Huszonharmadik Fejezet
MERT RÉ AZ ISTEN

Ramszesz széles melldísze tündöklött a napfényben, ahogy új trónja felé közeledett. Az emelvény kék fajansz padlócsempéinek tükrében úgy tűnt, mintha a vizén járna. Hét nap telt el Széthi fáraó temetése óta; messzi tájakról érkezett nemesek ezrei töltötték meg a karnaki Ámon-templomot. Elképzeltem, hogy mit gondolhatnak a királyné nélküli koronázásról. Iszettel az emelvény harmadik lépcsőjén foglaltunk helyet, ahonnan jól láttam a dajkák karjaiban békésen nézelődő gyermekeimet. Okos és boldog babák voltak, és én mindenáron tudni akartam, hogy mindig biztonságban lesznek, és soha nem lesznek kitéve Iszet kénye-kedvének, ha én meghalnék, és ő lenne a királyné.

Egy trombita harsant a farmuti hideg délutáni csendjében, belefojtva a szót az udvaroncokba, akik szőrrel díszített szandáljaikban és vastag vászonköpenyeikben az emelvény előtt várakoztak. Bár még nem voltam főfeleség, Ramszesz rám pillantott, amikor a piros-fehér csíkozású pszent⁵⁹-et a homlokára helyezte. A vezírek közül szintén többen rám néztek, az összegyűlt tömegből csak Tuja királyné kerülte a tekintetemet, ölében neveletlen kutyájával.

– Mert Ré az isten – szólalt meg ünnepélyesen Rahotep. – Ő minden dolgok teremtője, létrehozója minden létezőnek. Ő Básztet,⁶⁰ két világ ura, és az fogja megvédelmezni ezt a földet, aki az ő dicséretét zengi. Aki Szekhmet és a „faltól délre lévő” lesz azok számára, akik nem engedelmeskednek isteni parancsainak, és aki most egész Egyiptom fáraója: II. Ramszesz, Nagy Ramszesz.

Rahotep szavaira üdvrivalgás tört ki a jelenlévőkből. Amikor Ramszesz lejött az emelvényről, a hangzavartól senki sem hallotta, amikor államat felemelve így szólt hozzám:

– Ha nem tettem volna ígéretet apámnak…

De senki sem szalasztotta el a jelenetet, amikor megcsókolta Ámoner homlokát, és amikor fiait a karjára vette. Ez egyértelmű jelzés volt a nép számára. Ámoner volt Egyiptom jövője. Tuja rosszalló arckifejezése nem akadályozta meg Ramszeszt abban, hogy fiainkat a tömeg fölé emelje. Mialatt a fiatal táncoslányok elefántcsont csörgőiket rázták, Rahotep jelentőségteljes pillantást vetett Henuttauira.

Megragadtam Merit kezét, de ő is látta. Egy pillanatra sem hagyhatja őrizetlenül a fiaimat, és minden ételt, amit a szoptatós szobába hoznak, meg kell kóstoltatni az előkóstolókkal. Ramszesz felém nyújtotta a karját, de én nem mozdultam.

– Menj csak a fáraóval – mondta Merit. – Nem lesz semmi baj.

– De Rahotep…

Merit előretessékelt.

– Majd én figyelek.

A karnaki templom udvarában a thébaiak kíváncsian várták, hogy Ramszesz kivel száll fel harci szekerére. Az udvar szeme láttára csókolta meg Ámonert, most pedig Egyiptom éljenző népe előtt a kezét nyújtotta nekem. Visszatartottam a lélegzetemet, attól félve, hogy az emberek talán tiltakozásul elhallgatnak, de épp az ellenkezője történt. Ujjongásuk a tetőfokára hágott. Amint keresztülhajtottunk az utcákon, katonáktól és aranyszekerektől kísérve, Ramszesz odafordult hozzám, és boldogan mosolygott.

– Beloptad magad a szívükbe. Valóban harcos királyné vagy, Nofertari.