HUSZONHATODIK FEJEZET
Az igazság
Csönd lett. Hosszú, néma csönd. A szobában egyre nőtt a sötétség. A kandallóban pislákolt a tűz.
Mrs. Lorrimer és Hercule Poirot egymás helyett a lángokat nézte. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő.
Majd Poirot felsóhajtott, és megmozdult.
– Szóval ez történt… És miért ölte meg, madame?
– Szerintem maga tudja a választ, M. Poirot.
– Tudott valamit magáról, ami régen, nagyon régen történt?
– Igen.
– És ez a valami egy másik haláleset volt?
Az asszony bólintott.
Poirot gyengéden azt mondta:
– És miért mondja el most ezt nekem? Miért hívott ide?
– Azt mondta, egyszer úgyis hívatom.
– Igen, ezt reméltem… Tudtam ugyanis, hogy csak egy módon juthatok az igazság birtokába, legalábbis ami magát illeti, madame. Ez pedig a maga szabad akaratából fog megtörténni. Ha úgy dönt, hogy nem akar megszólalni, akkor soha nem leplezi le magát. De volt egy halvány eshetőség, hogy talán mégis beszélni kíván…
Mrs. Lorrimer bólintott.
– Nagyon okos, hogy így előre látta… tudja, a fáradtság, a magány…
Elhalt a hangja.
Poirot kíváncsian nézett rá.
– Szóval ilyen érzés volt? Igen, meg tudom érteni…
– Egyedül vagyok… teljesen egyedül – mondta Mrs. Lorimer. – Csak az tudja, milyen érzés, akit, mint engem, tettének súlya nyom.
– Remélem, nem tartja arcátlanságnak, madame, ha együttérzésemet tolmácsolom – mondta kedvesen Poirot.
Az asszony lehajtotta a fejét.
– Köszönöm, M. Poirot.
Ezután szünet következett, majd Poirot kezdett beszélni egy kicsit élénkebben:
– Úgy értsem tehát, madame, hogy amit Mr. Shaitana vacsora közben mondott, azt nyílt fenyegetésnek érezte önmagára nézve?
Az asszony bólintott.
– A megfogalmazásból nyomban rájöttem, hogy egy valakinek értenie kell belőle. Ez pedig én voltam. Amikor azt mondta, hogy a méreg női fegyver, rólam beszélt. Tudta. Ezt már korábban is gyanítottam. A beszélgetést akkor egy híres-nevezetes ügy tárgyalására terelte, és éreztem, hogy közben engem figyel. Volt a tekintetében valami hátborzongató bizonyosság. Ezen az estén viszont már biztos voltam benne.
– És jövendő szándékait illetően sem voltak kétségei?
– Valószínűtlennek, látszott, hogy Battle főfelügyelő, valamint a maga jelenléte csupán a véletlen műve. Ezt úgy vettem, hogy Shaitana fitogtatni akarja a maga éleselméjűségét, mégpedig oly módon, hogy mindkettőjüknek a tudomására hozza, felfedezett valamit, amit az idáig senki sem látott gyanúsnak.
– Milyen gyorsan határozta el magát a cselekvésre, madame?
Mrs. Lorrimer tétovázott kissé.
– Nem tudok pontosan visszaemlékezni, mikor támadt ez az ötletem – mondta. – Már vacsora előtt észrevettem azt a tőrt. Amikor vacsora után visszatértünk a szalonba, magamhoz vettem, és a ruhám ujjába csúsztattam. A mozdulatot senki sem látta. Biztos, hogy nem.
– Nem kétlem, madame, hogy ügyesen csinálta.
– Akkor határoztam el, pontosan mit fogok csinálni. Már csak meg kellett valósítanom. Kétségkívül kockázatos volt, de megkellett próbálnom.
– És itt lép be a maga hidegvére és tökéletes helyzetfelismerése. Most már értem.
– Elkezdtünk kártyázni – folytatta Mrs. Lorrimer. A hangja kimért volt és érzelem nélküli. – Végre adódott alkalom. Én voltam az asztal. Átsétáltam a szobán a kandallóhoz. Shaitana éppen bóbiskolt. Odapillantottam a többiekre. Valamennyien belemerültek a játékba. Shaitana fölé hajoltam, és… megtettem.
A hangja ekkor megremegett, de nyomban vissza is nyerte higgadt, tartózkodó tónusát.
– Beszéltem hozzá. Eszembe jutott ugyanis, hogy ez jó alibi lehet majd számomra. Mondtam valamit a kandallóval kapcsolatban, majd úgy tettem, mintha ő válaszolt volna, utána pedig azt mondtam: „Mélységesen egyetértek magával. Én is utálom a radiátorokat.”
– És Shaitana fel sem kiáltott?
– Nem, azt hiszem csupán felnyögött. A távolból ezt akár beszédnek is lehetett hallani.
– És azután?
– Visszamentem a kártyaasztalhoz. Éppen az utolsó ütésnél tartottak.
– Leült, és folytatta a játékot?
– Igen.
– És annyira lekötötte, hogy két nap múlva pontosan fel tudta idézni a liciteket és a leosztásokat?
– Igen – felelte egyszerűen Mrs. Lorrimer.
– Épatant[35] – kiáltotta Poirot.
Hátradőlt a széken. Többször egymás után bólintott. Majd a változatosság kedvéért ingatni kezdte a fejét.
– Van azonban valami, madame, amit még most sem értek.
– Micsoda?
– Úgy tűnik, egy tényezőt figyelmen kívül hagytam. Maga olyan asszony, aki mindent gondosan mérlegel. Valami okból úgy dönt, hogy hatalmas kockázatot vállal. A tervét sikeresen végre is hajtja. És azután, nem egészen két héttel később meggondolja magát. Őszintén szólva madame, én ebben valami hamisságot érzek.
Mrs. Lorrimer arcát kesernyés mosoly torzította el.
– Bizony, M. Poirot, van valami, amiről nem tud. Elmondta magának Anne Meredith, hol találkoztunk a napokban?
– Ha jól tudom, Mrs. Oliver lakásának közelében.
– Úgy van. De én az utca nevét szerettem volna hallani magától. Ugyanis Anne Meredith és én a Harley Streeten találkoztunk.
– Áhá! – nézett várakozóan az asszonyra Poirot. – Kezdem érteni.
– Reméltem is, hogy így lesz. Egy szakorvosnál jártam. Azt mondta el nekem, amit már félig-meddig amúgy is sejtettem.
Szélesen elmosolyodott. Mosolya ezúttal megnyerő volt, a keserűségnek nyoma sem maradt.
– Nem fogok én már sokat bridzsezni, M. Poirot. Na jó, az orvos nem éppen így mondta, ő egy kicsit kíméletesebben közölte a fényt. Ha nagyon vigyázok magamra és a többi, akár évekig is elélhetek. De nem fogok nagyon vigyázni. Nem vagyok az a fajta.
– Most már valóban értem – mondta Poirot.
– Ettől azután megváltozott a helyzet. Egy-két hónapom ha van még… És amikor kijöttem az orvostól, megláttam Anne Mereditht. És meghívtam teázni.
Rövid szünet után folytatta:
– Végtére is, nem vagyok tetőtől talpig gonosz. Teázás közben mindvégig gondolkodtam. A „múltkori” tettel nem csak Shaitanát fosztottam meg az élettől, – ami megtörtént, tehát már visszafordíthatatlan –, hanem, bár különböző mértékben, három másik ember életét is kedvezőtlenül befolyásoltam. Tettem következtében dr. Roberts, Despard őrnagy és Anne Meredith, akik közül egy sem ártott nekem soha, meglehetősen komoly megpróbáltatásoknak vannak kitéve, sőt akár, veszélybe is sodródhatnak. Legalább ezt meg akartam szüntetni. Sem dr. Roberts, sem Despard őrnagy helyzete nem érdekel különösebben, noha valószínűleg mindketten jóval hosszabb életűek lesznek nálam. Ők férfiak, akik bizonyos mértékig tudnak magukról gondoskodni. Ám amikor eszembe jutott Anne Meredith…
Egy kicsit tétovázott, majd lassan folytatta.
– Ő még fiatal. Előtte áll az egész élet. És lehet, hogy ez a rémség tönkreteszi a jövőjét. Ez a gondolat nem hagyott, nyugodni. Tudja, M. Poirot, miközben mindezt végiggondoltam, eszembe jutott, hogy a maga célzása végül valósággá vált. Valóban nem bírtam tovább hallgatni. És ma délután felhívtam telefonon…
Percek teltekel.
Hercule Poirot előrehajolt. A növekvő, félhomályban egyenesen Mrs. Lorrimerre nézett. Az asszony nyugodtan, az idegesség minden jele nélkül viszonozta az átható pillantást.
– Mrs. Lorrimer – szólalt meg nagy sokára Poirot –, egészen biztos benne, és kérem, válaszolja a színtiszta igazat, hogy Mr. Shaitana meggyilkolása nem előre kitervelt volt? Nem úgy történt, hogy először megtervezte a gyilkosságot, és amikor eleget tett a vacsorameghívásnak, a gyilkosság terve részletesen kidolgozva már ott volt az agyában?
Mrs. Lorrimer egy darabig bámult, majd határozottan megrázta a fejét.
– Nem.
– Tehát nem tervelte ki előre a gyilkosságot?
– Nem.
– Akkor… akkor…. hazudik nekem, biztosan hazudik!
Mrs. Lorrimer hangja fagyos lett, mint a jég:
– Kérem, M. Poirot, ne feledkezzék meg magáról!
A kisemberke fölugrott. Elkezdett fel-alá járkálni, közben motyogott magában, és többször felkiáltott.
Majd hirtelen azt mondta:
– Megengedi?
Ezzel odalépett a kapcsolóhoz, és felgyújtotta a villanyt. Majd visszament a székéhez, leült, kezét a térdére rakta, és egyenesen szembenézett a ház úrnőjével.
– A kérdés most már csak az, vajon tévedett-e Hercule Poirot.
– Senki sem tévedhetetlen – válaszolta ridegen Mrs. Lorrimer.
– Én az vagyok – vágott vissza Poirot. – Nekem mindig igazam van. Annyira, hogy ez már-már engem is megdöbbent. És most nagyon úgy fest a dolog, mintha tévednék. Ez pedig feldúl. Valószínűleg tisztában van a szavai értelmével, madame. Végtére is maga ölt! És ez esetben eléggé meglepő, hogy Hercule Poirot jobban tudja az elkövetés módját, mint maga a tettes!
– Meglepő és nagyon is abszurd – mondta Mrs. Lorrimer, ha lehet, még az eddigieknél is fagyosabban.
– Akkor valószínűleg őrült vagyok. Sőt egész biztosan. De nem, sacré nom d’un petit bonhomme[36] – nem vagyok őrült! Igazamnak kell lennie! Hajlandó vagyok elhinni, hogy maga ölte meg Mr. Shaitanát, de nem ölhette meg úgy, ahogy állítja. Senki sem tesz olyasmit, ami nincs dans son caractère![37]
Elhallgatott. Mrs. Lorrimer dühösen fújtatott egyet, majd beharapta az ajkát. Szólni készült, de Poirot megelőzte.
– Vagy előre kitervelte Shaitana meggyilkolását, vagy nem maga ölte meg!
Mrs. Lorrimer hangja élesen csengett:
– M. Poirot, azt kell mondjam, maga tényleg őrült! Ha már elismerem, hogy gyilkoltam, ugyan miért hazudnék a módot illetően? Mi értelme volna?
Poirot ismét talpra szökkent, és tett egy kört a szobában. Mire visszaért a székéhez, a modora egészen megváltozott. Kedves volt és udvarias.
– Nem maga ölte meg Shaitanát, – mondta halkan. – Most már biztos vagyok benne. Előttem van az egész Harley Street. ÉS ahogy Anne Meredith ott áll a járdán, magára hagyatva. És egy másik leányt is látok, azt, aki egykor maga volt, és aki ugyancsak roppant magányosan járta végig az életét. Igen, ez világos. Csak egy valami nem: honnan tudja olyan határozottan, hogy Anne Meredith tette?
– De M. Poirot…!
– Felesleges tiltakoznia, madame, és kérem, kíméljen meg a további hazugságoktól. Elárulom magának, hogy én tudom az igazságot! Tudom, hajszálra pontosan, miféle érzések kavarogtak magában azon a napon, ott a Harley Streeten. Dr. Roberts kedvéért nem tette volna meg ugyanezt, dehogy! Despard őrnagyért non plus![38] De Anne Meredith más. Azért érez együtt vele, mert ő is azt tette, amit egykor maga. Úgy hiszem, maga meg azt sem tudja mi oka volt Anne Meredithnek erre a tettre. Ám abban az egyben bizonyos, hogy ő tette. Már akkor este tudta, amikor Battle főfelügyelő megkérdezte a véleményét a tettesről. Nézze, én mindent tudok. Szükségtelen, hogy továbbra is hazudozzon itt nekem. Remélem, ezt belátja.
Szünetet tartott, várta a választ, de hiába. Elégedetten bólintott.
– Maga értelmes asszony, ami nagyon hasznos. Madame, maga most egy nemes tettet hajt végre: magára vállalja a gyilkosságot, hogy ez az ifjú hölgy megmenekülhessen.
– Azt azonban kifelejti a számításból – szólalt meg szenvtelen hangon Mrs. Lorrimer –, hogy nem vagyok bűntelen. Évekkel ezelőtt megöltem a férjemet…
Néhány másodpercre csend ülte meg a szobát.
– Értem – mondta Poirot. – elérkezett hát, az igazság pillanata. A gondolkodása valóban logikus. Kész megszenvedni a tettéért. Függetlenül az áldozat személyétől? A gyilkosság gyilkosság marad. Madame, maga nagyon bátor hölgy, és tiszta gondolkodású. De hadd kérdezzem meg még egyszer: mitől ilyen biztos a dolgában? Honnan tudja, hogy Anne Meredith gyilkolta meg Mr. Shaitanát?
Mrs. Lorrimer mélyet sóhajtott. Poirot makacssága ledöntötte ellenállásának utolsó bástyáját is. Gyermeki egyszerűséggel válaszolt a kérdésre:
– Mert láttam.