Tizenkettedik Fejezet
AZ ÉHEZŐ NÉP

 

 

Az egész udvar tudta, hogy ezeket a napokat a fáraó Iszettel kell hogy töltse, így amikor Ramszesz megjelent a fogadóteremben az oldalán velem, a vezírek feszülten pillantgattak egymásra. Iszet arcán mélységes megvetés tükröződött, de mégsem gúnyos mosolya volt az, ami felkeltette a figyelmemet. Inkább az a tény lepett meg, hogy egyetlen kérvényező sem volt a teremben.

– Hol vannak a kérelmezők? – kérdezte Ramszesz. Amikor a vezírek asztalához értünk, Paszer felállt.

– Ma nem fogadunk kérvényezőket, felség, mert egy nagyon sürgős dologról kell beszélnünk.

Ramszesz Anemro vezírre nézett, aki szintén felállt, és a kezét tördelve megszólalt:

– Felséged is tisztában van vele, hogy a Nílus immár negyedik éve nem öntötte el a partokat. Az asszuáni magtárak máris kiürültek, és ma reggel… – ekkor bizonytalanul Paszerre tekintett – ma reggel az írnokok jelezték, hogy a thébai üzletek legfeljebb pachon hónapjáig rendelkeznek elegendő készlettel. Tehát legjobb esetben is mindössze hat hónapra van elegendő élelmünk.

– Ennyi az összes tartalékunk? – kiáltott fel Ramszesz. – Ez lehetetlen! Apám azt mondta, hogy a következő száraz évszakra is elég, amink van.

Paszer megrázta a fejét.

– Az még felséged győzelmi ünnepsége és esküvője előtt volt, amikor Théba lakói az ünnepek alkalmából dupla adag gabonát kaptak.

Ramszesz elsápadt.

– Azt akarod mondani, hogy az írnokok mindkét alkalommal kétszer annyi gabonát osztottak szét?

Anemro nagyot nyelt.

– Ez a szokás, felség.

– És senkinek sem jutott eszébe megváltoztatni ezt a szokást, amikor a Nílus már negyedik éve csak vékony erecskeként csordogál? – kiabált Ramszesz. – Az áradás idejének lassan vége, és ha a Nílus a jövő hónapban sem árad ki, a termésünk odavész. Mire beköszönt a nyár, már az egész város éhezni fog! És lehetetlen megjósolni, hogy mennyi ideig tart a szárazság, és milyen következményei lesznek!

A Nílus által lerakott termékeny, fekete föld, amelyről elnevezték az országot, eddig biztosította lakói jólétét. Gyengéden a kezembe fogtam Ramszesz kezét, és nyugodt hangon azt kérdeztem:

– Mit tehetünk?

– Azt javaslom, hogy tárgyaljuk meg most a teendőket – mondta Paszer.

– Hozzatok még asztalokat – utasította a szolgákat Ramszesz. – Mindenki javaslatát szeretném hallani. Nofertari, Iszet, a tiéteket is.

A szolgák elrendezték az asztalokat az emelvény alatt, aztán először Rahotep emelkedett szólásra.

– Véleményem szerint felségednek végig kellene látogatnia a csűröket, hogy megbizonyosodjon róla, hogy igaz, amit az írnokok mondanak.

Ramszesz Anemróhoz fordult.

– A saját szemeddel láttad, hogy a magtárak majdnem üresek?

Anemro vezír azonnal rávágta:

– Igen, felség. Az írnokok nem hazudtak. Nekheb városában a magtárak készlete már thot havában elfogyott, és a családok többsége már azóta éhezik. Nem kell sok hozzá, hogy az emberek az utcára vonuljanak kétségbeesésükben. A lopások és gyilkosságok egyre szaporodni fognak – figyelmeztetett.

– Megoldást kell találnunk még az aratás ideje előtt – mondta Paszer.

– És mit javasolsz, mit tegyünk? – kérdezte Rahotep.

A teremben ülők feszült csendben vártak a válaszra. Paszer végül elgondolkodva így szólt:

– Nem engedhetjük, hogy Nekheb lakói éhen haljanak. Adhatnánk nekik a templomi csűrökből – mondta. – És ha azok már kiürültek, ott van még a hadsereg magtára.

– A templomi csűrökből? – kiáltott fel Rahotep elképedve. – És mi lesz a papokkal? Ők haljanak éhen?

Még Anemro vezír is megdöbbent Paszer ötletén. Mögötte az udvaroncok idegesen súgtak össze.

– Minden város templomában hat hónapra elegendő tartalék gabonát tárolnak – válaszolta Paszer. – Itt, Thébában pedig a hadseregnek még háromhavi készlete van.

– Ez nevetséges ötlet! – jelentette ki Rahotep. – Mi lesz, ha a hadseregnek nem marad mit ennie? – kérdezte. – Melyik a veszélyesebb: az éhes csőcselék vagy egy éhes hadsereg?

Ramszesz Paszerre nézett.

– Addig nem üríthetjük ki a magtárakat, amíg biztosak nem vagyunk benne, hogy nyáron friss gabonával újra meg tudjuk őket tölteni. Ki kell dolgoznunk egy biztos megoldást arra, hogy a Nílus kiáradjon, és elegendő idő legyen a vetésre és az aratásra. Ha pedig mégsem árad ki a folyó – folytatta Ramszesz lassan –, akkor ki kell nyernünk belőle a vizet az öntözéshez.

– És mégis hogyan szeretné ezt felséged megvalósítani? – kérdezte Rahotep. – Az emberek a folyóról cipeljék a vizet a földjeikre?

– Még ha minden gazdaságban száz ember dolgozna is – tiltakozott Anemro –, ez akkor is lehetetlen volna!

– Miért nem építünk még több csatornát, melyek a folyóból a gazdák földjeire vezetik a vizet? – kérdezte Ramszesz.

– Már így is több száz csatornánk van – utasította el az ötletet Rahotep.

– Márpedig ha a Nílus nem árad ki, a csatornákba egy csepp víz sem kerül. És ezen több ezer, vödörrel felszerelkezett ember sem tud változtatni.

– Kell, hogy legyen valami megoldás – mondta eltökélten Ramszesz. De a fogadótermet a tanácstalanság csendje töltötte be. Ramszesz ekkor rám nézett: – Beszélj! Szerinted mit kellene tennünk?

– Amíg ki nem találunk valamilyen megoldást arra, hogy a vizet a folyóból a csatornákba juttassuk, Paszer javaslatát követném.

– És ha semmit sem tudunk kitalálni? – fakadt ki Rahotep.

Próbáltam elképzelni, hogy vajon Henuttaui hogyan bír esténként ezekbe a szemekbe nézni.

– Más fáraók uralkodása alatt is voltak hasonló száraz időszakok.

– És voltak közöttünk sokan, akik a legkiválóbb mesterekkel próbáltak választ keresni erre a kérdésre – mondta Ramszesz, miközben erősen megszorította apjának botját.

– Biztos vagyok benne, hogy már a földművesek is sokat gondolkodtak ezen a kérdésen – válaszolta Anemro. – És tisztelettel kérdem felségedtől, mi a biztosítéka annak, hogy nekünk sikerülni fog két hónapon belül válaszra lelnünk? Ugyanis mindössze ennyi időnk van, különben már túl késő lesz a vetéshez.

Ramszesz Paszerre nézett.

– Mekhir hónapra megoldást kell találni. Kéretem Anhuri hadvezért és Asát. Nekheb templomából pedig még ma elkezdjük osztani a gabonát.

– Felség! – kiáltott fel Rahotep kétségbeesetten. – Bölcs dolog ez? Ha ezt azért teszi, mert attól fél, hogy a nép Nofertari hercegnőt fogja okolni…

A teremben ülők visszafojtották lélegzetüket, de Ramszesz felkiáltott:

– Én nem félek semmitől!

A vezírek pisszenni sem mertek.

– Nincs más választásunk, mint hogy enni adjunk a népnek. Hagynád, hogy éhen haljanak, amikor még van miből adni nekik?

– Miért nem kérdezzük meg Iszet hercegnőt? – javasolta Rahotep. – Felséged kikérte Nofertari hercegnő véleményét, én pedig kíváncsi lennék, mit mond Iszet hercegnő.

Iszet kényelmetlenül mocorogni kezdett a trónján. Ramszesz odafordult hozzá:

– Van valami hozzáfűznivalód az előbb elhangzottakhoz?

Iszet ekkor Rahotepre pillantott.

– Az elmúlt háromezer évben még senki nem talált megoldást arra, hogy egy apadó folyóból felhozza a vizet.

– Ez igaz – bólintott Ramszesz. – De most vezírjeimnek és nekem két hónapunk van, hogy kidolgozzunk valami tervet.

– És ha nem sikerül? – kérdezte Anemro.

– Akkor mindannyian éhezni fogunk – válaszolta Ramszesz dühösen. – Nemcsak a nép, de velük együtt a papok és a hadsereg vezetői is!

Ebben a pillanatban kivágódott a terem ajtaja, és megjelent Asa, az apjával az oldalán.

Ramszesz felemelkedett a trónjáról, hogy megszólítsa Anhuri hadvezért.

– Megnyitjuk a nekhebi templomok raktárait – jelentette ki. – A ti feladatotok Asával az lesz, hogy tudatjátok ezt a többi hadvezérrel, valamint minden templom ajtajára függesszétek ki a hírt, hogy az emberek is tudjanak róla.

Azzal megfordult, és először rám, majd Iszetre nézett.

– A nekhebi magtárak közül Ámon templomában található a legnagyobb, ezért ott lesz szükség a legkörültekintőbb felügyeletre. Hajlandó lenne valamelyikőtök ellátni ezt a feladatot?

Ramszesz tekintete találkozott az enyémmel, és ekkor megértettem, mi a célja.

– Igen! – vágtam rá gyorsan.

– Odakint, abban a mocsokban? – kérdezte Iszet undorodva. – Azok között az emberek között?

– Igazad van. Maradj csak itt, ahol nyugalom van – mondta Ramszesz. – Nem szeretném, ha bármi baja lenne a gyermeknek. Asa, vidd Nofertari hercegnőt Ámon templomába. Paszer, hívasd ide Penrét, apám építészét, és az összes többi építőmestert Thébából. Nem fogadunk kérvényezőket mindaddig, amíg módot nem találunk a csatornák feltöltésére.

 

* * *

 

Nekheb városában álltam a templom udvarán, Asa és az apja mellett, és figyeltük, amint az élelmet követelő tömeg meg tölti az udvart. Mögöttünk, a bontatlan gabonazsákok mellett három tucat katona állt lándzsákkal és pajzsokkal felfegyverkezve.

– Ne engedjétek az eretneket Ámon templomába! – üvöltött az egyik asszony. – Megharagítja az isteneket, és azzal majd még nagyobb éhínséget szabadít ránk!

Asa rám pillantott, de én tudtam, hogy mit kell tennem, így szemrebbenés nélkül figyeltem a tömeget, ahogy egyre indulatosabban kiáltoztak ellenem.

– Bátor vagy – suttogta Asa.

– Nincs más választásom. És mindaddig, amíg Ramszesz meg nem oldja az öntözés kérdését, mindennap itt leszek.

A tömeg azonban iszonyatos gyűlölettel tekintett rám. Szerintük én voltam az oka a szenvedésüknek, én voltam az oka, hogy elszáradt a termés, és annak is, hogy a Nílus már negyedik éve nem öntötte el a földjeiket.

Anhuri hadvezér egy nyilatkozatot tartott a kezében.

– „Ramszesz fáraó és Nofertari hercegnő rendelkezése értelmében megnyitjuk számotokra Ámon raktárait. Minden reggel, napfelkeltekor azok a családok, akik az Ámon temploma és az Ízisz-templom határolta területen élnek, egy csésze gabonát kapnak. Gyermekek nem kaphatnak, kivéve, ha árvák. Aki kétszer áll sorba, attól hét napra megtagadjuk a gabonát.”

Az emberek kiáltozni kezdtek, kérdéseket kiabáltak felénk. A lármás tömeget Anhuri hadvezér hallgattatta el erélyes hangon.

– Csendet! Álljatok sorba!

Én azok mellett a katonák mellett álltam, akik a gabonát porciózták, és mint egy írnok, jegyeztem, hogy hány adag fogyott. Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott az égen, mintha a sorban álló emberek arckifejezése kissé megenyhült volna. Délután az egyik asszony így motyogott maga elé:

– Ámon áldjon meg, hercegnő!

Asa rám mosolygott.

– Ő csak egy asszony – emlékeztettem.

– Valahol el kell kezdeni. És nem gondolod, hogy Ramszesz is azt akarja, hogy megváltozzon az emberek véleménye?

Asa leült az egyik zsákra.

– Kíváncsi vagyok, hogy haladnak Penrével.

 

* * *

 

Én is ezen gondolkoztam, mióta elhagytam a palotát, de azon az estén mind Ramszesz, mind pedig az építész hiányzott a nagyteremből.

– Hallom, a gabonát méricskéled – mondta gúnyosan Henuttaui, amint ő és Uoszerit elfoglalták a helyüket. – Így süllyed le a hercegnő a parasztok szintjére. Szó se róla, tehetséged van a legképtelenebb átváltozásokhoz is, Nofertari.

– Szerintem az unokaöcséd pontosan tudja, mit csinál – jegyezte meg Rahotep. – A templomba küldi, hogy szétossza a gabonát, ezzel az élelem és a jólét fogalmát az emberek az ő nevéhez fogják kötni. Azt hiszem, ez itt mindenki számára világos.

– Valóban? – kérdezte Uoszerit. – Én úgy gondolom, Nofertari azért segít, mert együtt érez az emberekkel.

Henuttaui az asztal másik oldalán ülő Iszetre pillantott.

– Talán Iszetnek is ki kellene mutatnia a kedvességét.

– Én ugyan nem vegyülök a nekhebi gyülevész népség közé.

Anemro vezír felvonta a szemöldökét.

– De hát több mint harminc katona vigyázna önre.

– Tőlem akár egy egész zászlóalj is felsorakozhat – csattant fel Iszet. – Menjen csak Nofertari, és ha a csürhe fellázad, tépjék csak őt széjjel.

Anemro elkomorodott Iszet kirohanására, és Henuttaui arcáról is eltűnt a mosoly.

– A népnek fontos, hogy lássa a vezetők irántuk tanúsított kedvességét – figyelmeztette.

– De én már majdnem hat hónapos terhes vagyok! – vágott vissza hevesen Iszet. – Mi lesz, ha valami éhes paraszt nekem esik, és kárt tesz a gyerekben?

Henuttaui szemében gonosz fény csillant:

– Azt Ramszesz sosem bocsátaná meg magának.

Iszet alig látott a dühtől.

– Te azt sem bánnád, ha meghalnék, feltéve, hogy előbb meggyőzöm Ramszeszt arról, hogy a te templomodat építse fel először. Nem elég, hogy nap mint nap ott kell ülnöm a fogadóteremben, azt várva, hogy Ramszesz egyszer talán majd engem választ ehelyett a törpe helyett. Nem elég, hogy elvesztettem Ashait, most még az életemtől is meg akartok fosztani?

Uoszeritre néztem. Az Ashai nem egyiptomi név. Talán habiru?

– Hallgass már el! – torkolta le Henuttaui. Előrehajolt, és egy pillanatig azt hittem, pofon vágja. Ez hatott. A mellette ülő Anemro vezír tágra nyílt szemekkel nézett rá.

– Jobban tennéd, ha nem feledkeznél meg arról, hogy hol vagy – figyelmeztette Henuttaui.

Iszet ekkor már belátta, hogy hibát követett el, ezért próbálta menteni a menthetőt.

– Nofertari hercegnő nem engedheti meg magának, hogy rossz híremet keltse. Ha megteszi, abban a pillanatban gondoskodni fogok róla, hogy Ramszesz megtudja, hogy sárba akarja tiporni a nevemet, csak hogy saját útját egyengesse trónhoz.

– Anemro vezír nem süket – vetettem oda élesen.

– Nem, csak gyenge – mosolygott Iszet. – Tisztában van vele, hogy ő a legjelentéktelenebb a vezírek közül. Ha a szájára veszi Ashai nevét, amint fiút szülök Egyiptomnak, repülni fog az udvarból.

– Nagyon biztos vagy benne, hogy fiút szülsz. És ha lány lesz? – érdeklődött Uoszerit.

– Akkor majd a második gyermekem lesz fiú! Mit számít? Ramszesz soha nem fogja Nofertarit választani főfeleségének. Ha akarta volna, már megtette volna!

– Akkor mivel magyarázod, hogy az emberek közé küldte, hogy gabonát osszon nekik? – kérdezte Uoszerit ravaszul.

– Tőlem is megkérdezte, de nem voltam olyan bolond, hogy igent mondjak. – Iszet ekkor minden haragját rám zúdította: – Azt hiszed, hogy a vezírek nem tudják, hogy Ramszesz miért rohan mindig hozzád? Szüksége van valakire, aki ellenőrzi a munkájukat. És a szorgos kis Nofertari, aki nyelvtudásával elkápráztatja az udvart, természetesen buzgón megteszi.

– Azt hittem, te is Ramszesz mellett állsz – sziszegtem a fogaim között.

– Természetesen igen – válaszolta Iszet, tenyerét kerek pocakjára helyezve.

– És ha te igazán szeretnéd Ramszeszt, eszedbe sem jutna, hogy a főfelesége legyél – szúrt belém még egyet Henuttaui. – Még veszélybe sodornád a koronát.

Uoszerit belém karolt. Tudtuk, hogy Ramszesz aznap este nem fog megjelenni, így indulni készültünk.

– Anemro vezír, Paszer, kellemes estét kívánunk – búcsúzott el Uoszerit, majd lesétáltunk a lépcsőn.

Mikor leértünk, suttogva kérdezte:

– Szóval esténként tényleg megjelenik nálad? És valóban fordítasz neki?

– Igen – válaszoltam, amint áthaladtunk a termen. – A Hattiból és Asszíriából érkezett írásokat fordítom le neki.

– És arra is megkért, hogy felügyeld a gabona szétosztását. – Az ajtóban Uoszerit jelentőségteljesen pillantott rám. – Ha Ramszesznek csupán a nyelvtehetségedre lenne szüksége, írnokká tett volna – mondta fanyar mosollyal. – Egyetlen oka lehet annak, hogy egy hercegnővel egy katona dolgát végezteti el.

Uoszerit szavaival egyszerre feloldotta a feszültséget.

– Elmondod, hogy ki az az Ashai? – kérdeztem tőle.

Kiléptünk az ajtón, de mielőtt Uoszerit válaszolhatott volna Ramszesz meglátott minket, és odakiáltott:

– Nofertari! Hová mentek?

– Éppen téged keresett – válaszolt helyettem Uoszerit –, hogy elmesélje a templomban történteket.

Ramszesz fürkészően nézte az arcomat.

– Remélem, nem volt semmilyen zűrzavar.

– Nem. Asa és az apja nem is engedte volna.

– És az emberek? – kérdezte aggódva.

– Nagyon örültek, hogy élelemhez jutottak, némelyikük még köszönetet is mondott.

Ramszesz nagyot sóhajtott, és láttam a szemében a megkönnyebbülést.

– Jól van. – Tenyerét a vállamra helyezte, majd megismételte: – Jól van. – Az olajlámpások fényében nemesz-e aranyszínű oroszlánsörényként keretezte az arcát.

– Nagyon bölcs döntés volt Nofertarit Nekhebbe küldeni – mondta Uoszerit. – De kérlek, mondd el, mi történt ez alatt az idő alatt a fogadóteremben!

Ramszesz nyugtalanul pillantott a nagyterem ajtajára, majd karon fogott, hogy távolabb vezessen a kíváncsi őröktől. Az alkóv árnyékában Uoszerittel közelebb hajoltunk Ramszeszhez.

– Apám építésze, Penré valószínűleg rájött a megoldásra.

Uoszerit kételkedve nézett rá.

– Egyetlen nap alatt? – kérdezte. – Mikor a parasztok már évszázadok óta szenvednek?

– De nem Asszíriában vagy Babilonban, vagy akár Amarnában.

Ekkor Uoszerit nézett gyanakodva az őrökre.

– Mit értesz az alatt, hogy Amarnában nem szenvedtek?

Amarna városát nagynéném, Nefertiti királyné és a férje építtette. Miután Nefertitit meggyilkolták, a város sokáig elhagyatottan állt. Amikor Horemhebből fáraó lett, a város épületeinek darabjait a Thébában zajló építkezésekhez használta fel. Azt mondják, hogy semmi nem maradt abból, amit nagynéném és az eretnek Ehnaton király építettek.

Ramszesz lehalkította hangját:

– Azt akarom ezzel mondani, hogy Amarnában legalább egy ember tisztában volt azzal, hogyan szerezzen vizet a Nílusból akkor is, ha az nem tölti meg a csatornákat. Gondoljatok csak bele – tette hozzá gyorsan. – Az eretnek király követeket hívatott Amarnába a környező országokból. A hettiták lehet, hogy csak a dögvészt hozták magukkal, de az asszírok talán tudást is. Paszer ellenőrizte a feljegyzéseket, melyek arról tanúskodnak, hogy az eretnek király a nagyszabású ünnepségeit a száraz időszak alatt tartotta. A következő évben, Nefertiti uralkodása alatt Merira főpap silói tömve voltak gabonával. Lehet, hogy az asszírok látták a kiszáradt földeket, és felajánlották segítségüket.

– Még ha segítettek is – mondta Uoszerit – semmi sem maradt Amarnából. A várost betemette a homok, és ami nem került a homoktakaró alá, azt elrabolták vagy tönkretették.

– De a sírokat nem – mondta Ramszesz széles mosollyal. – Amikor Penré még gyerek volt, segített az apjának megépíteni Merira sírját Amarna északi szikláin. Esküszik rá, hogy emlékszik, amint az apja egy rúdhoz erősített kosarat rajzolt, amivel vizet lehet kiemelni a Nílusból. Soha azelőtt nem látott ehhez hasonlót, az apja pedig azt mondta neki, hogy ennek az eszköznek a segítségével lett Merira Egyiptom leggazdagabb papja.

– Ramszesz – mondta Uoszerit olyan hangsúllyal, melyet Merit használt gyakran, amikor velem beszélt. – Mindössze két hónapunk van, hogy cselekedjünk. Nem tudom, helyes-e minden reményünket egy olyan rajzba fektetni, amelyre ez az építész talán nem is emlékszik jól.

– Természetesen próbálunk más megoldásokat is találni. De ez is több, mint a semmi!

– És mit szándékozik tenni? – kérdeztem. – Visszamegy Merira sírjához Amarnába?

– Igen – mondta Ramszesz. – Engedélyt adtam rá.

Hirtelen a szám elé kaptam a kezem, Uoszerit pedig hátrahőkölt.

– A sírt soha nem fejezték be! – kiáltott fel Ramszesz. – Nem fogjuk megzavarni a nyugalmát, vagy megsérteni az akhu-ját. A sírt teljesen elhanyagolták, miután az eretnek királyné visszatért Thébába. És ha Penré megtalálja ezt a rajzot…

– Ha… – suttogta Uoszerit.

– Igazad van. Nem lehetünk biztosak benne. De meg kell próbálnunk. És Amarna közelebb van, mint bármelyik asszír város.

– És a kereskedők? Vagy az asszír követek?

– Mennyi időbe telne, hogy ideérjenek Thébába? Két hónap? Három? Nincs annyi időnk.

Ramszesz hozzám fordult.

– Erről senki sem tudhat rajtunk kívül. Ha Penré visszatér a rajzzal, azt fogjuk mondani, hogy ő készítette. Nem mondhatjuk el, hogy Amarnából való.

Ekkor kivágódott a nagyterem súlyos faajtaja, és megjelent Henuttaui.

– Nem mehet egyedül – tettem hozzá sietve. – Bármi történhet vele a hegyekben. Kell még valaki, akiben megbízol.

Ramszesz bólintott.

– Igazad van. Asát is elküldöm vele.

 

* * *

 

Ramszesz estéről estére megjelent a szobámban, de ahelyett, hogy kérvényeket fordíttatott volna velem, csak ült, és furcsa rajzokat tanulmányozott. Látván, hogy akkor is szívesen jön hozzám, amikor nincs fordítani való, a szívemet betöltötte az öröm. Iszet téved, gondoltam. Ramszesz nem közös gyermekük megszületését várja, sokkal inkább azt, hogy az emberek elfogadjanak engem feleségeként, mielőtt királynéjává tesz.

Hiába voltam azonban boldog, aggódni kezdtem Ramszesz egészsége miatt. Az éjszaka kellős közepén kimászott az ágyamból, és az építészek rajzait böngészte, azt remélve, hogy valami ígéretes megoldásra bukkan. A parázstartó halvány tüzénél ült meggörnyedve, és nem mozdult, amíg a nap fel nem bukkant a horizonton. A szeme olyan vörös volt, mint Ámon főpapjának.

Amikor Penré már egy hónapja távol volt, átöleltem Ramszesz vállát, és így suttogtam fülébe:

– Pihenj egy kicsit. Muszáj aludnod, hogy termékeny gondolataid szülessenek.

– Már csak egy hónapunk van a vetésig. Miért nem talált apám valami megoldást? Vagy az ő apja? Vagy Horemheb fáraó?

Beletúrtam Ramszesz sűrű hajába.

– Azért, mert a Nílus még soha nem volt ennyire alacsony.

– De az apám tudta ezt!

– Hogyan jósolhatta volna meg, hogy a Nílus négy évig nem fog kiönteni? Volt elég gondja a núbiai és a kádesi háborúval.

Ramszesz tehetetlenségében csak rázta a fejét.

– Ha több időnk lenne, követeket küldhettünk volna Asszíriába, vagy tanácsot kérhettünk volna a parasztoktól.

Megfogtam a kezét.

– Gyere aludni! Elég lesz mára a töprengésből.

Ramszesz lefeküdt, de tudtam, hogy nem alszik. Csak hánykolódott az ágyban, míg én csukott szemmel feküdtem mellette, és csak azt kívántam, hogy nyugodjon meg. Ekkor valaki halkan kopogott a szobám ajtaján. Ramszesz rám nézett a parázstartó tüzének fényében, majd az ajtóhoz sietett. Penré, az építész állt ott, aki Amarnáig utazott, hogy megtalálja Merira sírját. A kezében papirusztekercseket tartott. Asa utazóköpenyében mögötte állt, hosszú, fonott haja csinos hurokba volt rendezve a tarkóján. Kimásztam az ágyból, és egy köpenyt terítettem magamra, hogy eltakarjam átlátszó hálóingemet.

– Asa! Penré! – kiáltott fel Ramszesz.

Asa belépett a szobába, és szoros testvéri öleléssel üdvözölte Ramszeszt. Penré mélyen meghajolt. Megfogtam Asa kezét, és a tűzhöz vezettem.

– Úgy örülök, hogy újra itthon vagy. Ramszesz már hetek óta nem aludt.

Asa felnevetett.

– Mi sem!

Ekkor észrevettem a sötét karikákat a szeme körül.

– Felség, a hajónk ma este érkezett Gebtuba. Onnan harci szekérrel jöttünk tovább, hogy minél előbb átadjuk felségednek, amit találtunk.

– Mondjatok el mindent! – kiáltotta Ramszesz izgatottan. Nemesz-e nélkül haja csillogó rézfolyamként omlott a vállára. Asát és Penrét a faragott faszékekhez vezette, majd kíváncsian várta apja építészének beszámolóját.

– Pontosan úgy volt, ahogy emlékeztem – mondta Penré. – Éppen azon a helyen.

Ramszesz Asára nézett.

– És egyedül te kísérted el?

– Persze – válaszolta Asa. – Nem tudja senki más.

Belenéztem Penré hamuszürke szemébe, és rögtön tudtam, hogy Asához hasonlóan meg lehet bízni benne. Nem tudjuk, hogy a terv, amit magával hozott, annak idején bevált-e, vagy sem, mindenesetre soha senki sem fogja megtudni, hogy az eljárás az eretnek városából származik, és hogy valaha Aton főpapja alkalmazta. Eltűnődtem, vajon milyen lehet most a város, ahol a nagynéném uralkodott. A nevét ugyan eltüntették Amarna falairól, amikor Horemheb lett a fáraó, de elképzelhető, hogy a föld még rejt emlékeket, melyek őt ábrázolják.

– A sír az északi hegyekben volt – kezdte Penré. – A bejáratnál elhelyeztünk egy áldozati füstölőt, aztán bementünk, és ezt találtuk odabent. – Azzal átnyújtott egy papiruszt, melyen egy különös ábra volt. A rajz egy gyermekjátékhoz hasonló szerkezetet ábrázolt, a közepén egy cölöppel és a két végén ülésekkel. Az ülések helyett a hosszabbik oldalához egy agyagkosár, míg a másik oldalához egy nehéz kő volt erősítve. – Nagyon egyszerű. Középen egy támaszték van.

Ramszesz a kezembe adta a rajzot, aztán kérdőn Penrére nézett.

– Gondolod, hogy működik?

– Igen. Egy szurokkal szigetelt nádkosár emberek százai helyett képes elvégezni a munkát. Ha pontosak akarunk lenni… egy megfelelően nehéz kő segítségével egy nap akár ötezer des⁴⁷-t is fel lehet emelni vele.

Ramszesz izgatottan hajolt közelebb Penréhez:

– Ez biztos?

– Elvégeztem a szükséges számításokat.

Ekkor újabb papiruszokat vett elő, és az egyiket odanyújtotta Ramszesznek. Én nem értettem, mi volt rajta, de Ramszesz és Asa is egyetértően bólogatott.

– Ehhez foghatót még nem láttam Egyiptomban – szólalt meg Asa. – A sírban… tucatnyi ábrázolást találtunk az eretnek királyról. – Rám nézett, de ekkor megszólalt Ramszesz.

– És megtaláltátok…?

Asa bólintott.

– Meg.

Ramszesz felállt, és Penréhez fordult.

– Holnap megismertetjük az udvart a találmányoddal. Magad választhatod meg az embereket, akik megépítik a szerkezetet. Ha az első működni fog, akkor a folyó thébai szakaszát végigépítjük majd ilyen szerkezetekkel. Nagy szolgálatot tettél nekem – mondta dicsérőn Ramszesz. – Senki másban nem bíztam volna meg.

Penré alázatosan meghajtotta a fejét. Amikor Ramszesz az ajtóhoz kísérte, Asa átnyújtott nekem egy összehajtogatott papiruszt.

– Ez a tiéd – mondta csendesen.

Ramszeszre pillantottam, majd óvatosan kihajtogattam a papiruszt. Rajz helyett azonban egy törött gipszdarab volt benne, melyre egy nő alakja volt festve egy harci szekéren. A bőre sötét volt, és bár a festő nem fordított nagy gondot a szemek kiszínezésére, azonnal ráismertem. Szorosan összepréseltem az ajkaimat, hogy ne remegjenek.

– Ramszesz azt mondta, hogy téged illet – mondta Asa gyengéden. – Te vagy az egyetlen csillag az ő egén.

Pislogtam egyet.

– Honnan tudta?

– Nem tudta. De azt igen, hogy Amarna udvarában rengeteg festmény van. Szerettem volna hozni valamit a nagynénédről is, de azokat…

Bólintottam, hogy ne neki kelljen befejeznie a mondatot.

–… tönkretették.

– De Horemheb meghagyta az édesanyádról és édesapádról készült képeket.

A tenyerembe szorítottam az apró festményt. Valahogy azt éreztem, mintha ezzel a szorítással elérhetném szüleim ká-ját. Ramszesz ajándékai közül ez volt a legbecsesebb számomra.

Megvártam, míg Asa és Penré távoztak, majd elhelyeztem a festményt anyám naosz-ában. És amikor Ramszesz megkérdezte, mire gondolok, nem szavakkal válaszoltam.

 

* * *

 

Másnap Merira tervét bemutatták a fogadóteremben. Először döbbent csend fogadta, majd örömrivalgásban tört ki az udvar. A falusi vezetők azonban, akiket a környező birtokokról hívtak be az alkalomra, zavartan néztek egymásra.

– Ha ez a szerkezet beválik – ígérte Penré –, idén is és minden évben arathatunk!

Odahajoltam Ramszeszhez.

– A parasztok miért nem örülnek? – suttogtam.

– Óvatosak. Előbb látni akarják, hogy valóban működik-e.

– Hálásak lehetnének – mondtam. – Egyiptom történetében nem volt még fáraó, aki ennyi ember életét változtatta volna meg.

De Paszer szobájában Uoszerit hasonlóan visszafogott volt.

– Miért nem akarják észrevenni az emberek, hogy Penré micsoda nagyszerű munkát végzett? – kérdeztem türelmetlenül.

– Először látnunk kell, hogy működik-e – mondta Uoszerit.

Bár a parázstartóban lobogó tűz ontotta a meleget, vastag kék inget viselt.

– Aztán itt van Iszet kérdése – mondta halkan. – Két hónap múlva Ramszesz elsőszülött gyermekének az anyja lesz.

Elszorult a torkom.

– Szedsz mandragórát?

– Persze! – válaszoltam elpirulva. – Merit rendszeresen hozza nekem.

– És mutattál be áldozatokat?

Bólintottam, és nagyon szégyelltem magam, hogy az istenek nem hallgatnak meg. Lehet, hogy Tauret, az anyaság istennője nem tudja megkülönböztetni az én kérésemet a sok ezertől, amit a nők feléje intéznek. Miért is tenné? Én csak egy vagyok a feleségek közül, ráadásul annak az eretnek királynénak az unokahúga, aki megtagadta az isteneket.

Uoszerit felsóhajtott.

– Szerencsére jó híreink is vannak.

– A ténykedésed a fogadóteremben még mindig szóbeszéd tárgya Thébában – mondta Paszer. – Már nem szükséges a külföldi kérvényezőket hozzád irányítanom. Maguktól fordulnak majd hozzád.

– Ez nagy megtiszteltetés – magyarázta Uoszerit. – A követek már nem kíváncsiak Iszetre.

– Ez majd megváltozik, ha főfeleség lesz belőle – mondtam, elképzelve a jövőt. – Az emberek alig-alig mosolyognak rám. Akár thot haváig is oszthatom a gabonát, mit sem számít.

Paszer szigorú tekintettel így szólt:

– Nem tehetsz arról, hogy kik voltak a felmenőid.

– Akkor miért az a sorsom, hogy az árnyékukban éljek? – kérdeztem.

– Azért, mert nagy emberek voltak, és az árnyékuk is messzire vetül. Te azonban más utat választottál magadnak. Társa és tanácsadója vagy Ramszesznek. És ha utódot szülsz Egyiptom trónjára, Iszet még kevésbé lesz fontos az emberek számára.