Az osztozkodás

A rue Saint-Germain des Prés egy fogadójában, amelyet Albert de Morcerf szállásul választott édesanyja és a maga számára, az első emeleti kis lakosztályt valami nagyon titokzatos személyiség bérelte ki.

Ennek az embernek az arcát még a kapus sem látta soha, sem kimenet, sem bejövet, mert télen át mindig olyan széles piros nyakravalót csavart egészen az álláig, amilyet az urasági kocsisok viselnek, akik a színházi előadások után várják gazdáikat, nyáron pedig mindig abban a pillanatban használta a zsebkendőjét, mikor a kapus fülkéje előtt elhaladt. Meg kell azonban vallani, hogy a lakók minden szokás ellenére sem firtatták ennek az embernek a kilétét. És mivel az a hír járta róla, hogy valami igen magas rangú és befolyásos ember lehet, nagy volt a tekintélye is ennek a titokzatos személyiségnek.

Rendszeresen látogatott el a házba, noha egyszer késett valamelyest, máskor meg előbb érkezett. De akár tél volt, akár nyár csaknem mindig négy óra felé jelent meg lakásában, az éjszakát azonban sohasem töltötte ott.

Tél idején délután fél négykor gondosan befűtött a figyelmes szobalány, aki a lakást gondozta. Nyáron ugyanez a szolgáló fél négykor jeget vitt fel a lakásba.

Mint mondottuk, a titokzatos személyiség négy órakor megérkezett.

Húsz perccel később kocsi állt meg a ház előtt. A kocsiból feketébe vagy sötétkékbe öltözött, de mindig sűrűn lefátyolozott nő szállt ki, mint egy árnyék suhant el a kapus fülkéje előtt, és olyan könnyed járással ment fel a lépcsőn, hogy léptei alatt a lépcső meg se reccsent.

Sohase kérdezte meg tőle senki, hogy hová megy.

Arca tehát, csakúgy, mint magáé a lakóé, teljesen ismeretlen maradt a kapu két őre, e minta-portások előtt, és ezek talán a főváros valamennyi portása között egyedüliek voltak, akik semmiféle kíváncsiságot nem árultak el.

Mondanunk sem kell, hogy a hölgy az első emeletre ment. Különös módon kaparászott az egyik ajtón, mire az ajtó megnyílt, majd újra gyorsan becsukódott, ennyi volt az egész.

Elmenőben ugyanígy történt minden, mint jövet.

Elsőnek az ismeretlen nő távozott, a fátyol most is egészen elborította arcát, beszállt a kocsijába, amely aztán hol egyik, hol másik utca végén tűnt el. Húsz percre rá az ismeretlen férfi távozott, jól bebugyolálva nyakravalójába, vagy zsebkendőjébe rejtőzködve, és szintén eltűnt.

Egy nappal később, hogy Monte Cristo grófja meglátogatta Danglars-t, a Valentine temetése utáni napon, a titokzatos lakó délelőtt tíz óra tájban érkezett, ahelyett hogy rendes szokása szerint, délután négy óra felé jött volna.

Csaknem rögtön utána, be sem várva a megszokott időközt, bérkocsi érkezett, s a fátyolos hölgy nagy sietve ment fel a lépcsőn. Az ajtó kinyílt, majd ismét becsukódott.

De még mielőtt az ajtó teljesen becsukódott volna, a hölgy hangja hallatszott:

- Ó, Lucien! Drága barátom!

Így aztán a kapus akarattanul is meghallotta ezt a felkiáltást, és most tudta meg, hogy lakóját Luciennek hívják. De mivel a kapusok mintaképe volt, megfogadta, hogy még a feleségének se mondja el.

- Mi történt, drága barátnőm? - kérdezte az a férfi, akinek a nevét a fátyolos hölgy zavarában vagy sietségében elárulta. - Beszéljen gyorsan.

- Számíthatok önre, barátom?

- Természetesen, de hiszen ezt jól tudja. De mi történt hát? Ma reggeli levele borzasztó bizonytalanságban hagyott. Írása rendetlen, sebtiben odavetett. Nyugtasson már meg, vagy pedig rémítsen meg teljesen.

- Lucien, nagy dolog történt! - jelentette ki a hölgy, és kérdő pillantást vetett a férfira. - Danglars úr az éjjel elutazott!

- Elutazott! Danglars úr elutazott! Ugyan hová?

- Azt nem tudom.

- Hogyhogy nem tudja? Hát úgy ment el, hogy nem tér vissza?

- Kétségtelenül! Este tíz órakor saját kocsiján hajtatott el a charentoni sorompóig. Ott már útra készen várta egy postakocsi, abba inasával együtt beszállt, és a kocsisának azt mondta, hogy Fontainebleau-ba megy tovább.

- No és ön mit szólt ehhez?

- Várjon csak, barátom. Levelet hagyott nekem Danglars.

- Levelet?

- Tessék, olvassa el.

A báróné egy felbontott levelet vett elő a zsebéből, és átnyújtotta Debraynek.

Debray habozott egy kicsit, mielőtt nekikezdett volna az olvasásnak, mintha ki akarta volna találni a tartalmát, vagy még inkább, mintha már jó előre állást akart volna foglalni a levél tartalmától függetlenül.

Néhány másodperc alatt végleges elhatározásra juthatott, mert belefogott az olvasásba.

Íme, ez volt az a levél, amely olyan nagyon kihozta a sodrából Danglars-nét:

Asszonyom és hűséges hitvesem!

Debray akaratlanul is megállt, és a bárónéra nézett, aki mélyen elpirult.

- Olvassa csak - mondta az asszony.

Debray pedig folytatta:

Mikor kézhez veszi ezt a levelet, nem lesz már férje! Ó, ne vegye nagyon szívére a dolgot, éppúgy nem lesz férje, mint ahogy nincsen leánya, vagyis én már a Franciaországból kifelé vezető harminc-negyven út egyikén fogok járni.

Azért mégis tartozom önnek magyarázattal, és mivel ön olyan asszony, aki megérti ezeket a magyarázatokat, meg is adom őket.

Figyeljen csak ide:

Ma reggel történetesen ötmilliót kellett hirtelenében kifizetnem, ami meg is történt. Csaknem közvetlenül ezután ugyanekkora összeg kifizetése vált volna szükségessé. Ezt már holnapra halasztottam, de én még ma elutazom, hogy kikerüljem azt a holnapi napot, amelyet csak nagy üggyel-bajjal tudnék elviselni.

Megérti ezt, ugye, asszonyom és drága hitvesem?

Azt mondom: ön megérti, hiszen éppolyan jól ismeri az ügyeim állását, mint én magam, sőt, talán jobban is, mint én, mert ha azt kutatnánk, hogy hová lett nemrég még szép vagyonomnak nagyobbik fele, én bizony nem tudnék rá feleletet adni, míg ellenben ön tökéletesen tisztán látja a helyzetet, ebben bizonyos vagyok.

Mert a női ösztön csalhatatlan, valami különleges algebra segítségével, amelyet maguk találtak ki, még a csodát is megmagyarázzák. Én ellenben csak az egyszerű számjegyekben vagyok jártas, s mióta azok megcsaltak, semmit sem tudok többé.

Nem csodálkozott rajta olykor, hogy milyen gyorsan megyek tönkre, asszonyom?

Nem vakította el olykor aranyrúdjaim izzó szétolvadása?

Én, bevallom, leégtem. Reméljük, hogy ön talált a hamuban némi aranyat is.

Ezzel a vigasztaló reménységgel távozom, asszonyom és igen bölcs hitvesem, anélkül, hogy a lelkifurdalás legkevésbé is bántana, amiért elhagyom önt. Önnek megmaradnak a barátai, a kérdéses hamu, és mint legfőbb boldogság: a szabadsága, amelyet sietek visszaszolgáltatni önnek.

És most elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, asszonyom, amikor még egy bizalmas magyarázattal adózom önnek.

Addig, amíg azt reméltem, hogy ön családunk jólétén fáradozik, vagy lányunk vagyonát akarja gyarapítani, bölcs ember módjára szemet hunytam. De most, hogy ebből a házból kietlen romot csinált, már nem vagyok hajlandó mások vagyonának alapjait növelni.

Gazdag volt, amikor feleségül vettem, de nem övezte önt valami nagy tisztelet.

Bocsássa meg, hogy ilyen őszintén beszélek, de mivel minden valószínűség szerint én most csak kettőnk számára tárom fel a helyzetet, nem látom be, miért mérlegeljem szavaimat.

Egyre gyarapítottam vagyonunkat, s az több mint tizenöt éven keresztül mind nagyobbra nőtt, egészen addig, míg a számomra még most is ismeretlen és érthetetlen csapások romba nem döntötték, anélkül, hogy - s ezt bízvást állíthatom - legkevésbé is hibás lettem volna benne.

Ön, asszonyom, csak azon igyekezett, hogy a saját vagyonát gyarapítsa, s ez önnek sikerült is, erről meg vagyok győződve.

Úgy hagyom el tehát most, mint ahogy elvettem: gazdagon, de kevés tisztelet közepette.

Isten önnel.

A mai naptól kezdve én is a magam számlájára dolgozom. Higgye el, hálás vagyok önnek a jó példáért, amellyel elöl járt, s amelyet követni fogok.

                Odaadó, hű férje

DANGLARS báró

A báróné szemmel követte Debrayt, míg az ezt a kínos és hosszú levelet végigolvasta. Jól látta, hogy a fiatalember, minden önuralma ellenére is, hol elpirult, hol elsápadt.

Mikor végigolvasta, gondosan összehajtogatta a levelet, és mélyen elgondolkodott.

- Mit szól hozzál - kérdezte Danglars-né könnyen érthető aggodalommal.

- Mit szólok hozzá, asszonyom? - ismételte gépiesen Debray.

- Milyen gondolatokat kelt önben ez a levél?

- Nagyon egyszerű a dolog, asszonyom. Az a gondolatom támadt, hogy Danglars úr nagyon is élt a gyanúperrel.

- Ez kétségtelen. De ennyiből áll az egész mondanivalója?

- Nem értem - jegyezte meg Debray fagyosan.

- Elutazott! Végleg elment! Eltávozott, hogy soha többé vissza ne térjen!

- Ó! - mondta Debray. - Sose higgye ezt, báróné.

- Nem, ha mondom, nem jön vissza soha többé. Jól ismerem, megingathatatlan ő minden elhatározásában, ha a saját érdekéről van szó. Ha úgy érezte volna, hogy valamiben még hasznomat veszi, magával vitt volna, de itt hagyott Párizsban, ami azt jelenti, hogy elválásunk előmozdítja az ő terveit. Ez visszavonhatatlan, és én mindörökre szabad vagyok - tette hozzá Danglars-né ugyanazzal a könyörgő arckifejezéssel.

Debray azonban nemhogy felelt volna, hanem hagyta, hogy az asszony hadd aggodalmaskodjék, és merüljön gondolataiba.

- Mi az?! - tört ki végül is az asszony. - Hát nem is felel, uram?

- Csak egyetlen kérdésem volna: mihez akar fogni?

- Hiszen én is éppen ezt akartam kérdezni öntől - válaszolta a báróné szívdobogva.

- Úgy? - mondta Debray. - Tehát tanácsot kér?

- Igen, tanácsot kérek - felelte a báróné elszoruló szívvel.

- Hát ha tanácsot kér - felelte hidegen a fiatalember -, csak annyit mondhatok, hogy utazgasson.

- Utazgassak! - mormogta Danglars-né.

- Természetesen. Mint ahogy Danglars úr kifejtette, ön gazdag és teljesen szabad. Párizstól való távolléte feltétlenül szükséges, legalább úgy hiszem, a kettős botrány miatt, amelyet egyrészt Eugénie kisasszony füstbe ment házassága, másrészt Danglars úr eltűnése okozott... Az a fontos, hogy a világ szemében ön elhagyott és szegény asszony legyen, mert a csődbe ment bankár feleségének sose bocsátanák meg gazdagságát és nagyúri életmódját. Először is elég, ha mindössze két hétig marad Párizsban, mindenkinek elmondja, hogy férje elhagyta, és legjobb barátnőinek, akik majd szétviszik a hírt mindenfelé, egyre azt mesélgeti, hogyan történt az egész eset. Azután hagyja el a palotát, hagyja ott az ékszereit, ne kérjen tartásdíjat, mire mindenki csak az ön önzetlenségét fogja dicsérni. Így majd elhiszik, hogy elhagyatott és vagyontalan, mert hiszen egyedül csak én ismerem az ön vagyoni helyzetét, és kész vagyok elszámolni önnel, mint hűséges üzlettársa.

A báróné sápadtan, lesújtva hallgatta ezt a beszédet, s borzasztó rémület és kétségbeesés fogta el Debray nyugodt, közönyös hangja hallatára.

- Elhagyatott! - ismételte. - Igen, igen, igazán elhagyatott vagyok... Igaza van, uram, senki sem fogja kétségbevonni elhagyatottságomat.

Ez a büszke és szenvedélyesen szerelmes asszony csak ennyit tudott felelni Debraynek.

- De gazdag, sőt, dúsgazdag - folytatta Debray, és tárcájából iratokat vett elő, s kiteregette az, asztalra.

Danglars-né hagyta, hadd tegyen tetszése szerint, ő maga azzal volt elfoglalva, hogy csillapítsa erős szívdobogását, és hogy visszatartsa könnyeit, amelyek már-már szempillájára szöktek. De végül is győzött a méltóságérzete, és ha nem is tudta elfojtani szíve vad dobogását, de legalább könnyeit sikerült visszaparancsolnia.

- Asszonyom - mondta Debray -, mintegy fél esztendeje, hogy társak lettünk. Ön százezer frankot adott az alaptőkéhez. Ez év áprilisában társultunk. Májusban kezdtük meg vállalkozásainkat. Még májusban nyertünk négyszázötvenezer frankot. Júniusban nyereségünk felszaladt kilencszázezer frankra. Júliusban még nyertünk hozzá egymillió-hétszázezer frankot. Mint tudja, ez volt a spanyol papírok hónapja. Augusztusban, a hónap elején veszítettünk háromszázezer frankot, de 15-én már behoztuk a veszteséget, és augusztus végén helyrejöttünk. Mert társulásunk napjától számítva egészen tegnapig, amikor lezártam a számadásokat, kétmillió-négyszázezer frankunk van, vagyis fejenként egymillió-kétszázezer frank.

- Most pedig - folytatta Debray egy tőzsdeügynök módszerességével és nyugalmával pillantva zsebkönyvébe -, itt van még nyolcvanezer frank feljegyezve, a kezemben levő összeg kamatos kamata gyanánt.

- De - szakította félbe a báróné - honnan származik a kamat, ha egyszer nem forgatta ezt a pénzt?

- Bocsásson meg, asszonyom - felelte Debray hidegen -, ön felhatalmazott reá, hogy forgassam, és én éltem ezzel a felhatalmazással. Az ön kamatrésze tehát negyvenezer frank, ehhez jön a százezer franknyi befektetése, amellyel az alaptőkéhez járult, vagyis az ön részére itt van összesen egymillió-háromszáznegyvenezer frank. Már folyósítottam is az önnek járó pénzt, asszonyom, tegnapelőtt óta készenlétben van, mint látja, mintha sejtettem volna, hogy el fogok számolni önnel. Pénze itt van, fele bankjegyekben, fele bemutatóra szóló utalványokban. Azt mondtam, hogy a pénz itt van, és ez igaz is: mert mivel a magam házát nem tartottam eléggé biztosnak, a közjegyzőket nem tartottam eléggé titoktartóknak, és mivel a vagyon még hangosabban beszél, mint a közjegyzők, és mivel végül önnek semmi vásárlási vagy vállalkozási lehetősége nem lehet a házastársi közösség keretein túl, ezt az összeget, amely ma önnek egyetlen vagyona, e szekrény mélyére beépített ládában helyeztem el, és nagyobb biztonság okából a kőművesmunkát is magam végeztem.

- És most - folytatta Debray, s először a szekrényt, majd a ládát nyitotta ki -, most, asszonyom, itt van nyolcszáz darab ezres bankjegy, ami, mint látja, olyan, akár valami vastáblába kötött album. Ide teszek mellé egy huszonötezer frank járadékról szóló szelvényt, majd egyenleg gyanánt, ami, úgy gondolom, kitesz mintegy száztízezer frankot, itt van egy bankáromra szóló utalvány, és mivel a bankárom nem Danglars úr, legyen nyugodt, az utalványt ki is fizetik.

Danglars-né gépiesen átvette az utalványt, a járadékszelvényt és a bankjegyköteget.

Ez a hatalmas vagyon igazán nem látszott soknak így az asztalra kirakva.

Danglars-né száraz szemmel, de kitörni akaró zokogással szedte össze a pénzt, és az acélkazettát betette kézitáskájába, a járadékszelvényt meg az utalványt az erszényében helyezte el. Utána állva, sápadtan, némán várt egy melegebb szót, amely megvigasztalja.

De hiába várt.

- Most pedig, asszonyom - mondta Debray -, nagyszerű helyzetben van, körülbelül hatvanezer frank évjáradékkal rendelkezik, ami óriási összeg egy olyan asszony számára, aki nem vihet nagy házat mától fogva legalább egy esztendeig. Minden szeszélyét kielégítheti, nem is szólva arról, hogy ha nem tartja elegendőnek az önre eső részt, tekintetbe véve régi életmódját, nyugodtan használhatja az én pénzemet is, asszonyom. És kész vagyok felajánlani önnek, természetesen kölcsön címén, mindazt, amim van, vagyis egymillió-hatvanezer frankot.

- Köszönöm, uram - válaszolta a báróné -, köszönöm. De megértheti, hogy így is sokkal többet adott ide, mint amennyire szüksége van egy szegény asszonynak, aki már nem számít rá, legalábbis hosszú ideig, hogy ismét megjelenjen a társaságban.

Debray egy pillanatra meglepődött, de csakhamar erőt vett magán, és olyan mozdulatot tett, amellyel a legudvariasabb formában körülbelül ezt a gondolatot fejezte ki:

- Ahogy tetszik!

Lehet, hogy Danglars-né mostanáig remélt még valamit. De mikor meglátta ezt a nemtörődöm gesztust és a sunyi tekintetet, amely kísérte s főleg az utána következő hideg meghajlást és jelentős hallgatást, felkapta a fejét, kinyitotta az ajtót, és harag nélkül, de ugyanakkor minden tétovázás nélkül is sarkon fordult, és lesietett a lépcsőn. Még utolsó búcsúszóra sem méltatta azt, aki ilyen rideg tudott lenni hozzá.

- Ej mit! - mondta Debray, mikor az asszony eltávozott. - Tervnek gyönyörű, de azért csak ott marad a palotában, regényeket fog olvasni, és kártyázgatni fog, ha már többé a börzén nem játszhat.

Ismét elővette kis jegyzőkönyvét, és gondosan áthúzta benne az imént kifizetett összegeket.

„Egymillió-hatvanezer frankom marad - mondta magában, - Milyen csapás, hogy Villefort kisasszony meghalt! Az a lány minden tekintetben megfelelt volna nekem, és szívesen elvettem volna.”

És hidegvérrel bevárta szokása szerint, hogy húsz perc elteljen Danglars-né távozása után, s csak akkor szánta rá magát, hogy ő is elmenjen.

E húsz percet számolással töltötte el, de az óráját kitette maga mellé az asztalra.

Az az ördögi lény, amelyet minden kalandos elképzelés több-kevesebb szerencsével megteremthetett volna, ha történetesen Le Sage már előbb meg nem alkotja a maga remekművében, Asmodi, aki leszedte a házak tetejét, hogy meglássa, mi történik belül, ugyancsak különös látvány tanúja lehetett volna, ha lekapja a rue Saint-Germain des Prés-n levő kis ház tetejét abban a pillanatban, amikor Debray számadását végezte.

A fölött a szoba fölött, ahol Debray Danglars-néval megosztozott két és félmillión, egy másik szobát szintén olyan emberek béreltek ki, akiket ismerünk, s akik eléggé fontos szerepet játszottak az elbeszélt eseményekben ahhoz, hogy érdeklődéssel forduljunk feléjük.

Ebben a szobában Mercédčs és Albert lakott.

Mercédčs néhány nap óta ugyancsak megváltozott. Nem mintha legnagyobb gazdagsága idején valaha is fitogtatta volna az őt körülvevő pompát, és egyszerűbb ruhában nem lehetett volna ráismerni, nem is azért, mintha olyan mély levertségbe esett volna, amelyben az ember a nyomor köntösét viseli magán, nem, Mercédčs azért változott meg, mert a szeme már nem ragyogott, ajka nem mosolygott, és mert folytonos zavarában a hajdan mindig ötletes megjegyzésre nyíló szája most alig-alig ejtett ki egy-két odavetett szót.

Nem a szegénység hervasztotta el Mercédčs szellemét, nem is a bátorság hiánya nehezítette meg a szegénységét.

Mercédčs, mikor leszállt abból a magasságból, ahol eddig élt, beléveszett abba az új környezetbe, amelyet maga választott, akárcsak azok az emberek, akik valami ragyogó fényárban úszó szalonból egyenesen a sötétségbe kerülnek. Mercédčs olyan volt, mint egy királyné, aki a palotájából leszáll egy kis kunyhóba, és nem ismer rá életére sem az agyagedény láttán, amelyet neki magának kell az asztalra tennie, sem a rossz fekvőhelyen, amely az ágyát pótolja.

A szép katalán nőnek vagy a nemes grófnénak nem volt már meg a régi büszke tekintete, bájos mosolya, mert ha körülnézett, csak elszomorító tárgyakat látott maga körül, a szoba falát egyhangú szürke papírkárpit borította, amelyet a zsugori háziurak azért kedvelnek, mert legkevésbé piszkolódik. Szőnyegnek nyoma sem volt a szobában, a bútorok azzal vonták magukra a figyelmet, hogy ízléstelenül díszesek voltak, s mindez együttvéve a maga kiabáló színeivel tönkretette a finom berendezésekhez szokott szemnek szükséges harmóniát.

Morcerf-né itt lakott, mióta eljött a palotájából. Szinte megszédült az örökös csendtől, mint ahogy az utas is megtántorodik, ha valami szakadék szélére ér. Mikor észrevette, hogy Albert titokban egyre őt nézi, hogy megfigyelje, mit rejteget a szíve mélyén, ajkát állandó mosolyra kényszerítette, s a szem mosolyának édes fénye nélkül ez bizony holt fény volt csupán, minden melegséget nélkülöző világosság.

Albert maga is igen kedvetlen volt, a régi fényűzés maradványai zavarták abban, hogy megszokja új helyzetét: kesztyű nélkül akart elmenni hazulról, de úgy találta, hogy a keze túlságosan fehér, gyalog akart bemenni a városba, de úgy érezte, hogy lakkcipője nagyon is finom ehhez.

Ezt a két nemes lelkű és okos lényt elválaszthatatlanul egybeforrasztotta az anyai és fiúi szeretet. Akkor is megértették egymást, ha egy szót sem szóltak, és még arra sem volt szükségük, hogy mint jó barátok közt szokás, megbeszéljék az anyagi helyzetüket, amelyben az élet telik.

Egyszóval Albert nyugodtan megmondhatta anyjának, aki szavaira még csak el sem sápadt:

- Anyám, nincs több pénzünk.

Mercédčs tulajdonképpen sohasem ismerte a nyomort. Lánykorában ugyan maga is sokat emlegette a szegénységet, de az egészen másvalami: a szűkölködés meg a nyomor rokon fogalmak, közöttük azonban egy egész világ terül el.

A katalánok között Mercédčs sok mindenfélét nélkülözött, de bizonyos dolgokban sohasem volt hiánya. Ha a hálók jókarban voltak, mindig akadt halászzsákmány. És ha eladták a halakat, volt miből fonalat venni a hálószövéshez.

Azután pedig magányosan élt, pusztán szerelmével eltelve, amely anyagi helyzetében semmi változást sem hozott, mindig csak önmagára és csak önmagára gondolhatott.

Mikor egyedül volt, Mercédčs akkor a legszerényebb életmóddal is beérte: most azonban ketten voltak, és úgyszólván semmije sem volt.

Közeledett a tél, a kopár, hideg szobában nem égett a tűz, holott Mercédčs a régi palotájában megszokta, hogy az előszobától kezdve egészen a budoárjáig mindenütt ezer fűtőcső terjesztette a meleget. Egyetlen szál virágja sem volt, míg azelőtt méregdrága virágokkal teli télikert virult lakosztályában.

De megvolt a fia...

Talán kissé túlzásba vitt kötelességérzetük mindmostanáig magasabb életformában tartotta őket.

Az ilyen túlzott érzés csaknem rajongás már, s a rajongás érzéketlenné tesz a földi dolgok iránt.

A rajongás azonban lecsillapodott, és az ábrándok világából le kellett lassanként szállni a köznapi életbe.

Miután már minden képzeletbeli álmot kimerítettek, rá kellett térniük a rideg valóságra.

- Édesanyám - mondta Albert, abban az időben éppen, mikor Danglars-né lefelé ment a lépcsőn -, számoljuk csak össze minden vagyonunkat, ha nincs ellenére. Tisztán kell látnom a helyzetet, hogy tervemet keresztülvihessem.

- Vagyonunk a semmivel egyenlő - jelentette ki Mercédčs fájdalmas mosollyal.

- Szó sincs róla, anyám: először is van háromezer frankunk, és ebből a háromezer frankból nagyszerű életet élhetünk mi kettecskén.

- Gyermek! - sóhajtott Mercédčs.

- Sajnos, édesanyám - mondta a fiatalember -, elég sok pénzt elfecséreltem már, ismerhetem hát a pénz értékét. Lássa, háromezer frank, az bizony szép kerek összeg, és én állandó, biztos jövőt építettem rá.

- Milyen könnyen mondod ezt - folytatta a szegény anya. - De először is elfogadhatjuk-e azt a háromezer frankot? - tette hozzá Mercédčs és elpirult.

- Ez nem is kérdés, azt hiszem - felelte Albert biztos hangon. - Annál is inkább elfogadjuk, mert hiszen, mint tudja, anyám, az a pénz Marseille-ben az allées de Meilhanon levő kis ház kertjében van elásva. Kétszáz frankból mindkettőnk Marseille-be való utazása kifutja.

- Kétszáz frankból! - jegyezte meg Mercédčs. - Ugyan hová gondolsz, Albert?

- Erre nézve kérdezősködtem ám a gyorskocsinál is, meg a gőzhajónál is, és számvetésem készen áll. Châlons-ig kocsin megy: láthatja, anyám, úgy viszem, mint egy királynőt, ez összesen harmincöt frank lesz.

Albert tollat fogott, és írni kezdett:

Kocsi                                                     25 fr.

Châlons-tól Lyonig gőzhajón              16  "

Lyontól Avignonig ismét gőzhajó      16  "

Avignonból Marseille-ig                      7  "

Kiadások útközben                             50  "

----------

összesen               114 fr.

- Vegyünk százhúszat - tette hozzá Albert mosolyogva -, láthatja, nem vagyok kicsinyes, ugye, édesanyám?

- Hát te, szegény fiam?

- Én! Hát nem látta, hogy nyolcvan frankot félretettem a magam számára? Egy fiatalembernek nincs ám annyi kényelemre szüksége. Én egyébként is tudom már, mi az utazás, eleget utaztam.

- Igen, postakocsin és az inasoddal.

- Utaztam én már másként is, édesanyám.

- Jól van, nem bánom! - mondta Mercédčs. - De honnan szerzed meg azt a kétszáz frankot?

- Tessék, itt a kétszáz frank és hozzá még kettő. Az órámat eladtam száz frankért, a láncon csüngő csecsebecsékért háromszázat kaptam. Hát nem nagyszerű? A csecsebecsék háromszor annyit érnek, mint az óra. Mindig ugyanaz a nóta a haszontalan dolgok értékéről! Gazdagok vagyunk tehát, hiszen a kiszámított száztizennégy frank útravaló költség helyett kétszázötven áll a rendelkezésére.

- De a házbérrel is tartozunk ugye?

- Harminc frankkal, de azt kifizetem az én százötven frankomból. Ez rendben van, és mivel nekem mindössze nyolcvan frank útiköltségre van szükségem, láthatja, anyám, hogy fényűzően élhetek. De ez még nem minden. Mit szól ehhez, édesanyám?

Albert egy aranykapcsos jegyzőkönyvecskét vett elő, amely még régi ízlése szerint készült, vagy lehet, hogy gyöngéd emlék valamelyik titokzatos, lefátyolozott hölgytől, azok közül, akik a kis ajtón kopogtattak be hozzá. Albert a könyvecske lapjai közül kihúzott egy ezres bankjegyet.

- Hát ez mi? - kérdezte Mercédčs.

- Ezer frank, anyám. Kifogástalan állapotban.

- De honnan szedted te ezt az ezer frankot?

- Hallgasson ide, édesanyám, és ne izgassa fel magát.

Albert felállt, kétfelől arcon csókolta édesanyját, aztán megállt, és hosszan elnézte.

- Nem is sejti, anyám, hogy milyen gyönyörű! - jelentette ki a fiatalember mélységes gyermeki gyöngédséggel. - Igazán mondom, ön a legszebb és legnemesebb asszony, akit valaha is láttam!

- Drága fiam - felelte Mercédčs, és hiába akarta visszatartani a könnycseppet, amely már szempilláján remegett.

- Már nem is hiányzott más, csak ez a szerencsétlen helyzet, hogy szeretetem imádattá váljon.

- Nem vagyok én szerencsétlen, amíg megvan a fiam - mondta Mercédčs. - És sohasem leszek szerencsétlen, amíg az enyém lesz.

- Éppen ez az! - mondta Albert. - De most következik a megpróbáltatás, anyám! Tudja-e még, miben állapodtunk meg egymással?

- Hát megállapodtunk valamiben? - kérdezte Mercédčs.

- Meg, mégpedig abban, hogy ön Marseille-ben fog lakni, én pedig Afrikába utazom, ahol eldobott nevem helyett új nevet szerzek magamnak.

Mercédčs nagyot sóhajtott.

- Nézze, anyám, tegnap beálltam a szpáhik közé - mondta a fiatalember, és kissé szégyenkezve sütötte le a szemét, mert ő maga sem tudta, hogy ebben a megalázkodásban mennyi magasztos fenség rejlik. - Arra gondoltam, hogy a testemmel magam rendelkezhetem, és el is adhatom. Tegnap óta helyettese vagyok valakinek. Eladtam magam, ahogy mondani szokták, és méghozzá drágábban, mint ahogy reméltem, vagyis kétezer frankért - tette hozzá, és mosolyogni próbált.

- Tehát ez az ezer frank...? - kérdezte tőle Mercédčs remegve.

- Ez az összeg fele, édesanyám. A másik fele egy év múlva esedékes.

Mercédčs olyan kifejezéssel emelte égnek a szemét, amelyet lehetetlen leírni, és a szeme sarkában megbújó két könnycsepp a belső izgalom hatására csendesen lefolydogált az arcán.

- A vérdíja! - mormogta.

- Igen, ha meghalok - mondta nevetve Morcerf -, de biztosítalak, édesanyám, hogy én nagyon is meg akarom ám védeni a bőrömet. Sosem volt még olyan nagy kedvem az élethez, mint éppen most.

- Istenem! Istenem! - mondta Mercédčs.

- Egyébként miért is ölnének meg, anyám? Megölték-e Lamoricičre-t, a délnek ezt a másik Neyét? Megölték-e Changarnier-t? Megölték-e Bedeau-t?  Megölték-e Morrelt, akit mi is jól ismerünk? Gondoljon csak arra az örömre, anyám, amely eltölti majd, mikor díszes egyenruhában visszatérek! Kijelentem, bizonyosra veszem, hogy pompásan fog illeni nekem az a ruha, és hogy hiúságból választottam éppen ezt az ezredet.

Mercédčs felsóhajtott, és igyekezett mosolyogni. Ez a szent anya megértette, hogy nem volna helyes, ha fia egymaga viselné az áldozat egész terhét.

- Most hát láthatja, anyám - folytatta Albert -, immár több mint négyezer frank van biztosítva az ön számára. Ebből a négyezer frankból két esztendeig kitűnően eléldegélhet.

- Úgy gondolod? - kérdezte Mercédčs.

Ezek a szavak olyan őszinte fájdalommal szaladtak ki a grófné száján, hogy Albert elértette igazi értelmüket. A szíve összeszorult, megfogta, és gyöngéden megszorította anyja kezét:

- Igen, élni fog, anyám.

- Élni fogok! - kiáltott fel Mercédčs. - De ugye, nem utazol el, fiam?

- Elutazom, édesanyám - mondta Albert nyugodt és határozott hangon. - Ön sokkal jobban szeret engem, semhogy azt kívánná, hogy tétlenül, haszontalanul éljem ön mellett napjaimat. Egyébként is már aláírtam.

- Úgy tégy, ahogy jónak látod, fiam, én pedig Isten akarata szerint cselekszem.

- Nem azért, mert jónak látom, anyám, hanem mivel a józan ész és a szükség így követeli. Ugye, mi ketten kétségbeesett emberek vagyunk? Mit jelent az élet önnek ma? Semmit. Mit jelent nekem? Bizony nagyon keveset ön nélkül, anyám, higgye el. Mert ha ön nincs, akkor esküszöm, hogy az életem megszűnt volna azzal a nappal, amikor meg kellett vetnem apámat, és megtagadnom a nevét! De mégis élek, ha megígéri, hogy nem hagy fel a reménnyel, s ha meghagyja nekem, hogy jövendő boldogságáról gondoskodhassam, megkettőzi az erőmet. Felkeresem majd Algéria kormányzóját; nemeslelkű ember és ízig-vérig katona. Elmondom neki gyászos történetemet: megkérem, hogy időnként legyen gondja rám, és ha ezt megteszi, ha nem feledkezik meg rólam, egy fél év múlva vagy tiszt leszek, vagy meghaltam. Ha tiszt leszek, akkor az ön élete is biztosítva van, anyám, mert annyi pénzem lesz, hogy mindkettőnknek elég, s ami még több, új nevem, amelyre mind a ketten büszkék leszünk, mert ez lesz az ön igazi neve is. Ha pedig megöltek volna... ej hát, édes jó anyám, ha megöltek volna, akkor ön is meghal bizonyára, s akkor szerencsétlenségünk ezzel véget is ér.

- Rendben van - válaszolta Mercédčs tiszta és sokatmondó pillantásával. - Igazad van, fiam: mutassuk meg bizonyos embereknek, akik rajtunk tartják a szemüket, és alig várják tetteinket, hogy ítélkezhessenek rólunk, mutassuk meg nekik, hogy érdemesek vagyunk a részvétükre.

- De félre a komor gondolatokkal, drága anyám! - kiáltott a fiatalember. - Esküszöm, hogy nagyon boldogok lehetünk még. Ön igen okos asszony, és tud lemondani is. Én nagyon egyszerű ízlésű lettem, nincsenek szenvedélyeim, legalábbis remélem. Ha már szolgálatban leszek, nem lesz gondom. Amint ön Dantčs házába kerül, nyugodtan élhet. Próbáljuk meg! Nagyon kérem, édesanyám, probáljuk meg!

- Igen, próbáljuk meg, fiam, mert neked élned kell, neked boldognak kell lenned - válaszolta Mercédčs.

- Így hát, anyám, az osztozkodás megtörtént - tette hozzá a fiatalember, és úgy tett, mintha nagyon jókedvű volna. - Még ma el is utazhatunk. Menjünk, mindjárt megrendelem helyét a kocsiban.

- Hát a tied, fiam?

- Nekem még két-három napig itt kell maradnom, anyám. Így megkezdjük az elválást, amelyet később majd meg kell szoknunk. Szükségem van néhány ajánlatra, egy-két felvilágosításra Afrikáról, és majd Marseille-ben találkozunk...

- Jól van, legyen úgy! Utazom hát - mondta Mercédčs beburkolózva az egyetlen sálba, amelyet magával hozott, és amely véletlenül igen értékes, fekete kasmírsál volt. - Menjünk.

Albert sebtiben összeszedte iratait, csengetett, hogy kifizesse a harminc frankot a fogadósnak, karját nyújtotta anyjának, és levezette a lépcsőn.

Valaki előttük haladt, s a selyemruha suhogására hátrafordult.

- Debray! - mormogta Albert.

- Ön az, Morcerf! - válaszolta a miniszteri titkár, és állva maradt a lépcsőn.

Debray kíváncsisága legyőzte azt az óhaját, hogy megőrizze inkognitóját, különben már amúgy is felismerték.

Igazán különös véletlen volt, hogy ebben a jelentéktelen fogadóban találkozzék a fiatalemberrel, akinek szerencsétlen esete nemrég olyan nagy port vert fel Párizsban.

- Morcerf! - ismételte Debray.

Aztán megpillantotta a félhomályban Morcerf-né fekete fátylát és még mindig fiatalos alakját.

- Bocsánatot kérek - mondta mosolyogva -, nem zavarom, Albert.

Albert azonnal megértette, mire gondol Debray.

- Édesanyám - mondta, és Mercédčshez fordult -, ez itt Debray úr, belügyminiszteri titkár, volt barátom.

- Hogyan? Volt barátja? - hebegte Debray. - Hogy érti ezt?

- Azért mondtam így, Debray úr, mert ma már nincsenek barátaim - folytatta Albert -, és mert nem is lehetnek. Nagyon hálás vagyok hogy szíves volt felismerni, uram.

Debray két lépcsőfokot visszament, és melegen megszorította Albert kezét.

- Higgye el, kedves Albert - mondta olyan megindultan, amennyire csak tőle telt -, higgye el, hogy igaz részvéttel vagyok a sorsa iránt, és hogy mindenben rendelkezésére állok.

- Köszönöm, uram - mondta Albert mosolyogva -, de a sors csapásai mellett is eléggé gazdagok maradtunk ahhoz, hogy senkire se szoruljunk rá. Elhagyjuk Párizst, és az utazás költségein kívül még marad ötezer frankunk.

Debray arcát szégyenpír öntötte el arra a gondolatra, hogy tárcájában egymillió lapul meg. És noha ennek a józan embernek igen kevés költői érzéke volt, mégis elgondolkodott, hogy ebben a házban az imént még két asszony volt, egyikük éppen becsületét vesztve, szegényen távozott a maga másfél milliójával, amelyet a köpenye alatt rejtegetett, míg a másik, akit méltatlanul sújtott a balsors, szerencsétlenségében is fenséges, és gazdagnak érzi magát néhány garasával. Ez a párhuzam halomra döntötte udvarias szólamait, a példa tanulsága letaposta.

Néhány általános, udvarias üdvözlő szót dadogott, és gyorsan elsietett.

Aznap a minisztériumi tisztviselők, alárendeltjei, ugyancsak megszenvedtek rosszkedve miatt.

De estére már az övé volt egy gyönyörű ház a boulevard de la Madeleine-en. Ez a ház évente ötvenezer frank jövedelmet hozott.

Másnap ugyanabban az órában, amikor Debray aláírta adásvételi szerződését, vagyis délután öt órakor, Morcerf-né gyöngéden megölelte a fiát, s az is szeretettel megcsókolta őt, azután az asszony felszállt a gyorskocsiba, amelynek ajtaja becsukódott mögötte.

Egy férfi rejtőzködött a Laffitte-féle szállítóvállalat udvarán, az egyik félemeleti boltíves ablak mögött amilyen minden iroda fölött látható. Nézte, amint Mercédčs kocsiba száll, amint a gyorskocsi elindul, és látta, amint Albert távozik.

Ekkor végigsimította gondterhelt homlokát, és azt mondta:

- Ugyan hogyan tudom visszaadni ennek a két ártatlan embernek a boldogságát, amelyet elvettem tőlük? Majd csak megsegít az Isten.

 

 

Tartalom