Isten keze
Caderousse még mindig siránkozva kiáltozott:
- Segítség, abbé úr! Segítség!
- No, mi a baj? - kérdezte Monte Cristo.
- Segítsen rajtam! - ismételte Caderousse. - Meggyilkoltak!
- Itt vagyunk! Bátorság!
- Jaj, végem van. Már későn jöttek. Már csak meghalni tudok. Micsoda döfések! És mennyi vér! - Ezzel elájult.
Ali és gazdája fogták a sebesültet, és bevitték az egyik szobába. Odabent Monte Cristo intett Alinak, hogy vetkőztesse le, és szemügyre vette a három szörnyű sebet.
- Istenem! - mondotta. - Olykor bizony késik a bosszú, de azt hiszem, annál tökéletesebben sújt le.
Ali kérdően nézett gazdájára, mintha azt kérdezné, mitevő legyen.
- Eredj el Villefort királyi ügyész úrért. A faubourg Saint-Honorén lakik. Hívd ide. Menet közben ébreszd fel a kapust, és küldd el orvosért.
Ali engedelmeskedett, és otthagyta az ál-abbét az eszméletlen Caderousse-szal. Mikor a szerencsétlen ismét kinyitotta a szemét, a gróf, aki néhány lépésnyire ült tőle, a szánakozás sötét kifejezésével nézte, és mozgó ajka mintha imát mormolt volna.
- Sebészt, abbé úr, sebészt! - kérte Caderousse.
- Már érte mentek - válaszolta az abbé.
- Tudom hogy úgyis hasztalan, hiszen meghalok, de talán valami kis erőhöz segít, és el tudom mondani vallomásomat.
- Miről?
- A gyilkosomról.
- Hát ismeri?
- Még hogy ismerem-e? Már hogyne ismerném, Benedetto az!
- A fiatal korzikai?
- Az.
- Volt rabtársa?
- Igen, az. Ő adta meg nekem a gróf házának tervrajzát, mert kétségtelenül abban reménykedett, hogy megölöm a grófot, s így ő lesz a gróf örököse, vagy hogy a gróf öl meg engem, s így megszabadul tőlem. Az utcán várt reám és meggyilkolt.
- Mikor orvosért küldtem, elhívattam a királyi ügyészt is.
- Későn érkezik - mondta Caderousse -, érzem, hogy elfolyik minden vérem.
- Várjon - mondta Monte Cristo.
Kiment és öt perc múlva egy kis üveggel tért vissza.
A haldokló tekintete merev rémülettel szegeződött a gróf távollétében is az ajtóra, ahonnan ösztönösen várta a segítséget.
- Siessen, abbé úr! - mondta. - Érzem, hogy újra elájulok.
Monte Cristo odalépett, és a kis üvegben levő folyadékból három-négy cseppet öntött a sebesült szederjes ajkára.
Caderousse nagyot sóhajtott.
- Ó - mondta -, az életet önti belém. Még... még...
- Két cseppel több már megölné - válaszolta az abbé.
- Jaj, csak jönne valaki, akinek feljelenthetném a nyomorultat!
- Akarja, hogy leírjam a vallomását? Azután majd aláírja.
- Igen... igen... - mondta Caderousse. A szeme csillogott arra a gondolatra, hogy még a halála után is bosszút állhat.
Monte Cristo ezt írta:
Meghalok, mert meggyilkolt a korzikai Benedetto, aki 59-es szám alatt rabtársam volt a touloni bagnóban.
- Siessen! Siessen! - sürgette Caderousse. - Különben már nem bírom aláírni.
Monte Cristo átnyújtotta a tollat Caderousse-nak, aki összeszedte minden erejét, aláírta a vallomást, majd visszahanyatlott ágyára, és azt mondta:
- A többit majd ön beszéli el, abbé úr. Mondja el, hogy Andrea Cavalcantinak hívatja magát, hogy az Hôtel des Princes-ben lakik, hogy... Jaj, Istenem! Istenem! Meghalok!...
Ezzel Caderousse ismét elvesztette eszméletét.
Az abbé megszagoltatta vele a kis üveget, mire a beteg újra kinyitotta a szemét.
Bosszúvágya önkívülete alatt sem aludt ki.
- Mindent elmond, ugye, abbé úr?
- Mindent, hogyne, sőt még egyebeket is.
- Mit mond még el?
- Elmondom, hogy ennek a háznak a tervrajzát kétségtelenül abban a reményben adta át önnek, hogy a gróf megöli önt. Elmondom, hogy a grófot egy levélben értesítette a készülő betörésről. Elmondom, hogy a gróf távol volt, s ezért a levelet én kaptam kézhez, s azért maradtam itt, hogy magát bevárjam.
- Le fogják fejezni, ugye? - kérdezte Caderousse. - Ígéri, hogy le fogják fejezni? Ezzel a reménnyel halok meg, ez a remény megkönnyíti halálomat.
- Elmondom azt is - folytatta a gróf -, hogy maga mögött jött és leste magát egész idő alatt, hogy mikor távozni látta magát, a fal tövéhez szaladt és elrejtőzött.
- Hát ön látta mindezt?
- Emlékezzék vissza a szavaimra: „Ha minden baj nélkül hazaérsz, tudni fogom, hogy Isten megbocsátott neked, és akkor én is megbocsátok.”
- És mégsem figyelmeztetett? - kiáltott fel Caderousse, és megpróbált feltámaszkodni a könyökére. - Tudta jól, hogy amint innen kiteszem a lábam, rögtön meggyilkolnak, de mégsem figyelmeztetett!
- Nem, mert Benedetto kezében az isteni igazságszolgáltatást láttam, és úgy éreztem, szentségtörést követnék el, ha ellenszegülnék a Gondviselés akaratának.
- Isteni igazságszolgáltatás! Erről ne beszéljen nekem, abbé úr; ha volna isteni igazságszolgáltatás, ön tudja legjobban, hogy sokaknak meg kellett volna már bűnhődniük, és mégse bűnhődnek meg.
- Türelem! - mondta az abbé olyan hangon, hogy a haldokló beléremegett. - Türelem!
Caderousse csodálkozva nézett rá.
- Azonkívül - folytatta az abbé -, Isten irgalma mindannyiunk irányában, mint ahogy irányodban is, ez volt: Isten először atya és csak azután bíró.
- Úgy! Ön hát hisz az Istenben? - kérdezte Caderousse.
- Ha olyan szerencsétlen lettem volna, hogy mostanáig ne higgyek benne, mostantól kezdve hinnék, mikor téged itt látlak - jelentette ki Monte Cristo.
Caderousse az ég felé fenyegetett öklével.
- Hallgasd csak meg, mit tett éretted Isten, akit végső perceidben megtagadsz - mondta az abbé, és kezét a beteg fölé terjesztette ki, mintha szívébe akarná önteni a hitet. - Adott neked egészséget, erőt biztos kenyeret, sőt, jó barátokat is, vagyis olyan életet, amelyet mindenki kedvesnek találhat, akinek tiszta a lelkiismerete, és természetes vágyai vannak. Ahelyett hogy felhasználtad volna az Úrnak ezeket az adományait, amelyeket a maguk teljességében olyan ritkán ad meg, látod, mit tettél: ráadtad magad a semmittevésre, a részegeskedésre, és ittasságodban elárultad egyik legjobb barátodat.
- Segítség! - kiáltott Caderousse. - Nem papra van szükségem, hanem orvosra. Meglehet, hogy nem is vagyok halálosan megsebezve, talán nem is halok meg, hátha meg tudnak menteni!
- Annyira halálos a sebed, hogy az imént adott három csepp orvosság nélkül már régen kiszenvedtél volna. Hallgass hát ide!
- Jaj, micsoda furcsa egy pap ön, ahelyett hogy vigasztalná a haldoklókat, még jobban kétségbeejti őket - mormogta Caderousse.
- Hallgass ide - folytatta az abbé. - Mikor elárultad barátodat, Isten nem kezdett mindjárt verni téged, először csak figyelmeztetett. Nyomorba kerültél és éheztél. Életed felét irigykedéssel töltötted, ahelyett hogy munkával igyekeztél volna elérni valamit, és már-már bűntettre vetemedtél, és ezt önmagad előtt nyomoroddal akartad mentegetni, mikor Isten csodát tett veled, és énáltalam olyan vagyont küldött részedre, amelyre te, az ágrólszakadt szűkölködő, álmodban sem mertél gondolni. Ez a váratlan, nem remélt, hallatlanul nagy vagyon azonban már abban a pillanatban kevés volt neked, amikor a birtokodba került. Meg akartad duplázni. És milyen módon? Gyilkosság útján. Meg is dupláztad, de akkor Isten elhagyott, és az emberi igazságszolgáltatás kezébe kerültél.
- Nem én akartam megölni a zsidót, hanem Carconte.
- Igen - hagyta rá Monte Cristo. - Isten mindenkor irgalmas: ezúttal nem azt mondom, hogy igazságos, mert ha igazságot szolgáltatott volna, nem hagyja meg az életedet, de kegyelmében megengedte, hogy szavaid meghassák a bírákat, és megkímélték életedet.
- No, hiszen! Szép kis kegyelem, amelyik élethossziglan a gályára küld!
- Akkor bizony kegyelemnek tekintetted, nyomorult! Gyáva szíved, amely reszketve félt a haláltól, csak úgy repesett örömében, mikor megtudtad örökös szégyenedet, mert azt mondtad, magadban, amit minden gályarab: a bagnónak van ajtaja, de a sírnak nincs. És igazad is volt, mert a bagno ajtaja sosem remélt módon egyszer csak megnyílt előtted: egy angol Toulonba látogat, mivel megfogadta, hogy két embert kiment a gyalázatból. Választása reád és társadra esik. Az ég másodszor is megsegít. Pénzed is van, nyugalmad is, újrakezdheted az életedet, akit arra ítéltek, hogy életed végéig a gályarabok közt maradj. Akkor, te nyomorult, harmadszor is megkísérted az Istent. Nem vagyok elég gazdag - mondod magadban, mikor többel rendelkeztél, mint bármikor életedben. Ekkor harmadízben is bűnre vetemedel minden ok nélkül, nincs rá semmiféle mentséged. Isten belefáradt, és megbüntetett téged.
Caderousse szemmel láthatólag egyre gyengült.
- Inni - mondta. - Szomjas vagyok... elégek...
Monte Cristo adott neki egy pohár vizet.
- És ez az aljas gonosztevő Benedetto megmenekül! - mondta Caderousse, és visszaadta a poharat.
- Senki sem menekül meg, azt én mondom neked, Caderousse... Benedetto is megbűnhődik!
- Akkor hát ön is meg fog bűnhődni - jelentette ki Caderousse -, mert nem teljesítette papi hivatását... Meg kellett volna akadályoznia, hogy Benedetto engem megöljön.
- Én - mondta a gróf olyan mosollyal, amely megfagyasztotta a haldokló vérét -, én akadályoztam volna meg Benedettót abban, hogy téged megöljön, mikor te az én páncélingemen csorbítottad ki a tőrödet?!... Igen, talán ha alázatos és bűnbánó lettél volna, akkor megakadályozom Benedettót, hogy téged megöljön, de úgy láttam, hogy gőgös és kegyetlen vagy, s akkor engedtem, hadd legyen meg az Isten akarata!
- Nem hiszek Istenben! - hörögte Caderousse. - És te sem hiszel benne... Hazudsz... hazudsz!...
- Hallgass - mondta az abbé -, mert így még az utolsó csepp véred is elfolyik... Ó, hát nem hiszel Istenben, és Isten kezétől halsz meg. Nem hiszel Istenben, márpedig Isten nem kíván mást, csak egy imádságot, egy szót, egy könnycseppet, és máris megbocsát... Isten úgy is irányíthatta volna a gyilkos tőrét, hogy azonnal meghalj. De Isten adott neked még egy negyedórát, hogy magadba szállj... Szállj tehát magadba, szerencsétlen, és bánd meg bűneidet!
- Nem - felelte Caderousse -, nem, nem bánok meg semmit. Mert nincs Isten, nincs Gondviselés, csak véletlenek vannak.
- Van Gondviselés, van Isten - jelentette ki Monte Cristo -, s ennek bizonysága, hogy te itt fekszel kétségbeesetten, tagadva Istent, én pedig itt állok előtted gazdagon, boldogan, egészségesen, és Isten felé tárom ki karomat, Isten felé, akiben te nem akarsz hinni, akiben azonban a szíved legmélyén mégis hiszel.
- De hát kicsoda ön tulajdonképpen? - kérdezte Caderousse, és halódó szemét a grófra vetette.
- Jól nézz meg - mondta Monte Cristo. Fogta az égő gyertyát és saját arcába világított.
- Hát az abbé!... Busoni abbé...
Monte Cristo levette fejéről a parókát, amely elváltoztatta, és előtűnt szép fekete haja, amely olyan harmonikusan keretezte sápadt arcát.
- Ó! - mondta Caderousse rémülten. - Ha nem volna ilyen fekete a haja, azt mondanám, hogy az angol áll itt, ön lord Wilmore.
- Nem vagyok sem Busoni abbé, sem lord Wilmore - jelentette ki Monte Cristo. - Nézz meg csak jobban, erősebben nézz... Gondolj csak legrégibb emlékeidre...
A grófnak e szavaiban valami olyan delejes erő remegett, amelytől a szerencsétlen kimerült érzékei még egyszer fellobbantak.
- Ó, igen, csakugyan! - mondta. - Úgy rémlik, mintha már láttam volna, mintha már ismertem volna valaha.
- Hogyne, Caderousse, hogyne, láttál bizony, és jól ismertél.
- De hát kicsoda ön? És ha már látott, ha már ismert, akkor miért hagyja, hogy meghaljak?
- Mert téged már nem menthet meg semmi, Caderousse. A te sebeid halálosak. Ha meg lehetett volna menteni az életedet, abban az Úr utolsó irgalmát láttam volna, és apám sírjára esküszöm, hogy megkíséreltem volna visszaadni életedet, és azt, hogy a bűnbánat útjára vezesselek.
- Apád sírjára! - mondta Caderousse. Még egyszer fellobbant benne az élet szikrája, és felemelkedett, hogy jobban lássa azt az embert, aki ezt a legszentebb esküvést tette. - De hát ki vagy te?
A gróf figyelemmel kísérte a haldoklás minden pillanatát. Megértette, hogy ez volt az élet utolsó fellobbanása. Odalépett a haldoklóhoz, és nyugodt, de mégis szomorú pillantással nézte.
- Én... - mondta egészen a füléhez hajolva - én...
És félig nyitott ajkán olyan halkan rebbent elő egy név, mintha a gróf maga is félt volna meghallani azt a nevet.
Caderousse, aki térdre emelkedett, kinyújtotta a kezét, kissé hátrább akart hajolni, majd összekulcsolt kezét végső erőfeszítéssel a magasba emelte:
- Istenem, Istenem - mondta -, bocsáss meg, amiért tagadni mertelek. Te élsz, te vagy az emberek atyja az égben, és az emberek bírája a földön. Istenem, Uram, sokáig nem tudtam rólad! Istenem, Uram, bocsáss meg nekem! Istenem, Uram! Fogadj magadhoz engem!
Ezzel Caderousse lecsukta a szemét, hátrahanyatlott, utolsó kiáltás és utolsó sóhaj hagyta el az ajkát.
Tátongó sebei nem véreztek többé. Meghalt.
- Egy! - mondta titokzatosan a gróf, és mereven a holttestre nézett, amelynek arca a szörnyű haláltusa alatt alaposan eltorzult.
Tíz perc múlva megérkezett az orvos meg a királyi ügyész. Egyiket a kapus, másikat Ali vezette. Mindkettőjüket Busoni abbé fogadta, aki a halott mellett imádkozott.