16. John Harvey feltételei

Ma­yer éb­resz­tett föl, va­la­mi­kor dél­után. Le­ült az ágyam szé­lé­re, és ér­dek­lő­dött a hogy­lé­tem fe­lől. Azt mond­tam, job­ban va­gyok, ami igaz is volt. Az ál­mos ká­bult­ság el­múlt. Rám mo­soly­gott és meg­ve­re­get­te a ta­ka­rón át a lá­ba­mat. – Re­mek – mond­ta –, re­mek.

– Mi ez a hely? – kér­dez­tem.

– Egy ve­ze­tő-to­vább­kép­ző. Min­den év­ben le­jö­vök egy­szer-két­szer hét vé­gén, elő­adást tar­ta­ni. Egy ha­ve­rom ve­ze­ti.

– Az a golf­nad­rá­gos muk­só?

– Aha, szó­val nem is vol­tál olyan kába, mint ahogy gon­dol­tuk. Igen, ő az.

– God­frey.

– Igen, God­frey. – Elő­szed­te a do­hány­zacs­kó­ját. – Mi­ért, mit gon­dol­tál, hol vagy?

– Di­li­ház­ban.

Ra­ga­dós volt a ne­ve­té­se. Har­sá­nyan rö­hö­gött, ránc­ba sza­ladt az arca, és ki­lát­szot­tak gon­do­san rend­ben tar­tott fo­gai. A vi­dé­ki sze­re­lé­sét hord­ta: tví­döl­tönyt, ne­héz, bar­na nyers­bőr ba­kan­csot. A tár­gya­lás előt­ti hé­ten sí­el­ni ment, még min­dig szé­pen le volt sül­ve. Az ju­tott eszem­be, mennyi­re vonz­hat­ja a nő­ket a gön­dör fe­ke­te ha­já­val, a ren­dít­he­tet­len ön­bi­zal­má­val, a fi­zi­kai bá­já­val. De a je­lek sze­rint a nők nem sok sze­re­pet ját­szot­tak az éle­té­ben.

Az­nap este csön­des volt és hall­ga­tag, de én már éber vol­tam, és be­szél­get­ni akar­tam. Meg­kér­dez­tem tőle, mi tör­tént Har­vey­val, a ta­núnk­kal. Erre föl­állt, oda­ment az ab­lak­hoz, és el­gon­dol­kod­va bab­rál­gat­ta a do­hány­zacs­kó­ját. – Be­szél­tem vele – mond­ta.

– Nem jött el.

– Nem.

– Mi­ért nem?

Ma­yer ha­bo­zott. Hát­ra­for­dí­tot­ta a fe­jét, és úgy né­zett rám, mint­ha meg­jegy­zé­se­i­nek ha­tá­sát pró­bál­ná le­mér­ni. – Azt hi­szem, fél.

– Fél? Fél? Pró­bál­ná csak ki, mi­lyen a ki­lá­tás ar­ról a ro­hadt vád­lot­tak pad­já­ról…

– No ide fi­gyelj, öre­gem – ki­vet­te a pi­pát a szá­já­ból, és szi­go­rú­an meg­fe­nye­ge­tett vele –, sose tu­dunk ki­húz­ni té­ged eb­ből a sla­masz­ti­ká­ból, ha foly­ton el­ve­szí­ted az ön­ural­ma­dat.

– Ne ha­ra­gudj. Egy ki­csit fu­rán ér­zem ma­ga­mat. Te ad­tál be ne­kem va­la­mi pi­ru­lá­kat?

– Naná. Üvöl­töt­tél, mint egy der­vis.

– Tel­je­sen le­tag­lóz­tak.

– Az volt a cél – mo­soly­gott Ma­yer, és kezd­te meg­töm­ni a pi­pá­ját. El­ké­pesz­tő ügyes­ség­gel rak­ta a do­hányt a zacs­kó­ból a pi­pá­ba.

– Mi­kor ér­tünk ide? – kér­dez­tem.

– Teg­nap éj­jel. Én ve­zet­tem, te alud­tál. Kö­dö­sen rém­lett az ér­ke­zé­sünk: ko­vá­csolt­vas kapu, ro­do­dend­ro­nok a ref­lek­tor fé­nyé­ben, egy kéz föl­se­gít a lép­csőn.

– Har­vey­ról kezd­tél be­szél­ni. Mi­től fél?

– Nem tu­dom biz­to­san – mond­ta Ma­yer las­san.

– De nél­kü­le pác­ban va­gyunk.

Ma­yer a szá­já­ba dug­ta a pi­pát, és ko­mo­ran bó­lin­tott. – At­tól tar­tok, ez az igaz­ság.

– No és ak­kor?

Ma­yer nem szólt sem­mit, csak bá­mult ki­fe­lé az ab­la­kon. Már kezd­tem hoz­zá­szok­ni ezek­hez a hall­ga­tá­sa­i­hoz, de azért min­dig ide­ge­sí­tet­tek. Min­den­eset­re meg­ta­nul­tam, hogy ne za­var­jam, úgy­is med­dő do­log volt ilyen­kor szól­ni hoz­zá; csak a bel­ső hang­ra fi­gyelt, és csak ak­kor szó­lalt meg, ami­kor ő akart.

De az­nap nem volt ked­vem ezt ki­vár­ni. – Te úgy gon­do­lod, hogy ke­ze­lés­be vet­ték, ugye?

Ma­yer éles pil­lan­tást ve­tett rám. Össze­haj­to­gat­ta a do­hány­zacs­kót, de nem szó­lalt meg. Jól van, gon­dol­tam, ott egyen meg a fene. Elő fo­gom neki adni az el­mé­le­te­met, akár ne­vet­sé­ges, akár nem. Va­la­ki rá­má­szott Har­vey­ra, és az csak a Transz-Egyen­lí­tői le­het.

De mi­előtt meg­nyik­kan­hat­tam vol­na, Ma­yer ki­vet­te a szá­já­ból a pi­pát, és meg­szó­lalt. – Mond ne­ked va­la­mit az a név, hogy Dy­nat­rax?

– Dy­nat­rax?

– Ühüm.

– Igen… gyógy­szer­ké­szít­mé­nye­ket gyár­ta­nak… an­ti­bé­bi-pi­ru­lát, orr­csöp­pet.

– Volt va­la­ha va­la­mi dol­god ve­lük?

– Ööö… most, hogy mon­dod, igen, de nem ér­tem…

– Mondd csak el, mi is volt az?

– An­nak most már jó ide­je. Volt egy pasi a köz­pont­juk­ban… Midgely. El­kül­dött ne­kem egy­pár fő­köny­vi ki­vo­na­tot, azt ál­lí­tot­ta, hogy csa­lás van ben­nük. Úgy volt, hogy majd meg­ma­gya­ráz­za, de az­tán be­ijedt.

Ma­yer vissza­jött az ab­lak­tól, és le­ült az ágy­ra. – És az­tán mi tör­tént?

– Sem­mi.

– De a ki­vo­na­to­kat meg­tar­tot­tad?

– Nem, el­vesz­tek.

Ma­yer újabb éles pil­lan­tást ve­tett rám, az­tán úgy foly­tat­ta, mint­ha nem hal­lot­ta vol­na. – Ez a fic­kó, ez a Har­vey, meg akar­ja őket sze­rez­ni.

– Mi­cso­da!?

– Har­vey vi­lá­go­san ér­té­sem­re adta a te­le­fo­non, at­tól füg­gő­en fog ta­nús­kod­ni, hogy azok a fő­köny­vi ki­vo­na­tok hét­főn reg­gel­re a ke­zé­ben lesz­nek-e vagy sem.

– De… de hi­szen ez gya­lá­zat!

– De mennyi­re.

– Tör­vény­be üt­kö­zik.

– Igen, az is igaz. – Ma­yer az agya­rá­ra vág­ta a pi­pá­ját, és elő­sze­dett egy or­mót­lan, ben­zi­nes ön­gyúj­tót. – De er­köl­csi fel­há­bo­ro­dás­sal nem ju­tunk messzi­re – mond­ta hű­vö­sen.

– Csak nem akarsz arra cé­loz­ni, hogy men­jünk bele?

– Arra aka­rok cé­loz­ni, hogy nincs sok vá­lasz­tá­sunk.

– Es­sen belé a fene, in­kább bör­tön­be me­gyek. Ide fi­gyelj, van va­la­mi, amit nem mond­tam el ne­ked. Gon­dol­kod­tam a dol­go­kon. Ez a ká­bí­tó­szer­ügy nem volt vé­let­len. Ezt va­la­ki kez­det­től fog­va meg­ren­dez­te.

– No, várj csak egy pil­la­na­tig – emel­te föl a ke­zét Ma­yer.

– Csap­dá­ba ej­tet­tek, hát nem lá­tod?

– Stu­art…

– Szán­dé­ko­san…

– Stu­art, kér­lek. Ez mind ló­fü­le, és ezt te is tu­dod. Ar­buth­not­tal egy­sze­rű­en pe­ched volt, sem­mi több, de ez al­kal­mat szol­gál­ta­tott en­nek a cég­nek, a Dy­nat­rax­nak, és ők meg is ra­gad­ták. A lé­nyeg az, hogy az ügyed ki­me­ne­te­le tel­jes egé­szé­ben Har­vey ta­nú­val­lo­má­sán mú­lik. Hogy pon­to­san mi­vel szo­ron­gat­ták meg, azt nem tu­dom, de ne­hogy el­kezdd ma­gad be­le­lo­val­ni abba, hogy rá­juk tud­juk bi­zo­nyí­ta­ni a zsa­ro­lást. Ah­hoz ezek túl­sá­go­san dör­zsöl­tek.

Ez most túl­sá­go­san hir­te­len jött. Ép­pen hogy kezd­tem túl­jut­ni afö­löt­ti meg­döb­be­né­se­men, hogy a Transz-Egyen­lí­tői csap­dá­ba ej­tett, és most jön Ma­yer, és be­le­ke­ve­ri az ügy­be a Dy­nat­ra­xot. Tel­je­sen meg­za­va­rod­tam, csak da­dog­tam. – És mi van Har­vey­val? Vele nem csi­nál­ha­tunk va­la­mit? Hi­szen ha­mis ta­nú­zás­sal fe­nye­ge­tő­zik.

Ma­yer gyá­szo­san ráz­ta a fe­jét. – Ez nem egy­sze­rű­en igaz­ság kér­dé­se. Ne­künk meg kell győz­nünk az es­küd­te­ket, és eb­ben ab­szo­lú­te Har­vey­ra kell tá­masz­kod­nunk. Ért­he­tő­nek és ha­tá­ro­zott­nak kell len­nie, és min­den rész­let­kér­dés­ben pon­tos­nak. Ha csak egy­szer is ha­bo­zik, Moy­ni­han da­ra­bok­ra fog­ja szag­gat­ni. Hát nem ér­ted? Anél­kül is be­nyom­hat a pác­ba, hogy ha­zud­na.

– Igen – mond­tam –, ér­tem. Föl­for­dul tőle a gyom­rom.

Ma­yer föl­emel­te az ön­gyúj­tót, az­tán ki­vet­te a pi­pát a szá­já­ból, és ne­ki­ké­szü­lő­dött egy ki­sebb szó­nok­lat­nak.

– Ide fi­gyelj, öre­gem. Tu­dom, mit ér­zel… Mi­köz­ben be­szélt, agyam pró­bált meg­bir­kóz­ni az új hely­zet­tel. Szó­val a Dy­nat­rax meg­pró­bál­ja fe­nye­ge­tő­zés­sel vissza­sze­rez­ni a do­ku­men­tu­mo­kat – kész rö­hej, hi­szen nin­cse­nek is meg.

A TEB és a Dy­nat­rax – két kor­rupt vál­la­lat, ame­lyek egy­más­tól füg­get­le­nül jár­nak el? Nem, ez le­he­tet­len. Ak­kor meg ta­lán együtt sü­töt­ték ki.

Mi­előtt ki­sak­koz­hat­tam vol­na egy újabb va­ri­á­ci­ót, Ma­yer szó­nok­la­ta még­is ma­gá­ra von­ta a fi­gyel­me­met.

– Jól van – mond­ta –, szó­val ez a fic­kó, ez a Har­vey, gúnyt űz a tör­vény­ből. Na és? Én té­ged ve­de­lek, nem a tör­vényt, így a do­log szá­mom­ra egyet­len prob­lé­má­ra re­du­ká­ló­dik: ho­gyan ment­se­lek meg a bör­tön­től. Ha lá­tok erre va­la­mi­lyen utat, azt fo­gom vá­lasz­ta­ni…

Hagy­tam, csak hadd be­szél­jen. Köz­ben ugyan­is újabb meg­ráz­kód­ta­tás ért. A zász­ló, ott a te­tőn, az­zal a fura jel­lel – most már tud­tam, hol is lát­tam már.

A del­ta be­tű­be fog­lalt kí­gyó a Dy­nat­rax véd­je­gye.