HUSZONHARMADIK FEJEZET
 Mit bizonyít egy pár selyemharisnya?

Mi­köz­ben Batt­le fő­fel­ügye­lő vo­na­ta ke­let felé ro­bo­gott, Anne Me­re­dith és Rho­da Da­wes ép­pen Her­cu­le Po­i­rot nap­pa­li szo­bá­já­ban ül­dö­gélt.

Anne nem akar­ta el­fo­gad­nia meg­hí­vást, amely a reg­ge­li pos­tá­val ér­ke­zett, de vé­gül di­a­dal­mas­ko­dott Rho­da böl­cses­sé­ge.

– Gyá­va vagy, Anne, igen, gyá­va! Fe­les­le­ges strucc mód­já­ra vi­sel­ked­ned és a ho­mok­ba fúr­nod a fe­jed! Tény, hogy a gyil­kos­ság meg­tör­tént, és te vagy az egyik gya­nú­sí­tott, de min­den bi­zonnyal a leg­ke­vés­bé va­ló­szí­nű el­kö­ve­tő…

– Ez ben­ne a leg­rosszabb – mond­ta erre tré­fá­san Anne.

– Hi­szen min­dig a leg­ke­vés­bé va­ló­szí­nű sze­mély a tet­tes!

– De ak­kor is te vagy az egyik gya­nú­sí­tott – foly­tat­ta, za­var­ta­la­nul Rho­da. – Fe­les­le­ges fin­to­rog­nod a gyil­kos­ság sza­gá­tól, és úgy ten­ni, mint­ha sem­mi kö­zöd sem vol­na hoz­zá.

– Nincs is hoz­zá sem­mi kö­zöm – bi­zony­gat­ta Anne. – Na­gyon szí­ve­sen vá­la­szo­lok a rend­őr­ség bár­mely kér­dé­sé­re, de ez az em­ber, ez az Her­cu­le Po­i­rot csak kí­vül­ál­ló.

– És mit fog gon­dol­ni majd ró­lad, ha el­bújsz és ki­térsz a meg­hí­vá­sa elől? Azt hi­szi, hogy a bűn­tu­dat mi­att te­szed.

– Már­pe­dig nem teng túl ben­nem a bűn­tu­dat – fe­lel­te ri­de­gen Anne.

– Ked­ve­sem, ezt én na­gyon jól tu­dom. Még ak­kor se tud­nál meg­gyil­kol­ni sen­kit, ha akar­nál. De ezek a ré­mes és gya­nak­vó kül­föl­di­ek ezt nem tud­ják. Sze­rin­tem el kel­le­ne fo­gad­nunk a meg­hí­vá­sát. Kü­lön­ben le­jön ide, és min­dent meg­tud a cse­léd­ség­től.

– De hi­szen nin­cse­nek is cse­lé­de­ink!

– Itt van pél­dá­ul Ast­well mama. Ő bár­ki­nek lyu­kat be­szél a ha­sá­ba. Ugyan már Anne, men­jünk el! Azt hi­szem, egé­szen jó móka lesz.

– Csak tud­nám, mi­ért akar lát­ni – haj­to­gat­ta csö­kö­nyö­sen Anne.

– Hogy bor­sot tör­jön a hi­va­ta­los nyo­mo­zók orra alá – fe­lel­te tü­rel­mét ve­szít­ve Rho­da. – Az ama­tő­rök min­dig ezt csi­nál­ják. Ugyan­is ab­ból in­dul­nak ki, hogy a Scot­land Yard tök­kel­ütött hü­lyék­kel van tele…

– Sze­rin­ted okos ez a Po­i­rot?

– Nem olyan, mint Sher­lock Hol­mes – mond­ta Rho­da. – Gon­do­lom, a maga ide­jé­ben egé­szen jó agy le­he­tett. De, most már per­sze gya­gyás, hi­szen van vagy hat­van éves. Ugyan, men­jünk már el az öreg­fi­ú­hoz! Le­het, hogy der­mesz­tő dol­go­kat me­sél majd a töb­bi­ek­ről.

– Rend­ben van – mond­ta erre Anne, majd hoz­zá­tet­te: – Te úgy­is annyi­ra él­ve­zed ezt az egé­szet, Rho­da!

– Va­ló­szí­nű­leg azért, mert nem az én te­me­té­sem­ről van szó – kö­zöl­te Rho­da. – Maf­la vol­tál, Anne, hogy nem néz­tél fel a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ban. Eb­ben az eset­ben ugyan­is éle­ted vé­gé­ig her­ceg­nő­ként él­het­tél vol­na a zsa­ro­lás­sal szer­zett pénz­ből.

Így tör­tént, hogy az­nap dél­után há­rom óra­kor Rho­da Da­wes és Anne Me­re­dith egy kis­sé me­re­ven Po­i­rot nap­pa­li­já­ban ül­dö­gél­tek, és ré­gi­mó­di po­hár­ból sze­der­ször­pöt kor­tyol­gat­tak, amit mind­ket­ten utál­tak, de ud­va­ri­as­ság­ból nem mer­tek vissza­uta­sí­ta­ni.

– Na­gyon ked­ves ma­gá­tól, ma­de­mo­i­sel­le, hogy el­fo­gad­ta a meg­hí­vá­so­mat – mond­ta Po­i­rot.

– Bol­do­gan se­gí­tek, ami­ben csak tu­dok – mor­mog­ta szó­ra­ko­zot­tan Anne.

– Csak az em­lé­ke­ző­te­het­sé­gét sze­ret­ném se­gít­sé­gül hív­ni.

– Az em­lé­ke­ző­teh­sé­ge­met?

– Igen. Ugyan­ezt a kér­dés fel­tet­tem már Mrs. Lor­ri­mer­nek, dr. Ro­berts­nek, és Des­pard őr­nagy­nak is. Fáj­da­lom, egyi­kük sem adta meg a re­mélt vá­laszt.

Anne to­vább­ra is für­ké­sző­en né­zett rá.

– Arra ké­rem, Ma­de­mo­i­sel­le, tér­jen vissza gon­do­lat­ban Mr. Sha­i­ta­na sza­lon­já­ba.

Anne fá­radt ar­cán ár­nyék fu­tott át. Hát soha nem sza­ba­dul­hat meg et­től a li­dérc­nyo­más­tól?

Po­i­rot ész­re­vet­te az arc­ki­fe­je­zé­sét.

– C’est pé­nib­le, n’est-ce pas?[27] Ter­mé­sze­tes, hogy az. Maga olyan fi­a­tal, és most elő­ször ke­rült szem­be bor­za­lom­mal. Va­ló­szí­nű­leg még soha nem lá­tott erő­sza­kos ha­lált, és nem is hal­lott ilyes­mi­ről.

Rho­da lába za­var­tan odébb moz­dult a pad­lón.

– Nos? – kér­dez­te Anne.

– Ké­rem, gon­dol­jon vissza a szo­bá­ra. Azt sze­ret­ném, ha el­mon­da­ná, mire em­lék­szik az ott lévő tár­gyak kö­zül.

Anne gya­na­kod­va me­redt rá.

– Nem ér­tem.

– De­hogy­nem. Mi­lyen szé­kek, asz­ta­lok és dísz­tár­gyak vol­tak ben­ne, mi­lyen volt a ta­pé­ta, a füg­göny meg a pisz­ka­vas. Hi­szen lát­ta va­la­mennyit. Le tud­ná őket írni?

– Most már ér­tem, – rán­col­ta a hom­lo­kát Anne. – Ne­héz fel­adat. Azt hi­szem, nem is na­gyon em­lék­szem sem­mi­re. Arra pél­dá­ul egy­ál­ta­lán nem, hogy mi­lyen volt a ta­pé­ta. Azt hi­szem, a fal va­la­mi sem­le­ges szí­nű­re volt fest­ve. A pad­lón volt jó né­hány sző­nyeg. Meg volt egy zon­go­ra is. – Meg­ráz­ta a fe­jét. – En­nél töb­bet nem tu­dok mon­da­ni.

– De, ké­rem, ma­de­mo­i­sel­le, pró­bál­ja meg! Bi­zo­nyá­ra em­lék­szik egy-két mű­tárgy­ra, cse­cse­be­csé­re!

– Em­lék­szem egy egyip­to­mi ék­sze­rek­kel teli lá­di­ká­ra – fe­lel­te el­gon­dol­kod­va Anne. – Ott állt az ab­lak mel­lett.

– Való igaz, pon­to­san a szo­ba má­sik fe­lé­ben, már­mint ah­hoz az asz­tal­hoz ké­pest, ame­lyen a kis tőr he­vert.

Anne rá­pil­lan­tott:

– Azt nem is mond­ták, me­lyik asz­ta­lon volt a tőr…

„Pas si bête”[28], mond­ta ma­gá­ban Po­i­rot. „Ám Her­cu­le Po­i­rot, sem az! Ha job­ban is­mer­ne, tud­ná, hogy soha nem ál­lí­tok ilyen át­lát­szó piè­ge[29]-t.”

Han­go­san el­len­ben azt kér­dez­te:

– Egy lá­di­ká­ban egyip­to­mi ék­sze­rek vol­tak?

Anne lel­ke­sen vá­la­szolt:

– Igen, és né­me­lyik egé­szen gyö­nyö­rű. Ké­kes-pi­ros zo­mánc. Meg né­hány cso­da­szép gyű­rű. Szka­ra­be­uszok is vol­tak köz­tük, de azo­kat nem sze­re­tem annyi­ra:

– Mr. Sha­i­ta­na gyűj­tő volt – mond­ta Po­i­rot.

– Igen, min­den bi­zonnyal – ér­tett vele egyet Anne. – A szo­ba tele volt zsú­fol­va. Vé­gig se le­he­tett vol­na min­dent néz­ni.

– Így az­u­tán nem is em­lék­szik sem­mi más­ra, ami kü­lö­nö­sen meg­ra­gad­ta a fi­gyel­mét?

Anne mo­so­lyog­va vá­la­szolt:

– Csak a vá­zá­ban a kri­zan­té­mok­ra, mert na­gyon rá­juk fért vol­na egy kis friss víz…

– A cse­lé­dek meg nem szí­ve­sen fog­lal­koz­nak ilyes­mi­vel…

Po­i­rot né­hány má­sod­per­cig hall­ga­tott.

– At­tól tar­tok, nem vet­tem ész­re, amit akart – mond­ta fé­lén­ken Anne.

Po­i­rot nyá­ja­san el­mo­so­lyo­dott.

– Se­baj, mon en­fant[30]. Amúgy is csak egy haj­szál­nyi esé­lye volt a do­log­nak. Mond­ja, ta­lál­ko­zott mos­ta­ná­ban a jó Des­pard őr­naggyal?

Lát­ta, ahogy a lány arca eny­hén ró­zsa­szí­nű­vé vá­lik.

– Azt mond­ta, ha­ma­ro­san is­mét meg­lá­to­gat ben­nün­ket – vá­la­szol­ta­An­ne.

Rho­da he­ve­sen köz­be­vá­gott:

– De biz­to­san nem ő a gyil­kos! Anne és én meg mer­nénk rá es­küd­ni.

Po­i­rot rá­juk, ka­csin­tott.

– Mi­lyen sze­ren­csés fic­kó, hogy si­ke­rült két ily bá­jos ifjú höl­gyet meg­győz­nie az ár­tat­lan­sá­gá­ról!

„Jé­zus Má­ria, – gon­dol­ta Rho­da. – Most kez­dő­dik a fran­ci­ás ud­var­lás, ami­től annyi­ra za­var­ba jö­vök.”

Fel­állt, és né­ze­get­ni kezd­te a fa­lon levő réz­kar­co­kat.

– Ki­tű­nő­ek – je­gyez­te meg.

– Nem rosszak, va­ló­ban – így Po­i­rot.

Majd ha­boz­va Anne-ra pil­lan­tott.

– Ma­de­mo­i­sel­le – nyög­te ki vé­gül –, nem tu­dom, meg­kér­het­ném-e egy óri­á­si szí­ves­ség­re, ami­nek sem­mi köze a gyil­kos­sá­gi ügy­höz. Egé­szen sze­mé­lyes jel­le­gű kér­dés.

Anne meg­le­pő­dött. Po­i­rot egy kis­sé za­var­tan foly­tat­ta a mon­dó­ká­ját:

– Mint tud­ja, kö­ze­leg a ka­rá­csony. Szá­mos uno­ka­hú­gom­nak és azok lá­nya­i­nak kell ka­rá­cso­nyi aján­dé­kot vá­sá­rol­nom. És iga­zán olyan ne­héz ki­ta­lál­ni, mi­nek örül­nek ma­nap­ság az ifjú höl­gyek. Fáj­da­lom, az íz­lé­sem egy ki­csiny­két ódi­va­tú.

– Igen? – nó­gat­ta ked­ve­sen Anne.

– Örö­met je­lent az, ha az em­ber se­lyem­ha­ris­nyát kap aján­dék­ba?

– De mennyi­re! A ha­ris­nya kü­lö­nö­sen is jó aján­dék.

– Mennyi­re örü­lök, hogy ezt mond­ja! Egé­szen meg­könnyeb­bül­tem! Vá­sá­rol­tam kü­lön­bö­ző szí­nű ha­ris­nyá­kat. Úgy… ti­zen­öt-ti­zen­hat párt. Vol­na olyan ked­ves át­néz­ni őket, és ki­vá­lasz­ta­ni a leg­szebb fél tu­ca­tot?

– Hogy­ne, temé­sze­te­sen – vá­la­szol­ta ne­vet­ve Anne, és fel­állt.

Po­i­rot oda­ve­zet­te az asz­tal­hoz, amely egy kis be­nyí­ló­ban állt. Az asz­ta­lon kü­lön­fé­le dol­gok he­ver­tek sza­na­szét, éles el­len­tét­ben Her­cu­le Po­i­rot szo­ká­sos, ám a lány előtt is­me­ret­len rend­sze­re­te­té­vel és gon­dos­sá­gá­val. Ren­det­len hal­mok­ban tor­nyo­sul­tak a ha­ris­nyák, de volt ott né­hány szőrm­ebé­lé­ses kesz­tyű is, meg nap­tá­rak és cu­kor­kás do­bo­zok!

– Tud­ja, én na­gyon à l’avap­ce[31] kül­döm el a cso­ma­go­kat – ma­gya­ráz­ta Po­i­rot. – Lát­ja, ma­de­mo­i­sel­le, itt van­nak a ha­ris­nyák. Ké­rem, vá­lasszon ki ezek kö­zül hat pá­rat….

Meg­for­dult és ez­zel a nyo­má­ba sze­gő­dött Rho­dá­nak az út­já­ba állt.

– Ami pe­dig ma­gács­kát il­le­ti, ma­gá­nak van egy kis meg­le­pe­té­sem, olyas­mi, ami Ma­de­mo­i­sel­le Me­re­dith­nek nem len­ne az.

– Mi­cso­da? – kí­ván­csis­ko­dott Rho­da.

Po­i­rot sut­to­gó­ra fog­ta a hang­ját.

– Egy olyan kés, ma­de­mo­i­sel­le, amellyel ti­zen­két em­ber haj­da­nán le­szúrt egy ti­zen­har­ma­di­kat. A Nem­zet­kö­zi Há­ló­ko­csi Tár­sa­ság­tól kap­tam aján­dék­ba.

– Ré­mes! – ki­ál­tot­ta Anne.

– Juj, de iz­gal­mas! Hadd néz­zem! – lel­ken­de­zett Rho­da. Po­i­rot át­ve­zet­te a má­sik szo­bá­ba, mi­köz­ben szün­te­le­nül be­szélt hoz­zá.

– Azért kap­tam, mert…

És ez­zel ki­men­tek a szo­bá­ból.

Há­rom perc múl­va tér­tek vissza. Anne oda­lé­pett hoz­zá..

– Azt hi­szem, ez a hat pár a leg­szebb, M. Po­i­rot. Ezek az ár­nya­la­tok na­gyon jól vi­sel­he­tők este. Az a vi­lá­go­sabb szí­nű pe­dig meg­fe­lel nyá­ron, ami­kor este nincs iga­zán sö­tét.

– Mil­le re­mer­ci­ments, ma­de­mo­i­sel­le.[32]

Is­mét meg­kí­nál­ta vol­na őket sze­der­szörp­pel, de a lá­nyok ezt el­há­rí­tot­ták, majd az aj­tó­hoz kí­sér­te őket, mi­köz­ben nyá­ja­san tár­sal­gott ve­lük.

Ami­kor a höl­gyek el­men­tek, Po­i­rot egye­ne­sen vissza­ment a szo­bá­ba, a min­den­fé­le ka­cat­tal meg­ra­kott asz­tal­hoz. A ha­ris­nyá­kat ugyan­olyan ren­det­len ha­lom­ban ta­lál­ta. Po­i­rot meg­szá­mol­ta a ki­vá­lasz­tot­ta­kat – hat volt be­lő­lük, – majd a töb­bit is.

Ti­zen­ki­lenc pár ha­ris­nyát vá­sá­rolt. Most pe­dig csak ti­zen­he­tet tu­dott össze­szá­mol­ni. Las­san bó­lin­tott.