1. A Harsona

No­vem­ber első va­sár­nap­ján ér­tem vissza Lon­don­ba. Szer­da, lett, mire úgy érez­tem, elég­gé ki­pi­hen­tem már ma­gam ah­hoz, hogy fel­ke­res­sem a Va­sár­na­pi Har­so­ná-t. Ez volt az a nap, ami­kor a ba­jok el­kez­dőd­tek. Ott­hon kel­lett vol­na ma­rad­nom.

Elő­ző­leg Corn­wall­ban vol­tam, a Transz-Egyen­lí­tői Bá­nya RT-ről írott köny­ve­met pró­bál­tam va­la­mi­fé­le for­má­ba ön­te­ni. Vas­kos könyv volt, ahogy a vi­lág egyik leg­na­gyobb bá­nya­vál­la­la­tá­hoz il­lik, és le­lep­le­ző cél­lal ír­tam: azt akar­tam be­mu­tat­ni, ho­gyan vá­sá­rolt meg a TEB po­li­ti­ku­so­kat, hogy meg­sze­rez­ze ma­gá­nak a leg­jobb kon­cesszi­ó­kat. Most már sem­mi más­ra nem volt szük­sé­gem, csak ki­adó­ra, meg va­la­ki­re, aki meg­ve­szi a foly­ta­tó­la­gos köz­lés jo­gát. A Har­so­ná-ra gon­dol­tam.

Sose vol­tam ki­fe­je­zet­ten per­so­na gra­ta a Har­so­ná-nál. Elég sok írá­so­mat köz­lik, de rend­sze­rint a szí­nes mel­lék­let­ben, ahol cik­ke­im ha­tá­sát né­mi­leg tom­pít­ja a sok por­no­gráf hir­de­tés. Ha el akar­ják ha­tá­rol­ni ma­gu­kat tő­lem, gyak­ran, így sze­re­pel­tet­nek: Egy egyé­ni vé­le­mény – STU­ART HAR­RIS. Hogy az ol­va­sók tud­ják: a szer­kesz­tők nem oszt­ják az én ci­ni­kus né­ze­te­i­met.

Az­zal gya­nú­sí­ta­nak to­váb­bá, hogy plety­ká­lok ró­luk a Ku­kac-nak. Amit néha meg is te­szek. De nem én va­gyok az egyet­len.

Nyir­kos, sö­tét nap volt. A Har­so­na rút üveg­hom­lok­za­tán a leg­több ab­lak­táb­la mö­gött égett a lám­pa, pe­dig még kora dél­után volt. Ami­kor be­men­tem az au­to­ma­ta aj­tón, nyo­masz­tó ér­zés fo­gott el, mint ren­de­sen. Az elő­csar­nok úgy ki van cif­ráz­va, mint va­la­mi az­ték temp­lom; egyet­len pil­lan­tást elég vet­ni rá, és az em­ber már­is ké­tel­ked­ni kezd a Har­so­na egész kon­cep­ci­ó­já­ban. A por­tás gya­na­kod­va bá­mult rám üveg­ka­lic­ká­já­ból, ami­kor át­vág­tam a már­vány­pad­lós elő­csar­no­kon, pe­dig már leg­alább száz­szor meg­for­dul­tam a ház­ban.

Hogy elé­be vág­jak min­den eset­le­ges konf­lik­tus­nak, úgy lép­del­tem, el mel­let­te, hogy rá se néz­tem, és uzs­gyi, be­ug­rot­tam a lift­be. Mi­vel lel­ki­leg még nem vol­tam tel­je­sen fel­ké­szül­ve, hogy szem­be­néz­zek a fő­szer­kesz­tő­vel, ki­száll­tam a má­so­dik eme­le­ten, és be­néz­tem a “hát­tér­anyag” iro­dá­já­ba. A “hát­te­re­sek” vég­zik azo­kat a bö­hönc nagy “mély­sé­gi” vizs­gá­la­to­kat, ame­lyek ré­vén a Har­so­na a leg­ol­vas­ha­tat­la­nabb új­ság az egész Fle­et Stree­ten.

Per­sze, azért ez így nem egé­szen fair. Eszük van ezek­nek a “hát­te­re­sek­nek”, ha hal­ha­tat­lan pró­zát nem is tud­nak írni. Haj­lan­dók to­váb­bá – ha mu­száj – hó­na­po­kat szen­tel­ni egy-egy bo­nyo­lult, ám pisz­kos ügy fel­de­rí­té­sé­re, ami a leg­több ri­por­ter­nek meg­ha­lad­ná az ere­jét. Néha én is be­se­gí­tek ne­kik, per­sze, sza­bad­úszó ala­pon. Mind együtt jár­tak Ox­ford­ba, és min­den kül­ső em­ber­rel érez­te­tik, hogy kí­vül tá­ga­sabb, de ha nagy fo­gást akar­nak, né­hány hoz­zám ha­son­ló ama­tőrt is oda­en­ged­nek a le­lő­hely­re. Ilyen­kor se­gít­he­tünk át­szi­tál­ni a sze­me­tet.

Ami­kor be­men­tem, csak Bur­gess volt az iro­dá­ban, író­asz­ta­lá­ra ra­kott láb­bal ül­dö­gélt, whis­kyt szo­po­ga­tott, és az Em­ber­rab­lók-at ol­vas­ta.

– Har­ris, vén csi­bész!

Nagy len­dü­let­tel le­vet­te a lá­bát az asz­tal­ról, és elő­sze­dett még egy po­ha­rat.

Bur­gess a “hát­te­res” cso­port ve­ze­tő­je. Ox­ford­ból a Kincs­tár­hoz ke­rült, de nem bír­ta el­vi­sel­ni a nyil­vá­nos­ság hi­á­nyát, ezért át­ment a Har­so­ná-hoz. Pom­pás il­luszt­rá­ci­ó­ja az új­ság­író klasszi­kus di­lem­má­já­nak: sze­ret­né be­fo­lyá­sol­ni az ese­mé­nye­ket, de soha éle­té­ben nem vol­na ké­pes köz­hi­va­talt vál­lal­ni. Bur­gess­nek csak a ha­ta­lom szá­mít. Egy­re csak azok­ról az em­be­rek­ről be­szél, aki­ket a “hát­tér” va­la­me­lyik nyo­mo­zá­sa tönk­re­tett – az ő sza­va­já­rá­sa sze­rint: “sze­mét­ko­sár­ba do­bott.” Hosszú, hó­ri­hor­gas em­ber, csu­pa bű­báj, és nincs szik­rá­nyi íz­lé­se sem. Ri­kí­tó, vi­rá­gos in­ge­ket hord, fil­lé­re­kért, ki­áru­sí­tá­so­kon sze­di össze őket.

– Hol vol­tál? – kér­dez­te.

– Corn­wall­ban. Ír­tam egy köny­vet a TEB-ről.

– Te stri­ci! – Or­de­nár­én vi­gyor­gott, és rá­gyúj­tott egy ci­ga­ril­ló­ra. Szem­mel lát­ha­tó­lag nem volt va­la­mi zsú­folt nap­ja.

– Jöt­tem el­kó­tya­ve­tyél­ni a foly­ta­tó­la­gos köz­lés jo­gát – mond­tam.

Bur­gess rág­csál­ta a szi­var­ja vé­gét, mint va­la­mi ban­di­ta, az­tán el­kez­dett füst­ka­ri­ká­kat fúj­ni. Néha már arra gon­dol­tam, csak azért do­hány­zik, hogy ezt a trükk­jét fi­tog­tat­has­sa. – Gon­do­lom, a köny­ved­nek nem ki­mon­dot­tan ba­rát­sá­gos a hang­ne­me. Már­mint a cég­gel szem­ben.

– Nem ki­mon­dot­tan. Mit gon­dolsz, ér­de­kel­he­ti Peacoc­kot?

Peacock a fő­szer­kesz­tő.

Bur­gess el­fin­to­ro­dott. – Eset­leg. At­tól függ, mennyi­re fe­lej­tet­te el azt a kis cik­ket a Ku­kac­ban a költ­ség­szám­lá­já­ról. Azt hi­szi, hogy tő­led szi­vár­gott ki.

– Egy tú­róst.

– El­hi­szem. De tu­dod, hogy ő mi­lyen.

Tud­tam. Le­haj­tot­tam a whis­kyt, és úgy érez­tem, most már ké­pes le­szek szem­be­néz­ni Peacock­kal. – Most már itt­hon le­szek, ha van va­la­mi me­lód a szá­mom­ra – mond­tam. – Kösz a piát.

Peacock iro­dá­ja a kö­vet­ke­ző eme­le­ten volt. Pa­za­rul be­ren­de­zett he­lyi­ség, sző­nyeg­gel és egy cer­be­rus tit­kár­nő­vel, aki tüs­tént meg­kér­dez­te tő­lem, hogy meg van-e be­szél­ve.

– Ööö… hát meg­be­szél­ve ép­pen nincs…

Be­szólt a han­gos­te­le­fo­non. Vá­la­szul uga­tás hal­lat­szott: – Stu­art Har­ris? Na jó, küld­je be.

Peacock úgy állt fel az író­asz­ta­la mö­gül, mint egy is­ko­la­igaz­ga­tó. Je­len­ték­te­len kis em­ber­ke, uga­tó hang­ja van és űzött te­kin­te­te. Gyak­ran lát­ni ilyet a te­le­ví­zió és a saj­tó ma­ga­sabb kö­re­i­ben. Agyon­haj­szolt­ság vagy kol­le­gi­á­lis gya­nak­vás okoz­za-e, nem tu­dom, de ezek az em­be­rek mi­nél ma­ga­sabb­ra emel­ked­nek, an­nál ne­u­ro­ti­ku­sab­bá vál­nak. Még va­la­ki volt nála, be­mu­tat­ta: – A köz­gaz­da­sá­gi ro­vat ve­ze­tő­je – az­tán vissza­evic­kélt az író­asz­ta­la mögé.

– Nos, Har­ris, mit te­he­tek ma­gá­ért? Kis­elő­adást tar­tot­tam neki a könyv­ről és azok­ról a köl­csö­nös elő­nyök­ről, ame­lyek a Har­so­ná-ban való foly­ta­tá­sos köz­lé­sé­ből szár­maz­ná­nak.

Nagy meg­le­pe­té­sem­re a má­sik fic­kó be­le­ütöt­te az or­rát a do­log­ba. Könnyed han­gon meg­em­lí­tet­te, hogy a köz­gaz­da­sá­gi ro­vat nagy cik­ket ter­vez a TEB-ről, és a jövő hé­ten két ri­por­ter a TEB költ­sé­gén Zam­bi­á­ba re­pül. Peacock úgy bá­mult rá, mint­ha azon tű­nőd­ne, hi­het-e a sze­mé­nek, tény­leg ott van-e ez az em­ber. Az­tán vissza­for­dult hoz­zám. – Néz­ze, Har­ris, hagy­ja itt a tit­kár­nőm­nél, az­tán majd fel­hí­vom, ha lesz időm be­le­kuk­kan­ta­ni. Van be­lő­le má­sod­pél­dá­nya?

– Igen.

Az iga­zat meg­vall­va, annyi­ra fél­tem, hogy eset­leg el­ve­szí­tem a kéz­ira­tot, hogy le­tét­be he­lyez­tem a ban­kom­ban.

– Ak­kor jó – mond­ta Peacock. – Hát vi­gyáz­zon rá, ezt meg, amint tud­juk, vissza­küld­jük ma­gá­nak.

Ki­ol­da­log­tam. Le­fe­lé me­net be­néz­tem Bur­gess­hez, hogy ki­sír­jam ma­gam.

– Kéne sze­rez­ned ma­gad­nak egy ügy­nö­köt – mond­ta.

– Igen – fe­lel­tem. Min­den­ki foly­ton ezt mon­do­gat­ja ne­kem. – Mel­les­leg me­gyek Amsz­ter­dam­ba.

– Iga­zán?

– Még­hoz­zá egy jól meg­ér­de­melt gör­be ví­kend­re. Mondd meg Peacock­nak, ha érint­ke­zés­be akar lép­ni ve­lem, a jövő hé­ten már itt­hon le­szek.

Bur­gess újabb szi­var­ra gyúj­tott, ép­pen le­ha­rap­ta a vé­gét. – Hát erezd jól ma­gad. Vi­gyázz, ne­hogy föl­szedj egy trip­pert.

Bur­gesst azért le­het sze­ret­ni, ha az em­ber tu­do­má­sul ve­szi, hogy mi­lyen gusz­tus­ta­lan frá­ter.