A bíró
Emlékszünk rá, hogy Busoni abbé négyszemközt maradt Noirtierval a halottas szobában, és hogy a fiatal leány halottas ágyánál az aggastyán meg a pap virrasztottak.
Lehet, hogy az abbé keresztényi buzdító szavai, lehet, hogy szelíd felebaráti szeretete vagy talán meggyőző beszéde adta vissza az aggastyán bátorságát, mert attól a perctől kezdve, hogy beszélgetett a pappal, Noirtier lelkéből eltűnt a kétségbeesés, és helyét megnyugvás foglalta el. Olyan nyugalom töltötte el a szívét, hogy mindenkit mélységesen meglepett, mert tudták, hogy milyen odaadó szeretettel viseltetett Valentine iránt.
Villefort úr a haláleset óta nem látta apját. Az egész háznép kicserélődött: más komornyikot szerződtettek neki és másikat Noirtier mellé. Villefort-né szolgálatába két szobalány került: a kapustól a kocsisig csupa merő új arc jelent meg, s ezek valamennyien az átokverte ház különböző urainak szolgálatára állottak, és még ridegebbé tették a köztük levő érintkezést. Egyébként az esküdtszéki tárgyalásig is csak három nap volt hátra, és Villefort, dolgozószobájába zárkózva, lázasan dolgozott a Caderousse gyilkosa ellen készülő vádiraton. Ez az ügy, mint mindegyik, amelyben Monte Cristo grófja is szerepelt, nagy port vert fel a párizsi társaságban. A bizonyítékok nem voltak meggyőzőek, mert hiszen egy haldokló gályarab néhány szavas írásán nyugodtak, s ez a gályarab régi, bagnóbeli társa volt annak, akit váddal illetett, s ezt megtehette puszta gyűlöletből vagy bosszúból is: itt az egész csak a bíróság lelkiismeretén fordul meg. A királyi ügyész azzal a szörnyű meggyőződéssel végezte munkáját, hogy Benedetto bűnös, és ettől a nem könnyű győzelemtől várta hiúsága kielégülését, mert fagyos szívének már csak ez tudott némi gyönyörűséget nyújtani.
A per vádirata elkészült tehát, ami Villefort lankadatlan munkájának volt köszönhető. A királyi ügyész ezzel akarta megkezdeni a legközelebbi esküdtszéki tárgyalásokat. Így hát kénytelen volt még a szokottnál is jobban elzárkózni, hogy kikerülje a rengeteg kérelmezőt, akik mindannyian jegyet szerettek volna kapni tőle a tárgyalásra.
Olyan kevés idő telt el még azóta, hogy a szegény Valentine-t eltemették, az egész család fájdalma olyan élénk volt még, hogy senki sem csodálkozott, amiért az apa annyira elmélyedt munkájába, vagyis egyetlen szórakozásába, amely enyhületet hozhatott bánatára.
Csak egyetlenegy alkalommal látta Villefort az édesapját, mégpedig vasárnapi napon, másnapra rá, hogy Bertuccio másodízben meglátogatta Benedettót, amely alkalommal felfedte előtte apja nevét. Ez olyan pillanatban történt, amikor az ügyész a fáradtságtól elcsigázottan lesétált a kertbe. Komor gondolatokba merülve, mint valamikor Tarquinius, aki vesszőjével levágta a legmagasabb mákvirágokat, Villefort úr a pálcájával leütögette a mályvarózsák hosszú, fonnyadó szárait, amelyek úgy emelkedtek a fasor mentén, mint az elmúlt évszakban viruló virágok megannyi kísértete.
Már nemegyszer ért el a kert legvégére, vagyis ahhoz a híres rácshoz, amely az elhagyatott kertre nyílt. Mindig ugyanazon a fasoron jött vissza, ugyanolyan lépésekkel, ugyanolyan mozdulatokkal, midőn akaratlanul is feltekintett a házra, ahonnan fia kiáltozása ütötte meg a fülét. A fiú az intézetből jött meg, hogy a vasárnapot és a hétfőt anyjával töltse.
Ebben a pillanatban az egyik nyitott ablakban észrevette Noirtier urat.
Az öregúr székében odagördíttette magát az ablakhoz, hogy élvezze a még meleg napsütés utolsó sugarait, amelyek a hajnalka és a megpirosodott vadszőlő erkélyre felfutó haldokló virágait köszöntötték.
Az aggastyán tekintete mereven egy pontra szegeződött, amit Villefort nem látott tökéletesen. Noirtier-nak ez a tekintete olyan gyűlölködő és vad volt, és annyi türelmetlenség égett benne, hogy a királyi ügyész, aki könnyen megértette e jól ismert arc minden indulatát, letért megszokott útjáról, hogy megnézze, kinek szól ez a gyűlölködő pillantás.
És akkor egy csupaszon meredező hársfacsoport alatt megpillantotta a feleségét, aki, könyvvel a kezében, időnként meg-megszakította olvasmányát, hogy rámosolyogjon a fiára, vagy visszadobja neki gumilabdáját, amelyet a gyerek a szalonból makacsul mindig kidobott a kertbe.
Villefort elsápadt, mert megértette, mit forgat fejében az aggastyán.
Noirtier még mindig ugyanoda szegezte tekintetét. De pillantása az asszonyról hirtelen a férjre esett, és most már magának Villefortnak kellett elviselnie a villámló szempár támadását, amely, ahogy tárgyát változtatta, megváltoztatta kifejezését is, noha fenyegető villanásából mit sem veszített.
Villefort-nénak sejtelme sem volt róla, hogy a szenvedélynek milyen vihara dúl odafent, éppen most kapta el fia labdáját, s intett neki, hogy egy csók váltságdíjért megkaphatja. Édouard azonban jó sokáig kérette magát. Bizonyára úgy érezte, hogy az anyai dédelgetés nem elég jutalom ennyi fáradságért. De végre mégiscsak rászánta magát, az ablakból leugrott egy napraforgó- és őszirózsabokor sűrűjébe, és izzadt homlokkal futott anyjához. Villefort-né letörölte és megcsókolta fia elefántcsontszínű, nedves homlokát. Azzal visszaküldte fiát egyik kezében a labdával, másikban pedig egy marék cukorkával.
Villefort urat úgy vonzotta valami legyőzhetetlen érzés, mint a madarat a kígyó tekintete, és elindult a ház felé; ahogy közeledett, Noirtier pillantása egyre követte, és szeme már annyira izzott, hogy Villefort úgy érezte, ez a tekintet egészen a velejéig hatol. Tekintetében kegyetlen szemrehányás és borzasztó fenyegetés villogott. Most Noirtier égnek emelte a szemét, mintha egy elfeledett esküre akarná fiát emlékeztetni.
- Nagyon kérem, uram, legyen türelemmel egy napig még - kiáltott fel az udvarból. - Amit mondtam, megmondtam.
Úgy látszott, Noirtier-t megnyugtatták ezek a szavak, mert most közönyösen másfelé nézett.
Villefort hevesen feltépte állig gombolt kabátját, amely szinte fullasztotta, jéghideg kezével végigsimította homlokát, és visszatért a dolgozószobájába.
Az éjszaka hideg és nyugodt volt. A házban mindenki pihenőre tért és aludt, mint rendesen. Csak Villefort nem feküdt le, szintén szokása szerint, mint a többiek, hanem reggeli öt óráig dolgozott, hogy átvizsgálja azokat a kihallgatási jegyzőkönyveket, amelyeket előző este készítettek a vizsgálóbírák, és hogy betekintsen a tanúvallomásokba, átfussa vádiratát, amely egyik legerélyesebb és legügyesebben megszerkesztett munkája volt, amit valaha is készített.
Másnapra, hétfőre volt kitűzve az esküdtszék első tárgyalása, Ez a reggel sápadtan és baljóslatúan virradt rá Villefort-ra. Kékes fénye odavetődött az ügyész piros tintás sorokkal teleírt papírjára. Villefort elszunnyadt egy percre, mikor lámpája utolsókat pislákolt. A sercegésre felriadt: ujja nedves volt, és a vörös tinta olyan volt rajta mintha vér volna.
Kinyitotta az ablakot: a távolban az égen széles, narancsszínű csík vonult végig, és kettévágta a szemhatáron feketén kirajzolódó sudár jegenyéket. A lucernáskertben, a gesztenyefáknál levő rácsos kapu felől pacsirta szállt az ég felé, és hajnali dala tisztán csendült fel. A hajnal nedves levegője átjárta Villefort fejét, és felfrissítette emlékezetét.
- Ma lesz a napja - mondta erőt véve magán -, ma kell lesújtani az igazságszolgáltatás pallosával mindenhová, ahol bűnösök vannak.
Pillantása akaratlanul is Noirtier ablakára esett, oda, ahol előző este látta az öreget.
A függöny le volt bocsátva.
És Villefort előtt mégis olyan elevenen állt apja alakja, hogy úgy fordult a lezárt ablakhoz, mintha az nyitva állna, és hogy szinte látni vélte a fenyegető aggastyánt.
- Igen - mormogta -, igen, légy csak nyugodt!
Feje a mellére hanyatlott, s így, lehajtott fejjel, néhányszor végigrótta dolgozószobáját, majd teljesen felöltözve rávetette magát egy pamlagra, nem annyira azért, hogy aludjék, hanem inkább hogy fáradtságtól merev s a munkától kimerült tagjait kinyújtóztassa.
Lassanként ébredezni kezdtek a házban. Villefort a szobájából hallotta az egyre növekvő zajokat, amelyek úgyszólván a ház életét jelentették. Nyíltak az ajtók, felhangzott Villefort-né csengője, amely szobalányát szólította be, hallotta a gyerek első kiáltozását, hiszen Édouard, mint minden korabeli gyerek, jókedvűen ébredt.
Most Villefort húzta meg a csengő zsinórját. Belépett új komornyikja, és behozta az újságokat.
Az újságokkal együtt egy csésze csokoládét is hozott.
- Mit hoz itt nekem? - kérdezte Villefort.
- Egy csésze csokoládét.
- Ezt én nem kértem. Ugyan kinek volt erre gondja?
- Az úrnőmnek. Azt mondta, hogy az ügyész úr ma bizonyára sokat beszél majd abban a gyilkossági ügyben, és szüksége van erősítőre.
S a szolga a pamlag mellett álló asztalra, amelyet éppúgy elborított a sok irat, mint a többit, letette az ezüst csészét.
A komornyik távozott.
Villefort egy percig komoran nézte a csészét, azután egy ideges mozdulattal egy hajtásra kiitta az egész csésze tartalmát, mintha azt remélte volna, hogy az italban méreg van, és szinte óhajtaná a halált, hogy megszabaduljon egy olyan kötelességtől, amelyet elvégezni sokkal nehezebb, mint meghalni. Azután felállt, és olyan mosollyal sétált fel és alá a szobájában, hogy bizony megrémült volna tőle az, aki véletlenül láthatja.
A csokoládé ártalmatlan ital volt, és Villefort úr nem érzett semmi különöset.
Mikor elérkezett a reggeli ideje, Villefort úr nem jelent meg az asztalnál.
Belépett hozzá komornyikja.
- Úrnőm azt üzeni, uram - mondta -, hogy az óra elütötte a tizenegyet, és a tárgyalás tizenkettőre van kitűzve.
- Hát aztán? - kérdezte Villefort.
- Úrnőm már felöltözködött: készen áll, és azt kérdezteti, hogy együtt mehet-e az ügyész úrral.
- Hova?
- Az Igazságügyi Palotába.
- Minek?
- Úrnőm azt mondja, hogy nagyon szeretne jelen lenni ezen a tárgyaláson.
- Ah! - mondta Villefort szinte ijesztő hangon. - Ezt akarja?
A komornyik hátrált egy lépést, és azt mondta:
- Ha az ügyész úr egyedül akar menni, értesítem róla úrnőmet.
Villefort egy pillanatig hallgatott, csak körmével kaparászta sápadt arcát, amelytől annál jobban elütött ébenfekete szakálla.
- Mondja meg az úrnőnek - felelte végül -, hogy beszélni szeretnék vele, és kérem, hogy várjon rám a szobájában.
- Parancsára, uram.
- Aztán jöjjön vissza, hogy megborotváljon, és segítsen az öltözködésnél.
- Azonnal.
A komornyik eltűnt, de csakhamar ismét megjelent. Megborotválta Villefort urat, és gondosan ráadta ünneplő fekete ruháját.
- Úrnőm azt üzeni - mondta, mikor végzett munkájával -, hogy várja az ügyész urat, amint elkészült az öltözködéssel.
- Megyek.
És Villefort, irataival a hóna alatt, kalapját kezében tartva, felesége szobája felé indult...
Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, és zsebkendőjével letörülte a verejtéket ólomszínű homlokáról.
Azután benyitott.
Villefort-né egy pamlagon ült, türelmetlenül lapozgatott a folyóiratokban és újságokban, amelyeket a kis Édouard alaposan megnyirbált, mielőtt anyja még elolvashatta volna őket. Az asszony kimenőre volt öltözve. Kalapja egy karosszékre volt készítve, kesztyűjét már fel is húzta.
- Hát itt van végre, uram - mondta természetes és nyugodt hangon. - Istenem, milyen sápadt! Talán egész éjjel dolgozott? Miért nem reggelizett velünk? Hát elvisz magával, vagy magam menjek Édouard-ral?
Mint látható, Villefort-né több kérdést adott fel, hogy egyetlen választ kapjon. Villefort úr azonban mindezekre a kérdésekre hideg és néma maradt, mint a szobor.
- Édouard - mondta Villefort, és parancsoló pillantást vetett a fiúra -, menj játszani a szalonba, beszédem van anyáddal.
Villefort-né megremegett, mikor látta férje rideg magatartását, különös előkészületeit, és meghallotta elszánt hangját.
Édouard pedig felkapta a fejét, és anyjára nézett, s mikor látta, hogy az nem erősíti meg apja parancsát, folytatta ólomkatonái lefejezését.
- Édouard! - kiáltott Villefort úr olyan nyersen, hogy a gyerek felugrott a szőnyegről. - Nem hallottad? Eredj!
A fiú, aki nem szokta meg ezt a bánásmódot, sápadtan állt a helyén. Nehéz lett volna megmondani, hogy haragjában vagy félelmében sápadt-e el.
Apja odament hozzá, kézen fogta és homlokon csókolta.
- Menj, gyermekem - mondta -, menj.
Édouard kiment.
Villefort úr az ajtóhoz lépett, és kulcsra bezárta a gyermek mögött.
- Szent isten! - kiáltott a fiatalasszony, és férje lelkének legmélyére akart látni. Megpróbált mosolyogni, de ez a mosoly Villefort érzéketlensége láttára az arcára fagyott. - Hát mi történt?
- Asszonyom, hova tette a mérget, amelyet rendesen használni szokott? - kérdezte az ügyész minden kertelés nélkül, s az asszony meg az ajtó közé állt.
Villefort-né azt érezte, amit a pacsirta érezhet, amikor észreveszi, hogy feje fölött a kánya írja le halálos köreit.
Halálsápadt lett, és torkából rekedt, elcsukló hang tört elő, amely nem volt sem kiáltás, sem sóhaj.
- Uram - mondta - nem... nem értem.
Első izgalmában felszökött a helyéről, s most az elsőnél is erősebb izgalom hatására visszahanyatlott a pamlag párnái közé.
- Azt kérdeztem - folytatta Villefort teljesen nyugodt hangon -, hová rejtette el azt a mérget, amellyel megölte apósomat, Saint-Méran urat, anyósomat, Barrois-t és leányomat, Valentine-t.
- Szent isten! - kiáltott Villefort-né, és a kezét tördelte. - Hogy beszélhet ilyet, uram?
- Ne kérdezzen, hanem válaszoljon.
- A férjnek vagy a bírónak? - hebegte Villefort-né.
- A bírónak, asszonyom! A bírónak!
Elviselhetetlen látványt nyújtott az asszony halottsápadt arca, rémült tekintete és az a reszketés, amely egész testében megrázta.
- Ó, uram! - mormogta. - Ó, uram!...
Többet nem tudott mondani.
- Nem ad választ, asszonyom? - kérdezte a félelmetes bíró.
És olyan mosollyal, amely még haragjánál is félelmesebb volt, hozzátette:
- Igaz, hogy legalább nem tagadja.
Az asszony megmozdult.
- És nem is tagadhatja - tette hozzá Villefort, és az asszony felé nyújtotta kezét, mintha meg akarná ragadni az igazságszolgáltatás nevében. - Arcátlan ügyességgel vitte véghez különböző bűntetteit, de ez csak azokat csalhatta meg, akiket vakká tett az ön iránt érzett szeretet. Saint-Méranné halála óta már tudtam, hogy méregkeverő rejtőzik a házamban- d'Avrigny úr ezt tudtomra adta. Barrois halála után - Isten bocsássa meg nekem! - gyanúm egy angyalra esett. Ez a gyanú még akkor is ott ég szívem mélyén, amikor nem történik semmi bűntett. De Valentine halála óta már nincs bennem semmi kétség, asszonyom, de nemcsak én látok tisztán, hanem mások is. Tehát az ön bűntette, amelyet két ember ismer, és igen sokan gyanítanak, nyilvánosságra kerül. És mint ahogy az imént mondtam, asszonyom, már nem a férj beszél önnel, hanem a bíró!
A fiatalasszony két kezébe temette az arcát.
- Jaj, uram - dadogta -, könyörgök, ne higgyen a látszatnak!
- Csak nem gyáva? - kiáltott Villefort megvető hangon. - Az igaz, megfigyeltem már, hogy a méregkeverők gyávák szoktak lenni. Gyáva volna ön, akiben megvolt a szörnyű bátorság végignézni, hogy leheli ki lelkét két öregember meg egy fiatal lány, akiket mind ön gyilkolt meg?
- Uram! Uram!
- Gyáva volna - folytatta Villefort egyre növekvő izgalommal - ön, aki nyugodtan számolgatta négy haldoklás végső perceit, ön, aki olyan csodálatos ügyességgel és biztonsággal eszelte ki pokoli terveit, és készítette el gyalázatos italait? Ön, aki olyan alaposan kiszámított mindent, egyvalamiről megfeledkezett volna, arról, hogy mi történik, ha kiderülnek bűntettei? Ó, ez lehetetlen, és bizonyára tartogat még kellemesebb, még finomabb és gyorsabban ölő mérget, mint a többi volt, hogy segítségükkel elkerülhesse az önnek járó büntetést... Megtette ezt, ugye? Legalábbis remélem.
Villefort-né a kezét tördelte és térdre esett.
- Tudom... tudom - mondta az ügyész -, bevall mindent. De a bírónak tett vallomás, amely az utolsó pillanatban hangzik el, mikor már lehetetlen tagadni, ez a vallomás semmit sem enyhíti már a bűnösre kiszabott büntetést!
- A büntetést! - kiáltott fel Villefort-né. - A büntetést, uram? - Most már kétszer is kimondta ezt a szót.
- Természetesen. Csak nem hiszi, hogy mert négyszeresen bűnös most megmenekülhet előle? Vagy azt gondolta, hogy mivel annak az embernek a felesége, aki ezt a büntetést követeli, elkerüli a büntetést? Dehogy, asszonyom! Vérpad vár a méregkeverőre, bárki is az, főleg, ha mint az imént mondtam, a méregkeverőnek nem volt rá gondja, hogy félretegyen magának néhány csepp igen erős mérget.
Villefort-né vad sikoltásba tört ki, és feldúlt arcát eltorzította az iszonyú és vad rémület.
- Ne féljen a vérpadtól, asszonyom - mondta az ügyész -, nem akarom önt ilyen gyalázatos halálnemre kárhoztatni, hiszen magamat becsteleníteném meg vele. Nem, ellenkezőleg, ha hallotta, amit mondtam, akkor megérthette, hogy ön nem halhat meg a vérpadon.
- Nem, nem értettem meg. Mit akar ezzel mondani? - hebegte a szerencsétlen asszony teljesen porig sújtva.
- Azt akarom mondani, hogy a főváros első ügyészének felesége nem szennyezhet be egy tiszta és mocsoktalan nevet, és nem veheti el egy csapással férje és gyermeke becsületét!
- Nem! Ó, nem!
- Akkor hát ez jó cselekedet lesz öntől, és én meg is köszönöm önnek ezt a jó cselekedetét.
- Megköszöni? De mit?
- Azt, amit éppen most mondott.
- Hát mit mondtam? Egészen elveszítettem a fejemet. Már nem értek semmit, istenem, istenem!
Összekuszált hajjal, habzó szájjal állt fel.
- Felelt-e, asszonyom, arra a kérdésemre, amelyet ide beléptemkor adtam fel önnek: hol tartja azt a mérget, asszonyom, amelyet rendesen használni szokott?
Villefort-né az ég felé emelte két karját, és görcsösen összeszorította a kezét.
- Nem, nem! - kiáltotta. - Nem, nem akarhatja ezt!
- Csak azt nem akarom, hogy a vérpadon lelje halálát, asszonyom, hát nem érti? - válaszolta Villefort.
- Kegyelem, uram, kegyelem!
- Azt akarom, hogy igazság legyen. Azért vagyok a földön, hogy büntessek, asszonyom - tette hozzá lángoló tekintettel. - Minden más asszonyt, még magát a királynét is a hóhér kezére adnám. Önhöz azonban irgalmas leszek. Önnek azt mondom: „Ugye, asszonyom, tartogat néhány cseppet a legkellemesebb, leggyorsabb hatású és legbiztosabban ölő méregből?”
- Irgalmazzon, uram, engedjen élnem!
- Gyáva is! - jegyezte meg Villefort.
- Gondolja el, hogy a felesége vagyok!
- Ön méregkeverő!
- Az isten szerelmére!...
- Nem!
- Annak a szerelemnek a nevében, amelyet érzett irántam!...
- Nem! Nem!
- Gyermekünk nevében! Ó, hadd éljek a gyermekünk kedvéért!
- Nem, nem, nem! Már mondtam. Ha életben hagynám önt, lehetséges, hogy egyszer valamikor még őt magát is megölné, mint a többit.
- Én! Hogy megölném a gyermekemet! - kiáltott fel ez a szenvedélyes anya, és Villefort felé rohant. - Hogy megölném Édouard-t?... Ó, istenem!
Irtózatos, pokoli, őrült nevetés fejezte be a mondatot, és hörgő zokogásba fulladt.
Villefort-né férje lába elé borult.
Villefort odalépett hozzá.
- Vegye tudomásul, asszonyom - mondta -, hogy ha hazatértemig nem szolgáltat önmaga igazságot, saját magam jelentem fel önt, és saját kezűleg tartóztatom le.
Az asszony remegve, lesújtottan, összetörten hallgatta. Csak a szeme élt, és szörnyű láng égett benne.
- Értsen meg - mondta Villefort. - Elmegyek, hogy halált kérjek egy gyilkos fejére... Ha hazatértemkor önt még életben találom, akkor az éjszakát már a Conciergerie-ben tölti.
Villefort-né nagyot sóhajtott, idegei felmondták a szolgálatot, és lelkileg megsemmisülten rogyott le a szőnyegre.
A királyi ügyész, mintha valami szánalomfélét érzett volna, most már kevesebb szigorúsággal nézett rá, és könnyedén meghajolt előtte:
- Isten önnel, asszonyom - mondta halkan. - Isten önnel!
Ez az istenhozzád úgy érte Villefort-nét, mint egy halálos tőrdöfés. Elvesztette eszméletét.
A királyi ügyész távozott, és maga mögött kétszeresen bezárta az ajtót.