Hatodik Fejezet
A WAG-ÜNNEP

 

 

Kr. e. 1282

Thot havának tizennyolcadik napjában jártunk, amikor nyelvóránk végeztével Paszer nádtollát leeresztve hozzám fordult:

– Készen állsz a ma esti ünnepségre?

– Igen – mondtam nyugodt hangon, noha alig tudtam palástolni izgatottságomat. – Dajkám már elkészítette az ínycsiklandó eledelekkel megrakott áldozati tálat, és egy másikat…

– Nem az áldozati ételre gondoltam – fojtotta belém a szót Paszer, majd kissé gúnyosan hozzátette: – Biztosra veszem, hogy Széthi fáraó akhu-ja, csakúgy, mint a tiéd, nagyon elégedett lesz az áldozati adománnyal. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy fel vagy-e készülve az udvari látogatásra ilyen hosszú távollét mán? Különösképpen azért aggódom, mert hamar vissza kell térned.

– Igen – válaszoltam halkan. – Uoszerit figyelmeztetett, hogy mindössze néhány szót válthatok Ramszesszel.

Paszer helyeslően bólintott.

– A részegség ünnepére természetesen nem maradhatsz, hacsak nem kívánod látni Henuttauit, ahogy bukdácsol – tette hozzá a bajsza alatt. Nem állhattam meg kuncogás nélkül, hiszen eszembe jutott, hogy én is hallottam hasonló történeteket Uoszerit nővéréről.

– Nofertari – szólt hozzám Paszer immár komoly hangon – ezentúl ritkábban fogunk találkozni, mert Ramszesz fáraó egyre több időt tölt majd a fogadóteremben, így nekem is megszaporodnak a kötelességeim odaát. Mindemellett szinte minden tudásomat átadtam neked, nem sok maradt már, amire megtaníthatnálak. Rendkívül magas szinten elsajátítottad mind a nyolc nyelvet, melyet tanítottam neked. Bízom benne, hogy komolyan megfogadod Uoszerit tanácsát. Higgy a bölcsességében, mert ő az egyetlen, aki trónra segíthet téged.

– Nem Henuttaui? – kérdeztem kíváncsian.

– Henuttaui a hazugság nagymestere, és remekül ért ahhoz, hogy manipulálja az embereket. Lehetséges, hogy ügyesen megtanítja Iszetet a megtévesztés művészetére, de hidd el, annak varázsa idővel majd megkopik.

– De hát én nem ugyanezt csinálom éppen, hamis látszatot keltve?

– Azzal, hogy távol tartod magad Ramszesztől? Nem hinném. Egyszerűen csak emlékezteted őt a barátságotokra, melyet már oly régóta hiányolni kénytelen.

Amikor a szobámba léptem, meglepetten láttam, hogy Uoszerit és Aloli is ott vannak Merittel. Két pár szandált méregettek.

– A vastag sarkú, aranyfonatos legyen – határozott Uoszerit. – Igaz, hogy gyalogolnia kell ma este, de mégsem nézhet úgy ki, mint egy pásztorlányka, aki a dombok között terelgeti a nyájat.

Aloli felém fordította tekintetét.

– Készen áll? – Bólintottam, pedig közben eszembe jutott, hogy az egyetlen csuklyás köpenyem egyáltalán nem illik a szandálhoz, melyet Uoszerit kiválasztott nekem. A holtak tiszteletére rendezett áldozati ünnep mindig a Széthi fáraó halotti templomába tartó zarándoklattal veszi kezdetét. Miután kifejezzük hódolatunkat Széthi fáraó ősei iránt, engedélyt kapunk, hogy saját akhu-nk halotti templomában áldozhassunk. A mi családunknak azonban nincs halotti temploma. Minden évben ellátogatok Horemheb szentélyébe, aki annak idején Dzsamet városában kisajátította nagyapám templomát, és letöröltette a falakról családom tagjainak képeit. Mindössze egyetlen festményt kímélt meg édesanyámról. A menet akkor indul, amikor a nap korongja eltűnik a horizont mögött. És noha thot havában kellemesen melegek az éjszakák, a templom falai között hideg és nyirkos a levegő. Hogyan is mehetnék el egy rendes köpeny nélkül? Aggódva Meritre pillantottam.

– Mégis mit vegyek fel?

– A főpapnő volt olyan szíves, és neked ajándékozta ezt – mondta Merit, miközben szemével az ágy felé intett, ahol egy gyönyörű, fehér köpeny volt kiterítve. Csuklyáját szőrméből készült szegély díszítette, ujjai harang alakúra voltak szabva. Ebben az öltözékben egy vakító látomásnak tűnök majd a sírbolt homályában gondoltam.

– A mai ünnepség örökre megváltoztathatja az életedet – szólt ekkor Uoszerit. – Merit az egyik ruhámat is átalakította számodra.

Az ágyhoz lépett, és az új köpenyem alól egy csipkés, fajanszgyöngyökkel tarkított, káprázatos ruhakölteményt varázsolt elő.

– A lazuritgyöngyök kiemelik majd szemed szépségét. Szeretném, ha elkészülnél, mire visszatérek – mondta a szobából kifelé menet. Amint becsukta az ajtót, az ágyhoz léptem, és elbűvölve néztem a finom kelméből szőtt, sokat láttató, lágy esésű ruhát.

– Ez egy nagyon különleges ruha – mondta Aloli. – A főpapnő még soha senkinek nem adta oda, még javításra sem. Emelje fel a karját!

Levettem az ingemet, és engedelmeskedtem Alolinak. Aloli átbújtatta a fejemen, Merit pedig az alsó szegélyénél fogva rám húzta a ruhát, gondosan kisimítva a ráncokat. Ezután felvettem a hófehér köpenyt, és a tükör elé álltam.

– Ma nem a zöldeskék lazuritfestékből kenek a szemedre, mert az nem fog érvényesülni a félhomályban – jelentette ki Merit.

Egy aprócska tégelyből aranyport kevert egy kevés olajhoz.

– A hajadat ugyan elrejti a csuklyád, de a gyönyörű szemedet mindenki látni fogja. – Már lement a nap, mire Merit befejezte a körmeim festését, különös gondot fordítva lábfejem díszítésére. Amikor a tükörbe pillantottam, szinte elvakított a fehér és arany színek csillogása. Uoszerit köpenyének fehérje, valamint a szőrméből varrott szegély szépen keretezte az arcomat. Ekkor kinyílt a szobám ajtaja, és Uoszerit lépett be.

– Pompás! – kiáltott fel elragadtatva. Ahogy közelebb jött, kecses alakját megpillantottam a fényes bronztükörben. Hosszú, fehér ingét csillogó lazuritokkal kirakott öv simította keskeny csípőjére. Bokáig érő köpenyét türkizszín fonállal szegték be, és egy lazuritszemű, arannyal hímzett tehén rögzítette elöl, a nyakánál. Haját féloldalra fésülte, így a tarkóján láthatóvá vált a Hathor papnőinek nyakát díszítő menat ellensúlya. A szent nyakék fajanszgyöngyei mögé egy aranyamulettet fűztek, melynek rendeltetése, hogy viselőjét megvédje minden bajtól. Lélegzet-visszafojtva néztem Uoszeritet. Alakjának minden részlete, az arany bokapereceitől az áttetsző vászonruháig, tökéletes és elragadó volt.

– Gyönyörű! – suttogtam, és rá kellett jönnöm, hogy Uoszerit cseppet sem marad el szépségben Henuttaui mögött.

Intett, hogy lépjek közelebb, aztán alaposan szemügyre vett. Felemelte a köpenyem alsó szélét, hogy ellenőrizhesse a lábfejemet, amelyet Merit kicsinosított, majd elismerően hümmögött.

– Óvatosan kell majd lépkedned, hogy az út pora ne tapadjon a hennafestékre. – A homlokomra húzta a köpenyem csuklyáját, miközben Aloli gondosan elrendezte hajfonataimat a vállam fölött. A tükörhöz léptem, és elámultam a csodálkozástól. Egy új nő nézett vissza rám. Azokhoz hasonló, akik idejük nagy részét a fürdőkben töltik a barátnőikkel pletykálkodva, vagy gyöngyöket vásárolnak a palota kereskedőitől.

– Aloli, itt az ideje, hogy te is elkészülj! – szólt Uoszerit. – Merittel tökéletes munkát végeztetek.

Amikor Aloli és Merit visszahúzódtak szobáikba, Uoszerit helyet foglalt az ágy szélén. Feszültnek tűnt. Később megértettem, hogy az elmúlt év sok tekintetben neki még nehezebb volt, mint nekem. Az én dolgom mindössze a tanulás volt, nem kellett mást csinálnom, mint magamba szívni a tudást. Mindez idő alatt Uoszerit terveket szőtt, és áldozatos munkával előkészítette a terepet a cselekvésre. Ő pontosan tudta, hogy milyen következményekkel jár, ha az ember hibát vét, míg én csak képzeltem, hogy tisztában vagyok vele. Nagyon sokat tett értem, hiszen a rendelkezésemre bocsátotta a saját szobáját, elintézte, hogy Hathor templomában maradhassak, Paszer személyében saját nevelőt kaptam, és nem utolsósorban még a ruháját is hordhatom. És mindezért a nagylelkűségért semmit sem kért cserébe. Amikor hallottam, hogy Merit a szobájában a ruhák rendezésével van elfoglalva, csendben megkérdeztem Uoszerittől:

– Mivel tartozom önnek mindezért?

Halvány mosoly suhant át Uoszerit arcán.

– Én nem vagyok Henuttaui. Nem tartozol semmivel.

– De mégis miért szánt rám ennyit időt és energiát? Mi a célja velem?

– Úgy látom, érett, okos nő lett belőled, Nofertari – mondta, mint akinek tetszik a kérdésem. – Azt szeretném, ha elfoglalnád Iszet helyét, és ezzel biztosítanád, hogy Henuttaui soha ne törhessen olyan babérokra, amelyekről álmodik. Ez minden, amit várok tőled – mondta határozottan. – Nincs más vágyam, mint egy olyan Théba, amely végre nem úgy táncol, ahogy Henuttaui fütyül.

Valamiért az volt az érzésem, van még más is, amit nem mondott el, de nem mertem rákérdezni.

 

* * *

 

A dombok mögött lenyugvó nap tűzvörösre festette a folyó vizét Hathor temploma előtt. A templomi énekesnőkkel hajóba szálltunk, és Széthi fáraó templomához siklottunk. Csakúgy, mint a palota, a templom is a nyugati parton épült. Ahol a nap lenyugszik, onnan indul a lélek túlvilági útjára. Számtalanszor részt vettem már ezen az ünnepségen, a mai este azonban más volt. Amint közeledtünk а túlsó parthoz, a pislákoló fények láttán olyan izgatottság lett úrrá rajtam, mint azelőtt még soha. A hajó elejében álltam, mikor Merit mellém lépett. Felemelte a csuklyámat, hogy jól lássa az arcomat. Arca elégedettséget sugárzott.

A Nílus vizén tükröződő telihold fénye eszembe juttatta Uoszerit szavait. „Amikor Iszet állapotos lesz, te még mindig kecses és vonzó leszel.”

– Mi van, ha Iszet máris gyermeket vár? – kérdeztem, miközben az evezők apró csobbanásokkal, lágyan merültek a sima víztükörbe.

– Az eggyel több ok arra, hogy királyné legyen – válaszolta Merit. – Ramszesz tizennyolc éves. Itt az ideje, hogy főfeleséget válasszon magának.

Amint a hajónk a part felé siklott, Uoszerit így szólt:

– Az udvar emberei már valószínűleg megérkeztek, de a szertartást nem kezdik el nélkülünk. Ahogy Henuttaui nélkül sem; márpedig szokásához híven, gondolom, most is késni fog.

A parton várakozó palotaszolgák az éjszaka sötétjében magasba emelt fáklyákkal mutatták nekünk az utat. A távolban a templom kertjében elhelyezett ezernyi mécses pislákolt, ragyogó fénybe öltöztetve a szentély kaputornyát, és sejtelmes fényt árasztva a falakat díszítő festményekre. Az egyik Oziriszt, az istenek fejedelmét ábrázolta, amint Széth,⁴¹ a testvére éppen kioltja az életét. A nádfáklya lángjának fénye megvilágította a kegyetlen jelenetet, amint Széth feldarabolja Ozirisz holttestét, és a darabjait a Nílusba szórja. A következő ábrázoláson Ozirisz felesége, Ízisz volt látható, pontosan olyan bíborköpenyben, amilyet Henuttaui is viselni szokott. Ízisz összeszedi férje testének maradványait, és összeilleszti őket, hogy ezzel újra életre keltse. A templom bejárata felett található az utolsó jelenet, amint a feltámadt Ozirisz egy gyermekkel ajándékozza meg Íziszt. Ez a gyermek Hórusz, az egek sólyomfejű istene, aki bosszúból apja haláláért, megöli Széth istent. Halála után Széth Anubisszal, a sakálfejű istennel leereszkedik az alvilágba. Anubisz, a holtak birodalmának főistene ítél minden elhunyt lelke felett. Eltűnődtem, vajon az őseim közül hányan találtattak méltónak arra, hogy szent szellemmé váljanak, és remélhetem-e, hogy viszontlátom édesanyámat a túlvilági birodalomban. A templom nyitott kapui felé közeledve egyre erőteljesebben hallatszott Ámon papjainak monoton kántálása. Uoszerit hozzám fordult:

– Mindvégig maradj szorosan mellettem, akkor is, amikor elhelyezem az áldozati adományt! És amikor a papnők Hathor himnuszát kezdik énekelni, akkor se tágíts mellőlem! Emberek százai gyűlnek össze a templomban ma este. Azt akarom, hogy Ramszesz jól lásson téged. – Merit figyelmeztető pillantást vetett rám, így ígéretet tettem, hogy Uoszerit mellett maradok.

– Azért jöttünk, hogy emlékeztessük Ramszeszt valamire, ami nagyon hiányzik neki – folytatta Uoszerit. – Ha túl sokat adsz magadból, olyan lesz, mintha nem is lettél volna távol. Ha bárki kérdezősködne, hogy miért nem Hathor papnőinek köpenyét viseled, mondd csak nekik, még nem döntötted el biztosan, hogy ezt a hivatást választod.

– Kiváltképp, ha Ramszesz kérdezné – mondta Aloli. – Lássa csak, hogy ön még bizonytalan, hová is tartozik.

Azt hittem, Uoszerit haragos lesz, amiért Aloli félbeszakította, de csak helyeslően bólintott.

– Igen – mondta –, és ő elég okos ahhoz, hogy a saját érdekében kihasználja ezt a bizonytalankodást.

Volt némi lelkiismeret-furdalásom, amiért meg kell tévesztenem Ramszeszt, de be kellett látnom, hogy a saját érdekemben nem tehetek másként. Hiszen miféle jövőt tartogatnak nekem az istenek, ha örökségem elfogy, és nem marad többé számomra hely az udvarban? És ha neki mégsem tetszem, mi értelme egyáltalán megházasodni? Ki más osztozna velem a nyelvek és a vadászat szenvedélyében? Lehetséges, hogy mégiscsak papnőnek mennék. A gyomrom összeszorult, ahogy beléptünk Széthi fáraó sötét szentélyébe. A falakon családja történetének legfontosabb mozzanatai voltak láthatók. Többek között megörökítették I. Ramszeszt, akit Horemheb utódjául választott, mivel örököse nem volt. Egy másik jelenet Széthi fáraót ábrázolta kedves és szerény feleségével, aki a kert szépítgetésébe menekült az udvari politika elől. A tűzvörös hajkoronájú II. Ramszesz születését is megörökítették. Az én családom tagjai Egyiptom trónján számos generáción keresztül követték egymást, mégsem épült a tiszteletükre egyetlen ehhez hasonlatos emlékmű sem.

– Ne gondolkozz! – suttogta Merít, amint egyre beljebb sétálniuk. – Csak felizgatod magad.

A keleti szentélybe érve összeszorítottam az ajkaimat. Ámon papjai befejezték a kántálást, és udvaroncok százai lepték el a termet. Ahogy végigvonultunk közöttük, mindenki Uoszeritre szegezte a tekintetét. Szerettem volna láthatatlanná válni mellette. Füstölők illata és a hideg falakból áradó nyirkos levegő keveréke töltötte meg a helyiséget. Követtem Uoszeritet a terem végébe, ahol a papnők átszellemült arccal kezdték zengeni Hathor istennő himnuszát. Ekkor Uoszerit elhelyezte az áldozati tálat I. Ramszesz szobra alatt. Tőlünk jobbra Széthi fáraó koronája csillant meg a fáklyák fényében, mellette pedig Ramszesz profilját pillantottam meg, kék és arany mintázatú koronával a fején. Ramszesz magasabb volt Széthinél, és nagyon szép vonásai voltak. A fején viselt nemesz katonákra jellemző erős állkapcsot és hosszú arcélt keretezett. Nagyapjának gránitszobra magasodott közöttünk a fáklyák aranyszínű fényében. Iszet, akinek a homlokát ragyogó diadém díszítette, a szobor mellett állt. Szemem Henuttauit kutatta, de nyomát sem láttam.

– Késik, ahogy mindig – mondta Merit, fejét csóválva.

– Azért csinálja, hogy feltűnést keltsen – szóltam. Lassan kezdtem megérteni, hogy a nők miféle játékokat játszanak.

Hathor papnőinek csengő hangja betöltötte a termet, de ekkor az előtérből egy nagyobb csoport zajongása zavarta meg az éneket. Az újonnan érkezett csoport tagjai Ízisz papnőinek bíbor köpenyét viselték, de egyikük köpenye sem volt olyan feltűnően élénk színű, mint Henuttauié. Hosszú, karmazsinvörös palástját egy papnő tartotta, csigákba göndörített haját a hercegnők által viselt ragyogó arany sesed⁴² pántja mögött lazán feltűzve viselte. Papnői kíséretében utat vágott magának a zsúfolt teremben, és mikor előre értek, felkiáltott:

– Egyiptom legkiválóbb családjának lelkéért! – Ekkor köpenye alól egy aranyozott tálat vett elő. Azon tűnődtem, vajon hány Ízisz templomában tett felajánlás kellett ahhoz, hogy ilyen pazarló áldozati ajándékot engedhessen meg magának. Ajándékát Uoszerit szerény tálja mellé helyezte, ezzel éreztetve húga alsóbbrendűségét. Ezután mélyen meghajolt bátyja előtt, és ekkor felcsendült saját papnőinek szent éneke.

– Elkéstél – mondta Széthi szigorúan. Henuttaui közelebb lépett, és a bátyja fülébe súgott valamit, mire az egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, majd felnevetett.

– A csodálatos és elbűvölő Henuttaui – suttogta a fülembe Uoszerit. – Mindig van egy ügyes kifogás a tarsolyában. És a bátyám, ahogy mindig, most is megbocsát. Jó lesz, ha észben tartod, hogy ez egy olyan tulajdonság, amelyet Ramszesz is örökölt az apjától.

Ámon papjai megint megindultak előre, és egyre hangosabban kántáltak. Nem tudtam levenni a szemem Ramszeszről, ő azonban a papokat figyelte, akiknek zengő éneke visszhangzott a hatalmas teremben. Uoszerit ekkor felemelte a karját; karperecei, mint apró harangok, csilingelve vonták magukra a figyelmet. Amikor Ramszesz ránk pillantott, hirtelen mozdulatlanná dermedt. Kikerekedett szemmel nézett rám, mire én leeresztettem a csuklyámat, hogy az arcomat szabaddá tegyem.

– Nofer? – olvastam le a szájáról. Elmosolyodtam, hogy lássa, én vagyok. És amikor észrevettem, hogy az ökörszőrből font nyaklánc ott lóg a palástja felett, a lélegzetem is elállt.

– Az udvaron találkozhatsz vele – suttogta Uoszerit. – De ne feledd, mindössze néhány percetek lesz, miután véget ér az éneklés.

Soha életemben nem vártam ilyen türelmetlenül, hogy kijussak Széthi fáraó templomából. Minden egyes Ámon dicsőségére énekelt himnusz egy örökkévalóságnak tetszett. Amikor végre befejezték, Uoszeritre néztem, aki egy mosollyal jelezte, hogy elérkezett az én időm. A halotti templom udvarán Ramszesz és Asa utat tört magának a tömegben.

– Nofer! – kiáltotta Ramszesz, és mikor már egészen közel ért, nem tudtam megállni, hogy oda ne rohanjak, és meg ne öleljem. Asa elismerő pillantásokkal méregetett. Alaposan szemügyre vette fajanszgyöngyökkel ékesített, kivágott ruhámat, melyből kivillant a mellemet ékesítő hennadísz.

– Nofertari, igazi hercegnő lett belőled!

– Belőled pedig igazi katona! – viszonoztam a bókot, az oldalát díszítő súlyos kardra mutatva.

Ramszesz hol az egyikünkre, hol a másikunkra nézett. Feszültnek tűnt.

– Hol voltál? – faggatott. – Nem mondta neked Uoszerit, hogy hat alkalommal is jártunk a templomban?

Mosollyal próbáltam elrejteni megdöbbenésemet.

– Hiszen tudod, hogy a papnők a tanulóidő alatt nem érintkezhetnek senkivel a templomon kívül – emlékeztettem.

– De mi kétszer is belopóztunk, és úgy tettünk, mintha imádkoznánk, csak hogy láthassunk.

Felnevettem, hogy ne lássák meglepetésemet.

– Azt gondoljátok, Uoszerit nem tudott róla? Csak el akart rejteni, nehogy meggondoljam magam a templomi jövőmmel kapcsolatban.

Ramszesz elkapta a tekintetemet, és közelebb lépett.

– És most? – kérdezte halkan. Mentolos leheletét az arcomon éreztem, és ha kinyújtottam volna a karom, megérinthettem volna ökörszőr nyakláncát. – Nem viseled Hathor papnőinek köpenyét – mondta. Rápillantott gyöngyös ruhám dekoltázsára, és lassan elpirult. Ránéztem Asára, aki kíváncsi tekintettel méregetett minket.

– Mert még nem vagyok teljesen biztos abban, hogy papnő szeretnék lenni – válaszoltam. Mielőtt még bármit is szólhattak volna, folytattam a szavakkal, melyeket már előzetesen begyakoroltam.

– Még nem tudom, hogy az udvarban vagy a templomban találom-e meg a helyemet.

– Akkor vissza kell jönnöd! – kiáltott fel Asa. Ramszesz az arcomat fürkészte, mintha csak meg akarta volna tudni, hogy igazat mondtam-e, de ebben a pillanatban mellette termett Iszet.

– Hát itt vagy! – nevetett könnyedén. – Henuttaui azt mondta, már elmentél, de én tudtam, hogy nem indulnál el anélkül, hogy nekem szólnál.

– Mégis milyen messze juthatott volna? – vonta fel szemöldökét Asa. – Hiszen ünnep van.

Iszet nem törődött vele, és tüntetőleg Ramszesz derekára fonta a karját. Meglepett bizalmas viszonyuk és a magabiztosság Iszet pillantásában.

– Láttad már Nofertarit? – kérdezte Ramszesz. Iszet felém fordult.

– Nofertari? – mosolygott, és sikerült vidámnak tűnnie. – Nem ismertem rád a sok festéktől. – Azzal visszafordult Ramszeszhez.

– Van itt egy követ, aki beszélni szeretne veled – mondta. – A kádesi győzelmedről szeretne híreket vinni Mitanniába, de sajnos csak hurri nyelven beszél.

– Akkor talán Nofertari tolmácsolhatna – mondta Ramszesz, miközben rám mosolygott. – Nofertari valószínűleg még nálam is jobban beszéli a hurri nyelvet. Hajlandó lennél beszélni a mitanni követtel?

– Miért is ne? – egyeztem bele széles mosollyal.

Ahogy keresztülsétáltunk az udvaron, régi diáktársaim közül többen felismertek és a nevemen szólítottak.

– Látod, mennyire hiányoztál innen? – kérdezte Asa. – Nem is értem, miért akarnál Hathor papnője lenni.

– Véleményem szerint csodálatos papnő lenne belőle – hízelgett Iszet. Majd karon fogta Ramszeszt, és távoztak.

Asa odahajolt hozzám, és így suttogott:

– Most, hogy te nem vagy itt, nincs nő, aki érdekelné Ramszeszt. – Asával Ramszesz és Iszet nyomába eredtünk. Hangunk elveszett az ünnepi forgatag zajában.

– Tehát ő mindig vele van? – kérdeztem.

– Igen. Elviselhetetlen! Az egyetlen hely, ahova nem követi Ramszeszt, az aréna. Még a versenyzéstől és a vadászattól is el akarja téríteni.

Felszisszentem.

– És ő ezt hagyja?

– Csak részben. Mindig megígéri Iszetnek, hogy vigyáz magára, a nyavalygását pedig ajándékokkal próbálja csillapítani.

– De hát miért tűri? – kiáltottam fel.

– Mert a férfiak szinte kivétel nélkül szerelmesek Iszetbe. Egész Théba az ő dicséretét zengi, és az emberek reménytelenül el vannak bűvölve tőle.

Mindketten Iszetre néztünk. Alacsonyabb volt Ramszesznél, de elég sudár ahhoz, hogy az udvaron végigvonulva feltűnést keltsen. Volt diáktársaim ugyan integettek és mosolyogtak rám, a szemükkel azonban Iszetet követték megbabonázva.

– És neked mi a véleményed róla? – kérdeztem kíváncsian, ahogy továbbsétáltunk. – Te is elbűvölőnek találod őt?

– Én nem látok benne semmi varázslatosat. Szerintem buta, és azt sem tudja, mi fán terem a politika. Még a fogadóteremben sem tudja a dolgát.

– De Ramszesz szereti őt, vagy nem? – kérdeztem.

Asa fürkészően tekintett rám.

– Jaj, ne! Már te is kezded? A hercegnők szünet nélkül hízelegnek neki, a lábai elé vetik magukat, és könyörögnek, hogy vegye őket feleségül.

– Ki mondta, hogy én a felesége szeretnék lenni? – csattantam fel.

– Láttam, hogyan nézett rád, te pedig nem kevésbé szenvedélyesen viszonoztad a pillantását – mondta vádlón. – Nofer!

– Nofertari – javítottam ki, és láttam az arcán, hogy ez bántotta.

– Nofertari – ismételte kelletlenül –, én mindig úgy éreztem, mintha a bátyád volnék, és Ramszesz is így van ezzel. Miért akarod tönkretenni a barátságotokat? Hidd el, nagy veszélyt rejt magában, ha más irányba tereled a kapcsolatotokat.

– Nem értem, miért lenne ez baj – mondtam ártatlanul.

– Gondolj csak Iszetre. Vagy Henuttauira! Iszet minden lépését a főpapnő irányítja. Ellenségeddé tennél minden nőt, aki Ramszesz kegyeiért esedezik. Miért akarnál mérges skorpiók közt élni, amikor feleségül mehetnél valamelyik nemesemberhez, aki békés, nyugodt életet biztosíthatna számodra? Édesanyád kényszerből lett Horemheb felesége, és a házasságuknak minden egyes percét elátkozta.

– Honnan tudod te mindezt? – faggattam dühösen.

Asa rám nézett.

– Tudod te nagyon jól. Szóval, miért akarnál édesanyád nyomdokaiba lépni? – Azonban nem folytathatta, mert Ramszesz észrevette a mitanniai követet. Noha a Hettita Birodalom megfosztotta őket királyuktól, a mitanniknak megvoltak a saját vezéreik, és mindig tartani lehetett a lázadásoktól. Figyeltem Ramszeszt, ahogy határozott léptekkel elindult a követ felé. Eközben próbáltam elkerülni Asa fürkésző tekintetét. A kérdésére már régen tudtam a választ. Hogy miért lépnék édesanyám nyomdokaiba? Azért, mert vele ellentétben én szerelmes vagyok.

– Kikkulihoz van szerencsém Mitanniából? – kérdezte Ramszesz.

A kövér ember éppen egy asszír követtel beszélgetett.

– Igen, uram – mondta Ramszeszhez fordulva. Meghajtotta a fejét, mire az asszír is meghajolt.

– A feleségem azt mondja, ön szeretne többet megtudni a hettitákon aratott győzelmünkről – szólt Ramszesz hurri nyelven.

– Igen, nagyon megtisztelne, ha beavatna a részletekbe – válaszolta Kikkuli.

– Akkor Nofertari hercegnő lesz segítségére, hiszen ő sokkal jobban beszéli az önök nyelvét.

Ramszesznek igaza volt. Valóban jobban beszéltem hurriul, de Ramszesz is tudott annyira, hogy követni tudta a társalgást. Bemutatkoztam, mire Kikkuli újra meghajolt.

– Örömömre szolgál, hogy megismerhetem, hercegnő. Azért jöttem Egyiptomba, hogy megtanuljam az önök nyelvét.

– Mitanniában talán nincsenek egyiptominyelv-tanárok? – kérdeztem meglepetten.

– De igen. Többen is vannak, azonban még nálam is rosszabbul beszélik az egyiptomi nyelvet.

Ramszesszel elnevettük magunkat, miközben Iszet és Asa szótlanul álltak mellettünk.

– De úgy hallottam, hogy elsősorban a kádesi győzelemről szeretne tudakozódni – mondtam. Elmeséltem neki mindent, amit a csatáról hallottam. Amikor a történet végére értem, Kikkuli hálásan nézett rám.

– Nagyon köszönöm, hercegnő. Nem is gondoltam volna, hogy az egyiptomi udvarban valaki ilyen tökéletesen beszéli a nyelvünket.

– Az uralkodó körében sokan tanulják a nyelvüket – hízelegtem. – És természetesen nagyra becsüljük Mitannia birodalmát.

Kikkuli tágra nyílt szemekkel nézett rám.

– Biztosíthatom, hogy dicsérő szavait közvetíteni fogom népemnek.

– Kérem, feltétlenül tegye meg – tette hozzá Ramszesz. – Egyiptom szeretné megőrizni a jó viszonyt Mitanniával, és biztosra vesszük, hogy az önök kormányzója idejében figyelmeztet bennünket, ha a megszállóik a mi országunkra akarnának támadni.

Kikkuli bólintott.

– Ha a hettiták megindulnának a seregeikkel dél felé, biztosra vehetik, hogy jelezni fogjuk.

Ramszesz mosolygott, de Kikkuli csak rám figyelt.

– A hercegnője igazán kivételes teremtés – bókolt.

Ramszesz tekintete találkozott az enyémmel. Nem válaszolt, de a szeme elárulta, hogy nagyon büszke rám.

– Mi az? Mit mondott? – kérdezte Asa.

Iszet némán állt mellette, mint egy kőszobor. Meglehet, hogy a szépsége megigézi a férfiakat, de nehéz elképzelni, hogy a ridegsége is ilyen hatással van rájuk.

– Azt mondta, tudatni fogja a népével, hogy Egyiptom serege milyen hatalmas és erős – fordítottam.

Az asszír férfi, aki Kikkuli mellett eddig némán hallgatta a beszélgetést, most megköszörülte a torkát.

– És ha a hettiták megkísérlik visszafoglalni Kádest?

Ramszesz értetlenül rázta a fejét.

– Bocsásson meg, de sajnos az akkád az egyetlen nyelv, amelyet még nem beszélek.

– Azt kérdezi, hogy mi történne, ha a hettiták vissza akarnák foglalni Kádest – közvetítettem, majd a követhez fordultam. – Ebben az esetben Egyiptom húszezres seregével elindulna észak felé, és visszaszerezné másodszorra is.

Ramszesz meglepetten nézett rám.

– Mióta beszélsz te akkádul?

– Hathor templomában tanultam.

Tekintetéből elismerést olvastam ki.

Ekkor Iszet megszólalt:

– Megérkezett a nagynénéd!

Elkaptam Uoszerit pillantását, aki az udvaron át felénk tartott. Tudtam, hogy búcsúznom kell. Amikor rámosolygott Ramszeszre, a szívem szaporábban kezdett verni.

– Jól érzed magad az ünnepségen? – kérdezte tőle. – Biztosan meglepett, hogy Nofertari is eljött.

– Igen – válaszolta Ramszesz, miközben le nem vette rólam a szemét. Végignézve délceg alakján, megállapítottam, hogy a harcok vonzóan izmossá és férfiassá formálták.

– Nos, Nofertari, neked ma még el kell látogatnod Dzsametbe, a halotti templomhoz. Mehetünk?

– Mit szólnál, ha mi is veled tartanánk? – ajánlotta fel Ramszesz.

De Uoszerit elutasítóan rázta a fejét.

– Nofertarinak egyedül kell lerónia tiszteletét.

Ramszesz és Asa reménykedve néztek rám, hátha ellenszegülök, és mégis eljöhetnek velem. Én azonban engedelmeskedtem Uoszeritnek.

– Ramszesz, Asa, öröm volt látni benneteket ma este – mosolyogtam rájuk, majd kurtán elbúcsúztam Iszettől is.

– Azért ugye a búcsúztatónkon ott leszel? – kérdezte Ramszesz halkan.

– Miféle búcsúra gondolsz? – néztem kérdőn Asára. – A fáraó serege most tért vissza Kádesből. Csak nem vonultok megint háborúba?

– A núbiaiak lázadoznak. Ramszesz majd móresre tanítja őket.

Ramszesz bólintott, és mélyen a szemembe nézett.

– Majd ha eljön az ideje, meglátjuk, hogy Nofertari ott lesz-e – mondta Uoszerit. – De addig is kívánjatok neki szerencsét arra az útra, amelyet választott.

Iszet mosolya most az egyszer őszinte volt.

Engedelmesen követtem Uoszeritet az udvaron kívülre, ahol Merit már várt rám egy bérelt kocsival.

– Vigye a hercegnőt és a dajkáját Horemheb halotti templomába – adta ki az utasítást Uoszerit.

A hajtó felsegített a szekérre. Amint a lovak megindultak, visszanéztem. Az udvar emberei már elhagyták a halotti templomot, és Ramszeszt sem láttam.

– Nos, mit mondott? – kérdezte Merit.

– Én… én nem is tudom – mondtam elfúló hangon. – Valahogy olyan másnak tűnt, megférfiasodott.

– Na, de mégis, mit mondott? – faggatott Merit.

– Megkért, hogy beszéljek a mitanniai követtel. – Miközben a lovak vadul robogtak velünk Dzsamet városa felé, hangosan így tűnődtem: – Mi van akkor, ha csak a nyelvtehetségem miatt értékel engem?

– Számít az, kisasszonyom, amíg érdeklődik irántad? Az a célod, hogy főfeleség legyél.

– Nem! – tiltakoztam. – Nem az a célom. Azt akarom, hogy szeressen!

Megérkeztünk Dzsametbe, ahol Horemheb temploma kiemelkedett a végtelen homoktengerből. Széles, fekete kapui szélesre tárva fogadták a zarándokokat, akik azért jöttek, hogy emlékezzenek a fáraóra, aki megdöntötte az eretnek király hatalmát. Csupán Széthi udvarának tagjai nyerhettek bebocsáttatást az év bármely napján, de a Wag-ünnep előestéjén a templomok kapui mindenki előtt nyitva álltak.

Merit lesöpörte a homokot a köpenyemről, majd fizetett a kocsisnak a fuvarért. Ahogy közeledtünk a súlyos kapuk felé, lelassította lépteit. Ezen az ünnepen mindig egyedül léptem be a templomba. Merit ezalatt édesapja közeli szentélyében rótta le tiszteletét.

– Magadra hagyhatlak? – kérdezte csendesen.

– Igen – bólintottam.

– Tudod, hogy nem beszélhetsz senkivel! – figyelmeztetett. – És húzd a fejedre a csuklyádat! – Ezzel átnyújtotta nekem az áldozati tálat. – Látod az utat?

– Ne aggódj, a fáklyák világítanak odabent.

Tekintetemmel követtem Meritet, amíg alakja bele nem olvadt a sötétségbe, aztán beléptem Horemheb templomába. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy ezt a templomot valaha az én akhu-mnak építették. Nagyapám, Aj fáraó építtette, akire ma már csak a sírboltjában található festmények emlékeztetnek, valahol a Királyok völgyében.

Egyszer csak hangokat hallottam a templom belsejéből. Azt gondoltam, talán Horemheb leszármazottai, vagy csak bámészkodók, akik a festményeket akarják látni. Amint végigvonultam a templom csarnokain, az idős Horemheb vezír a falakról követett tekintetével. Mindegyik ábrázoláson magas és erős volt. Khepres⁴³-ét viselte, amely egykor a nagyapámé volt. Aj fáraó idős korában halt meg, és nem hagyott utódot maga után. Már csak az édesanyám élt a nemzetség tagjai közül, ezért Horemheb erőszakkal feleségül vette. Ha fiúnak születtem volna, saját fiának ismert volna el; édesanyám azonban a születésemkor meghalt, és csak egy lány utódot hagyott maga után.

A csarnok végébe érve finoman megérintettem az egyetlen festményt, amely édesanyámat ábrázolta. Gondosan kimunkált kép volt.

Semmilyen tekintetben nem hasonlítunk egymásra édesanyámmal, kivéve a szemünket.

– Mauat! – suttogtam.

Az ő képe volt az egyetlen, amelyet Horemheb Aj templomából megőrzött. Az összes többi ábrázolást levésette a falakról, kitörölve családom emlékét Egyiptom történelméből.

– Milyen szomorú, hogy csak ennyi maradt belőle! – szólalt meg mögöttem egy hang.

Rögtön felismertem, és nem tudtam megállni, hogy dühösen fel ne csattanjak.

– Hogy kerül ide?!

Henuttaui az árnyékból kilépett a fáklyák fényébe. Negédesen mosolygott.

– Nem is örülsz nekem? Nincs okod aggodalomra. Ez alkalommal nem követtél el semmi olyan butaságot, amiért pofon járna. Bár én azt hiszem, ez csak idő kérdése.

Leeresztettem a csuklyámat, nehogy azt higgye, rejtőzködöm. Megütközve nézett rám.

– Ezek szerint felnőtt a kis hercegnő!

Alaposan szemügyre vette formás idomaimat.

– Ez Uoszerit köpenye, ha nem tévedek. Nélküle még azt sem tudnád, hogyan öltözz fel a Wag-ünnepre.

– Minek jött ide?

Henuttaui fenyegetően közelebb lépett, de nekem arcizmom sem rándult.

– Úgy állsz itt, mint egy büszke macska… Vagy csak túlságosan megijesztettelek? '

– Azért jött ide, mert tudta, hogy a családom templomában megtalál.

Henuttaui szúrós tekintettel nézett rám. Szépsége ridegségén a fáklyák fénye sem lágyított.

– Nem csodálom, hogy Uoszerit felkarolt. Mindig kötelességének érezte, hogy megszánja a szerencsétleneket. Bizonyára meglep, hogy az udvart cseppet sem érdekli, mit csinál a kis Nofertari hercegnő. Én valójában Iszet miatt jöttem – mondta, majd kioldotta köpenyét, és egy apró ezüstszelencét vett elő. – Nem szabadna elmondanom senkinek, ti azonban mindig olyan jó barátságban voltatok Ramszesszel, hogy talán jobb, ha te is tudod. – Közelebb hajolt, és a fülembe súgta: – Hitvese már a szíve alatt hordja a kis trónörököst.

Próbáltam leplezni megdöbbenésemet, mialatt Henuttaui édesanyám és Horemheb képe alá helyezte az ezüsttégelyt.

– Még Ramszesz sem tudja – mondta mosolyogva –, de amint tudomást szerez a nagy hírről, kétség sem férhet hozzá, Iszetet királynéjává teszi. Iszet pedig természetesen ki szeretné majd fejezni háláját akhu-jának ezért a kivételes szerencséért. Királynéként mindenkit emlékeztetni fog arra, hogy nagyanyja Horemheb háremasszonya volt. Tehát jobb, ha beletörődsz, hogy ez már nem a te családod temploma.

Henuttaui felnézett az édesanyám képére, és két kezét az anyám arcára helyezte.

– És nem lennék meglepve, ha Iszet a koronázása után lecserélné a festményeket, hogy emlékeztesse az isteneket nagyanyjának az udvarban betöltött fontos szerepére.

Azzal megfordult. Ahogy alakja eltűnt az ajtók mögött, felnéztem a képre. Fájdalmas sikoly hagyta el a torkomat:

– Henuttaui!

Két kisgyermek, akik a közelben a festményeket nézegették, ijedten kiszaladt a templomból. Megérintettem édesanyám arcát, ahol Henuttaui éles körmeivel végigkarmolta. Egyetlen mozdulattal sikerült elcsúfítania a képet.

Vak gyűlölet kerített hatalmába. Valami ilyesmit érezhetnek a királyok az őket leigázó seregekkel szemben. Hangom olyan élesen visszhangzott a templom tágas folyosóin, hogy dajkám nemsokára fáklyával a kezében, aggódva sietett felém.

– Kisasszonykám, mi történt?

A festményre mutattam.

– Henuttaui – sziszegtem – tönkretette!

– El fogjuk mondani Széthi fáraónak.

– És szerinted a fáraó kinek fog hinni? Láttad, milyen hatással van rá Henuttaui. Teljesen az ujja köré csavarja.

Könnycseppek gördültek le az arcomon. Merit a vállamat átölelve próbált vigasztalni.

– Ne aggódj, kisasszonykám, hívunk majd egy mestert, aki eltünteti a karcolás nyomait.

– Ez minden, ami megmaradt nekem belőle – szipogtam. – Még ha a képét helyre is állítják, akkor sem maradt róla méltó emlékünk.

– Ki mondta neked ezt a butaságot?

– Henuttaui. Azért jött, hogy elmondja, Iszet gyermeket vár. Márpedig ha Iszetből királyné lesz, a saját akhu-ja számára fogja kisajátítani ezt a templomot.

Merit komolyan nézett rám.

– Ma este láthatta, hogy a vetélytársa vagy, ezért meg akart félemlíteni. Azt reméli, ezek után végleg lemondasz arról, hogy visszatérj az udvarba.

– Hát akkor nagyon téved! – mondtam határozottan. Hirtelen megvilágosodott előttem, mi várna rám, ha papnőként élném le a hátralévő életemet. Ahogy Uoszerit jósolta, Fajjúm templomába száműznének. Az udvarba nem tehetném be a lábamat, vagy ha mégis, Henuttaui és Iszet minden percemet megkeserítenék. Ramszesz Iszetet választaná főfeleségül, és amikor Ramszesz viccelődne vele, Iszet csak üres nevetéssel válaszolna. Mindez azonban mit sem számítana. Ő lenne a királyné, a trónörökös herceg anyja, és a szépségéért Ramszesz minden tudatlanságát megbocsátaná neki. Ha valaha is eszébe jutnék, legfeljebb arra gondolna, hogy miért nem tértem vissza az udvarba. A legkedvesebb barátaimat pedig elveszíteném örökre.

A holdfényes éjszakában Meritre néztem, és megismételtem, ezúttal még eltökéltebben:

– Henuttaui nagyon, de nagyon téved. Vissza fogok térni az udvarba!