szakadt fel Limperből. Micsoda megkönnyebbülés! Mióta vágyott e pillanatra! Húsz éve. Nem, nem bosszúból tette. Meg kellett tennie. Kötelessége volt. A Föld népei immár jó kezekben lesznek, az ő, Brown Limper kezében. Mindent el fog követni értük, pontosan úgy, ahogy most is tette. Nem számít, milyen nehézségekkel kell megbirkóznia.

6.

Az eset később “Bittie MacLeod meggyilkolása”-ként vált ismertté, s sodorta a bolygót háborúba, került számtalan emberéletbe és szolgáltatott témát oly sok balladának, románcnak és legendának. Az eset azzal a szerencsétlenséggel vette kezdetét, hogy Bittie Denver kormányzósági palotájában megpillantotta Jonnie-t.

Annak idején, amikor az orosz kontingens vezetője Afrikában parancsot kapott, hogy zárják be az amerikai föld alatti bázist, egyértelmű volt az oroszok számára, hogy sem ők, sem Jonnie nem fognak a jövőben Amerikában élni. Felmerült a lovak kérdése. A ló nagy érték volt az oroszok szemében. Szép számban törtek be és szelídítettek meg lovakat, de nem állt szándékukban sorsukra hagyni az állatokat.

Bittie MacLeod úgy érezte, Jonnie lovaiért elsősorban ő a felelős. Ellentmondást nem tűrő hangon közölte Ivan őrnaggyal, hogy neki is velük kell tartania, hogy Jonnie lovait elhozza Amerikából. A tiltakozásnak makacsul ellenállt. Az oroszokkal megy, s így biztonságban lesz. A lovak jól ismerik őt: Szélsebes, Táncos, Vén Disznó és Blodgett a hosszú repülőúton nyugtalan lesz, ha nincs mellettük valaki, akit ismernek. Ez majd megnyugtatja őket. Több órányi győzködés után Ivan őrnagy beadta a derekát.

Az oroszok, nem sokkal hajnalhasadás előtt, bezárták az amerikai föld alatti bázist és a fegyverraktárat. Ha ezután bárki, aki nem ismerte volna a biztonsági rendszert, vagy kulcs nélkül próbált volna bejutni a bázisra, azonnal apró darabokra robbant volna. A gépeket előkészítették a visszaútra, már be is pakolták a hazaszállítandó anyagokat, majd pirkadat előtt teherszállítókból álló konvoj indult el, hogy elvégezzék utolsó tennivalójukat: összeszedjék a legelésző lovakat.

Az út Denver ősi romjain keresztül vezetett. Az oroszok közül kevesen jártak Denverben. Ráadásul mostanában már fizetést is kaptak. Haza készültek, ahol nővéreik, feleségeik vagy kedveseik, szüleik és barátaik várták őket.

Apró boltocskák nyíltak Denverben az elmúlt időszakban, a világ legkülönbözőbb pontjairól származó tulajdonosokkal, s ide zarándokló vásárlókkal. Az árukészlet ősi, de kijavított holmikból állt, melyeket a hajdani, hatalmas városok romjai között találtak, de különböző törzsek vadonatúj termékei is felkerültek az üzletek polcaira. Leginkább ruhákat, cipőket, szöveteket, ékszereket, edényeket, ajándék- és emléktárgyakat kínáltak. A néhány bolt egymástól messze, szétszórtan helyezkedett el.

Volt még pár órájuk az esti indulásig, és nem szerettek volna a fűben ücsörögve várni, ezért az oroszok úgy döntöttek, vásárlással ütik el az időt Denverben. Járműveikkel a kormányzóság közelében álltak le. Bőséggel találtak parkolóhelyet, az épület kupoláját pedig mindenhonnan jól láthatták, így nem kellett attól tartaniuk, hogy eltévednek. Ahányan voltak, annyifelé indultak.

Bittie mellé külön “testőrt” rendeltek, egy erős, szívós oroszt, aki ráadásul Bittie barátja is volt. Dimitri Tomlovnak hívták, s Ivan őrnagy maga jelölte ki Bittie felügyeletére. Figyelmeztette, hogy tartsa nyitva a szemét, vigye mindenhová magával a fegyverét és a lőszertáskáját is, s akkor biztosan minden rendben lesz.

Bittie és testőre rábukkantak egy kis ékszer- és bizsuboltra, melyet egy svájci házaspár nyitott Denverben. A fiuk is ott dolgozott az üzletben. Az öreg svájci talált valahol egy gravírozó gépet és összefoltozta; jól értett a régi, romos holmik kijavításához. Persze csak azokéhoz, melyek az elmúlt évezredben elkerülték a fémre éhes psziklók figyelmét.

A fiú most a bolt hátuljában pihent. Ott próbálta kiheverni sérüléseit, melyeket a boltot megtámadó brigantikkal való összecsapás során szerzett… A brigantik szerették azt terjeszteni önmagukról, hogy ők a város “rendőrség”-e, ezért bunkósbotokat hordtak magukkal, és ha valami megtetszett nekik, azt zsebre vágták. A Tanács, mikor néhány denveri ezzel a problémával megkereste, kijelentette, hogy a brigantik valóban rendőrök, s mivel a törvény és a rend alapvető fontosságú a Földön, büntetendő a brigantikkal való szembeszegülés. Hogy a “rendőrség” szó valójában mit is jelent, senki nem tudta, de rá kellett döbbenniük, hogy számukra semmi jót. Ezért a svájciak úgy döntöttek, hogy elköltöznek, és a sok-sok árut, nagyon alacsony áron, kiárusítják.

Az asszony éppen Dimitrit szolgálta ki. Az orosznak rengeteg rokona volt, mindenekelőtt azonban egy kis, ezüst lovaglópálcát vett Bittie-nek. Bár Bittie-t még a gondolat is, hogy megüssön egy lovat, riasztotta, azért a pálca mégis tetszett neki. Két láb hosszú lehetett, nagyjából akkora, mint egy brigantinyíl, bár ez akkor senkinek nem tűnt fel.

Az alacsony árak ellenére Bittie nehezen szánta rá magát a vásárlásra. Szerette volna valami különlegességgel meglepni Pattie-t. Úgy hitte, nemsokára viszontlátja. Hosszasan keresgélt az öreg svájci segédletével. Ráadásul pénze sem volt túl sok: a fizetsége mindössze heti két kredit volt, míg a katonák napi egy kreditet kaptak. Nem régóta kaptak fizetést, így aztán Bittie-nek csak négy kreditje volt összesen, a szebb darabok pedig legalább tízbe kerültek. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a svájciak angoltudása igencsak szegényes volt, egyébként pedig a német és a francia nyelv keverékét beszélték. Dimitri nem tudott angolul, s Bittie-t is beleértve, senki nem beszélt közülük oroszul. Mutogatással próbálkoztak, számjegyeket írogattak csomagolófecnikre. Gyakori volt a szemöldökráncolás, és a magasba emelt mutatóujj látványa is.

Bittie rátalált: egy aranyozott, szív alakú, felpattintható fedelű medalion élénkvörös színű rózsa berakással. A belsejébe képet lehetett tenni. A zárópántját szépen kijavították, s felfűzték egy vékony láncra. A hátlapján volt elég hely ahhoz, hogy valamit belevéssenek, amely feladatot az öreg svájci örömmel elvállalta. A gravírozás plusz egy kredit, az összesen hat kredit. Az ajándék tökéletes lett volna, de az ára! Bittie-nek csak négy kreditje volt.

Mivel az öreg svájci amúgy is kiárusítást tartott, így engedett az árból, mikor meglátta Bittie arcán a csalódottságot. Szépen kifényesítette, majd dobozba csomagolta az ajándékot.

Bittie akkor tűnődött el igazán, mikor azt kellett eldöntenie, mit is írasson a medálra. Kapott egy kártyát, erre kellett volna felírnia a néhány szót. Jonnie és a többiek is sokszor mondták neki, hogy ő és Pattie túl fiatalok még a házassághoz, s ez igaz is volt, így nem írathatja rá, hogy “Jövendő feleségemnek”, mert az emberek megmosolyognák, holott ez egyáltalán nem mókás dolog. Az öreg svájci azt javasolt, írja egyszerűen azt, hogy “Pattie-nek szeretettel: Bittie”. Az orosz sem tudott segíteni. Megvan! “Pattie-nek, az imádnivaló leánykának, Bittie.” Erre közölte az öreg svájci, hogy ez túl hosszú, nem fér rá a hátlapra. Így végül mégis a “Pattienek, jövendőbelimnek” szöveg maradt. Az öreg megszámlálta a betűket, és közölte, hogy ez rá fog férni a medálra. Bittie nem volt túl elégedett a szöveggel, talán ki is nevetik majd érte, de jobbat nem tudott kitalálni. Az öreg svájci beállította a gravírozót, s munkához látott.

Elszaladt az idő, s Bittie egyre idegesebb lett. Nehogy itthagyják az oroszok. Különben is, azért jött Amerikába, hogy Jonnie fegyverhordozója legyen, így az ő feladata, senki másé, hogy a Jonnie lovairól gondoskodjon. Egyik lábáról a másikra állt, a többieket pedig úgy siettette, ahogy csak tudta. Az öreg végre végzett a medállal, ismét beletette egy szép dobozba, majd a dobozt papírba csomagolta. Végre az orosz is megvásárolt mindent, amit akart, fizettek, aztán rohantak vissza a járműveikhez.

Hűvös fordult az idő. Éjszakánként fagyott, nappal pedig száraz leveleket sodort a szél. A hegyek fölött vihar tombolt. A félhomály azt sugallta Bittie-nek, későre jár. De mikor visszaértek a járművekhez, a kavargó felhőkön átsütő nap állása elárulta, hogy még csak dél van. Még egyetlen orosz sem tért vissza a járművekhez.

A “testőr” beugrott az egyik sofőrülésbe, és elkezdte szétválogatni az ajándékokat. Bittie, akit szinte elnyelt a hatalmas psziklóülés, bezárta az ablakot, hogy a jeges szél ne sodorja be a járműbe a kavargó leveleket. Idegesen forgatta ajándékba kapott lovaglópálcáját, miközben egyfolytában az ablak felé tekingetett. Ugyan alig látott ki a járműből, mégis a többi orosz jövetelét leste.

Az ülésből rálátott a kormányzóság egyik oldalbejáratára. Egy hatalmas, sötétített üvegű, parancsnoki földjáró állt a bejárat előtt.

Egyszer csak meglátta Sir Jonnie-t! Igen, ő az, szokásos szarvasbőr ruhájában. Összetéveszthetetlen. A kormányzóság oldalajtaján lépett ki. A parancsnoki jármű ajtaját valaki belülről kinyitotta, majd Jonnie beszállt.

Bittie megfeszítette minden erejét, hogy valahogyan kinyissa az ablakot és kikiabáljon. Nem tudta egészen lehúzni, csak félig.

Egy hallgatókülsejű alak jött ki az épületből. A nyakán gipszgallért viselt. Megállt, és valamit visszakiáltott a kapitólium folyosójára, mintha válaszolt volna valakinek.

A hallgatóféle azt üvöltette:

- Először lemegy a táborba a lovaiért.

Majd ő is beszállt a földjáróba és beindította.

Bittie majdnem megőrült. Nem tudta lehúzni az ablakot, hogy Sir Jonnie-nak kiálthasson. A lovaiért! Ezért volt ő itt, ezért jött Amerikába!

Megpróbálta a testőrét rávenni, hogy indítsa be a járművet és kövessék a földjárót. Orosztudása azonban nem volt elég ahhoz, hogy ezt elmagyarázza. Élénken gesztikulálva, mutogatással próbálta megértetni, mit akar, de hiába ismételgette ugyanazt, semmi eredménye nem volt. Az orosznak esze ágában sem volt, hogy holmi földjárókat kövessen. Az volt az egyetlen dolga, hogy a többi oroszt megvárja.

Bittie kirángatta Dimitrit a járműből, és rohangálni kezdtek, hogy összeszedjék a többi oroszt. Hosszú percek teltek el szaladgálással, de nem találtak senkit. A romokban heverő város túl nagy volt, s az épületek is túl távol voltak egymástól ahhoz, hogy valakit is megtaláljanak.

Hirtelen megpillantottak egy oroszt. Mogyorót ropogtatva, egyedül sétált egy parkban. Amirnak hívták, s bár nem arról volt híres, hogy jól vág az esze, azért kedves fickónak ismerték. Bittie kézmozdulatokkal, s az általa ismert néhány orosz szó egyikének segítségével próbálta mozgásra ösztökélni, ,,Szkahrieri!” amely azt jelentette, “Siess!” Ezt ismételgette. Próbálta vele megértetni, hogy meg kell keresniük a többieket. és szólni nekik, hogy azonnal jöjjenek vissza.

A fickó értetlen tekintettel bámult Bittie-re, aki egyáltalán nem volt biztos benne, hogy az orosz megértette, amit az imént mondott. A mozdulatok és a kiabálás azonban meggyőzték Dimitrit arról, hogy kövesse a földjárót, így behuppantak a járműbe, az orosz beindította a motort, és a földjáró után eredtek. A földjáró után, amelybe Bittie Jonnie-t látta beszállni.

7.

Lars Thorenson minden előzetes óvintézkedést megtett. Gondosan ellenőrzött mindent. Ha nem látszik az őrök fegyvere, de közben ennek a Tylernek minden lépését, a megfelelő fegyverekkel fedezik, nem keltenek gyanút senkiben. A gonosztevő Tyler félrevezetett barátai sem fognak közbeavatkozni.

Lars a földjáróba is rendelt őröket. A brigantiknak megtiltotta, hogy az utcán vagy a folyosókon mutatkozzanak. Megüzente az épületek körül szolgálatot teljesítő őröknek, hogy senki nem láthatja meg őket, legyenek készenlétben, és ne lőjenek, csak ha rájuk támadnak.

Apró meglepetés várja majd Tylert a központban, de addig is, mindennek olajozottan kell haladnia. Úgy gondolta, még maga Hitler is megelégedéssel szemlélte volna ezeket a lépéseket. Most elmennek a lovakért, aztán irány a hegyek, a falu, ahol Tylernek majd megparancsolja, hogy azonnal menjen be a házába. Ennyi. Megszűnik az államra leselkedő veszély, s a megpróbáltatásoknak is vége szakad anélkül, hogy a Tanács gyanúba keveredne.

Az ég elszürkült. Egyre jobban beborult. A szél porfelhőt kavart. A közelgő vihar szele száraz fűcsomókat kergetett maga előtt.

Lars vezetési stílusa már első alkalommal sem volt túl megnyerő, ráadásul most már a széllökések is dobálni kezdték a járművet, még inkább letérítve azt eredetileg is rosszul megválasztott nyomvonaláról. Most nem vezetett gyorsan.

Jonnie az esélyeit latolgatta. Fogalma sem volt arról, mi a szándékuk vele. Vajon életben hagyják? Hol lehet az a pont a gipszgallér alatt, melyet ha eltalálna, ez a csirkefogó valóban kitörné a nyakát? Mi lesz a két, Thompsonos briganti bűzbombával?

Ezek fegyverek még mindig halálos veszedelmet jelentettek arra, akire ráfogták, habár már egy évszázaddal a psziklótámadás előtt is elavultnak számítottak. A pisztolylőszer, amit ehhez a fegyverhez használtak, akkorát rúgott az automata kézifegyveren, hogy az embernek erősen bele kellett kapaszkodnia a fegyverbe, hogy az ne repüljön ki a kezéből. Ezeken a fegyvereken még nem használtak “kompenzátor”-t, amely éppen a csőben történő robbanás erejét használja fel arra, hogy a fegyvert stabilizálja. Hatvan töltény fért a tárba, a tölténytár rugója azonban igen gyenge volt, s a soron következő lövedéket sokszor nem tudta betolni á helyére. Az ősrégi muníció egy része is hatástalan volt már, a fegyvert használónak ismernie kellett a gyors “újrafelhúzás” trükkjét ahhoz, hogy a fegyvert továbbra is automata üzemmódban tudja használni. Jonnie mindezt tudta, hiszen annak idején, mikor Angus előásta ezeket a fegyvereket az ősi kamionból, melyben ezer éven át hevertek. Jonnie jó néhány tárat kilőtt gyakorlásképpen. Csak a vastag zsírréteg és a légmentes lőszercsomagolásnak köszönhetően maradtak fenn ilyen jó állapotban. De vajon a brigantik is ismerik a Thompsonok tulajdonságait? Valószínűleg már ők is kipróbálták a fegyvereket, de minden bizonnyal ez volt az első alkalom életükben, hogy lőporral működő fegyvert tartottak a kezükben. Az a kissé kétségbeesett lépés jutott Jonnie eszébe, hogy társalogni kezd velük a fegyverekről, az egyik fegyvert kézbe veszi, hogy elmagyarázza a problémát, s azzal lövi szét azt a bűzös fejüket. Az ötletet persze azonnal elvetette.

Ha nem talál ki valamit, ez lesz az utolsó útja. A dolgok Lars elképzelése szerint és a brigantik közreműködésével haladtak. Nagyon, nagyon magabiztosak voltak.

A távolban már látszottak a psziklóépületek. Az előttük elterülő síkságon Jonnie egy csordát pillantott meg. Lars szinte súrolta a bölények oldalát, ahogy kikerülte őket, majd egy alacsony fát került ki, a manőver végén pedig majdnem egy patakban kötöttek ki. Most egy sziklatömb következett, melyet bárki könnyedén kikerült volna, ő azonban hirtelen mozdulattal kapta félre a gépét, amitől az hatalmasat zökkent. Végezetül néhány méterrel álltak meg azelőtt a domb előtt, amelynek tetején a ketrecek álltak.

Jonnie azt hitte, az épületek közelében fognak megállni. Aztán rájött, miért inkább ezt a helyet választotta Lars. A terep, eltekintve néhány leomlott szikladarabtól, nyitott volt, itt könnyű lett volna bárkit lekaszabolni, ha szökni próbál.

Meglátta a lovait. Három ló álldogált egy csoportban. Fejüket elfordították a széltől. De hol van Táncos? Aztán őt is megpillantotta. A dombtetőn állt, s úgy tűnt, kipányvázták. Ő nem arra nézett, mint a többi ló. Vajon miért? Ó igen, biztosan beakadt a kötele a sziklák és kövek közé. Egy sziklatömb magasodott a ló mögött, amögött pedig maga a település nyújtott számtalan helyen fedezéket egy esetleges mesterlövész számára, ahogy azt korábban már megtapasztalták. Jonnie a szélvédőn keresztül szemlélte mindezt. Mi lehet ez? Ez talán valami csapda? Lesből fognak rátámadni? Az őrhelyeken nem lehetett egyetlenegy hallgatót sem látni.

Lars úgy érezte, itt az alkalom, hogy előrukkoljon a meglepetéssel. Hitlertől olvasta, vagy talán Terltől hallotta, már nem emlékezett biztosan, azt, hogy “Ha azt akarjuk elérni, hogy az ellenfelünk ne fejtsen ki ellenállást, fosszuk meg reményétől, majd kecsegtessük hamis reménnyel, s ettől végképp beadja a derekát.” Roppant bölcs módszer.

Lars, ráhasalva a műszerfalra, így szólt:

- Emlékszel még arra a harci gépre, tudod a kilencvenháromra végződő sorszámúra, amelyik feltöltve állt a hangár előtt? Biztosan tudod, melyikre gondolok. Nos, nincs már ott. Reggel az üzemanyagot eltávolították belőle, a gépet magát pedig visszavitték a hangárba, hogy ne legyen szem előtt…

Szóval ezért távozott Angus és Ker anélkül, hogy keresték volna, gondolta Jonnie. Nem láttak semmiféle harci gépet, így azt gondolták, hogy ő már biztonságban van. Már érti, miért nem keresték. Amúgy sem akarta, hogy belekeveredjenek. Így legalább nem sétáltak be az irodába az ideges brigantik fegyvereinek csöve elé.

Az áruló hatásszünetet tartott, hagyva, hogy Jonnie feldolgozza a hallottakat, majd így szólt:

- No, de nem lóháton megyünk a faluba. Lemegyek a garázsba egy rakodógépért, bepakoljuk a lovakat egy gépbe, s úgy megyünk fel a hegyekbe. Lehet, hogy hagyom magam rábeszélni arra is, hogy te vezesd a gépet.

Ez persze esze ágában sem volt, de úgy találta, ez jó lesz “kecsegtető remény”-nek. Mi több, mesteri! Hitler vagy Terl maga is helyeselné.

- Menj, és tereld össze a lovakat. Ez a két briganti rajtad tartja a szemét.

Lars kiszállt, és a hangárajtók felé kocogott.

A brigantik puskacsövekkel böködve kitaszigálták Jonnie-t a járműből, s két oldalról, puskájukat rászegezve, ujjukat a ravaszon tartva, kísérték. Eközben ő a látszólag kihalt környéket figyelte. Itt akarják kivégezni?

8.

Jonnie hajtómű zaját hallotta a süvítő szélben. Észak felé nézett. Egy üres teherszállító közeledett felé. Az utasfülkében ülőket a fényviszonyok miatt nem ismerte fel. Egyetlen teherszállító, mögötte pedig, míg a szem ellát, csak a puszta rónaság.

Egy másik hajtómű zúgását is meghallotta. Harci gép? Lassan közeledett kelet felől. Csak egy távfelderítő. Lassan repült, hogy sokmilliónyi képet készíthessen a területről.

Hát, segítség nem várható egyiktől sem. Egymaga van. A teherszállító, amely már közel ért hozzá, valószínűleg szintén Larsékhoz tartozott, és része a kelepcének.

Jonnie ismét az épületek felé fordult. Úgy érezte, figyelő tekintetek lesik. Veszélyt szimatolt.

A két oldalán álló briganti őrök egyet-egyet hátraléptek. A teherszállítót figyelték. A járműben ülők nem láthatták, hogy fegyver van náluk, mert a földjáró pont eltakarta őket.

A jókora jármű elrobogott a földjáró mögött. Kicsivel távolabb az emelkedőre hajtott, majd a teherszállító, hatalmas porfelhőt kavarva maga körül, hangos döngéssel a földre rogyott.

Egy alak lépett le a nyolc láb magasan lévő vezetőfülkéből, és kezdett futni Táncos felé.

Jonnie nem hitt a szemének.

Bittie MacLeod volt az! Valamit tartott a kezében. Lovaglópálca? Vagy talán ostor?

- Bittie! - kiáltotta a rémült Jonnie.

A fiú hangjába belekapott a szél:

- Hozom a lovakat. Sir Jonnie! Ez az én feladatom!

Bittie már nyargalt felfelé a domboldalra.

- Vissza! Gyere vissza! - üvöltött Jonnie. A távfelderítő zúgása és a hegyekben tomboló vihar zaja elnyelte a hangját.

Az orosz ezalatt megpróbálta lábra állítani a teherszállítót, amely felakadt egy sziklára. Most kivágta az ajtót és Bittie felé kiáltott: - Bátyuska! Asztanovka! (Állj meg!) Egy váratlan szélroham, és a felderítő zúgása azonban az ő hangját is elnyomta. - Vazvrasaj! (Vissza!)

A fiú csak rohant. Már majdnem elérte Táncost. Ki akarta szabadítani a lovat a sziklák közül.

- Atyaisten, Bittie, gyere onnan!

Az egyik szikla mögül, felemelt fegyverrel, egy briganti bukkant elő, és pontosan a rohanó fiú gyomrába eresztett egy sorozatot.

Bittie-t a gyomrába csapódó lövedékek ereje a levegőbe emelte, majd hátravetette. A földre zuhant.

Az orosz a fiú felé rohant, miközben maga elé kapta rohamfegyverét.

Két másik briganti is előbukkant rejtekéből, s így három Thompson kezdett kerepelni. Az oroszt darabokra szaggatták a lövések.

Jonnie megvadult.

A két őrnek esélye sem volt Jonnie ellen. Egyetlen szökelléssel a hátukba került, s úgy csapta össze a fejüket, hogy azok tojáshéjként törtek össze.

Az egyikük, melynek kezéből Jonnie kitépte a fegyvert, elterült a földön, mire Jonnie rátaposott a zsoldos koponyájára. Darabokra törte a fejét.

Jonnie a másik brigantira szegezte a fegyvert, és közvetlen közelről végzett vele.

Fél térdre ereszkedett, s kieresztett egy sorozatot a fegyverből, és így végzett a sziklák mögött megbújt másik két brigantival is. Körbefordult, s azt a brigantit kereste, aki végzett Bittie-vel. Sehol nem látta.

Az épületek közül előrontott még öt briganti, golyózáport zúdítva Jonnie-ra.

A Thompson, amit eddig használt, beragadt. Nem lehetett felhúzni. Elhajította, s felkapta helyette a másikat.

Mit sem törődve a füle mellett elsüvítő golyókkal, folyamatosan tüzelve, a halott orosz felé rohant.

Letérdelt a holttest mellé, és egymaga golyózáport zúdított a brigantikra. Az öt briganti összecsuklott, s még mielőtt a földre zuhantak volna, újabb golyózápor következett.

Jonnie lekapta az oroszról a rohamfegyvert, és szinte feltépte a závárt, hogy a tárba helyezhesse a töltényeket.

Az a briganti kellett neki, aki lelőtte Bittie-t.

A háta mögül, balról, még nyolc briganti bukkant elő, akik eddig a vízmosásban rejtőztek.

Jonnie hátrafordult. Elszántan állt, mozdulatlanul, egészen addig, míg az utolsó briganti is kijött a szurdokból.

A brigantik tüzeltek. Jonnie vállához emelte a rohamfegyvert, és gondosan célzott. Először a leghátul futó brigantit lőtte le, hogy a többi ne lássa, amint összeesik, majd egyenként haladt a sor eleje felé.

A csapat hullalavinaként terült el a földön.

Odalent a garázsban Lars meghallotta a fegyverropogást. Rohant a dombtető felé. Aztán meghallotta a rohamfegyver élesebben ugató hangját. Azonnal tudta, hogy Jonnie még él. A brigantiknak nem volt rohamfegyverük. A fegyver, amely átmenetet jelentett a pisztoly és a puska között, sokkal pontosabb volt, mint a Thompsonok. Ezt ő is jól tudta. Rohamfegyvert szeretett volna ő is szerezni, de nem sikerült neki.

Egy újabb, hosszan tartó sorozatot hallott, melyet rohamfegyverből adtak le. A Thompsonok erősebb, szaggatott ugatása elhallgatott. Lars hirtelen meggondolta magát.

Visszarohant a garázsba. A garázs mélyén talált egy ősrégi roncsot. A földjáróról lebontott lemezek alá rejtőzött. A távolban ismét kerepelni kezdett a rohamfegyver. Lars még mélyebbre fúrta magát a rakásban, és zokogni kezdett a rettegéstől.

Jonnie a sziklához futott, hogy megnézze, nincs-e még valaki a szikla mögött, aztán tovább kutatott Bittie gyilkosa után.

Egy csoport briganti jelent meg az épületek túlsó végénél, s géppisztolyaikból tüzelve közeledtek.

Jonnie megvetette a lábát egy szikla tetején, s szitává lőtte őket.

Terl a rácsot tartó lábazat mögött lapult. Vigyázott, nehogy eltalálják a golyók. Most óvatosan felemelkedett. Az állat az! Ismét mélyen behúzta a fejét. Számított arra, hogy az állat bármelyik pillanatban ráronthat, és szitává lőheti. Ő maga is így tett volna. Azon tűnődött, vajon ki tudná-e szedni a ketrec alá rejtett robbanószert, hogy gránátot csináljon belőle, de aztán rájött, hogy így saját magát is felrobbantaná, s lemondott az ötletről. A félelemtől enyhén zihálva feküdt a ketrec alján.

Jonnie nagy hasznát vette a fáknak és szikláknak, melyek fedezékében lépésről lépésre haladt előre, még mindig Bittie gyilkosát üldözve.

A szél egyre erősebben fújt. A fegyverropogás dörgés zajával keveredett. Az alacsonyan szálló felderítő már majdnem a fejük felett járt.

Hol lehet az a briganti?

Két zsoldos ugrott ki egy ajtónyílásból, és kezdett Thompsonokkal tüzeli. Az egyik golyó Jonnie nyakát súrolta.

Jonnie egy szempillantás alatt végzett velük.

Teli tárat kattintott a fegyverbe. A majomember, akit keres, minden bizonnyal a roncs vontató mögé rejtőzött. Jonnie, hogy megbizonyosodjék a sejtéséről, a vontató mögé célzott, az épület falára, hogy a golyók szanaszét pattogjanak.

Folyamatosan tüzelve rohant a fedezék felé.

Ott van!

A briganti menekülni próbált. Jonnie rászegezte fegyverét. Az megfordult és lőni kezdett.

Jonnie a rohamfegyverrel lekaszálta a brigantit.

A távfelderítő egyre halkult. Az ég sem dörgött. A szél zúgásától eltekintve szokatlan csend ült a tájon.

Jonnie ismét tárat cserélt. Gyors léptekkel elsétált a szanaszét heverő hullák között. Némelyikre rápillantott.

Egy zsoldos, a földön mászva, megpróbálta megmarkolni Thompsonját. Jonnie beleeresztett egy sorozatot.

Várt. Minden néma volt és mozdulatlan.

Táncos, a fegyverropogástól megvadulva, kiszabadult a sziklák fogságából.

Jonnie a rohamfegyvert a karjára fektette. A harci láz már lecsillapodott a lelkében.

A lejtőn leereszkedett Bittie-hez.

9.

A fiú feje a lejtő irányába feküdt. A földet vörösre festette kiömlött vére.

Jonnie biztos volt benne, hogy Bittie halott. Nincs ember, akivel ne végezne ennyi lövés, egy gyermek pedig fele ennyi sérülésbe is belehal.

Szörnyen érezte magát. Letérdelt a szétszaggatott kis test mellé. Fel akarta emelni a fiút. Kezét a fiú feje alá csúsztatta, és kissé megemelte.

Alig érezhetően meglebbent a levegő. Még lélegzik!

Bittie kinyitotta a szemét. Jonnie-ra emelte fátyolos tekintetét. Megismerte.

Megpróbált mondani valamit. Alig hallhatóan suttogott. Jonnie közelebb hajolt, hogy hallja, amit a fiú mondani akar.

- Ne… nem voltam jó fegyverhordozó… igaz… Sir Jonnie?

Könnyek csordultak végig a fiú arcán.

Jonnie nem hitt a fülének. Ez a gyermek azt hiszi, hogy ő a hibás a történtekért!

Jonnie megpróbálta elmagyarázni neki, hogy nem az ő hibájából történt a vérengzés. Képtelen volt megszólalni. Azt akarta mondani, nem, Bittie, nem, nem, ez nem igaz. Nagyszerű fegyverhordozó voltál. Megmentetted az életemet! Nem tudott megszólalni.

A sokkos állapot, melytől Bittie eddig nem érezte a fájdalmat, kezdett elmúlni.

Bittie keze, mellyel Jonnie csuklóját szorította, hirtelen iszonyatos erővel rándult görcsbe. Teste egy utolsót vonaglott. Feje a vállára borult.

Halott volt. A szíve megállt. Nem lélegzett. Nem volt pulzusa.

Jonnie még sokáig állt mellette. Sírt. Már nem tudta megmondani a fiúnak, hogy semmiért nem felelős. Nem volt rossz fegyverhordozó. Soha!

Kisvártatva Jonnie felemelte a halott fiút, s levitte a domboldalon. Nagyon óvatosan a földjáró ülésére helyezte a kis testet.

Visszament a halott oroszért, és az ő holttestét is beemelte a földjáróba.

Szélsebes, a távolból, már korábban megpillantotta gazdáját, s most odament hozzá. A többi ló is, félelmét legyőzve, Jonnie felé közeledett.

Jonnie, a halott fiút az ölében tartva, nagyon lassan elindult az akadémia irányába. A lovai, mivel látták, hogy lassan halad, követték. A jármű és kísérete átvágott a mezőn.

Hosszú idő telt el, mire megérkeztek. Jonnie végül megállt a lövészárok mellett, ahol egykoron hatvanhét kadét vívta végső harcát a psziklók ellen. Jonnie Bittie holttestével az ölében mozdulatlanul ült a földjáróban.

Egy hallgató őrszem meglátta őket. Alig telt el néhány perc, s az épületekből megindultak a hallgatók. A hír gyorsan terjedt. Az igazgató, ablakából megpillantva a földjáró körül összesereglett tömeget, szintén lement az épület elé. Dunneldeen, Angus és Ker is a tömegben voltak.

Jonnie, karján a halott fiúval, kiszállt a földjáróból. Beszélni akart az összegyűltekhez, de nem bírt megszólalni.

Oroszokkal teli teherszállítók fékeztek a közelben. Az emberek leugráltak a rakfelületről, majd ők is csatlakoztak a tömeghez.

Jó néhány hallgató a fegyverraktárba rohant, majd rohamfegyverekkel, teli tárakkal és lőszertáskákkal megrakodva tértek vissza, melyeket osztogatni kezdtek. Mindenki a pszikló település irányába nézett.

Egyre hangosabbá vált a tömeg dühödt morajlása.

Sok hallgató visszafutott a szobájába, hogy oldalfegyverét is magával hozza. Még visszatértükkor is a fegyvertáskák csatjával bíbelődtek, vagy éppen a tárakat töltötték meg lőszerrel

A hegyekben tomboló vihar dörgése a síkságig hallatszott, a tömeg körül pedig dühödt, jeges szél kavargott.

Még egy teherszállítónyi orosz érkezett, akik tettek egy kört a psziklótelepülés körül. A gép hatalmas port kavarva megállt. Az oroszok az épületek felé mutogatva üvöltöttek. Próbálták elmagyarázni, mi történik arrafelé. Senki sem értette egyetlen szavukat sem.

Egy kisebb földjáró, hatalmas porfelhőbe burkolódzva, megállt. Denver felől érkezett. A felderítőkért felelős tiszt ugrott ki belőle. A szél belekapott a kezében tartott képszalagba. Távfelderítő által készített képek voltak. Átvágott a tömegen, s közben azt magyarázta, hogy az éppen akkor szolgálatot teljesítő távfelderítő mindent rögzített. Az irodájában lévő gép még be sem fejezte a felvételek nyomtatását, ő máris kitépte a képszalagot a készülékből, s a korongot is magához véve, azonnal idejött.

Az egyik koordinátornak végre sikerült túlkiabálnia a zűrzavart. Megértette, mit próbálnak a teherautón ülő oroszok elmagyarázni.

- A brigantik mind ott pusztultak! Egy teljes kommandó!

- Hát az a pszikló, Terl, él még? - üvöltötte valaki.

A tömeg dühödten felmorajlott. Többen előretörtettek a tömegben, hogy megnézzék, látható-e Terl valamelyik felvételen.

- Még él! - kiáltotta az orosz koordinátor. Ezt a teherszállítóról kiáltotta valaki.

A tömeg hullámzott. Néhányan felkapaszkodtak az oroszok járművére. Az egyik orosz tiszt parancsára a katonái felsorakoztak, hogy fegyverellenőrzést tartsanak.

Ivan őrnagy, aki egészen közel állt Jonnie-hoz, bűntudattal a szemében bámulta a halott fiú arcát.

- A pszikló meghal!

Jonnie-nak végre sikerült összeszednie magát. Még mindig kezében tartva a fiúcska holttestét, felmászott a földjáró tetejére. A tömeg elcsitult, hogy mindenki hallja Jonnie szavát.

- Ne! - mondta. - Most semmit nem szabad tennünk. Valahonnan a világegyetemből a brigantiknál sokkal nagyobb veszély leselkedik ránk. Veszélyes háborút vívunk. Sokkal veszélyesebbet, mint amilyen ez a csata volt. Sokat veszíthetünk. Hibát követtünk el, melynek ez az ártatlan fiúcska lett az áldozata. Már végeztem a gyilkosával. A hibát jóvátenni nem lehet, a harcot azonban folytatnunk kell.

- Amott, a lövészárokban, több mint egy évezreddel ezelőtt hatvanhét kadét lelte halálát a pszikló megszállás ellen folytatott harcban. Az első reménysugár akkor támadt bennem, mikor először pillantottam meg ezt az árkot. Nem veszítették el azt a csatát. Esélyük sem volt, mégis küzdöttek. Haláluk nem volt hiábavaló. Itt állunk újra, és harcolunk. Ti, és pilótatársaitok vagytok a levegő urai.

- A jövőben nagy szükségem lesz rátok. Remélem teljesítitek majd a kéréseimet.

Dermedt csend volt a válasz. Hogy gondolhatta Jonnie, hogy nem teljesítik a kérését? Morajlásuk jelezte: bármit megtennének érte. A beleegyezés zaja csak lassan ült el.

Jonnie folytatta.

- Egy időre most elmegyek. Visszaviszem ezt a fiút Skóciába, hogy az övéi temethessék el.

Jonnie lemászott a földjáróról.

A pilóta, aki egy teherhajót készített elő az oroszok számára, szólt az orosz koordinátornak, hogy beterelhetik Jonnie lovait a gép gyomrába. Stormalong szerelését is megtalálták, azt is bepakolták.

Dimitri Tomlov földi maradványait is elhelyezték a gépben. Jonnie még mindig karjában tartotta Bittie-t, mikor beszállt a hatalmas ércszállító pilótafülkéjébe.

Mielőtt becsukta volna az ajtót, még egy pillantást vetett a tömegre. Lassan és jól érthetően azt mondta: - Még nem jött el a bosszú ideje! - Majd keserűen, egyszersmind fenyegetően hozzátette: - Még nem!

A tömeg egyetértett vele. Megértették. Hogy később mi lesz, az persze más kérdés.

Az óriási gép felemelkedett, majd lassan beleveszett a viharos, szürke látóhatárba.

10.

Skóciában sokkal súlyosabb helyzet várta. A helyzet annyira komoly volt, hogy Jonnie valamennyi terve veszélybe került.

Szolgálaton kívüli pilóták segítették a landolást a kavargó őszi ködben. A skótok Edingborough-ban már hozzáfogtak a Sziklavár újjáépítéséhez. Kitakarították, és amennyire tudták helyreállították az ősi épületeket, ahol két évezreddel korábban megszületett a skót nemzet. A várost ismét ősi, gél nevén nevezték. Dunedinnek hívták, ami annyit tesz, “Edin várdombja”. Jonnie a vár alatti parkban szállt le gépével, éppen a néhai Skót Nemzeti Galéria romjai közé.

Hömpölygő tömeg fogadta, akiket szolgálók hada szorított vissza, nehogy elborítsák a kis tisztást, ahová Jonnie leszállni készült.

Sajnos a központi bányavidéknél történt fegyveres összecsapáskor készült felvételeket a cornwalli bányavidék nyomtatója is kiadta, még jóval Jonnie érkezése előtt. A képeket légi kocsin azonnal elküldték Skóciába. A skótok nagy hasznát vették az irdatlan mennyiségű szállítóeszköznek. A teherszállító járműveket végre buszként használhatták, mivel a gépkezelő-tanulók hazatértek Amerikából.

Bittie édesanyja és családja is a tömegben volt. Jonnie átadta nekik a holttestet, hogy átöltöztessék és előkészítsék a temetésre. A dobok lassú, szomorú ütemére a dudások gyászdalokat fújtak. A nők nem tartották vissza könnyeiket, a férfiak pedig öklüket egymáshoz ütögették, s közben a háború elkerülhetetlenségéről vitatkoztak.

Már majdnem egészen besötétedett. Felföldiekből álló, skót szoknyás díszőrség közeledett. A parancsnokuk udvariasan közölte Jonnie-val, hogy a klánfőnökök gyűlésére akarják kísérni. A Sziklavárban lévő parlamenti termet még nem sikerült helyreállítaniuk, így a főnökök, akiket sietősen összehívtak a környező hegyekből, a közeli parkban, a romokban álló Skót Királyi Akadémia előtt, a szabad ég alatt találkoznak.

A dudák szomorú zenéjétől kísérve vonultak át a tisztásra. A tisztás közepén már égett egy hatalmas máglya. A lángok fénye meg-megcsillant a klánfőnökök és szolgáik csatjain és kardjain. Egyetlenegy dolog motoszkált a jelenlévők fejében: HÁBORÚ!

Az egyenesen Afrikából, s emiatt kissé késve érkező Robert, a Róka sietve Jonnie mellé lépett. A gyűlésen egy felemelt kőlap szolgált szónoki emelvényként. A megjelentek ekörül foglaltak helyet. A díszőrség utat nyitott közöttük, és Fearghus klánfőnök udvariasan az emelvényhez kísérte Jonnie-t.

- Háborút akarsz? - kérdezte Robert, a Róka, egészen Jonnie füléhez hajolva. - Nem hinném. Az dugába döntené minden tervedet.

- Persze hogy nem - válaszolta Jonnie. - A legkevésbé sem. Esélyünk sem lenne.

- Akkor hogyan feledkezhettél meg arról - folytatta Sir Robert -, hogy átöltözz? Tudhattad volna előre, hogy összehívják a gyűlést.

Jonnie-nak ez eszébe sem jutott. Végignézett magán. Szarvasbőr ruháját sötétvörösre festette a nyakán esett horzsolásból kiszivárgott vér. A vérzés már elállt, de a vér ráalvadt a ruhájára. Nadrágját Bittie vére itatta át.

Éppen a Campbell klán főnöke beszélt az összegyűlt főnökökhöz. - … és én azt mondom, ez vérbosszút kíván. Csak háborúval lehet megtorolni!

A tömeg haragos morajjal fejezte ki egyetértését.

- Háború! Háború!

A magasba emelt fejszék fenyegetően csillantak meg a máglya fényében. A hüvelyükből kihúzott kardok csengése minden szónál többet mondott.

Jonnie fellépett az emelvényre. Karját a magasba emelve szót kért. A tömeg elhallgatott, de a levegőben továbbra is ott szikrázott a feszültség, melyet a máglya pattogása csak fokozott.

- Nem akarunk háborút - mondta. Nem tette helyesen. A tömeg elégedetlenkedve mordult fel.

- A vérfoltok a ruhádon - kiáltotta az Argyll főnök - háborúért kiáltanak.

- A fiú gyilkosa halott - válaszolta Jonnie.

- És Allison? - kiáltott rá a Cameron főnök. - Az ő szörnyű haláláért sem fizetett még senki! A brigantik vezetője, aki felelős a történtekért, még mindig él. Allison halála is vérbosszút követel!

Jonnie rádöbbent, hogy teljesen elveszítették a fejüket. A tömeg szállítójárműveket és pilótákat követelt. A brigantik kiirtása lebegett a szemük előtt. Pont most! Tudta jól, hogy a döntés már azelőtt megszületett, hogy ő, lomha ércszállítóján, ideérkezett volna. Szinte már látta, hogyan válik minden erőfeszítésük és munkájuk értelmetlenné. A skótok haragjának csak az vetne véget, ha Amerika középső részét eltörölnék a föld színéről.

Jonnie Robert, a Róka tekintetét kereste, de csak a felbőszült klánfőnököket és szolgálóik tengerét látta. Nyilvánosan, ennyi ember előtt, nem akart beszélni a tervéről. Amint Lars példája is mutatja, lehetnek árulók közöttük.

Megpróbálta megértetni velük, lehetséges, hogy a bolygójukra ennél sokkalta nagyobb veszély leselkedik, hiszen nem tudják pontosan, mi történt a Psziklóval, s hogy más bolygókon is élnek élőlények, de a hangzavar elnyelte minden szavát.

Végül a hatalmas és tekintélyt parancsoló Fearghus klánfőnök lépett Jonnie mellé, és üvöltve a tömegre parancsolt: - Hagyjátok szóhoz jutni MacTylert!

A zúgolódás alábbhagyott, s ismét figyelni kezdtek Jonnie-ra.

Jonnie kimerült volt. Már napok óta nem aludt. Utolsó erejét összeszedve, magabiztos hangon így szólt: - Én GYŐZTES háborút ígérek nektek. Ha hagyjátok, hogy én vezesselek benneteket, ha időt és embereket adtok egy merész vállalkozáshoz, ha együtt tervezzük meg és készítjük elő a következő néhány hónap tennivalóit, akkor igazi háborút indíthatunk, bosszút állhatunk, s örökre szóló győzelmet arathatunk!

Végighallgatták. Egy pillanattal később, mikor felfogták Jonnie szavainak értelmét, egyetértő üdvrivalgást támadt. A felemelt fejszéket most még magasabbra lendítették. Kétélű skót kardok pengéje verte vissza a tűz fényét. A dudák hirtelen vérpezsdítő harci dalokra váltottak. A skótok Jonnie-t éltették, míg egészen be nem rekedtek. Jonnie lelépett az emelvényről, és Robert, a Rókával az oldalán átvágott a tömegen. Ahogy elhaladt az emberek mellett, némelyek hatalmas tenyerükkel egyetértően veregették meg a vállát, mások a kezét igyekeztek bátorítólag megszorongatni. A tömeg szétnyílt előtte, utat adva neki. Az emberek kardjaikkal tisztelegtek. Valaki skandálni kezdte:

- MacTyler! MacTyler! MacTyler!

A ritmust a dobok is átvették, a dudák pedig egyre hangosabban visították az indulót.

- Bízunk benned, legény! - tette hozzá Robert szeretetteljes hangon. Elvezette Jonnie-t egy öreg házikóhoz, ahol megfürödhetett és tiszta ruhát húzhatott, és egy kicsit le is pihenhetett. - Remélem, sikerülni fog.

Másnap Bittie MacLeodot az ősi székesegyházban kriptasírba fektették. A temetési menet másfél mérföld hosszan kanyargott a kicsiny koporsó után.

Jonnie még korábban így szólt Fearghus klánfőnökhöz: - Biftie fegyverhordozóhoz méltó módon esett el. Lovagnak járó temetést érdemel.

A holttestet díszes ruhába öltöztették, majd Fearghus, mint Skócia címzetes királya, s vele együtt a Brit-szigeteké is, kardjával csak lágyan megérintve Bittie testét, lovaggá ütötte a fiút.

Egy kőfaragó kemény munkával elkészítette Bittie kőkoporsóját.

A pap elmondta a temetési beszédet, majd a dudák gyászos zenéje kíséretében Bittie-t végső nyugalomra helyezték. Lovagi címerpajzsa alá ezt vésték:

Tudták, hogy ez Bittie-nek is tetszett volna.

Pattie, kinek arcát, mióta meghallotta a hírt, mozdulatlanná fagyasztotta a fájdalom, a temetés végén megkapta a kis csomagot, amit kedvese zsebében találtak. Az aranymedál volt az. Némán elolvasta a belevésett szöveget: “Pattie-nek, jövendőbelimnek.”

Könnyei, gátjukat felszakítva, megállíthatatlanul patakzottak arcán. Kitámolygott a templomból.

Bittie nem halt meg. Legendává vált. Eljövendő generációk, ha lesznek, dalokba, történetekbe foglalják majd Sir Bittie emlékét, akiről az a hír járta, hogy megmentette Jonnie életét.