HUSZONHATODIK FEJEZET
 Az igazság

Csönd lett. Hosszú, néma csönd. A szo­bá­ban egy­re nőtt a sö­tét­ség. A kan­dal­ló­ban pis­lá­kolt a tűz.

Mrs. Lor­ri­mer és Her­cu­le Po­i­rot egy­más he­lyett a lán­go­kat néz­te. Mint­ha egy pil­la­nat­ra meg­állt vol­na az idő.

Majd Po­i­rot fel­só­haj­tott, és meg­moz­dult.

– Szó­val ez tör­tént… És mi­ért ölte meg, ma­dame?

– Sze­rin­tem maga tud­ja a vá­laszt, M. Po­i­rot.

– Tu­dott va­la­mit ma­gá­ról, ami ré­gen, na­gyon ré­gen tör­tént?

– Igen.

– És ez a va­la­mi egy má­sik ha­lál­eset volt?

Az asszony bó­lin­tott.

Po­i­rot gyen­gé­den azt mond­ta:

– És mi­ért mond­ja el most ezt ne­kem? Mi­ért hí­vott ide?

– Azt mond­ta, egy­szer úgy­is hí­va­tom.

– Igen, ezt re­mél­tem… Tud­tam ugyan­is, hogy csak egy mó­don jut­ha­tok az igaz­ság bir­to­ká­ba, leg­alább­is ami ma­gát il­le­ti, ma­dame. Ez pe­dig a maga sza­bad aka­ra­tá­ból fog meg­tör­tén­ni. Ha úgy dönt, hogy nem akar meg­szó­lal­ni, ak­kor soha nem lep­le­zi le ma­gát. De volt egy hal­vány es­he­tő­ség, hogy ta­lán még­is be­szél­ni kí­ván…

Mrs. Lor­ri­mer bó­lin­tott.

– Na­gyon okos, hogy így elő­re lát­ta… tud­ja, a fá­radt­ság, a ma­gány…

El­halt a hang­ja.

Po­i­rot kí­ván­csi­an né­zett rá.

– Szó­val ilyen ér­zés volt? Igen, meg tu­dom ér­te­ni…

– Egye­dül va­gyok… tel­je­sen egye­dül – mond­ta Mrs. Lo­ri­mer. – Csak az tud­ja, mi­lyen ér­zés, akit, mint en­gem, tet­té­nek sú­lya nyom.

– Re­mé­lem, nem tart­ja ar­cát­lan­ság­nak, ma­dame, ha együtt­ér­zé­se­met tol­má­cso­lom – mond­ta ked­ve­sen Po­i­rot.

Az asszony le­haj­tot­ta a fe­jét.

– Kö­szö­nöm, M. Po­i­rot.

Ez­u­tán szü­net kö­vet­ke­zett, majd Po­i­rot kez­dett be­szél­ni egy ki­csit élén­keb­ben:

– Úgy ért­sem te­hát, ma­dame, hogy amit Mr. Sha­i­ta­na va­cso­ra köz­ben mon­dott, azt nyílt fe­nye­ge­tés­nek érez­te ön­ma­gá­ra néz­ve?

Az asszony bó­lin­tott.

– A meg­fo­gal­ma­zás­ból nyom­ban rá­jöt­tem, hogy egy va­la­ki­nek ér­te­nie kell be­lő­le. Ez pe­dig én vol­tam. Ami­kor azt mond­ta, hogy a mé­reg női fegy­ver, ró­lam be­szélt. Tud­ta. Ezt már ko­ráb­ban is gya­ní­tot­tam. A be­szél­ge­tést ak­kor egy hí­res-ne­ve­ze­tes ügy tár­gya­lá­sá­ra te­rel­te, és érez­tem, hogy köz­ben en­gem fi­gyel. Volt a te­kin­te­té­ben va­la­mi hát­bor­zon­ga­tó bi­zo­nyos­ság. Ezen az es­tén vi­szont már biz­tos vol­tam ben­ne.

– És jö­ven­dő szán­dé­ka­it il­le­tő­en sem vol­tak két­sé­gei?

– Va­ló­szí­nűt­len­nek, lát­szott, hogy Batt­le fő­fel­ügye­lő, va­la­mint a maga je­len­lé­te csu­pán a vé­let­len műve. Ezt úgy vet­tem, hogy Sha­i­ta­na fi­tog­tat­ni akar­ja a maga éles­el­mé­jű­sé­gét, még­pe­dig oly mó­don, hogy mind­ket­tő­jük­nek a tu­do­má­sá­ra hoz­za, fel­fe­de­zett va­la­mit, amit az idá­ig sen­ki sem lá­tott gya­nús­nak.

– Mi­lyen gyor­san ha­tá­roz­ta el ma­gát a cse­lek­vés­re, ma­dame?

Mrs. Lor­ri­mer té­to­vá­zott kis­sé.

– Nem tu­dok pon­to­san vissza­em­lé­kez­ni, mi­kor tá­madt ez az öt­le­tem – mond­ta. – Már va­cso­ra előtt ész­re­vet­tem azt a tőrt. Ami­kor va­cso­ra után vissza­tér­tünk a sza­lon­ba, ma­gam­hoz vet­tem, és a ru­hám uj­já­ba csúsz­tat­tam. A moz­du­la­tot sen­ki sem lát­ta. Biz­tos, hogy nem.

– Nem két­lem, ma­dame, hogy ügye­sen csi­nál­ta.

– Ak­kor ha­tá­roz­tam el, pon­to­san mit fo­gok csi­nál­ni. Már csak meg kel­lett va­ló­sí­ta­nom. Két­ség­kí­vül koc­ká­za­tos volt, de meg­kel­lett pró­bál­nom.

– És itt lép be a maga hi­deg­vé­re és tö­ké­le­tes hely­zet­fel­is­me­ré­se. Most már ér­tem.

– El­kezd­tünk kár­tyáz­ni – foly­tat­ta Mrs. Lor­ri­mer. A hang­ja ki­mért volt és ér­ze­lem nél­kü­li. – Vég­re adó­dott al­ka­lom. Én vol­tam az asz­tal. Át­sé­tál­tam a szo­bán a kan­dal­ló­hoz. Sha­i­ta­na ép­pen bó­bis­kolt. Oda­pil­lan­tot­tam a töb­bi­ek­re. Va­la­mennyi­en be­le­me­rül­tek a já­ték­ba. Sha­i­ta­na fölé ha­jol­tam, és… meg­tet­tem.

A hang­ja ek­kor meg­re­me­gett, de nyom­ban vissza is nyer­te hig­gadt, tar­tóz­ko­dó tó­nu­sát.

– Be­szél­tem hoz­zá. Eszem­be ju­tott ugyan­is, hogy ez jó ali­bi le­het majd szá­mom­ra. Mond­tam va­la­mit a kan­dal­ló­val kap­cso­lat­ban, majd úgy tet­tem, mint­ha ő vá­la­szolt vol­na, utá­na pe­dig azt mond­tam: „Mély­sé­ge­sen egyet­ér­tek ma­gá­val. Én is utá­lom a ra­di­á­to­ro­kat.”

– És Sha­i­ta­na fel sem ki­ál­tott?

– Nem, azt hi­szem csu­pán fel­nyö­gött. A tá­vol­ból ezt akár be­széd­nek is le­he­tett hal­la­ni.

– És az­u­tán?

– Vissza­men­tem a kár­tya­asz­tal­hoz. Ép­pen az utol­só ütés­nél tar­tot­tak.

– Le­ült, és foly­tat­ta a já­té­kot?

– Igen.

– És annyi­ra le­kö­töt­te, hogy két nap múl­va pon­to­san fel tud­ta idéz­ni a li­ci­te­ket és a le­osz­tá­so­kat?

– Igen – fe­lel­te egy­sze­rű­en Mrs. Lor­ri­mer.

– Épa­tant[35] ki­ál­tot­ta Po­i­rot.

Hát­ra­dőlt a szé­ken. Több­ször egy­más után bó­lin­tott. Majd a vál­to­za­tos­ság ked­vé­ért in­gat­ni kezd­te a fe­jét.

– Van azon­ban va­la­mi, ma­dame, amit még most sem ér­tek.

– Mi­cso­da?

– Úgy tű­nik, egy té­nye­zőt fi­gyel­men kí­vül hagy­tam. Maga olyan asszony, aki min­dent gon­do­san mér­le­gel. Va­la­mi ok­ból úgy dönt, hogy ha­tal­mas koc­ká­za­tot vál­lal. A ter­vét si­ke­re­sen vég­re is hajt­ja. És az­u­tán, nem egé­szen két hét­tel ké­sőbb meg­gon­dol­ja ma­gát. Őszin­tén szól­va ma­dame, én eb­ben va­la­mi ha­mis­sá­got ér­zek.

Mrs. Lor­ri­mer ar­cát ke­ser­nyés mo­soly tor­zí­tot­ta el.

– Bi­zony, M. Po­i­rot, van va­la­mi, ami­ről nem tud. El­mond­ta ma­gá­nak Anne Me­re­dith, hol ta­lál­koz­tunk a na­pok­ban?

– Ha jól tu­dom, Mrs. Oli­ver la­ká­sá­nak kö­ze­lé­ben.

– Úgy van. De én az utca ne­vét sze­ret­tem vol­na hal­la­ni ma­gá­tól. Ugyan­is Anne Me­re­dith és én a Har­ley Stree­ten ta­lál­koz­tunk.

– Áhá! – né­zett vá­ra­ko­zó­an az asszony­ra Po­i­rot. – Kez­dem ér­te­ni.

– Re­mél­tem is, hogy így lesz. Egy szak­or­vos­nál jár­tam. Azt mond­ta el ne­kem, amit már fé­lig-med­dig amúgy is sej­tet­tem.

Szé­le­sen el­mo­so­lyo­dott. Mo­so­lya ez­út­tal meg­nye­rő volt, a ke­se­rű­ség­nek nyo­ma sem ma­radt.

– Nem fo­gok én már so­kat bri­dzsez­ni, M. Po­i­rot. Na jó, az or­vos nem ép­pen így mond­ta, ő egy ki­csit kí­mé­le­te­seb­ben kö­zöl­te a fényt. Ha na­gyon vi­gyá­zok ma­gam­ra és a töb­bi, akár éve­kig is el­él­he­tek. De nem fo­gok na­gyon vi­gyáz­ni. Nem va­gyok az a faj­ta.

– Most már va­ló­ban ér­tem – mond­ta Po­i­rot.

– Et­től az­u­tán meg­vál­to­zott a hely­zet. Egy-két hó­na­pom ha van még… És ami­kor ki­jöt­tem az or­vos­tól, meg­lát­tam Anne Me­re­ditht. És meg­hív­tam te­áz­ni.

Rö­vid szü­net után foly­tat­ta:

– Vég­té­re is, nem va­gyok te­tő­től tal­pig go­nosz. Te­á­zás köz­ben mind­vé­gig gon­dol­kod­tam. A „múlt­ko­ri” tet­tel nem csak Sha­i­ta­nát fosz­tot­tam meg az élet­től, – ami meg­tör­tént, te­hát már vissza­for­dít­ha­tat­lan –, ha­nem, bár kü­lön­bö­ző mér­ték­ben, há­rom má­sik em­ber éle­tét is ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­tam. Tet­tem kö­vet­kez­té­ben dr. Ro­berts, Des­pard őr­nagy és Anne Me­re­dith, akik kö­zül egy sem ár­tott ne­kem soha, meg­le­he­tő­sen ko­moly meg­pró­bál­ta­tá­sok­nak van­nak ki­té­ve, sőt akár, ve­szély­be is sod­ród­hat­nak. Leg­alább ezt meg akar­tam szün­tet­ni. Sem dr. Ro­berts, sem Des­pard őr­nagy hely­ze­te nem ér­de­kel kü­lö­nö­seb­ben, noha va­ló­szí­nű­leg mind­ket­ten jó­val hosszabb éle­tű­ek lesz­nek ná­lam. Ők fér­fi­ak, akik bi­zo­nyos mér­té­kig tud­nak ma­guk­ról gon­dos­kod­ni. Ám ami­kor eszem­be ju­tott Anne Me­re­dith…

Egy ki­csit té­to­vá­zott, majd las­san foly­tat­ta.

– Ő még fi­a­tal. Előt­te áll az egész élet. És le­het, hogy ez a rém­ség tönk­re­te­szi a jö­vő­jét. Ez a gon­do­lat nem ha­gyott, nyu­god­ni. Tud­ja, M. Po­i­rot, mi­köz­ben mind­ezt vé­gig­gon­dol­tam, eszem­be ju­tott, hogy a maga cél­zá­sa vé­gül va­ló­ság­gá vált. Va­ló­ban nem bír­tam to­vább hall­gat­ni. És ma dél­után fel­hív­tam te­le­fo­non…

Per­cek tel­te­kel.

Her­cu­le Po­i­rot elő­re­ha­jolt. A nö­vek­vő, fél­ho­mály­ban egye­ne­sen Mrs. Lor­ri­mer­re né­zett. Az asszony nyu­god­tan, az ide­ges­ség min­den jele nél­kül vi­szo­noz­ta az át­ha­tó pil­lan­tást.

– Mrs. Lor­ri­mer – szó­lalt meg nagy so­ká­ra Po­i­rot –, egé­szen biz­tos ben­ne, és ké­rem, vá­la­szol­ja a szín­tisz­ta iga­zat, hogy Mr. Sha­i­ta­na meg­gyil­ko­lá­sa nem elő­re ki­ter­velt volt? Nem úgy tör­tént, hogy elő­ször meg­ter­vez­te a gyil­kos­sá­got, és ami­kor ele­get tett a va­cso­ra­meg­hí­vás­nak, a gyil­kos­ság ter­ve rész­le­te­sen ki­dol­goz­va már ott volt az agyá­ban?

Mrs. Lor­ri­mer egy da­ra­big bá­mult, majd ha­tá­ro­zot­tan meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem.

– Te­hát nem ter­vel­te ki elő­re a gyil­kos­sá­got?

– Nem.

– Ak­kor… ak­kor…. ha­zu­dik ne­kem, biz­to­san ha­zu­dik!

Mrs. Lor­ri­mer hang­ja fa­gyos lett, mint a jég:

– Ké­rem, M. Po­i­rot, ne fe­led­kez­zék meg ma­gá­ról!

A kis­em­ber­ke föl­ug­rott. El­kez­dett fel-alá jár­kál­ni, köz­ben mo­tyo­gott ma­gá­ban, és több­ször fel­ki­ál­tott.

Majd hir­te­len azt mond­ta:

– Meg­en­ge­di?

Ez­zel oda­lé­pett a kap­cso­ló­hoz, és fel­gyúj­tot­ta a vil­lanyt. Majd vissza­ment a szé­ké­hez, le­ült, ke­zét a tér­dé­re rak­ta, és egye­ne­sen szem­be­né­zett a ház úr­nő­jé­vel.

– A kér­dés most már csak az, va­jon té­ve­dett-e Her­cu­le Po­i­rot.

– Sen­ki sem té­ved­he­tet­len – vá­la­szol­ta ri­de­gen Mrs. Lor­ri­mer.

– Én az va­gyok – vá­gott vissza Po­i­rot. – Ne­kem min­dig iga­zam van. Annyi­ra, hogy ez már-már en­gem is meg­döb­bent. És most na­gyon úgy fest a do­log, mint­ha té­ved­nék. Ez pe­dig fel­dúl. Va­ló­szí­nű­leg tisz­tá­ban van a sza­vai ér­tel­mé­vel, ma­dame. Vég­té­re is maga ölt! És ez eset­ben elég­gé meg­le­pő, hogy Her­cu­le Po­i­rot job­ban tud­ja az el­kö­ve­tés mód­ját, mint maga a tet­tes!

– Meg­le­pő és na­gyon is ab­szurd – mond­ta Mrs. Lor­ri­mer, ha le­het, még az ed­di­gi­ek­nél is fa­gyo­sab­ban.

– Ak­kor va­ló­szí­nű­leg őrült va­gyok. Sőt egész biz­to­san. De nem, sac­ré nom d’un pe­tit bon­hom­me[36] nem va­gyok őrült! Iga­zam­nak kell len­nie! Haj­lan­dó va­gyok el­hin­ni, hogy maga ölte meg Mr. Sha­i­ta­nát, de nem öl­het­te meg úgy, ahogy ál­lít­ja. Sen­ki sem tesz olyas­mit, ami nincs dans son ca­ractè­re![37]

El­hall­ga­tott. Mrs. Lor­ri­mer dü­hö­sen fúj­ta­tott egyet, majd be­ha­rap­ta az aj­kát. Szól­ni ké­szült, de Po­i­rot meg­előz­te.

– Vagy elő­re ki­ter­vel­te Sha­i­ta­na meg­gyil­ko­lá­sát, vagy nem maga ölte meg!

Mrs. Lor­ri­mer hang­ja éle­sen csen­gett:

– M. Po­i­rot, azt kell mond­jam, maga tény­leg őrült! Ha már el­is­me­rem, hogy gyil­kol­tam, ugyan mi­ért ha­zud­nék a mó­dot il­le­tő­en? Mi ér­tel­me vol­na?

Po­i­rot is­mét talp­ra szök­kent, és tett egy kört a szo­bá­ban. Mire vissza­ért a szé­ké­hez, a mo­do­ra egé­szen meg­vál­to­zott. Ked­ves volt és ud­va­ri­as.

– Nem maga ölte meg Sha­i­ta­nát, – mond­ta hal­kan. – Most már biz­tos va­gyok ben­ne. Előt­tem van az egész Har­ley Street. ÉS ahogy Anne Me­re­dith ott áll a jár­dán, ma­gá­ra ha­gyat­va. És egy má­sik le­ányt is lá­tok, azt, aki egy­kor maga volt, és aki ugyan­csak rop­pant ma­gá­nyo­san jár­ta vé­gig az éle­tét. Igen, ez vi­lá­gos. Csak egy va­la­mi nem: hon­nan tud­ja olyan ha­tá­ro­zot­tan, hogy Anne Me­re­dith tet­te?

– De M. Po­i­rot…!

– Fe­les­le­ges til­ta­koz­nia, ma­dame, és ké­rem, kí­mél­jen meg a to­váb­bi ha­zug­sá­gok­tól. El­áru­lom ma­gá­nak, hogy én tu­dom az igaz­sá­got! Tu­dom, haj­szál­ra pon­to­san, mi­fé­le ér­zé­sek ka­va­rog­tak ma­gá­ban azon a na­pon, ott a Har­ley Stree­ten. Dr. Ro­berts ked­vé­ért nem tet­te vol­na meg ugyan­ezt, de­hogy! Des­pard őr­nagyért non plus![38] De Anne Me­re­dith más. Azért érez együtt vele, mert ő is azt tet­te, amit egy­kor maga. Úgy hi­szem, maga meg azt sem tud­ja mi oka volt Anne Me­re­dith­nek erre a tett­re. Ám ab­ban az egy­ben bi­zo­nyos, hogy ő tet­te. Már ak­kor este tud­ta, ami­kor Batt­le fő­fel­ügye­lő meg­kér­dez­te a vé­le­mé­nyét a tet­tes­ről. Néz­ze, én min­dent tu­dok. Szük­ség­te­len, hogy to­vább­ra is ha­zu­doz­zon itt ne­kem. Re­mé­lem, ezt be­lát­ja.

Szü­ne­tet tar­tott, vár­ta a vá­laszt, de hi­á­ba. Elé­ge­det­ten bó­lin­tott.

– Maga ér­tel­mes asszony, ami na­gyon hasz­nos. Ma­dame, maga most egy ne­mes tet­tet hajt vég­re: ma­gá­ra vál­lal­ja a gyil­kos­sá­got, hogy ez az ifjú hölgy meg­me­ne­kül­hes­sen.

– Azt azon­ban ki­fe­lej­ti a szá­mí­tás­ból – szó­lalt meg szenv­te­len han­gon Mrs. Lor­ri­mer –, hogy nem va­gyok bűn­te­len. Évek­kel ez­előtt meg­öl­tem a fér­je­met…

Né­hány má­sod­perc­re csend ülte meg a szo­bát.

– Ér­tem – mond­ta Po­i­rot. – el­ér­ke­zett hát, az igaz­ság pil­la­na­ta. A gon­dol­ko­dá­sa va­ló­ban lo­gi­kus. Kész meg­szen­ved­ni a tet­té­ért. Füg­get­le­nül az ál­do­zat sze­mé­lyé­től? A gyil­kos­ság gyil­kos­ság ma­rad. Ma­dame, maga na­gyon bá­tor hölgy, és tisz­ta gon­dol­ko­dá­sú. De hadd kér­dez­zem meg még egy­szer: mi­től ilyen biz­tos a dol­gá­ban? Hon­nan tud­ja, hogy Anne Me­re­dith gyil­kol­ta meg Mr. Sha­i­ta­nát?

Mrs. Lor­ri­mer mé­lyet só­haj­tott. Po­i­rot ma­kacs­sá­ga le­dön­töt­te el­len­ál­lá­sá­nak utol­só bás­tyá­ját is. Gyer­me­ki egy­sze­rű­ség­gel vá­la­szolt a kér­dés­re:

– Mert lát­tam.