HARMINCADIK FEJEZET
 Gyilkosság

– Csak nem azt akar­ja mon­da­ni, hogy Anne szán­dé­ko­san lö­kött be a víz­be? – kér­dez­te hi­tet­le­nül Rho­da. – Ta­lán csak úgy lát­szott. Anne tisz­tá­ban volt vele, hogy nem tu­dok úsz­ni… Vagy tény­leg szán­dé­kos lett vol­na…?

– Az volt – fe­lel­te Po­i­rot.

Már Lon­don egyik elő­vá­ro­sá­ban jár­tak.

– De mi­ért?

Po­i­rot né­hány per­cig nem vá­la­szolt. Úgy gon­dol­ta, már tud­ja is az egyik in­dí­té­kot, ami, Anne-t e tett el­kö­ve­té­sé­re kész­tet­te, s ez nem volt más, mint amit ő is ér­zett ab­ban a perc­ben, ahogy ott ült Rho­da mel­lett a ko­csi­ban. Batt­le fő­fel­ügye­lő el­kö­hin­tet­te ma­gát.

– Miss Da­wes, ké­szül­jön fel egy ki­sebb­faj­ta meg­ráz­kód­ta­tás­ra. An­nak a Mrs. Ben­son­nak a ha­lá­la, aki­nél ba­rát­nő­je dol­go­zott, nem csu­pán egy­sze­rű bal­eset volt, leg­alább­is min­den okunk meg­van ezt fel­té­te­lez­ni.

– Ezt meg ho­gyan érti?

– Úgy hisszük – vet­te át a szót Po­i­rot – hogy Anne Me­re­dith cse­rél­te ki a két üve­get.

– Ó, nem, ez le­he­tet­len, hi­szen ez ret­te­ne­tes! Le­he­tet­len! Hogy Anne? Mi­ért tet­te vol­na?

– Volt rá oka – ma­gya­ráz­ta Batt­le fő­fel­ügye­lő. – Tud­ja, Miss Da­wes, a maga ba­rát­nő­je ab­ban a hit­ben élt, hogy egye­dül maga tud er­ről az eset­ről. Gon­do­lom, nem mond­ta el neki, hogy el­me­sél­te az egész his­tó­ri­át Mrs. Oli­ver­nek?

– Nem. Azt gon­dol­tam, na­gyon meg fog ha­ra­gud­ni – fe­lel­te Rho­da.

– De még mennyi­re ha­ra­gu­dott vol­na! – kö­zöl­te ko­mo­ran Batt­le. – De mi­vel azt hit­te, egye­dül maga hoz­hat rá ve­szélyt, úgy dön­tött, hogy meg­sza­ba­dul ma­gá­tól.

– Meg­sza­ba­dul? Tő­lem? Hát ez iszo­nya­tos! Ez egy­sze­rű­en nem le­het igaz!

– Most már ha­lott – foly­tat­ta Batt­le fő­fel­ügye­lő –, úgy­hogy ezt a kér­dést fe­les­le­ges to­vább fe­sze­get­nünk. De meg kell mond­jam, Miss Da­wes, hogy Anne Me­re­dith egé­szen biz­to­san nem volt ma­gá­nak jó ba­rát­nő­je.

Az autó meg­állt egy ház előtt.

– Most pe­dig be­né­zünk M. Po­i­rot-hoz – mond­ta Batt­le –, és be­szél­ge­tünk még egy ki­csit er­ről az egész­ről.

M. Po­i­rot nap­pa­li­já­ban Mrs. Oli­ver üd­vö­zöl­te őket, aki dr. Ro­bert­set tar­tot­ta szó­val. Sherryt iszo­gat­tak. Mrs. Oli­ver zso­ké­sap­kát vi­selt, bár­sony­ru­há­ját ha­tal­mas mas­ni dí­szí­tet­te, raj­ta egy jó­ko­ra al­ma­csut­ká­val.

– Ke­rül­je­nek bel­jebb – mond­ta ven­dég­sze­re­tő­en Mrs. Oli­ver, mint­ha ez az ő ott­ho­na vol­na, és nem M. Po­i­rot-é. – Mi­helyt be­szél­tem ma­gá­val, nyom­ban fel­hív­tam dr. Ro­bert­set, és mind­ket­ten ide jöt­tünk. A be­te­gei ugyan hal­do­kol­nak, de azt mond­ja, nem ér­dek­li. A va­ló­ság­ban sze­rin­tem szé­dü­le­tes iram­ban gyó­gyul­nak. De most me­sél­je­nek el min­dent.

– Igen, mert én egy szót sem ér­tek az egész­ből – mond­ta Ro­berts.

– Eh bien, – kezd­te Po­i­rot. – Az ügyet le­zár­tuk. Vég­re meg­ta­lál­tuk Mr. Sha­i­ta­na gyil­ko­sát.

– Azt Mrs. Oli­ver is el­mond­ta, hogy az a bá­jos ifjú te­rem­tés, Anne Me­re­dith tet­te. Hi­he­tet­len. Soha nem gon­dol­tam vol­na, hogy ő a gyil­kos.

– Va­ló­ban gyil­kos volt – mond­ta Batt­le. – Há­rom em­bert meg­ölt, és nem raj­ta mú­lott, hogy nem si­ke­rült vé­gez­nie a ne­gye­dik­kel is…

– Egy­sze­rű­en hi­he­tet­len! – mor­mog­ta Ro­berts.

– Én egy csep­pet sem ta­lá­lom hi­he­tet­len­nek – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver. – A tet­tes min­dig a leg­ke­vés­bé va­ló­szí­nű sze­mély. Úgy lát­szik, ez nem­csak a köny­vek­ben, ha­nem az élet­ben is így van.

– Kü­lön­ben is va­la­mi egé­szen rend­kí­vü­li nap ez a mai, – mond­ta dr. Ro­berts. – Mrs. Lor­ri­mer le­ve­le, gon­do­lom ha­mi­sít­vány volt.

– Pon­to­san. Még­hoz­zá olyan, ame­lyik há­rom pél­dány­ban ké­szült.

– Ön­ma­gá­nak is írt egyet?

– Ter­mé­sze­te­sen. A ha­mi­sít­vány, bár egy szak­ér­tőt azért nem té­vesz­tett vol­na meg, egé­szen ügyes mun­ka volt, an­nak pe­dig, hogy írás­szak­ér­tő tű­nik fel a lát­ha­tá­ron, cse­kély volt a va­ló­szí­nű­sé­ge. Min­den jel arra mu­ta­tott, hogy Mrs. Lor­ri­mer ön­gyil­kos lett…

– Bo­csás­sa meg a kí­ván­csi­sá­gom, M. Po­i­rot, de mi­ből gya­nít­ja, hogy nem kö­ve­tett el ön­gyil­kos­sá­got?

– Ab­ból a be­szél­ge­tés­ből, amit az egyik cse­léd­jé­vel foly­tat­tam.

– Tőle tud­ja, hogy elő­ző este Anne Me­re­dith is ott járt?

– Tőle. Töb­bek kö­zött ezt is. És tud­ja, mel­les­leg ma­gam is le­von­tam már a kö­vet­kez­te­tést azt il­le­tő­en, ki a bű­nös, vagy­is ki ölte meg Mr. Sha­i­ta­nát. Nem Mrs. Lor­ri­mer volt a gyil­kos.

– És mi­től te­re­lő­dött a gya­nú­ja Miss Me­re­dith­re?

Po­i­rot fel­emel­te a ke­zét.

– Egy kis tü­rel­met ké­rek. Hadd mond­jam el a ma­gam mód­ján. Vagy­is, ki­zá­rá­sos ala­pon. Mr. Sha­i­ta­na gyil­ko­sa nem Mrs. Lor­ri­mer volt, sem pe­dig Des­pard, de fur­csa mó­don még csak nem is Anne Me­re­dith…

Po­i­rot elő­re­ha­jolt. Hang­ja lágy volt és do­rom­bo­ló, mint a macs­káé.

– Tud­ja, dr. Ro­berts, a hely­zet úgy áll, hogy maga ölte meg Mr. Sha­i­ta­nát. És Mrs. Lor­ri­mert is.

Mint­egy há­rom per­cig tel­jes né­ma­ság ural­ko­dott. Majd Ro­berts hát­bor­zon­ga­tó­an fel­ne­ve­tett.

– Mond­ja, M. Po­i­rot, maga tel­je­sen meg­őrült? Ter­mé­sze­te­sen nem öl­tem meg Mr. Sha­i­ta­nát, és nem öl­het­tem meg Mrs. Lor­ri­mert sem, ked­ves Batt­le – mond­ta, és a Scot­land Yard em­be­re felé for­dult – Maga ezt tűri?

– Úgy vé­lem, az a leg­he­lye­sebb, ha vé­gig­hall­gat­ja M. Po­i­rot mon­dan­dó­ját – mond­ta hal­kan Batt­le.

Po­i­rot foly­tat­ta:

– Bár hosszabb ide­je gya­ní­tot­tam, hogy maga, egye­dül maga öl­het­te meg Mr. Sha­i­ta­nát, na­gyon ne­héz volt be­bi­zo­nyí­ta­ni. Ám Mrs. Lor­ri­mer ese­te egé­szen más. – Elő­re­ha­jolt. – Szin­te nem is mond­ha­tó eset­nek. An­nál jó­val egy­sze­rűbb, hi­szen van szem­ta­núnk.

Ro­berts hir­te­len na­gyon el­csen­de­se­dett. A sze­me vil­lá­mo­kat szórt.

– Sze­men­sze­dett ha­zug­ság! – mond­ta met­sző han­gon.

– Ó, nem! Szó sincs róla. Kora reg­gel ha­mis ürüggyel be­ha­tolt Mrs. Lor­ri­mer há­zá­ba, egye­ne­sen a há­ló­szo­bá­já­ba, ahol ő még mé­lyen aludt, hi­szen elő­ző este al­ta­tót vett be. Ek­kor is­mét blöf­fölt – azon nyom­ban kö­zöl­te, hogy már ha­lott. El­küld­te a szo­ba­lányt ko­nyakért, for­ró ví­zért, ilyes­mi­ért. Ek­kor egye­dül ma­radt a szo­bá­ban. A szo­ba­lány szin­te alig vet­he­tett asszo­nyá­ra egy pil­lan­tást. És ek­kor mi tör­tént?

– Va­ló­szí­nű­leg nincs tu­do­má­sa róla, dr. Ro­berts, hogy egyes ab­lak­tisz­tí­tó cé­gek a kora reg­ge­li órák­ban vég­zik a mun­ká­ju­kat. Az ab­lak­tisz­tí­tó ugyan­ak­kor ér­ke­zett meg a lét­rá­já­val, ami­kor maga. A lét­rát a ház ol­da­lá­nak tá­masz­tot­ta, és mun­ká­hoz lá­tott. Az első ki­sze­melt ab­lak Mrs. Lor­ri­mer há­ló­szo­bá­jáé volt. Ami­kor azon­ban meg­lát­ta, mi fo­lyik bent, gyor­san egy má­sik ab­lak­hoz ment át, ám előt­te még lá­tott va­la­mit. Hogy mit, azt majd el­me­sé­li ne­künk ő maga…

Po­i­rot könnyed lép­tek­kel oda­ment az aj­tó­hoz és ki­nyi­tot­ta…

– Jöj­jön be, Step­hens! – szólt ki a fo­lyo­só­ra, majd vissza tért a he­lyé­re.

Nagy­da­rab, vö­rös hajú, fél­szeg fér­fi lé­pett be. Ke­zé­ben „Chelsea Ab­lak­tisz­tí­tók Egye­sü­le­te” fel­ira­tú egyen­sap­kát tar­tott, és szü­net nél­kül gyű­rö­get­te.

– Van a szo­bá­ban va­la­ki, akit fel­is­mer? – kér­dez­te tőle Po­i­rot.

A fér­fi kör­be­pil­lan­tott, majd fe­jé­vel szé­gyen­lő­sen dr. Ro­berts felé bö­kött.

– Őtet – mond­ta.

– Ké­rem, me­sél­je el, mit csi­nált ez az úr, ami­kor utol­já­ra lát­ta.

– Ma reg­gel nyolc­kor kezd­tem a mun­kát a hölgy há­zán, a Chey­ne Lane-en. El­ső­ként a há­ló­szo­ba ab­la­kot akar­tam meg­pu­col­ni. A hölgy még ágy­ban volt. Be­teg­nek lát­szott. Meg­for­dí­tot­ta a fe­jét a pár­nán. Ez az úr it­ten pe­dig úgy né­zett ki, mint egy or­vos. Fel­tűr­te a hölgy há­ló­in­gé­nek az uj­ját, és va­la­mit be­le­szúrt a kar­já­ba, úgy ezen a tá­jon – mu­tat­ta. – A hölgy meg csak vissza­ha­nyat­lott a pár­ná­ra. Gon­dol­tam, jobb, ha egy má­sik ab­lak­nál kez­dem. Re­mé­lem, azért nem okoz­tam bajt?

– Re­me­kül vé­gez­te a dol­gát, ba­rá­tom – mond­ta Po­i­rot. – Eh bien, dr. Ro­berts? – tet­te fel hal­kan a kér­dést.

– Egy­sze­rű erő­sí­tő volt… – da­dog­ta Ro­berts. – Az utol­só re­mény a meg­men­té­sé­re. Gya­lá­zat…

Po­i­rot a sza­vá­ba vá­gott.

– Egy­sze­rű erő­sí­tő? Ugyan, ugyan! N-me­thyl-cyc­lo­he­xenyl-me­thyl-ma­lonyl-urea. – Po­i­rot ke­net­tel­je­sen ej­tett ki min­den szó­ta­got. – Más né­ven Evipan. Ki­sebb mű­té­tek­hez hasz­nál­ják ér­zés­te­le­ní­tő­nek. Ha nagy mennyi­ség­ben, int­ra­vé­ná­san ad­ják be, azon­nal esz­mé­let­len­sé­get okoz. Bár­mi­lyen al­ta­tó vagy bar­bi­tu­rát hasz­ná­la­ta mel­lett az al­kal­ma­zá­sa fo­ko­zot­tan ve­szé­lyes. Ész­re­vet­tem Mrs. Lor­ri­mer kar­ján a tű nyo­mát, mint­ha te­hát va­la­mit a vé­ná­já­ba fecs­ken­dez­tek vol­na. Csak ép­pen meg­em­lí­tet­tem az or­vos­szak­ér­tő­nek, és a szert könnye­dén azo­no­sí­tot­ta Sir Char­les Imphery, a bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um szak­ér­tő­je.

– Gon­do­lom, en­nél töb­bet nem is akar hal­la­ni – mond­ta Batt­le fő­fel­ügye­lő. – A Sha­i­ta­na-féle gyil­kos­sá­got nem kell be­bi­zo­nyí­ta­nunk, ám ha szük­sé­ges­nek lát­szik, vá­dat emel­he­tünk maga el­len, mert meg­öl­te Char­les Crad­doc­kot és va­ló­szí­nű­leg a fe­le­sé­gét is.

E két név hal­la­tán Ro­berts fel­ad­ta. Hát­ra­ha­nyat­lott a szék­ben.

– Be­do­bom a lap­ja­i­mat – mond­ta. – Te­hát el­kap­tak. Gon­do­lom, Sha­i­ta­na, az az alat­to­mos dög, ki­oko­sí­tot­ta ma­gu­kat ama bi­zo­nyos va­cso­ra előtt. Pe­dig azt hit­tem, jól el­lát­tam a ba­ját.

– Nem Sha­i­ta­ná­nak tar­to­zik há­lá­val – kö­zöl­te Batt­le. – Ha­nem M. Po­i­rot-nak.

Az aj­tó­hoz lé­pett, mire be­jött két rend­őr. Batt­le fő­fel­ügye­lő hi­va­ta­los han­gon el­ren­del­te a le­tar­tóz­ta­tást.

Mi­után a tet­tes mö­gött be­csu­kó­dott az ajtó, Mrs. Oli­ver bol­do­gan, bár az igaz­ság­nak nem egé­szen meg­fe­le­lő­en fel­ki­ál­tott:

– Min­dig mond­tam, hogy ő tet­te!