TIZENHARMADIK FEJEZET
 A második látogató

Mrs. Oli­ver lát­tán Des­pard őr­nagy egy kis­sé meg­hök­kent. Nap­bar­ní­tott bőre tég­la­szí­nű­vé vö­rö­sö­dött. Za­va­rá­ban csak­nem össze­akadt a lába. Anne felé in­dult.

– Bo­csás­son meg, Me­re­dith kis­asszony, – mond­ta. – Sok­szor csen­get­tem, de sen­ki sem nyi­tott aj­tót. Ép­pen erre jár­tam. Gon­dol­tam, be­né­zek.

– Saj­ná­lom, hogy hi­á­ba csen­ge­tett – vá­la­szol­ta Anne. – Nincs szo­ba­lá­nyunk, a ta­ka­rí­tó­nő pe­dig csak reg­ge­len­ként jön.

Be­mu­tat­ta Rho­dá­nak az őr­na­gyot.

– Mi len­ne, ha meg­te­áz­nánk? – kér­dez­te élénk han­gon Rho­da. – Kezd hű­vös len­ni. Men­jünk be.

Va­la­mennyi­en be­men­tek a ház­ba. Rho­da el­tűnt a kony­há­ban.

– Mi­lyen kel­le­mes vé­let­len, hogy így össze­jöt­tünk – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver.

Des­pard csak vo­na­kod­va he­lye­selt. Majd az asszony­ra pil­lan­tott, ku­ta­tó te­kin­tet­tel.

– Épp azt me­sél­tem Me­re­dith kis­asszony­nak – csi­cse­reg­te Mrs. Oli­ver, aki rend­kí­vül él­vez­te a hely­ze­tet –, hogy ha­di­ter­vet kel­le­ne ké­szí­te­nünk. Már úgy ér­tem, a gyil­kos­ság­gal kap­cso­la­to­san. Ter­mé­sze­te­sen az or­vos volt a tet­tes. Nem gon­dol­ja?

– Sej­tel­mem sincs. Nem tu­dom, mire ala­poz­zam.

Mrs. Oli­ver ar­cán meg­je­lent a „ma­guk, fér­fi­ak mind ilye­nek” ki­fe­je­zés.

A han­gu­lat egy kis­sé fe­szé­lye­zet­té vált. Mrs. Oli­ve­rer ezt ha­mar ész­lel­te: Ami­kor Rho­da be­hoz­ta a teát, fel­állt és azt mond­ta, vissza kell men­nie a vá­ros­ba. Nem, na­gyon ked­ves, hogy kí­nál­ják, de nem te­áz­hat ve­lük…

– Itt ha­gyom ma­gá­nak a név­je­gye­met – mond­ta – a la­kás­cí­mem is raj­ta van. Ha a vá­ros­ban jár, ok­vet­le­nül ke­res­sen fel, hát­ha ki tu­dunk ta­lál­ni va­la­mi zse­ni­á­li­sat, ami meg­old­ja az összes rej­télyt.

– Ki­kí­sé­rem a ka­pu­ig – mond­ta Rho­da.

Már a kapu felé sé­tál­tak, ami­kor Anne Me­re­dith ki­sza­lad a ház­ból, hogy utol­ér­je őket.

– Gon­dol­koz­tam a dol­gon – kö­zöl­te.

Sá­padt arca szo­kat­lan el­tö­kélt­sé­get su­gár­zott.

– Csak mond­ja, ked­ve­sem.

– Rop­pant há­lás va­gyok, Mrs. Oli­ver, hogy ek­ko­ra utat tett meg mi­at­tam. De a leg­szí­ve­seb­ben sem­mit sem ten­nék úgy ér­tem, elég iszo­nyú volt ez az egész. Sze­ret­ném min­nél előbb el­fe­lej­te­ni.

– Ked­ve­sem, a kér­dés csu­pán csak az, hogy lesz-e erre le­he­tő­sé­ge.

– Azt ter­mé­sze­te­sen tu­dom, hogy a rend­őr­ség nem ejti el az ügyét. Va­ló­szí­nű­leg el­jön­nek ide, és so­kat fog­nak kér­de­zős­köd­ni. Erre el va­gyok ké­szül­ve. De nem aka­rom, hogy a ma­gán­éle­tem­ben is ezen gon­dol­koz­zam, vagy hogy erre em­lé­kez­tes­se­nek. Ki me­rem mon­da­ni, gyá­va va­gyok, de ak­kor is így aka­rom.

– De Anne! – ki­ál­tot­ta Rho­da.

– Tö­ké­le­te­sen meg­ér­tem az ér­zé­se­it, de nem hi­szem, hogy böl­csen cse­lek­szik – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Ha csak a rend­őr­ség­re len­ne bíz­va, az élet­ben nem de­rül­ne ki az igaz­ság.

Anne Me­re­ditht meg­von­ta a vál­lát.

– Hát az­tán?

– Hogy mond­hatsz ilyet! – ki­ál­tot­ta Rho­da, – per­sze hogy szá­mít! Ugye, Mrs.Oli­ver?

– Fel­tét­le­nül – mond­ta szá­ra­zon Mrs. Oli­ver.

– Sze­rin­tem nem szá­mít – ma­kacs­ko­dott Anne. – Aki is­mer, soha nem fel­té­te­lez­né ró­lam, hogy én tet­tem. Nem ér­tem, mi­ért kel­le­ne be­le­avat­koz­nom, a rend­őr­ség dol­ga, hogy ki­de­rít­se az igaz­sá­got!

– Nincs ben­ned sem­mi spi­ri­tusz, Anne! – mond­ta Rho­da.

– Most ilyen a han­gu­la­tom – fe­lel­te Anne. Ke­zet nyúj­tott. – Há­lá­san kö­szö­nöm, Mrs. Oli­ver, hogy ennyit fá­ra­do­zott.

– Nos, ha va­ló­ban így érez, min­den to­váb­bi szó fe­les­le­ges – kö­zöl­te nyá­ja­san Mrs. Oli­ver. – Ami en­gem il­let, én nem ha­lo­ga­tom to­vább a dol­got, be­le­vá­gok. Vi­szon­lá­tás­ra, ked­ves. Ha meg­gon­dol­ta ma­gát, ke­res­sen fel Lon­don­ban.

Be­má­szott az au­tó­ba, el­in­dí­tot­ta, majd ba­rát­sá­gos in­te­ge­tés­sel el­haj­tott.

Rho­da hir­te­len az autó után ro­hant, és a fel­há­gó­ra ug­rott.

– Amit a lon­do­ni lá­to­ga­tás­sal kap­cso­lat­ban mon­dott – zi­hál­ta –, az csak Anne-re vo­nat­ko­zott, vagy rám is?

Mrs. Oli­ver fé­ke­zett.

– Ter­mé­sze­te­sen mind­ket­tő­jük­re.

– Ó, na­gyon kö­szö­nöm. Ne áll­jon meg. Le­het, hogy egy­szer fel­ke­re­sem. Van va­la­mi… Nem, ké­rem ne áll­jon meg. Le tu­dok ug­ra­ni.

Így is tett, és in­te­get­ve vissza­sza­ladt a ka­pu­hoz, ahol Anne, vár­ta.

– Mi az ör­dö­göt… – kezd­te Anne.

– Hát nem ara­nyos? – vá­gott a sza­vá­ba lel­ke­sen Rho­da.

– Imá­dom! Ész­re­vet­ted, mi­lyen fur­csa ha­ris­nyát vi­sel? Biz­tos iszo­nyú okos! Hát per­sze, kü­lön­ben hogy tud­ná meg­ír­ni azo­kat a köny­ve­ket. Na­gyon mó­kás len­ne, ha ő jön­ne rá az igaz­ság­ra, mi­köz­ben a rend­őr­ség csak tát­ja a szá­ját!

– Mi­ért jött ide? – kér­dez­te Anne.

Rho­da ke­rek­re nyi­tot­ta a sze­mét.

– Drá­gám, hi­szen mond­ta!

Anne tü­rel­met­le­nül le­gyin­tett.

– Be kell men­nünk. Egye­dül hagy­tam az őr­na­gyot.

– Des­par­dot? Rém jó­ké­pű, ugye?

– Va­ló­ban.

Vissza­sé­tál­tak a ker­ti ös­vé­nyen.

Des­pard őr­nagy, te­ás­csé­szé­vel a ke­zé­ben, a kan­dal­ló mel­lett állt…

Anne sza­bad­koz­ni kez­dett, ami­ért egye­dül hagy­ta, de az őr­nagy a sza­vá­ba vá­gott.

– Me­re­dith kis­asszony, el aka­rom ma­gya­ráz­ni ma­gá­nak, mi­ért tör­tem be ide.

– De hi­szen…

– Azt mond­tam, hogy épp erre jár­tam. Ez nem fedi a va­ló­sá­got. Ha­tá­ro­zott cél­lal jöt­tem.

– Hon­nan tud­ta a cí­me­met? – kér­dez­te hal­kan Anne.

– Batt­le fő­fel­ügye­lő­től.

A név hal­la­tán a lány össze­rez­zent.

A fér­fi gyor­san foly­tat­ta.

– Batt­le épp út­ban van ide. Vé­let­le­nül meg­lát­tam a Pad­ding­ton pá­lya­ud­va­ron. Én meg be­ül­tem az au­tóm­ba, és ide­haj­tot­tam. Tud­tam, hogy könnye­dén meg­elő­zöm a vo­na­tot.

– De mi­ért?

Des­pard csak egy pil­la­na­tig té­to­vá­zott.

– Le­het, hogy ön­hitt va­gyok, de az a be­nyo­má­som tá­madt, hogy maga, ami­ként mon­da­ni szo­kás, olyan egye­dül van a vi­lág­ban, mint az uj­jam.

– Itt va­gyok én neki – mond­ta Rho­da.

Des­pard für­ge pil­lan­tást ve­tett rá, és szem­mel­lát­ha­tó­an tet­szett neki a kan­dal­ló­nak dőlő fiús alak, aki olyan fi­gyel­me­sen hall­gat­ta a sza­va­it. Szép ez a két le­ány.

– Biz­tos­ra ve­szem, hogy nincs is ma­gá­nál oda­adóbb ba­rát­nő­je, Miss Da­wes – mond­ta lo­va­gi­a­san a fér­fi. – Ám még­is az ju­tott eszem­be, hogy a sa­já­tos kö­rül­mé­nyek foly­tán ta­lán nem hi­á­ba­va­ló olyas­va­la­ki­nek a böl­cses­sé­ge, aki jól is­me­ri a vi­lá­got. Ugyan­is a hely­zet őszin­tén szól­va úgy áll, hogy Me­re­dith kis­asszonyt gyil­kos­ság el­kö­ve­té­sé­vel gya­nú­sít­ják. Ugyan­ez vo­nat­ko­zik rám és a má­sik két sze­mély­re is, aki teg­nap este ugyan­ab­ban a szo­bá­ban volt. Az ilyen hely­zet ki­fe­je­zet­ten kel­le­met­len, rá­adá­sul olyan ne­héz­sé­ge­ket és ve­szé­lye­ket is rejt, ame­lye­ket Me­re­dith kis­asszony, lé­vén fi­a­tal és ta­pasz­ta­lat­lan, nyil­ván nem vesz ész­re. Vé­le­mé­nyem sze­rint egy ki­vá­ló ügy­véd­re kel­le­ne bíz­nia ma­gát. Ne­tán már meg is tet­te?

Anne Me­re­dith meg­ráz­ta a fe­jét. – Eszem­be sem ju­tott.

– Gya­ní­tot­tam. Van ma­gá­nak jó ügy­véd­je, lon­do­ni ügy­véd­je?

Anne is­mét a fe­jét ráz­ta.

– Soha nem volt szük­sé­gem ügy­véd­re.

– És Mr. Bury? – kér­dez­te Rho­da. – Igaz, ő már vagy száz­húsz éves, és egy ki­csit gya­gyás.

– Ha meg­en­ged egy jó ta­ná­csot, Me­re­dith kis­asszony, úgy vé­lem, az a leg­jobb, ha Mr. My­her­ne-hez for­dul, aki az én ügy­vé­dem. A Ja­cobs, Peel és Ja­cobs ügy­vé­di iro­da mun­ka­tár­sa. Ki­vá­ló hírű cég, ér­tik a dol­gu­kat.

Anne el­sá­padt. Le­ült.

– Va­ló­ban úgy gon­dol­ja, hogy ez szük­sé­ges? – kér­dez­te el­ha­ló han­gon.

– Fel­tét­le­nül. Lé­tez­nek min­den­fé­le jogi ke­lep­cék.

– És ez az ügy­véd na­gyon drá­ga?

– Az­zal ne tö­rődj – mond­ta Rho­da. – Min­den rend­ben lesz, Des­pard őr­nagy. Úgy vé­lem, tel­je­sen iga­za van. Anne-nek szük­sé­ge van vé­de­lem­re.

– Nem fog­nak so­kat kér­ni – mond­ta Des­pard. Majd ko­mo­lyan hoz­zá­fűz­te: – Azt gon­do­lom, ez va­ló­ban bölcs lé­pés vol­na, Me­re­dith kis­asszony.

– Hát, jól van – egye­zett bele Anne. – Úgy te­szek, ahogy jó­nak lát­ja…

– Re­mek.

– Na­gyon ked­ves ma­gá­tól, Des­pard őr­nagy – mond­ta me­leg han­gon Rho­da. – Iga­zán, bor­zasz­tó ked­ves.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Anne. Egy ki­csit ha­bo­zott, majd hoz­zá­fűz­te: – Azt mond­ta, hogy Batt­le fő­fel­ügye­lő is ide­jön.

– Igen. De ne ré­mül­jön meg. Ez el­ke­rül­he­tet­len.

– Tu­dom. Tu­laj­don­kép­pen vár­tam is a lá­to­ga­tá­sát.

– Sze­gény­kém, majd­nem be­le­hal ebbe az ügy­be! – mond­ta in­ge­rül­ten Rho­da. – Olyan szé­gyen­le­tes, olyan igaz­ság­ta­lan!

– Sze­rin­tem is – vá­la­szol­ta Des­pard. – Va­ló­ban ré­mes, hogy egy fi­a­tal lányt be­le­rán­ci­gál­nak egy ilyen do­log­ba. Ha va­la­ki kést akart vág­ni Sha­i­ta­ná­ba, iga­zán vá­laszt­ha­tott vol­na más he­lyet és időt.

– Maga sze­rint ki tet­te? – kér­dez­te nyíl­tan Rho­da. – Dr. Ro­berts vagy az a Mrs. Lor­ri­mer?

Des­pard ba­ju­sza kö­rül hal­vány mo­soly buj­kált.

– Mel­les­leg én is el­kö­vet­het­tem.

– Ó, nem! – ki­ál­tot­ta Rho­da. – Anne és én tud­juk, hogy nem maga tet­te!

A fér­fi ked­ves pil­lan­tást ve­tett mind­ket­tő­jük­re. Ked­ves lány­kák. Meg­ha­tó­an tele hit­tel és bi­za­lom­mal.

A Me­re­dith lány fé­lénk kis te­rem­tés. De se­baj, My­her­ne majd gon­dos­ko­dik róla. A má­sik har­co­sabb tí­pus. Ő alig­ha len­ne ilyen hely­zet­ben annyi­ra össze­tört, mint most a ba­rát­nő­je… Ked­ves lá­nyok. Jó len­ne töb­bet tud­ni ró­luk.

Ilyen gon­do­la­tok jár­tak az agyá­ban. Han­go­san azon­ban csak annyit mon­dott:

– Soha ne ve­gyen sem­mit kész­pénz­nek, Miss Da­wes. Én nem tu­laj­do­ní­tok ak­ko­ra ér­té­ket az em­be­ri élet­nek, mint má­sok. Itt van pél­dá­ul, ez az ál­lan­dó hisz­té­ria a köz­úti bal­ese­tek­kel kap­cso­lat­ban. Az em­ber min­dig ve­szély­ben van: ve­szé­lyes a köz­le­ke­dés, ve­szé­lye­sek a ba­ci­lu­sok és még ezer do­log: az em­ber meg­hal­hat így is, úgy is! Mi­helyt óvni kez­di ma­gát, és a biz­ton­sá­gát tart­ja a leg­fon­to­sabb szem­pont­nak, akár meg is hal­hat, sze­rin­tem leg­alább­is.

– Egyet­ér­tek – kö­zöl­te Rho­da. – Azt hi­szem, bor­zasz­tó ve­szé­lye­sen kel­le­ne élni, már ha erre az em­ber­nek le­he­tő­sé­ge adó­dik. De az élet, egé­szé­ben véve, na­gyon is ár­tal­mat­lan…

– Azért van­nak ki­vé­te­les per­cek.

– Igen, gon­do­lom, a maga szá­má­ra. Is­ten háta mö­göt­ti he­lyek­re, uta­zik, ahol meg­mar­ja a tig­ris, ahol lö­völ­döz­nek, ahol bol­há­kat szed össze, és össze­csí­pi száz­fé­le ro­var, és min­den iszo­nyú­an ké­nyel­met­len, de hi­he­tet­le­nül iz­gal­mas.

– Nos, Me­re­dith kis­asszony sem pa­nasz­kod­hat az iz­gal­mak hi­á­nyá­ra. Nem ép­pen gya­ko­ri, hogy va­la­ki je­len van egy szo­bá­ban, ahol gyil­kos­ság tör­té­nik…

– Jaj, ne! – ki­ál­tot­ta Anne.

– El­né­zést – mond­ta az őr­nagy.

Rho­da fel­só­haj­tott.

– Ter­mé­sze­te­sen min­den ször­nyű­sé­ge el­le­né­re iz­gal­mas is volt. Per­sze Anne nem mél­tá­nyol­ja az eset­nek ezt az ol­da­lát. Sze­rin­tem Mrs. Oli­ver re­pes a bol­dog­ság­tól, hogy ott le­he­tett teg­nap este.

– Mrs… ja, igen, az ter­me­tes ba­rát­nő­jük, aki a ki­mond­ha­tat­lan nevű finn­ről írja a köny­ve­it. Csak nem pró­bál­ja ki a va­ló­ság­ban is, mi­lyen a nyo­mo­zás?

– De, azt akar­ja.

– Ak­kor kí­ván­junk neki sze­ren­csét. Mu­lat­sá­gos vol­na, ha le­győz­né Batt­le-t és tár­sa­it.

– Mi­lyen em­ber Batt­le fő­fel­ügye­lő? – kí­ván­csis­ko­dot Rho­da.

Des­pard őr­nagy ko­mor arc­cal vá­la­szolt.

– Rop­pant agya­fúrt. Ki­vá­ló ké­pes­sé­gek­kel.

– Csak­ugyan? Anne azt mond­ta, elég bu­tá­nak lát­szik.

– Gon­do­lom, ez ré­sze a sze­re­pé­nek: De nem sza­bad be­dől­ni a lát­szat­nak. Batt­le nem os­to­ba.

A fér­fi fel­állt.

– Nos, las­san men­nem kell. Már csak egy­va­la­mit sze­ret­nék mon­da­ni.

Anne szin­tén fel­állt.

– Még­pe­dig? – kér­dez­te, mi­köz­ben ke­zet nyúj­tott.

Des­pard egy. per­cig hall­ga­tott, hogy gon­do­san meg­vá­lo­gat­has­sa a sza­va­it Meg­fog­ta a lány ke­zét, és nem eresz­tet­te el. Egye­ne­sen a ha­tal­mas, gyö­nyö­rű szür­ke szem­pár­ba né­zett:

– Ne ha­ra­gud­jon rám – kezd­te –, de ezt még meg kell mon­da­nom: le­het­sé­ges, hogy a Sha­i­ta­ná­hoz fű­ző­dő kap­cso­la­tá­ban van va­la­mi, ami­ről nem akar be­szél­ni. Ha így van – és is­mét arra ké­rem, ne ha­ra­gud­jon (ek­kor érez­te, hogy a lány vissza­húz­za a ke­zét) –, ak­kor ma­gá­nak jo­gá­ban áll Batt­le bár­me­lyik kér­dé­sé­re mind­ad­dig meg­ta­gad­ni a vá­laszt, amíg az ügy­véd­je nincs je­len.

Anne ki­sza­ba­dí­tot­ta ke­zét a fér­fi­é­ből. A sze­me ki­tá­gult, szür­ke­sé­ge el­sö­té­tült a düh­től.

– Nincs sem­mi, sem­mi… hi­szen én alig is­mer­te­met azt a ször­nyű em­bert!

– Bo­csás­son meg… – mond­ta Des­pard. – Úgy vél­tem, szó­ba kell hoz­nom.

– Igaz – mond­ta Rho­da – Anne tény­leg alig is­mer­te. Nem tar­tot­ta na­gyon ro­kon­szen­ves­nek, de olyan re­mek es­té­lye­ket ren­de­zett.

– Ez volt te­hát – mond­ta Des­pard kí­mé­let­le­nül – a né­hai Mr. Sha­i­ta­na lé­té­nek egyet­len ment­sé­ge…

– Batt­le fő­fel­ügye­lő azt kér­dez tő­lem, amit csak akar – mond­ta fa­gyos han­gon Anne. – Nincs ta­kar­gat­ni va­lóm sem­mi.

– Ké­rem, bo­csás­son meg – kér­lel­te gyen­gé­den Des­pard.

A lány rá­pil­lan­tott. A mér­ge el­szállt. Ked­ve­sen rá­mo­soly­gott a fér­fi­ra.

– Rend­ben van. Tu­dom, hogy nem akart bán­ta­ni.

Ki­nyúj­tot­tal a ke­zét. A fér­fi meg­fog­ta, és azt mond­ta: – Tud­ja, va­la­mennyi­en egy ha­jó­ban eve­zunk. Tart­sunk össze…

Anne kí­sér­te ki a ka­pu­ig. Ami­kor vissza­tért, Rho­da ki­bá­mult az ab­la­kon, és fü­työ­ré­szett. Ba­rát­nő­je be­lép­te­kor hát­ra­for­dult.

– Hogy ez az em­ber mi­lyen jó­ked­vű!

– Ked­ves, ugye?

– An­nál sok­kal több. Egy­sze­rű­en be­le­sze­ret­tem. Mi­ért is nem én vol­tam ott azon az át­ko­zott va­cso­rán he­lyet­ted? Én na­gyon él­vez­tem vol­na az iz­gal­ma­kat. A kö­rém vont há­lót, az akasz­tó­fa ár­nyé­kát…

– De­hogy­is él­vez­ted vol­na. Ne be­szélj os­to­ba­sá­go­kat, Rho­da!

Anne hang­ja éle­sen csen­gett. Majd kis­sé lá­gyab­ban foly­tat­ta:

– Iga­zán ked­ves tőle, hogy ek­ko­ra utat tett meg egy ide­gen lá­nyért, akit csak egy­szer lá­tott.

– Biz­tos meg­tet­szet­tél neki. Az nyil­ván­va­ló. A fér­fi­ak nem ked­ves­ked­nek ér­dek nél­kül. Nem dö­cö­gött vol­na el idá­ig, ha ban­dzsa len­nél és pat­ta­ná­sos.

– Gon­do­lod?

– Jé­zu­som, hát per­sze! Mrs. Oli­ver el­len­ben sok­kal ke­vés­bé ér­dek­em­ber…

– Nem túl ro­kon­szen­ves – vá­gott köz­be hir­te­len Anne.

– Van ben­ne va­la­mi… Sze­ret­ném tud­ni, va­ló­já­ban mi­ért jött…

– Ez újabb pél­dá­ja a ne­med kép­vi­se­lői irán­ti szo­ká­sos gya­nak­vá­sod­nak. Sze­rin­tem, ha már er­ről van szó, Des­pard őr­nagy is csak a maga pe­cse­nyé­jét sü­tö­ge­ti.

– Nem igaz! – ki­ál­tot­ta he­ve­sen Anne.

Majd el­pi­rult, Rho­da Da­wes meg ne­ve­tett.