Janinából jelentik
Franz olyan támolyogva és elgyötörten távozott Noirtier szobájából, hogy még Valentine is megszánta.
Villefort csak néhány összefüggéstelen szót hebegett szüntelenül, majd dolgozószobájába menekült, ahol két óra múlva ezt a levelet kapta:
Azok után, amik ma reggel tudomásomra jutottak, Noirtier de Villefort úr nem feltételezheti, hogy családja és Franz d'Épinay között bármiféle kapcsolat létrejöhet. Franz d'Épinay iszonyodva gondol arra, hogy Villefort úr, noha szemmel láthatóan jól ismerte a reggel elmondottakat, ezekről őt nem világosította fel.
Aki látja a királyi ügyészt e csapás súlya alatt görnyedni, nem hiszi, hogy számított e csapásra. Azt valóban sohasem gondolta volna, hogy apja teljes őszinteséggel vagy inkább nyerseséggel feltárja az egész történetet. Annyi bizonyos, hogy Noirtier úr, akit nem érdekelt fia véleménye, sohasem vett annyi fáradságot magának, hogy Villefort előtt megvilágítsa a történteket, s így a királyi ügyész mindig azt hitte, hogy Quesnel tábornok vagy d'Épinay báró, ahogy jobban tetszik, akár a saját maga alkotta néven, akár a kapott nevén nevezik is, gyilkosság áldozata lett, nem pedig azt, hogy szabályszerű párbajban vesztette életét.
Az eddig olyan tisztelettudó fiatalembernek ez a rideg hangú levele halálosan megsebezte Villefort úr gőgjét.
Alig ért dolgozószobájába, belépett a felesége.
Mikor Noirter úr hívatta Franzot, s az kiment a szobából, a jelenlevők nem győztek csodálkozni, és Villefort-né helyzete mind kínosabbá vált, amint magára maradt a jegyzővel meg a tanúkkal. Villefort-né ekkor fogta magát, és ő is távozott, hogy, mint mondta, megtudja, mi történt.
Villefort úr csak annyit mondott neki, hogy Noirtier úr, d'Épinay úr és ő közötte valami nézeteltérés merült fel, aminek következtében Valentine-nek Franzcal tervezett házassága füstbe ment.
Ezt a hírt nagyon kellemetlen lett volna közölni a várakozókkal, ezért Villefort-né, mikor visszatért, azt a felvilágosítást adta, hogy a tanácskozás elején Noirtier urat szélütés érte, és így a szerződés aláírását néhány nappal természetesen el kell halasztani.
Noha a hír nem felelt meg a valóságnak, olyan különösen hatott a kettős csapás után, hogy a vendégek összenéztek, és szó nélkül eltávoztak.
Ezalatt Valentine boldogan, de mégis riadtan csókolta meg nagyapját, és nem győzött hálálkodni a gyenge öregembernek, amiért egyetlen csapással kettétörte azt a láncot, amelyet ő maga már feloldhatatlannak hitt. Azután kérte, hadd távozhasson, hogy szobájában kissé összeszedje magát, mire Noirtier a szemével jelezte beleegyezését.
Valentine azonban nem ment fel a szobájába, hanem végigsietett a folyosón, kiment a kis ajtón, és egyenesen a kertbe tartott. Az egymásra torlódó események tompa félelmet loptak a szívébe. Folytonosan az lebegett lelki szeme előtt, hogy Morrel egyszerre csak megjelenik sápadtan és fenyegetően, mint a ravenswoodi laird a Lammermoori Lucia esküvőjén.
Valóban ideje is volt, hogy megjelenjék a kerítésnél. Maximilien, mikor Villefort urat Franzcal együtt látta a temetőből távozni, sejtette, mi fog történni. Utánuk ment, látta Franzot belépni, majd kijönni, és visszatérni Albert-rel és Château-Renaud-val. Ő tehát nem kételkedhetett tovább. Behúzódott a lucernáskertbe, hogy mindenre készen álljon, és bizonyos volt benne, hogy mihelyt lehet, Valentine hozzá siet.
Nem is csalódott. Szemét a kerítés hasadékára illesztve leskelődött, és csakhamar megpillantotta a fiatal lányt, aki most már nem törődve semmi szokásos óvatossággal, egyenesen a kerítéshez futott. Maximilien, amint rápillantott, rögtön látta, hogy jó hírt hoz. A lány első szavára Morrel ugrálni kezdett örömében.
- Meg vagyunk mentve! - mondta Valentine.
- Meg vagyunk mentve! - ismételte Morrel, de nem merte elhinni ezt a nagy boldogságot. - De ki mentett meg minket?
- Nagyapa. Ó, nagyon kell őt szeretnie, Morrel.
Morrel megesküdött rá, hogy szíve minden melegével szereti az öregembert. Ez az eskü nem is esett nehezére, mert ebben a pillanatban nemcsak barátja- vagy apjaként szerette az aggastyánt, hanem imádta is, mint egy istent.
- Hogyan történt a dolog? - kérdezte Morrel. - Miféle különös módszere volt?
Valentine már-már nekikezdett, hogy mindent elbeszéljen, de azután arra gondolt, hogy az egésznek a mélyén valami szörnyű titok lappang, amely nemcsak a nagyapjára vonatkozik.
- Majd később - mondta - mindent elmondok.
- De mikor?
- Mikor már a felesége leszek.
Ezzel társalgásuk olyan mederbe terelődött, amely könnyedén megfékezte Morrel türelmetlenségét: azt is belátta, hogy most be kell érnie annyival, amennyit tud, és hogy az elég is egy napra. De addig nem akart elmenni, míg Valentine meg nem ígérte, hogy másnap este viszontlátják egymást.
Valentine megígért mindent, amit Morrel akart. Most már más szemmel látta a világot, és könnyebben elhitte, hogy Maximilien felesége lesz, mint egy órával előbb azt, hogy nem megy nőül Franzhoz.
Ezalatt Villefort-né felment Noirtier úrhoz.
Noirtier úr ugyanolyan komor és szigorú tekintettel fogadta, mint rendesen szokta.
- Uram - mondta az asszony -, nem kell arról értesítenem, hogy Valentine házassága dugába dőlt, hiszen a szakítás itt történt.
Noirtier érzéketlen maradt.
- De azt már nem tudja, uram - folytatta Villefort-né -, hogy én mindig elleneztem ezt a házasságot, amelyet akaratom ellenére akartak megkötni.
Noirtier úr úgy nézett rá, mint aki bővebb magyarázatra vár.
- Most, hogy füstbe ment ez a házasság, amely az ön akaratával is szemben állt, jól tudom, olyan dologban fordulok önhöz, amelyben sem Villefort úr, sem Valentine nem emelhetne szót.
Noirtier szeme kérdően tapadt rá.
- Arra kérem, uram - folytatta Villefort-né -, mint az egyetlen, akinek ehhez joga van, mert hiszen én vagyok az egyetlen, akinek semmi érdeke sem fűződik az egészhez, arra kérem tehát, adja vissza Valentine-nek nem a szeretetét, mert abban sohasem volt hiánya, hanem az örökségét.
Noirtier egy pillanatig határozatlanul meredt maga elé: bizonyára e kérés indítóokát kereste, de nem találta.
- Remélhetem-e, uram - kérdezte Villefort-né -, hogy szándéka megegyezett az imént előadott kérésemmel?
- Igen - jelezte Noirtier.
- Ebben az esetben hálásan és boldogan távozom, uram - felelte Villefort-né.
Üdvözölte Noirtier urat és elment.
Noirtier másnap valóban elhívatta a jegyzőt: az első végrendeletet eltépték, újat készítettek, amelyben minden vagyonát Valentine-re hagyja azzal a feltétellel, hogy nem szakítják el tőle azután sem.
Voltak a társaságban olyanok, akik számolgatták, hogy Villefort kisasszonynak, mint Saint-Méran marquis-ék örökösének, akit nagyapja ismét kegyeibe fogadott, egyszer majd csaknem háromszázezer frank járadéka lesz.
Mialatt Villefort-éknál így dugába dőlt ez a házasság, Monte Cristo meglátogatta Morcerf grófot. Morcerf, hogy megmutassa Danglars iránt érzett készségét, altábornagyi díszegyenruhájában, összes érdemrendjeit felrakva, legszebb fogatával hajtatott el Danglars-hoz. Így állított be a Chaussée d'Antinra, bejelentette magát Danglarsnál, aki éppen hó végi számadásaival volt elfoglalva.
Egy idő óta ez a művelet nem a legalkalmasabb volt arra, hogy a bankárt jókedvre hangolja.
Amint megpillantotta régi barátját, Danglars igen méltóságos arcot öltött, és mereven hátradűlt karosszékében.
Morcerf, aki egyébként maga is szertartásosan merev szokott lenni., most nyájasan mosolyogva közeledett hozzá, és mivel bizonyosra vette, hogy meghitt közlése szíves fogadtatásra talál, nem sokat köntörfalazott, hanem egyenesen nekivágott a dolognak:
- Báró - mondta -, itt vagyok. Már régóta kerülgetjük egymásnak adott szavunkat...
Morcerf azt várta, hogy e szavaknál mosoly virul majd ki a bankár arcán, akinek komorságát az ő eddigi hallgatásának tulajdonította. De ennek ellenkezője történt: szinte hihetetlen, de a báró arca még ridegebbé és fagyosabbá merevedett.
Ezért hallgatott el Morcerf a mondat közepén.
- Miféle adott szóról beszél, gróf úr? - kérdezte a bankár, mintha hasztalanul kutatná emlékezetében, hogy vajon mire is céloz a tábornok.
- Ó - mondta a gróf -, ön a formák embere, kedves uram, és arra akar emlékeztetni, hogy mindent a maga rendje és módja szerint, szertartásosan kell megcsinálni. Igaza is van. Bocsásson meg. Mivel ez az egy fiam van, és mivel most akarom első ízben megházasítani, még igen járatlan vagyok ezekben a dolgokban. Nem bánom, ráállok.
És Morcerf erőltetett mosollyal állt fel, mélyen meghajolt Danglars előtt, és így szólt:
- Báró úr, van szerencsém megkérni kedves leánya, Eugénia Danglars kisasszony kezét, a fiam, Albert de Morcerf vicomte számára.
Danglars azonban nemhogy nyájasan fogadta volna e szavakat, mint ahogy Morcerf várta, hanem összehúzta szemöldökét, és nem is kínálta meg ismét székkel a grófot, aki így állva maradt:
- Gróf úr - felelte -, mielőtt megadnám végleges válaszomat, meg kell gondolnom a dolgot.
- Meggondolni! - kiáltott fel Morcerf egyre jobban csodálkozva. - Hát nem volt ideje meggondolni, hiszen idestova nyolc esztendeje, hogy először megpendítettük ennek a házasságnak az eszméjét?
- Gróf úr - válaszolta Danglars -, naponta történnek olyan események, amelyek újabb gondolkodásra késztetik az embert.
- Hogy gondolja ezt? Nem értem, báró! - kérdezte Morcerf. - Úgy értem, uram, hogy két hét óta olyan új körülmények merültek fel...
- Bocsásson meg - vágott közbe Morcerf. - Komédiázunk? Igen vagy nem?
- Hogyhogy komédiázunk?
- Úgy, hogy fejezze ki magát teljes határozottsággal.
- Magam is ezt kívánom.
- Találkozott Monte Cristo úrral?
- Igen gyakran találkozom vele - felelte Danglars, és megigazgatta nyakravalóját -, hiszen barátaim közé tartozik.
- Hát, kérem! Egyik legutóbbi látogatása alkalmával ön azt mondta neki, hogy én feledékenynek és határozatlannak mutatkozom ennek a házasságnak a tekintetében.
- Ez igaz.
- Nohát, most itt vagyok. Sem feledékeny, sem határozatlan nem vagyok, mert hiszen azért jöttem, hogy ígéretének beváltására emlékeztessem.
Danglars nem válaszolt.
- Talán megváltoztatta a szándékát - folytatta Morcerf -, vagy csak azért kényszerítene ki belőlem ezt a kérést, hogy kedvére megalázhasson?
Danglars megértette, hogy ha ebben a hangnemben folytatja a beszélgetést, könnyen megeshetik, hogy ő jár pórul.
- Gróf úr - mondta -, joggal lepheti meg tartózkodó viselkedésem, megértem ezt, és magam sajnálom a legjobban. De higgye el, parancsoló körülmények kényszerítenek reá.
- Mindez csak afféle üres fecsegés, kedves uram - jelentette ki a gróf -, és evvel csak valami jöttment ember érhetné be. Morcerf gróf azonban nem jöttment ember, és ha egy magamfajta férfi felkeres egy másik hasonlót, s adott szavára emlékezteti, de az adott szót megszegik, annyi joga mindig van, hogy ésszerű magyarázatot kérjen.
Danglars gyáva volt, de nem akart annak látszani: bántotta az a hang, amelyet Morcerf használt vele szemben.
- Az ésszerű magyarázatban nincs hiány - vetette ellen.
- Mit akar ezzel mondani?
- Hogy nagyon is megvan a jó okom, csak igen nehéz előadni.
- Megértheti, uram - mondta Morcerf -, hogy az ilyen köntörfalazással nem érem be. Egyvalamit tisztán látok mindenesetre: ön visszautasítja ezt a házasságot.
- Szó sincs róla, uram - mondta Danglars -, mindössze függőben tartom elhatározásomat.
- De remélem, csak nem hiszi, hogy eltűröm szeszélyeit, és alázatos nyugalommal lesem, hogy mikor fogad vissza kegyeibe?
- Hát, ha nem várhat, gróf úr, tekintsük terveinket semmisnek.
A gróf annyira erősen harapott ajkába, hogy az belevérzett. Így tudta csak féken tartani büszke és indulatos természetét. De érezte, hogy ebben a helyzetben ezzel könnyen nevetségessé tenné magát, s éppen ezért máris a szalon ajtaja felé indult, de azután mást gondolt és visszatért.
Homlokán felhő futott át, és a sértett büszkeség helyét valami bizonytalan nyugtalanság foglalta el.
- Nézze csak, kedves Danglars - mondta -, hosszú-hosszú évek óta ismerjük egymást, és éppen ezért némi kímélettel is tartozunk egymásnak. Ön magyarázattal tartozik nekem, és a legkevesebb, amit megkívánhatok, hogy megtudjam, miféle szerencsétlen esemény rendítette meg önt a fiam iránt érzett bizalmában.
- Nem a vicomte személyéről van szó, egyelőre csak ennyit mondhatok, uram - válaszolta Danglars, aki ismét visszanyerte előbbi arcátlanságát, mikor látta, hogy Morcerf szelídebb húrokat penget.
- Kinek a személyéről van hát szó? - kérdezte Morcerf izgatottan, és még a homloka is elsápadt.
Danglars figyelmét semmi sem kerülte el, és szokása ellenére határozottan szembenézett a gróffal:
- Köszönje meg, hogy nem magyarázom el bővebben - mondta. Morcerf gróf idegesen megremegett, kétségtelenül a visszafojtott dühtől.
- Jogom van követelni - felelte emberfölötti erővel uralkodva magán, - hogy magyarázza meg szavait A feleségem ellen van talán valami kifogása? Nem vagyok elég gazdag? Vagy talán a nézeteink térnek el annyira egymástól...
- Semmi efféle, uram - jelentette ki Danglars. - Ez megbocsáthatatlan hiba volna tőlem, hiszen mindezeket a körülményeket jól ismertem. Nem, ne is kutasson tovább, szinte szégyellem magam, amiért önnek ilyen lelki vívódást okozok. Higgyen nekem, legjobb, ha ennél maradunk. Egyezzünk meg a halasztás kifejezésben, hiszen ez nem jelent sem szakítást, sem kötelezettséget. Istenem! Semmi sem sürget bennünket. A lányom még csak tizenhét esztendős, az ön fia pedig huszonegy. Míg várunk, az idő telik, és meghozza a maga eseményeit. Olykor az egyik este még homályosnak tetsző dolgok másnapra nagyon is tisztán látszanak már. Néha így egyetlen nap alatt a leggonoszabb rágalmak is megsemmisülnek.
- Azt mondta, rágalmak, uram? - kiáltott fel Morcerf, és arca ólomszürke lett. - Engem rágalmaztak talán?
- Gróf úr, ne firtassuk tovább a dolgot, ha mondom.
- Így hát, uram, én békén tűrjem ezt a visszautasítást?
- Nekem a legkínosabb ez, uram. Igen, nekem ez még kínosabb, mint önnek, mert hiszen számítottam az ön családjával való megtisztelő összeköttetésre, és a füstbe ment házasság mindig rosszabb fényt vet a menyasszonyra, mint a vőlegényre.
- Rendben van, uram, ne beszéljünk többet róla - mondta Morcerf.
És dühében összegyűrve kesztyűjét, eltávozott.
Danglars figyelmét nem kerülte el, hogy Morcerf egyetlenegyszer sem merte megkérdezni, vajon őmiatta vette-e vissza Danglars a szavát.
Este hosszú értekezlete volt néhány barátjával, és Cavalcanti úr, aki rendületlenül a hölgyek szobájában tartózkodott, utolsónak távozott a bankár házából.
Másnap reggel Danglars, amint felébredt, behozatta az újságokat, és rögtön meg is kapta őket: hármat-négyet félretett közülük, és az Impartial-t vette elő.
Ennek a lapnak felelős szerkesztője Beauchamp volt.
Danglars gyorsan letépte a lap címszalagját, idegesen nyitotta ki az újságot, megvetően átfutott a párizsi társaság hírei fölött, majd a napi hírek között keresgélve, végül is gonosz mosollyal megállapodott egy kis cikknél:
Janinából jelentik.
„Helyes - mondta magában, mikor átolvasta -, ez a Fernand ezredesről szóló cikkecske minden valószínűség szerint felment attól, hogy magyarázatokat adjak Morcerf gróf úrnak.”
Ugyanakkor, vagyis mikor reggel kilencet ütött az óra, Albert de Morcerf talpig feketében, annak rendje és módja szerint begombolkozva, kissé izgatottan és ideges hangon beszélve állított be a Champs-Élysées-i házba.
- Körülbelül félórája ment el hazulról a gróf úr - jelentette a kapus.
- Baptistint is magával vitte? - kérdezte Morcerf.
- Nem, vicomte úr.
- Kérem, hívja ide Baptistint, beszélni szeretnék vele.
A kapus maga ment a komornyikért, és csakhamar visszatért vele együtt.
- Barátom - kezdte Albert -, bocsásson meg, amiért kételkedem, de öntől akartam megkérdezni, vajon a gazdája valóban elment-e hazulról.
- Igenis elment, uram - felelte Baptistin.
- Az én számomra sincs itthon?
- Nagyon jól tudom, hogy gazdám mennyire szívesen látja önt, uram, és távol áll tőlem, hogy önt ne tekinteném kivételes vendégnek.
- Igazad is van, mert nagyon komoly dologban kell vele beszélnem. Mit gondolsz, késön jön haza?
- Nem, mert a villásreggelijét tíz órára rendelte.
- Helyes, egyet járok a Champs-Élysées-n, és tíz órára itt leszek. Ha a gróf úr előbb találna megjönni, mint én, mondd meg, kéretem, hogy várjon reám.
- Legyen nyugodt, uram, parancsa szerint járok el.
Albert a gróf kapuja előtt hagyta a kocsit, és gyalog indult sétálni. Mikor az allée des Veuves elé ért, mintha a gróf lovait látta volna Gosset lövöldéje előtt. Közelebb ment, és valóban ráismert nemcsak a lovakra, hanem a kocsisra is.
- A gróf úr bent van a lövöldében? - kérdezte Morcerf a kocsistól.
- Igenis, uram - válaszolta a kocsis.
A kert felől csakugyan lövések hallatszottak szabályos időközökben, mióta Albert kellő közelségben volt.
A fiatalember belépett. A kis kertben egy szolga várakozott.
- Bocsánatot kérek - mondta -, de arra kérem a vicomte urat, legyen szíves egy percig várakozni.
- Ugyan miért, Philippe? - kérdezte Albert, aki itt állandó vendég volt, s ezért nem értette, mi akadálya lehet, hogy beengedjék.
- Mert az az úr, aki most gyakorol odabent, kibérelte az egész lövöldét, és nem akarja, hogy mások lássák.
- Még te sem, Philippe?
- Tetszik látni, uram, hogy én is idekint állok a fülkém előtt.
- És ki tölti meg a gróf pisztolyait?
- Az inasa.
- A núbiai?
- Egy néger.
- Az az.
- Hát tetszik ismerni a gróf urat?
- Őérte jöttem. A barátom.
- Ó, az már más. Azonnal értesítem.
Philippe saját kíváncsiságától is sarkallva lépett be a deszkabódéba. Csakhamar megjelent a küszöbön Monte Cristo.
- Bocsásson meg, hogy ide is követtem, kedves grófom - kezdte Albert. - De először is meg kell mondanom, hogy nem az ön emberei ludasak benne, hogy idekerültem, ez csak az én tapintatlanságom következménye. Elmentem az ön lakására, ott azt a felvilágosítást adták, hogy ön sétálni ment, de tíz órára hazatér villásreggelizni. Erre én is sétára indultam, hogy majd tíz órakor visszamegyek önhöz, de itt egyszerre csak megpillantottam a lovait és kocsiját.
- Ezek szerint remélhetem, hogy velem reggelizik?
- Nagyon köszönöm, de most nem erről van szó. Lehet, hogy jóval később reggelizünk, mégpedig talán igen vegyes társaságban, a mindenségit!
- Mi az ördögöt beszél itt összevissza?
- Kedves barátom, még ma megverekszem.
- Ön? Ugyan miért?
- Hogy megverekedjem, a kutyafáját!
- Igen, értem, de miért? Sokféle okból verekszik meg az ember, hiszen tudja.
- A becsületemért.
- Ah, úgy! Ez már komoly szó.
- Annyira komoly, hogy meg akarom kérni önt egy nagy szívességre.
- Éspedig?
- Hogy legyen a segédem.
- Hát ha ilyen komoly a dolog, ne itt tárgyaljunk róla, hanem menjünk haza, Ali, hozzál vizet.
A gróf felgyűrte kabátja ujját, kiment a lövölde előtt fekvő kis előcsarnokba, ahol a céllövők kezet szoktak mosni.
- Tessék csak bejönni, vicomte úr - mondta halkan Philippe -, valami furcsát mutatok.
Morcerf belépett. A lemezen céltábla helyett játékkártyák voltak felszegezve.
Távolról nézve Morcerf úgy látta, hogy egy teljes sor kártya van ott: az ásztól kezdve a tízesig.
- Nini, csak nem akart piquet-t játszani?
- Nem én - felelte a gróf -, hanem éppen egy csomag kártyát akartam készíteni.
- Hogyhogy?
- Hát nézze csak, amit itt lát, azok mind ászok és kettesek. Csakhogy a golyóim hármasokat, ötösöket, heteseket, nyolcasokat, kilenceseket és tízeseket készítettek belőlük.
Albert közelebb ment a kártyákhoz.
A golyók valóban teljes pontossággal és tökéletesen egyenlő távolságban kipótolták a hiányzó jeleket, és kilyuggatták a kártyalapokat azokon a helyeken, ahol festett jeleknek kellett volna lenniük. Míg Morcerf a céltáblához ért, két-három fecskét is felszedett, amelyek elég oktalanok voltak a gróf pisztolya előtt elrepülni, s amelyeket a gróf bizony keresztül is lőtt.
- Mi az ördög! - mormogta Morcerf.
- Nézze, kedves vicomte - felelte Monte Cristo, és megtörülte kezét a kendőben, amelyet Ali vitt oda neki -, csak nem henyélhetek örökké! De jöjjön, siessünk már.
Mind a ketten beszálltak Monte Cristo kocsijába, és csakhamar meg is érkeztek a 30-as szám elé.
Monte Cristo felvezette a dolgozószobájába Morcerf-t, és hellyel kínálta. Mindketten leültek.
- Most pedig beszélgessünk nyugodtan - mondta a gróf.
- Láthatja, hogy tökéletesen nyugodt vagyok.
- Kivel akar megverekedni?
- Beauchamp-mal.
- Hiszen az jó barátja!
- Többnyire jó barátainkkal szoktunk párbajozni.
- De legalább megvan rá az oka?
- Megvan.
- Mit vétett önnek?
- A tegnap esti újságban... De tessék, olvassa el.
Albert odanyújtott Monte Cristónak egy újságot, amelyet a gróf olvasni kezdett:
Janinából jelentik:
Egy mostanáig nem ismert vagy legalábbis sohasem közölt dolog jutott tudomásunkra. A város védelmére szolgáló erődítményeket egy francia tiszt játszotta a törökök kezére. A francia tiszt Ali Tepelenti vezér teljes bizalmát élvezte. A tiszt neve Fernand volt.
- Hát ugyan mi sértőt talál ebben? - kérdezte Monte Cristo.
- Hogyhogy mit találok?
- Hát persze. Mi köze önnek ahhoz, hogy egy Fernand nevű francia tiszt török kézre játszotta a janinai erődöket?
- Az a közöm van hozzá, hogy apámnak, Morcerf grófnak keresztneve Fernand.
- És édesapja Ali pasát szolgálta?
- Vagyis hogy ő küzdött a görögök függetlenségéért. Ebben van a rágalmazás.
- No, csak beszéljünk okosan, kedves vicomte.
- Magam is azt szeretném.
- Mondja csak meg nekem: ki az ördög tudja Franciaországban, hogy ez a Fernand nevű tiszt azonos Morcerf gróffal, és ugyan ki törődik manapság Janinával, amelyet, azt hiszem, 1822-ben vagy 1823-ban vettek be?
- Hát éppen ebben van az arcátlanság: hagyták, hadd teljék az idő, ma pedig visszatérnek a régen elfeledett eseményekre, hogy olyan botrányt kerekítsenek belőle, amely beszennyezheti egy magas állású férfiú nevét. Nohát én, aki apám nevét viselem, nem engedem, hogy erre a névre a gyanúnak még csak az árnyéka is ráessék. Két tanút küldök Beauchamp-hoz, mert az ő lapja közölte ezt a hírt. Beauchamp pedig meg fogja cáfolni a hírt.
- Beauchamp semmit sem fog megcáfolni.
- Akkor bizony megverekszünk.
- Nem, nem fognak megverekedni, mert ő azt feleli majd önnek, hogy a görög hadseregben harcolt legalább ötven Fernand nevű tiszt.
- E válasz ellenére is megverekszünk. Ó, ennek el kell tűnnie...
Apám, a hős katona, fényes pályája delelőjén...
- Vagy közzéteszi ezt: „Alapos okunk van hinni, hogy ez a Fernand nem azonos Morcerf gróf úrral, aki szintén a Fernand keresztnevet viseli.”
- Én teljes és tökéletes cáfolatot követelek. Nem érem be ennyivel.
- És elküldi hozzá a segédeit?
- El.
- Nem teszi helyesen.
- Ez annyit jelent, hogy elutasítja az iménti kérésemet?
- Hiszen ismeri a párbajról való véleményemet. Rómában részletesen kifejtettem elveimet, nem emlékszik rá?
- És ma reggel, éppen az imént, mégis olyan foglalkozáson értem önt, kedves grófom, ami cseppet sem egyezik ezzel az elmélettel.
- Ez azért van, kedves barátom, mert én sem élhetek különálló életet. Aki bolondok között él, annak le kell szolgálnia a bolondság inaséveit is. Valami hóbortos ember egyik percről a másikra belém köthet, márpedig meglehet, hogy annak sem lesz több oka nekem jönni, mint amiért ön meg akar verekedni Beauchamp-mal. Kihívhat valami ostobaság miatt, vagy hozzám küldi segédeit, avagy megsért valami nyilvános helyen. Nohát, azt a hóbortos figurát bizony meg kellene ölnöm.
- Azt tehát beismeri, hogy ön megverekedne?
- Már hogyne verekedném meg!
- Akkor hát miért akarja, hogy én ne verekedjem meg?
- Azt nem állítottam, hogy nem szabad megverekednie. Csak annyit mondok, hogy a párbaj komoly dolog, és hogy meg kell jól fontolni.
- Vajon ő meggondolta-e, hogy sértegesse az apámat?
- Ha nem gondolta meg és ezt beismeri, akkor nincs miért haragudnia rá.
- Ó, kedves gróf, ön túlságosan türelmes!
- Ön pedig túlzottan szigorú. Nézze csak, felteszem... jól figyeljen: felteszem... Ne vegye rossz néven azt, amit mondani fogok!
- Hallgatom!
- Felteszem, hogy a hír megfelel a valóságnak...
- Egy fiú nem engedhet meg magának ilyen feltevést, ha az apja becsületéről van szó!
- Ej, istenem, olyan korban élünk, amelyben annyi mindent fel lehet tenni!
- Ez éppen a kor bűne.
- Szándékában van, hogy megváltoztassa a kort?
- Hogyne, már arra nézve, ami engem illet.
- Istenem! Milyen szigorú erkölcsbíró is ön, kedves barátom!
- Már én ilyen vagyok.
- Teljesen elzárkózik a jó tanácsok elől?
- Nem, ha jó baráttól származnak.
- Engem annak tart?
- Annak.
- Nohát, mielőtt elküldené segédeit Beauchamp-hoz, próbáljon tudakozódni.
- Kitől?
- Ej no, hát például Haydée-től.
- Nőt keverjek bele ebbe a dologba? Ugyan, mit segíthet ő nekem?
- Kijelentheti önnek például, hogy az ön édesapja nem volt oka az ő apja bukásának vagy halálának. Vagy felvilágosíthatja önt, ha véletlenül az ön apja mégis, véletlenül...
- Már megmondtam, kedves grófom, hogy ilyen feltevés közel sem jöhet hozzám.
- Ezt a módot tehát visszautasítja?
- Vissza.
- Feltétlenül?
- Feltétlenül.
- Akkor még egy végső tanáccsal szolgálok.
- Rendben van. De igazán az utolsó!
- Nem akarja hallani?
- Sőt ellenkezőleg, nagyon kérem.
- Ne küldjön egyáltalán segédeket Beauchamp-hoz.
- Hogy érti ezt?
- Menjen el hozzá személyesen.
- Ez ellenkezik minden szokással.
- Az ön ügye sem tartozik a mindennapi ügyek közé.
- És ugyan miért menjek hozzá személyesen?
- Mert ilyen módon a dolog kettőjük között marad.
- Beszéljen világosabban.
- Természetesen. Ha Beauchamp hajlandó a cáfolatra, meg kell hagyni neki, hogy az ő érdeme lehessen a cáfolat: azért az a cáfolat így is, úgy is létrejön. Ha ellenben visszautasítja ezt a javaslatot, még mindig ráér beavatni két idegent ebbe a titokba.
- Nem idegenek lesznek, hanem jó barátaim.
- A mai jó barátok holnapra ellenségek lehetnek.
- Hogy mondhat ilyet?
- Tanú rá Beauchamp.
- Így hát...
- Így hát azt ajánlom, legyen óvatos.
- Így hát úgy gondolja, hogy személyesen keressem fel Beauchamp-t?
- Úgy gondolom.
- Egyedül?
- Egyedül. Ha valakinek a hiúságától várunk valamit, vigyáznunk kell, hogy semmi baj ne érje ezt a hiúságot.
- Azt hiszem, igaza van.
- No, ennek örülök!
- Egyedül megyek el hozzá.
- Menjen. Még jobban tenné azonban, ha el se menne hozzá.
- Az lehetetlen.
- Akkor hát menjen el. Még mindig jobb lesz, mintha azt tette volna, ami szándékában volt.
- De ebben az esetben, ha minden óvatosságom, minden jóakaratom ellenére is párbajra kerülne sor, elvállalja, hogy egyik segédem lesz, ugye?
- Kedves vicomte-om - válaszolta Monte Cristo rendkívüli komolysággal -, láthatta, hogy a maga helyén és idejében mindig rendelkezésére álltam. Az a szolgálat azonban, amelyre ön felkér, túlmegy az én lehetőségeimen.
- Hogy érti ezt?
- Egyszer majd megtudja talán.
- De addig is?
- Szíves türelmét kérem erre a titkomra nézve.
- Rendben van. Franzot és Château-Renaud-t fogom felkérni.
- Kérje fel Franzot és Château-Renaud-t. Nagyszerű lesz.
- De végül is, ha megverekszem, csak ad valami leckét a kardforgatásból vagy pisztolylövésből?
- Bizony, ezt sem tehetem meg.
- De különös egy ember ön! Tehát semmibe sem akar belekeveredni?
- Végképpen semmibe.
- Akkor ne beszéljünk többet róla. Isten önnel, gróf.
- Isten önnel, vicomte.
Morcerf fogta kalapját és távozott.
A kapu előtt várta a kocsija. Haragját elfojtva, elhajtatott Beauchamp-hoz. Beauchamp a szerkesztőségben tartózkodott.
Albert elvitette magát a szerkesztőségbe.
Beauchamp szobája sötét volt és poros, már amilyenek a szerkesztőségi szobák lenni szoktak.
Jelentették neki, hogy Albert de Morcerf keresi. Kétszer is elmondatta magának a nevet, mire még mindig hitetlenkedve kikiáltott:
- Tessék!
Albert belépett. Beauchamp szinte felkiáltott, mikor látta, hogy barátja hogyan tör magának utat a papírtömegek között, és hogyan tipor gyakorlatlan lábbal az újságok között, amelyek ellepték irodájának vörös téglás padlóját.
- Erre, erre, kedves Albert-em - mondta, és kezet nyújtott a fiatalembernek. - Mi az ördög hozza önt ide? Eltévedt tatán, mint Hüvelyk Matyi, vagy villásreggelizni akar meghívni? Próbáljon kiszabadítani egy széket. Nézze csak, ott a geránium mellett, amely az egyetlen, ami arra emlékeztet, hogy más levelek is vannak a világon, nemcsak a papírívek levelei.
- Beauchamp - mondta Albert -, lapjáról akarok beszélni.
- Ön, Morcerf? Mi a kívánsága?
- Helyreigazítást kívánok.
- Helyreigazítást? Ön? Milyen tárgyban, Albert? De foglaljon hát helyet!
- Köszönöm - felelte Albert másodszor is, és könnyedén bólintott.
- Beszéljen hát.
- Olyan ügyben kérek helyreigazítást, amely családom egyik tagjának becsületébe vág.
- Ugyan már! - kapta fel a fejét Beauchamp meglepetten. - Miféle ügy az? Hiszen ez lehetetlen!
- Az az ügy, amit Janinából írtak önnek.
- Janinából?
- Igen, Janinából. Ön valósággal úgy tesz, mintha nem is sejtené, miért jöttem ide.
- Becsületemre mondom... Baptiste! Egy tegnapi számot! - kiáltott ki Beauchamp.
- Fölösleges, itt az én példányom.
Beauchamp hadarva átfutotta a cikket.
- „Janinából jelentik...”
- Megértheti, hogy az ügy igen komoly - jelentette ki Morcerf, mikor Beauchamp végzett az olvasással.
- Az a tiszt tehát rokona önnek? - kérdezte az újságíró.
- Igen - felelte Albert és elpirult.
- Mit tehetnék hát, hogy szolgálatára lehessek? - kérdezte Beauchamp szelíd hangon.
- Azt szeretném, kedves Beauchamp, ha visszavonná a cikket.
Beauchamp figyelmesen nézte Albert-t, ami sok jóindulatra vallott.
- Beszélgetésünk, úgy látom, elég hosszúra fog nyúlni - mondta -, mert az ilyen cáfolat mindig nagyon komoly dolog. Foglaljon hát helyet. Ismét elolvasom ezt a néhány sort.
Albert leült, és Beauchamp most nagyobb figyelemmel olvasta el a néhány sort, amelyet barátja kifogásolt.
- No, hát látja! - mondta Albert keményen, szinte nyersen. - Családom egyik tagját csúnyán megsértették a lapjában, és én most helyreigazítást akarok.
- Akar...
- Igenis, akarok!
- Engedje megjegyeznem, hogy egyáltalában nem parlamentáris kifejezéssel élt, kedves vicomte.
- Nem is akartam - vetette ellen a fiatalember és felállt. - Azon igyekszem hogy visszavonassam egy tegnapi cikkét, és ezt el is fogom érni. Ön eléggé jó barátom - folytatta Albert, és összeszorította az ajkát, mert észrevette, hogy Beauchamp megvetően kapja fel a fejét -, ön eléggé jó barátom, és mint ilyen, remélem, eléggé ismer, hogy megértse, ilyen tekintetben hajthatatlan vagyok.
- Ha a barátja vagyok, Morcerf, akkor végül is elfeledteti ezt velem, ha továbbra is az előbbihez hasonló hangot használ... De hát nézze, ne veszekedjünk, vagy legalábbis még ne... Ön, nyugtalan, izgatott, sértődött... Mondja meg hát, ki az a rokona, akit Fernandnak hívnak?
- Egyszerűen az apám - felelte Albert. - Fernand Mondego, Morcerf gróf, öreg katona, aki végigküzdött húsz ütközetet, és akinek magasztos sebhelyeit az utca sarával akarják bemocskolni.
- Az édesapja? - kérdezte Beauchamp. - Az már más. Így már megértem méltatlankodását, kedves Albert... Olvassuk hát el csak még egyszer...
Ismét elolvasta a cikket, és minden szót alaposan mérlegelt.
- De honnan veszi ön azt, hogy az újságban szereplő Fernand azonos az ön édesapjával? - kérdezte Beauchamp.
- Ez itt nincs benne, jól tudom. Mások azonban tudni fogják. Éppen ezért akarom, hogy a cáfolat megjelenjék.
Az „akarom” szóra Beauchamp Morcerf-re pillantott, majd ismét lesütötte szemét és elgondolkodott.
- Megcáfolja a cikket, ugye, Beauchamp? - kérdezte Morcerf egyre növekvő haraggal, bár még mindig türtőztette magát.
- Meg - felelte Beauchamp.
- Akkor minden rendben van! - jelentette ki Albert.
- De előbb meg kell győződnöm, hogy a hír nem fedi a valóságot.
- Hogy érti ezt?
- Hát bizony a dolog megérdemli, hogy világot derítsünk rá, és én meg is teszem.
- De hát mi felderítenivalót lát ebben az ügyben, uram? - kérdezte Albert szinte magánkívül. - Ha nem hiszi, hogy az apám volt, mondja meg azonnal. Ha azt gondolja, hogy ő volt, okolja meg ezt a véleményét.
Beauchamp a maga sajátos mosolyával nézett Albert-re, s ez a mosoly ki tudta fejezni az érzelmek minden árnyalatát.
- Uram - folytatta -, hiszen úgy látom, urazzuk egymást, ha ön azért jött, hogy felelősségre vonjon, mindjárt ezzel kellett volna kezdenie, nem pedig holmi barátságról és egyéb hiábavaló dolgokról fecsegni, mint amilyenekkel már egy félóra óta próbára teszi a türelmemet. Hát térjünk át erre a hangnemre?
- Igen, ha ön nem hajlandó visszavonni alávaló rágalmát!
- Egy percnyi türelmet! Csak semmi fenyegetés, vicomte de Morcerf úr! Az effélét nem töröm, még az ellenségeimtől sem, hát még a barátaimtól. Ön azt kívánja tehát, hogy megcáfoljam a Fernand ezredesre vonatkozó híradást, amelyről az imént még sejtelmem sem volt, s ezt becsületemre mondom!
- Követelem! - kiáltott Albert, s szinte már azt sem tudta, mit csinál.
- És ha ez nem történik meg, akkor megverekszünk? - folytatta Beauchamp továbbra is a legnagyobb nyugalommal.
- Igen! - felelte Albert emelt hangon.
- Hát tessék, itt a válaszom, kedves uram - mondta Beauchamp. - Ezt a cikket nem én iktattam be, nem is tudtam róla. Ön azonban a viselkedésével reá irányította figyelmemet, és most nem tágítok tőle. Addig elintézetlen marad az ügy, amíg illetékes helyről cáfolat vagy megerősítés nem érkezik.
- Uram - mondta Albert és felállt -, így hát lesz szerencsém elküldeni önhöz segédeimet. Velük beszélje majd meg a helyet és a fegyvereket.
- Rendben van, kedves uram.
- És ma este vagy holnap reggel találkozunk, ugye?
- Dehogy! Dehogy! Ha eljön az ideje, ott leszek a porondon, és nézetem szerint (s ezt jogom van kifejteni, hiszen én vagyok a kihívott fél), nézetem szerint, mondom, még nem jött el az ideje. Tudom, hogy ön jól forgatja a kardot, én is tűrhetően bánok vele. Tudom, hat lövés közül háromszor a célba talál, de magam is így vagyok vele. Jól tudom, hogy ha kettőnk között párbajra kerülne a sor, az komoly dolog lenne, mert ön bátor, és mert... én is az vagyok. Nem akarom tehát kitenni magam annak, hogy önt megöljem, vagy a keze által haljak meg, minden komoly ok nélkül. Ezért most én teszem fel a kérdést teljes ha-tá-ro-zott-ság-gal: annyira ragaszkodik-e a cáfolathoz, hogy megöl, ha megtagadom, noha kijelentettem már, és ismétlem, sőt, újra kijelentem becsületszavamra, hogy semmit sem tudtam a cikkről, és noha végül kijelentem, hogy önön kívül senki más nem találhatja ki, hogy e Fernand név mögött Morcerf gróf úr személye rejtőzik.
- Feltétlenül ragaszkodom hozzá.
- Rendben van, kedves uram, beleegyezem, hogy párbajra menjünk, de háromheti haladékot akarok. Három hét múlva itt leszek, és vagy azt mondom: a hír valóban koholmány, visszavonom - vagy azt, hogy a hír igaz, s akkor kihúzom kardomat, vagy előveszem pisztolyaimat, az ön választása szerint.
- Három hét! - kiáltott fel Albert. - Három hét, az valósággal három évszázad lesz, s addig hol a becsületem?
- Ha a barátom maradt volna, azt felelném: türelem, barátom. Ön azonban ellenségemmé lett, s így most azt mondom: mi közöm hozzá, uram?
- Rendben van, hát három hét múlva! - mondta Morcerf. - De jegyezze meg, a három hét leteltével nincs többé haladék vagy kibúvó, ami segítségére legyen...
- Albert de Morcerf úr - mondta Beauchamp, és most már ő is felállt -, csak három hét, vagyis huszonegy nap múlva dobhatom önt ki az ablakon, és önnek sincs jogában kettéhasítani engem előbb. Most augusztus 29-e van, tehát szeptember 21-én. Addig fogadjon el tőlem egy tanácsot - és ezt egy nemesember mondja -, ne marakodjunk, mint két megláncolt, dühös kutya.
Beauchamp udvariasan meghajolt a fiatalember előtt, majd hátat fordított, és átment a nyomdába.
Albert egy nagy csomó újságon töltötte ki bosszúját: szerteszét dobálta őket sétapálcájával. Azután távozott, de néhányszor még vissza-visszapillantott a nyomda ajtaja felé.
Mialatt Albert a kocsiban a párnát püfölte, amely még annyit sem vétett neki, mint az ártatlan újságpapír, egyszerre csak megpillantotta a boulevard-on áthaladtában Morrelt, aki felvetett fejjel, vidám élénkséggel lóbálta a karját, és a kínai fürdők előtt elhaladva a porte Saint-Martin felől a Madeleine felé tartott.
- Ó - mondta mosolyogva -, ez aztán boldog ember!
És ezúttal Albert nem is csalódott.