Az utazás
Monte Cristo felkiáltott örömében, mikor a két fiatalembert együtt látta belépni.
- Ó, remélem, hogy minden félreértés eltűnt, minden tisztázódott és elintéződött? - kérdezte.
- Úgy van - válaszolta Beauchamp -, ostoba mendemondák, amelyek önmaguktól kiégtek, és amelyek ismétlődése esetén ugyancsak erélyesen támadnánk nekik. Így tehát legjobb lesz, ha többé szóba se hozzuk.
- Albert a megmondhatója - folytatta a gróf -, hogy én is ezt a tanácsot adtam neki. Nézzék csak - tette hozzá -, én egyébként azt hiszem, most töltöttem el életem legutálatosabb reggelét.
- Mit művelt? - kérdezte Albert. - Amint látom, az iratait rendezgette.
- Az irataimat? Nem hála istennek, nem! Irataim mindig csodálatosan rendben vannak, hiszen nincsenek is irataim. Hanem Cavalcanti úr iratairól beszélek.
- Cavalcantiéról? - kérdezte Beauchamp.
- Arról bizony! Vagy nem tudja, hogy a gróf vezeti be a társaságba ezt a fiatalembert? - kérdezte Morcerf.
- Szó sincs róla, értsük meg egymást - válaszolt a gróf -, nem vezetek én be senkit, Cavalcanti urat pedig a legkevésbé.
- Aki helyettem elveszi majd Danglars kisasszonyt - folytatta Albert, és mosolyogni próbált -, és mint ahogy képzelheti, kedves Beauchamp, ez nekem szörnyű fájdalmat okoz.
- Micsoda? Cavalcanti veszi feleségül Danglars kisasszonyt? - kérdezte Beauchamp.
- No, mi az? Hát hol él ön? - kérdezte Monte Cristo. - Ön, az újságíró, a Fáma férje! Hiszen egyébről sem beszél egész Párizs!
- És ezt a házasságot ön hozta össze, gróf? - kérdezte Beauchamp.
- Én? Csak csendesen, szerkesztő úr, hogy jut eszébe ilyesmi? Szent isten! Még hogy én hozok össze valami házasságot? Akkor ön nem ismer engem. Ellenkezőleg, minden erőmmel ellene voltam, még azt is visszautasítottam, hogy rám bízzák a kérői tisztet.
- Ó, értem - mondta Beauchamp -, Albert barátunk miatt.
- Énmiattam? - felelte a fiatalember. - Szó sincs róla! A gróf a megmondhatója, mennyit kértem mindig, hogy tegye valahogy lehetetlenné ezt a házasságot, amely szerencsére füstbe ment. A gróf azt állítja, hogy nem neki tartozom érte hálával. Rendben van, így hát az ókoriak példájára oltárt emelek Deo ignoto.
- Nézze - folytatta Monte Cristo -, annyira nem az én érdekem, hogy sem az apóssal, sem a vőlegénnyel nem vagyok valami jó viszonyban. Eugénie kisasszony, aki mint láttam, nem nagyon lelkesedik a házasságért, és észrevette, hogy nincs szándékomban megfosztani drága szabadságától, az egyetlen, aki megtartott jó barátságában.
- És úgy mondja, hogy ez a házasság már küszöbön is áll?
- Hát istenem, bizony igen, mindannak ellenére, amit mondhattam. A fiatalembert nem ismerem. Azt mondják hogy gazdag és jó családból való, az én szememben azonban mindez csak afféle mendemonda. Mindezt az unalomig ismételgettem Danglars úrnak, csakhogy ő mégis belebolondult a luccai fiúba. Annyira mentem, hogy még azt az igen komolynak látszó körülményt is közöltem vele: a fiatalembert kicserélték bölcsőjében, elrabolták kóbor cigányok, vagy elsikkasztotta a nevelője, valami ilyesféle történt vele. Annyit azonban tudok, hogy apja több mint tíz év óta elvesztette szem elől, hogy e tízesztendei kóbor élet alatt a fiú mit csinált, mit nem, csak a Jóisten tudja. Minden hiábavaló volt. Megbíztak vele, hogy írjak az őrnagynak és kérjem tőle az iratokat. Az iratok itt is vannak: Elküldöm nekik, de miként Pilátus, én is mosom a kezem.
- És d'Armilly kisasszony vajon milyen arcot fog vágni, ha megtudja, hogy megfosztják tanítványától? - kérdezte Beauchamp.
- Ej, bizony nem tudom! De azt hiszem, Olaszországba utazik. Danglars-né beszélt a kisasszonyról és kért tőlem ajánlóleveleket néhány impresszárióhoz. Írtam is a Valle Színház igazgatójának, aki némileg lekötelezettem. De mi lelte, Albert? Olyan szomorúnak látszik. Csak nem szerelmes talán tudtán kívül Danglars kisasszonyba?
- Még tudtommal sem - felelte Albert szomorú mosollyal.
Beauchamp elmerült a festmények nézegetésébe.
- De végre is - folytatta Monte Cristo -, mintha ki volna cserélve. Bántja valami? Mondja meg.
- A fejem fáj - felelte Albert.
- Ilyen esetre kitűnő orvosságot ajánlok önnek, kedves vicomte - jegyezte meg Monte Cristo. - Ez a módszer mindig segített rajtam, valahányszor valami bosszúság ért.
- Melyik az az orvosság? - kérdezte a fiatalember.
- A környezetváltozás.
- Igazán? - kérdezte Albert.
- Igazán. És lássa, ebben a pillanatban engem is bánt valami, magam is elutazom. Volna kedve velem tartani?
- Önt bosszúság érte, gróf? - kérdezte Beauchamp. - Ugyan már, micsoda?
- Ej, hát ön könnyen beszél de folyna csak olyan nyomozás az ön házában, amilyen az enyémben folyik!
- Nyomozás? Miféle nyomozás?
- Az a nyomozás, amelyet Villefort úr vezet az én kedves gyilkosom ügyében, aki valami bagnóból szökött gályarab lehet.
- Igaz, igaz! - jegyezte meg Beauchamp. - Hiszen olvastam az újságban. Ki az a Caderousse?
- Úgy látszik, valami provence-i ember. Villefort úr hallott róla, mikor még Marseille-ben élt, és Danglars úr is emlékszik rá, hogy látta valamikor. A királyi ügyész úr olyan buzgalommal viseli a szívén az ügyet, hogy mint látszik, a legnagyobb mértékben érdeklődik a rendőrfőnök úr is, és hogy hála ennek az érdeklődésnek, amelyért borzasztó hálás vagyok, mintegy két hét óta ideküldözik Párizs és a környék minden banditáját azzal az ürüggyel, hogy nem ezek gyilkolták-e meg Caderousse urat. Ebből pedig az következik, hogy ha ez így megy tovább, három hónapon belül nem lesz ebben a szép francia királyságban egyetlen olyan tolvaj vagy gyilkos sem, aki ne ismerné betéve a házam minden zegét-zugát. Így hát én át is engedem nekik mindenestül, és olyan messzire megyek, amilyen messzire csak lehet. Tartson velem, vicomte, magammal viszem.
- Nagyon szívesen.
- Tehát megegyeztünk?
- Meg. De hová megyünk?
- Már mondtam, ahol tiszta a levegő, ahol nincs mende-monda, ahol, bármilyen büszkék vagyunk is, alázatosaknak és kicsinyeknek érezzük magunkat. Szeretem ezt a megalázkodást, én, akit a mindenség urának tartanak, mint Augustust.
- Mégis, hova megy?
- A tengerre, vicomte, a tengerre. Tudja, tengerész vagyok én. Már mint kisgyermeket is a vén óceán ringatott karjaiban, és a szép Amphitrité dajkálgatott. Egyiknek zöld kabátjával s a másiknak égszínkék ruhájával játszadoztam. Úgy szeretem a tengert, mint más ember a kedvesét, és ha sokáig nem láttam, vágyom utána.
- Menjünk, gróf, menjünk!
- A tengerre?
- A tengerre.
- Velem tart?
- Igen.
- Akkor hát, vicomte, ma este az udvaromon fog várni egy útikocsi, amelyben éppúgy ki lehet nyújtózni, mint az ágyban. Négy postaló lesz belefogva. Beauchamp úr, négyen is könnyedén elférnek benne. Volna kedve velünk jönni? Szívesen elviszem.
- Köszönöm, éppen a tengerről jövök.
- Hogyan? A tengerről jön?
- A tengerről vagy csaknem onnan. A Borromei-szigeteken utazgattam.
- Sebaj! Azért csak jöjjön velünk - mondta Albert.
- Nem, kedves Morcerf, értse meg, hogy ha visszautasítom a meghívást, akkor megvan rá a jó okom. Egyébként fontos, hogy Párizsban maradjak - tette hozzá halkabban -, hiszen figyelemmel kell kísérnem az újság híreit.
- Ön igazán jó barátom - jegyezte meg Albert. - Igaza van, figyeljen jól, legyen résen, Beauchamp, és igyekezzék leleplezni azt az ellenségemet, aki napvilágra hozta azt a nyilatkozatot.
Albert és Beauchamp elváltak: utolsó kézszorításuk kifejezte mindazt az érzést, amelyet egy harmadik előtt nem mondhattak el.
- Kitűnő egy fiú ez a Beauchamp! - jegyezte meg Monte Cristo, miután az újságíró eltávozott - Igaz, Albert?
- Bizony kitűnő, szíve van, és én szeretem is lelkem minden melegével. De most, hogy magunkra maradtunk, mondja meg, hová megyünk, noha nekem igazán mindegy.
- Normandiába, ha nincs ellenére.
- Nagyszerű. Falun leszünk, ugye? Nem lesz semmiféle társaság, semmiféle szomszédság?
- Lovagolni fogunk kettesben, kutyáink lesznek, velük járunk majd vadászni, és lesz egy csónakunk, hogy halászhassunk, más nem lesz.
- Éppen erre van szükségem. Csak édesanyámat értesítem, és máris rendelkezésére állok.
- De vajon bele fognak egyezni? - kérdezte Monte Cristo.
- Mibe?
- Hogy Normandiába jöjjön.
- Én? Hát nem vagyok szabad?
- Dehogynem, hogy egyedül jöjjön-menjen, ahová akar, abba igen, azt jól tudom, hiszen eleget találkoztunk Olaszországban.
- Hát akkor?
- De hogy azzal az emberrel menjen el, akit Monte Cristo grófjának neveznek?
- De rossz az emlékezete, gróf.
- Hogy érti ezt?
- Hiszen nemegyszer mondtam már, hogy édesanyám mennyire kedveli önt!
- Az asszony ingatag, mint ahogy I. Ferenc mondta. „Az asszony olyan, mint a hullám” - jelentette ki Shakespeare. Az egyik nagy király volt, a másik nagy költő, de mindegyikük jól ismerte a nőket.
- A nőket igen. De az én anyám nem akármilyen nő, ő az igazi asszony.
- Elnézi egy idegennek, ha nem tudja megkülönböztetni tökéletesen a nyelvük minden finom árnyalatát?
- Azt akarom mondani, hogy nem nagyon osztogatja az érzelmeit, de ha valakit a szívébe zárt, az egy egész életre szól.
- Igazán? - mondta sóhajtva Monte Cristo. - És azt hiszi, kitüntetne azzal, hogy nekem más érzést szentel, mint a legteljesebb közönyt?
- Figyeljen ide! Már mondtam önnek, és megismétlem - folytatta Morcerf -, hogy önnek rendkívüli, sőt, felsőbbrendű lénynek kell lennie.
- Ó!
- Igen, mert az édesanyám nemcsak kíváncsiságból, hanem különös érdeklődésből foglalkozik önnel. Mikor kettesben vagyok vele, csakis önről folyik a szó.
- És arra inti önt, hogy óvakodjék ettől a Manfrédtól?
- Ellenkezőleg, azt mondja: „Azt hiszem, a gróf nemes lelkű ember, azon igyekezzél, hogy megszerettesd magad vele.”
Monte Cristo elfordult, és nagyot sóhajtott.
- Igazán? - mondta.
- Annyira - folytatta Albert -, hogy nemcsak nem fogja ellenezni utazásomat, hanem szívből örül is majd neki, hiszen napról napra ilyesmire akar rávenni.
- Menjen tehát - mondotta Monte Cristo. - Az esti viszontlátásra. Öt órára legyen itt. Éjfélre vagy éjfél után egy órakor ott leszünk.
- Micsoda? Tréport-ban?
- Tréport-ban vagy a környékén.
- Nyolc óra alatt megtesszük a negyvennyolc mérföldet?
- Ez még sok is lesz - jegyezte meg Monte Cristo.
- Annyi bizonyos, hogy ön a csodák embere, és nemsokára nemcsak a vasutat gyűri le, ami Franciaországban nem is valami nagy dolog, de idestova gyorsabb lesz, mint maga a telegráf.
- De addig is, mivel még mindig hat-nyolc órára van szükségünk, hogy odaérjünk, legyen pontos, vicomte.
- Nyugodt lehet, mostantól kezdve semmi más dolgom nincs, mint felkészülni az útra.
- Tehát öt órára.
- Öt órára.
Albert távozott. Monte Cristo mosolyogva feléje bólintott azután mélyen elmerült gondolataiba. Végül is végigsimította a homlokát, mintha magához akarna térni álmodozásából, majd a csengőhöz lépett, és kettőt csengetett.
Monte Cristo kettős csöngetésére belépett Bertuccio.
- Bertuccio mester - mondta a gróf -, nem holnap, nem is holnapután utazom el Normandiába, mint ahogy előbb terveztem, hanem még ma este. Mostantól öt óráig több idő áll rendelkezésére, mint amennyire szüksége van. Értesítse az első állomás lovászait. Morcerf úr is velem jön. Elmehet!
Bertuccio engedelmeskedett. Egy lovas ügetett Pontoise-ba jelenteni, hogy a kocsi pontban hat órakor ér oda. A pontoise-i lovász a következő állomást értesítette nagy sietve, s az megint tovább üzent.
Hat óra múlva valamennyi állomás megkapta az értesítést.
A gróf, mielőtt elindult volna, felment Haydée-hez. Bejelentette, hogy elutazik, megmondta, hová megy, és az egész házat a fiatal lány rendelkezésére bocsátotta.
Albert pontosan megjelent. A utazás eleinte egyhangú volt, de csakhamar élénkebbé lett, már csak gyorsasága miatt is. Morcerf nem is álmodott ilyen sebességről.
- Az önök lomha postakocsija a maga kétmérföldes lassúságával, amit még hátráltat az az ostoba törvény is, amely szerint tilos engedelem nélkül megelőzni egy másik utast, s így valami beteg vagy szeszélyes utas megakaszthat siető és egészséges utasokat, lehetetlenné teszi a jó utazást - jegyezte meg Monte Cristo. - Én kikerülöm ezeket a kellemetlenségeket, mert saját postakocsimon utazom, saját lovaimmal, igaz-e, Ali?
A gróf kihajolt a kocsi ablakán, csettintett egyet a lovaknak, mire azok csaknem repülni kezdtek. A kocsi úgy dübörgött végig a sima úton, mint a mennydörgés, és mindenki megfordult utána, hogy megcsodálja ezt a lángoló meteort. Ali megismételte a csettintést, és mosolyogva mutogatta hófehér fogát, míg izmos kezében a tajtékos gyeplőszárat szorongatta, és ostorával cserdített a lovak felett. A lovak gyönyörű sörénye csak úgy lobogott a szélben. Ali, a puszták gyermeke, most igazán elemében volt, és fekete arcával, égő szemével, fehér burnuszával olyan volt a felkavart porfelhőben, mint a számum szelleme és a vihar istene.
- Ezt a gyönyörűséget még eddig nem ismertem - mondta Morcerf. - Ez a sebesség gyönyörű!
És homlokáról eltűnt az utolsó felhő is mintha a levegő, amelyet hasítottak, magával sodorta volna ezeket a felhőket is.
- De hol az ördögbe talál ön ilyen lovakat? - kérdezte Albert. - Talán saját maga tenyészti ki őket?
- Pontosan így van - felelte a gróf. - Hat esztendővel ezelőtt Magyarországon egy pompás mént találtam amely a gyorsaságáról volt nevezetes. Megvettem, már nem is tudom, mennyiért, hiszen Bertuccio fizette ki. Még abban az évben harminckét csikaja született. Útközben ugyanettől az apaméntől származó ivadékokat fogjuk használni. Valamennyien hasonlóak, tiszta feketék, csak a homlokukon villog egy-egy fehér csillag, mert a kancákat úgy válogatták össze, mint ahogy a pasa részére a háremben a kedvenc nőket válogatják.
- Csodálatos!... De mondja csak, gróf, mit csinál ennyi lóval?
- Mint látja, utazom velük.
- De hiszen nem utazik örökké?
- Ha majd nem lesz rájuk szükségem, akkor Bertuccio eladja őket, és azt állítja, hogy harminc-negyvenezer frankot nyer rajtuk.
- Hiszen nem lesz Európában elég gazdag király ahhoz, hogy meg tudja venni őket.
- Akkor eladja majd valami egyszerű keleti nagyvezírnek, aki inkább kiüríti kincstárát, csak hogy megvehesse a lovakat, mert azt reméli hogy majd csak megtelik ismét a kincstár a rabszolgák munkájából, ha alaposan a talpukra veret.
- Megmondjam, mi jutott hirtelen az eszembe, gróf?
- Mondja meg.
- Az, hogy ön után Bertuccio úr lehet Európa leggazdagabb magánembere.
- Téved, vicomte. Bizonyosra veszem, hogy ha kiforgatná a Bertuccio zsebeit, tíz sou-t sem találna bennük.
- Hogy lehet az? - kérdezte a fiatalember. - Ez a Bertuccio is valami furcsa tünemény? Ó, gróf úr, ne fokozza már a csodákat, mert bizony mondom, semmit sem fogok elhinni önnek.
- Nincsenek nálam csodák, Albert, csak számok és logika, ennyi az egész. Hallgassa csak meg ezt a dilemmát, miért lop a titkár, ha rákerül a sor?
- Ej, hát mert a természetében van - válaszolta Albert, - Azért lop, hogy lopjon.
- Hát bizony, nem így van, téved: azért lop, mert felesége van, gyermekei vannak, becsvágyak fűtik önmaga és családja iránt. Főleg pedig azért lop, mert sohasem tudhatja, mikor bocsátja el a gazdája, és meg akarja alapozni a jövőjét. Nohát Bertuccio úr egyedül áll a világban. Annyit vesz ki az erszényemből, amennyit akar, nem is kérem számon, és bizonyos benne, hogy nem küldöm el.
- Ugyan miért?
- Mert úgysem találnék nála jobbat.
- Ez hamis okoskodás, valószínűségeken alapszik.
- Szó sincs róla. Én bizonyos vagyok a dolgomban. Az én szememben az a jó szolga, akinek élete és halála fölött rendelkezhetem.
- És Bertuccio élete és halála fölött joga van rendelkeznie? - kérdezte Albert.
- Igen - válaszolta hidegen a gróf.
Vannak szavak, amelyek éppúgy lezárják a beszélgetést, mint valami vasajtó. A gróf „igen”-je ilyen szó volt.
Az út hátralevő részét egyenlő sebességgel tették meg. A harminckét ló, nyolc állomásra felosztva, nyolc óra alatt futotta be a negyvennyolc mérföldnyi utat.
Az éjszaka közepén érkeztek meg egy gyönyörű park kapujához.
A kapus ébren volt, és kitárt kapuval fogadta őket. Az utolsó állomás lovásza küldött neki értesítést.
Hajnal fél három volt, amikor Morcerf-t felvezették a lakosztályába. Fürdő és kész vacsora várta. Az inas, aki a kocsi hátsó bakján ült az egész úton, rendelkezésére állott. Baptistin, aki elöl ült a bakon, a gróf szolgálatára volt.
Albert megfürdött, megvacsorázott és lefeküdt. A tenger hullámainak édesbús zenéje ringatta álomba. Mikor felkelt, egyenesen az ablakhoz ment, kinyitotta és máris egy kis teraszon állt. Előtte a tenger, vagyis a végtelenség, mögötte pedig egy gyönyörű park, amely kicsiny erdőbe torkollott.
Az egyik, eléggé tágas öbölben szűk bordájú, magas árbocú kis korvett ringott. Az árboc tetején lobogó lengett, Monte Cristo címerével: aranyhegy emelkedik az égszínkék tenger fölé, a tetején kereszt, ami célzás is lehet a grófnak a Kálváriára emlékeztető nevére. Ezt a hegyet az aranyhegynél is értékesebbé varázsolta az Úr szenvedése és az isteni vérrel megszentelt megalázó kereszt. De éppúgy vonatkozhatott ennek az embernek személyes szenvedésére és újjászületésére is amelyet titokzatos múltja sötéten eltakart. A vitorlás körül több kis halászhajó himbálózott. Ezek a szomszédos falucskák halászaié voltak, és alázatosan várakoztak királynőjük parancsszavára.
Ott, mint mindenütt, ahol Monte Cristo tartózkodni szokott, akár csak két napig is, az élet a legnagyobb kényelemmel volt berendezve. Éppen ezért a szállás azonnal otthonosnak tetszett. A helyén volt minden, az utolsó szegig.
Albert az előszobában két puskát és minden más, vadászathoz szükséges eszközt talált. Egy magasabban fekvő földszinti szobában pedig mindenféle elmés szerszámok voltak felhalmozva, amelyeknek használatát a személyesen halászó, de türelmes és lassú mozgású, vérbeli angol halászok még nem tanulták el a francia halászoktól.
Az egész nap különféle gyakorlatokkal telt el, amelyekben egyébként Monte Cristo igen kitűnt: lelőttek egy tucatnyi fácánt a parkban, a patakokban jó csomó pisztrángot fogtak, egy tengerre néző kioszkban ebédeltek, és a könyvtárban itták meg teájukat.
Harmadik nap estefelé Albert, fáradtan ettől az életmódtól, amely Monte Cristo számára csak játéknak látszott, elaludt egy karosszékben az ablak mellett, a gróf pedig a háza mellett felépítendő üvegház tervét beszélte meg építészével, mikor hirtelen lódobogás hallatszott az országút felől, és Albert felébredt. Kinézett az ablakon és igen kellemetlenül lepte meg, hogy az udvaron saját komornyikját pillantotta meg, akit nem akart magával hozni, hogy kevesebb alkalmatlanságot okozzon Monte Cristónak.
- Miért jött ide Florentin? - kiáltott, és felugrott karosszékéből. - Csak nem beteg az édesanyám?
Ezzel az ajtóhoz rohant.
Monte Cristo szemmel követte és látta, amint a komornyikhoz lép, aki még megállítja lovát és még mindig lihegve, egy lepecsételt csomagot húz ki a zsebéből. A kis csomagban egy újság meg egy levél volt.
- Ki küldte a levelet? - kérdezte Albert idegesen.
- Beauchamp úr - válaszolta Florentin.
- Akkor hát Beauchamp úr küldte önt?
- Igenis, uram. Magához hívatott, pénzt adott útiköltségre, postalovat hozatott, és szavamat vette, hogy meg sem állok, amíg önhöz nem érek: tizenöt óra alatt tettem meg az utat.
Albert remegve bontotta fel a levelet: az első soroknál felkiáltott, és reszketve nyúlt az újság után.
De szeme előtt hirtelen minden elsötétedett, lába roskadozni kezdett, és ha a karját feléje nyújtó Florentin fel nem fogja, lerogyott volna.
- Szegény fiatalember! - mormogta Monte Cristo olyan halkan, hogy maga sem hallhatta meg a részvét e szavait. - Meg van hát írva, hogy az apák vétkéért a fiak bűnhődjenek meg harmad- és negyedíziglen.
Eközben Albert magához tért, folytatta az olvasást, megrázta verejtéktől izzadt fejét, és összegyűrte a levelet meg az újságot.
- Florentin - mondta -, megbírná még a lova az utat vissza, Párizsba?
- Hitvány, lesántult postaló ez.
- Ó, istenem! És mit csinált a család, mikor elindult?
- Elég nyugodtak voltak. Hanem mikor visszamentem Beauchamp úrtól, a grófnét könnyek között találtam. Magához hívatott, hogy megtudja, mikor tetszik hazajönni. Erre elmondtam neki, hogy Beauchamp úr önhöz küld. Első pillanatban mintha ki akarta volna nyújtani a karját, hogy visszatartson, de aztán meggondolta: „Menjen csak, Florentin - mondta -, és hívja haza.”
- Igen, anyám, igen - jelentette ki Albert -, megyek légy nyugodt, és akkor jaj annak az alávalónak!... De mindenekelőtt haza kell utaznom.
Visszatért abba a szobába, ahol Monte Cristót magára hagyta.
Egészen más ember lett belőle: ez az öt perc elég volt ahhoz, hogy rányomja a szenvedés bélyegét. Mikor kiment, egészen nyugodt volt az arca, visszatérve hangja megváltozott, arcán lázrózsák égtek, szikrázó szemét kék karika vette körül, és tántorgott, mint a részeg.
- Gróf - mondta -, hálásan köszönöm kedves vendégszeretetét. Szerettem volna tovább élvezni, de hirtelen vissza kell térnem Párizsba.
- De hát mi történt?
- Nagy szerencsétlenség. De engedje meg hogy elutazzam, az életemnél is drágábbról van szó. Könyörgök, gróf, ne kérdezzen semmit csak adjon egy lovat!
- Istállóim rendelkezésére állnak, vicomte - válaszolta Monte Cristo -, de halálosan kifárad egy ilyen lovaglástól. Üljön inkább hintóba vagy bármilyen kocsiba.
- Nem, az hosszadalmas volna, azonkívül pedig szükségem is van arra a fáradságra, amelytől óvni akar: jót fog most tenni.
Albert tántorogva tett néhány lépést, mint akit golyó ért, és az ajtónál levő székre rogyott.
Monte Cristo nem vette észre ezt a második ájulást. Az ablaknál állt és kikiáltott:
- Ali, azonnal lovat Morcerf úrnak! Siessenek vele, nagyon sürgős!
Albert e szavak hallatára magához tért. Kirohant a szobából. A gróf nyomon követte.
- Köszönöm! - mormogta a fiatalember, és nyeregbe szállt. - Ön is térjen haza, amilyen gyorsan csak lehet, Florentin. Van valami jelszó ahhoz, hogy másik lovat adjanak?
- Nincs semmi, csak át kell adni azt a lovat, amelyen érkezik. Azon nyomban másikat nyergelnek önnek.
Albert már el is indult, de aztán hirtelen megállt.
- Meglehet, hogy váratlan távozásomat különösnek, esztelennek fogja találni - jegyezte meg a fiatalember. - Meg sem érti, mennyire kétségbe ejthet valakit néhány sor egy újságban. Tessék! - tette hozzá, és odadobta neki az újságot. - Olvassa el, de csak akkor, mikor már nem leszek itt, hogy ne láthassa arcom pirulását.
És míg a gróf felvette a ledobott újságot, Albert megsarkantyúzta a lovát. A paripa nem győzött ámulni, hogy van olyan lovas is, aki szükségét látja vele szemben az efféle hajszolásnak, és úgy nekiiramodott, mint a nyíl.
A gróf végtelen szánalommal nézett a fiatalember után, és csak akkor pillantott az újságba, mikor Albert egészen eltűnt a szeme elől. Ezt olvasta:
Az a janinai pasa szolgálatában álló francia tiszt, akiről három héttel ezelőtt az „Impartial” cikket adott közre, s aki nemcsak hogy Janina erődjeit szolgáltatta ki a törököknek, hanem saját jótevőjét is, abban az időben valóban a Fernand nevet viselte, mint ahogy tisztelt laptársunk megírta. Azóta azonban, keresztnevéhez hozzáfűzte nemesi rangját és címét is.
Ma Morcerf gróf úrnak hívják, és tagja a pairek kamarájának.
Így hát az a szörnyű titok, amelyet Beauchamp olyan nagylelkűen eltemetett, feltámadt, mint valami kísértet, és egy kegyetlenül jól értesült újság harmadnapra rá, hogy Albert Normandiába utazott, közreadta azt a néhány sort, amely a szerencsétlen fiatalembert csaknem az őrületbe kergette.