9. Váratlan fordulat

Hogy rosszul let­tem? Mak­ro­bio­ti­kus gej­zír tört fel be­lő­lem a fo­lyo­són. Egy cso­mó hip­pi lel­ke­sen tap­solt hoz­zá.

– Ez az, bébi, a to­tá­lis uta­zás!

– Jól van, api!

– Men­je­tek a fe­né­be – mond­tam ne­kik. El­gyen­gül­ten dől­tem Char­lie vál­lá­ra. – Fi­gyel­mez­tet­het­tél vol­na.

– Nem ad­tál rá al­kal­mat – fe­lel­te, ami ta­lán igaz is le­he­tett, csak én nem hit­tem el. Meg akar­ta néz­ni, mi­lyen va­gyok “föl­dob­va”. Azt hit­tem, ki­hány­tam az LSD-t, de nyil­ván nem, a ha­tó­anyag már be­le­ke­rült a vér­ke­rin­gé­sem­be.

– Húsz per­cig nem fogsz érez­ni sem­mit. Ne ag­gódj, majd én vi­gyá­zok rád.

– Kösz, Char­lie, ha­ve­rom vagy.

Egész kö­zel ha­jol­tunk egy­más­hoz, az ar­cunk szin­te össze­ért, de or­dí­ta­nunk kel­lett. Oda­benn a te­rem­ben még gyúr­ták ke­mé­nyen, a zaj da­gály­hul­lám­ként öm­lött vé­gig a fo­lyo­són,

Char­lie át­ka­rol­ta a vál­la­mat. – Gye­re – mond­ta –, men­jünk vissza. Most már szó­ba áll­nak ve­led. Meg­bíz­nak ben­ned.

– Jó. De amint meg­tud­juk, hol búj­tat­ják Gra­eb­nert, tűn­jünk el in­nen. Ha eb­ben az ál­la­pot­ban be­kasz­liz­nak, ak­kor vé­gem.

Csak ak­kor döb­ben­tem rá, hogy ez mennyi­re igaz, ami­kor ki­mond­tam. Azon tű­nőd­tem, mit szól­na Ma­yer, ha lát­na. Ter­mé­sze­te­sen bosszan­kod­na, nem ki­a­bál­na, egy­sze­rű­en csak el len­ne ke­se­red­ve, hi­szen annyi­ra szí­vén vi­se­li a sor­so­mat. Eridj haza, mond­tam ma­gam­nak, bízd rá Ma­yer­re. De a lá­bom Char­lie-t kö­vet­te, vissza a szo­bá­ba.

A hip­pik ép­pen ve­sze­ked­tek. Asz­ké­ta lé­tük­re zsör­tö­lőd­tek a ké­nyel­met­len­sé­gek mi­att, mint mű­vé­szek pe­dig rop­pant finnyá­sak vol­tak. Rupe va­ló­sá­gos ke­reszt­tűz­be ke­rült, mi­után be­je­len­tet­te, hogy a pá­ri­zsi prog­ram­ban sze­re­pel a Mer­ca­tor Ve­tü­let nevű együt­tes is.

– Az rö­fö­gés, nem zene, em­ber!

– A szent szart! Nem áll­ha­tunk le ve­lük dol­goz­ni!

Rupe fel­tar­tot­ta a ke­zét, meg­ad­ta ma­gát. – Oké, nyu­gi. Nem vesszük be őket.

– Mi van a film­mel, Rupe?

– Ab­ban van a do­hány.

– Igen, mi­kor csi­ná­lunk már egy fil­met?

Rupe az órá­já­ra né­zett, mint­ha min­den perc­ben meg­ér­kez­het­ne a vá­lasz. – Az egy hosszú tész­ta – mond­ta vé­de­ke­ző­én. A film kér­dé­se vég­re tény­leg föl­lel­ke­sí­tet­te őket. Egyik-má­sik már a kar­já­val is ha­do­ná­szott.

– Mi van a ta­nya­ház­zal, Rupe? Szük­ség van rá, hogy pró­bál­has­sunk.

– Mi­kor kap­hat­juk meg a ta­nyát?

– Hogy csi­ná­lunk fil­met, ha nem pró­bá­lunk?

– Eridj, hívd fel őt, öreg. Tud­nunk kell.

Rupe fá­rad­tan bó­lin­tott. – Oké – mond­ta. – Mind­járt vissza­jö­vök. – Az­zal ki­ment a szo­bá­ból.

Én is meg­néz­tem az órá­mat. Éj­fél volt. Ál­lan­dó­an jöt­tek-men­tek az em­be­rek, üze­ne­te­ket vál­tot­tak és ta­lál­ko­zó­kat be­szél­tek meg; mint egy sza­bá­lyos ma­quis, nap­pal a föld alá vo­nul­tak, éj­jel át­vet­ték az ural­mat a vá­ros­ban. Meg­fi­gyel­tem, hogy egész idő alatt foly­ton ta­po­gat­ták egy­mást, mint­ha ez na­gyobb biz­ton­sá­got adna ne­kik.

A Gol­den Gate tag­jai kört for­mál­tak, mely­hez Char­lie meg én más pon­to­kon csat­la­koz­tunk. Meg­pró­bál­koz­tam a ló­tu­szü­lés­sel, eb­ből át­vál­tot­tam a kri­kett­ka­pu­si ku­por­gás­ra, vé­gül az­tán egy­sze­rű­en csak ül­tem. A pad­ló ke­mény volt, én meg kis­sé szé­de­leg­tem, de kü­lön­ben egész jól vol­tam.

A tár­sal­gás aka­do­zott. Az in­ter­jú­mód­szer­rel nem ju­tot­tam sem­mi­re.

– Hogy tet­szik Lon­don? – kér­dez­tem őket.

– Un­csi, api. Egy nagy kváz.

– Hová men­tek leg­kö­ze­lebb?

– Ki tud­ja? A hold­ba.

– Most mit csi­nál­tok?

– Élünk, api.

És így to­vább. Mint­ha ka­vi­cso­kat ha­ji­gál­tam vol­na a kút­ba. Vízu­mok­ról meg mun­ka­vál­la­lá­si en­ge­dé­lyek­ről tud­tak be­szél­ni, de a töb­bi tárgy­ban néma csönd. Nem volt sem­mi­fé­le po­li­ti­kai vé­le­mé­nyük, nem ol­vas­tak új­sá­got, nem néz­ték a té­vét, nem ér­de­kel­te őket, hogy ki nyer­te meg a Vi­lág­ku­pát. Hogy mi­ről sze­ret­tek be­szél­ni? Ön­ma­guk­ról meg a hoz­zá­juk ha­son­lók­ról, a hip­pik nagy test­vé­ri­sé­gé­nek tag­ja­i­ról. A né­ger azt sze­ret­te vol­na tud­ni, hol le­het egy Jes­se nevű alak, akit utol­já­ra Ari­zo­ná­ban lát­tak. Va­la­ki föl­ve­tet­te Kat­man­dut, mire a be­szél­ge­tés vi­lág­mé­re­te­ket öl­tött.

– Kat­man­du? Ne hü­lyés­kedj. Ste­ve azt mond­ja, Ne­pál ci­kis.

– Ste­ve hol van?

– Al­gír­ban, a Pár­du­cok­kal.

– Mi van az­zal a csaj­jal, aki­vel járt?

– Thel­má­val?

– Aha, Thel­má­val.

– Le­sit­tel­ték Al­ge­ci­ras­ban.

– Nem!

– De igen.

– Hát, öre­gem, ez gá­zos, ez na­gyon gá­zos. Az egész spa­nyol hely­zet gá­zos…

A do­log arra em­lé­kez­te­tett en­gem, ami­kor a Har­so­ná-nál iszo­gat­tunk a fi­úk­kal, és a ha­ver­ja­ik­ról du­mál­tunk. Kel­le­mes, de vég­ső so­ron unal­mas. Egy­re csak arra vár­tam, hogy fel­buk­kan­jon Gra­eb­ner neve, de nem ke­rült szó­ba.

Kö­rül­be­lül ek­kor kezd­tem ma­gam fur­csán érez­ni.

Az együt­tes még ja­vá­ban ját­szott, és ez volt az első, amit ész­re­vet­tem. A ze­nét le­tom­pí­tot­ta az ajtó, de a do­bok dü­bö­gé­se be­töl­töt­te a szo­bát, és egy­szer­re csak a vé­rem­ben dü­bö­gött. A pul­zu­som gyor­sab­ban vert, fel­erő­sö­dött, a zene rit­mu­sá­ra lük­te­tett. Nem volt kel­le­met­len. Rend­kí­vül éber­nek és jó­in­du­la­tú­nak érez­tem ma­ga­mat.

A pipa to­vább­ra is kör­be­járt, és most már min­den szip­pan­tás szik­ra­esőt rob­ban­tott a fe­jem­ben. Rá­jöt­tem, hogy kez­de­nek el­hagy­ni az ér­zé­ke­im. Ha a kö­vet­ke­ző né­hány perc­ben nem tu­dok meg va­la­mit Gra­eb­ner­ről, ak­kor már késő lesz. Kény­te­len vol­tam egye­nes kér­dést meg­koc­káz­tat­ni, és ép­pen meg­jegy­zést akar­tam ten­ni a na­rancs­lé mi­nő­sé­gé­re, ami­kor vissza­jött Hupe, és a be­szél­ge­tés újra a film­re te­re­lő­dött.

Ke­dé­lyem a mély­pont­ra süllyedt. Úgy érez­tem, va­la­mennyi­en össze­es­küd­tek, hogy en­gem rács mögé csu­kas­sa­nak, és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan mó­don eszem­be ju­tott az anyám te­me­té­se. Két­ség­be­eset­ten hall­gat­tam, amint újra vé­gig­tár­gyal­ták az egé­szet, hogy mi­kor me­het­nek már a ta­nyá­ra, hogy pró­bál­has­sa­nak a film­hez, míg Rupe tü­rel­mes mo­sollyal nem vá­la­szol­ta: – Gra­eb­ner azt mond­ja, két na­pon be­lül ki­köl­tö­zik.

Ne­vet­ni kezd­tem, tel­je­sen za­var­ba ejt­ve Char­lie-t. A leg­cse­ké­lyebb ap­ró­ság is föl tu­dott dob­ni, vagy le tu­dott súj­ta­ni, de gyak­ran ol­dal­irány­ban len­dül­tem ki, és össze­füg­gés­te­len gon­do­la­tok sza­ba­dul­tak ki agyam áram­kö­re­i­ből. Nem volt sem­mi ne­vet­ni­va­lóm, de nem bír­tam ab­ba­hagy­ni. Egy­sze­rű­en ki­buggyant be­lő­lem a ne­ve­tés.

Char­lie úgy né­zett rám, mint aki meg akar ölni.

– Ki ez a fej egyéb­ként? – kér­dez­te az egyik hip­pi.

Mély lé­leg­ze­tet vet­tem, be­csuk­tam a sze­me­met, és rá­jöt­tem, hogy le­be­gek a sö­tét­ség­ben, mi­köz­ben pon­tok és fe­hér vo­na­lak su­han­nak előt­tem, mint a mor­ze­je­lek vagy szent­já­nos­bo­ga­rak, ame­lyek min­den egyes dob­ütés­re el­száll­nak a messze­ség­be. És ott volt Ar­buth­not, las­san for­gott, ahogy zu­ha­nás köz­ben tá­vo­lo­dott tő­lem… Ki­nyi­tot­tam a sze­mem, és meg­pró­bál­tam gon­dol­kod­ni. A fon­tos az, hogy meg­ta­lál­juk azt a ta­nyát. Pil­la­nat­nyi­lag kép­te­len vol­tam vissza­em­lé­kez­ni, hogy mi­ért, de az vi­lá­gos volt, hogy csak a ta­nya szá­mít. Ha csak egy ki­csit kon­cent­rá­lok, ezt a ta­nya­ügyet meg le­het ol­da­ni, és ak­kor min­den rend­ben lesz.

El­ha­tá­roz­tam, hogy meg­szó­lí­tom a jobb ol­da­la­mon ülő hip­pit, egy lányt, aki egy­re a ha­ját ci­bál­ta, hogy az­tán a füle mögé dug­dos­sa. Kö­zöl­tem vele, hogy mennyi­re sze­re­tek vi­dé­ken.

A lány meg­for­dult és rám né­zett, la­tol­gat­ta a meg­jegy­zé­se­met. Ki­csit vér­zett a foga. – Vi­dé­ken ál­la­ti báró – mond­ta.

– Ööö… ta­nyán – mond­tam, és ész­re­vet­tem, hogy a fa­lak meg­in­dul­tak.

– Aha.

– Hal­lom, van egy ta­nyá­tok.

– Aha, Rupe bé­rel­te. Ott for­gat­juk majd a fil­met.

– Mer­re van?

– Vi­dé­ken. Mar­ha csön­des, tu­dod. Én mar­há­ra csí­pem a vi­dé­ket.

– Igen, de hol?

– Va­la­mi hü­lye neve van… nem em­lék­szem.

– Ha nem mon­dod meg ne­kem, hol van, en­gem be­csuk­nak.

– Ne hü­lyés­kedj. Hé, Rupe, ez a fej azt akar­ja tud­ni…

Va­la­ki talp­ra rán­tott. Char­lie a ka­rom­nál fog­va tar­tott. Bú­csúz­kod­tunk. Rupe úgy vizs­gál­gat­ta az ar­co­mat, mint egy or­vos. – Ez iga­zi űr­uta­zás­ra ment.

Ez­zel Char­lie is egyet­ér­tett. – Jobb, ha le­ko­punk – mond­ta. A szá­já­ból ki­jö­vő sza­vak nyom­jel­ző go­lyó­ként pat­tan­tak szét Rupe mel­lén.

Rupe bó­lin­tott. – Oké, Char­lie. Visz­lát.

– Egy pil­la­nat­ra – mond­tam –, csak egy pil­la­nat­ra, ké­rem. Sze­ret­nék kér­dez­ni va­la­mit…

Min­den­ki ne­ve­tett, az­tán már kinn is vol­tunk a fo­lyo­són, és eper­fagy­lalt-la­vi­na zú­dult ránk.

– Char­lie!

– Csak ka­pasz­kodj be­lém. Nem lesz sem­mi ba­jod.

Char­lie keze, amint át­von­szol a tö­me­gen. Zaj, akár a hul­ló va­ko­lat, ha­tal­mas hang­da­ra­bok es­nek le csat­tan­va a te­tő­ről. Oda­kinn a sö­tét­ben egy fe­ke­te ár­nyék em­ber­ré vál­to­zik, va­la­mennyi fe­hér fo­gát ki­mu­tat­va mo­so­lyog, és jó éj­sza­kát kí­ván Char­lie-nak.

– Jó éj­sza­kát, Gab­ri­el.

– Jó éj­sza­kát, Mr. Har­ris.

– Jó éj­sza­kát.

Char­lie ko­csi­ja, hi­deg és ké­nyel­met­len. Köz­le­ke­dé­si lám­pák rob­ban­nak az ar­com­ba, és már­is a Bel­gra­vi­án va­gyunk, fé­nyes fe­hér fa­lak, akár egy hul­la­ház. A ha­lál a sar­kon le­sel­ke­dik, ha ez a kó­tya lány nem hajt las­sab­ban…

– Hé, Char­lie! Óva­to­san!

– Ne csa­csis­kodj, alig ván­szor­gunk.

Ha le­csu­kom a sze­mem, ak­kor ka­le­i­do­szkóp jön, olyan, mint az el­rom­lott szí­nes te­le­ví­zió; egy­szer egy ma­dár­csa­pa­tot is lá­tok, á la Wil­li­am Mor­ris, át­lós alak­zat­ban re­pül­nek az éj­sza­ká­ban.

Char­lie la­ká­sa, me­leg és töm­jén­sza­gú. Char­lie ad egy csé­sze teát. Zene: csi­lin­ge­lő szi­tár. Char­lie-n csen­gettyűs nyak­lánc, az is csi­lin­gel. Klassz ott­hon len­ni.

Char­lie ágya. Már nincs zene. Gyer­tya ég a sö­tét­ben. Ami­kor alud­ni pró­bá­lok, for­tyo­gó lá­va­tó­ba hul­lok, de Char­lie azt mond­ja: – Ne ag­gódj, vissza­fe­lé jön­ni a leg­jobb az egész­ben.

Ez, azt hi­szem, igaz is volt. A fölí­ve­lés­hez ké­pest a le­eresz­ke­dés kel­le­mes. Char­lie le­fe­küdt mel­lém, a macs­kák is el­he­lyez­ked­tek az ágyon. Ma­ri­hu­á­na­sza­guk volt. Én ma­gam egy pasz­tell­szí­nű sík­ság fö­lött le­beg­tem a ma­gas­ban, foly­ton zu­han­tam, még­is min­dig ugyan­olyan ma­ga­san ma­rad­tam, és néz­tem a vil­lám­lást a ho­ri­zon­ton. Az em­ber azt re­mé­li, ilyes­mi lesz a ha­lál: a szel­lem fáj­da­lom­men­tes tá­vo­zá­sa, pom­pás ki­lá­tás­sal a le­ve­gő­ből.

Char­lie hang­ja, na­gyon messzi­ről:

– Hogy ér­zed ma­gad?

– Job­ban.

– Hál’is­ten­nek! Majd­nem ki­pur­can­tál.

– Meg kell ta­lál­nunk azt a ta­nyát…

– Wales­ben van.

– Va­la­mi hü­lye név…

– Llan­fach­reth. Gra­eb­ner ott csi­nál­ja a sa­vat. Hol­nap el­me­gyünk, és meg­lá­to­gat­juk.

Érez­tem a ke­zét a ke­zem­ben, de en­nél to­vább nem ju­tot­tunk. A li­zer­gén­sa­vas di­e­ti­la­mid nem af­ro­di­zi­á­kum. Azt hi­szem, Char­lie le se vet­kő­zött. Csak be­szélt és ci­ga­ret­tá­zott, amíg én ész­hez nem tér­tem, majd vé­gül el nem alud­tam.