HUSZONKETTEDIK FEJEZET
 Bizonyíték Devonshire-ből

Batt­le fő­fel­ügye­lő a com­beac­re-i rend­őr­őr­sön tar­tóz­ko­dott.

A meg­le­he­tő­sen vö­rös arcú Har­per fel­ügye­lő las­sú, meg­nye­rő, de­vons­hire-i ak­cen­tus­sal be­szélt.

– Így tör­tént, uram. Sze­rin­tünk min­den a leg­na­gyobb rend­ben volt. Az or­vos nem ta­lált sem­mi nyo­mot. Min­den­ki meg volt elé­ged­ve. Mi­ért is ne lett vol­na?

– Mond­ja csak el mégegy­szer, mi volt a két üveg­ben! Pon­to­san aka­rom tud­ni.

– Az egyik­ben fü­ge­szörp. Úgy tű­nik, rend­sze­re­sen fo­gyasz­tot­ta. A má­sik­ban pe­dig az a ka­lap­fes­ték, amit ő, il­let­ve az az ifjú hölgy, a tár­sal­ko­dó­nő­je hasz­nált az ő ka­lap­já­hoz. Ami­től a szal­ma­ka­lap vissza­nye­ri élénk szí­nét. Jócs­kán volt még az üveg­ben, ami­kor el­re­pedt. Erre Mrs. Ben­son azt mond­ta en­nek az ifjú hölgy­nek, hogy a ma­ra­dé­kot tölt­se át a fü­ge­ször­pös­be. Még a cse­lé­dek is hal­lot­ták az uta­sí­tást. Min­den­ki ugyan­ezt val­lot­ta. Me­re­dith kis­asszony, a ta­ka­rí­tó­nő és a szo­ba­lány is. A fes­té­ket te­hát át­töl­töt­ték a fü­ge­ször­pös üveg­be, az üve­get meg a leg­fel­ső polc­ra tet­ték a füf­dő­szo­bá­ba, a töb­bi szer mel­lé.

– Nem tet­tek rá új cím­két?

– Nem. Nagy óvat­lan­ság­ra vall, ez tény, a ha­lott­kém is meg­je­gyez­te.

– Foly­tas­sa.

– A kér­dé­ses es­tén az el­hunyt be­ment a für­dő­szo­bá­ba, töl­tött ma­gá­nak egy jó­ko­ra ada­got a fü­ge­ször­pös üveg­ből, és meg­it­ta. Majd rá­döb­bent, mit tett, és azon­nal or­vost hí­va­tott. Ő azon­ban ép­pen egy be­te­gé­nél volt, és bi­zony idő­be tel­lett, amíg utol­ér­ték. Min­den tő­lük tel­he­tőt meg­tet­tek, de már nem tud­tak se­gí­te­ni Mrs. Ben­so­non.

– Ő maga is vé­let­len­nek tar­tot­ta az ese­tet?

– Ter­mé­sze­te­sen, mint min­den­ki más. Nyil­ván­va­ló, hogy az üve­gek va­la­mi­kép­pen össze­cse­ré­lőd­tek. Fel­me­rült, hogy ta­lán a ta­ka­rí­tó­nő tet­te, por­tör­lés köz­ben, de ő meg­es­kü­dött az el­len­ke­ző­jé­re.

Batt­le fel­ügye­lő nem szólt. Gon­dol­ko­dott. Mi­lyen egy­sze­rű ügy. Egy üve­get le­emel­nek a fel­ső polc­ról, és egy má­sik­nak a he­lyé­re te­szik. Mi­lyen ne­héz is az ilyen hiba for­rá­sát meg­ta­lál­ni! Nyil­ván kesz­tyű­vel nyúl­tak hoz­zá, így csak Mrs. Ben­son ujj­le­nyo­ma­ta ma­rad­ha­tott raj­ta. Igen, min­den olyan könnyű, olyan egy­sze­rű. Ám még­is gyil­kos­ság! A tö­ké­le­tes bűn­tény!

De mi­ért, töp­ren­gett, ugyan mi­ért?

– Ez az ifjú hölgy, a tár­sal­ko­dó­nő­je, ez a Me­re­dith kis­asszony örö­költ va­la­mi pénzt Mrs. Ben­son­tól? – kér­dez­te.

Har­per fel­ügye­lő a fe­jét ráz­ta.

– Nem. Össze­sen hat he­tet töl­tött ab­ban a ház­ban. Nem le­he­tett könnyű dol­ga. Az ifjú höl­gyek ál­ta­lá­ban nem ma­rad­tak ott túl soká.

Batt­le még min­dig nem ér­tet­te. Az ifjú höl­gyek nem ma­rad­tak túl soká? A né­hai Mrs. Ben­son nyil­ván ne­héz eset volt. De ha Anne Me­re­dith na­gyon bol­dog­ta­lan lett vol­na nála, épp­úgy fa­kép­nel hagy­hat­ja, akár az elő­dei. Sem­mi oka nem volt rá, hogy meg­öl­je, ha­csak nem ok­ta­lan bosszú­vágy ese­te for­gott fenn. Meg­ráz­ta a fe­jét. Na­gyon ha­mis­nak tűnt ez a fel­té­te­le­zés.

– Ki örö­köl­te Mrs. Ben­son pén­zét?

– Meg nem tu­dom mon­da­ni, uram, de azt hi­szem, az uno­ka­hú­gai és uno­ka­öccsei. De nem ma­rad­ha­tott túl sok pénz, már úgy ér­tem, ami­kor el­osz­tot­ták, mert úgy tu­dom, a jö­ve­del­mé­nek zöme va­la­mi élet­já­ra­dék­ból szár­ma­zott.

Ak­kor ez a vo­nal sem ve­zet se­ho­va: Mrs. Ben­son azon­ban még­is meg­halt. Anne Me­re­dith vi­szont nem em­lí­tet­te, hogy Com­beac­re-ben is dol­go­zott.

Mind­ez tel­jes­ség­gel meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan.

Szor­go­san, fá­rad­sá­got nem kí­mél­ve ér­dek­lő­dött. Az or­vos nyo­ma­té­ko­san és vi­lá­go­san an­nak a vé­le­mé­nyé­nek adott han­got, hogy min­den jel sze­rint bal­eset tör­tént Miss… – a ne­vét el­fe­lej­tet­te – na­gyon ked­ves, de elég­gé te­he­tet­len lány­nak tűnt, sze­gényt rop­pan­tul fel­zak­lat­ta és meg­ráz­ta, ami tör­tént. Az­u­tán fel­ke­res­te a lel­készt. Ő is em­lé­ke­zett Mrs. Ben­son utol­só tár­sal­ko­dó­nő­jé­re, arra a csi­nos, sze­rény lány­ra, aki min­dig el­kí­sér­te Mrs. Ben­sont a temp­lom­ba. Mrs. Ben­son nem volt ne­héz eset, csak egy ki­csit szi­go­rú volt a fi­a­ta­lok­kal. Haj­lít­ha­tat­lan ke­resz­tény volt.

Batt­le pró­bál­ko­zott még né­hány em­ber­rel, de nem tu­dott meg sem­mi ér­dem­le­ge­set. Alig em­lé­kez­tek már Anne Me­re­dith­re. Csu­pán né­hány he­tet élt kö­zöt­tük, sze­mé­lyi­sé­ge pe­dig nem volt elég erő­tel­jes ah­hoz, hogy ma­ra­dan­dó nyo­mo­kat hagy­jon má­sok­ban. Csi­nos kis hölgy – úgy lát­szott, ez a le­írá­sok lé­nye­ge.

Mrs. Ben­son alak­ja va­la­mi­vel to­vább kí­sér­tet­te a hely­bé­li­e­ket. Meg­le­he­tő­sen ön­elé­gült, ka­to­nás hölgy volt, aki ke­mé­nyen dol­goz­tat­ta a tár­sal­ko­dó­nő­jét, és igen gyak­ran vál­to­gat­ta a cse­lé­de­it. Ne­he­zen le­he­tett vele ki­jön­ni, ez min­den. En­nek el­le­né­re Batt­le fő­lel­ügye­lő az­zal a szi­lárd meg­győ­ző­dés­sel hagy­ta ott De­vons­hire-t, hogy va­la­mi is­me­ret­len ok foly­tán ugyan, de Anne Me­re­dith szán­dé­ko­san meg­öl­te mun­ka­adó­ját.