1.

Bittie MacLeod, vállán egy akkora psziklófegyverrel, mint amekkora ő maga is volt, Sir Jonnie mögött ballagott. A brigantik felé tartottak.

Jonnie már kétszer visszaküldte, de hiába. A fegyverhordóra, aki ura fegyverét cipeli, legalább akkora veszély leselkedik, mint magára a harcosra.

Bittie MacLeod maga is beismerte, hogy veszélyes, amit csinál. Nyüzsög az erdő a rengeteg, rossz külsejű brigantitól.

Jókora tisztás szélére ereszkedtek le a harci géppel. A foglyok hogy bebüdösítették a hajót! Egy kupacban utaztak a hatalmas csapatszállító harci gépben. Elvették tőlük a fegyvereiket, s a hajó túlsó végébe dobálták őket. Miután földet értek, a foglyokat azonnal kiterelték a hajó gyomrából, majd Sir Robert körülnézett, s jó hadvezérhez módjára, utasításokat adott arra az esetre, ha sürgősen vissza kellene vonulniuk.

Bittie megpróbált száraz ruhát erőltetni Sir Jonnie-ra, akinek facsarodott az esővíz minden ruhadarabjából. Az oroszok nem lustálkodtak a gátnál való várakozás közben, hanem - látva az állandóan szakadó esőt - felvágtak néhány terepruhát, és köpenyeket szabtak belőlük.

Nehéz volt rávenni Sir Jonnie-t, hogy törődjön egy kicsit önmagával is, hogy egyen néhány falatot, és hogy húzzon száraz ruhát. Bittie-nek azonban sikerült. Jonnie-ra ráerőltetett egy száraz inget, majd arra egy esőköpenyt, melyet Jonnie a vörös csillagos jelvénnyel fogott össze a mellkasán, a derekára pedig az aranyszínű csattal díszített övet tette. Fejébe nyomta a bázison talált, fehér csillaggal díszített páncélsisakot, s így az öltözéke, többé-kevésbé vízállóvá vált.

Hatalmas pocsolyákon gázoltak keresztül. Valakik, még a régi korokban kivágták a területről a fákat, és felperzselték a földet. A megfeketedett tönkök még látszottak a zöld bokrok között. Valami gabonaféle még nőtt a fák helyén, de ezek az emberek letaposták a termést, mivel valószínűleg fogalmuk sem volt róla. hogy mihez kezdjenek vele.

Bittie a sűrű esőfüggönyön keresztül figyelte a brigantikat. Ez a népség cseppet sem illett bele a világról alkotott elképzelésébe. Rengeteget olvasott az iskolában, a legjobban a régi, szerelmes történeteket szerette, de még csak sejtése sem volt róla, hogy ilyesmi is létezik a világban!

A brigantik közül hiányoztak az idősek. Sem korosabb férfiak, sem idősebb asszonyok nem voltak közöttük. Szörnyű állapotban lévő gyerekek álldogáltak a felnőttek között, hordóhasú, koszos, rühes gyerekek. Rettenetesen néztek ki! Senki nem eteti, és nem mosdatja őket?

A férfiak fura módon, ujjukat felemelve üdvözölték egymást. Kegyetlen, visszataszító arcok. A legkülönbözőbb bőrszínek, s azok összes létező keverékei. Egy dologban mindenki hasonlított a másikra: rettentően mocskosak voltak. Az öltözékük egyenruhára akart hasonlítani, de csak nevetséges utánzata volt egy valamikor létezett uniformisnak.

Különös fajta angolt beszéltek, s azt is úgy, mintha közben zabkását tartottak volna a szájukban. Bittie tudta magáról, hogy nem beszéli valami jól az angol nyelvet, nem tud úgy beszélni, mint a tanult emberek, mint Sir Robert, s úgy sem, mint Sir Jonnie, de ha mondott valamit, azt mindenki megértette, Ivan őrnagy angoltudása pedig bámulatos gyorsasággal fejlődött, mióta Bittie foglalkozott vele. A brigantikat látszólag cseppet sem érdekelte, hogy megértik-e egymás szavát. Bittie beleütközött Sir Jonnie-ba, aki megállt az egyik középkorú férfi előtt. Milyen nyelven beszél Sir Jonnie? Ah, psziklóul! Jonnie kérdezett valamit, mire a briganti bólintott, nyugat felé mutatott, és pszikló nyelven válaszolt. Bittie-nek felcsillant a szeme. Sir Jonnie nem volt kíváncsi semmire, csak azt akarta megtudni, hogy a brigantik beszélik-e a psziklónyelvet. Okos!

Most hova mennek? Ó, ahhoz a jókora fészerszerű építményhez, amely előtt egy leopárdpettyes zászló lobog egy hosszú zászlórúdon. Bittie látta, hogy a foglyok még mindig ott baktatnak előttük, valószínűleg mindannyian a főnökhöz igyekeztek.

Furcsa emberek voltak. Ha szükségét érezték, megálltak, lehet hogy éppen az út közepén, és könnyítettek magukon. Szörnyű. Nem túl messze egy fiatal férfi éppen letepert egy lányt, és… igen! Bujálkodtak mindenki szeme láttára.

Bittie elfordította a fejét, és megpróbált másra gondolni, de hiába. Egy férfit látott maga előtt, aki éppen egy gyereket kényszerített elmondhatatlan dologra.

Émelyegni kezdett, s igyekezett nem lemaradni Sir Jonnie-tól. Ezek rosszabbak, mint az állatok. Sokkal rosszabbak.

Bittie követte Sir Jonnie-t a fészerbe. Micsoda bűz volt odabent! A fészert egy fatönk köré építették. Valaki ült a fatönkön. A férfi szörnyen kövér volt, és sárga. Dr. MacKendrick pontosan ilyennek mesélte a maláriát. Hájas testének ráncaiban megült a kosz. Furcsa sapkát viselt a fején. Valószínűleg az is bőrből készült, napellenzőt varrtak az elejére, s egy fényes valamit - talán egy női melltűt - biggyesztettek az elejére. A melltűt egy kő - talán gyémánt - díszítette.

A foglyul ejtett Arf a kövér ember elé állt. Öklével mellbe vágta magát, s jelentést tett. Hogy nevezte a kövér-embert? Snith tábornok? A “Snit” nem egy jellegzetes psziklónév? Vagy talán angol? Képtelenség volt eldönteni a brigantik által beszélt zabkása dialektus alapján. A tábornok valami húsfélét rágott, s láthatóan nem nagyon érdekelte a százados beszámolója.

Végül megszólalt. - Megvaaak a holmik? A kén?

- Hát nincs. - Arf ismét nekilátott elmesélni az egészet.

- Visszahoztátok a mereveket? - kérdezte a tábornok. Merevek? Ó, a hullák!

Arf “szás” megrémült, és hátrálni kezdett.

A tábornok elhajította a jókora darab húst, ami telibe találta Arf arcát. - Hogy fogjuk akkó’ megenni őket? - üvöltötte a tábornok.

Megenni? A mereveket? A hullákat? Megenni? A saját halottaikat?

Bittie a kiköpött húsdarabra nézett, ami Arf arcáról az ő lába elé repült. A húsdarab egy emberi kar volt!

Bittie azonnal kirohant a fészerből, majd amilyen gyorsan csak tudott, visszaszaladt Sir Jonnie mellé. A gyomra felfordult.

Sir Jonnie átkarolta a fiú vállát. s látva mi történt, színes kendőjével megtörölte Bittie száját. Megpróbálta az egyik oroszra rábízni a fiút, hogy vigye vissza a géphez, de Bittie nem volt hajlandó mozdulni. A fegyverhordónak a lovagja mellett a helye, s könnyen előfordulhat, hogy ezek között a rettenetes népek között Jonnie-nak szüksége lesz a Bittie vállán lógó fegyverre. Mellette maradt.

Jonnie észrevett valami érdekeset a fatönk mellett. Bittie is arrafelé fordította a tekintetét, s meglátott egy ütött-kopott oktatógépet. A pilóták ezzel a géppel tanulják a psziklónyelvet, s úgy tűnt, Sir Jonnie is ismeri ezt a masinát.

Kit keresnek valójában? Az eső megállás nélkül szakadt, ezek a rettenetes emberek egyre közelebb merészkednek hozzá és Sir Jonnie-hoz, és ez a psziklófegyver is nagyon nehéz, és egyre nehezebb lesz. Ó, a koordinátorok!

Egy másik fészerben találták meg a fiatal skótokat… az egyik nem egy MacCandless Invernessből? Igen, Bittie azt gondolta, felismerte az egyiket. Elázott ruhában ültek a fészer sarkában, sapkájuk leginkább felmosórongyra emlékeztetett, az arcuk pedig krétára.

Sir Jonnie arra volt kíváncsi, hogy kerültek ide, mire a koordinátorok egy halom üzenetre mutattak, melyeket gépekből dobáltak ki a számukra.

Erre Sir Jonnie azt mondta, jobban tették volna, ha elkerülik ezeket az embereket, mire a koordinátorok azt válaszolták, hogy nem tehették, mert a Tanácstól azt a parancsot kapták, hogy vigyék ezt a törzset Amerikába, a központi vidékre. A gépnek már rég meg kellett volna érkeznie, de ők azt gondolják, a Tanács nehezen talál nélkülözhető gépet, s ezért késik a szállítás.

Érvek és ellenérvek csaptak össze, mikor a koordinátorok a reájuk bízott feladatról, míg Jonnie a biztonságukról beszélt: végül sikerült őket rávenni arra, hogy legalább menjenek a géphez, vegyenek magukhoz néhány élelmiszer-csomagot, és fogadjanak el valami fegyvert. Az oroszok körülvették, és a bámészkodó sokaságon keresztül a géphez kísérték őket.

Sir Robert is a gépnél állt. Beültette a két koordinátort a psziklókatonák számára kialakított ülésekbe.

- Volt veletek még valaki? - kérdezte Sir Robert.

- Hát, igen - mondta MacCandless. - Allison. Néhány nappal ezelőtt beleesett a folyóba, s néhány rettenetes vadállat széttépte.

- Láttátok? - kérdezte Sir Robert.

Nos, nem, nem látták. A tábornok mesélte nekik, s a környéken tényleg rengeteg a folyó, és mindegyikben nyüzsögnek a vérszomjas fenevadak.

Most Sir Jonnie fordult a koordinátorok felé. - Allison beszéli a psziklók nyelvét?

- Képzett pilóta - válaszolta MacCandless. - A Világszövetségnek néha szüksége van egy-két pilótára. Gondolom, tud psziklóul.

- Igen, tud - szólt a másik skót. - Kikérték a pilótaiskolából, hogy eljöhessen velünk. Azt a parancsot kaptuk a Tanácstól, hogy amilyen gyorsan csak lehet, szállítsuk ezeket az embereket Amerikába, mi pedig éppen azon voltunk, hogy…

Sir Robert közbevágott: - Hallottad a társadat psziklóul beszélni valamelyik bűnözővel?

Gondolkodtak. Az eső kitartóan dobolt a csapatszállító harci gép tetején. A forróság már-már elviselhetetlen volt.

- Igen - bökte ki MacCandless. - Hallottam, ahogy az egyikkel psziklóul beszél. Elcsevegtek egy ideig. Én nem beszélem a…

- Csak erre voltam kíváncsi - mondta Sir Robert. Jelentőségteljesen Sir Jonnie-ra nézett. - Vallatás! Ezért kellett nekik! Sir Jonnie bólintott.

Ezután Sir Robert előhúzott valamit, amit Bittie még nem látott. Egy gyapjúsapka volt az, melyen néhány vérfolt piroslott. A koordinátorok felé nyújtotta.

A két skót megtalálta benne a társuk monogramját. Igen, ez Allisoné. Hol találta ezt Sir Robert?

Sir Robert néhány szóban elmesélte a történetet, mire Bittie kétségbeesett, hallva, hogy a brigantik eladták Allisont a psziklóknak! A psziklók valószínűleg vallatni akarják Allisont, és akkor az Isten irgalmazzon neki. Eladni Allisont? Eladni egy emberi lényt? A szörnyeknek? Sem Bittie-nek, sem a koordinátoroknak nem fért a fejébe ez az egész.

Szörnyű veszekedés kerekedett. Sir Robert azt parancsolta a két skótnak, hogy maradjanak a gépben, mire azok tiltakozni kezdtek, s a reájuk bízott feladatot emlegették, hogy el kell szállítaniuk innen ezeket az embereket, és hogy ezt a parancsot a Tanácstól kapták! Erre Sir Robert éktelen haragra gerjedt, s azt ordította, hogy ő, mint Skócia hadvezére, nem fogja itthagyni őket. A két koordinátor szökni próbált, mire Sir Robert és Sir Jonnie a szállítmány rögzítéséhez használatos hevederekkel összeszíjazták őket. Ezután a gép végébe, a felszerelés közé cipelték a két skótot.

A biztosításra kiküldött fegyvereseket visszahívták. Bittie cseppet sem lepődött meg, mikor az egyik pilóta arra szeretett volna engedélyt kapni, hogy felemelhesse a gépet, és a levegőből intézhesse el ezt a rettenetes népséget. Sir Robert elutasította a kérést. Ha ezt tennék, ezek az emberek egyszerűen berohannának a fák közé, ők pedig most nincsenek felkészülve egy ilyen összecsapásra, és különben is, mással kell foglalkozniuk, s amúgy sem lenne szerencsés harcba keveredni ezzel a mocskos népséggel. Aggódtak Allison miatt.

Mikor visszaindultak a tábor felé, Bittie még mindig a látottakon töprengett.

Sir Jonnie-hoz hajolt, s így szólt: - Sir Jonnie, hogy lehetnek ezek ennyire mocskosak, ha állandóan esik az eső?

2.

Már éjszaka volt, mikor a hatalmas, csapatszállító harci gép leereszkedett a bányaközpont mellé. Az épületek ugyanolyan kihaltak voltak, mint ahogy hagyták őket, csak az állatok merészkedtek egyre közelebb a táborhoz. A szemétben turkáló vadállatok nesze, leopárdok morgása, ragadozók vérfagyasztó üvöltése, és más, ismeretlen állatok szuszogása vette körül a tábort. A többségük a környéken heverő temetetlen brigantik holttestét marcangolta.

A lebegő állvánnyal és a mozsárral megpakolt teherszállító érintetlenül állt a hangárajtóban. A másik teherszállító még nem ért vissza, valószínűleg még mindig a konvojt üldözte.

Jonnie ismét végignézett a kihalt a táboron. A fények még mindig égtek. A távoli bányák szivattyúinak zaja elhallatszott a táborig. Ha külső erők nem zavarnák meg a gépeket, valószínűleg még évtizedekig működnének magukban.

A távíró folyamatosan ontotta magából az üzeneteket. Jonnie átnézte az elindulásuk óta érkezett papírokat. ,,MacIvor, hoznál némi üzemanyagot Moszkvába?” “Itt a johannesburgi forgalomirányító. Küldtek gépet felénk? Ha nem, lezárom a leszállóteret éjszakára.” “Isaac, kérlek, gyere be, Isaac. Figyelj, Isaac, hagytatok használható teherhajót a grozniji bányavidéken? Át lehet őket alakítani személyszállításra? Kérlek, legkélőbb reggelig üzend meg a választ. Egy kicsit híján vagyunk szállítóeszközöknek.” “Lundy, töröltük a tibeti utadat. Szükségünk van rád és a másodpilótádra. Egy szállításban kellene segítenetek.” Az üzenetek nagyobb része psziklózsargonban íródott.

Jonnie rádöbbent, ezek az üzenetek egy támadó számára remek információkat nyújtanának arra nézve, hogy melyik területek aktívak, s így melyeket érdemes támadni. A korábban érkezett hasonló táviratok pontos célpontokat adtak a Mark 32-ek számára.

Ha a konvoj eléri az úti célját, és a psziklók támadásba lendülnek, akár még vissza is foglalhatják az egész bolygót.

Azon gondolkodott, nem kellene-e elrendelnie egy hetvenkét órás rádiócsendet. A baj azonban már megtörtént. A legújabban érkezett táviratokat valószínűleg a Viktória-tónál lévő bányavidék nyomtatója is kinyomtatta, így már a psziklók mindenképpen hozzájutnak a legfrissebb hírekhez, a rádiócsend elrendelése pedig csak felébresztené a gyanújukat. Meg kell állítaniuk a konvojt, ez az egyetlen megoldás.

Végigballagott az üresen kongó folyosókon. A psziklók szinte az összes fegyverüket magukkal vitték. Nem akarták, hogy a kézifegyverek a brigantik kezére kerüljenek. Még szerencse, hogy a nagy sietségben elfeledkeztek a mozsarakról.

A teherszállítóval kiálltak az épület elé, a sötét udvarra. Jonnie bezárta a tábor kapuit, nehogy leopárd vagy kígyó tévedjen be az épületekbe.

Visszament a csapatszállító géphez, és gondolatban sorra vette, milyen lépéseket kellene megtenniük. Azt találta ki, hogy a géppel alacsonyan, a földhöz tapadva, repüljenek kelet felé, és helyezzék el úgy a gépet, hogy bármikor támadni tudjanak vele. Nem akarta, hogy a gép megjelenjen a földjárók képernyőin. Támadó pozícióba helyezkednek a meredély mögött, amögött, amelyik az utat szegélyezi… aztán mikor felbukkan a konvoj, oldalról tűz alá veszik a járműveket. Mi lesz, ha megfordulnak, és elindulnak visszafelé? Nos, addigra mögéjük kerül egy lebegő fúróállvány, s az állványról mozsárral tűz alá veszik a psziklókat, így azok nem tudni visszavonulni.

- Mi? - kérdezte a hitetlenkedő Robert, a Róka. - Mozsárral a földjárók ellen? Ez lehetetlen. A konvoj vissza fog menekülni az erdőbe, és soha nem tudjuk majd onnan kicsalogatni őket. Ó, szóval azt akarod, hogy ez a gép is a levegőbe emelkedjen, és segítsen megakadályozni a psziklók visszavonulását. Az más. Ez mégiscsak egy harci gép.

- Meg kell próbálni kárt tenni a teherszállítókban és a földjárókban anélkül, hogy felrobbantanánk őket - mondta Jonnie. - Nem használhatunk radioaktív lövedékeket. Csak a psziklófegyvereket alkalmazhatjuk. Állítsátok őket “széles lövés”-re, “láng” nélkül, és “kábítás”-ra. Nem akarom megölni őket. Ahogy kiérnek az erdőből, meg kell akadályozni őket abban, hogy visszavonulhassanak. Én megyek mögéjük, ti pedig majd oldalról lövitek őket. Rendben?

- Rendben, rendben, rendben. - A koordinátor felajánlotta Jonnie-nak, hogy szól az oroszul beszélő koordinátornak, aki akkor éppen Ivannal beszélgetett, hogy magyarázza el az oroszoknak, mit kell tenniük.

- Ne felejtsétek - szólt Jonnie -, elképzelhető, hogy Allison is valamelyik járművön van, ezért figyeljetek oda, nehogy lelőjétek.

- Rendben, rendben, rendben. - Ezt is el fogják mondani az oroszoknak.

- Jó - szólt Robert, a Róka -, nagyon jó. Csapatunk nagy részét nem tudjuk eligazítani, mert a tolmács eltűnt valahová. Ez az előrelátó tervezés és előkészítés! Remélem, szerencsénk lesz. Szükségünk lesz rá.

Jonnie így szólt: - Számbeli fölényben vagyunk a psziklókkal szemben.

- Mi? - kiáltotta Robert, a Róka. - Legalább százan vannak, mi pedig csak ötvenen.

- Én is így gondoltam - mondta Jonnie. - Most legalább csak két pszikló jut egy emberre.

Mindannyian felnevettek. Az eső újult erővel kezdett zuhogni rájuk, mégis jobb kedvük kerekedett.

Jonnie a teherszállító felé indult, ahol egy skót és négy orosz várta már, s már kapaszkodtak volna fel a teherszállítóra s a lebegő fúróállványra, mikor valaki szintén a járműhöz szaladt. Bittie MacLeod volt az. Ő is szeretett volna velük menni.

Jonnie ezt nagyon nem akarta. Nem szerette volna belerángatni a fiút a közelgő összecsapásba. Bittie azonban nagyon büszke volt. Jonnie töprengett. Ezt szinte nehezebb volt megoldani, mint kitervelni, hogy milyen taktikát válasszanak a psziklókkal szemben.

Bittie elmerült a kétezer évvel ezelőtti világ történeteiben, melyekben igaz lovagok küzdöttek a tűzokádó sárkányok ellen, hogy megmentsék szívszerelmüket. Nem is volt ebben semmi rossz. Bittie kedves, fiatal kölyök volt, s egyetlen dolog vezérelte, hogy felnőttként olyan legyen, mint Dunneldeen, vagy maga Jonnie. Az álmai azonban szembetalálkoztak a korral, amelyben élt, s az újkori sárkányokkal, melyekkel neki is meg kell küzdenie. Soha nem fog úgy élni, mint Dunneldeen “herceg”, vagy “Sir” Jonnie, ha most nem vigyáznak rá. Csak a büszkesége jelentett akadályt. Jonnie keresni kezdett valamit, amivel visszatarthatja Bittie-t attól, hogy felszálljon a teherszállítóra, de úgy, hogy lehetőleg mégse bántsa meg a fiút.

Jonnie jégkék szeme megakadt az egyik ülésen heverő bányarádión, melyet a fiú markába nyomott. Jonnie rácsapott a saját rádiójára, amely az övén lógott. Közel hajolt Bittie füléhez, és belesuttogott. - Szükségem van valakire, aki a harc kirobbanása után jelenteni tudja nekem, ha valami nincs rendben. Addig ne kapcsold be, amíg az első lövés el nem dördül. Utána viszont azonnal szólj, ha bármi rosszul alakulna. - Jonnie az ajkához szorította a mutatóujját.

Bittie azonnal felvidult. Boldog volt, hogy olyasmiben vehet részt, ami csak Sir Jonnie-ra és őrá tartozik. Bólintott. - Ó, igen, Sir Jonnie! - mondta, és elindult a harci gép felé.

Jonnie, az átázott talajon bicegve körüljárta a teherszállítót. A jármű fényszóróiból előtörő fénysugár áttörte a sűrű esőfüggönyt. Jonnie végignézett a jármű legénységén, beszállt a vezetőfülkébe, s bólintott a sofőrnek.

A teherszállító, hátán a lebegő állvánnyal, s azon a mozsárral, a sarat dagasztva, elindult a fák között húzódó út felé. Készen álltak, hogy megküzdjenek a földjárókkal.

3.

Brown Limper Staffor pompázatos irodájában trónolt, s az íróasztalán heverő visszataszító holmit vizsgálta. Undorodott tőle.

Minden a terveknek megfelelően alakult. A kupolás épület - néhányan azt mondták, ez volt a néhai kormányzósági palota - helyreállításával részben végeztek, s még a kupoláját is sikerült befesteniük fehérre. A nagyterem kiválóan megfelelt a Tanács számára, még egy emelvény is állt az egyik fala mentén, mellyel szemben széksorok sorakoztak. Hatalmas, pszikló íróasztalt kapott minden tanácstag, melyet beállíthatott az irodájába (kicsit kényelmetlen volt a munka a túlméretes íróasztal mellett, de ha az emberszék alá egy ládát tettek, máris sokkal könnyebben tudtak dolgozni). A közeli hotel is megnyitotta kapuit, ahol lehetőség nyílott a látogatóba érkező magas méltóságok elszállásolására, s - egy tibeti szakács irányítása mellett - a konyha is egyre kiválóbb ételeket készített, melyeket valódi porcelántányérokon szolgáltak fel a szállóvendégek számára.

A ketrecnél tett látogatások felbecsülhetetlenül értékes információkkal gazdagították Brown Limpert. Terl egyáltalán nem érdemli meg, hogy ilyen körülmények között, egy ketrecben tartsák fogva. A pszikló már megbűnhődött a vétkéért, s rendkívül segítőkésznek mutatkozott. Hogy félreismerték a psziklókat!

A tanulás lassan meghozta gyümölcsét. A rendszeres látogatások ugyan elvették Brown Limpertől a szabadidejét, de hatalmas politikai ismeretanyaggal gazdagították. Terl beutazta a világegyetemet, mint a Bányatársaság legfontosabb alkalmazottja, s a fejében felhalmozott tudás, kormányzásról és politikáról, a legfontosabb tőkéjévé vált.

Túl sokan voltak már ahhoz, hogy mindannyian felkeressék a ketrecet, a világ különböző pontjairól származó törzsfőnökök pedig már amúgy is nehezteltek amiatt, hogy hosszú órákat és napokat kell a kormányzósági palotában tölteniük, miközben saját, otthoni ügyeik is megoldásra vártak. Ahhoz is túl sokan voltak már, körülbelül harmincan lehettek, hogy képesek legyenek valamit tenni. Kitörő lelkesedéssel osztották fel a világot öt kontinensre, s határozták el, hogy ezentúl minden kontinenst csak egy személy fog képviselni a Tanácsban. A harmincfős tolongás helyett a Tanács egy öt főből álló, döntésképes csapat lenne. És miután elmagyarázták nekik, hogy az otthoni, törzsi ügyek sokkal fontosabbak, mint a Tanácsban folyó papírtologatás, és hogy mostantól kezdve mindenki a saját népe boldogulásával foglalkozhat, mivel a leghozzáértőbb emberekre otthon van szükség, a tanácstagok boldogan, és főként gyorsan megegyeztek néhány unokafivér, vagy más rokon személyében, akik helyettük elfoglalják az öt, kontinentális széket.

Az ötfős Tanács még mindig egy kissé nehézkes volt, de minden abba az irányba haladt, hogy hamarosan két főre apadjon. Még egy kis munkára, és egy kevés türelemre volt szükség ahhoz, hogy Terl felbecsülhetetlen értékű tanácsait felhasználva, Brown Limper, az elkövetkező hetek valamelyikén, a Tanács megbízottjává váljon, aki függetlenül, de persze a Tanács nevében hozhat döntéseket, és cselekedhet. Csupán csak egy tanácstitkár fogja segíteni a munkáját, akit nem szükséges döntéshozó helyzetbe hozni, elég ha a nevét le tudja írni. Minden sokkal jobb lesz akkor.

A skótok nem örültek a változásoknak. Tiltakoztak az. ellen, hogy legalábbis igazgatási szempontból; beolvasszák őket Európába, de ősi dokumentumokat mutattak nekik, melyekből az derült ki, hogy ez korábban is így volt. A változás azzal járt, hogy a skótokat egy, az alpoki törzsből származó német képviselte a Tanácsban, de a régi Tanács megszavazta az átalakítást, s így azok az átkozott skótok többé már nem tudták megkérdőjelezni Brown Limper fontos előterjesztéseit.

A törzsek boldogok voltak. A Tanács írásban rögzítette a számukra, hogy jogosan élnek azon a helyen, melyet lakhelyül választottak. Formálisan is megkapták a terület városait, és minden mást, ami az életterük határain belül húzódott. Brown Limper egyre népszerűbbé vált a törzsfőnökök és törzseik körében, kivéve a skótokat. Azoknak semmi nem volt jó. Volt képük azt állítani, hogy ez a hercehurca csak arra szolgál, hogy Brown Limperé legyen az egész amerikai kontinens. Arra persze semmit sem tudtak mondani, hogy nem egy, hanem négy törzs él Amerikában - egy kétfős Brit Columbiában, négy ember Sierra Nevadában, létezik egy néhány fős indián törzs a déli vidéken, és Brown Limper törzse. Az, hogy ezek mind Brown Limper falujában laknak, nem tartozik a tárgyhoz.

A főváros kiválasztása is szerencsésen alakult. Néhány törzsfőnök, ki tudja miért, azt szerette volna, ha az ő vidékén lesz az első számú város. Mikor azonban felvilágosították őket arról, hogy egy főváros kialakítása és fenntartása milyen terheket ró az ott élőkre, és hogy Brown Limper törzse is csak jószívűségből és emberszeretetből áldoz olyan sokat a fővárosra, elfogytak a jelentkezők. Denver lett a világ első számú városa, s már közel volt a döntés, hogy a nevét “Staffor”-ra változtassák.

Még a régi Tanács felbomlása előtt megalapították a Földi Bankot, s végül is ennek köszönheti azt az émelygő érzést, ami most a gyomrát piszkálja.

Egy MacAdam nevű skót jelent meg egyszer Brown Limper előtt, s mutatott neki egy galaktikus kreditet, amely abban az időben még értéktelen papírdarab volt az emberek szemében. Adam mesélni kezdett egy Svájcban élő németről, akinek rengeteg szarvasmarhája volt, s a tehenek tejéből sajtot készített, s gazdag ember lévén egy okmányt bocsátott ki, amellyel megkönnyítette a cserekereskedelmet. A kiadott pénzt a környék népcsoportjai használni kezdték. Jó ötletnek tűnt egy olyan pénzt kibocsátani, amelyet az összes törzs elfogadna fizetőeszközként, s így talán a termelés is fellendülne. A pénz ötletét a “Föld törzsei” is támogatták, mire megalapították a Földi Bankot.

Szédületes sebességgel készültek a bankjegyek. Eljött egyszer az Adam által emlegetett német, s elmesélte, hogy a bátyjának van néhány metszett fadarabja, melyekkel gyönyörű fametszeteket lehet nyomtatni papírra. Az ősi London romjai között, egy hatalmas raktárban, üres bankjegypapírokat találtak nagy mennyiségben, és a Zürich nevű helyen nyomtatni kezdték a pénzt. Nem sokkal ezután már ki is bocsátották a fizetőeszközt.

A bankjegy csak egyetlenegy címletben létezett: egy földi kredit. A pénz kibocsátása azonban nem járt egyértelmű sikerrel. Az emberek nem tudták, hogy mit kezdjenek vele. Még mindig lovakat és hasonló értékeket használtak csereáruként, és senki nem tanította meg nekik, hogy mire való a pénz. Az első kibocsátás sikertelenségét egy második készlet kiadásával próbálták ellensúlyozni.

A másodszorra kibocsátott bankók egy példánya hevert Brown Limper íróasztalán. Ideges lett tőle. Nemcsak hogy bosszantotta, de még a gyomra is felkeveredett miatta. Betegnek érezte magát. A fametszet egyébként szépre sikerült. Ezt a bankjegyet is, mint az első sorozatot, a Földi Bank bocsátotta ki. Mindkét oldalán szerepelt egy “1”-es szám, s az összes földi nyelven ráírták: “Egy kredit”. “Minden hivatalos és magánforgalom érvényes fizetőeszköze” felirat is olvasható volt a bankjegyen, méghozzá az összes létező nyelven.

“A Föld Tanácsa engedélyével.” “Készült a Föld törzseinek felügyelete mellett.” Szerepelt még rajta a két bankigazgató aláírása, és kész.

De a bankjegy közepén egy nagy, ovális keretben Jonnie Goodboy Tyler arcképe volt látható!

Egy képfelvevő által rögzített kép alapján készíthették a portrét. Szarvasbőr inget viselt, s a haja, a műtét miatt, még nagyon rövid volt. Nevetséges arckifejezését talán nemesnek gondolták, mikor pont ezt a tekintetet választották ki arra, hogy a bankjegyen szerepeljen. Ráadásul még egy psziklófegyvert is tartott a kezében.

Ez még semmi! Még a nevét is rányomtatták: “Jonnie Goodboy Tyler.”

És még ez sem minden. A kép alá odaírták: “A psziklók legyőzője.”

Émelyítő. Szörnyű.

Hogy tehetett a bank ilyen ostobaságot?

Alig tizenöt perccel ezelőtt beszélt rádión MacAdammel. Mindketten egyetértettek abban, hogy az első bankjegykibocsátás nem járt sikerrel, és hogy már kiadták a második sorozatot, amely remélhetőleg nagyobb népszerűségnek örvend majd. Adam kifejtette azt az álláspontját, miszerint az emberek nagy részé nem tudja, mi az a pénz, de Jonnie Goodboy Tylert szinte mindenki ismeri. Ez elvezeti majd az embereket ahhoz, hogy felfogják, valami értékeset tartanak, a kezükben, habár biztosan lesznek, akik nem tudva, mit kezdjenek a pénzzel, bekeretezik a kapott bankót, és kifüggesztik a falukra. Igen, mondta Adam, a pénzt már szétküldték a világban, és az valószínűleg már eljutott az összes törzshöz. Nem, visszavonni nem lenne szerencsés, mert egy ilyen lépés rontaná a bank szavahihetőségét.

Brown Limper azt próbálta elmagyarázni, hogy a bankjegy lehetséges hatása ellentétes a Tanács törekvésével. Létezett egy egyhangúan meghozott rendelet, amely arról szólt, hogy többé senki nem folytathat háborút. Betiltották a törzsek közötti ellenségeskedést. Brown Limper úgy értelmezte a döntést, hogy a Tanács nemcsak a Földön, hanem a Földön kívül is megtiltotta a háborúskodást.

Ez a bankjegy ellentétes a háborúellenes határozattal, szólt a logikus ellenérv. Ez… a fickó… egy fegyvert tart a kezében, amellyel további, psziklók elleni, vagy Isten tudja ki elleni harcra ösztönzi az emberiséget.

MacAdam elnézést kért, és azt mondta, szól a Zürichben dolgozó németnek, de a hangja cseppet sem tűnt bűnbánónak. A bank helyzete már megszilárdult, és csak a Tanács vesztené el a hitelét azzal a lépéssel, ha az amerikai kontinens leválna az egységes bankrendszerről, és más pénzt kezdene használni. A bankot létrehozó szövetség stabil, és a bank a jövőben is annak érdekében fog tevékenykedni, hogy előmozdítsa a földi gazdaságot és a pénzforgalmat. Azért is nagy kár volna, ha a mostanság megalakuló Világbíróság legelső ügye a bank és a Tanács közti feszültség rendezése lenne. Ráadásul ezt a feszültséget csak a bizalom hiánya idézte elő.

Nem, Brown Limper sokkal bonyolultabbnak látta ezt a kérdést.

Nem fogja kikérni a Tanács tagjainak véleményét sem. Le fog menni a ketrechez, de most az egyszer nem reménykedett abban, hogy a pszikló segíteni tud rajta.

- Jonnie Goodboy Tyler. A psziklók legyőzője. - Brown Limper leköpte a bankjegyet.

Azon vette észre magát, hogy őrjöngő mozdulatokkal tépkedi a bankót.

Szétszórta a papírdarabokat.

Aztán összeszedte őket, majd kemény és gonosz arckifejezéssel elégette a széttépett bankjegyet.

Miután elhamvadt a papír, az öklével többször rácsapott a hamura. Valaki belépett az irodájába, és boldog mosollyal megkérdezte tőle: - Láttad már az új bankjegyet? - És mutatott egyet!

Brown Limper kirohant a hivatalából, s keresett egy eldugott zugot, ahol elhányhatta magát.

Később, mikor már lehiggadt, eltökélte, hogy folytatja a Föld ügyeinek előmozdítását, még akkor is, ha az egész világ ellene fordul. És most biztos, hogy elkapja azt a Tylert.

4.

A teherszállító hajtóműve kétségbeesetten küzdött a puha sárral. A jármű lassan araszolt előre a nedves éjszakában. Ezek a járművek, a hajtóművük segítségével, néhány láb magasságban lebegtek a talaj felett. Amikor azonban pocsolyák és hatalmas, a víz által kimosott lyukak felett haladt a teherszállító, a haladása már minden volt, csak nem lebegés.

A teleportáció elvén működő hajtómű folyamatosan figyelte a jármű és a talaj közti távolságot, és igyekezett sima siklást biztosítani a teherszállítónak. A hatalmas pocsolyák és a laza, felázott talaj miatt azonban az érzékelők számára nem volt teljesen egyértelmű, hogy hol van a felszín. Az eredmény felpörgő, majd lelassuló hajtómű, és csontrázó döcögés lett. A gép kínlódása majdnem megsüketítette a rajta utazókat.

Egy kerekeken gördülő jármű meg sem tudott volna moccanni ezen az “úton”. A pocsolyákkal és sziklákkal tarkított “út” talán csak a vadállatok számára volt gond nélkül járható. Az ércszállítók, melyek évszázadokon keresztül taposták ezt az utat, teljesen lepusztították róla a humuszt, és már csak a sziklás talaj maradt, ami ellent tudott állni az állandóan szakadó esőnek.

Jonnie aludni próbált. Halálosan fáradtnak érezte magát. A bal karja lüktetett az állandó igénybevételtől, mivel még nem tudott bot nélkül járni. A tenyerén megkeményedett a bőr, de az erdőben, az állandó nyirkosságtól a bőrkeményedés felpuhult, és most úgy lüktetett, mintha a tenyeréről lenyúzták volna a bőrt. Négy napon keresztül küzdöttek a dzsungellel, négy napon keresztül főttek a saját izzadságukban. Jonnie négy napon keresztül szinte el sem engedte a botját, és mikor álomra hajtották a fejüket, elborították őket a vérszívó rovarok, hogy megvámolják a dzsungelbe bemerészkedett embereket. Ha azt akarja, hogy sikerrel járjanak, meg kell próbálnia aludni.

Az ülés persze hatalmas volt, viszont cseppet sem volt puha. Minden gödör és szikla, amely megdobta a járművet, megdobta az ülésekben utazókat is. Pont úgy, mint most.

Jonnie kinyitotta a szemét, és kinézett a szélvédőn. Elefántok farát látta maga előtt! Farkukat himbálva ballagtak az esőben. Nagy megelégedéssel vették igénybe a teherszállítók által kijárt utat. A pszikló teherszállítókon nem volt duda, viszont mindegyikre szereltek hangosbeszélőt. Az orosz sofőr belekiabált a mikrofonba. Szólt az elefántoknak, hogy menjenek az útból, de ez láthatóan cseppet sem zavarta a hatalmas állatokat. Néhány szót ismételgetett egyfolytában. Valami “suk-in-sik” volt, s Jonnie arra gyanakodott, ez biztosan nem az “elefánt”-ot jelenti. Behunyta a szemet, hogy megpróbáljon aludni.

Mikor ismét felnézett, éppen egy leopárd állt a teherszállító előtt. A vadállat elejtett egy szarvast, és az út közepet szemelte ki arra, hogy lakmározzon a zsákmányából. Jonnie azonnal látta, a leopárdot idegessé teszi, hogy vacsora közben zavarják. Dühödt vicsorgásából és zöld szemének villogásából tisztán látszott, hogy hajlandó lenne megküzdeni a teherszállítóval. A hangosbeszélő ismét bömbölni kezdett. Időközben leváltották az orosz sofőrt, így a hangszóró Jonnie számára is érthető nyelven szólalt meg. A skót egy harci kiáltást ordított a hangosbeszélő mikrofonjába, mire a leopárd, lemondva a vacsorájáról, beszaladt a fák közé. Kikerülték a szarvastetemet, és folytatták az útjukat.

Egy teherszállító akár nyolcvannal is tudott száguldani sík úton, ezen a göröngyös erdei úton azonban örültek, ha tartani tudták a nyolc mérföld per órás sebességet. Nem csoda, hogy napokig tart az út a tábortól a fő bányavidékig! A psziklók sem tudtak gyorsabban haladni ezen a terepen. Mi sem bizonyította ezt jobban, mintha néhány mérföldenként elhelyezett kupolás házacskák.

Jonnie megállította a járművet, mikor elértek az első ilyen útszéli épületet. A ház kiváló búvóhely lehetett volna, habár Jonnie nem gondolta, hogy akár egy pszikló is visszamaradt volna harcolni. A kupola elég nagy volt ahhoz, hogy akár négy vagy öt pszikló is elférjen alatta, ha várniuk kellett a szervízkocsira, vagy ha egyszerűen csak megéheztek. A kupola belül üres volt, csak a vadállatoktól és az esőtől védte meg a benne lakókat.

Sem a másik teherszállítónak, sem a legénységének nem látták nyomát sem, így folytatták az útjukat.

Reggel felé Jonnie arra ébredt, hogy a teherszállító megtorpant. A lámpákból előtörő fénysugár alig tudott keresztülhatolni a sűrű esőfüggönyön. A sofőr megérintette Jonnie vállát, és az előttük húzódó útra mutatott. Jonnie felült.

Valaki indákból jelet fabrikált az útra. Egy nyíl volt az. Az indák vágási felületei arra engedtek következtetni, hogy vagy karddal, vagy bajonettel vágták le az indákat a fák törzseiről. A psziklók a fegyverüket használták volna. Valószínűleg a csapathoz tartozik az, aki a jelet készítette. Üzenni akart valamit.

A nyíl az útszéli pihenőházra mutatott.

Fegyvercsörgés hallatszott a teherszállító rakfelületéről, mivel a skótok kézbe vették a fegyvereiket, és felkészültek a jármű elhagyására. Jonnie magára terítette az esőköpenyét, megtapogatta a fegyverét, majd kézbe vett egy bányalámpát, és megmarkolta a botját.

Ahogy kilepett a vezetőfülkéből, az eső azonnal befolyt a nyakába.

Ez a házikó csak abban különbözött a többi, út mentén sorakozó házikótól, hogy lábnyomok vették körül, s az ajtaja résnyire nyitva volt. Jonnie a botjával belökte a házikó ajtaját. Emberi vér szaga csapta meg az orrát.

Valami megmoccant a helyiségben. Jonnie előhúzta a fegyverét. Egy jókora patkány rontott ki Jonnie mellett az ajtón.

Az egyik skót rohamfegyverrel állt Jonnie mögött, s két orosz is a házikó felé közeledett.

Jonnie a bányalámpával bevilágított a házikóba. Valami feküdt a fal mellett. Jonnie nem látta tisztán, hogy mi lehet az, ezért előrelépett. A talpa alatt szétfröccsent egy vértócsa.

A lámpával megvilágította a padlón heverő valamit. Még közelebb lépett. Nehéz volt kivenni, hogy mi lehetett egykoron ez a cafatokra tépett húshalom. Jonnie meglátott egy ruhafoszlányt. Egy… szoknya darabja volt!

A véres húshalom nem volt más, mint Allison.

A skót és az oroszok megkövülten bámulták a holttestet.

A közeli és alapos vizsgálat megmutatta; hogy Allison összes vénája és artériája sérülés nélkül vészelte át a mészárlást. A psziklókarmok óvatos, de határozott mozdulatokkal tépték le a húst Allisonról. A holttestet a felismerhetetlenségig összeszaggatták.

Órákig haldokolhatott.

A torkát és az állkapcsát a végére hagyhatták, mivel ez a terület majdnem sértetlen maradt. Kínvallatás pszikló stílusban!

A halott valamit tartott a kezében. Egy éles psziklószerszám volt az, melyet a pszikló szerelők gyakran hordtak a zsebükben. A motorok koordinátapontjainak megtisztítására használták. Ekkor vették észre, hogy Allison combjának fő ütőerét átvágták.

Allison valószínűleg önkezével vetett véget az életének.

Meg tudták volna menteni? Nem, ebben az erdőben és ezen az úton nem, gondolta Jonnie szomorúan. A psziklók már a táborban elkezdhették a kínzást, és itt már csak, mikor attól féltek, hogy Allison meghal, befejezték szörnyű tettüket. Ráadásul semmi olyat nem tudtak meg Allisontól, aminek hasznát vehetik.

Allison még a saját expedíciójáról sem tudott semmit. Igaz, a bázisok elhelyezkedését és az emberek számát kiszedhették belőle. Ha Allison tudta ezeket az adatokat, egészen biztos, hogy elmondta. A kínszenvedés, amit átélhetett, jócskán túlléphette az emberi tűrőképesség határát.

Megmaradt fogait azonban még halálában is összeszorította, s az állkapcsa is csukva volt. Allison talán mégsem beszélt.

Végül is mindegy, hogy beszélt-e vagy sem. A konvojnak úgyis ütött az utolsó órája. A szűk szemű oroszok hamarosan megpecsételik a sorsát, a skót kardok pedig halálos csapást mérnek rá.

Nem sokkal később a skót kiment a házikóból, s egy ponyvával tért vissza. Gyengéden ráterítette Allison földi maradványaira, és így szólt: - Visszajövünk érted, legény, de ne félj, véres lesz a kardunk!

Jonnie kiballagott az esőbe. Hirtelen rádöbbent, hogy a skótok véres bosszút fognak állni a brigantikon.

A psziklók? Ő sem volt már biztos benne, hogy valóban élve akarja-e őket. Ésszerűbb megoldást forgatott a fejében.

5.

A reggeli félhomályban megpillantották a másik teherszállítót. A balszerencse, amely elkísérte őket egész nap, ezzel a momentummal vette kezdetét.

Az éjszakai bukdácsolás közepette a teherszállító elérte azon folyók egyikét, melyek kelet-nyugati irányban szelték ketté az utat. A teherszállító délkeleti irányban haladt. A sofőr valószínűleg holtfáradt lehetett, nem lassított, hanem ugyanazzal a sebességgel ráhajtott a vízre. A jármű, sima vízfelszín esetében, képes volt arra, hogy a vízen haladjon, mivel ilyenkor az érzékelő a vizet tekintette talajnak. Mivel azonban a víz valóban nyugodt volt, s emiatt a hajtómű alig emelte a járművet a felszín fölé, így fordulhatott elő, hogy a teherszállító, mikor elérte a folyó partját, egy homokbuckának ütközött, belemerült a vízbe, és most ott állt a folyó szélén, munkaképtelenül.

A legénység a lebegő állvánnyal a fák közé repült, és védekező állásba helyezkedett. Nagyon megörültek, mikor meglátták Jonnie-t. A folyópart nyüzsgött a krokodiloktól, s a vadállatok egyre közelebb merészkedtek a lebegő állványhoz. A harcosokat körbevevő krokodilgyűrű egyre szűkült, viszont senki nem mert lőni, mert attól tartottak, hogy a lövéssel felhívnák magukra a psziklók figyelmét.

A teherszállító rakfelületén helyet csináltak a másik lebegő állványnak, majd intettek a harcosoknak, hogy emelkedjenek fel, és szálljanak rá a járműre. Az állvány motorjának bömbölése, és a krokodilok zajongása felverte az erdő csendjét. Jonnie attól félt, hogy túl közel vannak a konvoj végéhez, és idő előtt magukra vonhatják a psziklók figyelmét.

A félig elmerült teherszállítót ott hagyták a folyóparton, s a másik járművel, amely immár két állványt és két mozsarat cipelt, átkeltek a folyón, és folytatták az üldözést.

Hamarosan az út járhatóbbá vált alattuk. Megváltozott a talaj. Gyorsíthattak. Körülbelül tizenkét-tizenöt órányi hátrányuk lehetett a konvoj mögött, habár a konvoj biztosan nem tudott olyan sebességgel haladni, mint egy önálló jármű.

Kora délutánig száguldottak, s észre sem vették, hogy egyre világosabb lesz körülöttük. Hirtelen kibukkantak az erdőből, s kijutottak egy tágas szavannára.

Három mérfölddel előttük ott haladt a konvoj!

Hálát adva az égnek, hogy nem vették őket észre, megfordultak, és visszaszáguldottak a fák közé.

Jonnie kelet felé irányította a teherszállítót, majd mikor elnyelte őket az őserdő, megálltak.

A szavannát fű és bokrok borították. Egy kaktuszféle növény különösen elszaporodott ezen a vidéken.

Jonnie felmászott a vezetőfülke tetejére, hogy jobban lásson. Aha! A konvoj éppen akkor ért be a szorosba. Az elöl haladó földjáró már el is tűnt a völgyben. A valamikori folyó belevájta magát a közeli hegy lábába, s így jöhetett létre az a hosszú völgyszoros, amely éppen elnyelni készült a konvojt.

Hegyek! Északkelet felé a hegyék csúcsa beleveszett a felhőkbe. Talán még jég és hó is lehet rajtuk.

Valami megváltozott. Aztán rájött. Nem esett az eső! Az égen felhők úsztak, a nap nem sütött, a forróság leírhatatlan volt, szinte tapintani lehetett a párát, de az eső mégsem esett!

Az oroszok feszülten figyelték a konvojt. Lenyűgöző volt. A legalább ötven járműből álló konvoj, melynek nagy része teherszállító volt, utolsó morzsányi üzemanyagával, hatalmas, fekete kígyóként kanyargott a szavannán. A psziklóknak már fogytán lehetett a légzőgázuk. Három, nem, öt földjáró kísérte a konvojt. Az élen haladó földjáró egy Boxer osztályú harcjármű volt, szinte áthatolhatatlan páncélzattal. Egy másik földjáró haladt a konvoj közepén, és három harcjármű zárta a sort. A konvoj zúgása, a nagy távolság ellenére is, eljutott hozzájuk.

A mulatság csak akkor kezdődhet el, ha az egész konvoj eltűnik a szurdokban.

Jonnie az orosz tiszt felé fordult, aki ugyan alig beszélt angolul, de jelek és a porba rajzolt térkép segítségével Jonnienak sikerült elmagyaráznia, hogy mit kér tőle. A szoros déli oldala egy domb, míg a másik fele egy meredek sziklafal volt. Ha az egyik lebegő állvány a domb mögé repülne, és megvárná, hogy az összes jármű beérjen a szurdokba, majd a mozsárral lőni kezdené a szemben lévő sziklafalat, a leomló kövek eltorlaszolnák a szurdokból kivezető utat, s így elvágnák a visszavonulás egyetlen útját.

Az orosz megértette, hogy mit kérnek tőlük. Csapatával együtt felkapaszkodott az egyik lebegő állványra, s anélkül hogy kiemelkedtek volna a fák közül, eltűntek.

Jonnie feszülten figyelte a konvojt, amely még mindig befelé kígyózott a szurdokba. Ez már egy igazi hadművelet volt, olyan, amilyenekről az ősi emberkönyvekben olvasott. Mikor majd az egész konvoj a szurdokban lesz, a mozsárral leomlasztják a szemközti sziklafalat, s így elzárják a visszafelé vezető utat, a szurdok másik végében pedig ott várakoznak a többiek, akik szintén leomlasztják a sziklát, és tűz alá veszik a psziklókat. A jobb oldali domboldal is elég magas volt ahhoz, hogy arrafelé ne menekülhessenek, a bal oldalon pedig sziklafal magasodott. Megfordulni sem tudnak majd. Elég lesz föléjük repülni, és felszólítani őket, hogy adják meg magukat A hibátlan hadművelet-terveknek azonban van egy nagy hiányosságuk, mégpedig az, hogy ritkán válnak valóra.

Megvárták, hogy a konvoj eltűnjön a szurdokban. Egy pillanatra észrevették a lebegő állványt, ahogy az éppen elfoglalta a pozícióját a domb mögött. Nagyszerű. Már csak a földjáróknak kellett áthaladni a szoros bejáratán. A konvoj eleje már rég eltűnt Jonnie szeme elől.

Aztán BUMM! Megszólalt a szurdok túlsó végén rejtőzők mozsara. BUMM! BUMM! BUMM!

A konvojt záró földjárók azonban még nem értek be a szurdokba.

Jonnie a lebegő állvány irányítópultja felé nyúlt. Négyfős legénysége azonnal felugrott az állványra.

Az állvány a levegőbe emelkedett. Jonnie ujjai leírhatatlan táncot jártak a kezdetléges pulton. A gép ezer láb magasságban abbahagyta az emelkedést, és az erdő széle felé indult.

Ismét látta a konvoj elejét. A szurdok túlsó végén rejtőző csapat leomlasztotta a sziklafalat, s a leomló kőzuhatag eltorlaszolta a Boxer típusú földjáró útját. Jonnie látta az oroszokat, akik a szurdok végénél rejtőztek el, s látta azokat is, akik a domb mögé bújtak.

A Boxer nekigyürkőzött a kőhalomnak. A fegyverét nem tudta elég meredek szögben felemelni. Hátrált, majd ismét felfutott a torlaszra, hogy az orra minél magasabbra kerüljön. Tüzelni kezdett.

A lövések egymás után csaptak elő a földjáró fegyveréből. Gránátokat lőtt ki, melyek magasra felrepültek, s a támadók vélt búvóhelyére csapódtak be. A mozsár azonban megállás nélkül köpködte magából a lövedékeket, melyek egyre több sziklát omlasztottak le a meredek sziklafalból.

A hátsó három földjáró hátrálni kezdett. Semmi nem zárta el az útjukat!

Jonnie a lebegő állvánnyal megállt félúton az erdő és a konvoj vége között. A záró földjárók megfordultak. Ha szétszóródnak a szavannán, csak a harci géppel lehet őket feltartóztatni. Igen, ezek is Boxerek voltak. Nem, akkor még harci géppel sem lehet megállítani őket.

A konvoj elején a földjáró folyamatosan ostromolta a sziklatorlaszt, valószínűleg azért, hogy kellően meredek szögbe emelhesse a fegyverét. A konvoj közepén haladó földjáró szintén tüzelt, de ő sem tudott átlőni a magas sziklafal fölött.

Jonnie az egyik skót fülébe kiáltott: - Döntsük rá a fákat az útra!

A skót megfordította a mozsarat, mire az oroszok, a billegő szerkezet korlátjába kapaszkodva, lövedéket adtak egymás kezébe, amit az utolsó bedobott a mozsár tömzsi csövébe.

Az első lövedék az utat szegélyező egyik hatalmas fa törzsét találta el, amely keresztbe rádőlt az útra.

Egyik lövedék a másik után csapódott az erdőszéli fák közé. A fák, gomolygó porfelhőt verve maguk körül, egymás után zuhantak az útra. Egyre nagyobb torlasz állta el az erdőbe visszavezető utat. Jonnie megbillentette az állványt, hogy könnyebb legyen a mozsárral célozni.

A három földjáró vezetője észrevette, hogy az utat eltorlaszolták előttük. Tudták, hogy a fák között hiába próbálkoznának. Nekivágtak a szavannának, s közben lőni kezdték a lebegő állványt.

Jonnie mozogni kezdett a lebegő állvánnyal, amely még messziről sem hasonlított harcjárműre, hogy elkerülje a földjárók lövéseit. Az állványnak nem volt páncélzata, tulajdonképpen csak egy lap volt, amelyen még állni sem volt könnyű.

Dunneldeen lecsapott a harci géppel. Legalább háromezer láb magasságban lehetett, hogy eddig nem vették észre.

Fűvel kevert földcsomók vágódtak az égbe a három Boxer körül.

A szorosban haladó konvoj vége eltűnt a szemük elől. A három földjárósofőr azt gondolhatta, a konvoj ismét megindult, s ezért a szoros felé iramodtak, hogy eleget tegyenek feladatuknak, vagyis hátulról védelmezzék a konvojt. Beszáguldottak a szorosba, majd megtorpantak. Ők is megpróbálták lőni a szoros túlsó végén elrejtőzött támadókat.

A másik, közelben megbúvó állvány, amelyről a psziklók nem tudtak, kiemelkedett a domb mögül.

A mozsarából kirepülő lövedékek becsapódtak a szemközti sziklafalba, amelyről kőzuhatag omlott az utolsóként a szorosba beérkezett földjáró mögé. A porfelhő betöltötte a szoros végét, s a leomló sziklák lassan eltorlaszolták a menekülés útját.

A vezető Boxer ismét nekiszaladt az útját álló akadálynak. Abban a pillanatban, mikor az orra felemelkedett, egy mozsárlövedék csapódott a hasa alá.

A Boxer a levegőbe emelkedett, majd hatalmas döngéssel a hátára esett. A földjáró mozdulatlanul hevert az út közepén.

Jonnie nagyot sóhajtott. Már nyúlt a rádiója felé, hogy szóljon Dunneldeennek, repüljön a psziklók fölé, és a hangosbeszélőn keresztül szólítsa fel megadásra őket, mikor a szerencséjük a visszájára fordult.

6.

Összeomlás!

A rádió hangszórójából előtörő psziklózagyvaság közül azonnal kihallotta Bittie metszően éles hangját. - Senki nem maradt, aki tudna oroszul! Sir Jonnie! Senki nem tud beszélni az oroszokkal!

- Mi történt? - üvöltötte Jonnie.

- Sir Jonnie, a földjáró eltalálta a búvóhelyet! Sir Robert. Ivan őrnagy, és a koordinátorok nem mozdulnak. Én egy ponyvahalom alatt voltam. Korábban kellett volna szólnom, de - sípolás - nem találtam a rádiómat!

Ismét a psziklók zagyvasága hallatszott a rádióból. Ők is ugyanezt a csatornát használták.

Jonnie a lebegő állvánnyal észak felé iramodott, hogy elkerülje a szorost.

Az összetorlódott konvoj tehetetlenül állt a szoros alján. Megfordulni nem tudtak. Menekülni sem. Az előttük magasodó sziklatorlaszt még akkor is képtelenek lettek volna szétlőni, ha a lőszer korlátlan mennyiségen állt volna rendelkezésükre.

Csak néhány lövést adtak le az oroszok. Hárman álltak a sziklafal tetején.

Parancsok harsantak fel a bányarádió hangszórójából.

A psziklók kiszálltak a járműveikből, felhúzták gázmaszkjaikat, és magukhoz vették a fegyvereiket. Felsorakoztak a szurdok alján.

További psziklóparancsok hallatszottak a rádióból.

A hatalmas lényekből álló csapat elindult a sziklafal felé. Négyszáz yard, vagy még annál is több várt rájuk a meredek sziklafalon, melyet mászva kellett megtenniük. A psziklók támadásba lendültek!

Ez nem volt komoly probléma. Dunneldeen tudta a dolgát. Mindenki számára biztos volt, hogy megvárja, míg a psziklók félútig érnek, majd kábításra állított fegyverrel lelövi őket.

Ismét Bittie hangja hallatszott a rádióból. - Az oroszok nem értik! Felmennek a sziklafal tetejére!

Jonnie kissé magasabbra emelte a lebegő állványt, hogy jobban lásson. Bittie talán izgatottabb volt a kelleténél. Jonnie semmi rosszat nem talált abban, hogy az oroszok a sziklafal gerince felé iramodnak.

Igen, a körülbelül harminc főből álló orosz csapat, kézben tartott rohamfegyverekkel kapaszkodott egyre magasabbra a sziklafal hátoldalán. A másik oldalon a psziklók már száz yardot másztak felfelé, és még további háromszáz várt rájuk a meredek sziklafalon.

Néhány perc múlva, mikor a psziklók már elég távol lesznek a járműveiktől, Dunneldeen támadásba lendül, és kábító lövésekkel megbénítja őket.

Bittie így kiáltott: - Az oroszok teljesen megőrültek Ivan őrnagy miatt! Azt hiszik, hogy meghalt! Nem hallgatnak senkire!

Jonnie a sziklafal mögé kormányozta a lebegő állványt, leereszkedett vele, majd leugrott róla. Ő is a sziklafal gerince felé indult. Az oroszok már elérték a csúcsot. Néhányan közülük a psziklókra lőttek.

- Ne! - kiáltotta Jonnie. - A gép majd leteríti őket!

Egy orosz sem fordult Jonnie felé. Tekintetükkel a tisztjeiket keresték. Észrevették az egyiket, aki valamit lekiabált a szurdokba, majd a pisztolyával lőni kezdte a psziklókat.

A tiszt ismét kiáltott valamit, mire a katonái felegyenesedtek. Úristen! Támadni akarnak!

Mielőtt Dunneldeen rátámadhatott volna a felfelé mászó psziklókra, a meredek sziklafal megtelt lefelé ereszkedő, ordítozó oroszokkal. A vérük forrt a haragtól. Megálltak, és tüzeltek, majd tovább ereszkedtek, ismét megálltak, és ismét tüzeltek!

A sziklafal lángba borult!

A psziklók megpróbáltak ellenállni a bosszúszomjas rohamnak. A psziklófegyverek dörgése összekeveredett a rohamfegyverek kereplésével.

Dunneldeen kétségbeesetten lebegett a sziklafallal szemben. Nem tudott volna úgy tüzelni a psziklókra, hogy közben ne tegyen kárt az oroszokban.

A vérszomjasan lövöldöző oroszok már elérték az első psziklókat!

A lejjebb lévő psziklók megfordultak, hogy leereszkedjenek a járműveikhez. Az oroszok kegyelmet nem ismerve másztak utánuk.

Néhány hatalmas psziklótest lezuhant a meredek sziklafalról. Voltak olyan psziklók is, amelyek megpróbáltak szembeszállni a támadóikkal. Rohamfegyverek kereplése volt a válasz. A legelső pszikló már elérte a járműve vezetőfülkéjét. Az egyik orosz fél térdre ereszkedett. s célzott. A psziklót kettévágta a lövedék.

Az oroszok elégedetten felkiáltottak.

A sziklafal elcsendesedett.

Jonnie a szeme elé táruló látványt vizsgálta.

Legalább száz psziklóhulla, s csupán három orosz halott.

Füst szállt fel a még mindig parázsló ruhákból.

Katasztrófa! El akarta fogni ezeket a psziklókat!

Jonnie elindult lefelé a sziklafalon. Meglátta az orosz tisztet, aki felemelt fegyverrel kereste a még mozgó psziklókat.

- Keressetek néhány élőt! - kiáltotta Jonnie az orosz felé. - Ne végezzétek ki a sebesülteket. Keressetek élőket!

Az oroszok értetlenül bámultak Jonnie-ra. Vonakodtak engedelmeskedni neki. Angol szavakat halásztak elő az agyukból. - Ezek pszikló! Megöl őrnagy!

Jonnie ismét elmondta nekik, hogy élve akarja a sebesült psziklókat. Sem az orosz tisztek, sem a közlegények nem örültek Jonnie kérésének, de azért felfogták, hogy mit akarnak tőlük. Piszkálni kezdték a fekvő psziklókat, s a gázmaszkjuk membránját figyelték, hogy mozog-e. Ha mozgott, az azt jelentette, hogy a pszikló még él.

Négyet találtak, melyeket meglőttek ugyan, de életben maradtak. Nem nagyon tudták megmozdítani az ezer font súlyú testeket, csak kiegyenesítették a végtagjaikat.

Megjelent MacKendrick, aki félig járva, félig mászva megközelítette az életben maradt psziklókat. Megnézte a négy psziklót, és megrázta a fejét. - Talán. Nem sokat tudok a psziklóanatómiáról, de talán el tudom állítani ennek a zöld vérnek a szivárgását.

Az egyik psziklónak különbözött a ruhája a többiétől. Talán egy mérnök? - Próbálj meg mindent! - mondta Jonnie, s elbicegett a búvóhely felé.

Bittie a sziklafal tetején integetett, majd eltűnt az egyik szikla mögött.

Jonnie felért, és végignézett a szeme elé táruló látványon. A búvóhelyül választott terület egy mélyedés volt, amely a sziklafal gerince mögött húzódott. A földjáró lövedéke pont a teknő mögé csapódott be.

A felszerelés tönkrement. A rádió darabokra szakadt.

Bittie Sir Robert mellett térdelt, és a kezében tartotta az öreg skót fejét. A veterán szeme megrebbent. Kezdett magához térni.

Mindannyian elvesztették az eszméletüket. Vér szivárgott az orrukból és a fülükből. Jonnie közelebb lépett a sérültekhez. Talán egy-két ujj is eltörött, de komolyabb sebesülést nem látott a sérülteken.

Kulacsából vizet öntött a kendőjére, és ő maga is letérdelt a sebesültek mellé. Robert, a Róka, Ivan őrnagy, két koordinátor, és egy skót rádiós hevert ájultan a sziklateknőben.

Miután végzett a vérfoltok letörlésével, visszakapaszkodott a gerincre, és lenézett a szurdokba. Semmi nem robbant fel. Ez azt jelentette, hogy az oroszok hagyományos, nem radioaktív lövedékeket használtak. De hát nem a járművek, és nem is más zsákmány miatt jöttek ide, hanem élő psziklókat szerettek volna foglyul ejteni.

Három orosz és Angus a hátára fordult földjáróhoz léptek. A búvónyílás a jármű tetején volt, ezért Angus egy fáklyát dugott be az egyik kémlelőnyíláson. Az egyik orosz benézett. Angus tölcsért formált két tenyeréből, és bekiáltott: - Életben vagytok?

Angus felnézett a sziklafal tetején álló Jonnie-ra, és megrázta a fejét. Felkiáltott: - Összezúzódtak és megfulladtak!

Sir Robert ingatag lábakon Jonnie-hoz lépett, majd falfehér arccal ránézett. Jonnie visszanézett rá.

Sir Robert szóra nyitotta a száját, de Jonnie megelőzte. - A történelem legalaposabban előkészített támadása!

7.

Három kemény napba telt, míg eltakarították a romokat, és elfoglalták a Viktória-tavi bányavidéket.

Az ércszállítók által kijárt út dél felé fordult, hogy elkerülje a hegyeket, majd észak felé kanyarodott, s elérte a bányavidéket.

A bányavidéktől északnyugatra magasodott a Holdhegység. Hosszú gerincén legalább hét hatalmas szirt tört az ég felé, melyek mindegyike elérte a tizenhatezer láb magasságot. A méltóságteljes hegycsúcsok csak ritkán bukkantak ki az állandó ködfelhőből. Az Egyenlítő mentén, az elviselhetetlen forróságban, ismeretlen volt a hó és a jég, az ég felé törő hegycsúcsok azonban mégis fehéren szikráztak a napsütésben. Még gleccserek is kanyarogtak a hegyekről lefelé, s mikor nagy ritkán felszakadozott a felhőréteg, a fehér csíkok szemkápráztató látványt nyújtottak.

Ez a terület két vagy három ország határvidéke volt egykoron. A psziklóinvázió idején, vagy azt megelőzően, a hegyszorosokba nukleáris aknákat telepítettek. Felesleges hangsúlyozni, hogy a psziklók, hiába voltak közel a hegyekhez, sosem merészkedtek be a hegyszorosokba és a hágókba. Számos aprócska törzs maradt fenn a Hold-hegységben, barnák, feketék, és még néhány fehér is. Ezek a törzsek a mai napig éheztek, mivel az elmúlt évezredben távol kellett maradniuk a gyümölcsöket adó erdőktől és a termékeny szavannáktól, s a hagyomány oly erősen beivódott a lelkükbe, hogy a psziklóktól való megszabadulásuk után sem merészkedtek le a hegyekről.

Az ősi embertérképek a közelben lévő gátat “Owens vízerőmű”-nek nevezték. Az ősi erőmű látta el energiával a bányavidéket, méghozzá oly bőségesen, hogy a psziklók bátran égve hagyhatták az összes lámpát, járva hagyhatták a bányagépeket, és még így sem keletkezett fennakadás az energiaellátásban.

Kiterjedt bányavidékről volt szó. Hét, föld alatti szinten helyezkedtek el az irodák és a raktárak, valamint számos bányában fejtették a volfrámot és a kobaltot, s ezek a bányák tömve voltak különböző bányagépekkel. MacArdle azonban az első rajtaütés alkalmával felrobbantotta az üzemanyag- és lőszertelepeket.

A négy sebesült psziklót az egyik szálláskörletben helyezték el, s légzőgázt pumpáltak a helyiségbe. MacKendrick nem sok reményt fűzött a felépülésükhöz, de azért küzdött az életükért.

A holttesteket is sikerült elhelyezniük. Hullaház nem volt a bányavidéken. Versenyt futva az egyenlítői forrósággal, rakodógépekkel megrakott teherhajót indítottak útnak a bányavidékről, amellyel aztán a psziklóhullákat felvitték a hóhatár fölé, s az embertérképeken “Elgon”-nak nevezett hegycsúcs havára kirakták őket. Kilencvenhét, egyenként ezer font súlyú holttest hevert immár a fagyos hegyoldalban.

- Igaz, nincs róla papírunk - szólt Dunneldeen, miután végeztek -, de kiválóan értünk a pszikló temetkezéshez! Szó szerint vérfagyasztó. - Mindannyian felnevettek a gyengécske tréfán.

Kotrógépekkel megtisztították az utat, daruval visszafordították a Boxert, s a többi járművel is a bányavidékre hajtottak.

Thor is visszaérkezett, hogy segítsen nekik. Azt mondta, néhány törzs tudomást szerzett a csapásról, amit az emberek mértek a psziklókra, s mikor hallották, hogy a psziklókat sikerült letörölni a Föld színéről, Tyler csatanapjának nevezték el azt a napot. Thor a visszafelé vezető úton megállt vadászni a szavannán, és így rengeteg vaddal lepte meg harcostársait. Ünnepeltek és táncoltak. - Néha nagyon kellemes a bőrödbe bújni, Jonnie! Csak sajnos így nem lehettem itt, mikor a psziklók ellen harcoltatok. Két helyen mégsem lehetek egyszerre. - Thor már visszafelé tartott, mikor észrevette a konvojt, amely éppen akkor bukkant ki az erdőből. Észrevétlenül lebegett kétszázezer láb magasságban, készen arra, hogy közbeavatkozzon, ha a helyzet úgy kívánja. Képrögzítőre vette az egész csatát, de meglepetten vette tudomásul, hogy senki sem akarja megnézni.

Boldogok voltak, hogy végre kiszabadultak az állandó eső birodalmából. Fáradtan ücsörögtek a pihenőcsarnok hatalmas psziklófotelelben. Jonnie a táviratokat böngészte, amelyek megállás nélkül ömlöttek a nyomtatóból. Semmi különös. Félredobta őket.

- Jobban tennénk, ha dolgoznánk - mondta Jonnie.

De hát dolgoztak. Mi ez, ha nem munka? Robert, a Róka megrázta a fejét. Angus a két kezét nézte, melyek sebesek voltak az elmúlt napok megfeszített munkájától. Dunneldeen maga elé bámult, s azokra a hosszú órákra gondolt. melyeket a psziklók elszállításával töltöttek, majd arra, hogy még ki is kellett rakni a holttesteket a hóra. Ivan őrnagy bekötözött kezét a szája elé emelte, s valamit súgott a mellette ülő koordinátornak, aki megsúgta neki, hogy mit mondott Jonnie. Az orosz erre összevonta a szemöldökét. Nem az ő emberei ölték meg az összes psziklót, hozták be a járműveket, takarították ki az épületeket, és csináltak minden mást?

- Nos - szólt Jonnie -, nem szívesen emlékeztetlek benneteket arra, hogy nem ezért jöttünk ide.

Rendben. De akkor…

- Azért vagyunk itt - folytatta Jonnie -, hogy kiderítsük, miért lettek öngyilkosok a Chamco fivérek.

Az ördögbe a Chamcókkal! Psziklók voltak, és különben is, meg akarták ölni Jonnie-t.

Sir Jonnie beszédet tartott. Néha várt, hogy a koordinátor le tudja fordítani a szavait oroszra.

Elmondta nekik, hogy nem tudja, fennmaradt-e a Pszikló, vagy sem. Beszélt a galaktikus bankjegyekről, s azokról a fajokról, melyek írása megtalálható volt a pénzen. Körbeadta a nála lévő bankjegyet.

Lassan kezdtek rájönni, hogy miről is beszél Jonnie. A Föld védtelen volt egy lehetséges ellentámadással szemben. Ha megmaradt a psziklók bolygója, bármikor távbombázók jelenhetnek meg a Föld egén. A többi faj is könnyen megszállhatja a Földet. Ha rájönnek, hogy megszűnt a psziklójelenlét, eláraszthatják a bolygót, hogy ők bányásszák tovább a Föld kincseit.

A legfontosabb lépés újjáépíteni a teleportációs területet, hogy ismét azon keresztül támadhassák a Psziklót.

Már értették. Sem csoport, sem szervezet nem foglalkozik a Föld védelmének kérdésével.

- Ezért nekünk kell kézbe venni az ügyet.

Egyetértettek.

- Angus! Készítsd elő azt a gépet, amellyel észrevettétek a fejemben a fémdarabot. Belenézünk a psziklófejekbe! Ha találunk bennük valamit, és az életben maradt psziklókat még meg lehet műteni, talán mégis lesz valaki, aki újjáépíti a teleportációs területet! Képrögzítőket küldünk majd a Psziklóra és más bolygókra, és akkor majd megtudjuk, hogy hányadán állunk. Egyelőre csak a sötétben tapogatózunk, s így hamarosan halott emberek leszünk.

- Ismerjük a teleportáció matematikáját - mondta Angus. - Én is láttam a könyveket, ember. Még kézbe is vettem őket!

- De semmit nem tudunk kihámozni belőlük - válaszolta Jonnie. - Egy héten keresztül próbáltam megfejteni őket. Nem vagyok matematikus, de valami hibádzik abban a matematikában. Nem áll össze! Szükségünk van egy psziklóra, aki nem lesz öngyilkos, ha a teleportációról kérdezzük.

- De Jonnie - szólt MacKendrick -, nem láthatunk bele a fejükbe. Semmilyen készülékkel nem tudjuk elolvasni a gondolataikat!

- Mikor ágyban feküdtem, és még nem tudtam mozgatni a jobb karomat és a jobb lábamat - kezdte Jonnie -, emberkönyveket olvastam, melyek az agyról és a mozgatóidegekről szóltak. És tudjátok, mit találtam?

Nem tudták.

- Annak idején, mikor az embereknek még kórházaik és sebészeik voltak - mondta Jonnie -, talán ezerkétszáz évvel ezelőtt, agyba ültetett elektromos kapszulákkal kísérleteztek, melyekkel befolyásolni tudták a csecsemők viselkedését. Gombnyomásra nevettek és sírtak, vagy éppen éhesek lettek.

- Undorító kísérlet - szólt Robert, a Róka.

- Azt gondolták - folytatta Jonnie -, hogy az egész populációt ellenőrzés alatt tarthatnák, ha kapszulákat ültetnének az emberek fejébe.

A koordinátor oroszra fordította Jonnie szavait. Ivan őrnagy azt mondta, az ő hazájában a vezetők mindig is erős nyomást gyakoroltak a népre, de ezt senki sem szerette.

- Nem tudom, hogy valaha is megtették-e - folytatta Jonnie -, de mikor végiggondoltam ezt a Chamco-ügyet, rögtön ez jutott az eszembe. Miért támadt rám két, idáig együttműködő áruló, miután kiejtettem néhány, az ügy szempontjából fontos szót a számon? Többször végignéztem a felvételt, amit valaki a helyszínen rögzített. Arra akartam rávenni őket, hogy építsék újjá a teleportációs területet, s erre nyugtalanná váltak. Ezután azt mondtam: “Ha elmagyaráznátok nekem…”, mire mindketten nekem ugrottak.

- Talán valami visszatartja bennük az információt - szólt Robert, a Róka. - Ők…

- Két nap múlva öngyilkosok lettek - mondta Jonnie. - Ezután megkérdeztem Kert, hallott-e már olyasmiről, hogy egy pszikló öngyilkosságot követ el. Azt mondta, egyetlenegy ilyen esetről tud. Az egyik bolygón, melyen ő is szolgált korábban, egy idegen fajt dolgoztattak. Az egyik mérnök munka után elindult inni, megölt egy idegent, majd két nap múlva öngyilkos lett. Más esetről nem hallott. Ne feledjétek - tette hozzá jelentőségteljesen -, minden holttestet visszaszállítanak a Psziklóra. Kell lenni valaminek, amit el akarnak titkolni mások elől.

A társaság zsongani kezdett. Mindenki a mellette ülő felé fordult.

- Szóval, arra gondoltam, hogy a psziklókba, mikor azok még kicsik - folytatta Jonnie -, beleültetnek valamit, ami meggátolja, hogy technológiai megoldásaikról beszéljenek!

MacKendrick és Angus egyre izgatottabbak lettek.

- Szóval ezért jöttünk ide - mondta Robert, a Róka.

Angus a géphez ment, hogy előkészítse a készüléket. MacKendrick a szálláskörletek szintjén felállított egy alkalmas asztalt. Thor és Dunneldeen a hegyek felé indulták, hogy lehozzanak néhány holttestet. Dunneldeen Thort és önmagát a “rettenetes duó”-nak nevezte. Nemsokára psziklóhullákat fognak kirángatni a hóból, hogy lehozzák őket a bányavidékre.

Hamarosan megtudják, hogy Jonnie-nak igaza van-e.

A bolygó eközben is védtelenül keringett az űrben.

Robert, a Róka üzembe helyezett egy légelhárító üteget, s megszervezte a hozzá való huszonnégy órás készenlétet. Ez a kis csapat - alig voltak ötvenen - négy pilótával és egy légelhárító üteggel még egy harci géppel szemben sem tudná megvédeni a bányavidéket. A Föld védelmére nem is gondolhattak. Nevetséges! Ettől függetlenül megtették a szükséges óvintézkedéseket. Legalább a lelkiismeretüket megnyugtatták.

8.

- Ki vagy? - kérdezte Terl. Tisztán látta a pózna melletti sötét területen álló figurát. A holdfényes éjszakán az alak jól kivehetően kirajzolódott a Sziklás-hegység hófedte lankái előtt.

Lars Thorenson vezette a ketrechez a vendéget, Staffor vezető tanácstag kifejezett kérésére. Lars végleg kibukott a pilótaiskolából, miután az egyik “harci manővere” olyan jól sikerült, hogy a gép a földhöz csapódott, ő pedig majdnem kitörte a nyakát. A Tanács mellé került mint “nyelvi asszisztens”. A nyakát tartó magas gallér nem zavarta a beszédben. Azt az utasítást kapta, hogy vezesse a vendéget a ketrechez, kapcsoltassa ki az áramot, adja be az egyik bányarádiót a ketrecbe, a másikat pedig nyomja a vendég kezébe. Lars nagy odafigyeléssel végezte a munkáját, s közben a fasiszta tanokat is terjeszthette a törzsek között, ami miatt ő és apja is rendkívül boldogok voltak. A vendég alaposan bebüdösítette a földjárót! Hirtelen Larsnak eszébe jutott, hogy a ketrecnél őrt álló hallgatót is el kell küldenie. Odarohant hozzá, és átadta neki Staffor tanácstag üzenetét.

Terl a vendéget méregette, s bízott benne, hogy az állatok iránt érzett megvetése nem látszik ki a maszkja alól, és nem hallatszik ki a hangjából. Ismerte Snith tábornokot, a brigantik parancsnokát. A biztonsági főnök, aki egyben hadvezére és politikai tisztje is volt ennek a bolygónak, mindent tudott erről a bandáról. Terl beletörődött abba, hogy egy embercsoport, amely az egyik esőerdő mélyén él, elérhetetlen és ellenőrizhetetlen a számukra, s az idők folyamán ezek az emberek még kapcsolatba is léptek a környék psziklóival. A brigantik ellenőrzésük alatt tartották az erdőben élő népeket, és a bányavidék számára folyamatos ellátást biztosítottak kínozni való bantukból és pigmeusokból. Azon a rettenetes helyen igazán nem maradt más szórakozás, csak az, hogy néha megkínozhattak egy-egy ember-állatot. Terl ötlete volt, hogy ezek a lények a környékre kerüljenek.

Terl meggyőzte Staffor-állatot, hogy szüksége lenne egy megbízható és engedelmes csapatra, amely védelmet biztosítana a környék számára. Staffor lelkesedett az ötletért. Nem igazán bízott meg ezekben a skótokban, akik ravaszak voltak és hitszegők. A hallgatókat sem tudta volna maga mellé állítani, mert azok egészségtelen és visszataszító módon csodálták Jonnie-t. A brigantik megérkeztek, de Staffornak nehézsége támadt a velük való megegyezés terén. Terl azt javasolta, hadd találkozzon ő a főnökükkel.

- Ki vagy? - ismételte meg Terl a kérdését a bányarádióba. Valóban tudnak ezek a lények psziklóul?

A válasz pszikló nyelven érkezett, de úgy hangzott, mintha a briganti valami ragacsot tartott volna a szájában. - A kérdés az, hogy te ki a szar vagy? - kérdezte Snith tábornok.

- Terl vagyok, ennek a bolygónak a biztonsági főnöke.

- Akkor mit keresel ebben a ketrecben?

- Ez egy megfigyelőpont, amely távol tartja tőlem az embereket.

- Ah - mondta Snith. (Miért gondolja ez a pszikló, hogy tréfál?)

- Úgy hallottam - szólt Terl -, valami probléma adódott a fizetés körül. (Ostoba állat: kirángattalak a dzsungelből, közben pedig nem veszed észre, hogy mekkora hatalmam van!)

- A tartozásról van szó - mondta Snith. Természetes volt a számára, hogy bányarádión keresztül beszél egy psziklóval, Soha nem is beszélt másképpen velük. Most azonban tisztességes üzletről volt szó.

- Tartozás? - kérdezte Terl. Azt gondolta, a bányavidék psziklói robbanószerekkel fizettek az emberekért.

- A nemzetközi bank bérelt fel minket - magyarázta Snith. Ismerte a legendát, tudta hogy igazuk van, ráadásul kiválóan értett az üzlethez. Úgy érezte, nagyszerűen tud számolni. - Fejenként és naponta száz dollár. Még nem fizettek ki minket.

- Hány ember és hány nap? - kérdezte Terl.

- Ezer emberrel és ezer évvel számolok.

Terl agya gyorsan forgott. Évente egy embernek 36 500, az 36 500 000 az összesnek, és az 36 500 000 000 az ezer évre. - Hé - mondta Terl megrökönyödve -, ez több mint egymillió!

Snith komoly arckifejezéssel bólintott. - Így van. Nem akarják kifizetni. - Ez a pszikló tudja, hogy nehéz helyzetbe kerültek. Talán mégis sor kerül a kifizetésre.

Terl kész volt a válasszal. Ennek a darab szarnak fogalma sincs a számtanról! - Felbérelt benneteket, így mondtad, egy nemzetközi bank, hogy Kishanganiban, majd Kinshasában gyilkoljátok le a kormányt, majd várjátok meg a bank képviselőjét, aki kifizeti a béreteket. Jól mondom?

Snith nem szólt semmit. A legenda ennél homályosabb volt, habár azt gondolta, most olyasvalakivel beszél, aki érti a dolgát.

Terl mindig is értette a dolgát. Nem volt szüksége arra, hogy utánanézzen a történteknek, mert a bolygón ismerték a foglyul ejtett zsoldosok történetét. Néhány napon keresztül vallatták őket, nagyszerű lehetett. - De az őseitek - folytatta Terl - csak Kishanganiban végezték el a feladatukat. Soha nem jutottak el Kinshasáig.

Snith maga is tudta ezt, habár csak homályosan. Bízott benne, hogy nem fog szóba kerülni. Az őseik tettét durván félbeszakította a psziklóinvázió. Nem tudta, hogy most mi fog következni.

- Tudhatod - folytatta Terl -, hogy azt a nemzetközi bankot eladták. - Bízott benne, hogy a briganti üres feje magába szívja a hazugságot. - A Gredides-rendszerben működő Galaktikus Bank vásárolta meg.

- Gredides-rendszer? - képedt el Snith.

- Tudod - mondta Terl -, a nyolcas számú univerzum. - Ez igaz volt, valóban ott működött a Galaktikus Bank. Mindig egy kis igazsággal kell megédesíteni a hazugságot.

- Ah - mondta Snith teljesen összezavarodva. Jobb lesz, ha figyel. Ez a pszikló át akarja verni. Ez már máskor is megtörtént. Éberen figyelt.

- És - hazudott tovább Terl - a Galaktikus Bank átvállalta a nemzetközi bank összes tartozását, beleértve a tiéteket is. - Ez a fordulat majdnem hanyatt lökte Snithet.

- Így a Galaktikus Bank ügynöke (ha egyáltalán létezne ilyen!) felhatalmazott engem, hogy fizessem ki a tartozásuk felét, vagyis ötszázezer dollárt. - Azon gondolkodott, vajon mi lehet az a dollár. - Remélem, ez a megoldás elfogadható a számotokra.

Snith igyekezett kiverekedni az agyára boruló köd fogságából. Egy fillérre sem számított. - Persze - mondta elégedetten. - Azt hiszem, rá tudom venni az embereimet, hogy fogadjuk el ezt a megoldást.- Ez az! Kap mindenki tíz dollárt,. a többi meg a főnöké. Gazdag lesz!

- Van még valami probléma? Szállás? Találtak nektek szálláshelyet?

Snith azt válaszolta, hogy igen, egy egész “negyedet” kaptak odaát a városban, egy négyzetmérföldnyi területet házakkal és minden egyébbel. Romosak, de jó lesz bennük lakni.

- Ragaszkodjatok hozzá, hogy adjanak nektek valami egyenruhát is - mondta Terl. A briganti mocskos öltözékét figyelte, a majombőrből varrt ruhát, a keresztbe vetett öveket, rajtuk a mérgezett hegyű nyílvesszőkkel. A szeme megakadt a gyémánttal díszített napellenzős sapkán. - Meg kellene mosakodnotok, és a szőrötöket is rendbe kellene tenni, hogy katonásan nézzetek ki.

Ez égbekiáltó gyalázat volt! Snith mogorva lett. Ő maga éppolyan ápolt volt, mint az egyenruhája. Mind a húsz kommandója, egyenként ötven emberrel, kiválóan képzett katonákból állt. (Remélte, hogy nem veszik észre, hogy a kommandók, a rossz táplálkozásnak köszönhetően, már csak harmincöt katonából állnak.)

- És az étel? - kérdezte Terl.

Snith megriadt. Ez a pszikló olvas a gondolataiban? - Az étel rossz! - válaszolta Snith. - A házak tele vannak halottakkal, de már régiek és szárazak, nem lehet őket megenni. A szerződésünknek tartalmaznia kell egy étkezésre vonatkozó záradékot!

Terlnek csak ekkor jutott eszébe, hogy a brigantik köztudottan kannibálok. Szigorú hangon így szólt: - Számos záradéknak kell szerepelnie a szerződésben! - Az egész terve dugába dőlhet, ha szélnek eresztik ezeket a lényeket. Mikor az arany kibányászását készítette elő, kezébe akadtak olyan kinkókönyvek, melyek említést tettek ezekről az emberi állatokról, s arról is beszámoltak, hogy szenvedélyes kannibálok. Abban az időben az is megfordult a fejében, hogy a brigantikat használja az arany kibányászására, de aztán elvetette az ötletet, mivel emberek híján nem tudta volna mivel táplálni ezeket az állatokat.

- A szerződésben meghatározott időszakban - mondta Terl - marhahúst kell ennetek.

- Fura az íze - szólt a brigantik főnöke, de hajlandónak tűnt beleegyezni ebbe a kikötésbe. Sokszor ettek már bivalyt, majmot és elefántot is, mégsem lesz könnyű ezt elfogadtatni az emberekkel. Beszéljünk keményen! - Rendben, de csak akkor, ha megkapjuk a pénzt.

Terl azt mondta, személyesen készül visszautazni a Psziklóra, hogy összegyűjtse a pénzt, majd elhozza ide, erre a bolygóra. Addig álljanak szolgálatba, mint a központi vidék fegyveres ereje, és a Tanács őrsége.

- Visszahozod a tartozást? - kérdezte Snith. - A félmilliót? - Szavamat adom rá.

Egy pszikló szava? Snith így szólt: - Hat kiválasztott emberem elmegy veled, hogy biztosan elhozd a pénzt!

Terl nem tudta, hogy a birodalmi kormányzat vallatóra fogná-e ezeket a lényeket, a kormányzatnak inkább fontos, jól ismert személyiségekre lenne szüksége, de azonnal beleegyezett az ajánlatba. Kit érdekel, hogy mi lesz Snithtel, ha Terl végre sikerrel jár?!

- Persze, szívesen látom őket - mosolygott Terl. - Az elutazásomig azonban nekem is szükségem lesz a segítségetekre. Van még valami?

Igen, volt. Snith előhúzott valamit, és óvatosan megközelítette a ketrecet. Bedugta az időlegesen áramtalanított rácson, majd elhátrált a ketrectől.

Terl megrántotta a láncát, és felvette a valamit.

- Ezzel akarnak kifizetni minket - mondta Snith. - Csak az egyik oldalán van rajzolat. Azt hiszem, hamisítvány!

Terl közelebb ment a ketrec lámpájához. Mi lehet ez? Nem ismerte az írást, ami a papírdarabon szerepelt. - Nem hiszem, hogy el tudod olvasni - kötekedett a brigantival.

- De igen - mondta Snith. Valóban nem tudta elolvasni, de valaki megtette helyette. - Az van ráírva, hogy egy kredit, és hogy érvényes fizetőeszköz. A kép körül az olvasható, hogy “Jonnie Goodboy Tyler, a psziklók legyőzője”. - Ez zavarta a legjobban. Hogy a pénz szerint a psziklókat legyőzték.

Terl agyában szélsebesen cikáztak a gondolatok. - Ez valóban hamisítvány, és a szöveg tényleg hazugság!

- Gondoltam - mondta Snith. - Állandóan át akarják verni őket. Ezt már az ősapáik is megtanulták. Neked kell átverni másokat, mielőtt azok próbálnak meg átverni téged, szokták. mondani.

- Elmondom neked, hogy mit fogok tenni - mondta Terl a bányarádióba -, csak azért, hogy tudd, kinek dolgozol valójában. Hallgass meg. s ne szólj semmit. Miután visszatérek a Galaktikus Banktól, készpénzre váltom a szavaimat!

Világos beszéd volt. Most már tudta, hogy kinek fog dolgozni, s azt is tudta, hogy kitől fogja kapni a pénzt érte. Ez a pszikló megbízhatónak tűnt.

- Rendben - mondta Snith. - Egyébként rájöttem; hogy kit ábrázol a kép.

Terl a szeméhez emelte a pénzt. A lámpa gyatrán világított. A szarba. ez úgy néz ki, mint az ő állata! Azon gondolkodott, vajon tudja-e a nevét. Igen, homályosan emlékezett a különös hangzású szavakra. Az ő átkozott állata szerepelt a pénzen!

- Ez a madár berepült az erdőbe, és leterítette az egyik kommandómat - mondta Snith. - Nem is olyan régen. Figyelmeztetés nélkül lekaszálták az embereimet. Aztán ellopták a hullákat a psziklóktól kapott csereáruval együtt!

- Hol?

- Az erdőben, hol máshol?

Ez igen! A szimata azt súgta, hogy a pénzen szereplő lény a távoli törzseket látogatja! Így szokták meglátogatni a sajátjaikat? Alighanem igen. Terl tudta, hogy legszívesebben ő maga is ezt tenné. Ah, azt is tudta, hogy Staffor boldog, nagyon boldog lesz, mikor ezt meghallja! Az állat nem ott van, ahol hiszik, hanem gyilkolja a békés törzseket. Staffor eddig is egy gyors észjárású politikai bábfigurának bizonyult. Most egy haragos politikai bábfigura lesz belőle.

Vissza az üzlethez. Visszatette a bankjegyet oda, ahonnan elvette, elhátrált, majd Snith felvette a pénzt.

- Szóval, megalkotjuk a szerződést, majd közösen megvitatjuk - mondta Terl. - Helyezkedjetek el, és néhány héten belül, vagy még korábban, szolgálatba is állhattok. Rendben?

- Rendben - mondta Snith.

- Ráadásként pedig - tette hozzá Terl - engedélyt adok arra, hogy megöljétek azt az állatot. aki megtámadott benneteket.

Ez nagyon, nagyon jó volt. Snith az öreg város felé utazott. Sofőrje, a kötelességtudó Lars, a fasiszta hit terjesztése érdekében, és a hatalmas katonai vezér. Hitler iránti tiszteletből, megpróbálta elviselni a briganti bűzét.

9.

A Viktória-tavi bányavidék föld alatti terme dermesztően hideg volt. Angus egy nagy teljesítményű hűtőmotort állított fel a helyiségben, melynek hűtőbordáit a falhoz tolta. A levegőben lévő pára kicsapódott, és sötét pocsolyákba gyűlt a padlón.

A fém- és ásványérzékelő készülék halkan zümmögött. Képernyője fura, zöldes fénnyel világított. Tíz feszült arc fordult a monitor fölé: Dr. MacKendrické, Angusé, Sir Roberté, Dunneldeené és Jonnie-é.

A hatalmás, legalább tizennyolc hüvelyk átmérőjű, csúnya psziklófej ott feküdt a készülék alatt. A fej nagyrészt csontból állt. Külsőre nagyban hasonlított egy emberi fejhez, félhomályban akár össze is lehetett volna téveszteni vele, csakhogy jóval nagyobb volt. A psziklók fején is megtalálhatóak voltak azok a részletek, melyek jellegzetessé tették az emberi fejet, úgymint haj, szemhéj, ajak, orr, fül, csakhogy ezek csontból voltak, ezért a psziklók feje úgy nézett ki, mintha egy emberi fej karikatúrája lett volna. Amíg nem ért valaki az arcukhoz, nem derült ki, hogy a részletek csontosak. Csak tapintással lehetett megbizonyosodni keménységükről és merevségükről.

Az analizáló készülék nem tudott áthatolni a fejen. Nemcsak az arc, hanem a koponya nagy része is csontból állt. Ahogy az atya a korábbi, nem túl szakértő boncolás alkalmával megállapította, az agy a fej alsó, hátsó részében található. Akkor semmit sem kerestek a pszikló agyában, ezért meg sem próbálták felnyitni a koponyát.

- Csont - mondta Angus. - Majdnem olyan kemény, mint a fém!

Jonnie ezt nagyon jól tudta, mióta a hullaházban bunkósbottal fejbe verte Terlt.

Angus a különböző beállítások között válogatott. A pszikló betűkódok fémeket és érceket jelentettek. Öt ponttal magasabbra emelte a készülék érzékenységét.

-Várj! - szólt MacKendrick. - Egyet vissza! Azt hiszem: láttam valamit.

Angus egy fokozattal, majd még kettővel lejjebb csavarta a gép érzékenységét. Ez a beállítás a mészkő átvilágítására lett volna alkalmas.

Homályos foltok jelentek meg a képernyőn. Angus a “mélység” feliratú koronghoz nyúlt, és megpróbálta a sugár fókuszát a célterületre irányítani. A koponya csontozata jelent meg a képernyőn. Öt feszült szempár figyelte a monitort.

A skót egy másik koronghoz nyúlt, amellyel pásztázni lehetett az adott mélységben.

- Várj - szólt MacKendrick. - Vidd a sugarat kéthüvelyknyire a szájüreg felé. Oda! Most élesítsd. - Aztán: - Az az!

Tényleg volt ott valami, valami kemény és fekete, ami másképpen engedte át a hullámokat. Angus a rögzítőhöz nyúlt, majd surrogó hang kíséretében egy papírkép csúszott ki a készülékből.

- Tényleg van valami a koponyájukban! - mondta Robert, a Róka.

- Csak lassan a testtel - szólt MacKendrick. - Egyelőre ne vonjunk le következtetéseket. Lehet az egy szilánk, ami egy korábbi sérüléskor került be a koponyájába.

- Nem, nem, nem - mondta Robert. a Róka. - Ez teljesen egyértelmű!

Jonnie a kezébe vette a kinyomtatott képet. A kép szélén látható analízisgörbéket vizsgálta. Kint hagyta azt a pszikló kézikönyvet, amely az analízisgörbék megfejtését tartalmazta. A terem hideg volt, nyirkos és áporodott, s a munka sem érdekelte igazán, pedig életbevágóan fontos volt. Örült a lehetőségnek, hogy egy kisidőre kiszabadulhat ebből a jégveremből, és fellapozhatja a kézikönyvet.

Lapról lapra összehasonlította a kinyomtatott analízisgörbéket a könyvben szereplő illusztrációkkal. Sokáig tartott. Nem is nagyon értett hozzá. Nem találta meg azt a fémet, amely ilyen görbéket rajzol az analízispapírra. Ezután megpróbálta olyan szemmel nézni a görbét, mintha két fém ötvözetét jelentette volna.

A psziklók valószínűleg nem tették bele ennek a micsodának az analízisét a kézikönyvbe. Átkozni kezdte az oroszokat, akik azt gondolva, hogy a psziklók lemészárolták az őrnagyukat, féktelen haragjukban, vérfürdőt rendeztek a psziklók között. Az életben maradt psziklók igen rossz állapotban feküdtek az egyik hálókörletben. Kettő közülük egészen biztosan közönséges bányász lehetett, a harmadikat, a ruhája és a nála lévő iratok alapján, hivatalnoknak gondolták, míg a negyedik egy mérnök volt. MacKendrick nem hitt benne, hogy sikerülni fog. Kivették belőlük a lövedékeket, és össze is fércelték őket, de egyik sem nyerte vissza az eszméletét. Ott feküdtek a légzőgázzal elárasztott körletben, az ágyukhoz láncolva, s mind a négyen alig lélegeztek. Jonnie sosem látott még psziklók által írt elsősegélykönyvet, amely alapján kideríthették volna. hogy mit tegyenek a sérült psziklókkal. Gyanakodott, hogy nem is létezik ilyen kézikönyv. A Társaságnak fontos volt, hogy a holttesteket hazaszállíttassa, de az már kevésbe volt fontos, hogy a sérülteket életben tartsa, ráadásul a halottak hazaszállítását sem valami tisztelet vagy érzelem eredményezte, hanem az a törekvés, hogy elrejtsék őket az idegen tekintetek elől. Még csak kórházrészleg sem volt ezen a bányavidéken, pedig a bányaszerencsétlenségek igen gyakoriak voltak.

Álljunk csak meg! A könyv egyik ábrája majdnem olyan volt, mint az analízispapíron szereplő görbe. Réz! Ha megtalálná az analízisgörbe végét, ami más volt, mint a görbe eleje… ón! A két minta, együtt… igen, így már hasonlít. Réz és ón? Nemcsak. A görbe egy kicsi részlete még mindig különbözött a két fém görbéjétől. Megtalálta: ólom!

Nagy rész réz, némi ón, és egy kevés ólom! Egymás mellé rakta a három illusztrációt. Ez az!

Volt még egy kézikönyv, nagyon vastag, amely az ötvözetekkel foglalkozott. “Összetett fémek analízisgörbéi.” Körülbelül tízezer ábra szerepelt a terjedelmes kötetben, de így, hogy Jonnie már tudta, mit keres; könnyen rátalált a keresett ötvözetre. Megkereste a “rézötvözetek” fejezetet, azon belül az “ónötvözetek”-et, s legvégül rátalált az “ólomötvözetek”-re. Az ábrák között ott találta az ő analízisgörbéjét is. Már csak az ötvözési aránynak megfelelő ábrát kellett kiválasztania, s megkapta, hogy az adott fémekből hány tizenegyed (a psziklók a tizenegyes számrendszert használták) található az ötvözetben. Öt rész réz, négy rész ón és két rész ólom.

Egy emberkönyvet vett a kezébe, majd nemsokára, félhangosan, így szólt: - Bronz. Ez az ötvözet rendkívül tartós volt, hiszen az emberi .,bronzkor” tárgyai is nagyon sokáig fennmaradtak. Nagyszerű. Érdekes volt, hogy egy rendkívül fejlett technikával rendelkező faj ezt az ősi ötvözetet használja arra, hogy valamit beültessen a saját fajtája koponyájába. Mulatságos.

Visszament a jéghideg terembe, s elújságolta a felfedezését MacKendricknek. aki már egy kalapáccsal és egy vésőfélével nekilátott szétnyitni a halott pszikló koponyáját. Jonnie örült, hogy az elmúlt perceket a helyiségen kívül tölthette.

- A készülékkel végignéztük az egész koponyát - szólt Angus. - Semmi más furcsaságot nem találtunk.

- Átnéztem a zsebeit - mondta Róbert, a Róka. - A legalacsonyabb beosztású bányász volt. A személyazonossági kártyája szerint Clának hívták, negyvenegy évet szolgált a Társaságnál, és három feleség várja vissza a Psziklón.

- A Társaság fizet az asszonyoknak valamit a férjük után? kérdezte Dunneldeen.

- Nem - mondta Robert, a Róka, s egy gyűrött papírdarabot vett a kezébe. - Ez az értesítés úgy szól, hogy a Társaság elhelyezést biztosít az asszonyoknak egy társasági “ház”-ban, bármi is legyen az.

- A psziklótakarékosság - mondta Dunneldeen - egyben az erkölcsösség garanciája is.

- Ne viccelődjetek! - szólt Jonnie. - A pszikló fejében talált fémdarab egy ötvözet, a neve “bronz”. Nem mágneses, sajnos. Ki kell operálnunk. A mágnessel nem tudjuk kihúzni belőle.

Dr. MacKendrick ekkora már feltárta az agyat. Sebészi ügyességgel választotta szét az agy tekervényeit. Ott volt!

Két félkörből állt, melyeket a hátukkal erősítettek egymáshoz. A fémdarabot úgy helyezték el, hogy összekapcsoljon két agytekervényt.

MacKendrick elégedetten vette ki a fémdarabot az agytekervények közül. Letörölte róla a zöld vért, majd az asztalra tette. - Ne nyúljatok hozzá - mondta. - A hullától halálos fertőzést lehet kapni.

Jonnie a fémtárgyat bámulta. Sárga színű, matt fényű fémdarab volt. Fél hüvelyk széles lehetett.

Angus egy csipesszel felemelte, és az analizátor alá rakta. - Nem üreges - mondta. -Tömör. Egy fémdarab.

MacKendrick egy drótokkal és csipeszekkel megrakott dobozkát húzott elő. A dobozban volt még egy üzemanyagtöltet is, amely elektromos áramot szolgáltatott. De még mielőtt kesztyűs kezébe vette volna a drótokat és a csipeszeket, a pszikló agyát kezdte nézegetni. Agy volt, de egészen másképpen festett, mint egy emberi agy.

Levágott egy hajszálvékony szeletet az agy felszínéből, s egy bőrdarabot a hulla mancsából, majd régi, összetákolt mikroszkópja alá tette a mintákat. Belenézett az optikába.

MacKendrick meglepetten füttyentett. - A psziklók nem sejtekből állnak. Nem ismerem az anyagcseréjüket, de biztosan nem olyan, mint az emberé. Vírusos! Igen! Vírusos! - Jonnie felé fordult. - Úgy tűnik, hogy egy pszikló nem más, mint egy nagy halom vírus. - Látta Jonnie-n, hogy tele van kérdésekkel, ezért folytatta. - Ez persze tisztán akadémikus okoskodás. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a testük sokkal keményebb és sűrűbb, mint az emberi test. Persze ez már nem érdekes a számodra. Nézzük inkább az agyát.

Egy csipesszel ellátott vezetéket illesztett az agy egyik tekervényére, míg a másik vezetéket a hulla karjára csíptette. Ezután megmérte a vezeték ellenállását, majd hátralépett, és megnyomott egy gombot, amely elektromos áramot küldött a vezetékbe.

A jelenlévők legszívesebben kirohantak volna a teremből.

A psziklóhulla megmozdította a bal lábát.

- Jó - szólt Mackendrick. - Idegek. Ezeknél a hulláknál még nem állt be a hullamerevség. Még hajlékonyak. A járás idegközpontjára bukkantam. - Egy aprócska címkét ragasztott az agytekervényre. Festékkel megjelölte azt az agyterületet. ahonnan kivette a fémdarabot.

A jelenlévők halálra váltan figyelték, ahogy Dr. MacKendrick címkéket ragaszt az agy különböző pontjaira, miközben a psziklóhulla hol az állkapcsát szorítja össze, hol a fülét mozgatja, hol a nyelvét ölti ki, annak megfelelően, hogy melyik agyterületet éri elektromos impulzus.

MacKendrick így értékelte a hulla reakcióit: - Semmi szokatlan. Az elektromos impulzusok agyi parancsokat gerjesztenék. Az embertudósok már ezerháromszáz évvel ezelőtt rájöttek erre. Azt hitték, megtalálták a gondolkodás titkát, és kultuszt alakítottak ki az elképzeléseikből, amit “pszichológiá”-nak neveztek el. Ez mára elfelejtődött. Ennek semmi köze a gondolkodáshoz, sem semmiféle titokhoz, ez egyszerűen a test mechanikája. Békákkal kezdték. Nem csinálok mást, mint feltérképezem ennek a testnek a kommunikációs csatornáit. ennyi az egész.

De ez akkor is nagyon rémisztő volt. Lelkük legmélye kavarodott fel, mikor mozogni és lélegezni láttak egy hullát, amelynek, igaz csak néhány szívverés erejéig, még a szíve is megmozdult.

MacKendrick kesztyűbe bújtatott keze síkos volt a zöld vértől. Gyors és szakértő mozdulatokkal ragasztgatta a címkéket az agytekervényekre. Már több mint ötven pont szerepét sikerült meghatároznia.

- És most megkapjuk a választ! - szólt MacKendrick. Elektromos impulzusokat küldött arra az agyterületre, ahol korábban a bronzdarab volt.

Nehéz volt a hideg teremben dolgozni. A hulla bűzlött. Sokkal szörnyűbb szagot árasztott, mint a psziklók megszokott bűze.

MacKendrick kissé fáradtan állt fel. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem hiszem, hogy ez a fémdarab idézné elő ezeknél a szörnyeknél az öngyilkosságot. Viszont van egy jobb ötletem arra nézve, hogy mi a szerepe ennek a micsodának.

A címkéire mutatott. - Az egyik végét az ízleléssel és a szexualitással kapcsolatos területhez, míg a fémdarab másik végét a mozgatóközponthoz illesztették.

- A fémdarabot még gyermekkorban ültetik a fejükbe. Nézzétek ezt a vékony forradást a koponya oldalán. A koponya akkor még puha, és könnyen gyógyul.

- És mire szolgál? - kérdezte Angus.

- Véleményem szerint - folytatta MacKendrick - rövidzárlatot okoz a cselekvés és az örömérzet között. Talán azért csinálják, hogy a psziklók csak akkor érezzék boldognak magukat, ha dolgoznak. De, és ezt csak azután tudom biztosan állítani, miután az már egész agyat átvizsgáltam, azt gondolom, ez a fémdarab a gyakorlatban azt eredményezi, hogy a psziklók élvezik, ha kegyetlenkedhetnek.

Jonnie-nak azonnal Terl jutott az eszébe. Kegyetlenkedés közben sokszor hallotta boldogan motyogni.

- A szándék az lehetett - folytatta MacKendrick -, hogy szorgalmasak legyenek, csakhogy a valamikori pszikló fémspecialisták elszámolták magukat, és valódi szörnyetegekké változtatták a psziklókat.

Ezzel mindenki egyetértett.

- Ettől azonban nem lesznek öngyilkosok. Ennek akkor semmi köze a technológiai tudáshoz! - mondta Robert, a Róka. - Nézzük meg a másik holttestet. Az iratai szerint helyettes bányaigazgató volt, és kétszer annyi volt a fizetése, mint ennek itt. Tegyük fel az asztalra, ember.

MacKendrick egy másik asztalhoz ballagott. Képrögzítőre kellett volna vennie a munkát, vagy legalább jegyzetelnie kellett volna.

A hatalmas fejet betolták a készülék alá. Beállították a gép érzékenységét, majd belenéztek a valamikor Blónak hívott pszikló fejébe is.

Jonnie, aki addig csüggedten figyelte a többiek erőfeszítését, s még irtózott is a teremben folyó munkától, most elmosolyodott.

Ennek a psziklónak a fejében két fémdarab volt.

A gép, hangos surrogás közepette, már tolta is ki magából a nyomtatott képet. Jonnie kitépte a gépből a papírlapot, és szaladt a másik terembe, hogy a kézikönyv segítségével meghatározza a tárgy anyagát.

Ott volt, egyértelműen: ezüst!

Mikor visszatért a hideg terembe, MacKendrick már szét is nyitotta a pszikló fejét. Festékkel megjelölte a második fémdarab helyét, majd csak ezután emelte ki az agytekervények közül.

Háromnegyed hüvelyk hosszúságú lehetett. Mivel a psziklók testéből hiányzott az oxigén, a fémdarab fényesen csillogott. Hengeres alakú volt. A két végét leszigetelték.

Angus ezt a fémdarabot is a készülék alá tette, s kiderült róla, hogy üreges. Jonnie arra kérte Angust, hogy állítsa élesebbre a képet. Valamilyen szálak futottak a henger belsejében.

Úgy vélték, hogy a többi, magasabb beosztású pszikló hullájában is meg fogják találni ezt a holmit, így MacKendrick sterilizálta a fémdarabot, Jonnie pedig óvatosan félbevágta.

A belső szerkezete leginkább egy távirányító belsejére hasonlított.

- Még nem határoztam meg azokat az idegeket, amelyek közelében találtuk ezt a micsodát, de dolgozom rajta.

- Lehet ez egy idegáram-rezonátor? - kérdezte Jonnie.

- Ami megváltoztatja az agyban futó gondolatokat? - mondta Angus. - Hogy például csak egyféleképpen gondolhasson valamire, mondjuk egy másik fajra?

Jonnie hagyta, hogy a többiek rávessék magukat a készülékre. Meg volt róla győződve, hogy a készülék képes olyan impulzusok kibocsátására, amelyek támadásra vagy öngyilkosságra késztetik azt a psziklót, akinek az agyába ültették ezt a berendezést.

- Van egy kis bökkenő - szólt MacKendrick. - A psziklók gyerekkorukban kapják meg ezeket a holmikat. Egy felnőtt, élő psziklóból, a csonton keresztül, talán már nem lehet kioperálni ezeket a szerkezeteket. - Látta a csalódást a jelenlévők arcán. - De meg fogom próbálni, meg fogom próbálni! - Nem hitte, hogy sikerülni fog. Különben is, csak négy psziklójuk volt, s azok is haldokoltak.

1.

Brown Staffor Limper komor hangulatban vett részt a tanácsülésen:

A tanácsterem emelvénye előtt ültek, és civakodtak, civakodtak, civakodtak. Vitatkoztak vele, a bolygó vezető tanácstagjával. Megkérdőjelezték az intézkedéseit.

Az a fekete fickó Afrikából! Meg az a sárga Ázsiából! Az idióta dél-amerikai, meg az az ostoba, fafejű állat Európából! Ááá, ááá, ÁÁÁ!

Nem jönnek rá, hogy a legjobbat akarja az emberiségnek? Nem tudják, hogy ő, Brown Limper Staffor, a brigantik ideköltözése óta már öt törzset képvisel egy személyben, s így valóban ő Amerika legfontosabb politikusa?

A brigantik megbízásának költségén és a szerződéstervezeten vitatkoztak. Mindenen! A bolygónak szüksége van védelemre! A szerződés záradékai, melyeket oly precízen dolgozott ki, értékes órákat töltve Snith tábornokkal, mind-mind életbevágóan fontosak voltak.

Afrika képviselője a brigantik fizetésén vitatkozott. Azt mondta, a brigantiknak fizetett fejenkénti és napi száz kredit túl sok, mivel egy tanácstag is csak öt kreditet kap egy napra. és ha ennyi kreditet kellene kibocsátaniuk, elvesztené az értékét! Civakodás, civakodás, civakodás, apró és jelentéktelen pontok megkérdőjelezése!

Brown Limper egyébként jól haladt. Sikerült öt főre szűkítenie a Tanácsot, de úgy tűnt, ez a négy ember csak nehézséget okoz neki!

Törte az agyát, hogyan oldhatná meg ezt a problémát.

Mikor Lars elvitte a brigantik negyedébe, ő maga is megrökönyödött a briganti asszonyok viselkedésén. Ruha nélkül lófráltak az utcán, de Snith tábornok megbeszéléseik alkalmával, többször kijelentette, hogy ő ezt mulatságosnak tartja.

Visszafelé Lars az ősi kor egyik csodálatos katonai vezéréről mesélt neki. Úgy hívták, hogy… Bitter?… nem… Hitler? Igen, Hitler. Hogy ő a faji tisztaság és az erkölcs bajnoka volt. A faji tisztaság nem nagyon érdekelte Brown Limpert, de az “erkölcs” annál inkább. Az ő apja is mindig ezt tartotta szem előtt.

Ahogy ott ült, és hallgatta a véget nem érő vitaáradatot. Terl, az a barátságos pszikló, szavai jutottak az eszébe, melyeket egyik, persze baráti, beszélgetésük alkalmával hallott tőle. Terl a hatalmat tartotta a legfontosabbnak. Ha valakinek hatalma van, azt tehet, amit akar. Filozofikusan hangzott. Brown Limper is gondolt már erre. Úgy vélte, Terl gyors észjárásúnak tartja, s emiatt ajándékozza meg a barátságával, és segít neki.

Neki semmi hatalma sincs ebben a Tanácsban. Azon töprengett, hogyan válhatna ő, egy tanácstitkárral az oldalán, a bolygó legfőbb hatalmasságává. Semmi ötlete sem volt arra nézve, hogy hogyan tudná ezt elérni. Más dolgok jutott az eszébe, melyeket szintén Terltől hallott. Azt mondta, fontos a gyakorlatiasság, vagyis hogy el kell dönteni, mi a legfontosabb tennivaló, törvényt kell hozni róla, és ezután már hatalmunk lesz a törvénysértők felett. Valami ilyesmi.

Valami megmoccant az agyában.

Rákoppantott az asztalára. - Határozzunk arról, hogy elfogadjuk-e a brigantikkal kötendő szerződéstervezetet - mondta Brown Limper ellentmondást nem tűrő hangon.

Elcsendesedtek, majd Ázsia képviselője egy olyan mozdulattal húzta össze a palástját, ami maga volt az… ellenszegülés? Oda kell figyelni rá!

- Van egy javaslatom - szólt Brown Limper. - Ne tévesszük szem elől az erkölcsöt. - Ezután hosszú beszéd következett arról, hogy az erkölcs minden társadalom gerince, és a hivatalnokoknak becsületesen kell eljárniuk a társadalmat érintő kérdésekben, mert a tetteiket számon kérhetik tőlük, és éppen ezért nem szabad törvénysértő módon vezetniük egy közösséget.

Elég jól sikerült. Mindannyian becsületes emberek voltak, és tudták, hogy a hivatalos vezetésnek is erkölcsösnek kell lennie, még akkor is, ha ezt az erkölcsöt különböző erkölcsi kódexekből kell összegyúrni.

Egy egyhangúan visszautasított javaslat könnyen a gyanú árnyékát vethetné rájuk, és talán még a székükből is elmozdítanák őket. Sőt, ebben biztosak voltak.

Elfogadták az előterjesztést, majd visszavonultak.

Nem sokkal ezután Brown Limper az irodájában a “gombkamerák”-ról beszélgetett Larsszal. Lars ismerte a működésüket. Igen, gondolta Brown Limper, Terl biztosan meg tudja mondani, hogy melyik épületben találnak néhány ilyen készüléket.

A következő reggelen, mikor a tanácstagok nem tartózkodtak a szállodában, Lars néhány gombkamerát helyezett el különböző szobákban, majd ráhangolt egy képrögzítőt a kamerák jelére. Az éjszaka folyamán Brown Limper bizalmas találkozóra hívta Snith tábornokot. A megbeszélés eredményeként egy tucat jobb külsejű briganti asszony került a szálloda alkalmazásába. A szállodaigazgató híján volt a segítő kezeknek, és örült annak, hogy ezentúl csinos nők foglalkoznak majd a vendégekkel, akik ennek köszönhetően még otthonosabban fogják érezni magukat a szálloda falai között.

Ez esti találkozó alkalmával Terl megdicsérte Brown lépéseit, és azt mondta, büszke rá, és hogy ő maga is pont így cselekedne.

Brown Limper nagyon boldogan ballagott vissza az irodájába, és egész éjszaka a terve részletein dolgozott. A legnagyobb feladatot a Jonnie Goodboy Tyler elleni vádpontok kidolgozása jelentette, melyeket akkor bocsát majd útjukra, mikor már szabad keze lesz az ügyek irányításában. Addig is gyűjtögetni fogja a vádpontokat. Tyler nem kerülheti el rég megérdemelt büntetését.

2.

Csak a Hold fénye világította meg a környéket. A ketrec körüli terület lámpáit lekapcsoltatták, és az őrt is elküldték egy időre.

Brown Limper a földön ült. Terl a rács közelében kuporgott. Közöttük foglalt helyet Lars Thorenson, akinek egy gyenge fényű lámpa és egy szótár feküdt az ölében, arra az esetre, ha eddig nem hallott kifejezéssel találkozná.

Halkan beszéltek. Nem volt szabad, hogy bárki is kihallgathassa őket. Ez az este döntő lehet!

Terl karmai megrándultak, s bizsergés futott át a testén. Ez a megbeszélés olyan fontos volt, s a kimenetele olyannyira meghatározhatja a bolygó jövőjét, hogy az izgalomtól alig kapott levegőt. Másképpen beszélt, mint korábban, igyekezett segítőkésznek (ezt a kifejezést mostanában tanulta) tűnni. Az egész testét feszítő ösztönöket igyekezett legyűrni magában, s megpróbált nem gondolni arra, hogy egyszerűen csak kinyúl a rácson (melyet a ketrecben talált távirányítóval, az őrök tudta nélkül, áramtalanított), s kéjes boldogsággal darabokra, apró darabokra tépi a ketrece körül ólálkodó állatokat. Az esti beszélgetés érdekében kénytelen volt erőt venni magán, és nem engedni az ösztöneinek. Fontosabb lépést kell most meglépnie.

Brown Limper, hallgatva Terlt, lassan megértette, hogyan hozhatná botrányos helyzetbe a tanácstagokat, és hogy hogyan tudná félreállítani mind a négyüket azzal, hogy felvételeket mutat nekik, melyeken saját magukat látnák, amint éppen briganti asszonyokkal paráználkodnak, sőt, lesz ki négy asszonnyal fog fajtalankodni egyszerre. Könnyű lesz meggyőzni őket arról, elfogadhatatlan, hogy ekkora szégyen érje a világkormányt. (Lars alig találta meg a “szégyen”-t a pszikló szótárban, de végül az archaikus szavak gyűjteményében ráakadt az idejétmúlt hockner kifejezésre.)

Az eljárás azt fogja eredményezni, hogy Brown Staffor Limper válik a Tanács megbízottjává, s egy titkárt neveznek ki mellé (aki hosszas felkészítés után képes lesz arra, hogy leírja a nevét, de olvasni már nem fog tudni). A Tanács egész hatalma és teljes jogköre Brown Staffor Limperre fog szállni, aki attól kezdve a bolygó főpolgármestere lesz, és az is marad mindörökre: hiszen ő az a tanácstag, aki a legfelkészültebb, és a legjobban megérdemli ezt a címet. A többiek csomagolhatnak, és elmehetnek haza. Brown Limper szava attól kezdve törvény lesz ezen a bolygón.

Terl úgy érezte, a szavaiból kihallatszik a lelkesedés. Lelkesnek kellett lennie. Elismerő szavakat suttogott, melyekkel Brown Limper államférfiúi képességeit dicsérte, Brown Limper azonban nem tűnt lelkesnek. - Segíthetek még valamiben? - suttogta Terl.

Brown Limper kétségbeesetten felsóhajtott. Hosszú listát húzott elő, amely a Jonnie Goodboy Tyler elleni vádpontokat tartalmazta.

- Jó - mondta Terl nagyon halkan. - Most már a markodban tartod. Súlyos vádak?

- Ó, igen - suttogta a felderülő Brown Limper. - Megzavarta az egyik törzs a Tanács által elrendelt elszállítását, elrabolta a koordinátorokat, legyilkolt néhányat a törzshöz tartozók közül, ellopta a javaikat, és megsértette törzsi törvényeiket.

- Azt hiszem - suttogta Terl -, ez bőven elég lesz.

- Van még valami - folytatta Brown Limper. - Megtámadott egy psziklókonvojt, és könyörtelenül lemészárolta a psziklókat, majd ellopta a járműveiket.

- Van erre bizonyítékod? - suttogta Terl.

- Szemtanúim vannak. Azonkívül a támadásról készített felvételeket esténként az akadémia épületében szokták levetíteni. Lars készített egy másolatot.

Azt gondolom, ez alapján bárkit felelősségre lehet vonni. - A “felelősség” szót korábban sokszor meg kellett keresnie a szótárban, mert állandóan elfelejtette a jelentését.

- Még ez sem minden - szólt Brown Limper. - Mikor átadta a kétmilliárd galaktikus kreditet, amit megtalált, háromszáz kredit hiányzott belőle. Ez lopás, főbenjáró bűn.

Terl elképedt. Nem a hiány lepte meg, hanem a kétmilliárd galaktikus kredit. A koporsók, melyek, reménye szerint, a Psziklón, a Társaság temetőjében hevernek elásva, eltörpültek emellett az összeg mellett.

Beletelt néhány percbe, míg felfogta a hallottakat, majd szólt Larsnak, hogy szüksége lenne egy teli légzőgázpalackra. Lars hozott egyet.

Miközben a maszkjához kapcsolta az új palackot, lázasan gondolkodott. Az öreg Numph? Csak ő lehetett. Az a vén idióta miért volt ennyire idióta? Legalább… harminc éven keresztül lopta mások pénzét. Kétmilliárd galaktikus kredit! Terl azonnal újragondolta a tervét. Pontosan tudta, hogy mit csinálna ezzel a pénzzel. A kétmilliárd kreditet beletenné három vagy négy koporsóba, melyeket lepecsételne, és ráírná mindegyikre, hogy “sugárveszély”. Sosem nyitnák ki ezeket a koporsókat, ő pedig otthon, a temetőben, hozzájutna a pénzhez is. Az eddigi terve sokkal kevesebb munkával járt volna, de ez a fordulat még szélesebb horizontot nyitna karrierje előtt. Még gazdagabb, és még hatalmasabb lehet! A dolgok emiatt némileg a fejük tetejére állnak, de sok munkával minden sikerülhet.

A sötétbe burkolódzott megbeszélés folytatódott.

- Mi a baj valójában? - kezdte Terl. - Pontosan tudta, hogy mi a baj. Ez az idióta nem tudja rátenni a mancsát arra a Tyler-állatra.

Brown Limper ismét elcsüggedt. - Hiába vannak vádjaim, ha nem tudom elkapni Tylert.

- Hm - mondta Terl, remélve, hogy töprengőnek és tapintatosnak (ezt is mostanában tanulta) tűnik. - Lássuk csak. Ah. Hm. Első lépésként a környékre kell csalni.. Ezt minden biztonsági főnök így csinálja. Hiába keresnéd meg, túl ügyes, és túlságosan is jól védik ahhoz, hogy egyszerűen csak elkapd. Ide kell csalnod, persze védtelenül, és akkor tudod majd elfogni.

Brown Limper reménykedni kezdett. Micsoda remek ötlet!

- Az utolsó teleportációs kilövés alkalmával tartózkodott itt hosszabb ideig - suttogta Terl, és megpróbálta elleplezni rángatódzását. - Ha ismét sor kerülne egy kilövésre, és ő is tudna róla, azonnal itt teremne, és akkor te is elkaphatnád.

Brown Limper egyetértett ezzel.

- De - folytatta Terl - van még egy eszköz a kezedben. A Társaság tulajdonát használja. Társasági gépeket, társasági eszközöket. Ha személyes tulajdonodba vennéd ezeket a holmikat, akkor lopással is vádolhatnád.

Brown Limper elvesztette a fonalat. Lars megismételte Terl szavait, és magyarázatot fűzött hozzájuk. Brown Limpernek ez eszébe sem jutott.

- És - suttogta Terl - a bolygót is használja. Nem tudom, hogy tudod-e, de a Csillagközi Bányatársaság sok trillió kreditért vette meg ezt a bolygót a birodalmi pszikló kormánytól. Ez a bolygó a Társaság tulajdona!

Larsnak a pszikló és a régi, angol szótárt is a kezébe kellett vennie, hogy megtudja, mennyi is az a trillió, majd elmagyarázta Brown Limpernek, aki csak annyit értett az egészből, hogy ez valami szörnyen sok pénz.

- A bolygó - folytatta Terl - tulajdonképpen mára már kimerült. - Ez égbekiáltó hazugság volt, de ennek a kettőnek fogalma sem volt róla. Egy bolygó addig nem merül ki, amíg nem érik el a bolygó olvadt magját, és nem aknázzák ki teljesen a kérget. - Ez azt jelenti, hogy már csak néhány milliárd kreditet ér. - Valóságos értéke körülbelül negyventrillió kredit lehetett. Nehéz lesz eltüntetnie mesterkedése nyomait, de az ötlet akkor is briliáns volt.

- Én - suttogta Terl - mint a Társaság képviselője, a törvényes keretek között, szabadon rendelkezhetem a Társaság földi vagyona felett. -. Micsoda hazugság! Muszáj lesz eltüntetnie a nyomokat. - Ezt már te is biztosan észrevetted. Tyler-állat is ezért hagyott életben.

- Ó! - suttogta Brown Limper. - Ez az, amit nem értettem. Fel nem foghattam, hogy az a vérszomjas Tyler miért hagyott életben téged, miközben a Chamco fivéreket lemészárolta.

- Hát most már tudod a titkát - mondta Terl. - Ó maga is tárgyalni próbált velem, hogy adjam el neki a Társaság földi vagyonát és a bolygót. Ezért hiszi azt, hogy használhatja a Társaság vagyonát képező eszközöket, és uralma alá hajthatja az egész bolygót.

Brown Limper belezuhant a csapdába, amit Terl állított neki. Úgy érezte, az egész bolygó szétmorzsolódik alatta.

- Tudod, hogy hol van az a kétmilliárd? - kérdezte Terl.

- Igen - suttogta Brown Limper feszülten. Úristen, milyen vak volt! Tyler meg akarta venni a társaság vagyonát és a bolygót! Mi történt volna akkor szegény Brown Limperrel?

Terl tovább hazudott. - Persze én nem adtam el neki semmit. Egy Tyler-állattal nem üzletelek. Én rád gondoltam.

Brown Limper megkönnyebbülten felsóhajtott. Válla felett hátranézett, majd előrehajolt, és türelmetlenül kérdezősködni kezdett. - Eladnád a Társaság vagyonát és a bolygót nekem? Vagyis nekünk?

Terl elgondolkodott, majd így szólt: - Többet ér, mint kétmilliárd, de ha készpénzzel fizetsz, és még néhány apróságnak eleget teszel, eladom.

Brown Limper ez időben komoly gazdasági tanulmányokat folytatott, s így tudta, hogy mire kell ügyelnie. - Számlát is adsz?

- Ó, igen - mondta Terl. - A számla az aláírás pillanatában érvényessé válik. A Psziklón majd iktatni kell, de ez puszta formalitás. - Az ördögbe, ha ez valaha is kiderül, a legkegyetlenebb módon fogják elporlasztani!

Úgy tett, mintha ismét kiürült volna a légzőgázpalackja, s egy újat kért. Addig is időt nyert. A bolygókat leírni szokták, eladni soha. Miután elhagynak egy bolygót, elpusztítják maguk mögött. Terlnek is szándékában állt elpusztítani a Földet. Valami összeállt a fejében. Hiába ír alá akármilyen szerződést, a papír füstté válik, ha felrobban a bolygó. Jó. Két évig is eltarthat, amíg a Társaság megszervezi az ellentámadást. Rengeteg ideje van még. Bátran aláírhat egy hamis eladási számlát.

A sustorgás tovább folytatódott. - Néhány kikötésem van. Egy: vissza akarok kerülni a régi irodámba; kettő: szabadon akarok dolgozni egy új teleportációs állvány megtervezésén és megépítésén; három: biztosítsák számomra a szükséges felszerelést és anyagokat; és négy: garantálják a személyes biztonságomat és a kilövés biztonságát.

Brown Limper értetlenül hallgatta Terl szavait.

- El kell juttatnom a kétmilliárdot a Psziklóra, a Társaság kasszájába - magyarázta Terl. - Nem vagyok tolvaj.

Brown Limper egyetértett ezzel.

- Jelentenem kell mind a vagyon, mind a bolygó eladását, hogy az adásvétel teljeseri szabályos legyen - mondta Terl. - Nem akarom, hogy a későbbiekben nehézségeid támadjanak. Tisztességes akarok lenni veled. (Ezt a szót is mostanában tanulta.)

Igen, mondta Brown Limper, ő maga is tisztességesen és szabályosan szeretne eljárni, de még mindig kétkedett egy kicsit.

- Ha a kezedben lesz a vételt igazoló számla, és te leszel a tulajdonosa az összes eszköznek és magának a bolygónak is, Tyler már nem repkedhet összevissza kedve szerint.

Brown Limper kissé kihúzta magát. Ez volt a leghőbb vágya.

- Továbbá - folytatta Terl - el kell híresztelned, hogy teleportálni fogsz a Psziklóra. Abban a pillanatban, ahogy meghaltja, azonnal ide fog rohanni, te pedig elkaphatod!

Ez az!

Brown Limper már majdnem benyúlt a rácson, hogy megrázza a pszikló mancsát, mikor Lars figyelmeztette, hogy a rácsban elektromos áram fut. Brown Limper ugyanazzal a lendülettel felugrott.

- Megírom a szerződést! - mondta. Túl hangosan. - Megírom a szerződést - ismételte meg suttogva. - Az összes kérésedet tudomásul veszem. Úgy lesz, ahogy akarod! - Elrohant, de pont az ellenkező irányba, mint ahol a földjárója állt. Larsnak kellett utánaszaladnia. Mikor utolérte, látta, hogy Brown Limpernek vad tűz csillog a tekintetében.

- Végre igazságot szolgáltatunk. - Brown Limper ezt ismételgette egészen Denverig.

Terl el sem akarta hinni, hogy ekkora szerencséje volt. Már maga sem tudta, hogy a nevetéstől vagy a haragtól reszket-e a teste.

Megcsinálta! Ő lehet - ő lesz! - minden idők leggazdagabb psziklója!

Hatalom! Siker! Megcsinálta! Viszont mindennél fontosabb, hogy ez az átkozott bolygó füstté váljon. Abban a pillanatban, hogy hátat fordít neki.

3.

Jonnie a meredek partról köveket dobált a tó vizébe. A tó egy valóságos beltenger volt. A hatalmas vízfelszín beleveszett a ködös horizontba. Vihar készülődött a tó felett, ami cseppet sem volt meglepő ekkora víztömeg esetében.

A meredély, amelyen Jonnie állt, kétszáz lábnyira magasodott a vízfelszín fölé. Eróziónak vagy vulkáni tevékenységnek köszönhetően a felhőbe burkolódzott hegyekről emberököl nagyságú kövek kerültek a tó partjára. Mintha kimondottan dobálózásra készültek volna.

Szokásává vált, hogy mindennap elgyalogolt a bányavidék közelében lévő tóhoz. A levegő forró volt és páradús, de a tó partján még ez sem zavarta. A környék vadállatai sem nyugtalanították, habár ragadozók is voltak köztük, de soha nem hagyta el az épületeket fegyvertelenül, és tudta, hogy a vadállatok nem fognak rátámadni, ha nem zavarja meg a nyugalmukat. Rábukkant egy kitaposott ösvényre, amiből arra következtetett, hogy a psziklók is gyakran kijártak a tópartra. Talán úsztak. Az út levezette egészen a vízig. Nem, nem úsztak. A psziklók nem szeretnek úszni. Talán hajóztak?

Egyszer olvasta, hogy ez a tóvidék volt a kontinens legsűrűbben lakott területe. Több millióan éltek itt. A psziklók réges-régen keményen bánhattak az itt élőkkel, mert még annyi nyom sem maradt az itteni emberek után, mint máshol.

Azon töprengett, vajon a psziklók miért vadászták az embereket. Dr. MacKendrick szerint ennek egyszerűen csak idegrendszeri magyarázata van: az állatok talán nem szenvednek annyira a kínzástól, mint az emberek, vagy nem látszik rajtuk a szenvedés, s így csak az emberek tudnak gyönyörűséget okozni ezeknek a szörnyeknek, ráadásul az emberek testfelépítése, a két kar, a két láb hasonlít az övékre. Az ideggáz, amit használnak, szintén csak az értelmes lényekre hat, s alig okoz károsodást a négylábú állatokban vagy a hüllőkben. Egy psziklószöveg szerint a “magasan fejlett központi idegrendszer” az, aminek megtámadására kifejlesztették a harci gázukat. Ezért, avagy másért, de a psziklók nem vadászták a környék vadállatait. Az állatok szelídek voltak, s még akkor sem rohantak el, mikor megérezték Jonnie szagát. Na persze az is igaz, hogy Jonnie szaga cseppet sem hasonlított a psziklók bűzére.

Közeledett a vihar. A távolban elterülő bányavidék felé nézett. Figyelte, látszik-e a közeledő vihar miatti sürgés-forgás.

Egy aprócska, háromkerekű földfutó hagyta el a bányavidéket. Valaki jön. Hozzá? Vagy csak kirándul egyet?

Jonnie tovább folytatta a kődobálást. Nyomasztotta a dolgaik alakulása. Az egyik pszikló már meghalt, a másik három pedig nem gyógyult. Dr. MacKendrick a holttesteken gyakorolta, hogy hogyan távolítsa el a psziklók fejéből a fémdarabokat anélkül, hogy megölné őket, persze az egésznek csak akkor lesz jelentősége, ha a három haldokló pszikló életben marad. Kettő volt közülük olyan, akinek két eszköz volt a fejébe ültetve. Talán még ők maguk is hálásak lesznek azért, hogy végre megszabadulnak ezektől a visszataszító holmiktól!

Jonnie cseppet sem derült jobb kedvre attól, hogy a psziklóhullákra gondolt. Jó lett volna valami mással foglalkozni.

A csata alatt érdekes felfedezést tett. Két kézzel vezette a lebegő állványt. Már egy hét telt el azóta, és csak most jutott ismét eszébe. MacKendrick szerint az agya más területei vették át a sérült terület funkcióit. Úgy vélte, feszültségre, izgalomra volt szükség ahhoz, hogy ismét életre keljenek az “elveszett” funkciók. A csata szolgáltatta a szükséges izgalmakat. Jonnie nem igazán hitt ebben.

Jonnie azt képzelte, hogy ő maga manipulálta az idegrendszerét. És működött! Egyszerűen csak akarni kezdte, hogy a karja és a lába engedelmeskedjen az akaratának. Napról napra egyre jobban akarta. És hamarosan már tudott járni. A botra sem volt már szüksége. Dobni is tudott már.

Egy vadász számára szörnyű volt az az érzés, hogy nem tud elhajítani egy bunkósbotot. Jonnie, a lelke legmélyén, vadász maradt. Már képes volt arra, hogy köveket hajigáljon a tó vizébe.

Eldobta. A kő elrepült a meredélyről, belezuhant a tó vizébe, s utána apró, fehér gejzír emelkedett ki a vízből. A csobbanás hangja egy pillanattal később ért el Jonnie-hoz.

Nagyon jó! Ha mondhat ilyet önmagáról.

A viharfellegek egyre magasabbra tornyosulták a tó felett. Egyre szürkébbek és egyre csúnyábbak lettek. A bányavidék felé fordult, s látta, hogy a háromkerekű már megérkezett hozzá.

Jonnie először nem ismerete fel a földfutó sofőrjét, ezért elindult felé. Aztán észrevette, hogy a harmadik “hasonmása” érkezett a földfutóval. Stormalongnak hívták. Az igazi neve Stam Stavenger volt. Az ősei Norvégiából vándoroltak Skóciába, ahol megőrizték nevüket, rokoni kapcsolataikat, de szokásaikat elvesztették. Félig-meddig skótokká váltak.

Magassága és testalkata megegyezett Jonnie-éval, a szeme is hasonlított Jonnie szemére, de a haja kicsit sötétebb, a bőre pedig barnább volt. Mióta véget ért az aranybányászat, már nem igyekeztek fenntartani a hasonlóságot, ezért a norvég már másképpen viselte a szakállát, mint Jonnie.

Stormalong az akadémiára került. Képzett pilóta lévén, a hallgatókat oktatta a repülés tudományára. Nagy örömmel végezte ezt a feladatot. Talált egy régi pilótadzsekit, egy fehér sálat, és egy ősi pilótaszemüveget, s ezeket büszkén viselte.

Megveregették egymás hátát, majd egymásra mosolyogtak.

- Azt mondták, itt talállak, amint éppen köveket hajigálsz a krokodiloknak - mondta Stormalong. - Hogy van a karod?

- Látnod kellett volna az utolsó dobásomat - mondta Jonnie. - Egy elefántot ugyan nem tudtam volna leteríteni vele, de azért nem volt rossz. - Egy széles, lapos sziklához léptek, s leültek rá. A vihar továbbra is fenyegette őket, de nem csapott le rájuk.

Stormalong ritkán volt beszédes kedvében; most azonban dőlt belőle a rengeteg hír. Alig tudta kideríteni, hogy merre keresse Jonnie-t. Amerikában senki nem tudott a hollétéről, ezért Skóciába utazott, és így akadt a nyomára.

Chrissie csókoltatja Jonnie-t, Pattie csókját pedig Stormalong már átadta Bittie-nek. Fearghus klánfőnök tiszteletét küldi - figyelsz: nem üdvözletét, hanem tiszteletét. Ellen néni is csókoltat, egyébként pedig hozzáment az atyához, nemrég tartották az esküvőt Skóciában.

A két koordinátor, akik már visszatértek Skóciába, de azt megelőzően az egyik törzsnél, a brigádoknál… vagy brigantiknál teljesítettek szolgálatot, mesélték el, hogy merre találja Jonnie-t. Ó, az a csőcselék megjelent Denverben. Szörnyű népség. Ő is látott néhányat közülük. Egyébként Allison holttestét hazaküldték, hogy otthon temethessék el. Egész Skócia felzúdult a gyilkosság hírétől.

De nem ezt akarta elmesélni Jonnie-nak, ennél sokkal őrültebb dologgal találkozott az idevezető úton.

- Emlékszel - mondta Stormalong -, hogy arról beszéltél, bármikor ismét megtámadhatnak minket? Hát lehet, hogy ez tényleg nincs túl messze.

Az Északi-sarkkör mentén repült Skócia irányába, egy közönséges harci géppel, és ahogy éppen elérte Skócia északi csücskét, először a képernyőkön, majd az orra előtt is megjelent a legnagyobb, leghatalmasabb repülő szerkezet, amit valaha is látott. Egy pillanatig úgy látszott, hogy beleütközik a gépbe, amely ott repült közvetlenül a szélvédője előtt, de aztán bumm! Belerohant volna, csakhogy a gép abban a pillanatban eltűnt előle.

- Eltűnt? - kérdezte Jonnie.

Hát, így történt. Stormalong beleütközött egy tárgyba, amely az ütközés pillanatában már nem volt azon a helyen, ahol korábban tartózkodott. És mindez a levegőben történt, el tudod képzelni? A látványról készített papírképeket elhozta magával.

Jonnie megnézte a felvételeket. Egy hatalmas gömböt látott a képen, melyet egy gyűrű vett körül. Egyik eddig megismert repülő szerkezetre sem hasonlított, a mérete pedig megdöbbentő volt. Tényleg, a kép sarkában ott látszott az Orkney-sziget széle. A gép mintha Skócia belseje felől tartana a sziget irányába. A következő képen a gép alakja már elmosódott, a harmadikról pedig már hiányzott.

- A gép egyszerűen eltűnt - mondta Stormalong.

- Fény - szólt Jonnie, ahogy eszébe jutottak a fényről alkotott korábbi elméletek, melyeket emberkönyvekben olvasott. - Ez a szerkezet gyorsabban volt képes haladni, mint a fény. A látványa még ott lebegett előtted, mikor maga a tárgy már messze járt. Létezett egy olyan feltételezés is, amely szerint a fénysebességgel haladó tárgyak bolygóméretűeknek látszanak. Atomfizikával foglalkozó könyvekben olvastam ezekről az elméletről, habár a nagyrészüket nem értettem.

- Hát, lehet hogy így volt - szólt Stormalong -, az öregasszony mindenesetre azt állította, hogy a micsoda nem volt olyan hatalmas.

Öregasszony?

- Nos, mikor elmúlott az ijedtségem, és visszajátszottam a látványt rögzítő korongot, megláttam, amit addig nem vettem észre. Teljesen kimerültem a hosszú repülőúttól, és az állandó szolgálattól, ezért nem voltam éber. Alig tudtam aludni mostanában. A pilótahallgatók is lassan haladnak tanulmányaikkal, mivel az égető pilótahiány miatt mindenki, aki el tud vezetni egy repülő szerkezetet, szinte éjjel-nappal a levegőben van.

A felvétel visszajátszásakor figyelmes lettem egy Kinlochbervie-től nyugatra elterülő farmra. Tudod, ott van Skócia északnyugati partvidékén. Szóval, lelassítottam és a farm felé kanyarodtam, arra gondolva, hogy a helyet alighanem támadás érte.

Csupán csak egy égett foltot találtam a kövek között, azon a vidéken a házakat is nagyrészt kövekből építik, és mivel nem láttam támadókat, leszálltam a ház mellé.

Egy idős asszony jött elő a házból. Izgatottan figyelte az égből érkezett második idegent, hiszen korábban hónapok múlhattak el úgy, hogy senki nem nyitotta rá az ajtót az asszonyra. Leültette Stormalongot, gyógyteát nyomott a kezébe, és egy új, még fényes zsebkést mutatott neki.

- Zsebkést? - kérdezte Jonnie. Az amúgy szótlan norvég-skótot most alig lehetett félbeszakítani.

- Nos, igen. Számos ilyen kést találtak már az elpusztult városokban, de ez olyan fényes volt, mint amilyen az összes lehetett egykoron. Jó, jó, folytatom.

Szóval, az asszony azt mesélte, hogy éppen a kutyáját fésülte, mivel az állat szőre rendszeresen megtelt bogánccsal, mikor majdnem halálra rémült. Egyszer csak ott termett mögötte egy kis szürke ember, amögött pedig egy jókora szürke gömb állt, melyen egy gyűrű futott körbe. A szerkezet pont elfoglalta a tehenek legelőjét. Majdnem megbolondult a félelemtől, azt mondta. Az egész néma csendben történt. Csak a szél zúgott egy kicsit.

Szóval, a kis szürke embert megkínálta teával, pont úgy, mint engem, azzal a különbséggel, hogy én hatalmas zajjal érkeztem, és bemutatkoztam.

A kis szürke ember azonban nagyon kedvesnek bizonyult. Egy kicsit alacsonyabb lehetett, mint a többi ember. A bőre, a haja és még a ruhája is szürke volt. Az egyetlen különös dolog az a doboz volt, amit a nyakába akasztva viselt. Belebeszélt a dobozba, mire a doboz elismételte angolul a kis szürke ember szavait. A kis szürke ember saját hangja alig hallatszott, de váltakozó hangszínekkel beszélhetett, amit a gép nem tudott visszaadni. A gép hangja, az asszony elmesélése alapján, monoton lehetett.

- Hangdekóder - mondta Jonnie. - Hordozható tolmácsgép. Olvastam erről szóló psziklószövegeket, de a psziklók nem használják ezt az eszközt.

Szóval, a kis szürke ember megkérdezte az asszonyt, hogy van-e neki valamilyen újságja. Nem volt, hát persze, hogy nem, soha életében nem látott még újságot. Erre történelemkönyvet kért tőle, és persze nagyot csalódott, mikor az asszony elmondta neki, hogy ugyan hallott már a könyvekről, de neki egy darab sincsen.

A jövevény alighanem azt hitte, hogy az asszony nem érti a szavait, ezért minden elképzelhető módon megpróbálta elmutogatni a könyvnyomtatás folyamatát.

Az asszony mindenképpen segíteni szeretett volna az idegennek. Valaki korábban vásárolhatott tőle némi gyapjút, és a kreditet, amivel fizetett, az asszony megmutatta a kis szürke embernek, és el is magyarázta neki, hogy mire való.

- Milyen kreditet?

- Ó, te még nem láttad őket? - Stormalong beletúrt a zsebébe, és előhalászott egyet. - Ezzel fizetnek minket. - Jonnie a szokásos érdeklődéssel nézegette a földi Bank által kibocsátott egykredites bankjegyet. A tekintete megakadt a pénzen lévő arcképen. Saját magával nézett szembe, ahogy éppen egy fegyvert tart a kezében. Szerencsétlennek érezte a kép kiválasztását, és ez némiképpen zavarta.

Stormalong folytatta. - Szóval, az idős asszony annak idején azért fogadta el a pénzt, mert téged ábrázolt, és az egyiket még ki is tette a falára. Ezt a pénzt vette le a faláról, és adta oda a kis szürke embernek, cserében a zsebkésért.

- Azt hiszem, az asszony jó vásárt csinált, ha az a kés tényleg olyan jó állapotban volt, mint ahogy mesélted - mondta Jonnie.

Nos, Stormalong erre nem is gondolt. Szóval, a kis szürke ember kiitta a teáját, a kapott pénzt óvatosan két fémdarab közé szorította, és berakta a zsebébe, majd elköszönt, a hajójához ment, szólt valakinek, aki a hajóban lehetett, majd ő is beszállt. Visszakiáltott az asszonynak, hogy ne jöjjön közelebb, majd becsukta az ajtót. Láng csapott ki a gömb aljából, majd felemelkedett, aztán hirtelen olyan hatalmas lett, hogy eltakarta az eget, s a következő pillanatban eltűnt. Több mint valószínű, hogy Jonnie-nak igaza van, ő már csak a látvánnyal találkozott. A hajó azonban nem úgy repült, mint a psziklóhajók, teleportációról pedig szó sem lehet. Nem valószínű, hogy bármi köze lehet ennek a kis szürke embernek a psziklókhoz.

Jonnie elcsendesedett. Egy idegen faj? Érdekessé válhatott a Föld, hogy a psziklók visszaszorultak?

Töprengve figyelte a tó felszínét. A viharfellegek egyre fenyegetőbben tornyosultak a vízfelszín fölé.

Nos, legyen, ahogy lennie kell, folytatta Stormalong, különben sem ezért jött ide. Egy lapos táskában kezdett kotorászni, majd előhúzott egy irattartót.

- Egy levél, Kertől - mondta Stormalong. - Arra kért, hogy személyesen hozzam el neked, és hogy ne adjam ki a kezemből. Szívesen elvállaltam, hogy elhozom, ráadásul azt is mondta, hogy az egész fejtés beomolhat, ha nem kapod meg ezt a levelet. Itt van.

4.

Jonnie elvette a borítékot, ami eredetileg egy hővédő ruha csomagolóanyaga volt. Csak két szó állt a borítékon: “SZÖRNYEN TITKOS.” Jonnie a fény felé tartotta, amiből, a viharfellegek miatt, már egyre kevesebb volt. Feltépte a borítékot, és meglátta Ker írását. A nehezen olvasható, s egymásba folyó hurkok jól illusztrálták Ker iskolázottságának hiányosságát. Jonnie olvasni kezdte a levelet. Így szólt:

SZÖRNYEN TITKOS

Neked.

Biztosan tudod, hogy a magánlevelezést tiltja a társasági rendelkezés, és ha a rendészek rajtakapnának azon, hogy levelet írok neked, biztosan elvonnák háromhavi béremet. Haha. Komolyra fordítva a szót, azt mondtad korábban, hogy írjam meg neked, ha valami fontos vagy különös dolog történik, és küldjem el a levelet azzal a pilótával, aki hasonlít rád. Persze név nélkül, mert csak így biztonságos. Fontosnak éreztem, hogy tollat ragadjak, még akkor is, ha azt kockáztatom, hogy a Társaság elvonja háromhavi béremet. Óvatosságból változtattam meg az írásomat is. Tegnap az az elcsapott expilóta, az az ostoba Lars, aki azt hiszi magáról, hogy a világ legjobb légiharc-pilótája, persze csak azért, mert ezt valaki, akinek nem volna biztonságos leírnom a nevét, bemesélte neki, és ezt Lars el is hitte, ami miatt majdnem kitörte a nyakát, majd a baleset után asszisztense lett valakinek, akinek szintén nem akarom leírni a nevét, szóval tegnap ez a Lars megjelent közöttünk, és végigkérdezte az összes psziklót, hogy ki segítene megjavítani a légzőgázpumpát egy bizonyos valaki régi irodájában. Nos, a psziklók nem akartak segíteni, amin én nem lepődtem meg, és gondolom, te sem csodálkozol rajta. Azt gondolják, és én is azt hiszem, hogy az a valaki egy gyilkos. Semmit sem akarnak tenni annak a valakinek, és az irodáját sem hajlandóak rendbe tenni, mert tudják, hogy amiatt a valaki miatt fordult minden a feje tetejére. A légzőgázkeringtető rendszer, ahogy azt te is tudod, teljesen tönkrement abban az épületben, és senki nem tud ott maszk nélkül dolgozni, amíg valaki meg nem csinálja a berendezést. Szóval, annak a világegyetem legkiválóbb légiharc-pilótájának, aki még sosem vett részt harcban, de a nyakát már majdnem kitörte, az az ötlete támadt, hogy megkérdez engem is, én pedig azt válaszoltam. hogy igen, meg tudom csinálni az iroda légzőgáz-rendszerét, csakhogy rengeteg alkatrészre lesz szükségem, melyeket olyan bányavidékekről lehetne elhozni, ahol épségben megmaradtak. Azt mondta, hogy ez a Tanács döntése, és ezért mindent megkapok, amire szükségem lesz. Nekiláttam elkészíteni a terveket. Az volt a legfontosabb, hogy minél több hiányzó alkatrészt soroljak fel, és minél jobban elhúzzam a tervezést. Azt mondták, hogy az a valaki, akit te is ismersz, úgy rendelkezett, hogy a munka sürgős és titkos, és hogy elvisznek mindenhová, ahol alkatrészek maradtak, és dupla fizetést kapok erre az időre. Haha! Szóval, húzom az időt, amennyire csak tudom, te pedig próbálj meg hazajönni, mivel azt mondtam nekik, hogy segítőkre van szükségem, csak ne használd a neved, és semmi olyat ne tegyél, amiből felismerhetne az a valaki, akiről mindketten tudjuk, hogy ő a mérges gáz ebben a fejtésben. Elgémberedett a mancsom ettől a körmöléstől, és a hallgatózásba is belefáradtam, így lassan befejezem a levelemet, de továbbra is húzom az időt, és tovább kutatok beszerezhetetlen alkatrészek után. A légzőgázkeringtető teljesen tönkrement a harcban, de tettem róla, hogy már megjavítani se lehessen. Haha! Lehet, hogy ez a levél háromhavi bérembe kerül. Haha! Ha rajtakapnák, tartozol nekem egy csomó pénzzel. Haha!

Tudod, ki

Ui.: Tépd szét ezt a levelet, nehogy levonják a béremet, vagy megtépjék a szőrömet. Haha!

Jonnie ismét végigolvasta a levelet, aztán, ahogy a levél kérte, széttépte. - Mikor kaptad? - kérdezte Stormalongtól. -Tegnap reggel. Időbe telt, mire megtaláltalak.

Jonnie ismét a tavat figyelte. A viharfellegek már nem a tó felett, hanem sokkal inkább felettük tornyosultak.

Jonnie a földfutó felé lökte Stormalongot, majd szó nélkül elindultak keresztül a szavannán, a közeli bányavidék felé.

Az ég felmordult, és az eső azonnal végigvágott a hátukon.

Jonnie tudta, hogy azonnal Amerikába kell mennie. Azonnal.

5.

- Ez csapda - mondd Robert, a Róka.

Jonnie pár szóban elmondta neki, hogy mi áll a levélben, majd parancsot adott Stormalong gépének feltöltésére, átvizsgálására és letisztítására. Egy órán belül indulni akart. Maga elé állította Stormalong másodpilótáját és Angust, hogy összehasonlítsa őket.

- Megbízol Kerben? - akarta tudni Sir Robert.

Jonnie nem válaszolt. Ha Angus szakállát dióolajjal besötétítenék, és magára húzná a másodpilóta ruháit, nyugodtan eljátszhatná Stormalong másodpilótájának szerepét.

- Válaszolj nekem! Azt kell gondolnom, hogy elment az eszed! - Robert idegességében le-föl járkált Jonnie föld alatti szobájában. A kiejtése most ismét olyan volt, mint akkor, mikor először találkoztak Skóciában.

- Mennem kell. Most, azonnal - kiáltotta Jonnie.

- Nem! - mondta Dunneldeen.

- Nem! - ismételte meg Robert, a Róka.

A koordinátor halkan zümmögött Ivan őrnagy fülébe, majd néhány pillanat múltán az orosz is felkiáltott - Nyet!

Jonnie felhúzatta Angusszal a másodpilóta ruháit. - Nem kell jönnöd, ha nem akarsz, Angus - mondta Jonnie. -Túl hirtelen mondtál igent.

Angus így szólt: - Megyek. Elmondok egy imát, és megírom a végrendeletemet, aztán mehetünk, Jonnie.

Jonnie Stormalong kezébe nyomott egy hatalmas psziklótükröt, majd odaállt a tükör elé. Az afrikai nap lebarnította a Jonnie arcbőrét, így a színe már nagyon hasonlított Stormalong arcszínére. Stormalog szakálla ugyan sötétebb volt Jonnie-énál, de miután Jonnie bekente az övét dióolajjal, eltűnt a különbség. Jonnie nemrégiben szerzett egy sérülést az arcára, ami mára már meggyógyult, így nem volt mit tenni vele. Bízott benne, hogy az emberek azt fogják gondolni, Stormalong arca megsérült, igen várjunk csak, az lesz a legjobb, ha kötést tesz rá. Ah, egyenesre kell vágnia a szakálla alját. Ez majdnem elkerülte a figyelmét. Elkérte Stormalongtól azt az éles ollót, melyet a norvég-skót szakállvágásra használt, és pontosan olyan alakúra formálta a szakálla végét, amilyenre Stormalong szokta vágni a saját szakállát. Miután végzett, ruhát cseréltek. Még egy kis dióolaj a szakállára… jó. Megnézte magát a tükörben. Ah, igen, a kötés. Bekötötte az arcán lévő forradást. És most? Jó. El tudja játszani, hogy ő Stormalong. A hatalmas, régimódi pilótaszemüveg, a fehér sál és a bőrkabát nagy segítségére volt a szerepcserében. Ha nem nézi meg valaki túlságosan közelről, akkor a külsejével nem lesz baj, csak hát a kiejtése… Megkérte Stormalongot, hogy beszéljen folyamatosan, ő pedig feszülten figyelte. Stormalong kiejtéséből hiányzott a skót csiszolatlanság. Járt a skót egyetemre? Kicsit lágyabban ejtette a szavakat, mint Jonnie, aki utánozni kezdte Stormalongot. Igen, menni fog.

A többiek rendkívül idegesek voltak. A nagydarab orosz hatalmas ujjait ropogtatta. Bittie MacLeod belesett a szobába, majd könnyes, könyörgő szemmel Jonnie-ra nézett.

- Nem - szólt Jonnie. Büszkeség ide, büszkeség oda, lehet hogy most a halállal kell szembenézniük. - Nem jöhetsz velem! - Aztán meglágyult. - Ki vigyázna Ivan őrnagyra?

Bittie nagyot nyelt, majd elhátrált Jonnie elől.

Angus végzett az öltözködéssel, és kirohant. A hangárból egymáshoz verődő töltetek hangja hallatszott.

Jonnie magához intette Ivan őrnagyot. Az orosz, koordinátorával együtt, Jonnie elé lépett. - Zárjátok be az amerikai, föld alatti bázist, őrnagy. Minden ajtót. Rajtunk kívül senki ne tudjon bemenni. A bázistól északra lévő fegyverraktárral is tegyétek ugyanezt. Zárjátok be. Szedjétek össze azokat a rohamfegyvereket, melyek nem skótoknál vannak. Megértettél?

Egy csoport gyűlt össze az őrnagy és Jonnie körül. Igen, az őrnagy megértette Jonnie kérését.

Jonnie ezután Dunneldeent és Sir Robertet intette magához. A két hadvezér közrefogta Jonnie-t, aki néhány szóban elmondta, hogy mit tegyenek a halála esetén. Ettől a skótok riadtak és szomorúak lettek. A hajmeresztő terv rendkívül közel sodorja Jonnie-t a halálhoz, de kénytelenek voltak beletörődni a megváltoztathatatlanba. Azt mondták, megtartják Jonnie utasításait.

- És te, Dunneldeen - folytatta Jonnie -, huszonnégy órán belül, Skócián keresztül, repülj vissza az akadémiára, és vedd át Stormalong feladatát, akire “más feladatot” bíztak.

Most az egyszer Dunneldeen némán bólintott.

A Hold-hegységből érkezett idős asszony, akit egész családja elkísért, meghallotta a sugdolózást, mire harapnivalót készített össze két személy részére. Néhány tököt megtöltött vízzel, és sült bivalyhúst tett kölesből készített kenyérszeletek közé, majd a csomaggal odaállt Jonnie elé, s addig el nem mozdult előle, míg Jonnie enni nem kezdett.

Sir Robert kezébe vette a csomagot, Dunneldeen pedig felkapta a tököket, majd mindhárman elindultak a hangárok felé. Izgatott készülődés hangja hallatszott ki a hangárból, ahol Stormalong gépét készítették fel a visszaútra. Angus az előkészületeket ellenőrizte, miközben Jonnie kihúzott néhány táviratot a nyomtatóból, és a légi forgalmat, valamint a várható időjárást tanulmányozta.

Nos, nos! Egy… kettő… igen, két pilóta észlelte az eget beborító gépet. Ugyanazt a történetet olvasta a jelentésekben, amit Stormalongtól hallott. Mindketten megemlítették a kis szürke embert. Indiában is, és Dél-Amerikában is.

- A kis szürke ember nem tágít - motyogta Jonnie. Dunneldeen és Sir Robert a táviratra meredtek, hogy megértsék. miről is beszél Jonnie. - Stormalong majd nektek is elmondja, hogy mi történt vele - szólt Jonnie. - A Föld alighanem az érdeklődés középpontjába került. Ez a szürke emberke azonban nem tűnik ellenségesnek. Egyelőre nem. Az összes bázist tegyétek alkalmassá legalább huszonnégy órás védekezésre - mondta Jonnie.

Az előkészületek befejeződtek, s a gépet nekiláttak kivontatni a hangárból.

Stormalong és a másodpilótája a gép mellett álltak. - Maradjatok itt - szólt Jonnie. - Mindketten. Te - bökött Stormalongra - fogod eljátszani az én szerepemet. Húzd fel a ruháimat, és mindennap menj ki a tóhoz köveket hajigálni. Te pedig - bökött a Darf nevű másodpilótára - játszd el Angus szerepét!

- Megpróbálok olyan jó lenni, mint Angus! - üvöltötte a skót.

- Csináljátok - mondta Jonnie.

Egy orosz futott be a hangárba, és jelentette, hogy tiszta a levegő, nincs távfelderítő a közelben. A keresőhullámok nem találtak távfelderítőt, és szabad szemmel sem láttak egyet sem. Orosz kiejtéssel beszélte a skót dialektust.

Jonnie és Angus beszálltak a gépbe, Sir Robert és Dunneldeen pedig beadták nekik a vizet és az élelmet, majd mozdulatlanul bámultak be a gép pilótafülkéjébe. Szerettek volna mondani valamit, de képtelenek voltak beszélni.

Bittie is a géphez lépett. Félénken felemelte a kezét.

Jonnie becsukta a fülke ajtaját. Angus felfelé fordította a hüvelykujját. Jonnie rácsapott az indítógombra, majd hátrafordult. A hangárajtóban álló emberek nem integettek. Jonnie rátette a kezét a vezérlőpultja.

Stormalong lélegzetvétel nélkül figyelte Jonnie indulását. Tudta, hogy Jonnie kiváló pilóta, de soha nem látott még harci gépet ilyen gyorsan és ilyen hirtelen a levegő emelkedni. A gép egy szempillantás alatt elérte a hangsebességet, és beleveszett a messzeségbe. A hangrobbanás elérte a felszínt, majd néhány másodperc múlva a hegyekről visszaverődő robajlás is megrezegtette a bámészkodók dobhártyáját. Vagy talán mennydörgés volt az, amit hallottak?

Villám hasított keresztül az égen, majd mennydörgés rázta meg a környéket.

A bámészkodók még mindig ott álltak a hangár ajtajában, és a szürke látóhatárt bámulták, ahol néhány pillanattal azelőtt eltűnt a harci gép: Jonnie útban volt Amerika felé. Ennek nem örültek. Senki nem örült neki.

6.

Még sötét volt, mikor leszálltak az akadémia mellé. Az Északi-sarkot érintve repültek Amerika felé, s a nappalból belerepültek az éjszakába.

Csak néhány lámpa világított az akadémia közelében. Nem volt az akadémiának kiépített leszállópályája, ezért elsősorban a gép műszereire kellett hagyatkozniuk.

Az ügyeletes tiszt feladatát ellátó hallgató csak akkor ébredt fel, mikor Jonnie és Angus bejelentkeztek: Stormalong Stam Stavenger, pilóta, és Darf McNulty másodpilóta Európából. Kiképzőgép, száma: 86290567918. Esemény nem történt, jelentenivalónk nincs. - A hallgató leírta a hallottakat, de még azzal sem zaklatta a két jövevényt, hogy aláírattassa velük a jegyzőkönyvet.

Jonnie nem tudta, hogy merre lehet Stormalong és Darf szálláshelye. Elfelejtette megkérdezni. Stormalong bizonyára a szeniorokkal lakik, de Darf…? Törte a fejét. Eközben “Darf” behozta a gépből az élelmet és a szerszámkészletet. Jonnie arra gondolt, hogy Stormalong tulajdonképpen egy köztiszteletben álló szenior pilóta.

Jonnie hírtelen kikapta az élelmet és a szerszámokat Angus kezéből, majd a hallgató felé fordult. - Vigye ezt fel a szobámba, kérem. - A hallgató furán nézett Jonnie-ra. Az akadémián még Stormalong is maga szokta felcipelni a holmiját az emeletre. - Több napon keresztül repültünk alvás nélkül - mondta Jonnie, s kimerültnek tettette magát.

A hallgató megrántotta a vállát, de aztán elvette a csomagot Jonnie kezéből, aki megvárta, hogy a hallgató elinduljon a folyosón, majd a nyomába szegődött.

Beléptek egy elkülönített hálóterembe. Ez Stormalongé. Norvég szőttesek lógtak a falakról, melyekkel Stormalong szerette volna otthonosabbá varázsolni a szobáját.

A hallgató letette a csomagot és a szerszámkészletet, és már ment is volna, csakhogy Angus sem tudta, hogy hol lehet Darf szálláshelye. Jonnie gyorsan felkapta a szerszámokat, és a hallgató kezébe nyomta. - Segítsen Darfnak.

A hallgató már majdnem tiltakozni kezdett. - Kificamította a karját a tekejátékban - mondta Jonnie.

- Úgy látom, az ön arca is megsérült, uram - szólt a hallgató. Mogorva volt, mivel felébresztették, de azért tette a dolgát.

Eddig minden rendben, gondolta Jonnie. Sir Robert biztosan a tervezés fontosságáról beszélne. Egy rajtaütést meg lehet tervezni, de egy ilyen veszélyes és fontos küldetés alkalmával, mint amilyen ez a mostani volt, nem szabad időt vesztegetni a tervezéssel.

Sem a hallgató, sem Angus nem jött vissza, így Jonnie arra gondolt, hogy sikerrel járt a szálláshelykeresés. Levetette a ruháit, s bebújt Stormalong ágyába. Igyekezett azonnal elaludni. Nagy szüksége volt a pihenésre.

Úgy érezte, még egy percet sem aludt, mikor valaki rázni kezdte a vállát. Hirtelen felült, s benyúlt a takaró alá, hogy előhúzza a fegyverét. Egy maszkot látott maga előtt. A vállán nem emberi kéz pihent, hanem egy psziklómancs.

- Átadtad a levelemet? - suttogta Ker.

Már régóta világos lehetett. A délelőtti napfény késként hatolt át az elszíneződött ablaküvegen.

Ker hátralépett, s furcsán nézett az ágyban ülő emberre. A törpe pszikló az ajtóhoz ugrott, hogy biztos legyen benne, bezárta maga mögött az ajtót. Ezután körülnézett a szobában, poloskák és más kémberendezések után kutatva, majd visszament az ágyhoz, ahol Jonnie éppen az álmot dörzsölte ki a szeméből.

Ker vihogni kezdett.

- Ilyen rosszul sikerült? - kérdezte Jonnie egy kicsit keserűen, miközben a haját kifésülte a szeméből.

- Nem. Egy gyanútlan szemlélő semmit sem venne észre. De ha valaki annyit izzadt volna veled együtt a gépek vezetőfülkéiben, és annyit kínlódott volna veled együtt a fejtésekben mint én, akkor azonnal felismerne, Jonnie!

Belecsapta a mancsát Jonnie tenyerébe. - Isten hozott a gödör alján, Jonnie… Úgy értem, Stormalong!

Jonnie kénytelen volt Kerre mosolyogni. A törpe pszikló mindig felvidította. Kedvelték egymást.

Ker közelebb lépett Jonnie-hoz, és suttogni kezdett. - Tudod, hogy halálos veszedelemben vagy itt? A szavak még a legbiztonságosabb bunkerajtókon is át tudnak szivárogni. Az óvatosság a legfontosabb. Állt már mögötted bűnöző? Nem? Nos, ha megpróbálnának kárt tenni benned. Jonnie, egy igazi bűnöző, aki nem más, mint én, lesz a segítségedre! Ki jött veled? Ki játssza Darfot?

- Angus MacTavish - mondta Jonnie.

- Ohó! Ez a mai második legjobb hír, a hazaérkezésed híre után. Angus jól ért a zárakhoz és a reteszekhez. Menjünk sorra. Mivel kezdjük?

- Először - kezdte Jonnie - felöltözöm, és eszem valamit. Nem mutatkozhatok az étkezdében. Stormalong tanítja a hallgatók nagy részét.

- Igen, ő oktatta a pilótákat, miközben én a gépek kezelését tanítottam nekik. Ehhez értek igazán, Jonnie. - Jonnie öltözni kezdett, miközben be nem állt Ker szája. - Ez az akadémia a legmókásabb hely, amivel valaha is találkoztam. Ezek a hallgatók… Meséltem nekik arról, hogy hogyan tanítottalak téged, persze nem mindent mondtam el nekik, s néha hazudtam is. Azt gondoltam, hogy ettől talán jobban a fejükbe megy a tananyag. Imádták a történeteimet. Persze tudták, hogy a többségük hazugság. Hogy is tudna valaki egy óra alatt harminckilenc tonna ércet elkotorni valahonnan? De biztosan megérted a szándékomat. Ismersz. Imádom ezt a munkát. Ez az első alkalom, amikor örülök annak, hogy törpe lettem. Alig vagyok magasabb nálatok, és majdnem úgy viszonyulnak hozzám, mintha félig ember lennék! - Leült az ágy szélére, amely felnyögött a hétszáz fontnyi súly alatt, s majdnem összerogyott, mikor a psziklót rázni kezdte a nevetés. - Hát nem mulatságos, Jonnie? Félig ember, érted? Azt szoktam mondani nekik, hogy pszikló anyámat biztosan megerőszakolta egy svéd!

Jonnie, a helyzet komolysága ellenére, nevetni kezdett. Már magára öltötte Stormalong ruháit, s elővette a magával hozott ennivalót.

Ker abbahagyta a vihogást. Töprengve nézett maga elé. - Tudod, Jonnie - mondta, és nagyot sóhajtott, amitől a gázmaszk szelepe felsivított - azt hiszem, ez az első alkalom az életemben, hogy barátaim vannak.

Jonnie teli szájjal így szólt: - Először is, szólnod kell az akadémia parancsnokának, hogy Stormalongra és Darfra van szükséged ahhoz, hogy el tudd végezni a rád bízott feladatot. Gondolom, fentről is meg fogod kapni a szükséges támogatást.

- Ó, azzal nem lesz baj - mondta Ker. - A hatalmasságok nagyon szeretnék, ha megjavítanám a légzőgáz-keringtető rendszert. Azt mondtam nekik. hogy szükségem van segítségre, és hogy kellenek a cornwalli bányavidék épen maradt alkatrészei.

- Jó - szólt Jonnie. - Mondd nekik, hogy Dunneldeen néhány napon belül itt lesz, hogy átvegye Stormalong feladatait. Szerezz egy földjárót, állj vele ide az épület elé, szedd össze “Darf”-ott aztán kopogj az ajtómon, hogy indulhatunk.

- Értem, értem - mondta Ker, és elcsörtetett.

Jonnie ellenőrizte a fegyverét, majd bedugta a kabátja alá. Egy-két óra múlva már tudni fogja, hogy Ker tiszta játszmát játszik-e vele. Addig viszont…?

7.

Beszálltak a földjáróba anélkül, hogy bárki észrevette volna a szerepcserét. Csak néhány hallgató súgott össze Jonnie háta mögött, mikor meglátták a kötést az arcán. - Stormy megsebesült? Egy pszikló karmolt meg, Stormalong, vagy az egyik leányka Invernessben? Vagy talán az apja?

A földjáróban felhalmozott csomagok miatt még az amúgy tágas psziklóülésekben is alig fértek el. Ker könnyedén vezette a járművet. Több ezer órát tölthetett már irányítópult mögött. Jonnie nem emlékezett rá, hogy Ker hogyan vezeti a földjárót, de úgy látta, ügyesebb, mint Terl. - Azt mondtam nekik - szólt Ker -, hogy ti ketten kelletek nekem ahhoz, hogy össze tudjam szedni a szükséges alkatrészeket, meg hogy már el is hoztatok nekem valamit Cornwallból. Láttak engem, ahogy kivettem valamit a gépetekből.

Semmi sem olyan hathatós, mint egy tapasztalt bűnöző segítsége, jegyezte meg Jonnie. Ezen Ker jót nevetett, majd százötvenre gyorsította a földjárót. Ezen az egyenetlen talajon? Angus behunyta a szemét, ahogy bokrok és sziklák mellett száguldottak el.

- Két maszkot hoztam, a hozzávaló palackokkal - szólt Ker. - Lehet, hogy a légzőgáz még szivárog a csövekből, ami túl kevés nekem, de túl sok nektek. Húzzátok fel a maszkokat.

A maszkokat egyelőre mégsem húzták magukra, habár már közel jártak az épületekhez. A kinkómaszkok, megfelelő méretük ellenére, kényelmetlen viseletet jelentettek.

Jonnie-t nem aggasztotta a földjáró sebessége. Inkább a környezetben gyönyörködött. A mezők barnák voltak ebben az évszakban, a hegycsúcsokon pedig magasabbra húzódott a hóhatár, de ez akkor is az ő országa volt. Belefáradt a rengeteg esőbe, és a párás melegbe. Jó volt otthon lenni.

Jonnie azonnal kizökkent a merengésből, mikor a földjáró, porfelhőt verve maga körül, lelassított a ketrec melletti területen. Ker kihajolt az ablakon, és bekiáltott a ketrecbe. - Megjött. Nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkatrész, de majd meglátjuk!

Terl! Ott állt, a rácsba kapaszkodva. Ezek szerint nem folyt áram a rácsban.

- Akkor siess! - üvöltötte Terl. - Unom már, hogy a napon kell aszalódnom. Hány nap múlva leszel kész, eszetlen?

- Két-három, nem több - kiáltotta Ker. Hajmeresztő módon megfordította a járművet, majd száguldani kezdtek az épületek felé, egészen addig, míg el nem érték a hangárajtókat.

Ker beszáguldott az ajtón, majd megállt az egyik távolabbi rámpán.

- Menjünk az irodájába - szólt Ker.

- Még ne - mondta Jonnie, és a kezét, a kabátján keresztül, rátette a fegyvere markolatára. - Emlékszel arra fülkére, ahol először tartották fogva Terlt?

- Igen -válaszolta Ker határozatlan hangon.

- Még mindig el van árasztva légzőgázzal? - kérdezte Jonnie.

- Azt hiszem - mondta Ker.

- Először menjünk a műszerraktárba, és keressünk egy kőzetanalizáló berendezést, aztán keressük meg azt a fülkét.

Ker vonakodott. - Azt hittem, az irodája miatt jöttünk ide.

- Az a legfontosabb - mondta Jonnie -, de előtte van még egy kis dolgunk. Ne aggódj! Legkevésbé sem szeretném, hogy bajod essék. Nyugi. Tedd, amit mondok!

Ker megemelte a földjáró hajtóművének fordulatszámát, majd elindultak a rámpák és kapuk erdejében, pontosan úgy, ahogy azt Jonnie kérte.

Az épületeket nem takarították ki a harcok után. Gépek százai és járművek ezrei sorakoztak a hatalmas hangárokban, melyeket bányagépek tömkelege vett körül, s mindaz, amire szükség volt az ezer éven keresztül tartó bányászat során. Jonnie töprengve figyelte a gépek tömegét. Hatalmas értéket képviselnek, legalábbis akkor, ha használható állapotban vannak. Az összes bányavidéken hasonló méretű hangárok találhatóak, melyek szintén tömve vannak ilyen és ehhez hasonló gépekkel. Ezeket a járműveket és gépeket szükséges lenne megóvni és vigyázni rájuk, mivel pótolhatatlanok, s a gyárak, melyek ezeket készítették, naprendszerekre vannak a Földtől. Bármennyire is sok jármű állt a rendelkezésükre, eljön majd az az idő, mikor az utolsó is tönkremegy. Ez is azt bizonyítja, hogy fontos lenne csatlakozni a naprendszerek közösségéhez. Jonnie nem hitte, hogy az összes jármű a Psziklón készült volna. A psziklók leigázták a világegyetem értelmes lényeit, és ahogy elrabolták a nyelvüket, úgy elrabolhatták a technológiájukat is. A teleportáció a legfőbb fegyverük. Nos, most ő maga is ezt szeretné kihasználni.

Megálltak a fülke előtt, Angus pedig becipelte a kőzetanalizáló készüléket. Jonnie a légzőgáz-keringető rendszerrel babrált. Megtapogatta a maszkját, majd becsukta az ajtót. Ezután szólt Kernek, hogy vegye le a saját gázmaszkját.

Ker, kicsit félénken, a zsebéből előhúzott egy fekete rongyot, és eltakarta vele az ajtón lévő kémlelőnyílást.

Jonnie és Angus dolgozni kezdtek. Rávették Kert, hogy tegye a fejét az analizátor alá. A pszikló megtette, amit kértek tőle, de úgy nézett a két emberre, mint aki biztos benne, hogy bolondokkal van dolga. Emlékezett rá, hogy Jonnie fejét egyszer már átvilágították ezzel a készülékkel, és félénken megjegyezte, hogy az ő fejébe nem lőtt bele senki.

Jonnie és Angus tették a dolgukat. Angus szakszerű mozdulatokkal forgatta a különböző kerekeket, melyekkel a vizsgálati mélységet és az élességet lehetett beállítani. Kernek a kényelmetlen testhelyzettől begörcsölt a háta, s emiatt panaszkodni kezdett. Jonnie és Angus csendre intették. Minden irányból átvilágították Ker fejét, majd harmincöt perc izzasztó analizálás után elengedték.

Ker a nyakát dörzsölve megpróbált kiegyenesedni.

Jonnie ránézett. - Mesélj a születésedről, Ker.

Ker ezt bolondságnak gondolta, de azért elmesélte volna, csakhogy a szeme megakadt az ajtón. Egy készüléket húzott elő a zsebéből, melyet a kémlelőnyílás mellé helyezett. A készüléken lévő kör elárulta volna, ha valaki áll az ajtó előtt. Angus az ajtóra szerelt adóvevőhöz lépett, és kikapcsolta.

- Nos - kezdte Ker - gazdag szülők kölykeként jöttem világra.

- Ugyan már, Ker - szakította félbe Jonnie. - Az igazságot szeretnénk tudni. Hagyd ezt a tündérmesét!

Ker sértődötten nézett Jonnie-ra. Fájdalmasan felsóhajtott. Egy aprócska kerbangós üveget húzott elő a ruhája zsebéből, majd magába döntött némi italt. Szüksége volt rá. Nekidőlt a falnak, és ismét belekezdett.

- Gazdag szülők kölykeként jöttem világra. Az apámat Kának hívták. Büszke család volt a miénk. Apám első nősténye szült engem. Általában négy kölyök van egy psziklóalomban, néha öt, csakhogy mikor én születtem, hatan jöttünk világra. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy az egyik kölyök csenevész lesz, mivel nem jut neki elég hely az anyja hasában.

- Szóval én voltam a hatodik kölyök, és azonnal látszott, hogy csenevész leszek. A családom nem akarta magára venni ezt a szégyent, ezért kitettek a szemétbe, ami mindennapos gyakorlat a Psziklón.

- A család rabszolgája, ki tudja miért, kivett a szemétből, és elvitt magával. Egy föld alatti, forradalmi szervezet tagja volt. Elhagyott bányajáratok húzódnak a Birodalmi főváros alatt, melyekben mindig búvóhelyre leltek a szökött rabszolgák, mikor a rendőrség elől menekültek. Én is odakerültem. Talán ezért érzem magam olyan otthonosan a bányákban. A rabszolgák a balfan fajhoz tartoztak, kék színű népek. Be tudták lélegezni a légzőgázt, a Pszikló atmoszféráját, így nem kellett maszkot viselniük a szabadban. Talán meg akarták szerezni a Psziklót, hogy bombákat készítsenek. Felneveltek engem, és kioktattak rá, hogy hogyan lopjak nekik különböző alkatrészeket. Mivel kicsi voltam, jól el tudtam rejtőzni a legkisebb helyeken is.

- Mikor nyolcéves lettem, ami még nagyon fiatal kor a Psziklón, a Birodalmi Nyomozóhivatal egyik ügynöke, akit Jayednek hívtak, beszivárgott a csoportba, és bűncselekmények elkövetésére provokálta a balfanokat, hogy aztán letartóztathassák őket. A B.NY.H. rajtaütött az elhagyott bányajáratokban megbúvó rabszolgákon.

- Mivel kicsi voltam, el tudtam menekülni az egyik légaknán. Éhes lettem, és kimásztam az utcára. Rátaláltam egy ragacsételt szállító hajóra, és bemásztam az egyik szellőzőnyíláson. Egy normál méretű pszikló nem fért volna be. Szóval bemásztam, amitől megszólalt a riasztó. A későbbiekben ezért foglalkoztam annyit az ilyen berendezésekkel.

Ker elhallgatott, és belekortyolt a kerbangóba. Jólesett neki ez a lélegzetvételnyi szünet. Még sosem mesélte el senkinek ezt a történetet.

- Aztán - folytatta Ker - bíróság elé állítottak, és bűnösnek kiáltottak ki, megkaptam a három csíkot a mellemre, és száz évre be akartak dugni az egyik birodalmi börtönbe. Nyolcéves voltam, és már bűnözőnek számítottam.

- Túl kicsi voltam ahhoz, hogy béklyót tegyenek a lábamra, ezért szabadon szaladgálhattam a börtön területén. Ezért nincs a bokámon sebhely. Nem kell vigyáznom, mikor levetem a csizmámat.

- Mivel szabadlábon voltam (haha!), a többi bűnöző engem használt arra, hogy üzenjen a társának. Alaposan kiokosodtam abban az időszakban.

- Mikor tizenöt éves lettem, himlőjárvány tört ki a börtönben, amibe az őrök nagy része belehalt, én pedig, mivel nem volt béklyó a lábamon, el tudtam szökni.

- Noha még csak tizenöt éves voltam, ami nagyon fiatalnak számít a Psziklón, de már mindent tudtam, amit egy bűnözőnek tudnia kell. Mivel még mindig nagyon kicsi voltam, befértem az összes ablakon és szellőzőnyíláson, és jó csomó készpénzt gyűjtöttem össze.

- Megvesztegettem a Csillagközi Bányatársaság ügyintézőjét, hogy hamis papírokkal vegyen fel vájárnak, mivel kis termetem miatt könnyedén mozgok a szűk helyeken.

- Számtalan rendszerben dolgoztam már idáig, és valahogy eltelt ez a huszonöt év. Még csak negyvenegy vagyok, s a psziklók százkilencven évig szoktak élni, szóval van még száznegyvenkilenc évem. Csak azt nem tudom, hogy mivel fogom eltölteni (haha!).

- Köszönjük - mondta Jonnie. - Terl mivel kényszerít arra, hogy engedelmeskedj neki?

- Az a majom? Már semmivel. Korábban volt egy-két dolog a mancsában, de most már nincs hatalma felettem. Hála az ördögnek!

- Tanultál valaha matematikát? - kérdezte Jonnie.

Ker felnevetett - Nem, hülye vagyok hozzá. A gyakorlatias dolgokhoz értek, meg a szereléshez, a tudásom nem tanulásból, hanem tapasztalatból ered… meg persze a bűnözés időszakából.

- Szereted a kegyetlenséget. Ker?

A törpe pszikló lehorgasztotta a fejét. Az analizátor képernyőjének fénye zöldes derengéssel vonta be Ker arcát. - Amióta törvényes életet élek, ami elég nehezemre esett az első időszakban, úgy kell tennem, mintha élvezném a kegyetlenkedést, mintha örömet okozna a mások fájdalma. Ha nem tenném ezt, a többi pszikló abnormálisnak tartana! De… nem, nem szeretem a kegyetlenséget, talán tényleg nem vagyok normális. - Felemelte a tekintetét. - Mondd, Jonnie, mire jó ez az egész?

Angus és Jonnie egymásra néztek. Ennek a psziklónak semmi sem volt a fejében. Egyáltalán semmi!

Jonnie azonban nem akarta elárulni ezt a létfontosságú felfedezést Kernek. Ker bizonyára semmit sem tud azokról a berendezésekről, melyeket a többi pszikló fejébe ültettek, és talán a psziklók maguk sincsenek tisztában ezzel. - A koponyád felépítése különbözik a többi pszikló koponyájának felépítésétől - mondta Jonnie. - Te teljesen különböző vagy.

Ker összerezzent a hír hallatán. - Ez biztos? Én is éreztem már ilyesmit. - Töprengeni kezdett. - A psziklók nem szeretnek engem. A helyzet az, hogy én sem szeretem őket. Most legalább már tudom, hogy miért.

Jonnie és Angus nagyon elégedettek voltak a teszt eredményével. Nem szerették volna, ha Ker öngyilkosságot követne el abban az esetben, ha a teleportáció rejtélyéről kérdezik.

Éppen kikapcsolták az analizátort, és indulni készültek, mikor az ajtó belsejére akasztott műszer felvillant. Valaki az ajtó előtt állt.

8.

Ker felhúzta a maszkját, majd lábujjhegyen az analizátorhoz lopódzott és a hóna alá kapta, majd az ajtóhoz osont, és felrántotta, mintha éppen indult volna kifelé.

Légzőgáz ömlött ki a fülkéből.

Lars az ajtó előtt állt, s éppen egy lehallgatókészüléket akart az ajtóra erősíteni, mikor a légzőgáz arcon csapta. Nem viselt maszkot.

Kihomorított, mintha valaki fojtogatná. Krákogni kezdett, és elhátrált az ajtótól. Levegő után kapkodott, miközben az arca egyre kékebbé vált. A következő pillanatban öklendezve rogyott össze.

Jonnie és Angus elkapták a karját, és kicipelték a szabad levegőre. Letették, majd Angus egy fémlappal, amit a padlón talált, legyezni kezdte.

Lassan visszatért az élet Larsba. A kék árnyalat eltűnt az arcáról. Már beszélni is tudott. - Mit csináltatok odabent? - kérdezte mérgesen.

- Várjunk csak, legényke - szólt Angus nyugodt hangon. - Megmentettük az életedet. Próbálj kicsit hálásabb lenni. Még ilyet!

Lars különös tekintettel méregette Jonnie-t, aki Kerhez lépett, hogy segítsen neki. A pszikló egy alkatrésszel bajlódott a földjáró körül, mintha éppen akkor vette volna ki a járműből.

- Rendben van - mondta Ker. - Nincs rajta repedés, sem anyaghiba. Nézzük meg, hogy jó-e.

Beültek a földjáróba, és otthagyták Larsot, aki még mindig azzal a különös tekintettel bámult utánuk, ahogy Jonnie-t is méregette.

- Miért nézett rám olyan furcsán? - kérdezte Jonnie.

- Óvatosabbnak kell lennünk - mondta Ker. - Ez bolond. Ő a Tanács füle és szeme. Az a mániája, hogy valami Bitter vagy Hitter nevű figura volt a világtörténelem legnagyobb hadvezére, és ha tíz másodpercig nem szólalsz meg a közelében, máris elkezd mesélni róla. Ez valami vallás. Semmi bajom a kallásokkal, de ebből a fickóból, pláne ha elkezd beszélni, dől a butaság. Terl vette el az eszét. Biztosan nem volt nehéz. Haha!

- De miért nézett rám olyan furcsán? - kérdezte Jonnie.

- A gyanakvás az alaptermészete - mondta Ker. - Egyébként pedig sokkal jobban érzem magam, mióta megtudtam, hogy valóban különbözöm a többi psziklótól.

Behajtottak annak az épületnek a kapuján, amelyben Terl irodája is volt. Kivették a földjáróból a szivattyúburkolatot, majd cipelni kezdték a folyosók felé.

Mielőtt elérték volna a folyosót. Angus megtorpant. - Miért nem Terl javítja meg a légzőgáz-keringtetést?

Ker felnevetett, s a mancsával Terl irodájának ajtaja felé mutatott. - Ha a psziklók kiszöknének a szálláskörletből, és itt találnák Terlt, biztosan megölnék. Terl tudja ezt. Gyűlölik.

- Várj - szólt Jonnie. - Ez azt jelenti, hogy Terlnek meg kell ölnie őket, mielőtt idejön. - Jonnie rátette a kezét az ajtókilincsre.

Beléptek az irodába, és letették a burkolatot. A helyiség darabokra volt szedve. Drótok és vezetékek álltak ki a falból, a légzőgáz-keringető rendszer csövei pedig a padlón hevertek. Az íróasztalokat és a felborult székeket papírok borították.

Jonnie körülnézett. A falak mentén, Terl íróasztalától jobbra, jókora, lezárt ajtók sorakoztak. - Ki tudod nyitni ezeket? - kérdezte Jonnie.

Ker megrázta a fejét. - Nincsenek hozzá kulcsaim. A biztonsági főnök szereti a biztonságot.

Jonnie elküldte Angust, hogy hozzon egy őrt. A hallgatót, akit Angus talált, az épületek őrzésére rendelték. Ker felmutatta az engedélyét, majd elismételte, amit Jonnie súgott a fülébe, vagyis hogy az őr hozza ide a Chirk nevű nőstényt.

Nekiláttak dolgozni. Szétválogatták a csöveket és a vezetékeket, az iratokat és a szemetet, majd három hallgatóőr megjelent Chirkkel.

Chirk most nem az a csinos titkárnő volt, mint aminek megismerték. Az őrök három láncon tartották, melyeket Chirk nyakörvére erősítettek. A szőre rettenetes állapotban volt. Az orrcsontja már rég nem látott púdert, háromszoros hosszúságú karmai pedig elvesztették fényüket. Csak egy rongyot viselt, átvetve a vállán, semmi más nem takarta a testét.

- Hol vannak a kulcsok? - csattant fel Ker.

- Kulcsok! Mindenki a kulcsokat akarja! - Chirk hangja sziszegve tört elő a torkából, s közben az agyarai többször egymáshoz csattantak. Nem elég, hogy Terl belerángatta ebbe az egészbe, de még a jellemzését is el akarja rontani azzal, hogy azt állítja, engedetlen, és nem követi az utasításokat. Ráadásul most iderángatják, láncokon! És megint ezekkel a kulcsokkal jönnek. A csata napján Terl annyira felbőszítette a psziklókat, hogy mindenki a kulcsokat, a kulcsokat, a kulcsokat kereste. Neki egészen más feladatai vannak…

Jonnie belesuttogott Ker fülébe, mire Ker visszasuttogott. - Zendülést akarsz? - Aztán ahogy Jonnie kérte, Ker Chirkre ordított: - Pofa be! Azért, mert Terl meg akar gyilkolni benneteket, még nem kell kiborulni!

Chirk elhallgatott. A maszk üvegén keresztül is látszott, ahogy a szeme kikerekedik. Egyre szaporában vette a légzőgázt.

Jonnie ismét suttogott valamit, majd Ker így szólt: - Akár számít ez, akár nem, de mikor Terl visszakerül ebbe az irodába, és ismét átveszi a hatalmat a psziklók felett, nagyon keresni fogja a kulcsokat!

A törzse közepén, ahol a szíve is volt, Chirk izmai összerándultak. Maszkjának szelepe fél percig meg sem moccant, majd felnyögött. - Visszajön ide? - kérdezte olyan halkan, hogy alig lehetett meghallani a maszkon keresztül.

- Mi másért javítanánk meg az irodáját? - kérdezte Ker, majd fenyegetően így folytatta: - Hol vannak a beépített szekrények kulcsai?

Chirk megrázta a fejét. - Soha nem adta oda senkinek. Talán elvesztette őket! - Zokogás keveredett a hangjába?

- Vigyétek - vakkantotta Ker az őrök felé.

Az őrök elvonszolták a nőstényt.

- Mi folyik itt? - rontott be az irodába Lars.

- A kapcsolószekrényt keressük - csattant fel Ker. - Az összes vezeték kiégett!

Légzőgázpalackok hevertek szanaszét a padlón: Jonnie lassan felemelt egyet, a háta mögé dugta, és kinyitotta. Mindhárman maszkot viseltek.

Ker benyúlt a zsebébe, majd egy marék valamit húzott elő belőle, melyeket Lars orra alá nyomott. - Ez egy veszélyes munka! Magasabb bért kérek! Ezeket a vezetékek között találtam!

Lars a Ker mancsában lévő holmikat nézte. Voltak ott átalakított lövedékek, habár hiányzott róluk a radioaktív darabka, volt néhány időzítőgyújtó, és egy darab gyúrható robbanószer.

- Valaki behozta ezeket ide! - mondta Ker. - Ezután azt akarom, hogy ez az ajtó állandóan zárva legyen. Senki nem jöhet be ide, csak mi, te pedig mérföldekre kerüld el ezt az irodát. Megölöd magad, aztán engem fognak hibáztatni a halálodért. Ismerlek!

Lars ismét köhögni kezdett a palackból szivárgó légzőgáztól.

- Látod? - mondta Ker. - Ezek a csövek még mindig tele vannak légzőgázzal. Szivárog belőlük!

Lars köhögve kihátrált az irodából. Felemelte a holmikat, melyeket Ker a markába nyomott. - Ezek veszélyesek?

- Próbáld ki! - mondta Ker. - Ha még egyszer meglátlak itt, szólni fogok, hogy lassítod a munkákat, pedig parancs van rá, hogy sietnünk kell. Tűnés, hordd el magad, és ha még egyszer meglátom itt azt a fancsali képedet, másképpen fogok beszélni veled! Világos? Végeztem!

Lars ismét különös tekintettel méregette Jonnie-t, de ebben a pillanatban dühödt acsarkodás hallatszott a három emelet mélyen lévő szálláskörletek felől. Lars elrohant.

- Tényleg itt találtad ezeket? - kérdezte Angus.

- Dehogy - válaszolta Ker. - Csukjuk és zárjuk be az ajtót, aztán álljunk neki dolgozni. - A mélyből hallatszó üvöltözést figyelte. - Ennek zendülés lesz a vége, Jonnie. Remélem. Terl is hallja ezt odakint. Az a Chirk azonnal elmondta nekik, amit tőlünk hallott!

Jonnie becsukta, és be is zárta az iroda ajtaját, majd intett Angusnak, hogy nézze meg a faliszekrények zárját. Angus előszedte a szerszámait, és dolgozni kezdett.

Rengeteg feladat állt előttük!