HARMINCEGYEDIK FEJEZET
 Nyílt kártyákkal

El­ér­ke­zett Po­i­rot nagy pil­la­na­ta: min­den szem­pár mohó vá­ra­ko­zás­sal sze­ge­ző­dött reá.

– Iga­zán, na­gyon ked­ve­sek – mond­ta mo­so­lyog­va. – Gon­do­lom, tud­ják, mennyi­re él­ve­zem az én kis elő­adá­sa­i­mat. Pró­zai lé­lek va­gyok.

– Elő­re­bo­csá­tom, hogy en­nél ér­de­ke­sebb ese­tem még nem adó­dott. Ugyan­is nem volt mi­ből ki­in­dul­ni. Adva volt négy em­ber, akik kö­zül az egyik biz­to­san gyil­kolt, de me­lyik? Volt va­la­mi áru­ló jel? Tu­laj­don­kép­pen sem­mi. Nem volt hasz­nál­ha­tó nyom, se ujj­le­nyo­mat, se ter­he­lő irat vagy egyéb do­ku­men­tum. Csak ma­guk az em­be­rek vol­tak. És egyet­len hasz­nál­ha­tó tár­gyi bi­zo­nyí­ték: a bridzs­par­ti négy ered­mény­lap­ja.

– Gon­do­lom, em­lé­kez­nek rá, hogy kez­det­től fog­va na­gyon ér­de­kel­tek ezek az ered­mény­la­pok. Va­la­mit el­árul­nak ugyan­is azok­ról, akik ve­zet­ték őket, sőt en­nél még több­re is jók. Tar­tal­maz­nak egy fél­re­ért­he­tet­len uta­lást. El­ső­re ész­re­vet­tem pél­dá­ul, hogy a har­ma­dik rob­ber­ben dr. Ro­berts és Mrs. Lor­ri­mer ezer­öt­száz pon­tot ír­tak a vo­nal fölé. Ez csak­is nagy szlem ju­ta­lom le­he­tett. Na­már­most, ha va­la­ki úgy dönt, hogy ilyen szo­kat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött (vagy­is egy bridzs­játsz­ma kel­lős kö­ze­pén) kö­vet el gyil­kos­sá­got, ak­kor nyil­ván­va­ló­an két dön­tő koc­ká­za­tot kell vál­lal­nia. Az első az, hogy az ál­do­zat eset­leg fel­ki­ált, a má­sik pe­dig ab­ban áll, hogy – ha az első nem tör­té­nik is meg, má­sik há­rom já­té­kos bár­me­lyi­ke fel­kel­het a leg­dön­tőbb lé­lek­ta­ni pil­la­nat­ban, és szem­ta­nu­ja le­het a tett el­kö­ve­té­sé­nek.

– Az első koc­ká­za­ti té­nye­zőt le­he­tet­len­ség ki­kü­szö­böl­ni. Min­dent egy lap­ra kel­lett fel­ten­ni. Ami a má­so­di­kat il­le­ti, itt már le­he­tett ten­ni va­la­mit. Nyil­ván­va­ló, hogy egy iz­gal­mas vagy ér­de­kes játsz­ma alatt a há­rom já­té­kos fi­gyel­me ki­zá­ró­lag a já­ték­ra össz­pon­to­sul, és nem né­ze­get­nek kör­be. A be­mon­dott nagy szlem min­dig ér­de­kes. Na­gyon gyak­ran meg­kont­ráz­za az el­len­fél, és ez­út­tal is ez tör­tént. Mind­egyik já­té­kos na­gyon fi­gyel – aki ját­szik, azért, hogy meg­csi­nál­ja a be­mon­dott li­ci­tet, az el­len­fél pe­dig azért, hogy meg­fe­le­lő la­po­kat dob­jon el, és le­he­tő­ség sze­rint meg­buk­tas­sa a fel­vé­telt. Va­la­mi hal­vá­nyan arra utalt, hogy a nagy szlem alatt tör­tént a gyil­kos­ság, és ezért min­dent meg­tet­tem, hogy meg­tud­jam a li­ci­tek pon­tos me­ne­tét. Ha­ma­ro­san ki­de­rült, hogy eb­ben a já­ték­ban dr. Ro­berts volt az asz­tal. Ezt ész­ben tar­tot­tam, mi­alatt egy má­sik – ez­út­tal pszi­cho­ló­gi­ai – szem­pont­ból kö­ze­lí­tet­tem meg az ese­tet. A négy gya­nú­sí­tott kö­zül Mrs. Lor­ri­mer­ről fel­té­te­lez­tem, hogy meg­ter­vez és si­ke­re­sen vég­re is hajt egy gyil­kos­sá­got, ám nem tud­tam el­kép­zel­ni róla, hogy a pil­la­nat ha­tá­sa alatt imp­ro­vi­zált cse­le­ke­det­re vál­lal­ko­zik. Azon a bi­zo­nyos es­tén azon­ban a mo­do­ra en­gem is meg­le­pett. A vi­sel­ke­dé­se arra utalt ugyan­is, hogy vagy maga is kö­ve­tett már el gyil­kos­sá­got, vagy pe­dig tud­ja, ki a tet­tes. Me­re­dith kis­asszony, Des­pard őr­nagy és Dr. Ro­berts pszi­cho­ló­gi­a­i­lag egy­aránt le­het­sé­ges el­kö­ve­tők vol­tak, bár, mint már em­lí­tet­tem, va­la­mennyi­en egé­szen más mód­szert vá­lasz­tot­tak vol­na.

– Ez­u­tán még egy pró­bá­nak ve­tet­tem alá őket. Va­la­mennyi­ük­től meg­kér­dez­tem, mire em­lé­kez­nek a szo­ba be­ren­de­zé­sé­ből. Eb­ből na­gyon ér­té­kes in­for­má­ci­ó­kat sze­rez­tem. Elő­ször is azt, hogy a leg­na­gyobb va­ló­szí­nű­ség­gel dr. Ro­berts vet­te ész­re a kis tőrt. Ő ugyan­is min­den ap­ró­sá­got ész­re­vesz, vagy­is jó meg­fi­gye­lő. El­len­ben ami a la­po­kat il­le­ti, szin­te sem­mi­re sem em­lé­ke­zett. Bár nem vár­tam tőle kü­lö­nö­sebb tel­je­sít­ményt, az volt a be­nyo­má­som, hogy az­nap este va­la­mi egé­szen má­son járt az esze. Ilyen mó­don dr. Ro­berts is­mét el­árul­ta ma­gát.

– Ki­de­rült, hogy Mrs. Lor­ri­mer nagy­sze­rű­en em­lék­szik a la­pok­ra, és azt fel­té­te­lez­tem, hogy egy ilyen össz­pon­to­sí­tó ké­pes­ség­gel meg­ál­dott em­ber kö­ze­lé­ben akár gyil­kol­hat­nak is, sem­mit sem vesz ész­re be­lő­le. Tőle is rop­pant ér­té­kes in­for­má­ci­ót kap­tam. A nagy szle­met dr. Ro­berts li­ci­tál­ta tel­je­sen in­do­ko­lat­la­nul, rá­adá­sul a part­ne­re, Mrs. Lor­ri­mer szí­né­ben, ergo neki kel­lett le­ját­sza­nia.

– A har­ma­dik pró­ba, amely­től Batt­le fő­fel­ügye­lő­vel együtt na­gyon so­kat re­mél­tünk, a ko­ráb­bi gyil­kos­sá­gok fel­de­rí­té­se volt, hogy a mód­sze­rek ha­son­ló­sá­gát meg­ál­la­pít­has­suk. E fel­fe­de­zé­sek Batt­le fő­fel­ügye­lőt, Mrs. Oli­vert és Race ez­re­dest di­csé­rik. Ami­kor Batt­le ba­rá­tom­mal er­ről be­szél­get­tünk, ő csa­ló­dott­sá­gá­nak adott han­got, mi­vel sze­rin­te a ko­ráb­bi gyil­kos­sá­gok és Mr. Sha­i­ta­na meg­ölé­se kö­zött az el­kö­ve­tés mód­já­ban nem volt ha­son­ló­ság. Ám ez va­ló­já­ban nem igaz. Ha a dr. Ro­berts lel­kén szá­ra­dó két gyil­kos­sá­got kö­ze­lebb­ről – kü­lö­nö­sen lé­lek­ta­ni szem­pont­ból – meg­vizs­gál­juk, az azo­nos­ság csak­nem egy­ér­tel­mű. Ugyan­is az elő­ző két gyil­kos­ság is „nyil­vá­nos” volt, hogy a sa­ját el­ne­ve­zé­se­met hasz­nál­jam. A bo­rot­va­ecse­tet egé­szen ar­cát­lan mó­don az ál­do­zat öl­tö­ző­szo­bá­já­ban fer­tőz­te meg, an­nak ürü­gyén, hogy a kö­vet­ke­ző be­teg fel­ke­re­sé­se előtt ke­zet akar mos­ni. Mrs. Crad­doc­kot pe­dig a tí­fusz­ol­tás örve alatt gyil­kol­ta meg. Ez is meg­le­he­tő­sen nyíl­tan tör­tént, szin­te a vi­lág sze­me lát­tá­ra. És az el­kö­ve­tő itt is ugyan­úgy vi­sel­ke­dett. Ami­kor sa­rok­ba szo­rít­ják, meg­ra­gad­ja az első kí­nál­ko­zó al­kal­mat, és nyom­ban cse­lek­szik – pusz­ta vak­me­rő­ség­ből –, pon­to­san úgy, aho­gyan bri­dzse­zik. Mi­ként a kár­tyá­ban, Sha­i­ta­na meg­ölé­sé­nél is ha­tal­mas koc­ká­za­tot vál­lalt, ám jól ját­szot­ta meg a lap­ja­it. A szú­rás tö­ké­le­tes volt, csak­úgy, mint az idő­zí­tés.

– Ami­kor már tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal tud­tam, hogy dr. Ro­berts a tet­tes, Mrs. Lor­ri­mer te­le­fo­non arra kért, lá­to­gas­sam meg, és egé­szen meg­győ­ző mó­don ál­lí­tot­ta, hogy ő a tet­tes. Majd­nem el­hit­tem neki. Né­hány per­cig va­ló­ban azt gon­dol­tam, az iga­zat mond­ja, de sze­ren­csé­re az én kis szür­ke agy­sejt­je­im új­ból mű­kö­dés­re lép­tek. Nem le­he­tett ő a tet­tes, mint ahogy nem is volt. De amit tőle meg­tud­tam, csak to­vább bo­nyo­lí­tot­ta az ügyet. Azt ál­lí­tot­ta ugyan­is, hogy lát­ta, amint Anne Me­re­dith el­kö­vet­te a gyil­kos­sá­got. Csak más­nap reg­gel, ami­kor a ha­lott asszony ágya mel­lett áll­tam, döb­ben­tem rá arra, ta­lán még­is le­het­sé­ges, hogy ne­kem is iga­zam van, és Mrs. Lor­ri­mer sem ha­zu­dott. Anne Me­re­dith oda­ment a kan­dal­ló­hoz – és lát­ta, hogy Mr. Sha­i­ta­na ha­lott! Fölé ha­jolt, és ta­lán meg is érin­tet­te a tőr dí­szes, csil­lo­gó fe­jét. Csak­nem fel­ki­ált, de meg­gon­dol­ja ma­gát. Eszé­be jut, mit mon­dott Sha­i­ta­na va­cso­ra köz­ben. Ta­lán van va­la­mi írá­sos bi­zo­nyí­té­ka is. Anne Me­re­dith­nek jó oka van a fér­fi ha­lá­lát kí­ván­ni. De biz­to­san min­den­ki őt vá­dol­ná. Ezért nem mer ki­ál­ta­ni. A ré­mü­let­től és a bűn­tu­dat­tól re­meg­ve vissza­tér a he­lyé­re. Vagy­is Mrs. Lor­ri­mer iga­zat mon­dott, hi­szen úgy vél­te, lát­ta a tett el­kö­ve­té­sét, de ne­kem is iga­zam van, hi­szen még­sem lát­ta.

– Ha eb­ben a pil­la­nat­ban dr. Ro­berts nem szán­ja rá ma­gát egy újabb lé­pés­re, alig­ha tud­juk a gyil­kos­sá­got rá­bi­zo­nyí­ta­ni. Le­het­sé­ges per­sze, hogy kü­lön­fé­le trük­kök­kel tető alá hozzuk a le­tar­tóz­ta­tá­sát. Ami en­gem il­let, én biz­to­san meg­pró­bál­tam vol­na. Ám a dok­tor is­mét el­ve­szí­tet­te a fe­jét, és túl­li­ci­tál­ta a lap­ja­it. Ez­út­tal rossz la­pok ju­tot­tak neki, és óri­á­sit bu­kott. Nyil­ván nyug­ta­lan­ko­dott. Tud­ta, hogy Batt­le szag­lá­szik utá­na. Úgy sej­tet­te, a je­len­le­gi ál­la­pot nem ma­rad fenn az idők vé­ge­ze­té­ig, a rend­őr­ség to­vább nyo­moz, és va­la­mi vé­let­len foly­tán fel­tár­ja múlt­bé­li bű­ne­it. Ek­kor tá­madt az a pom­pás öt­le­te, hogy Mrs. Lor­ri­mert meg­te­szi bűn­bak­nak. Gya­kor­lott sze­mét nem ke­rül­te el az a tény, hogy az asszony be­teg, és hogy alig­ha le­het neki túl sok hát­ra. Mi sem ter­mé­sze­te­sebb an­nál, mint­hogy eb­ben a hely­zet­ben maga vá­lik meg az élet­től, de előt­te még be­vall­ja a bűn­tényt. Így az­u­tán Ro­berts meg­szer­zi Mrs. Lor­ri­mer kéz­írá­sát, ha­mi­sít há­rom egy­for­ma le­ve­let, a kora reg­ge­li órák­ban lé­lek­sza­kad­va meg­je­le­nik az asszony há­zá­ban, és elő­ad­ja a tör­té­ne­tet a le­vél meg­ér­ke­zé­sé­ről. Sa­ját szo­ba­lá­nyá­nak pe­dig igen he­lye­sen azt az uta­sí­tást adja, hogy hív­ja azon­nal a rend­őr­sé­get. Csak a kez­dő lé­pés tű­nik ne­héz­nek. A sze­ren­cse azon­ban mel­lé­je sze­gő­dik. Mire az or­vos­szak­ér­tő meg­ér­ke­zik, már min­den­nek vége. Dr. Ro­berts elő­ad­ja a me­sét a mes­ter­sé­ges lég­zés­ről és an­nak ku­dar­cá­ról. Min­den rop­pant hi­he­tő és egy­sze­rű.

Mind­ezen­köz­ben sej­tel­me sin­csen ar­ról, hogy a gya­nút egy­re job­ban Anne Me­re­dith­re te­re­li. Azt sem tud­ja, hogy a lány elő­ző este Mrs. Lor­ri­mer­nél járt: Csak az ön­gyil­kos­ság és a maga biz­ton­sá­ga ér­dek­li. Ne­héz pil­la­nat le­he­tett szá­má­ra, ami­kor meg­kér­dez­tem tőle, is­me­ri-e Mrs. Lor­ri­mer kéz­írá­sát. Ha ugyan­is a ha­mi­sí­tás ki­de­rül, csak úgy ment­he­ti ma­gát, ha azt ál­lít­ja, soha nem lát­ta a hölgy kéz­írá­sát. Az agya gyor­san fo­rog, de nem elég gyor­san.

– Wal­ling­ford­ból fel­hí­vom te­le­fo­non, Mrs. Oli­vert. Re­me­kül játssza a sze­re­pét: el­al­tat­ja a dok­tor gya­nú­ját, és ide­hív­ja. És ami­kor Ro­berts már ép­pen gra­tu­lál­na ma­gá­nak, hogy min­den ilyen ki­vá­ló­an (ha nem is pon­to­san a ter­vei sze­rint) si­ke­rült, össze­om­lik a kár­tya­vár. Her­cu­le Po­i­rot rá­ve­ti ma­gat. És így, a sze­ren­cse­já­té­kos­nak ez az utol­só játsz­má­ja Be­dob­ja a lap­ja­it. C’est fini. [44]

A né­ma­sá­got Rho­da só­ha­ja tör­te meg.

– Mi­lyen óri­á­si sze­ren­cse, hogy ép­pen arra járt az ab­lak­tisz­tí­tó – mond­ta.

– Sze­ren­cse? Drá­ga ma­de­mo­i­sel­le, ez nem sze­ren­cse volt, ha­nem Her­cu­le Po­i­rot szür­ke­ál­lo­má­nyá­nak műve. Er­ről jut eszem­be…

Oda­lé­pett az aj­tó­hoz.

– Jöj­jön, jöj­jön, ked­ves ba­rá­tom! Maga à mer­veil­le[45] ját­szot­ta a sze­re­pét!

Az ab­lak­tisz­tí­tó tár­sa­sá­gá­ban tért vissza, aki most vö­rös ha­ját a ke­zé­ben tar­tot­ta, és így egé­szen más­hogy fes­tett, mint elő­ző­leg.

– Be­mu­ta­tom Gerald Hem­ming­way ba­rá­to­mat, a, te­het­sé­ges ifjú szí­nészt…

– Ak­kor az ab­lak­tisz­tí­tó nem is lé­te­zett? – ki­ál­tott fel Rho­da. – Sen­ki sem lát­ta a dok­tort?

– Én lát­tam – mond­ta erre Po­i­rot. – Lel­ki sze­me­ink­kel oly­kor sok min­dent lá­tunk. Az em­ber csak hát­ra­dől, be­huny­ja a sze­mét…

Des­pard vi­dá­man köz­be­szólt:

– Tu­dod mit, Rho­da, szúr­juk le, és nézzük meg, va­jon a szel­le­me ki­nyo­moz­za-e a tet­test!