17. Az odabenn rejtőző vadállat

– Hogy ér­zed ma­gad? Nincs va­la­mi ba­jod? – kér­dez­te Ma­yer, ki­vé­ve a pi­pát a szá­já­ból.

– Ööö… nincs, re­me­kül.

– Biz­tos? Ré­me­sen né­zel ki. Hadd ad­jak be ne­ked…

Még csak az kéne, gon­dol­tam, ele­gem van a ro­hadt pi­ru­lá­id­ból. – Nem, kösz – mond­tam –, iga­zán re­me­kül va­gyok. – Azt akar­tam, hogy csak be­szél­jen, vi­gye a szót ad­dig, amíg ki­spe­ku­lá­lom, hogy mit csi­nál­jak.

És hir­te­len eszem­be ju­tott még va­la­mi: a Dy­nat­rax el­nö­két Sir God­frey Raw­lin­son­nak hív­ják. Szó­val a Dy­nat­rax meg­pró­bál en­gem meg­zsa­rol­ni, Ma­yer meg itt ül, és azt ajánl­ja, hogy fo­gad­jam el a fel­té­te­le­i­ket, mi­után fé­lig el­ká­bít­va ide­ho­zott a Dy­nat­rax bir­to­ká­ra, és jót rö­hö­gött raj­tam a God­frey ba­rát­já­val.

Szó­val Ma­yer gaz­fic­kó.

Vissza­dug­ta a pi­pá­ját a szá­já­ba, fö­lé­je tar­tot­ta az ön­gyúj­tót, nyom­kod­ta a do­hányt a hü­velyk­uj­já­val, és köz­ben foly­tat­ta a mon­dó­ká­ját. – Szó­val, ott tar­tot­tunk, hogy tu­laj­don­kép­pen nincs más vá­lasz­tá­sunk, mint meg­ten­ni, amit Har­vey kér. Ezért azt ja­vas­lom, hogy hét­főn men­jünk el a ban­kod­ba…

– Csak­hogy nin­cse­nek a bank­ban – mond­tam.

– Mi­cso­da?

– A fő­köny­vi ki­vo­na­tok… Azt mond­tad, hozzuk el őket a bank­ból. Mi­ből gon­dol­tad, hogy ott van­nak?

Ma­yer­nek meg­reb­bent a sze­me. Nem gyúj­tott rá a pi­pá­já­ra. Ki­vet­te a szá­já­ból, az­tán tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett róla. – Har­vey mond­ta ne­kem – fe­lel­te.

– Hát pe­dig Har­vey té­ved.

– De hát nyil­ván… – Ma­yer ész­be ka­pott, és tüs­tént újra ma­gá­ra öl­töt­te fö­lé­nyes ma­ga­biz­tos­sá­gát. Kí­ván­csi vol­tam, med­dig bír­ja még meg­őriz­ni.

– Kü­lön­ben is, hon­nan tud­ná ezt Har­vey? – kér­dez­tem.

– A Dy­nat­rax­nál dol­go­zik.

– Ó, csak­ugyan? Ér­de­kes.

Ma­yer föl­húz­ta a szem­öl­dö­két, és kény­sze­re­det­ten el­mo­so­lyo­dott. – Nem mond­tam ezt ne­ked?

– De nem ám.

– Azt hit­tem, mond­tam.

– Nem.

– Nos, a Dy­nat­rax nyil­ván azt hi­szi, hogy te be­rak­tad a fő­köny­vi ki­vo­na­to­kat a bank­ba.

– De er­ről szó sincs.

Ma­yer nyil­ván­va­ló­an nem hitt ne­kem. – Ér­tem – mond­ta nagy erő­fe­szí­tés­sel, mint egy or­vos, aki kény­te­len rá­hagy­ni va­la­mit a be­te­gé­re. – Hát ak­kor hol van­nak?

– Nem tu­dom. El­lop­ták.

Ma­yer mély lé­leg­ze­tet vett. Pom­pás al­kal­ma nyílt gya­ko­rol­ni az ön­ural­mát. Rá­me­redt a pi­pá­já­ra, mint­ha cso­dál­koz­na, hon­nan is ke­rül­he­tett elő, az­tán be­dug­ta a szi­var­zse­bé­be. Fel­állt az ágy­ról, és el­kez­dett las­san kör­be­jár­kál­ni a szo­bá­ban. – Meg­ér­tem az ér­zé­se­i­det – mond­ta. – Az em­ber­nek büsz­ke­sé­ge is van, igaz? De arra nincs sem­mi szük­ség, hogy előt­tem is tit­ko­lóz­zál. – Meg­állt az ágy lá­bá­nál, és be­kap­csol­ta leg­su­gár­zóbb mo­so­lyát. – Én mel­let­ted va­gyok, azt nem fe­lej­ted el, ugye?

De az­nap én lát­ha­tat­lan, ügy­véd­biz­tos öl­tö­ze­tet vi­sel­tem, amely­ről le­sik­lot­tak mo­so­lyá­nak su­ga­rai. – Hogy ér­ted azt, hogy tit­ko­ló­zom? – kér­dez­tem.

– Na­gyon böl­csen, be­rak­tad azo­kat a pa­pí­ro­kat a bank­ba. Nézd, én ezt tör­té­ne­te­sen tu­dom.

– Tu­dod? Hon­nan?

Őszin­tén meg vol­tam lep­ve. Ma­yer biz­to­san azt gon­dol­ta, hogy nagy­sze­rű szí­nész va­gyok. Vá­la­szul elő­hú­zott a zse­bé­ből egy össze­haj­tott pa­pír­la­pot, és le­dob­ta az ágy­ra. Ban­kom igaz­ga­tó­já­nak no­vem­ber 18-án kelt le­ve­le volt, amely­ben nyug­táz­ta “a do­ku­men­tu­mok” át­vé­te­lét, és vál­lal­ta, hogy ha­lá­lom ese­tén” el­jut­tat­ja őket Gor­ton­nak. De mire föl­néz­tem, Ma­yer már újra táv­gya­lo­golt a szo­bá­ban. – Hogy ke­rült ez hoz­zád? – kér­dez­tem.

– Dy­nat­ra­xék ta­lál­ták a la­ká­so­don. A teg­na­pi pos­tá­val kap­tam.

Mi­nél va­ló­szí­nűt­le­nebb lett a szö­ve­ge, an­nál cse­ve­gőbb han­gon adta elő. Las­san jár­kált le-föl a szo­bá­ban, ke­rül­te a te­kin­te­te­met. Jár­ká­lás köz­ben gon­dol­ko­dott, agya tel­jes egé­szé­ben arra a fel­adat­ra kon­cent­rált, ho­gyan le­het­ne a ha­zug­sá­got fenn­tar­ta­ni. Ez azon­ban a várt­nál ne­he­zebb­nek bi­zo­nyult. Har­ris, ahe­lyett hogy szé­pen el­fo­gad­ta vol­na Har­vey fel­té­te­le­it, kí­nos kér­dé­se­ket tett fel. Har­ris úgy tett, mint­ha már nem vol­ná­nak bir­to­ká­ban a do­ku­men­tu­mok. Har­ris egy fé­reg, akit gyö­nyö­rű­ség vol­na el­ta­pos­ni, de ezt a hely­zet tak­ti­kai kö­ve­tel­mé­nyei nem te­szik le­he­tő­vé, így mit le­het csi­nál­ni? To­vább jár­kál­ni, el­foj­ta­ni a gyil­kos ösz­tö­nö­ket, mo­so­lyog­ni, és oda­ve­tett, cse­ve­gő vá­la­szo­kat adni min­den egyes új kér­dés­re, ami csak Har­ris­nek eszé­be jut.

Ahogy a hip­pik mond­ták vol­na, “erő­sen vib­rált”.

– No jó – mond­tam, meg­játsz­va, hogy a bank­kal kap­cso­lat­ban el­fo­ga­dom a ve­re­sé­get –, ad­juk oda neki a fő­köny­vi ki­vo­na­to­kat, de csi­nál­tas­sunk ró­luk má­so­la­tot, hogy mi­helyt föl­men­te­nek, vi­lág­gá kür­töl­hes­sem az egész ügyet.

Azt hit­tem, hogy ez­zel az­tán el­kap­tam. El nem tud­tam kép­zel­ni, erre mit vá­la­szol­hat, és azt hi­szem, egy pil­la­na­tig ő maga sem tud­ta. De eb­ben a já­ték­ban Ma­yer volt a nagy­mes­ter. Ek­ko­ra te­het­ség je­len­lé­té­ben az em­ber csak tisz­te­le­tet érez­het. – Ilyet az­tán nem fogsz csi­nál­ni – mond­ta fel­há­bo­ro­dot­tan, majd szin­te szü­net nél­kül foly­tat­ta. – Ha ezt meg­te­szed, az ügy min­den ol­da­lát ki fog­ják vizs­gál­ni, és ak­kor egye­bek közt én is baj­ba ke­rü­lök.

– Te?

– Igen, én. Az­zal, hogy el­fo­ga­dom Har­vey kö­ve­te­lé­sét, épp­olyan bű­nös­sé vá­lók, mint a Dy­nat­rax: meg­en­ged­he­tet­len be­fo­lyást gya­ko­ro­lok egy ta­nú­ra. És arra nem is kell em­lé­kez­tet­nem té­ged, hogy nem ez az egyet­len já­ték­sza­bály, amit meg­szeg­tem, hogy ki­húz­za­lak eb­ből a csá­vá­ból. Ne fe­lejt­kezz meg Dol­gel­la­u­ról, Har­ris.

– Mit akarsz ez­zel mon­da­ni?

Utol­só mon­da­tát egé­szen más han­gon mond­ta. Csak né­hány pil­la­nat múl­va jöt­tem rá, hogy ez fe­nye­ge­tés.

– Ne­kem az lett vol­na a kö­te­les­sé­gem, hogy je­lent­sem a rend­őr­ség­nek, amit a te­le­fo­non mond­tál ne­kem. És ta­lán most itt vol­na an­nak is az ide­je, hogy el­me­séld ne­kem, mit is csi­nál­tál te tu­laj­don­kép­pen ott fönn a he­gyek közt. Mi tör­tént azon a ta­nyán, Har­ris?

– Csak nem hi­szed, hogy én…

– Én nem tu­dom. Vagy tu­dom? Én nem te­szek fel kér­dé­se­ket, csak ak­kor, ha kí­ván­csi va­gyok a vá­lasz­ra. Te a kli­en­sem vagy, és ne­kem ez elég. De vi­szon­zá­sul tő­led fel­té­tel nél­kü­li együtt­mű­kö­dést kö­ve­te­lek.

– Egy pil­la­nat – til­ta­koz­tam –, te itt arra cé­loz­gatsz, hogy én meg­öl­tem va­la­kit.

– Én nem cé­loz­ga­tok sem­mi­re, és csak le­szö­ge­zek egy tényt. Ha Ar­buth­not ha­lá­la nap­fény­re ke­rül, lesz mit ma­gya­ráz­nod.

Egész mo­do­ra el­dur­vult, mint­ha a be­csü­le­tes­ség­gel együtt a stí­lu­sát is ki­ha­jí­tot­ta vol­na az ab­la­kon.

– Ide fi­gyelj, Har­ris. El­is­me­rem, hogy ér­de­kelt fél va­gyok. Igaz, ami igaz, le va­gyok kö­te­lez­ve a Dy­nat­rax­nak. Már­most én nem tu­dom, hogy te hogy ke­ve­red­tél bele ebbe, de meg­ígé­rem, hogy ki­húz­lak be­lő­le, ha át­adod ne­kem azo­kat a fő­köny­vi ki­vo­na­to­kat.

– És ha nem?

– Ak­kor mész a bör­tön­be. És hadd is­mé­tel­jem meg: ha va­la­ha is meg­pró­bálsz en­gem meg­fe­nye­get­ni, kény­te­len le­szek fel­vet­ni Ar­buth­not ha­lá­lá­nak ügyét.

Kö­zöl­tem vele, hogy stri­ci, de nem vett tu­do­mást a tom­bo­lá­som­ról. – Azt aka­rom, hogy itt ma­radj, és gon­dol­kozz ezen, ezért most el­me­gyek, és rád zá­rom az aj­tót. Et­től ne ré­mülj meg… egy­sze­rű­en nem en­ged­he­tem meg, hogy pri­vát ki­rán­du­lá­so­kat tégy a bank­igaz­ga­tód­hoz. – Régi mo­so­lyá­val mo­soly­gott rám, könnye­dén, ked­ve­sen! – Gon­dos­kod­ni fo­gok róla, hogy kap­jál enni, és reg­gel vissza­jö­vök. Jó éj­sza­kát.

Ez­zel ki­ment, és be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót. Hal­lot­tam, amint meg­for­dít­ja a kul­csot a zár­ban, az­tán lép­tei el­tá­vo­lod­nak a fo­lyo­són.