Apa és lánya

Mint az előző fejezetben láttuk, Danglars-né hivatalosan bejelentette Villefort-nénak Eugénie Danglars kisasszony és Andrea Cavalcanti úr küszöbönálló házasságkötését.

Ezt a hivatalos bejelentést, amely legalább látszólag valamennyi érdekelt elhatározása volt, olyan jelenet előzte meg, amelyről be kell számolnunk olvasóinknak.

Kissé visszatérünk tehát annak a napnak a reggelére, amelyen az említett szerencsétlen események lejátszódtak, és olvasóinkat abba a gyönyörűen aranyozott szalonba vezetjük el, amelyet már ismertettünk, és amely büszkesége volt tulajdonosának, Danglars báró úrnak.

Ebben a szalonban reggel tíz óra tájt pár perc óta elgondolkozva és szemmel láthatóan nyugtalanul sétálgatott maga a báró. Minden ajtónyílásra felfigyelt, és minden zajra összerezzent.

Mikor minden türelme kimerült, beszólította a komornyikot.

- Étienne - mondta -, kérem, nézze meg, miért kért meg Eugénie kisasszony, hogy a szalonban várjak rá, és kérdezze meg, miért várakoztat ilyen sokáig?

Az, hogy rosszkedvének így tanújelét adhatta, kissé lecsillapította a bárót.

Danglars kisasszony, mikor reggel felébredt, valóban arra kérette édesapját, hogy beszélhessen vele, mégpedig az aranyozott szalonban. Ez a szokatlan kérés, főleg pedig hivatalos színezete, módfelett meglepte a bankárt, nyomban engedett leánya kérésének, és elsőnek jelent meg a szalonban.

Étienne csakhamar visszatért küldetéséből.

- A kisasszony szobalánya azt mondta, hogy a kisasszony már felöltözött, és azonnal itt lesz - jelentette.

Danglars bólintott, annak jeléül, hogy meg van elégedve. Danglars társaságában, sőt, háznépével szemben is mindig a jó embert és a derék apát adta: szerep volt ez nála, amely beillett az általa játszott népszerűséghajhászó komédiába. Ezt az álarcot öltötte magára, és illett neki, mint ahogy az ókori színházakban az atyák olyan álarcot viseltek, amely jobbról nézve felfelé ívelő szájjal nevetőnek, balról nézve pedig lefelé görbülő ajakkal pityergőnek látszott.

Sietünk kijelenteni, hogy meghitt családi körben a felfelé ívelő, kacagó száj legörbült szélű, siránkozó ajakká változott, és így a derék ember is többnyire eltűnt, helyet adva a durva férjnek s a zsarnok apának.

- Ugyan mi az ördögnek akar velem beszélni ez a bolondos lány, s ha már akar, miért nem jöhet egyszerűen a dolgozószobámba? - mormogta Danglars.

Már vagy huszadszor elgondolta ezt, mikor végre nyílt az ajtó, és megjelent Eugénie. Fekete selyemruhát viselt, ugyancsak fekete, hímzett, fénytelen virágot, ünnepiesen volt megfésülve, és kesztyű is volt a kezén, mintha éppen a Théâtre Italienbe készült volna.

- No mi az, Eugénie? - kiáltott fel az apa. - És mire való ez az ünnepélyes szalon, hiszen jól megfelelt volna a dolgozószobám is!

- Teljesen igaza van, uram - válaszolt Eugénie, és intett apjának, hogy leülhet. - Két olyan kérdést intézett hozzám, amely felöleli tulajdonképpen egész megbeszélésünket. Felelek hát mind a kettőre, de minden szokás ellenére először a másodikra, mivel ez az egyszerűbb. Azért választottam a szalont megbeszélésünk színhelyéül uram, hogy kikerüljük a bankár dolgozószobájának kellemetlen benyomásait és hatását. Azok a pénztárkönyvek, ha bármilyen aranyozottak is, a várkapuk módjára lezárt fiókok, az a halom bankjegy, amely ki tudja, honnan jön, és az a csomó levél, amely Angliából, Hollandiából, Spanyolországból, Indiából, Kínából és Peruból érkezik, általában különös hatással vannak az apa gondolkodására, és elfeledtetik vele, hogy van a világon nagyobb és szentebb érdek is, mint ügyfeleinek társadalmi állása és nézete. Ezt a szalont választottam tehát, ahol pompás keretekben láthatja vidám, mosolygós arcképét, az enyémet, anyámét és a különböző pásztorjeleneteket és megható pásztorjátékokat. Én sokat adok a kívülről jövő benyomásokra. Meglehet, hogy az ön szemében ez csak szeszélynek látszik, de hát nem is volnék művész, ha nem maradna valami kis illúzióm.

- Nagyon helyes - válaszolta Danglars úr, aki ezt a szóáradatot rendíthetetlen hidegvérrel hallgatta végig, de nem értett belőle egyetlen szót sem, mert azzal volt gondolatban elfoglalva, mint minden olyan ember, akinek hátsó gondolatai vannak, hogy miképpen lehetne összefonni saját gondolatainak szálait az éppen vele való társalgónak gondolatmenetével.

- A második pontot tehát megvilágítottam, vagy csaknem megvilágítottam - jelentette ki Eugénie a legkisebb zavar nélkül, és azzal a férfias fellépéssel, amely minden mozdulatát és beszédmódját is jellemezte -, és úgy látom, ön meg is van elégedve magyarázatommal. Most pedig térjünk rá az elsőre. Azt kérdezte, miért kértem ezt a kihallgatást öntől. Két szóval megfelelek rá. Tessék, uram: nem akarok feleségül menni Andrea Cavalcanti gróf úrhoz.

Danglars felugrott karosszékéből, és szemét égnek emelte, karját is ég felé tárta.

- Istenem, ez így van, uram - folytatta Eugénie, tovább is teljes nyugalommal. - Látom, ön nagyon csodálkozik, mert mióta ez a kedves kis ügy megkezdődött, a legkisebb ellenállást sem tanúsítottam, mert tudtam, eljön az ideje, hogy teljes és elszánt akarattal szálljak szembe azokkal, akik nem kérték ki véleményemet, és ellenszegüljek minden olyan dologban, amely ízlésem ellen való. Ezúttal azonban ez a nyugalom, ez a beletörődés, mint ahogy a filozófusok mondják, más forrásból is fakadt. Onnan, hogy mint engedelmes és szófogadó lány... - Eugénie piros ajkán könnyű mosoly jelent meg - eleget akartam tenni a kívánságának.

- No és? - kérdezte Danglars.

- Hát bizony, uram - folytatta Eugénie -, mindent megtettem, ami erőmből futatta, és most, hogy eljött a pillanat, minden megkísérelt erőfeszítésem ellenére úgy érzem, nem tudok engedelmeskedni.

- De végre is - mondta Danglars, aki nem volt valami lángész, és egészen elkábult ettől a kérlelhetetlen logikától, amelynek közönyössége olyan sok gondolkodásról és akaraterőről tett tanúságot -, mi az oka ennek a visszautasításnak, Eugénie, mi az oka?

- Az oka? - mondta a fiatal lány. - Istenem, nem mintha ez az ember csúnyább, ostobább vagy kellemetlenebb volna, mint bárki más, nem. Andrea Cavalcanti úr még megjárja valahogy azok szemében, akik egy fiatalember arcát és termetét nézik csupán. Az sem az oka, mintha a szívemet kevésbé nyerte volna meg, mint akárki: mindez egy iskolás lányhoz való ok volna, és én ennek fölötte állok. Nem szeretek senkit sem, uram, azt tudja, ugye? Így hát nem is látom be, hogy szükség volna arra, hogy megzavarja életemet egy örökös élettárs. Valahol azt mondja egy bölcs: „Semmiből sem jó a sok”, más helyen pedig: „Minden értékedet magadban hordjad.” Még latinul és görögül is megtanítottak ezekre az aranyigazságokra: az egyik, azt hiszem, Phaedrus, a másik Biasz mondása. Hát édes jó apám, az élet hajótörésében, mert hiszen az élet nem más, mint reményeink örökös hajótörése, a tengerbe szórom fölösleges holmimat, és saját akaratomból teljesen egyedül, következésképpen teljesen szabadon akarok élni.

- Szerencsétlen! Szerencsétlen! - mormogta Danglars, és elsápadt, mert hosszú tapasztalatból tudta, hogy most kemény akadályba ütközött.

- Szerencsétlen? - folytatta Eugénie. - Azt mondja, uram, hogy szerencsétlen vagyok? Szó sincs róla, igazán, s ezt a kitörését egészen színpadiasnak és tettetettnek látom. Ellenkezőleg, boldog vagyok, mert azt kérdezem: miben van hiányom? A társaságban szépnek találnak, s ez már ok arra, hogy kedvező fogadtatásban legyen részem. Márpedig én szeretem, ha kedvezően fogadnak: ettől kivirulnak az arcok, és akik körülvesznek, maguk is szebbeknek látszanak. A sors megáldott némi szellemmel és bizonyos relatív fogékonysággal, ami lehetővé teszi, hogy az élet általános rendjéből ki tudjam hámozni magamnak azt, amit jónak találok, és ezt bekebelezem, akárcsak a majom, mikor feltöri a zöld diót, hogy kiszedje belőle a belsejét. Gazdag vagyok, hiszen ön Franciaország egyik leggazdagabb embere, és az egyetlen lánya vagyok, ön pedig nem ragaszkodik olyan makacsul a tervéhez, hogy mint a Porte-Saint-Martin és Gaité színpadi atyái, kitagadjon azért, amiért nem akarom unokákkal megajándékozni. A törvény egyébként előrelátóan gondoskodott róla, hogy ki ne tagadhasson, vagy legalábbis nem teljesen, mint ahogy azt a hatalmat is elvette öntől, hogy ehhez vagy ahhoz az úrhoz férjhez kényszerítsen. Így hát szép, szellemes, és mint ahogy a vígoperákban mondják, némileg tehetséges s főleg gazdag vagyok - boldog is vagyok, uram! Hogyan nevezhet hát szerencsétlennek?

Danglars, mikor látta, hogy leánya az arcátlanságig vidám és gőgös, nem tudta megtagadni durvaságát, amely azonban mindössze hangja kitörésében nyilvánult meg. Leánya kérdő tekintete előtt, e szép, összehúzott fekete szemöldök láttára óvatosan visszakozott, és azonnal lecsillapodott, mert a körültekintés vaskeze így megszelídítette.

- Mindazzal valóban rendelkezik, leányom - válaszolta mosolyogva -, amivel dicsekszik, egyet kivéve. Nem akarok durva lenni és szemébe vágni, melyik az: jobban szeretem, ha egymaga rájön.

Eugénie őszinte meglepetéssel meredt Danglars-ra, amiért kétségbe merte vonni, hogy valóban ott díszlik fején az a korona, amelyet olyan büszkén tett fel rá.

- Leányom - folytatta a bankár -, ön tökéletesen megmagyarázta, milyen érzések bírhatnak rá egy magafajta lányt arra az elhatározásra, hogy ne menjen férjhez. Most rajtam a sor elmondani, milyen okai vannak a hozzám hasonló apának, mikor férjhez akarja adni a lányát.

Eugénie meghajolt, de nem engedelmes gyermek módjára, aki meghallgatja apját, hanem úgy, ahogy a vitára kész ellenfél cselekszik.

- Leányom - folytatta Danglars -, mikor az apa arra kéri a lányát, hogy menjen férjhez, mindig megvan rá a maga jó oka. Egyeseknek például megvan az a rögeszméjük, amelyet az imént említett, vagyis, hogy unokák után áhítoznak. Meg kell mondanom, én nem tartozom ezek közé, a családi örömök úgyszólván hidegen hagynak. Bevallhatom ezt egy olyan lány előtt, akit eléggé józannak tartok ahhoz, hogy megértse ezt a közönyt, és ne rója fel bűnömül.

- Nagyon helyes - mondta Eugénie. - Beszéljünk nyíltan, uram. Ez kedvemre való.

- Általában nem osztozom az őszinteség iránt táplált feltétlen rokonérzésében - jelentette ki Danglars -, de azért alávetem magam, ha a körülmények így kívánják. Folytatom tehát. Ajánlottam férjet önnek, nem az ön kedvéért ugyan, mert eszembe sem jutott önre gondolni, mikor kiválasztottam - ön kedveli az őszinteséget, remélem, most megkapta, amit kívánt -, hanem mivel szükségem volt rá, hogy minél előbb hozzámenjen ehhez a fiatalemberhez, mert bizonyos üzleti terveket készülök kidolgozni.

Eugénie kissé türelmetlen lett.

- Ez úgy van, mint ahogy már volt szerencsém mondani, leányom, ezért nem kell megharagudnia rám, hiszen ön akarta, hogy színt valljak. Értse meg, nekem sem valami kedves dolog számtani műveletekbe bocsátkozni egy olyan művésszel, amilyen ön, aki elkerüli a bankár dolgozószobáját, mert attól fél, hogy kellemetlen vagy túlságosan prózai benyomásokat észlelhet, igen, észlelhet, ha jól tudom, ezt a filozófusok is így mondják. De abban a bankári dolgozószobában, amelybe még tegnapelőtt volt szíves bejönni, hogy elkérje tőlem a havi ezer frank zsebpénzét, kedves kisasszonykám, még az ilyen ifjú hölgyek is sokat tanulhatnának, akiknek nincs ínyükre férjhez menni. Megtanulhatják például azt, amire ideges érzékenysége miatt ebben az aranyozott szalonban fogom megtanítani, hogy a bankár anyagi és erkölcsi alapja a hitel, hogy a hitel azt jelenti számára, mint a testnek a lélegzés, és Monte Cristo úr erről egy ízben olyan előadást tartott nekem, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Megtanulhatják, hogy a hitel elhalásával megbénul az egész test, és ez igen hamar bekövetkezik annál a bankárnál, akinek szerencséje van ilyen logikusan gondolkodó lánnyal dicsekedni.

Eugénie azonban nemhogy meghajolt volna, hanem inkább még felvetette a fejét e támadásra.

- Tönkrement? - kérdezte.

- Megtalálta a helyes kifejezést, leányom, a legtalálóbb kifejezést - jelentette ki Danglars, és körmével a mellét kotorászta, de kemény arcán ott maradt a szívtelen, de nem szellemtelen ember mosolya. - Tönkrementem! Így van.

- Ó! - mondta Eugénie.

- Igen, tönkrementem. A szörnyű titok napvilágra került, mint ahogy a tragikus költő mondja. Most pedig, leányom, hallja meg tőlem magamtól, hogyan lehet ezt a szerencsétlenséget ön által enyhíteni. Ezt most nem magamért, hanem önért mondom.

- Nem valami jó emberismerő ön, uram, ha azt képzeli, hogy magam miatt búsulok majd ezen a katasztrófán, amelyet tudomásomra hozott - kiáltott fel Eugénie. - Én nem mentem tönkre! És mit is törődném vele? Hiszen megmarad a tehetségem! Azt hiszi talán, hogy mint Pasta, mint Malibran vagy mint Grisi nem kereshetek meg annyit, amennyit valaha is adhatott volna nekem, bármekkora vagyonnal rendelkezik is, száz- vagy százötvenezer frank járadékot, amelyet majd csak magamnak köszönhetek! És ez a pénz nem úgy jut majd hozzám, mint az a hitvány tizenkétezer frank, amelyet ön mogorva arccal adott nekem, miközben egyre szememre hányta tékozlásaimat hanem ünneplések, éljenzések és virágkoszorúk kíséretében! És ha nem volna meg bennem az a tehetség, amelyben, gúnyos mosolyáról ítélve, ön kételkedik, még mindig megmarad kimondhatatlan rajongásom a független életért, amely többet ér nekem a világ minden kincsénél, és erősebben él bennem, mint maga az önfenntartás ösztöne. Nem, nem magam miatt szomorodtam el, én mindig meg tudok majd élni, hiszen könyveim, ceruzáim, zongorám s mindaz, ami nem kerül sokba, és amit mindig meg tudok szerezni, sohasem fog hiányozni otthonomból. Ha azt hiszi talán, hogy Danglars-né miatt búsulok, ebből a hitéből is ki kell ábrándulnia: vagy hatalmasan csalódom, vagy pedig anyám jó előre megtett minden óvóintézkedést e katasztrófa esetére, amely önt fenyegeti ugyan, de őt egyáltalán nem fogja érinteni. Remélem, hogy ő biztonságban van, és foglalkozhat vagyoni ügyei intézésével, én nem vettem el az idejét, mert hála istennek, szabadságszeretetem ürügyével engem teljesen magamra hagyott. Kora gyermekségem óta sok mindent láttam magam körül, uram. Sokkal jobban megértettem mindent, semhogy nagyobb hatást váltana ki belőlem ez a szerencsétlenség, mint amekkorát érdemel. Mióta csak eszemet tudom, sohasem szeretett senki. De az is tény, hogy én sem szerettem senkit, s ez így volt helyes! Most legalább ismeri a hitvallásomat.

- Így hát - mondta Danglars dühtől sápadtan, de haragját nem a sértett apai szeretet sugallta -, így hát, kisasszony, ön kitart amellett, hogy betetőzi tönkrejutásomat?

- Tönkrejutását! Hogy én tetőzöm be tönkrejutását! - mondta Eugénie. - Mit akar ezzel mondani? Nem értem.

- Akkor jó, így még van számomra egy reménysugár. Hallgasson ide.

- Hallgatom - mondta Eugénie. Merően nézett apjára, és Danglars-nak komoly erőfeszítésébe került, hogy le ne süsse a szemét a fiatal lány tekintete előtt.

- Cavalcanti úr - folytatta Danglars - hárommillió franknyi vagyont hoz a házhoz, ha a felesége lesz, és ezt a pénzt nálam helyezi el.

- Nagyszerű! - jegyezte meg fenséges megvetéssel Eugénie, és végigsimította kesztyűjét.

- Azt gondolja, hogy a nyakára hágok annak a hárommilliónak? - kérdezte Danglars. - Szó sincs róla, az a hárommillió arra való, hogy legalább tíz legyen belőle. Egy másik bankárral, üzlettársammal együtt megszereztem egy vasútépítési engedélyt. Manapság ez a legjövedelmezőbb vállalkozás. Olyan mesébe illő, közvetlen sikerre van kilátásunk, amilyennel valamikor Law vakította el a jó párizsiakat, a spekulációnak ezeket az örök bámészkodóit, a csodás Mississippivel. Számításom szerint mindössze igen kevés vasúti sínre volna szükség, mint ahogy annak idején az Ohio partján csupán egy hold szűzföld kellett. Jelzálogos befektetés lenne, ami már haladás, mint látja, mert az emberek a pénzükért legalább tíz, tizenöt, húsz, száz font vasat kaphatnának. Mához egy hétre négymilliót kell letennem a magam részéről! Ez a négymillió, kijelentem, tíz- vagy tizenkétmillióra fog megnövekedni.

- De mikor tegnapelőtt az ön szobájában jártam, uram, amire bizonyára emlékszik - folytatta Eugénie -, öt és fél millió frankot hajtott be, ez a helyes kifejezés, ugye? Még meg is mutatott nekem két kincstári utalványt, sőt, nem győzött csodálkozni rajta, hogy ilyen hatalmas értékű papír nem kápráztatta el a szememet, mint a villám.

- Az igaz, csakhogy ez az öt és félmillió nem az én tulajdonom, és mindössze a belém vetett bizalom bizonyítéka. Mivel népszerű bankár vagyok, rám bízták a kórházak vagyonát, és ez az öt és fél millió a kórházak tulajdona. Más időkben eszembe se jutna gondolkodni rajta, hogy felhasználjam ezt az összeget, de mivel ma már köztudomású, hogy nagy veszteségek értek, mint már említettem, a hitelem kezd kissé megfogyatkozni. Az igazgatóság bármely pillanatban számon kérheti tőlem a letétet, és ha én azt másvalamire használtam fel, bizony szégyenletes bukás az osztályrészem. Én a csődtől nem idegenkedem, higgye el, de csak az olyan csődöt kedvelem, amitől meggazdagszik az ember, nem pedig amitől tönkremegy. Ha feleségül megy Cavalcanti úrhoz, és én megkapom az ígért hárommilliót, vagy legalábbis azt hiszik, hogy megkapom, hitelem megszilárdul, és vagyonom, amely már egy-két hónap óta valami megfoghatatlan végzetszerűséggel egy alattam ásott örvénybe merült, ismét helyrebillen. Megértette?

- Teljesen. Engem akar elzálogosítani hárommillióért, ugye?

- Minél nagyobb az összeg, annál hízelgőbb önre nézve, hiszen fogalmat ad önnek saját értékéről.

- Köszönöm. Még csak egy szót, uram. Megígéri, hogy megelégszik annak az összegnek a névleges értékével, amelyet Cavalcanti úr kell hogy adjon, de magához a pénzhez nem nyúl? Ez nem önzés, hanem finomság kérdése. Abban segédkezet nyújtok önnek, hogy megmentsem a vagyonát, de nem akarok cinkosa lenni mások tönkretételében.

- De ha egyszer mondom - kiáltotta Danglars -, hogy ezzel a hárommillióval...

- Gondolja, hogy kievickél a bajból, uram, ha nem nyúl magához a pénzhez?

- Remélem, de csak azzal a feltétellel, hogy ez a házasság megszilárdítja a hitelemet.

- Ki tudná még fizetni Cavalcanti úrnak azt az ötszázezer frankot, amelyet hozományul ígért?

- Az esküvőről hazajövet azonnal kézhez kapja.

- Rendben van.

- Hogyhogy rendben van? Mit ért ezen?

- Azt értem rajta, hogy ha aláírom a házassági szerződést, teljesen szabad maradok?

- Teljesen.

- Akkor: rendben van. Mint mondtam, uram, így kész vagyok megesküdni Cavalcanti úrral.

- És mik a tervei?

- Ohó, ez már az én titkom. Hol volna a fölényem, ha kifecsegném a magam titkát, mikor az önét megtudtam?

Danglars az ajkába harapott.

- Tehát akkor hajlandó néhány feltétlenül szükséges hivatalos látogatásra?

- Hajlandó vagyok - válaszolta Eugénie.

- És aláírja a szerződést három napon belül?

- Aláírom.

- Akkor most én mondom: rendben van!

Danglars megszorította leánya kezét.

De csodálatosképpen, míg kezet szorítottak, az apa nem merte azt mondani: „Köszönöm, gyermekem”, a lány pedig még csak rá sem mosolygott apjára.

- Vége az értekezletnek? - kérdezte Eugénie felállva.

Danglars bólintott, jelezve, hogy nincs több mondanivalója.

Öt perccel később megszólalt a zongora d'Armilly kisasszony ujjai alatt, Danglars kisasszony pedig Brabantiónak Desdemonára mondott átkát kezdte énekelni.

Az ária befejeztével belépett Étienne, és jelentette Eugénie-nek, hogy a kocsi előállott, s a báróné várakozik rá, hogy látogatóba menjen.

A két hölggyel találkoztunk már Villefort-éknél, ahonnan eltávoztak, hogy tovább folytassák látogatásaikat.

Tartalom