A betörés
A gróf megdicsérte Bertuccio buzgalmát, és meghagyta neki, hogy készüljön fel mert ő hamarosan el akar utazni. Legfeljebb egy hónapig marad Franciaországban.
- Most pedig - mondta Monte Cristo - meglehet, hogy egy éjszaka alatt Párizsból Tréport-ba kell érnem. Szükségem van rá, hogy nyolc váltófogat várjon az úton, ami lehetővé teszi majd, hogy tíz óra alatt megtegyek ötven mérföldet.
- Eccellenza már kifejezte egyszer ezt a kívánságát - válaszolta Bertuccio. - A lovak már készen is állnak. Magam vettem és szállásoltam el őket a legalkalmasabb helyeken, vagyis olyan falvakban, ahol alig fordul meg valaki.
- Helyes - jegyezte meg Monte Cristo -, egy-két napig itt maradok, eszerint rendezkedjék be.
Amint Bertuccio távozni akart, hogy teljesítse gazdája parancsait, benyitott Baptistin. Ezüsttálcán levelet hozott.
- Mit csinál itt? - kérdezte a gróf, és tekintete végigfutott a komornyik poros ruháján. - Nem tudok róla, hogy hívtam volna.
Baptistin nem válaszolt, csak odalépett a grófhoz, és átnyújtotta a levelet.
- Fontos és sürgős - mondta.
A gróf felbontotta a levelet és olvasni kezdte:
Értesítem Monte Cristo urat, hogy még ma éjjel egy ember fog behatolni Champs-Élysées-i házába, hogy elrabolja iratait, amelyekről úgy tudja, hogy az öltözőben levő íróasztal fiókjában vannak. Tudom, a gróf úr elég bátor ahhoz, hogy ne értesítse a rendőrséget, mert ez nagy veszedelembe juttatná e sorok íróját. A gróf úr akár a hálószobából az öltözőfülkébe vezető ajtó hasadékánál, akár az öltözőben lesben állva, saját maga szolgáltathat magának igazságot. Sok ember és feltűnő óvóintézkedések bizonyára elijesztenék a gonosztevőt, és megfosztanák Monte Cristo urat attól, hogy megismerje az ellenségét, akit a véletlen játszott e sorok írójának kezére, és meglehet, hogy ha ez az első vállalkozás csődöt mond, e levél írója többé nem figyelmeztethetné a gróf urat, és a gonosztevő újabb kísérletbe fogna.
A gróf első gondolata az volt, hogy valami tolvajcsel az egész, afféle durva kelepce, amely kisebb veszedelmet jelez, hogy annál nagyobbról terelje el a figyelmet. El akarta hát küldeni a levelet a rendőrségre, a névtelen jó barát kérése ellenére, vagy talán éppen miatta, mikor hirtelen az az ötlete támadt, hogy hátha valóban valami különös ellenségével áll szemben, akit csak ő maga tud felismerni, és akinek tettéből adott esetben ő tudna hasznot húzni, akár Fiesco tette a mórral, aki őt meg akarta ölni. Jól ismerjük a grófot, fölösleges tehát elmondanunk, hogy merész és erős ember volt, aki a lehetetlenre is vállalkozott azzal az energiával amely a felsőbbrendű ember egyetlen jellemzője. Életmódjával, határozott fellépésével, amely nem hátrált meg soha semmi előtt, a gróf addig ismeretlen gyönyört talált azokban a küzdelmekben, amelyeket olykor a természet, tehát Isten ellen, olykor pedig a bízvást ördögnek nevezhető társadalom ellen vívott.
„Nem az irataimat akarják ellopni - tűnődött Monte Cristo - hanem engem akarnak megölni. Nem tolvajok ezek, hanem gyilkosok. Az nem volna ínyemre, hogy a rendőrség beleavatkozzék a magánügyeimbe. Elég gazdag vagyok hozzá, hogy megkíméljem a rendőrséget ennek az ügynek a költségeitől.”
A gróf visszahívta Baptistint, aki közben kiment.
- Menjen vissza Párizsba - mondotta Monte Cristo -, és hozza ki ide minden otthon maradt cselédemet... Szükségem van rá, hogy valamennyien Auteuilban legyenek.
- De otthon nem marad akkor senki sem, gróf úr? - kérdezte Baptistin.
- Dehogynem, a kapus.
- Gondolja meg, gróf úr, hogy a kapus fülkéje messze esik a háztól.
- No és?
- Hát bizony kifoszthatnák az egész lakást anélkül, hogy ő a legkisebb neszt is meghallaná.
- Ugyan ki?
- Hát a tolvajok.
- Oktondi egy ember maga, Baptistin. Ha a tolvajok kifosztanák az egész lakásomat, az feleannyi bosszúságot sem okozna, mintha valaki rosszul látja el a szolgálatát.
Baptistin meghajolt.
- Értse meg hát - mondta a gróf -, hozza ki az egész személyzetet egy szálig, de minden úgy maradjon, ahogy rendesen szokott lenni. Csak a földszinti ablaktáblákat zárja be.
- És az első emeletieket?
- Jól tudja, hogy azokat sose szoktuk bezárni. Menjen.
A gróf kijelentette, hogy egyedül ebédel a szobájában, és csak Ali szolgálja ki.
Megszokott nyugalmával és mértékletességgel evett. Ebéd után intett Alinak, hogy kövesse. A kiskapun át távozott, végigment a bois de Boulogne-on, mintha csak sétálgatna, rátért a Párizs felé vezető útra, és mire besötétedett, ott állt a Champs-Élysées-i háza előtt.
Minden sötét volt, csak a kapus lakásából szivárgott ki egy kis gyenge fény. Ez a lakás csakugyan mintegy negyven lépésnyire volt a háztól, éppen ahogy Baptistin mondta.
Monte Cristo egy fának támaszkodott, és szinte csalhatatlan tekintetével átkutatta a kettős fasort, jól szemügyre vette a járókelőket, megfigyelte a szomszédos utcákat is, hogy vajon nem leskelődik-e onnan valaki. Tíz perc leteltével már bizonyos volt benne, hogy senki sem leselkedik utána. Ekkor Alival együtt bement és a személyzeti lépcsőn, amelynek a kulcsa nála volt, belépett hálószobájába anélkül, hogy egyetlen függönyt félrehúzott vagy elmozdított volna. Még a kapus sem gyaníthatta, hogy a ház, amelyet ő üresnek vélt, visszakapta legfőbb lakóját.
Amint a gróf a hálószobához ért, intett Alinak, hogy álljon meg, azután bement az öltözőfülkébe, és alaposan átvizsgálta. Minden a szokott rendben volt, az értékes íróasztal a helyén állt, és a kulcs benne volt az íróasztal fiókjában. Kétszeresen ráfordította, majd kihúzta a kulcsot, visszatért a hálószoba ajtajához, levette róla a külön zárólemezt és belépett.
Ezalatt Ali egy asztalra helyezte azokat a fegyvereket, amelyeket a gróf kért, vagyis egy rövid karabélyt meg egy pár kétcsövű pisztolyt, amelynek egymás fölött levő két csövével éppolyan biztosan lehetett találni, akár a céllövő pisztolyokkal.
Ilyen módon felfegyverkezve, a gróf öt ember életét tartotta a kezében.
Fél tízre járt. A gróf és Ali sebtében megettek egy falat kenyeret, és megittak egy-egy pohár spanyol bort, azután Monte Cristo félretolta a faburkolat egy elmozdítható lemezét, aminek segítségével átláthatott egyik szobából a másikba. Pisztolyai és karabélya keze ügyében voltak, és Ali, aki mellette állott, olyan kis arab bárdot szorongatott, amelynek alakja a keresztes háborúk óta nem változott.
A hálószoba egyik ablakából, amely az öltözőfülke mellett volt, a gróf kiláthatott az utcára.
Két óra telt el így. A legmélyebb sötétség vette őket körül, de ennek ellenére Ali, a maga vele született képességénél fogva, és a gróf, bizonyára hosszú gyakorlata következtében, a vak éjszakában is meglátták az udvaron levő fák lombjának leggyengébb remegését is.
A kapusfülke gyenge kis világossága már régen-régen kialudt. Valószínűnek látszott, hogy a támadás, ha csakugyan terveztek ilyen támadást, a földszinti lépcsőn és nem valamelyik ablakon keresztül fog megtörténni. Monte Cristo úgy vélekedett, hogy a gonosztevők nem a pénzére, hanem az életére törnek. Így tehát a hálószobájában fogják megtámadni, és a hálószobába vagy a titkos lépcsőn vagy az öltözőfülke ablakán keresztül fognak behatolni.
Alit a lépcsőház ajtaja elé állította, és ő maga továbbra is az öltözőben őrködött.
Az Invalidusok tornyában háromnegyed tizenkettőt ütött az óra. A nyugati szél párás fuvallata továbbvitte a három óraütés panaszos rezgését.
Alig enyészett el az utolsó ütés, a grófnak úgy rémlett, mintha az öltözőfülke felől gyenge neszt hallott volna. Ezt az első zajt vagy inkább első reccsenést egy második, majd egy harmadik követte. A negyediknél a gróf már tudta, mihez tartsa magát.
Egy biztos és gyakorlott kéz azzal volt elfoglalva, hogy gyémánttal kivágja az egyik ablak üvegét.
A gróf érezte, hogy a szíve hevesebben ver. Bármennyire megedzett is bennünket a veszedelem, akármennyire is elkészültünk rá, mégis mindig ráébredünk szívünk dobogásáról és egész testünk remegéséről, hogy milyen hatalmas különbség van az álom és valóság, a terv és annak kivitele között.
Monte Cristo csak egy jellel figyelmeztette Alit. Ali megértette, hogy a veszedelem az öltözőfülke felől fenyeget, és gyorsan gazdája mellé húzódott.
Monte Cristo most arra volt kíváncsi, vajon hány és miféle ellenséggel áll szemben.
Az az ablak, amelyen a betörő dolgozott, éppen szemközt volt azzal a nyílással, amelyen át a gróf jól szemügyre vehette az öltözőfülkét. Szeme így egészen az ablakra tapadt: a homályban egy sötét árnyék rajzolódott ki. Majd az egyik ablak hirtelen teljesen sötét lett, mintha kívülről egy papírlapot ragasztottak volna rá, utána pedig az ablaküveg megreccsent anélkül hogy leesett volna. A mesterséges nyíláson kéz nyúlt be és az ablakkilincset kereste. Egy másodperc múlva kinyílt az ablakszárny, és egy ember belépeti a szobába. Egyedül volt.
- No, ez igazán merész egy gazfickó - mormogta a gróf.
Ebben a pillanatban érezte, hogy Ali gyengén megérinti a vállát. Megfordult: Ali az utcára néző ablakra mutatott.
Monte Cristo három lépést tett az ablak felé. Jól ismerte a hűséges szolga végtelenül finom érzékét. Valóban, most ő is megpillantott egy másik férfit, aki egy kapu aljában, valami sarokkőre állva tekintetével követte, hogy mi történik a grófnál.
- Helyes! - mondta. - Tehát ketten vannak: az egyik működik, a másik lesben áll.
Intett Alinak, hogy ne veszítse szem elől az utcán levő embert, és visszatért az öltözőben dolgozóhoz.
Az a férfi, aki kimetszette az ablakot, már bent volt a szobában, és kinyújtott karral igyekezett tájékozódni.
Végre úgy látszott, teljesen kiismerte magát. Az öltözőben két ajtó volt, mind a kettőt elreteszelte.
Mikor a hálószoba ajtajához közeledett, Monte Cristo azt hitte, hogy oda akar bejönni, és elővette egyik pisztolyát, de akkor rájött, hogy a betörő mindössze biztonságba akarta helyezni magát, és elreteszeli az ajtókat. Egyszerű óvatosság volt az egész. Az éjszakai látogató mit sem sejtett arról, hogy a gróf milyen gondosan levette a tolózár tetejét, és abban a hitben volt, hogy otthon érezheti magát és nyugodtan végezheti munkáját.
A betörő, egyedülléte és biztonsága tudatában, hatalmas zsebéből elővett valamit, amit a gróf nem látott, azt a valamit rátette egy asztalkára, majd egyenesen az íróasztalhoz ment a zár után tapogatott, és észrevette, hogy várakozása ellenére a kulcs nincs benne.
Az ablakkimetsző azonban előrelátó férfiú volt, és a gróf hamarosan hallotta, amint a vason vassal motoz, azzal a zajjal, amelyet a zár kinyitása végett elhívott lakatos zörgő kulcscsomójával okoz. A tolvajok fülemülének nevezik ezeket a kulcsokat kétségtelenül azért, mivel boldogan hallgatják a hangját éjszakának idején, mikor a zárban megcsikordul.
- Ó - mormogta Monte Cristo csalódott mosollyal -, hiszen csak tolvaj!
De a betörő a sötétben nem talált rá a megfelelő szerszámra. Ekkor ahhoz a tárgyhoz folyamodott, amelyet az asztalkára tett, megnyomott egy rugót, mire halvány fény gyulladt ki, de ahhoz elég volt, hogy világot vessen a betörő kezére és arcára.
- No, nézd csak! - jegyezte meg Monte Cristo, és meglepetten hátrált. - Hiszen ez...
Ali felemelte a bárdját.
- Meg ne moccanj - mondta halkan Monte Cristo -, és hagyd békén a bárdodat, nincs itt már fegyverre szükség.
Majd még halkabban tett hozzá néhány szót mert bármilyen halk volt is az iménti meglepett felkiáltás, a férfi beléremegett, és mozdulatlan maradt, az ókori köszörűs pózába merevedve. A gróf még néhány utasítást adott, mire Ali azonnal lábujjhegyen távozott, és a fülke faláról leakasztott egy fekete ruhát meg egy háromszögletű kalapot. Ezalatt Monte Cristo sietve levetette kabátját, mellényét és ingét, és ablak hasadékán átszűrődő gyenge kis fénynél látni lehetett a gróf mellén egy hajlékony és testhez simuló finom páncélinget, amilyet Franciaországban talán XVI. Lajos király viselt utoljára, aki mindig a tőrdöfésektől félt, és mégis nyaktiló oltotta ki életét.
Ez a páncéling csakhamar eltűnt egy hosszú reverenda alatt, mint ahogy a gróf haja egy tonzúrás paróka mögé bújt. A parókára került a háromszögletű kalap, és ezzel a gróf is átalakult abbévá.
A betörő, mivel több neszt nem hallott, újra nekilátott, és míg Monte Cristo abbévá változott, ő visszatért az íróasztalhoz, amelynek zárja már recsegni kezdett a szerszám hatására.
- Helyes! - mormogta a gróf, mert a betörő nem ismerhette a zár ravasz szerkezetét, akármilyen ügyes volt is különben. - Helyes! Azzal bizony eljátszogathatsz egy jó darabig!
Ezzel az ablakhoz lépett.
A másik férfi, akit a sarokkövön látott állni, már leszállt onnan, és még mindig az utcán járkált. De különösképpen nemigen törődött vele, hogy akár az avenue des Champs-Élysées, akár a faubourg Saint-Honoré felől megláthatják, csak azon törte magát, hogy lássa, mi történik a grófnál, és minden figyelme arra irányult, hogy láthassa, mi megy végbe az öltözőfülkében.
Monte Cristo most hirtelen a homlokára ütött, és félig nyitott ajkán halk nevetés buggyant ki.
Azután Alihoz lépett:
- Maradj itt - mondta egészen halkan -, a sötétből el ne mozdulj, és akármilyen zajt hallasz, vagy bármi történik, ne gyere be, és ne mutatkozz addig, amíg nem szólítalak.
Ali a fejével intett, hogy megértette és engedelmeskedik. Ekkor Monte Cristo egy előre meggyújtott gyertyát vett ki egy szekrényből, és mikor a tolvaj legjobban belemélyedt a zárkinyitás munkájába, csendesen benyitott az ajtón. Gondosan ügyelt rá, hogy a kezében tartott gyertya fénye jól megvilágítsa az arcát.
Az ajtó olyan halkan nyílt ki, hogy a tolvaj semmi zajt sem hallott, de legnagyobb ámulatára látta, hogy a szoba hirtelen megvilágosodik.
Hátrafordult.
- Adj isten jó estét, kedves Caderousse úr - kezdte Monte Cristo. - Mi az ördögöt csinál itt ilyenkor?
- Busoni abbé! - kiáltott fel Caderousse.
Mivel nem értette, hogy ez a különös jelenség hogyan jöhetett be hozzá, hiszen minden ajtót bezárt, leejtette a nagy csomó tolvajkulcsot, s a megdöbbenéstől mozdulatlanul és elképedve állt a helyén.
A gróf most Caderousse és az ablak közé állt, ilyen módon elzárta a megrémült tolvaj menekülésének egyetlen útját.
- Busoni abbé! - ismételte Caderousse, és tétován meredt a grófra.
- No igen, persze hogy Busoni abbé - felelte Monte Cristo -, ő, a saját személyében, és nagyon örvendek, hogy rám ismert, kedves Caderousse úr. Ez azt mutatja, hogy jó az emlékezetünk, mert ha nem csalódom, idestova tíz esztendeje, hogy találkoztunk.
Ez a nyugalom, ez a gúny, ez a magatartás egészen megzavarta és megrémítette Caderousse-t.
- Az abbé! Az abbé! - mormogta. A kezét tördelte, és vacogott a foga.
- Így hát meg akarjuk lopni Monte Cristo grófját? - folytatta az állítólagos abbé.
- Abbé úr - mormogta Caderousse, és azon igyekezett, hogy az ablakhoz jusson, ám a gróf könyörtelenül elállta az útját -, abbé úr, kérem, nem tudom... higgye el... esküszöm...
- A bevágott ablak - folytatta a gróf -, a tolvajlámpa egy karika fülemüle, a félig-meddig feltört íróasztal, hiszen ez világos.
Caderousse majd megfulladt nyakkendőjében, valami sarkot keresett, ahová elbújhatna, egy rést, amelyen át eltűnhetne.
- Ugyan már - mondta a gróf -, látom, hogy maga még mindig a régi, kedves gyilkos úr.
- Abbé úr, ha ön mindent tud, azt is tudnia kell, hogy nem én voltam a gyilkos, hanem Carconte. Ezt még a bíróság is elismerte, hiszen csak gályarabságra ítéltek.
- Hát már letöltötte az idejét, hogy amint látom, azzal foglalkozik éppen, hogy visszakerüljön oda?
- Nem, abbé úr. Valaki kiszabadított.
- Az a valaki igazán remek szolgálatot tett a társadalomnak.
- Ó - felelte Caderousse -, csakhogy én megígértem ám...
- Tehát megszökött, és körözik? - kérdezte Monte Cristo.
- Sajnos! Bizony így van - felelte Caderousse nagyon nyugtalanul.
- Rút visszaesés... Ha nem csalódom, ilyen módon könnyen odakerülhet a place de Grčve-re, ahol kivégzik. Sebaj, sebaj, diavolo! - mint ahogy az én hazámban mondják...
- Abbé úr, valami kényszerít erre... annak engedelmeskedem...
- Minden gonosztevő ezt állítja.
- A nyomorúság...
- Ugyan hagyja ezt - válaszolta megvetően Busoni -, a nyomor ráviheti arra, hogy kéregessen, hogy egy darabka kenyeret lopjon a péktől, de arra nem, hogy feltörjön egy íróasztalt egy olyan házban, amelyet lakatlannak hisz. Hát mikor Joannes, az ékszerész, leolvasott magának negyvenötezer frankot azért a gyémántért, amelyet én vittem magának, és maga meggyilkolta őt csak azért, hogy a pénz is meg a gyémánt is a magáé lehessen, arra is a szükség vitte rá?
- Bocsásson meg, abbé úr - mondta Caderousse. - Ön egyszer már megmentett engem, mentsen meg másodszor is.
- Nem nagyon merném megtenni.
- Egyedül van, abbé úr? - kérdezte Caderousse, és összetette a kezét. - Vagy csendőrök várnak rám?
- Egyedül vagyok - jelentette ki az abbé -, és megkönyörülnék magán, és futni hagynám, pedig megkockáztatom vele, hogy gyengeségem újabb szerencsétlenséget fog okozni, de akkor meg kell mondania a tiszta igazságot.
- Abbé úr - kiáltott fel Caderousse, és összekulcsolt kézzel lépett Monte Cristóhoz -, bízvást mondhatom, hogy ön az én megmentőm!
- Azt állította, hogy valaki kiszabadította a bagnó-ból?
- Ó, ez úgy igaz, mint ahogyan Caderousse-nak hívnak, abbé úr!
- Ugyan ki?
- Valami angol.
- Mi a neve?
- Lord Wilmore.
- Ismerem: megtudom hát, hogy nem hazudik-e.
- Abbé úr én a színigazat mondom.
- Az angol pártfogolta magát?
- Nem, nem éppen engem, hanem egy fiatal korzikait, akivel össze voltam láncolva.
- Hogy hívták azt a fiatal korzikait?
- Benedettónak.
- Az keresztnév csak.
- Nem volt más neve, talált gyerek volt.
- Az a fiatalember tehát magával együtt szökött meg?
- Igenis.
- Hogy volt ez lehetséges?
- Toulon mellett, Saint-Mandrier-ban dolgoztunk. Tetszik ismerni Saint-Mandrier-t?
- Hogyne ismerném.
- Nohát, mialatt a gályarabok aludtak déli tizenkettő és egy óra között...
- Sziesztázó gályarabok! Nohát, csak sajnálja még valaki a fickókat - mondta az abbé.
- Ejnye! - méltatlankodott Caderousse. - Nem lehet ám szüntelenül dolgozni, az ember mégse kutya!
- Ez a kutyák szerencséje - jegyezte meg Monte Cristo.
- Mialatt tehát mindenki más aludt, mi egy kissé félrevonultunk, átreszeltük láncainkat egy kis reszelővel, amelyet az angol küldött nekünk, és úszva menekültünk el.
- És mi lett Benedettóval?
- Nem tudom.
- Márpedig tudnia kell.
- Igazán nem tudom. Hyéres-ben elváltunk.
Hogy nyomatékot adjon tiltakozásának, Caderousse közelebb lépett az abbéhoz, aki mozdulatlanul, nyugodtan kérdezgetve állt a helyén.
- Hazudik! - jelentette ki Busoni abbé az ellenállhatatlan tekintély hangján.
- Abbé úr!...
- Hazudik! Az az ember ma is a barátja, és könnyen lehet, hogy cinkostársak is.
- Ó, abbé úr!...
- Mióta Toulonból eljött, miből élt? Feleljen.
- Amiből tudtam...
- Hazudik! - ismételte harmadszor az abbé, még erélyesebb hangon.
Caderousse rémülten nézett a grófra.
- Maga abból a pénzből élt - folytatta Monte Cristo -, amit Benedetto adott.
- Hát igen - vallotta be Caderousse. - Benedetto egy nagyúr fia lett.
- Hogyan lehetett egy nagyúr fia?
- Természetes fia.
- És hogy hívják azt a nagyurat?
- Monte Cristo grófjának. Most éppen az ő házában vagyunk.
- Benedetto a gróf fia? - kérdezte Monte Cristo, és most rajta volt a csodálkozás sora.
- Ej, hát kénytelen vagyok azt hinni, mivelhogy a gróf talált neki valami ál-apát, mivelhogy a gróf ad neki havonta négyezer frankot, mivelhogy a gróf a végrendeletében reáhagyott ötszázezer frankot.
- Ah, úgy! - jegyezte meg az ál-abbé. Most kezdte csak érteni a dolgot. - És addig is milyen nevet visel ez a fiatalember?
- Andrea Cavalcantinak hívják.
- Akkor hát ugyanaz a fiatalember, akit Monte Cristo barátom fogadni szokott, és aki feleségül veszi Danglars kisasszonyt?
- Ugyanaz.
- És maga eltűri ezt, nyomorult, holott ismeri a fickó egész életét és gyalázatát?
- Hát csak nem állom az útját egy jó barátom boldogulásának? - felelte Caderousse.
- Igaza van, nem a maga dolga, hogy értesítse Danglars urat, hanem az enyém.
- Ne tegye azt, abbé úr!
- Ugyan miért ne?
- Mert ezzel elveszítenénk a kenyerünket.
- És azt hiszi, majd én előmozdítom a csalásukat, cinkostársuk leszek, csak azért, hogy biztosítsam az ilyen hitvány nyomorultak kenyerét, mint maguk?
- Abbé úr! - mondta Caderousse, és még közelebb lépett.
- Mindent elmondok.
- Kinek?
- Danglars-nak.
- De az irgalmát! - kiáltotta Caderousse. Meztelen kést húzott ki mellénye alól, és belédöfött a gróf mellébe. - Egy mukkot se szólsz, abbé!
Caderousse legnagyobb ámulatára azonban a tőr nemhogy behatolt volna a gróf mellébe, hanem kicsorbulva pattant vissza.
Ugyanakkor a gróf bal kezével megragadta a gyilkos csuklóját, és olyat csavart rajta, hogy a tőr kihullott a megmerevedett kézből, és Caderousse felkiáltott fájdalmában.
A gróf azonban nem törődött a kiáltással, tovább facsarta a bandita csuklóját, míg csak karja ki nem ficamodott, és Caderousse térdre esett, majd arccal a földre zuhant.
A gróf most a gyilkos fejére tette a lábát, és azt mondta:
- Nem is tudom, miért nem zúzom szét a koponyádat, te gonosztevő!
- Kegyelem! Kegyelem! - kiáltott Caderousse.
A gróf levette a lábát Caderousse fejéről.
- Kelj fel! - mondta.
Caderousse feltápászkodott.
- A teremburáját! Micsoda ökle van, abbé úr! - jegyezte meg Caderousse, elhalt karját tapogatva, mert az eleven harapófogó ugyancsak megkínozta. - A teremburáját! Micsoda ököl!
- Csend legyen. Isten erőt adott hozzá, hogy megszelídítsek egy ilyen vadállatot, mint te vagy. Isten nevében cselekszem. Emlékezz vissza erre, nyomorult, és ha most megkímélem az életedet, azzal is Isten szándékait szolgálom.
- Jaj! - nyögött fel fájdalmában Caderousse.
- Vedd ezt a tollat és ezt a papirost, és írd, amit diktálok.
- Nem tudok írni, abbé úr.
- Hazudsz! Fogd ezt a tollat és írj!
Caderousse-t leigázta az erősebb hatalom, leült és írni kezdett:
Uram, az a férfi, akit ön házában fogad, és akinek feleségül szánta a leányát, régi gályarab, aki velem együtt szökött meg Toulonból. Ő viselte az 59-es számot, én pedig az 58-ast. A neve Benedetto volt, de az igazi nevét ő maga sem tudja, mert sohasem ismerte a szüleit.
- Írd alá! - folytatta a gróf.
- Vesztemet akarja?
- Ha a vesztedet akarnám, ostoba, akkor átadnálak a legelső járőrnek. Egyébként; mire ez a levél a címzetthez kerül, valószínű, hogy már semmitől sem kell félned. Írd hát alá.
Caderousse aláírta.
- Cím: Báró Danglars bankár úrnak, rue de la Chaussée-d'Antin.
Caderousse megírta a címet. Az abbé átvette a levelet.
- Most rendben van - mondta. - Eredj.
- Merre?
- Amerről jöttél.
- Ezen az ablakon át menjek ki?
- Ha egyszer ott jöttél be.
- Ön forral ellenem valamit, abbé úr?
- Ostoba, ugyan mit forralnék?
- Akkor miért nem nyitja ki az ajtót nekem?
- Ugyan mire volna jó felébreszteni a kapust?
- Abbé úr, jelentse ki, hogy nem akarja a halálomat!
- Azt akarom, amit Isten akar.
- De esküdjék meg rá, hogy nem üt le, amíg lefelé kapaszkodom.
- Buta és gyáva vagy!
- Mi a szándéka velem?
- Ezt én kérdezem tőled inkább. Megpróbáltam, hogy boldoggá tegyelek és nem lett belőled más, mint gyilkos!
- Abbé úr - mondta Caderousse - tegyen még egy utolsó próbát.
- Jól van! - felelte a gróf. - Ide figyelj, tudod, hogy én mindig állom a szavamat.
- Tudom - jelentette ki Caderousse.
- Ha minden baj nélkül hazaérsz...
- Ha ugyan öntől nem kell tartanom...
- Ha minden baj nélkül hazaérsz, hagyd itt Párizst, hagyd itt egész Franciaországot, és bárhol fogsz élni, amíg becsületesen viselkedel, kerek kis járadékot juttatok neked. Mert ha baj nélkül érsz haza...
- Akkor? - kérdezte Caderousse és összeborzadt.
- Tudni fogom, hogy Isten megbocsátott neked, és akkor én is megbocsátok.
- Olyan igaz, mint ahogy keresztény vagyok: amit mond, az halálos rettegéssel tölt el - hebegte Caderousse hátrálva.
- No gyerünk, siess! - mondta a gróf, és az ablakra mutatott.
Caderousse-t nem túlságosan nyugtatta meg a gróf ígérete, de kibújt az ablakon, és rálépett a létrára.
Ott remegve állt meg.
- Másszál le - parancsolta az abbé keresztbefont karral
Caderousse most kezdte megérteni, hogy itt már nincs mitől félnie, és lemászott.
A gróf az ablakhoz ment az égő gyertyával, úgyhogy a Champs-Élysées-ről jól látszott az ablakból lemászó férfi, akit egy másik férfi megvilágít.
- Mit csinál, abbé úr? - kérdezte Caderousse. - Hátha erre talál menni egy őrjárat...
Ezzel elfújta a gyertyát és folytatta útját a létrán lefelé. De mégiscsak akkor nyugodott meg teljesen, amikor lába alatt érezte a kert talaját.
Monte Cristo visszatért a hálószobájába, és gyors pillantást vetett a kert felől az utcára. Először Caderousse-t pillantotta meg, aki mikor földre ért, egy kis kerülőt tett a kertben, és létráját a fal külső oldalához támasztotta, hogy másfelé menjen ki, mint amerről bejött.
Majd a kert után a gróf az utcát vette szemügyre, és meglátta, hogy az az ember, aki addig várakozott, most végigrohan az utcán, és odaáll arra a sarokra, ahol Caderousse ki akart mászni.
Caderousse lassan lépkedett fel a létrán, és amint a legfelső fokra ért, kidugta a fejét a fal tetején, hogy meggyőződjön róla, üres-e az utca.
Senkit sem látott, semmi neszt sem hallott.
Az Invalidusok tornyában egyet ütött az óra.
Caderousse akkor lovagolva ült fel a falra, felhúzta maga után a létrát, kívülre állította a fal mellé, és hozzálátott, hogy leszálljon, vagyis inkább lecsúsztatta magát. Ezt a műveletet olyan ügyességgel vitte véghez, amely nagy gyakorlatra vallott.
De amint a lejtőre került, nem volt többé megállása. Hiába látta meg, mikor még csak a létra közepén tartott, hogy valaki a sötétben feléje rohan. Hiába látta meg, hogy egy kar a levegőbe emelkedik, amikor ő földet ér. Mielőtt még védekezhetett volna, ez a kar olyan hatalmasat döfött a hátába, hogy eleresztette a létrát és felkiáltott:
- Segítség!
Egy második döfés csaknem ugyanakkor a lágyékát érte. Végigzuhant a földön, és újra kiáltott:
- Fogják meg a gyilkost!
Végül, mikor már a földön fetrengett, a gyilkos megragadta a hajánál fogva, és most a mellébe szúrt.
Caderousse ismét kiáltani akart, de már csak nyögni tudott, és három sebéből három patakban folyt ki a vére.
A gyilkos, mikor látta, hogy már nem jön hang az áldozat szájára, a hajánál fogva felemelte a fejét. Caderousse-nak a szeme lecsukódott, és a szája eltorzult. A gyilkos, abban a hitben, hogy Caderousse kiszenvedett, visszaejtette a fejét és eltűnt.
Caderousse pedig, mikor érezte, hogy gyilkosa eltávozik, feltápászkodott a könyökére, és elhaló hangon, végső erejével kiáltozta:
- Fogják meg a gyilkost! Meghalok! Segítség, abbé úr, segítség!
A gyászos hangok messze hallatszottak el az éjszaka sötétjében.
Kinyílt a titkos lépcső ajtaja, majd a kert kiskapuja is, és Ali, gazdájával együtt, gyertyákkal sietett a haldoklóhoz.