2. Vacsora Bosie-nál

Hat­ra kel­lett vol­na Bo­san­qu­et-ék­hez men­nem, de a csúcs­for­ga­lom mi­att csak­nem fél órát kés­tem. Szá­mom­ra a sze­gény­ség­ben ez a leg­rosszabb, sor­ban áll­ni az au­tó­busz-meg­ál­ló­ban. De ha ez az ára an­nak, hogy ne kell­jen Peacock keze alatt dol­goz­nom, ak­kor szí­ve­sen meg­fi­ze­tem.

Né­hány hó­nap­pal ez­előtt, ami­kor pénz­ügyi hely­ze­tem kri­ti­kus­sá vált, meg­je­lent a Ti­mes-ban egy ap­ró­hir­de­tés, amely­ben há­zi­ta­ní­tót ke­res­tek. Vá­la­szol­tam rá, és nagy meg­le­pe­té­sem­re ki­de­rült, hogy a hir­de­tést Wal­ter Bo­san­qu­et, a mun­kás­pár­ti po­li­ti­kus adta fel. Bo­san­qu­et kül­ügy­mi­nisz­ter volt az utol­só mun­kás­pár­ti kor­mány­ban, most, per­sze, el­len­zék­ben van. Egy­re erő­sö­dő kam­pány in­dult, hogy ő le­gyen a párt ve­ze­tő­je, és ha a köz­vé­le­mény-ku­ta­tók nem té­ved­nek, ak­kor a csil­la­gok­ban az van meg­ír­va, hogy én egy jö­ven­dő mi­nisz­ter­el­nök al­kal­ma­zá­sá­ban áll­jak. Ilyes­fé­le gon­do­la­tok so­kat se­gí­te­nek, ami­kor az em­ber a busz­ra vár.

En­gem soha nem iz­ga­tott kü­lö­nö­seb­ben az an­gol po­li­ti­ka. A West­mins­ter Pa­lo­ta egy­mást vál­tó komp­ro­misszu­ma­i­nál job­ban ér­de­kelt az Ázsi­á­ban és Af­ri­ká­ban le­zaj­ló drá­ma. De Bo­san­qu­et fej­jel ki­ma­gas­lott az át­la­gos par­la­men­ti ve­zér­ürük kö­zül. Mi­előtt el­vál­lal­tam a há­zi­ta­ní­tós­ko­dást, utá­na­néz­tem egy nép­sze­rű vad­emecum-ban, ahol ez áll róla:

Mun­kás­szár­ma­zá­sa el­le­né­re – apja vas­mun­kás volt – Bo­san­qu­et min­den­fé­le tár­sa­ság­ba könnyen be­il­lesz­ke­dik. A kül­tel­ki is­ko­lá­ból ösz­tön­díj­jal ke­rült Cam­bridge-be, s min­dig jól érez­te ma­gát ér­tel­mi­sé­gi­ek tár­sa­sá­gá­ban, ami kis­sé gya­nús­sá is te­szi szür­kébb kol­lé­gái sze­mé­ben. Az ír pol­gár­há­bo­rú­ról írott köny­vét szak­mai kö­rök­ben a maga ne­mé­ben klasszi­kus mű­nek tart­ják…

Az ál­lás va­ló­sá­gos szi­ne­kú­ra volt. Heti négy óra, órán­ként öt gui­nea-jé­vel, hasz­nos in­jek­ció a de­fi­ci­tes Har­ris-költ­ség­ve­tés­nek. Hogy elv­ből-e vagy bölcs meg­fon­to­lás­ból, azt nem tud­tam el­dön­te­ni, de Bo­san­qu­et a he­lyi ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ba küld­te a fiát, és a gye­re­ket most kor­re­pe­tál­ni kel­lett. Barry­nak hív­ták, ti­zen­há­rom éves volt, és egész jól ki­jöt­tünk egy­más­sal. Egy ki­csit ha­son­lí­tott rám, eszes volt, de lus­ta.

Mrs. Bo­san­qu­et nyi­tott aj­tót. Kö­tényt hor­dott, de így is olyan kel­le­mes volt a kül­se­je, ami­lyen egy öt­ven­éves asszo­nyé csak le­het. Ro­man­ti­kus re­gé­nye­ket íro­ga­tott, ál­né­ven, és ma­ga­sabb tár­sa­dal­mi ré­teg­ből szár­ma­zott, mint a fér­je. Men­te­ge­tőz­ni kezd­tem a ké­sé­sért.

– Ó, ezért ne iz­gas­sa ma­gát. Ma­rad­jon itt va­cso­rá­ra, ha van ked­ve. Barry oda­fönn van, az­zal az át­ko­zott gi­tár­já­val. Hogy ha­lad a köny­vé­vel? – A vá­laszt már nem vár­ta meg, el­vet­te a ka­bá­to­mat, és ki­ro­hant a kony­há­ba. – Ma­rad­jon itt va­cso­rá­ra. Kell még egy fér­fi. Va­la­mi ég, ne is mond­jon sem­mit…

Bo­san­qu­et-ék a Hol­land Park­ban lak­tak, egy nagy és ké­nyel­mes, de nem fény­űző ház­ban. Ki­tű­nő íz­lé­sük volt. Min­den­fe­lé ké­pek és ré­gi­sé­gek, ki­tű­nő da­ra­bok, a lép­csőn Dufy- és Ma­tis­se-nyo­ma­tok kö­zött men­tem föl­fe­lé. Ügyes egyen­súlyt ala­kí­tot­tak ki: ele­gan­ci­át, hi­val­ko­dó gaz­dag­ság nél­kül.

Igen, gon­dol­tam, itt ma­ra­dok va­cso­rá­ra. Bo­san­qu­et va­ló­szí­nű­leg nem fog elő­ke­rül­ni, az Al­só­ház­ban lesz. Ami­óta föl­fo­ga­dott, egyet­len­egy­szer sem lát­tam, de úgy gon­do­lom, a leg­több do­log­ban egyez­ne a vé­le­mé­nyünk. Az el­vek em­be­re, már amennyi­re ez a po­li­ti­ká­ban le­het­sé­ges, alap­ve­tő­en li­be­rá­lis, nem túl­sá­go­san rab­ja a szo­ci­a­lis­ta dog­mák­nak – töb­bé-ke­vés­bé ez az én ál­lás­pon­tom is.

Barry szo­bá­ja már-már a pad­lá­son volt.

– Hel­lo, prof – üd­vö­zölt.

Lon­don­nak ezen a ré­szén biz­to­san száz meg száz ilyen Barry van, gon­dol­tam; a ha­juk hosszú, tele van­nak pat­ta­nás­sal, a ki­ej­té­sük fé­lig jasszos, fé­lig úri­gye­re­kes, és olyas­for­ma szo­bák­ban lak­nak, mint ez, le­me­zek, fal­ra tűz­kö­dött új­ság­ké­pek, gi­tár. Ész­re­vet­tem, hogy az ágya mel­lett ott he­ver a Ku­kac egyik szá­ma.

– Hel­lo, tök­fej – mond­tam.

A kö­vet­ke­ző órát III. György kül­po­li­ti­ká­já­nak meg­tár­gya­lá­sá­val töl­töt­tük, tő­lünk tel­he­tő­leg tit­kol­va a má­sik előtt, hogy mennyi­re nem ér­de­kel ben­nün­ket a téma. Az­tán hir­te­len eszem­be ju­tott va­la­mi. Meg­be­szél­tem Midgely­vel, hogy ta­lál­kozunk. Midgely köny­ve­lő a Dy­nat­rax gyógy­szer­gyár lon­do­ni köz­pont­já­ban, me­nyé­t­ar­cú, min­dig éhes­nek lát­szó fér­fi, aki a ku­dar­ca­i­ért mar­xis­ta po­li­ti­ká­ban ke­res vi­gaszt. A rend­szer re­pe­dé­sei után nyo­moz­va va­la­mi sö­tét do­log­ra buk­kant a Dy­nat­rax köny­ve­lé­sé­ben, és pos­tán el­küld­te ne­kem a fo­tó­kó­pi­á­kat. Mi­vel to­váb­bi rész­le­tek­re volt szük­sé­gem, meg­be­szél­tem vele, hogy az­nap este ta­lál­kozunk egy bel­vá­ro­si kocs­má­ban.

– A fe­né­be – mond­tam.

Barry meg­fe­nye­ge­tett az uj­já­val. – Ne ká­rom­kod­jon.

Ér­tet­le­nül néz­tem rá. – Nem, nem! Csak meg­ígér­tem, hogy meg­ke­re­sek egy ür­gét, va­la­mi ri­port ügyé­ben. Ó, hogy a fene… Itt kéne va­cso­ráz­nom a szü­lé­id­nél.

– Hát mond­ja meg neki, hogy nem ér rá. Men­jen csak, a fa­ter dol­go­zó­szo­bá­já­ban van a te­le­fon.

Le­ve­ze­tett egy eme­let­tel lej­jebb, egy nagy, köny­ves­pol­cok­kal teli szo­bá­ba. Jól kö­rül­néz­tem. A Bal­ol­da­li Könyv­klub na­rancs­sár­ga kö­te­te­i­nek hosszú so­rai a ra­di­ká­lis múlt­ra utal­tak. Az újabb köny­vek nagy­részt a kör­nye­zet­vé­de­lem­ről, a né­pes­ség nö­ve­ke­dé­sé­ről és a le­ve­gő- és víz­szennye­ző­dés­ről szól­tak. A kan­dal­ló­pár­ká­nyon fény­ké­pek: Bo­san­qu­et Be­van­nal, Bos­en­qu­et egyen­ru­há­ban, Chur­chill-lel, Bo­san­qu­et Bertrand Rus­sell-lel. Az egyik sa­rok­ban nagy könyv­ku­pac: Han­sard-féle par­la­men­ti jegy­ző­köny­vek. Mrs. Bo­san­qu­et az író­asz­tal­nál ült, pa­pír­ral és ce­ru­zá­val, va­la­mi di­ag­ra­mot raj­zolt, mint ké­sőbb ki­de­rült, a va­cso­ra ül­te­té­si rend­jét.

– Ó… el­né­zést – mond­tam, és ki­hát­rál­tam az aj­tón, mi­köz­ben ne­ki­men­tem Barry­nek.

De Mrs. Bo­san­qu­et fel­ug­rott, és át­hur­col­ko­dott egy má­sik asz­tal­hoz. – Ne is tö­rőd­jön ve­lem – mond­ta. – Ké­rem, csak te­le­fo­nál­jon nyu­god­tan. Hová a csu­dá­ba ül­tes­sem Mar­j­orie-t? Egyéb­ről se tud be­szél­ni, csak a lo­vak­ról.

Barry csak állt és vi­gyor­gott.

So­kat ügyet­len­ked­tem za­va­rom­ban, amíg ki­ke­res­tem a kocs­ma szá­mát, föl­hív­tam Midgelyt, és meg­mond­tam neki, hogy nem tu­dok el­men­ni. Ter­mé­sze­te­sen dü­hön­gött. Mint min­den in­for­má­tor, ő is biz­tos volt ben­ne, hogy az ő me­sé­jé­nél nincs na­gyobb szen­zá­ció. De mond­tam neki, hogy a fo­tó­kó­pi­ák már úgy­is ná­lam van­nak, és ha vissza­jö­vök Amsz­ter­dam­ból, majd fel­hí­vom.

– No – mond­ta Mrs. Bo­san­qu­et –, ak­kor igyunk egy kor­tyot. – Le­men­tünk a sza­lon­ba, ahol ki­töl­tött ne­kem egy ir­dat­lan nagy po­hár gint to­nik­kal. Szó­ra­ko­zott­nak lát­szott, ho­lott ré­ve­de­zé­se csak jól be­gya­ko­rolt szín­já­ték volt, amely há­rom dol­got kí­vánt a ven­dé­gek tu­do­má­sá­ra hoz­ni: “Én túl­sá­go­san in­tel­li­gens nő va­gyok ezek­hez a ház­tar­tá­si ro­bot­mun­kák­hoz”, de “mi szo­ci­a­lis­ták va­gyunk, te­hát nem tart­ha­tunk cse­lé­det”, ezért “le­het, hogy ez vagy az nem si­ke­rül, de én ezen nem iz­ga­tom ma­gam, így hát ma­guk se iz­gas­sák ma­gu­kat”. Ép­pen meg akar­tam cso­dál­ni a Wor­ces­ter-kan­csó­kat, ami­kor meg­szó­lalt a csen­gő, és a há­zi­asszony be­ve­ze­tett egy ősz fér­fit, aki túl­sá­go­san jól­öl­tö­zött volt, hogy­sem he­te­ro­sze­xu­á­lis le­he­tett vol­na.

– Des­mond, mit iszik? Stu­art, le­gyen már olyan drá­ga, sza­lad­jon ki a kony­há­ba, és hoz­zon egy kis je­get.

Mire vissza­ér­tem, a tár­sa­ság két újon­nan ér­ke­zett ven­dég­gel gya­ra­po­dott. Rá­juk is­mer­tem. Ches­ter­ton egy bul­vár­lap szer­kesz­tő­je, a fe­le­sé­gé­ről azt hí­resz­te­lik, hogy kis­sé nim­fo­má­ni­ás. Ches­ter­ton si­ke­res em­ber, föl­vit­te az új­ság pél­dány­szá­mát egy­mil­li­ó­ra. A fe­le­sé­ge egé­szen ked­vem­re való nő.

Újabb em­be­rek jöt­tek. Vissza­vo­nul­tam, és le­ül­tem egy sa­rok­ba. Egy­től egyig fü­tyül­tek rám, ész­re sem vet­tek. El­ső­nek Des­mond O’Ri­ord­han ér­ke­zett, a könyv­ki­adó, aki fő­leg szno­bok­nak való köny­ve­ket ad ki. Ép­pen ak­kor je­len­te­tett meg egy pa­zar ki­ál­lí­tá­sú köny­vet a pá­ri­zsi kom­mün tör­té­ne­té­ről, ar­ról kezd­tek el be­szél­get­ni.

– Pom­pá­san meg­csi­nál­tá­tok – mond­ta Ches­ter­ton­nak. – Eb­ből ki­fo­lyó­lag föl is ad­tunk még egy­pár hir­de­tést.

Ches­ter­ton ne­ve­tett, ki­lát­szott meg­le­he­tő­sen ápo­lat­lan fog­so­ra, amely nem­igen il­lett egyéb­ként ki­fi­no­mult meg­je­le­né­sé­hez. – Igyek­szünk, hogy min­den­ki meg le­gyen ve­lünk elé­ged­ve – mond­ta.

Mrs. Bo­san­qu­et ker­tész­ke­dés­ről be­szél­ge­tett Ches­ter­ton fe­le­sé­gé­vel. Barry el­pá­rol­gott. Kezd­tem unat­koz­ni:

Két újabb ven­dég ér­ke­zett, egy ke­res­ke­del­mi ban­kár meg a csi­nos, gyé­mán­tok­kal bo­rí­tott fe­le­sé­ge. A je­lek sze­rint min­den­ki is­mert min­den­kit.

A va­cso­ra pom­pá­san át volt gon­dol­va. Pá­colt fá­cán, fran­cia vö­rös bor, de a bor kan­csók­ban, hogy ne le­hes­sen tud­ni, mi­fé­le, egy­sze­rű por­ce­lán, nem túl sok ezüst, de per­sze gyer­tya­fény. Mint ki­de­rült, a mel­lé a hölgy mel­lé ke­rül­tem, akit egye­dül a ló­ver­seny ér­de­kelt. El­csi­cse­reg­te leg­utób­bi si­ke­re­it, me­sélt egy új klub­ról, ahol kom­pu­ter­rel tip­pe­lik a győz­tes pa­ci­kat, az­tán hir­te­len, ahogy az ilyes­fé­le nők szok­ták, té­mát vál­toz­ta­tott, és meg­kér­dez­te, hogy én mit csi­ná­lok.

Ép­pen el­kezd­tem rek­lá­mot csi­nál­ni a köny­vem­nek, ami­kor az asz­tal má­sik ol­da­lá­ról köz­be­szólt a ke­res­ke­del­mi ban­kár: – Mi van a TEB-bel?

Könnye­dén kér­dez­te, de lát­szott, hogy ér­dek­li a do­log.

– Most ír­tam róla egy köny­vet.

– Úgy irigy­lem ma­gát – csi­vi­telt a pa­ci­ba­rát hölgy. – Meg tud írni egy egész köny­vet. Akar egy ci­git?

Egyik ci­ga­ret­tát a má­sik után szív­ta, most két fo­gás közt gyúj­tott rá. Ami­kor be­csuk­ta a szá­ját, hogy meg­szív­ja a ci­ga­ret­tá­ját, a ban­kár újra hoz­zám for­dult: – És mi­ért ép­pen a Transz-Egyen­lí­tő­i­ről?

– Ér­de­kel – mond­tam. – Ahogy Dél-Ame­ri­ká­ban mű­köd­nek, pél­dá­ul.

– Hogy érti ezt?

– Hát azt hi­szem, ez tu­laj­don­kép­pen a meg­vesz­te­ge­tés egy faj­tá­ja. A po­li­ti­ku­sok­kal.

A ban­kár el­mo­so­lyo­dott, ud­va­ri­as, régi-eto­ni mo­sollyal. – Mind­nyá­junk­nak szük­sé­günk van ma­gas ál­lá­sú ba­rá­tok­ra – mond­ta, és ra­vasz­kod­va Mrs. Bo­san­qu­et-re pil­lan­tott. Az asszony az asz­tal­fő­re is te­rí­tett, arra az eset­re, ha a fér­jé­nek si­ke­rül­ne el­lóg­nia a vi­tá­ról. Fura volt, hogy ez az üres szék mennyi­re ural­ko­dott a szo­bán.

– Wal­ter azt mond­ja, hogy a kö­vet­ke­ző mun­kás­pár­ti kor­mány­nak ránc­ba kell szed­nie a Cityt – mond­ta az asszony lo­já­li­sán.

– Min­den mun­kás­pár­ti po­li­ti­kus ezt mond­ja, ami­kor el­len­zék­ben van – rep­li­ká­zott a ban­kár, és vissza­for­dult hoz­zám. – Sze­ret­ném tud­ni, mi­ért ér­dek­li ma­gát annyi­ra a Transz-Egyen­lí­tői? Mit akar írni róla a köny­vé­ben?

Rö­vi­den össze­fog­lal­tam neki, ő meg, ami­kor a nők fel­kel­tek az asz­tal­tól, ko­moly ke­reszt­kér­dé­sek alá fo­gott. A töb­bi fér­fi is be­kap­cso­ló­dott a be­szél­ge­tés­be, ami kez­dett bí­ró­sá­gi tár­gya­lás­ra em­lé­kez­tet­ni. Des­mond, a ki­adó, vo­na­kod­va ugyan, de haj­lan­dó­nak mu­tat­ko­zott el­ol­vas­ni a köny­vet, mire mond­tam neki, hogy lép­jen érint­ke­zés­be Peacock­kal. Meg­pró­bál­tam azt a be­nyo­mást kel­te­ni, mint­ha Lon­don­ban min­den­ki tör­né ma­gát a köny­vem után.

Ami­kor a Har­so­ná-t meg­em­lí­tet­tem, a ban­kár kez­dett ki­fe­je­zet­ten kel­le­met­len­né vál­ni, fe­jem­hez vag­dos­ta a TEB nye­re­ség­ada­ta­it, és hogy ez mennyi­vel já­rul hoz­zá fi­ze­té­si mér­le­günk egyen­sú­lyá­hoz. Ami­vel azt akar­ta mon­da­ni, hogy ha­za­fi­at­lan tett egy ilyen si­ke­res vál­la­la­tot meg­tá­mad­ni.

Ches­ter­ton volt az egyet­len, aki mel­lém állt. Két po­hár por­tói után ál­lást kí­nált ne­kem, de vissza­uta­sí­tot­tam. Nem tud­tam el­vi­sel­ni azt a ré­mes fog­so­rát.