6. Bújócska

Ab­la­kot nyi­tot­tam, az­tán kö­rül­néz­tem. A kan­dal­ló­ban ci­ga­ret­ta­ha­mu. Az il­le­tő ivott egy kis whis­kyt, és nem csa­var­ta vissza az üveg­re a te­te­jét, be­le­pi­silt a vé­cém­be, de el­mu­lasz­tot­ta le­húz­ni, így az­tán az egész la­kás bűz­lött a whis­ky­től, a ha­mu­tól meg a pi­si­től, akár egy ócs­ka le­buj.

De nem hi­ány­zott sem­mi. Amennyi­re meg tud­tam ál­la­pí­ta­ni, még csak meg sem boly­gat­tak sem­mit.

Gyön­ge vi­gasz. Rá­jöt­tem, az ilyen be­to­la­ko­dá­sok­ban az a leg­rosszabb, hogy oda a ma­gán­élet szent­sé­ge. Kö­rül­be­lül olyan biz­ton­sá­go­san érez­tem ma­gam az ott­ho­nom­ban, mint az eső­vé­dő tető alatt egy busz­meg­ál­ló­ban. At­tól kezd­ve nem sze­ret­tem töb­bé ezt a la­kást, és még a nyá­ron el is köl­töz­tem Not­ting Hill­be.

Túl fá­radt vol­tam ah­hoz, hogy gon­dol­kod­jam. Be­csó­kol­tam, ami még meg­ma­radt a whis­ky­ből, az­tán ru­hás­tól el­alud­tam.

Más­nap reg­gel fel­hív­tam Midgelyt a Dy­nat­rax­nál. Elő­lép­tet­ték, be­ke­rült az igaz­ga­tó­ta­nács­ba, a déli kör­zet ke­res­ke­del­mi igaz­ga­tó­ja lett, és tud­ni se akart töb­bé ró­lam.

– Fe­lejt­se el, egy­sze­rű­en fe­lejt­se el, és kész.

Un­dor­ral csap­tam le a te­le­font. Kény­te­len-kel­let­len tu­do­má­sul vet­tem, hogy a Dy­nat­rax-ri­port­nak ez­zel vége. Írá­sos bi­zo­nyí­té­kok vagy egy vál­la­la­ton be­lü­li tanú nél­kül még a Ku­kac-nak sem ad­ha­tom el a szto­rit.

Erre a má­sik mun­ká­mat kezd­tem vol­na fut­tat­ni, de fur­csa mó­don na­gyon ne­héz lett el­süt­ni. Szó sem volt ud­va­ri­at­lan­ság­ról, a ba­rá­tok sem for­dí­tot­tak há­tat, egy­sze­rű­en az tör­tént, hogy az elő­ző­leg ki­éhe­zett szer­kesz­tők egye­tem­le­ge­sen rá­jöt­tek, hogy teli van­nak ri­por­tanyag­gal. Peacock le­vél­ben írta meg, hogy nem tud­ja le­hoz­ni a TEB-köny­vet a Har­so­ná-ban, mert “nem ad tel­jes ké­pet a kon­szern te­vé­keny­sé­gé­ről”, de át­kül­di a kéz­ira­tot O’Ri­ord­han­nak, ahogy kér­tem. Föl­hív­tam Des­mon­dot, de a hü­lye vén buzi sza­bad­ság­ra ment, és a tit­kár­nő­jé­nek nem mon­dott sem­mit.

Kezd­tem lis­tá­ba szed­ni az iro­dal­mi ügy­nök­sé­ge­ket.

A ká­bí­tó­szer­ügy­ben egy da­ra­big nem­igen tör­tént sem­mi. A tör­vény mal­mai ap­ró­ra őröl­nek ugyan, de rop­pant las­san. Ma­yer meg­bí­zott egy Lo­gan nevű de­tek­tí­vet, hogy ke­rít­se elő a re­pü­lő­gép­ről azt a bi­zo­nyos ta­nút, és buz­gón gyűj­tö­get­te azo­kat az em­be­re­ket, akik haj­lan­dók ta­nús­kod­ni az én fedd­he­tet­len és tör­vény­tisz­te­lő jel­le­mem­ről. Egész im­po­záns lis­ta ke­re­ke­dett ki be­lő­lük.

A ka­rá­csonyt Corn­wall­ban töl­töt­tem a né­ni­kém­nél, az­tán, ami­kor ha­za­jöt­tem, szom­ba­ton ki­men­tem High­bu­ry­be, a Chelsea-meccs­re. Azon az es­tén ép­pen újra meg­néz­tem a meccset a té­vén. A csa­tá­rok a kép­er­nyőn, ha le­het, még rosszab­bak vol­tak, s hogy eny­hít­sem efö­löt­ti bá­na­to­mat, ki­nyi­tot­tam egy üveg för­tel­mes vö­rös bort. A te­le­fon ak­kor szó­lalt meg, ami­kor a Chelsea ép­pen be­kap­ta a má­so­dik du­gót.

– Hé, api, te ki­húz­tad a gyu­fát.

– Te stri­ci! – üvöl­töt­tem, de ő nyu­godt ma­radt. A hang­ja után ítél­ve fé­lig ré­szeg le­he­tett a ká­bí­tó­szer­től.

– Oké, oké – mond­ta –, te nem tudsz min­dent.

– Hogy az is­ten­be tud­nék. A bü­dös franc­ba, Ar­buth­not, ezért en­gem le­sit­tel­het­nek. – Ki­csit én is be vol­tam szí­va.

– Ide fi­gyelj, api, én na­gyon saj­ná­lom. Sze­ret­nék ne­ked se­gí­te­ni, becs­szó­ra.

– Nagy lé­lek vagy.

– Nyu­gi, nyu­gi. Fi­gyelj ide, gon­dol­kod­tam a dol­gon…

– Hol vagy most?

– Kik a te el­len­sé­ge­id, Har­ris? Tar­toz­nak ne­kem, egy cso­mó do­hányt ki­húz­tak a zse­bem­ből.

Sem­mi más nem ju­tott eszem­be, csak az, hogy be­szél­tet­nem kell. Akár­mi­lyen kép­te­le­nül hang­zik, az a bo­nyo­lult rög­esz­mém tá­madt, hogy a rend­őr­ség eset­leg le­hall­gat­ja a vo­na­la­mat, le­nyo­moz­za a hí­vást, és még te­le­fo­ná­lás köz­ben el­kap­ja Ar­buth­no­tot. – Ta­lál­kozzunk va­la­hol, és be­szél­jük ezt meg – mond­tam. – Hát­ha meg tu­dunk egyez­ni.

– Ezt kí­nál­tam fel én is. Al­kut.

– Mi­cso­dát? Nem ér­tem.

– Le­het, hegy nem tet­szik ne­kik a köny­ved. Fe­lejtsd el azt a köny­vet, api. Ma­radj kö­tet­len.

Ma­rad­jak kö­tet­len! Ez a kép­te­len ta­nács az­tán tény­leg ki­bo­rí­tott. Kö­nyö­rög­ni kezd­tem neki: – Art­buth­not, fi­gyelj ide. Én meg­ér­tem a hely­ze­te­det, nem azt aka­rom, hogy be­mártsd sa­ját ma­ga­dat. De szük­sé­gem van va­la­mi bi­zo­nyí­ték­ra, akár­mi­re. A zser­nyá­kok egy sza­va­mat se hi­szik el.

A drót má­sik vé­gén néma csend. Szin­te hal­lot­tam, hogy mo­co­rog a lel­ki­is­me­re­te, de azt is lát­tam, hogy re­meg a ke­zem.

– Mi­kor lesz a tár­gya­lás? – kér­dez­te vé­gül.

– Há­rom hét múl­va.

– Ne hü­lyés­kedj! Oké, meg­pró­bá­lok va­la­mit. Csak nyu­gi.

– Itt meg­ta­lálsz.

– Oké. Le­tet­te a kagy­lót.

Még min­dig re­meg­tem. Töl­töt­tem ma­gam­nak egy po­hár­ral, és föl­hív­tam Ma­yert. Éj­fél már el­múlt, de még ví­gan fönn volt. Azt mond­ta, hall­gat­ja a Fi­de­lió-t. Kí­ván­csi let­tem vol­na, al­szik-e egy­ál­ta­lán va­la­ha.

El­is­mé­tel­tet­te ve­lem a be­szél­ge­tés min­den rész­le­tét. Nem gon­dol­ta vol­na, hogy Ar­buth­not ilyen po­fát­lan lesz. Meg­kér­dez­tem, tud­nék-e va­la­mit csi­nál­ni, de ő azt ta­ná­csol­ta, ma­rad­jak vesz­teg.

– Csak ab­ban re­mény­ked­he­tünk, hogy még­is elő­ke­rül.

Utá­na két hé­tig nem tör­tént sem­mi. Des­mond vissza­küld­te a köny­ve­met, az­zal, hogy “saj­ná­lom, ez nem ne­künk való”, így az­tán meg­pró­bál­koz­tam egy na­gyobb ki­adó­val. Lön­csöl­tem egy iro­dal­mi ügy­nök­kel. A Chelsea vissza­esett a má­so­dik hely­re a baj­nok­ság­ban.

Az­tán egy szép na­pon, egy hét­tel a tár­gya­lás előtt, fel­hí­vott Char­lie. Azt mond­ta, van egy öt­le­te, és sze­ret­ne ta­lál­koz­ni ve­lem, így az­tán meg­be­szél­tük, hogy az­nap este össze­fu­tunk. Mi­vel te­le­fo­non nem volt haj­lan­dó sem­mit sem mon­da­ni, fo­gal­mam sem volt róla, mit for­gat a fe­jé­ben, de fel­té­te­lez­tem, hogy meg­ta­lál­ta Ar­buth­no­tot, és egész nap iz­gul­tam.

Gor­ton me­sélt ne­kem egyet-mást Char­lie-ról. Char­lot­te Mas­sing­ham­nek hív­ják, és az övé fél Nort­hum­ber­land. Bo­lon­dul az aszt­ro­ló­gi­á­ért, és af­fé­le he­lyet­tes se­géd­tit­kár­nő­ként mű­kö­dik a Ku­kac-nál. Első kocs­mai ta­lál­ko­zá­sunk óta lát­tam is őt ott egy­szer-két­szer, fen­ső­sé­ge­sen vi­sel­ke­dett, har­sá­nyan ne­vet­gélt, és va­la­mi hosszú, fe­ke­te le­ber­nye­get vi­selt. Azt hí­resz­tel­ték, hogy fű­vel-fá­val le­fek­szik, de Gor­ton azt mond­ta, ez sze­men­sze­dett ha­zug­ság, na­gyon is vá­lo­ga­tós.

Gor­ton ren­des hap­si. Meg is tet­tem vég­ren­de­le­tem vég­re­haj­tó­já­nak. Uta­sí­tot­tam a ban­ko­mat, hogy ha en­gem le­puf­fan­ta­nak az ut­cán, küld­jék el neki a TEB-kéz­ira­tot. Ő ezt rém vic­ces­nek tar­tot­ta, azt mond­ta: – El fo­gom éget­ni, apa­fej, ami­lyen gyor­san csak tu­dom –; de tud­tam, hogy ad­dig nem nyu­god­na, amíg nyom­ta­tás­ban nem lát­ná. Eb­ben az idő­szak­ban tö­mött mun­ká­val, és töb­bet fi­ze­tett, mint amennyit meg­en­ged­he­tett vol­na ma­gá­nak.

Tar­toz­tam neki va­la­mi kéz­irat­tal, át­vit­tem hát neki az­nap dél­után. Kor­rek­tú­ra­he­gyek közé te­met­kez­ve ta­lál­tam. Szen­zá­ci­ós híre volt szá­mom­ra. Egy bi­zo­nyos va­la­ki lá­to­ga­tást tett nála.

– Kis segg­du­gasz hap­si… fe­ke­te haj, bí­bor­szín szem­üveg.

– Ez ő! – ki­ál­tot­tam fel.

Gor­ton el­kezd­te ököl­lel ver­ni a hom­lo­kát. – Ne ha­ra­gudj, apa­fej, nem esett le a tan­tusz.

– Mit akart?

– Azt mond­ta, hogy a ba­rá­tod. Meg­kér­dez­te, mibe ütöt­ted bele az or­ro­dat, vett egy­pár régi szá­mot, az­tán el­ment. Ja, és üze­ne­tet is ha­gyott.

Át­nyúj­tott egy bo­rí­té­kot. Föl­tép­tem, és el­ol­vas­tam a Ku­kac cikk­vissza­uta­sí­tó kár­tyá­já­nak há­tá­ra fir­ká­it üze­ne­tet: Pe­dzem már. Csak nyu­gi. H. A.

– Az any­ját!… – mond­tam. – Hát nem el­sza­lasz­tot­tam? – Újra el­ol­vas­tam a cé­du­lát. – Ez meg mit akar je­len­te­ni? Pe­dzi már, mit?

Gor­ton mér­ge­lő­dött, ma­gát hi­báz­tat­ta. – Hadd hív­ja­lak meg egy kis pi­á­ra – mond­ta, és át­vo­nul­tunk a szem­köz­ti kocs­má­ba.