NEGYEDIK FEJEZET
 Az első gyilkos?

Her­cu­le Po­i­rot, Mrs. Oli­ver, Race ez­re­des és Batt­le fő­fel­ügye­lő az ebéd­lő­asz­tal kö­rül ül­tek.

Idő­köz­ben el­telt egy óra. A holt­tes­tet meg­vizs­gál­ták, le­fény­ké­pez­ték és el­vit­ték. Az ujj­le­nyo­ma­tok szak­ér­tő­je is ott járt, majd tá­vo­zott.

Batt­le fő­fel­ügye­lő Po­i­rot-ra pil­lan­tott.

– Mi­előtt őket né­gyüket be­hív­nám a má­sik szo­bá­ból, hal­la­ni aka­rom a tör­té­ne­tét. Maga sze­rint te­hát volt va­la­mi a ma esti meg­hí­vás mö­gött?

Po­i­rot si­et­ség nél­kül, min­den rész­let­re ki­ter­je­dő­en fel­idéz­te a be­szél­ge­tést, ami a Wes­sex Hou­se-ban köz­te és Sha­i­ta­na kö­zött zaj­lott. Batt­le fő­fel­ügye­lő az aj­kát csü­csö­rí­tet­te. Csak­nem el­füttyen­tet­te ma­gát.

– Ki­ál­lí­tá­si tár­gyak, mi? Va­ló­di gyil­ko­sok! És maga úgy véli, Sha­i­ta­na ko­mo­lyan mond­ta? Nem gon­dol­ja, hogy csu­pán ug­rat­ta ma­gát?

Po­i­rot a fe­jét ráz­ta

– Ó, nem, ko­mo­lyan gon­dol­ta. Sha­i­ta­na ret­ten­tő­en büsz­ke volt arra, hogy me­fisz­tó­i­an vi­szo­nyul az élet­hez. Rop­pant hiú em­ber volt. Rá­adá­sul os­to­ba is, és most ezért ha­lott – tet­te hoz­zá.

– Ér­tem, mire cé­loz – mond­ta Batt­le fő­fel­ügye­lő, aki gon­do­lat­ban le­von­ta a kö­vet­kez­te­té­se­ket. – Nyolc em­ber volt je­len, va­la­mint ő maga. Négy „kopó” és négy gyil­kos.

– Le­he­tet­len! – ki­ál­tott fel Mrs. Oli­ver. – Tel­jes­ség­gel le­he­tet­len. Egyi­kük sem le­het bű­nö­ző!

Batt­le fő­fel­ügye­lő gond­ter­hel­ten csó­vál­ta a fe­jét.

– Mrs. Oli­ver, én nem vol­nék eb­ben ennyi­re biz­tos. A gyil­ko­sok na­gyon is ha­son­lí­ta­nak a hét­köz­na­pi em­be­rek­hez, és úgy is vi­sel­ked­nek. Ked­ve­sek, csen­de­sek, jó mo­do­rú­ak, és gyak­ran igen ér­tel­me­sek.

– Ez eset­ben dr. Ro­berts a tet­tes – kö­zöl­te ha­tá­ro­zot­tan Mrs. Oli­ver. – Mi­helyt meg­pil­lan­tot­tam, ösz­tö­nö­sen érez­tem, hogy va­la­mi nincs vele rend­jén. Az ösz­tö­ne­im pe­dig so­ha­sem csal­nak.

Batt­le Race ez­re­des­hez for­dult.

– Ön­nek mi a vé­le­mé­nye, ez­re­des úr?

Race meg­von­ta a vál­lát. Oly­bá vet­te, hogy a kér­dés Po­i­rot el­be­szé­lé­sé­re vo­nat­ko­zik, nem pe­dig Mrs. Oli­ver gya­nú­já­ra.

– Le­het­sé­ges – mond­ta. – Le­het­sé­ges. Ez is azt mu­tat­ja, hogy Sha­i­ta­ná­nak iga­za volt, leg­alább­is egy eset­ben. Vég­té­re is csu­pán csak sejt­het­te, hogy ezek az em­be­rek gyil­ko­sok, nem tud­hat­ta biz­to­san. Le­het, hogy mind a né­gyüket il­le­tő­en iga­za volt, le­het, hogy csak az egyi­kük ese­té­ben, de hogy egyi­kük­nél igen, azt a ha­lá­la is bi­zo­nyít­ja. Egyi­kük be­gyul­ladt. Maga is így gon­dol­ja, M. Po­i­rot?

Po­i­rot bó­lin­tott.

– A né­hai Mr. Sha­i­ta­ná­nak nem volt túl jó hír­ne­ve.

– Ve­szé­lyes volt a hu­mo­ra, és so­kan kö­nyör­te­len­nek tar­tot­ták. A ki­pé­cé­zett sze­mély úgy gon­dol­ta, hogy Sha­i­ta­na egy kis esti mu­lat­sá­got akar ma­gá­nak sze­rez­ni, hogy az adott pil­la­nat­ban majd át­ad­ja őt a rend­őr­ség­nek, vagy­is ma­gá­nak, fő­fel­ügye­lő úr. Az el­kö­ve­tő (akár fér­fi volt, akár nő) azt hit­te, Sha­i­ta­na per­dön­tő bi­zo­nyí­té­kok­kal ren­del­ke­zik.

– És így le­he­tett?

Po­i­rot új­fent meg­von­ta a vál­lát.

– Azt so­ha­sem fog­juk meg­tud­ni.

– Dr. Ro­berts – is­mé­tel­te ha­tá­ro­zot­tan Mrs. Oli­ver –, az a szí­vé­lyes em­ber. Bár a gyil­ko­sok gyak­ran szí­vé­lye­sek… ál­cá­zás vé­gett. A maga he­lyé­ben, Batt­le fő­fel­ügye­lő, én rög­vest le­tar­tóz­tat­nám.

– Meg kell mon­da­nom, így is ten­nénk, ha nő áll­na a Scot­land Yard élén – fe­lel­te erre Batt­le fő­fel­ügye­lő, és ki­fe­je­zés­te­len sze­mé­ben hun­cut fény csil­lant meg. – De tud­ja, mi­vel fér­fi­ak irá­nyít­ják a cé­get, óva­tos­nak kell len­nünk. Csak las­san jut­ha­tunk el a cé­lig.

– Ó, ma­guk fér­fi­ak! – só­haj­tot­ta Mrs. Oli­ver, és gon­do­lat­ban már írni kezd­te leg­fris­sebb új­ság­cik­két.

– A leg­jobb, ha most be­hív­juk őket – mond­ta a fő­fel­ügye­lő. – Hely­te­len len­ne, ha túl so­ká­ig vá­ra­koz­ná­nak.

Race ez­re­des fé­lig fel­emel­ke­dett ül­té­ből.

– Ha óhajt­ja, hogy el­men­jünk…

Batt­le fő­fel­ügye­lő, el­kap­ván Mrs. Oli­ver be­szé­des pil­lan­tá­sát, egy pil­la­na­tig ha­bo­zott. Tisz­tá­ban volt Race ez­re­des be­osz­tá­sá­val, és Po­i­rot is szá­mos al­ka­lom­mal mű­kö­dött együtt a rend­őr­ség­gel. Ha el­len­ben Mrs. Oli­ver is ve­lük ma­rad, ak­kor már egy kis­sé messzi­re megy…

Batt­le ked­ves em­ber volt.

Eszé­be ju­tott, hogy a bri­dzse­lés so­rán Mrs. Oli­ver há­rom fon­tot és hét shil­lin­get ve­szí­tett, de en­nek el­le­né­re sport­sze­rű vesz­tes volt.

– Fe­lő­lem va­la­mennyi­en ma­rad­hat­nak – mond­ta. – De ké­rem, ne sza­kít­sa­nak fél­be (ek­kor Mrs. Oli­ver­re pil­lan­tott), és sem­mi­kép­pen sem cé­loz­hat­nak arra, amit M. Po­i­rot az imént el­me­sélt ne­künk. Ez ugyan­is Sha­i­ta­na kis tit­ka volt, amit min­den jel sze­rint ma­gá­val vitt a sír­ba. Ért­he­tő?

– Tö­ké­le­te­sen – fe­lel­te Mrs.Oli­ver.

Batt­le az aj­tó­hoz ment, majd be­szó­lí­tot­ta az elő­szo­bá­ban őrt álló rend­őrt.

– Men­jen a kis do­hány­zó­ba. Ott ta­lál­ja An­der­sont a négy ven­dég­gel. Kér­je meg dr. Ro­bert­set, le­gyen olyan jó, jöj­jön át ide.

– Én a maga he­lyé­ben őt hagy­tam vol­na utol­já­ra – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver. – Már egy könyv­ben, úgy ér­tem – tet­te hoz­zá bo­csá­nat­ké­rő­en.

– A való élet egy ki­csit más – mond­ta erre Batt­le.

– Tu­dom – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver. – Rossz a szer­ke­ze­te.

Dr. Ro­berts be­lé­pett, lép­tei mint­ha ve­szí­tet­tek vol­na ru­ga­nyos­sá­guk­ból.

– Tud­ja, Batt­le – kezd­te –, ez iga­zán ro­hadt egy ügy! Bo­csás­son meg, Mrs. Oli­ver, de tény­leg az. Szak­mai szem­pont­ból alig tar­tom hi­he­tő­nek. Ho­gyan le­het va­la­kit le­szúr­ni, ami­kor né­hány mé­ter­rel ar­rébb há­rom em­ber is tar­tóz­ko­dik? – A fe­jét ráz­ta. – Tyű­ha! Nem sze­ret­tem vol­na el­kö­vet­ni. – A szá­ja sar­ká­ban hal­vány mo­soly tűnt fel. – És mit mond­ha­tok vagy te­he­tek, hogy meg­győz­zem: nem én tet­tem?

– Nos, dr. Ro­berts, nem hagy­hat­juk ki a szá­mí­tás­ból az in­dí­té­kot.

Az or­vos erre ha­tá­ro­zot­tan rá­bó­lin­tott.

– Ez tel­je­sen vi­lá­gos. A leg­hal­vá­nyabb in­dí­té­kom sem volt, hogy el­te­gyem láb alól sze­gény Sha­i­ta­nát. Még csak nem is is­mer­tem túl­sá­go­san. Rop­pant szó­ra­koz­ta­tó­nak ta­lál­tam, fan­tasz­ti­kus fi­gu­ra volt. Volt ben­ne va­la­mi tá­vol-ke­le­ti. Ter­mé­sze­te­sen av­val tisz­tá­ban va­gyok, hogy ma­guk ala­po­san ki­vizs­gál­ják a vele való kap­cso­la­to­mat, mond­hat­ni, ezt el is vá­rom. Nem va­gyok hü­lye. De nem ta­lál­nak sem­mit. Sem­mi okom nem volt rá, hogy meg­öl­jem Sha­i­ta­nát, és nem is öl­tem meg.

Batt­le fő­fel­ügye­lő me­rev arc­cal bó­lin­tott.

– Rend­ben van, dr. Ro­berts. Mint tud­ja, ki kell vizs­gál­nom az ügyet. Maga ér­tel­mes em­ber. Nos, tud­na va­la­mit mon­da­ni a má­sik há­rom sze­mély­ről?

– Saj­nos, igen ke­ve­set. Des­pard­dal és Me­re­dith kis­asszonnyal ma este ta­lál­koz­tam elő­ször. Des­pard­ról hal­lot­tam már – ol­vas­tam az úti­köny­vét, és meg kell mond­jam, re­mek mun­ka.

– Tu­dott ar­ról, hogy az őr­nagy és Sha­i­ta­na is­me­rik egy­mást?

– Nem, Sha­i­ta­na soha nem be­szélt ne­kem róla. Mint már em­lí­tet­tem, hal­lot­tam róla, de soha nem ta­lál­koz­tunk. Mrs. Lor­ri­mert fe­lü­le­te­sen is­me­rem.

– Mit tud róla?

Ro­berts vál­lat­vont.

– Öz­vegy­asszony. Meg­le­he­tő­sen jó­mó­dú. In­tel­li­gens, mű­velt, első osz­tá­lyú bridzs­já­té­kos. Egy bridzs­par­tin is­mer­ked­tem meg vele.

– És Mr. Sha­i­ta­na őt sem em­lí­tet­te soha ma­gá­nak?

– Nem.

– Hát, ez nem va­la­mi sok. Nos, dr. Ro­berts, le­gyen olyan szí­ves, te­gye pró­bá­ra az em­lé­ke­ze­tét. Ké­rem, mond­ja el, hány­szor állt fel a bri­dzsasz­tal­tól, és azt is, amit a töb­bi­ek hely­vál­toz­ta­tá­sá­ról tud.

Dr. Ro­berts né­hány per­cig gon­dol­ko­dott…

– Ne­héz fel­adat – je­len­tet­te ki nyíl­tan. – A ma­gam moz­gá­sá­ra töb­bé-ke­vés­bé em­lék­szem. Há­rom­szor áll­tam fel, ami­kor én vol­tam az „asz­tal”. Egy­szer fát rak­tam a tűz­re. Egy­szer italt hoz­tam a höl­gyek­nek. Egy­szer whis­kyt és szó­dát töl­töt­tem ma­gam­nak.

– Em­lék­szik az idő­pon­tok­ra?

– Csak na­gyon hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen. Úgy fél tíz táj­ban kezd­tünk el kár­tyáz­ni. Azt hi­szem, egy óra múl­va rak­tam a tűz­re, nem sok­kal az­u­tán, ha jól em­lék­szem, két játsz­má­val ké­sőbb kel­tem fel az ita­lo­kért, és fél ti­zen­ket­tő táj­ban töl­töt­tem ma­gam­nak whis­kyt szó­dá­val, de meg kell mon­da­nom, az idő­pon­tok csak kö­ze­lí­tő­ek. A pon­tos­sá­gu­kat saj­nos nem sza­va­tol­ha­tom.

– Az asz­tal, ame­lyen az ita­lok áll­tak, ugye­bár Mr. Sha­i­ta­na mö­gött volt?

– Igen. Vagy­is há­rom­szor ha­lad­tam el a köz­vet­len kö­ze­lé­ben.

– És leg­jobb tu­do­má­sa sze­rint Sha­i­ta­na min­den al­ka­lom­mal aludt?

– Elő­ször azt gon­dol­tam. Ami­kor má­sod­szor el­men­tem mel­let­te, rá se pil­lan­tot­tam. A har­ma­dik al­ka­lom­mal, úgy em­lék­szem, meg­for­dult a fe­jem­ben, no­csak, mi­lyen mé­lyen al­szik ez az alak. De nem néz­tem meg­kö­ze­lebb­ről.

– Rend­ben van. No, és a já­té­kos­tár­sai mi­kor hagy­ták el az asz­talt?

Dr. Ro­berts a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Ne­héz… na­gyon ne­héz meg­mon­da­ni. Des­pard, ha jól em­lék­szem, fel­kelt, és ho­zott még egy ha­mu­tar­tót. Az­u­tán el­ment még egy­szer, ita­lért. Ko­ráb­ban, mint én, mert arra em­lék­szem, meg­kér­dez­te, hoz­hat-e ne­kem is egyet, és én azt fe­lel­tem, ta­lán majd ké­sőbb.

– És a höl­gyek?

– Mrs. Lor­ri­mer egy­szer oda­ment a kan­dal­ló­hoz. Azt hi­szem, meg­pisz­kál­ta a tü­zet. Ne­kem úgy rém­lik, be­szélt is Sha­i­ta­ná­val, de va­ló­já­ban nem tu­dom. Ak­kor ép­pen egy bo­nyo­lult szan­za­dus játsz­mát ját­szot­tam.

– És Me­re­dith kis­asszony?

– Egy íz­ben egé­szen biz­to­san fel­állt az asz­tal­tól. Oda­sé­tált hoz­zám, és be­le­né­zett a lap­ja­im­ba – ak­kor én vol­tam a part­ne­re. Az­u­tán a töb­bi­ek lap­ját is meg­néz­te majd a szo­bá­ban sé­tál­ga­tott. Pon­to­san nem tu­dom, mit csi­nált. Nem fi­gyel­tem.

Batt­le fő­fel­ügye­lő meg­fon­tol­tan tet­te fel a kö­vet­ke­ző kér­dést:

– Mi­köz­ben a kár­tya­asz­tal­nál ül­tek, egyi­kük­nek a szé­ke sem volt köz­vet­le­nül a kan­dal­ló felé for­dít­va?

– Nem, in­kább va­la­hogy ol­dal­irány­ban ül­tünk, és az asz­tal meg a kan­dal­ló kö­zött volt egy nagy fi­ó­kos szek­rény, kí­nai – na­gyon szép da­rab. Ter­mé­sze­te­sen tu­dom, hogy le le­he­tett szúr­ni az öreg­cim­bo­rát. Vég­té­re is, ami­kor az em­ber bri­dzse­zik, ak­kor bri­dzse­zik. Nem bá­mész­ko­dik, és nem fi­gyel arra, mi fo­lyik kö­rü­löt­te. Az egyet­len, aki ké­pes erre, az asz­tal – az a já­té­kos, aki­nek az asz­ta­lon van­nak a lap­jai. És eb­ben az eset­ben…

– Eb­ben az eset­ben nyil­ván­va­ló­an az asz­tal volt a gyil­kos – fe­jez­te be a mon­da­tot a fő­fel­ügye­lő.

– En­nek el­le­né­re – foly­tat­ta dr. Ro­berts –, iszo­nya­to­san jó ide­gek kel­let­tek hoz­zá. El­vég­re hon­nan le­he­tett tud­ni, hogy nem néz fel va­la­ki ép­pen a dön­tő pil­la­nat­ban?

– Va­ló­ban – fe­lel­te Batt­le. – Nagy volt a koc­ká­zat. Az in­dí­ték­nak is rop­pant ko­moly­nak kel­lett len­nie. Bár­csak tud­nánk, mi volt az – tet­te hoz­zá sze­mér­met­len kép­mu­ta­tás­sal.

– Gon­do­lom, majd ki­de­rül – mond­ta dr. Ro­berts – Nyil­ván át­né­zik majd az ira­ta­it, meg ilyes­mi­ket. És ak­kor majd akad va­la­mi nyom.

– Re­mél­jük – dör­mög­te rossz­ked­vű­en Batt­le fő­fel­ügye­lő.

Lep­le­zet­le­nül kí­ván­csi pil­lan­tást ve­tett a má­sik­ra.

– Haj­lan­dó len­ne meg­osz­ta­ni ve­lem a sze­mé­lyes vé­le­mé­nyét, dr. Ro­berts, mint fér­fi a fér­fi­val?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Maga sze­rint a há­rom kö­zül, ki volt a tet­tes?

Dr. Ro­berts vál­lat vont.

– A vá­lasz egy­sze­rű. Ka­pás­ból azt mon­dom, Des­pard. Prí­mák az ide­gei, szok­va van a na­gyon ve­szé­lyes élet­hez, ahol gyor­san kell dön­te­ni. Ő nyil­ván könnyen koc­káz­tat. Sze­rin­tem a höl­gyek alig­ha le­het­tek ben­ne a do­log­ban. Úgy vé­lem ugyan­is, nem cse­kély fi­zi­kai erő kel­let hoz­zá.

– Ta­lán ke­ve­sebb, mint kép­ze­li! Néz­ze csak meg ezt!

Akár egy va­rázs­ló, Batt­le hir­te­len elő­hú­zott egy hosszú, vé­kony, fé­nyes fém­ből ké­szült szer­szá­mot, amely­nek apró, göm­bö­lyű ék­szer­rel dí­szí­tett vége volt.

Dr. Ro­berts elő­re­ha­jolt, kéz­be vet­te, meg­vizs­gál­ta, a szak­ér­tő tel­jes el­is­me­ré­sé­vel. Ki­pró­bál­ta a he­gyét, majd el­füttyen­tet­te ma­gát:

– Mi­cso­da szer­szám! Mi­cso­da da­rab! Szin­te gyil­kos­ság­ra ta­lál­ták ki! Gon­do­lom, úgy ha­tol a test­be… akár a kés a vaj­ba. A tet­tes nyil­ván ma­gá­val hoz­ta.

Batt­le a fe­jét ráz­ta.

– Nem. Ez Mr. Sha­i­ta­na tu­laj­do­na volt. Az ajtó mel­let­ti asz­ta­lon fe­küdt jó­né­hány cse­cse­be­cse kö­zött.

– Vagy­is a gyil­kos ki­szol­gál­ta ma­gát. Nem mon­dom, jó adag sze­ren­cse kell hoz­zá, hogy épp ilyet ta­lál­jon az em­ber.

– Így is le­het mon­da­ni – fe­lel­te Batt­le.

– Ami pe­dig Sha­i­ta­nát il­le­ti, sze­gény ör­dö­göt, az ő szem­pont­já­ból bi­zony nem volt sze­ren­cse.

– Nem is erre gon­dol­tam, dr. Ro­berts. Úgy vé­lem, más szem­pont­ból is meg­kö­ze­lít­he­tő a do­log. Azt hi­szem ugyan­is, hogy az el­kö­ve­tő­ben en­nek a tárgy­nak a meg­pil­lan­tá­sa kel­tett gyil­kos gon­do­la­to­kat.

– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy a gyil­kos­ság gon­do­la­ta hir­te­len öt­let volt? Hogy nem elő­re ki­ter­velt gyil­kos­ság tör­tént? Hogy csak a meg­ér­ke­zé­se után, itt tá­madt az az öt­le­te? Izé… még­is mire ala­poz­za ezt a fel­te­vé­sét? – Für­ké­sző pil­lan­tást ve­tett a fő­fel­ügye­lő­re.

– Csak egy öt­let, sem­mi egyéb – mond­ta egy­ked­vű­en Batt­le.

– Ter­mé­sze­te­sen nincs ki­zár­va, hogy így tör­tént – fűz­te hoz­zá el­gon­dol­kod­va Dr. Ro­berts.

Batt­le fő­fel­ügye­lő meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

– Nos, dok­tor úr, nem tar­tom fel to­vább. Kö­szö­nöm a se­gít­sé­gét. Le­gyen szí­ves, adja meg a la­kás­cí­mét.

– Hogy­ne. Glouces­ter Ter­race 200, a te­le­fon­szá­mom pe­dig Bays­wa­ter 23896.

– Kö­szö­nöm. Le­het­sé­ges, hogy ha­ma­ro­san fel kell majd ke­res­nem.

– Bár­mi­kor szí­ve­sen ál­lok a ren­del­ke­zé­sé­re. Re­mé­lem, nem ír­nak majd túl so­kat er­ről az ügy­ről az új­sá­gok. Nem aka­rom fel­zak­lat­ni az ide­ges be­te­ge­i­met.

Batt­le fő­fel­ügye­lő Po­i­rot-hoz for­dult.

– Bo­csás­son meg, M. Po­i­rot. Ha kér­dé­se­ket akar fel­ten­ni, gon­do­lom, a dok­tor úr kész­ség­gel vá­la­szol ma­gá­nak.

– Per­sze, szí­ve­sen. Nagy cso­dá­ló­ja va­gyok, M. Po­i­rot, a rend­sze­res­sé­gé­nek és mód­sze­re­i­nek. Min­dent tu­dok ma­gá­ról. Va­la­mi azt súg­ja, tő­lem is ér­de­kes dol­got fog kér­dez­ni.

Her­cu­le Po­i­rot szo­kat­lan, a kül­föl­di­ek­re jel­lem­ző mó­don tár­ta szét a ke­zét.

– Nem, nem, szó sincs róla! Csu­pán tisz­táz­ni sze­ret­ném ma­gam­ban a rész­le­te­ket. Meg­mon­da­ná ne­kem pél­dá­ul hány rob­bert ját­szot­tak?

– Hár­mat – vág­ta rá Ro­berts. – A ne­gye­dik rob­ber­ben, ami­kor ma­guk be­lép­tek, mind a két ol­dal még csak egy-egy le­osz­tást nyert.

– És ki­nek ki volt a part­ne­re?

– Az első rob­ber­ben Des­pard és én ját­szot­tunk a höl­gyek el­len. Meg is ver­tek ben­nün­ket az ál­dott lé­nyek. Sima ügy volt, jó­sze­ri­vel la­punk se volt. A má­so­dik rob­ber­ben Me­re­dith kis­asszony és én ját­szot­tunk Des­pard és Mrs. Lor­ri­mer el­len. A har­ma­dik rob­ber­ben Mrs. Lor­ri­mer és én Des­pard és Me­re­dith kis­asszony el­len. Bár min­den al­ka­lom­mal húz­tunk, még­is szin­te gé­pi­e­sen jött ki ez az el­ren­de­zés. A ne­gye­dik rob­ber­ben is­mét Me­re­dith kis­asszonnyal ke­rül­tem össze.

– Ki nyert és ki ve­szí­tett?

– Mrs. Lor­ri­mer min­den rob­ber­ben nyert. Me­re­dith kis­asszony nyert az el­ső­ben, majd el­ve­szí­tet­te a kö­vet­ke­ző ket­tőt. Én va­la­me­lyest plusz­ban vol­tam, Me­re­dith kis­asszony és Des­pard pe­dig alig­ha­nem mí­nusz­ban.

– A fő­fel­ügye­lő úr az imént ér­dek­lő­dött, mit gon­dol, kár­tya­part­ne­rei kö­zül ki le­he­tett a gyil­kos. Én most azt kér­dem, mi a vé­le­mé­nye ró­luk mint já­té­ko­sok­ról? – tet­te fel mo­so­lyog­va a kér­dést Po­i­rot.

– Mrs. Lor­ri­mer első osz­tá­lyú – kezd­te dr. Ro­berts. – Fo­gad­ni mer­nék, hogy te­kin­té­lyes jö­ve­del­met sze­rez a kár­tyá­zás­sal. Des­pard is jó já­té­kos, akit én meg­bíz­ha­tó­nak tar­tok. Me­re­dith kis­asszony­ról azt le­het mon­da­ni: óva­tos já­té­kos, nem hi­bá­zik, de nem is ját­szik szel­le­me­sen.

– És maga, dok­tor?

Ro­berts­nek fel­csil­lant a sze­me.

– Azt mond­ják, kis­sé túl­li­ci­tá­lom a lap­ja­i­mat. De több­nyi­re nem fá­zom rá.

Po­i­rot mo­soly­gott.

Dr. Ro­berts fel­állt.

– Van még va­la­mi?

Po­i­rot a fe­jét ráz­ta!

– Nos, ak­kor jó éjt. Jó éjt, Mrs. Oli­ver, Ma­gá­nak szó­ról szó­ra meg kell ír­nia ezt az ese­tet. Ez jobb még a ki­mu­tat­ha­tat­lan mér­gek­nél is, ugye?

Dr. Ro­berts ki­ment a szo­bá­ból, lép­tei köz­ben vissza­nyer­ték ru­ga­nyos­sá­gu­kat. Mi­helyt az ajtó be­zá­rult mö­göt­te, Mrs. Oli­ver ke­se­rű­en meg­je­gyez­te:

– Még hogy szó­ról szó­ra! Hogy az em­be­rek mi­lyen os­to­bák! Egy va­ló­sá­gos­nál én bár­me­lyik nap jobb gyil­kos­sá­got tu­dok ki­ta­lál­ni! És az én ol­va­só­im igen­is sze­re­tik a ki­mu­tat­ha­tat­lan mér­ge­ket!