12. Egy null a korona javára

– Mind­azon sze­mé­lyek, akik­nek dol­guk va­gyon Úr­nőm, a Ki­rály­nő bí­rái, va­la­mint a Köz­pon­ti Bün­te­tő­bí­ró­ság ha­tás­kö­ré­be tar­to­zó Ál­ta­lá­nos Vád­eme­lé­si Ta­nács előtt, lép­je­nek kö­ze­lebb és fi­gyel­mez­ze­nek. Is­ten óvja a Ki­rály­nőt!

A te­rem­szol­ga mind­ezt úgy sza­val­ja el, mint­ha vá­ro­si ki­ki­ál­tó vol­na, az Old Ba­i­ley pe­dig hol­mi cir­kusz­sá­tor.

A va­ló­ság­ban pe­dig – mint azt mind­azok el­mond­hat­ják, akik sze­ren­csé­sen, élve ki­sza­ba­dul­tak on­nan – az a leg­meg­le­pőbb, hogy mi­lyen ki­csik az egész­nek az ará­nyai. A né­ző­kö­zön­ség, igaz, messze van, van­nak köz­tük, akik az ég­vi­lá­gon sem­mit sem lát­nak. De a bíró, az ügy­vé­dek és a fo­goly egész hal­kan be­szél­het­nek egy­más­sal, még­is min­dent jól hal­la­ni. A fi­zi­kai kö­zel­ség­nek és a jogi szer­tar­tá­sos­ság­nak ez a – kom­bi­ná­ci­ó­ja fö­löt­tébb nyug­ta­la­ní­tó.

Az­nap reg­gel, a tár­gya­lás kez­de­tén, ró­zsás ked­vem­ben vol­tam. A bíró, apró, ma­dár­sze­rű fi­gu­ra, ve­lem szem­ben ült, szú­rós szem­mel ku­kucs­kált ki a pa­ró­ká­ja alól; bal­ra ült a tör­vény­szé­ki vé­dő­ügy­véd meg az ügyész, mö­göt­tük a jog­ta­ná­cso­sok. Ma­yer is ott ült, fe­ke­te öl­töny­ben, időn­ként föl­né­zett, és bá­to­rí­tó mo­solyt kül­dött fe­lém. Bár vád­lott vol­tam, az a fur­csa ér­zé­sem tá­madt, hogy ba­rá­tok közt va­gyok. Azon kap­tam ma­ga­mat, hogy szin­te öröm­mel ké­szü­lő­döm az el­kö­vet­ke­zen­dők­re.

Nem fu­tot­ta az időm­ből, hogy ide­ges­ked­jem, mert a tör­vé­nyes pro­ce­dú­ra egyik sa­já­tos vo­ná­sa, hogy mi­után az em­bert ad­dig vá­ra­koz­tat­ja, amíg már alig em­lék­szik, mi­ről is volt szó, hir­te­len, fi­gyel­mez­te­tés nél­kül pön­dö­rí­ti a bí­ró­ság elé. A tár­gya­lás idő­zí­té­se az elő­ző ügy le­fo­lyá­sá­nak tar­ta­má­tól függ, ame­lyet nem le­het elő­re ki­szá­mí­ta­ni. Az én pe­re­met elő­ször egy hét­tel el­ha­lasz­tot­ták, az­tán hir­te­len há­rom nap­pal ko­rább­ra tűz­ték ki, ami min­den­kit meg­le­pe­tés­ként ért.

Még­is si­ke­rült er­köl­csi tá­masz­ként né­hány em­bert össze­gyűj­te­nem a kar­zat­ra. Ott volt a né­ni­kém, to­váb­bá Char­lie, aki megint eg­zo­ti­kus jel­mezt öl­tött, és fel­tű­nő­en in­te­ge­tett, va­la­hány­szor fe­lé­je néz­tem. Még Bur­gess is be­né­zett.

Eb­ből az első dél­előtt­ből nem sok­ra em­lék­szem. A vá­dat egy Joseph Moy­ni­han nevű ne­héz­sú­lyú ügyész is­mer­tet­te a Ko­ro­na ne­vé­ben. Az es­küdt­szék hal­la­ni fog­ja, mond­ta, ho­gyan utaz­tam Amsz­ter­dam­ba, az il­le­gá­lis ká­bí­tó­szer­ke­res­ke­de­lem köz­is­mert köz­pont­já­ba. Hal­la­ni fog­ják, hogy vissza­té­ré­sem­kor ho­gyan tar­tóz­tat­tak fel Őfel­sé­ge vám­őr­sé­gé­nek tiszt­vi­se­lői, s ho­gyan ta­lál­tak ná­lam 12,5 gramm li­zer­gén­sa­vas di­e­ti­la­mid nevű ká­bí­tó­szert, ame­lyet az es­küdt­szék két­ség­kí­vül in­kább a rö­vi­dí­tett LSD né­ven is­mer.

Höm­pö­lyög­tek a nagy­ké­pű jogi frá­zi­sok. Moy­ni­han ci­bál­ta a pa­ró­ká­ját, mar­ko­lász­ta a ka­bát­haj­tó­ká­ját, cso­mó­ra kö­töt­te a háta mö­gött a ta­lár­ját, bá­mul­ta a mennye­ze­tet, egy­szó­val el­ját­szott min­dent, amit a kö­zön­ség a Ki­rály­nő ügyé­szé­től el­vár.

– Hal­la­ni fog­ják, mit mon­dott a vád­lott, ami­kor kér­dő­re von­ták. A ta­nú­val­lo­má­sok­ból, ame­lye­ket hal­la­ni fog­nak, eset­leg úgy vé­lik majd, hogy a vád­lott ál­tal adott vá­la­szok nem ép­pen olya­nok, ame­lyek ár­tat­lan­sá­gá­nak fel­té­te­le­zé­sé­re ve­zet­het­né­nek…

Az es­küd­tek – két sor vi­asz­fi­gu­ra – csak bá­mul­tak rá.

– Önök hal­la­ni fog­ják… önök eset­leg úgy vé­lik…

Ép­pen hogy be­fe­jez­te, ami­kor a bíró úgy vél­te, hogy el­ér­ke­zett a löncs ide­je.

– Áll­ja­nak fel a bí­ró­ság előtt.

A bíró föl­állt, meg­ha­jolt és ki­cso­szo­gott. Min­den­ki egy­szer­re kez­dett el be­szél­ni, mint óra vé­gén az is­ko­lás gye­re­kek.

A szo­ron­gás elő­ször az­nap dél­után szúrt be­lém, de ép­pen csak hogy meg­érin­tett. In­kább a tár­gya­ló­te­rem at­mo­szfé­rá­ja ha­tott rám le­ve­rő­én, és nem ma­gá­nak a tár­gya­lás­nak a me­ne­te. Hol­mi ár­tat­lan hec­ce­lő­dés, a bí­ró­sá­gi el­já­rás össze­füg­gé­sé­be ál­lít­va, sú­lyos je­len­tő­sé­get kap­hat. Így volt ez Mc­Qu­a­id­nek, a vám­tiszt­nek a ta­nú­val­lo­má­sá­val. Ko­moly volt, mint egy tü­dő­gyul­la­dás, mint­ha soha éle­té­ben nem mo­soly­gott vol­na.

– Mr. Mc­Qu­a­id, len­ne szí­ves el­mon­da­ni a bí­ró­ság­nak, mit mon­dott a vád­lott, ami­kor meg­kér­dez­ték, van-e va­la­mi el­vá­mol­ni­va­ló­ja?

– Azt mond­ta, uram, igen, egy üveg hol­land gin. – Mc­Qu­a­id él­vez­te a sze­re­pét. Még hoz­zá­tet­te: – Bols né­ven is­me­re­tes.

A kar­za­ton itt-ott kun­cog­tak. A bíró dü­hös­nek lát­szott. Moy­ni­han az ira­ta­it ta­nul­má­nyoz­ta, az­tán föl­né­zett. – Azt hi­szem, ön ak­kor meg­kér­dez­te a vád­lot­tól, hogy hol vá­sá­rol­ta azt a pa­lac­kot, nem­de?

– Igen, uram.

– És erre a vád­lott mit vá­la­szolt?

– Azt mond­ta, hogy a re­pü­lő­gé­pen vá­sá­rol­ta.

– A re­pü­lő­gé­pen?

– Igen, uram.

Moy­ni­han szü­ne­tet tar­tott, hogy ezt min­den­ki jól meg­je­gyez­hes­se. – Nos, Mr. Mc­Qu­a­id, sze­ret­ném, ha meg­pró­bál­na vissza­em­lé­kez­ni: meg­kér­dez­te ön a vád­lot­tól, hogy sa­ját fo­gyasz­tás­ra vá­sá­rol­ta-e azt az üve­get?

– Pon­to­san így volt, uram.

– És ő mit vá­la­szolt?

– Azt mond­ta, hogy aján­dék­ba, az any­já­nak.

– Az any­já­nak?

– Igen, uram.

– Ér­tem. – Moy­ni­han a ta­lár­ját bab­rál­gat­ta, és a pla­fon­ra me­redt, hogy az es­küd­tek biz­to­san fel­is­mer­jék a do­log je­len­tő­sé­gét. – Nos, Mr. Mc­Qu­a­id, sze­ret­ném, ha meg­vizs­gál­ná ezt a pa­lac­kot. – Egy te­rem­szol­ga oda­vit­te a pa­lac­kot Mc­Qu­a­id­nek, aki ku­tya­fut­tá­ban meg­néz­te. – Ez az a pa­lack, ame­lyet ön ak­kor a vád­lott­nál ta­lált, nem­de?

– Igen, uram.

– Len­ne szí­ves fel­ol­vas­ni a bí­ró­ság­nak a pa­lack há­tá­ra ra­gasz­tott nyom­ta­tott cím­két?

– An­gol Nya­va­lya Mu­la­tó, Amsz­ter­dam.

– Kö­szö­nöm, Mr. Mc­Qu­a­id. – Ez­u­tán Moy­ni­han azt kér­te, hogy a pa­lac­kot mu­tas­sák meg az es­küd­tek­nek. A te­rem­szol­ga elő­ször oda­vit­te az es­küdt­szék el­nö­ké­nek, az­tán sor­ba járt vele, és min­den­ki meg­bá­mul­ta, mint­ha a ki­ta­lá­lan­dó tárgy len­ne egy tv-kvíz­ben.

Ag­gód­ni kezd­tem. Az An­gol Nya­va­lya volt az a lo­kál, aho­vá Amsz­ter­dam­ban el­men­tem. Ha a pa­lack on­nan szár­ma­zott, ak­kor Ar­buth­not­nak is meg kel­lett ott for­dul­nia.

Mc­Qu­a­id le­szállt a ta­núk emel­vé­nyé­ről.

Utá­na egy tör­vény­szé­ki la­bo­ra­tó­ri­u­mi szak­ér­tő kö­vet­ke­zett, aki el­mond­ta, hogy vegy­ele­mez­te a pa­lack tar­tal­mát, és ki­de­rült, hogy LSD-t tar­tal­maz. Utá­na a BEA ét­szol­gá­la­tá­nak egy tiszt­vi­se­lő­je ar­ról ta­nús­ko­dott, hogy a lé­gi­tár­sa­ság soha nem áru­sí­tott hol­land gint.

Ez volt az a pont, ahol elő­ször ju­tott eszem­be, hogy el is ítél­het­nek. Egé­szen ed­dig a dél­utá­nig meg sem for­dult a fe­jem­ben ez a gon­do­lat. Hi­szen Ma­yer annyi­ra bi­za­ko­dott. Kö­rül­néz­tem, ke­res­tem, mint­egy biz­ta­tást vár­va, de nem volt a te­rem­ben. No mind­egy, eb­ben a stá­di­um­ban amúgy sem tud­na so­kat csi­nál­ni, gon­dol­tam. Ép­pen Car­ver, a lon­do­ni rep­té­ri rend­őr tet­te le az es­küt, mo­no­ton han­gon.

Moy­ni­han szín­pa­di­a­san kö­hö­gött. – Mr. Car­ver, meg­tud­hat­nánk, mi­ért sze­mel­ték ki és ku­tat­ták át ép­pen Mr. Har­rist?

– Tes­sék, uram?

– Úgy ér­tem, Mr. Car­ver, vé­let­len mo­to­zás­ról volt szó? Csak vé­let­le­nül ke­rí­tet­tek rá sort, te­hát, hogy úgy mond­jam, csak “ki­húz­ta a gyu­fát”?

– Nem, uram.

– Volt ön­nek va­la­mi oka rá, hogy gya­nú­ba fog­ják Mr. Har­rist?

– In­for­má­ció alap­ján jár­tunk el, be­je­len­tést kap­tunk.

– Ki­től?

– Név­te­len te­le­fon­be­je­len­tés volt, uram.

– Ér­tem. Te­hát va­la­ki tud­ta, hogy Mr. Har­ris bir­to­ká­ban LSD van?

– Igen, uram.

– És ez a va­la­ki az­tán név­te­le­nül fel­hív­ta önö­ket?

– Igen, uram.

– Így te­hát ön, Mr. Car­ver, va­ló­szí­nűt­len­nek te­kin­te­né tu­dós ba­rá­tom­nak azt a ha­ma­ro­san el­mon­dan­dó fel­fo­gá­sát, mi­sze­rint Mr. Har­ris csak “sakk­fi­gu­ra” volt, ár­tat­lan kí­vül­ál­ló?

– Igen, uram.

Iszo­nya­tos. Ez tel­je­sen vá­rat­la­nul jött. Mi­ért nem szólt er­ről ne­kem Ma­yer? Neki tud­nia kel­lett, hogy a rend­őr­ség mit fog mon­da­ni. Agyam kép­te­len volt át­fog­ni eze­ket az újabb bo­nyo­dal­ma­kat.

Idő­köz­ben az én tör­vény­szé­ki vé­dőm, egy Gran­vil­le nevű pa­sas, buz­gón ko­to­rá­szott a pa­pír­jai kö­zött. Az­tán las­san föl­állt. – Mr. Car­ver – menny­dö­rög­te –, ho­gyan jel­le­mez­né ön a vád­lott ma­ga­tar­tá­sát?

– Ma­ga­tar­tá­sát, uram?

– Úgy ér­tem, mi­lyen be­nyo­mást tett önre. Iz­ga­tott­nak lát­szott?

– Ööö…

– Fe­lel­jen a kér­dés­re, Mr. Car­ver.

– Nem kü­lö­nö­seb­ben, uram.

– Úgy tűnt, mint­ha nem ér­te­né a dol­got?

– Tes­sék?

– Nos, ak­kor más sza­vak­kal, Mr. Car­ver. Oly­bá tűnt ön­nek, hogy raj­ta­ka­pott bű­nö­ző­ként vi­sel­ke­dik?

– Nem, nem kü­lö­nö­seb­ben, uram. De…

– Ennyi elég. Kö­szö­nöm, Mr. Car­ver.

Gran­vil­le le­ült. Nem hit­tem a fü­lem­nek. Car­ver egy cso­mó kép­te­len ki­je­len­tést tesz, Gran­vil­le meg csak így fut­ni hagy­ja. Kezd­tem ma­gam mély­sé­ge­sen te­he­tet­len­nek érez­ni. Én mi­ért nem te­he­tek fel kér­dé­se­ket? Hol a fe­né­ben van Ma­yer?