Luigi Vampa étlapja
Minden álomból van ébredés, csak abból az egyből nincs, amelytől Danglars rettegett.
Danglars felébredt.
Az elkényeztetett párizsi úriember számára, aki megszokta a selyemfüggönyt, a finom, kárpitozott falakat, azt az illatot, amely a kandalló hamvadó fahasábjaiból árad, s amely a selyem boltozatról alászáll, a kivájt sziklaodúban való ébredés gonosz álomnak tetszik.
Amint Danglars hozzáért a kecskebőr takaróhoz, azt hihette, hogy álma a szamojédek vagy a lappok földjére vitte.
Ilyen esetekben azonban egy másodperc is elég ahhoz, hogy az ember ráébredjen a rideg valóságra.
- Igen, igen - mormogta -, azoknak a banditáknak a kezébe kerültem, akikről Albert de Morcerf beszélt.
Első dolga volt, hogy nagy lélegzetet vegyen, s így megbizonyosodjék róla, hogy nem sebesült meg. Ezt a módszert a Don Quijoté-ból vette, a sok könyv közül, amelyet elolvasott, az volt az egyetlen, amelyre emlékezett is valahogy.
- Nem - mondta -, sem meg nem öltek, sem meg nem sebesítettek. De az lehet, hogy kifosztottak.
Gyorsan a zsebeihez kapott. Minden érintetlen volt: a száz arany, amelyet arra szánt, hogy Rómából Velencébe utazzék rajta, szépen benne lapult nadrágja zsebében, és a tárca is ott volt kabátja zsebében, s benne hiánytalanul az ötmillió-ötvenezer frankról szóló hitellevél.
- Furcsa banditák ezek! - töprengett. - Meghagyták az erszényemet is, meg a levéltárcámat is! Úgy lesz ez, ahogy az este lefekvéskor elgondoltam: váltságdíjat fognak követelni. De hiszen itt az órám is! Nézzük csak: hány óra?
Danglars órája Bréguet-féle remekmű volt, még indulása előtt való este gondosan felhúzta, és most az óra reggeli fél hatot ütött. Enélkül Danglars igazán nem tudná, hány óra, hiszen a cellába nem hatolt be semmiféle napvilág.
Követeljen valami felvilágosítást a banditáktól? Vagy várjon türelemmel, míg ők szólalnak meg? Ez a második lehetőség okosabbnak látszott: Danglars várakozott.
Egészen délig várt.
Ajtaja előtt az egész idő alatt egy őr járkált. Reggel nyolc órakor leváltották az őrt.
Danglars-nak ekkor kedve kerekedett megnézni, ki őrködik fölötte.
Észrevette, hogy nem is napvilág, hanem némi kis lámpafény szűrődik be a rosszul ácsolt ajtó deszkahasadékai között. Az egyik ilyen nyíláson akkor kukkantott ki éppen, mikor a bandita néhány korty pálinkát ivott. A bőrtömlőnek, amelyben az ital állott, olyan szaga volt, hogy Danglars émelygett tőle.
- Piha! - mondta, és hátrahúzódott a cella mélyére.
Az itókás rablót pontban délben váltották le egy másikkal. Danglars ismét kíváncsi volt az új őrére. Újra a réshez lépett.
Ez már hatalmas, tagbaszakadt ember volt, nagy szemű, húsos ajkú, lapos orrú Góliát. Vörhenyes haja több tekercsben hullt le a vállára, mint megannyi kígyó.
- Ejha! - mondta Danglars. - Ez nem annyira embernek, mint inkább emberevőnek látszik. Én mindenesetre már öreg és elég rágós vagyok, nem lehetek valami ínyes falat.
Mint látjuk, Danglars-nak még tréfálkozni is volt kedve.
Ebben a pillanatban őre, mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy bizony ő nem emberevő, leült szemben a cellával, átalvetőjéből fekete kenyeret, hagymát és sajtot vett elő, és azonnal falatozásnak látott.
- Az ördög vigyen el engem - mondta Danglars, amint az ajtó hasadékán át szemügyre vette a rabló ebédjét. - Az ördög vigyen el engem, ha értem, hogy lehet ilyen ronda ételt enni!
Ezzel letelepedett a kecskebőrre, amely az első őr pálinkájának szagára emlékeztette.
Danglars azonban gondolhatott, amit akart, azért a természet titkai kifürkészhetetlenek, és még a legalábbvaló étel is ingerli az üres gyomrot.
Danglars pedig hirtelen úgy érezte, hogy ebben a pillanatban az ő gyomra sincs éppen tele, s ezért már nem látta olyan csúnyának az őrt, a kenyeret nem tartotta olyan feketének, és a sajt is frissebbnek tetszett.
Végre is az a nyers hagyma, amely a vademberek szörnyű tápláléka szokott lenni, emlékeztette bizonyos mártásokra és marhahússzeletekre, amelyeket szakácsa kitűnően készített, mikor Danglars azt mondta neki: „Deniseau úr, készítsen mára nekem olyan jó kis zsiványpecsenyét.”
Felállt és kopogtatott az ajtón.
A rabló felkapta a fejét.
Danglars látta, hogy meghallották, és megismételte a kopogtatást.
- Che cosa? - kérdezte a bandita.
- Nézze csak! Nézze csak, barátom - kezdte Danglars, és ujjával tovább dobolt az ajtón -, azt hiszem, ideje volna, hogy az én ebédemre is gondoljanak!
De akár mert nem értette, akár mert nem kapott utasítást Danglars élelmezésére nézve, az óriás tovább folytatta ebédjét.
Danglars úgy érezte, hogy büszkesége csorbát szenvedett, és mivel nem akart vitába keveredni ezzel az ostoba emberrel, visszafeküdt kecskebőrére, és többet meg se mukkant.
Négy óra telt el. Az óriást másik rabló váltotta fel. Danglars-nak már erősen korgott a gyomra, mire csendesen felállt, ismét kikémlelt az ajtó hasadékán, és felismerte vezetője értelmes arcát.
Valóban Peppino volt, aki azon igyekezett, hogy az őrségét a lehető legkényelmesebbé tegye, szemben ült az ajtóval, és két lába közé helyezte el agyaglábosát, amelyben illatos, meleg csicseri-borsó volt szalonnával.
A borsós lábos mellé Peppino még letett egy csinos kosárkát, telve velletri szőlővel, meg egy üveg orvietói bort.
Peppino határozottan ínyenc lehetett.
Danglars szájában összefutott a nyál e gasztronómiai előkészületek láttára.
- Nézzük csak meg - tűnődött a fogoly -, hátha ebben több lesz az emberség, mint a másikban.
Szelíden megkopogtatta az ajtót.
- Megyek már - mondta a rabló, aki gyakran járt Pastrini mesternél, és olyan alaposan megtanult franciául, hogy még a szólásokat is ismerte.
És valóban ajtót nyitott.
Danglars felismerte benne azt az embert, aki olyan dühösen kiáltott rá: „Húzza be a fejét!” De ez most nem a szemrehányások órája volt. Ellenkezőleg: Danglars a lehető legnyájasabb arcot vágta, és kedves mosollyal mondta:
- Bocsánat, uram, nekem nem szándékoznak szintén ebédet adni?
- Hogy tetszik ezt érteni? - kiáltott fel Peppino. - Csak nem éhes eccellenza véletlenül?
- Véletlenül, ez kedves - mormogta Danglars. - Éppen huszonnégy órája nem ettem... De igen - tette hozzá fennhangon - éhes vagyok, mégpedig nagyon.
- És eccellenza enni óhajt?
- De azonnal, ha lehetséges.
- Ennél semmi sem könnyebb - jelentette ki Peppino. - Itt mindent meg lehet szerezni, amit csak akar az ember. Természetesen mindent meg kell fizetni, mint minden becsületes keresztény helyen.
- Az magától értetődik! - kiáltotta Danglars. - Noha, aki letartóztatja és bebörtönzi az embert, az legalábbis élelmezéséről is gondoskodhatna.
- Ez nem szokás, eccellenza - jegyezte meg Peppino.
- Bizony, ez elég helytelen - folytatta Danglars, aki meg akarta szeretetreméltóságával nyerni őrét -, de hát én ezzel is beérem. Tálaljanak minél előbb.
- Máris hozzák, eccellenza. Mit parancsol?
És Peppino lerakta lábosát a földre, mégpedig olyan módon, hogy az étel illata egyenesen Danglars orrába csapódott.
- Tessék hát rendelni - mondta.
- Mi az, hát konyhát tartanak itt? - kérdezte a bankár.
- Még hogy tartunk-e konyhát? De milyen kitűnő konyhát!
- Szakácsokat is?
- Kiváló szakácsokat!
- Jól van, hozzanak hát csirkét, halat vagy vadat, bánom is én, mit, csak ehessek már!
- Ahogy eccellenza parancsolja: tehát csirkét rendelünk, ugye?
- Igen, csirkét.
Peppino hátrafordult, és tele tüdővel kiáltotta:
- Csirkét az eccellenzának!
Peppino hangja még ott rezgett a boltozat alatt, és máris megjelent egy fiatalember. Csinos, karcsú és derékig mezítelen, mint az antik halhordozók voltak. Ezüsttálat hozott a fején, s a tálon csirke illatozott.
- Mintha csak a Café de Paris-ban volnék - mormogta Danglars.
- Parancsoljon, eccellenza - mondta Peppino, és átvette a csirkés tálat a fiatal rabló kezéből, letette egy szúrágta asztalra, amely egy zsámollyal meg a kecskebőrös ággyal együtt az egész bútorzatát tette a kis szobának.
Danglars kést és villát kért.
- Tessék, eccellenza! - válaszolta Peppino, s egy tompa hegyű kést meg egy puszpángfa villát nyújtott át neki.
Danglars egyik kezébe vette a kést, másikba a villát, és nekifogott, hogy feldarabolja a csirkét.
- Bocsánat, eccellenza - mondta Peppino, és egyik kezét a bankár vállára tette. - Itt az a szokás, hogy étkezés előtt fizetnek, mert előfordulhatna, hogy távozáskor esetleg kifogásai lehetnének...
- Ej - jegyezte meg Danglars -, már ez aztán nem olyan, mint Párizsban szokásos, nem szólva arról, hogy minden valószínűség szerint jól megnyúznak. De ne legyünk kicsinyesek. Mindig azt hallottam, hogy Olaszországban olcsó az élet. Egy csirke Rómában tizenkét sou-ba kerülhet.
- Tessék - mondta, és egy aranyat dobott oda Peppinónak.
Peppino felvette az aranyat, Danglars pedig villájával beleszúrt a csirkébe.
- Egy pillanatig tessék még várni, eccellenza - mondta Peppino, és ismét felegyenesedett. - Egy pillanat, eccellenza még valamivel tartozik nekem.
- Hát nem megmondtam, hogy megnyúznak! - mormogta Danglars.
De elhatározta, hogy nem ellenkezik, és engedi, hogy tovább zsarolják.
- Nohát mondja csak, mennyi jár még ezért a vékonypénzű kis csirkéért? - kérdezte.
- Eccellenza adott előlegül egy aranyat.
- Egy aranyat előlegül egy csirkére?
- Természetesen, előlegül.
- Jól van... hát aztán?
- Most már csak négyezer-kilencszázkilencvenkilenc arany jár nekem.
Danglars óriási szemet meresztett erre a hallatlanul tréfás kijelentésre.
- Nagyszerű tréfa! - mormogta. - Igazán remek!
Ezzel hozzá akart fogni, hogy feldarabolja a csirkét, Peppino azonban baljával megfogta a bankár jobb kezét, és másik kezét kinyújtotta.
- Gyerünk - mondta.
- No, mi az? Nem is nevet? - kérdezte Danglars.
- Mi nem szoktunk nevetni, eccellenza - felelte Peppino olyan komolyan, akár egy kvéker.
- Mi az, csak nem került százezer frankba ez a csirke?
- Eccellenza el sem képzeli, milyen nehéz itt, az átkozott barlangokban felnevelni a csirkét!
- De már ez mégiscsak tréfás ötlet! - jelentette ki Danglars. - Nagyon mulatságos, igazán. De hagyjon most enni, mert éhes vagyok. Itt van magának még egy arany, barátom.
- Akkor már csak négyezer-kilencszázkilencvennyolc arany van hátra - jegyezte meg Peppino ugyanolyan hidegvérrel. - Majd csak végére érünk a fizetségnek szép lassacskán.
- Ohó! - mondta Danglars, felháborodva ezen az állhatatos gúnyolódáson. - Arról szó se lehet! Menjen a pokolba, hiszen sejtelme sincs róla, kivel van dolga!
Peppino intett, a fiú kinyújtotta mindkét kezét, és gyorsan visszavette a csirkét. Danglars végighevert a kecskebőrös ágyán, Peppino ismét bezárta az ajtót, és tovább ette a szalonnás borsóját.
Danglars nem láthatta, mit csinál Peppino, de ahogy a bandita csámcsogott, a fogoly előtt kétségtelenné vált, hogy milyen műveletet végez.
Világos volt, hogy eszik, méghozzá jó hangosan, és nem is nagyon jól nevelt ember módjára.
- Fajankó! - jegyezte meg Danglars.
Peppino úgy tett, mintha nem hallotta volna, még csak oda sem fordult, és bölcs lassúsággal folytatta az evést.
Danglars úgy érezte, hogy a gyomra olyan üres, mint a danaidák hordója. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is jóllakhasson még. Hanem azért békén maradt még egy teljes fél óra hosszat. De meg kell mondanunk, hogy ez a fél óra úgy tűnt fel neki, mintha egy évszázad telt volna el.
Akkor felállt, és újra az ajtóhoz ment.
- Nézze csak, uram - szólt ki -, ne kínozzon tovább, és mondja meg, mit akarnak tőlem.
- De eccellenza, ön mondja meg inkább, hogy mit kíván tőlünk... Parancsoljon, és mi engedelmeskedünk.
- Akkor hát először is nyissa ki az ajtót.
Peppino ajtót nyitott.
- Hogy mit akarok?! - felelte Danglars. - A kutyafáját, hát enni akarok!
- Éhes, eccellenza?
- De hiszen ezt jól tudja!
- Mit parancsol enni, eccellenza?
- Egy darabka száraz kenyeret, ha már egyszer a csirke olyan méregdrága ebben az átkozott pincében.
- Kenyeret! Helyes - mondta Peppino. - Hé, kenyeret ide! - kiáltott ki.
A fiú behozott egy kis cipót.
- Tessék! - mondta Peppino.
- Mibe kerül? - kérdezte Danglars.
- Négyezer-kilencszázkilencvennyolc arany. Két aranyat már le tetszett előre fizetni.
- Micsoda? Egy darab kenyér százezer frankba kerül?
- Százezer frankba - mondta Peppino.
- De hiszen egy csirkéért is százezer frankot követelt!
- Mi nem étlap szerint, hanem szabott áron szolgálunk fel. Akár keveset, akár sokat eszik valaki, tíz adagot kér vagy csak egyet, az ár mindig ugyanaz.
- Hát még mindig folytatja a tréfálkozást? Kedves barátom, mondhatom, hogy ez így lehetetlen és ostoba dolog! Mondja meg egyenesen, hogy el akarnak veszíteni éhen, ez sokkal helyesebb lesz.
- Szó sincs róla, eccellenza, ön maga akar öngyilkosságot elkövetni. Tessék fizetni és enni.
- Miből fizessek, te hatökör? - kérdezte Danglars kétségbeesetten. - Csak nem gondolod, hogy százezer frank van a zsebemben?
- Az ön zsebében ötmillió-ötvenezer frank van, eccellenza - mondta Peppino. - Ez ötven csirke százezer frankjával, és még egy fél csirke ötvenezerért.
Danglars megremegett. Szeméről lehullt a hályog: ha valóban tréfáltak is vele, de most már mindent megértett.
Meg kell vallani, hogy most már nem is találta olyan sületlenségnek, mint az imént.
- És mondja csak - folytatta -, ha kifizetem a százezer frankot, beéri-e majd vele, és akkor jóllakhatom kedvemre?
- Természetesen - mondta Peppino.
- De hogyan fizessem ki? - kérdezte Danglars, s már szabadabban lélegzett.
- Ennél igazán mi sem könnyebb. Önnek nyílt hitele van Thomson és French uraknál Rómában, a via dei Bianchin. Tessék nekem ideadni egy négyezer-kilenszázkilenevennyolc aranyról szóló utalványt ezekhez az urakhoz, és a mi bankárunk majd beváltja.
Danglars legalább úgy akarta csinálni a dolgot, mintha a saját jószántából tenné. Fogta a tollat meg a papirost, amelyet Peppino hozott be neki, megírta az utalványt, és alá is írta.
- Tessék - mondta -, itt a bemutatóra szóló utalvány.
- És tessék, itt a csirke is.
Danglars nagyot sóhajtott, és feldarabolta a csirkét: meglehetősen soványnak találta ekkora összegért.