A SZERZŐ ELŐSZAVA

El­ter­jedt az a né­zet, mely sze­rint a de­tek­tív­his­tó­ri­ák leg­in­kább egy nagy ló­ver­seny­re em­lé­kez­tet­nek, ahol sok az in­du­ló, az esé­lyes ló és lo­vas. „A pén­z­edért arra fo­gadsz, aki­re akarsz.” A köz­meg­egye­zés sze­rint az ilyen tör­té­net­ben a fa­vo­rit nem ha­son­lít ah­hoz, akit a ló­ver­seny­pá­lyán an­nak tar­ta­nak, vagy­is: le­het kí­vül­ál­ló sze­mély is. Nézzük meg, ki­ről té­te­lez­he­tő fel a leg­ke­vés­bé, hogy a tet­tet el­kö­vet­te, s ez­zel tíz kö­zül ki­lenc eset­ben mun­kánk vé­get is ért.

Mi­vel nem sze­ret­ném, ha hű­sé­ges ol­va­só­im utál­koz­va ha­jí­ta­nák fél­re ezt a köny­vet, elő­re fi­gyel­mez­te­tem őket: ez nem az a faj­ta de­tek­tív­his­tó­ria. Itt mind­össze négy in­du­ló van, akik kö­zül, a kö­rül­mé­nyek meg­fe­le­lő össz­já­té­ka foly­tán, bár­me­lyik el­kö­vet­het­te a bűn­tényt. Ilyen­for­mán óha­tat­la­nul ki van zár­va a meg­le­pe­tés ele­me. En­nek el­le­né­re az a vé­le­mé­nyem, hogy mind a négy sze­rep­lő iránt azo­nos ér­dek­lő­dés­sel kell vi­sel­tet­nünk, hi­szen va­la­mennyi kö­ve­tett már el gyil­kos­sá­got, és to­váb­bi­ak­ra is ké­pes. Négy alap­ve­tő­en kü­lön­bö­ző em­ber­tí­pus­sal ál­lunk szem­ben, a gyil­kos­ság in­dí­té­ka va­la­mennyi­ük­nél az egyén­re jel­lem­ző, és így mind­egyi­kük más-más mód­szert vá­lasz­ta­na. A kö­vet­kez­te­tés­nek ezért tisz­tán pszi­cho­ló­gi­a­i­nak kell len­nie, és et­től csak még iz­gal­ma­sab­bá vá­lik az ügy, hi­szen min­dent össze­vet­ve az a leg­ér­de­ke­sebb, mi ját­szó­dik le a gyil­kos agyá­ban.

E tör­té­net vé­del­mé­ben még el kell mon­da­nom, hogy egyi­ke volt Her­cu­le Po­i­rot ked­venc ese­te­i­nek. Ba­rát­ja, Has­tings ka­pi­tány azon­ban, ami­kor Po­i­rot el­me­sél­te neki, na­gyon unal­mas­nak ta­lál­ta. Kí­ván­csi va­gyok, ol­va­só­im me­lyi­kük­kel ér­te­nek egyet.