Első Fejezet
FELSŐ-EGYIPTOM FÁRAÓJA

 

 

Théba, Kr. e. 1283

– Maradj nyugton! – szólt rám Paszer. Bár tanítómként nem mondhatta meg nekem, a hercegnőnek, hogy mit tegyek, tudtam, ha nem engedelmeskedem, büntetésként több sornyi fordítást kapok tőle. Így hát abbahagytam a mocorgást, és megpróbáltam nyugodtan állni gyöngyös ruhámban, ahogy a Széthi fáraó háremében nevelkedő többi gyermek. Ám tizenhárom évesen nagyon eleven, türelmetlen voltam. És csak még türelmetlenebbé tett, hogy nem láttam mást, mint az előttem álló hölgy aranyozott övét. A parókája alól lecsorgó izzadság hatalmas foltot hagyott az asszony vászonruháján. Amint Ramszesz elhalad a királyi menettel, az udvar követheti őt a hűvös templomba, ám addig kint kell várakoznunk a tűző napon. És a menet lassan haladt. Nagyon lassan.

– Most, hogy Ramszesz társuralkodó lesz, nem fog már velünk együtt tanulni, ugye? – kérdeztem.

– Nem – válaszolta Paszer, majd egyszer csak megragadta a karomat. – Utat Nofertari hercegnőnek! – kiáltotta. – Utat! – Az asszonyok gyermekeik karját megfogva arrébb léptek, mi pedig átvágtunk a tömegen, és meg sem álltunk az út széléig. A Szfinxek útját szegélyező edényekben tömjén füstölgött, és harsonák hangja tette még ünnepélyesebbé a hangulatot.

– Ott jön a herceg! – tolt előrébb Paszer.

– Mindennap látom – mondtam komoran. Ramszesz Széthi fáraó egyetlen fia volt, és most, hogy betöltötte tizenhetedik életévét, kilépett a gyermekkorból. Többé nem fogunk együtt tanulni, és délutánonként sem megyünk közösen vadászni. Nem érdekelt, hogy megkoronázzák, ám mikor megláttam, akárcsak mindenkinek a tömegben, nekem is elakadt a lélegzetem. Tetőtől talpig ékszerek borították: nyakában széles lazuritgallér csillogott, csuklóin és bokáin pedig arany karperecek csörögtek. Vörös haja úgy csillogott a napfényben, akár a réz, derekán pedig nehéz kard lógott. Ezernyi egyiptomi tolakodott előre, hogy láthassa a trónörököst. Mikor Ramszesz elhaladt előttem, előrelódultam, hogy csintalanul meghúzzam a haját. Paszer ijedten felkiáltott, de Széthi fáraó ahelyett, hogy megharagudott volna rám, elnevette magát. A királyi menet megállt.

– Kicsi Nofertari! – szólított meg, és kedveskedve megpaskolta a fejemet.

– Kicsi? – kérdeztem sértődötten. – Nem vagyok már kicsi! – Tizenhárom éves voltam, pontosabban egy hónap híján már tizennégy.

A fáraó elmosolyodott.

– Rendben, akkor csak termetre vagy kicsi. De hol az az önfejű dajkád?

– Merit? A palotában maradt, a lakomára készülődik.

– Nos, akkor mondd meg neki, hogy este várom a nagyteremben. Megtanítjuk olyan szépen mosolyogni, ahogy te mosolyogsz. – Széthi finoman megcsipkedte az arcomat, majd a menet bevonult a hűvös templomba.

– Maradj mellettem! – mondta Paszer.

– Miért? Önt eddig sosem érdekelte, merre járok.

Az udvar többi tagjával együtt bementünk a templomba, ahol végre menedékre leltünk a tikkasztó hőség elől. A halványan megvilágított folyosókon egy Ámon hosszú, fehér palástját viselő pap elindult előttünk a belső szentély felé. Tenyeremet a hideg falra tapasztottam. A falakat díszítő festményeken az istenek mosolyogtak, mintha örülnének, hogy végre megérkeztünk.

– Vigyázz a festményekkel! – szólt rám Paszer.

– Hova megyünk?

– A belső szentélybe.

Ekkor a folyosó egy boltozatos teremmé szélesedett, és az emberek döbbenten mormogni kezdtek. Gránitoszlopok magasodtak körülöttünk, a kék csempével fedett tetőt pedig ezüst berakás díszítette – olyan volt, mintha a csillagos ég alatt álltunk volna. Egy színpompás emelvényen Ámon papjainak egy csoportja várakozott, én pedig megint csak arra tudtam gondolni, hogy Ramszesz társuralkodóként már nem futkározhat velem szabadon a mezőn. Igaz, rajta kívül más gyerekek is voltak az iskolában. Körbenéztem, hátha látok egy ismerős arcot.

– Asa! – intettem oda az egyik fiúnak. Mikor meglátott, azonnal elindult felém. Mint mindig, fekete haját most is szorosan befonva viselte; mikor vadásztunk, haja a hátát verdeste. Bár gyakran az ő nyila terítette le a bikákat, sosem ő lépett oda elsőként az elejtett állathoz, ezért a fáraó úgy hívta: „Asa, az óvatos”. Ám míg őt óvatosság jellemezte, Ramszesz meggondolatlan volt. Vadászataink során mindig előrement, még a legveszélyesebb utakon is, ezért apja a „Ramszesz, a vakmerő” nevet ragasztotta rá. Persze ez köztük maradt, csak Széthi fáraó nevezte őt így. Mosolyogva köszöntem Asának, Paszer azonban már közel sem olyan kedvesen nézett rá.

– Miért nem vagy a herceg mellett az emelvényen? – kérdezte tőle.

– Még úgysem kezdődik a szertartás. Majd csak ha megszólalnak a harsonák – magyarázta Asa. Mikor Paszer felsóhajtott, Asa hozzám fordult. – Mi a baj? Miért nem örülsz?

– Minek örülnék? – kérdeztem vissza durcásan. – Ramszesz mostantól kezdve minden idejét a fogadóteremben fogja tölteni, te pedig nem egészen egy év múlva bevonulsz a seregbe.

Asa zavartan toporgott.

– Valójában, ha hadvezér leszek – mondta lassan –, már ebben a hónapban el kell kezdenem a gyakorlatozást.

Már éppen válaszolni akartam neki valamit, ám ekkor felharsantak a trombiták. Asa hátrafordult.

– Mennem kell – mondta, és a következő pillanatban már el is tűnt. A tömeg elhallgatott, én pedig kérdőn Paszerre néztem. Ám nevelőm kerülte a tekintetemet.

– Ő meg mit keres itt? – kérdezte valaki sziszegve, én pedig anélkül, hogy megfordultam volna, tudtam, hogy rólam beszél. – Csak balszerencsét hoz!

Paszer lenézett rám, én pedig, ahogy a papok belekezdtek Ámonhoz szóló énekükbe, úgy tettem, mintha nem hallottam volna, mit mondott a mögöttem álló asszony. Inkább az árnyékból előlépő Rahotep főpapot néztem. Vállát leopárdbőr köpeny fedte, és ahogy méltóságteljesen felsétált az emelvényre, a mellettem álló gyerekek elfordították róla tekintetüket. A főpap arca merev volt, mintha egy vigyorgó maszkot viselt volna, bal szeme pedig akár a karneol. Nehéz tömjénfüst töltötte meg a belső szentélyt, de rá mintha nem lett volna hatással. A magasba emelte Felső-Egyiptom fehér koronáját, majd lassan Ramszesz fejére helyezte.

– Ámon, a nagy isten ölelje magához II. Ramszeszt, mert е naptól fogva ő Felső-Egyiptom fáraója!

Míg a jelenlévők lelkes üdvrivalgásban törtek ki, én szomorúan néztem magam elé. Elhessegettem a nők hóna alól áradó, kellemetlen parfümszagot, és idegesen néztem a gyerekekre, akik szandáljuk csattogásával megzavarták gondolataimat. Széthi, aki immár csak Alsó-Egyiptom fáraója volt, szélesen mosolygott. A következő pillanatban a körülöttem állók engem összepréselve mozgolódni kezdtek.

– Gyere! – kiabálta Paszer. – Visszamegyünk a palotába.

Hátranéztem.

– És Asa?

– Majd később megkeres.

* * *

 

A világ összes királyságából érkeztek dignitáriusok, hogy velünk együtt ünnepeljék Ramszesz fáraóvá koronázását. A nagyterem ajtajában álldogáltam; az udvar minden este ott vacsorázott, én pedig most megcsodáltam az ezernyi olajlámpás fényében csillogó csempéket. A teremben lévő férfiak és nők mind legszebb ruháikat öltötték magukra.

– Láttál már ennyi embert egy helyen? – hallottam a hátam mögül.

– Asa! – kiáltottam fel. – Hol voltál?

– Apám mondta, hogy menjek az istállókba, hogy készüljek fel…

– A katonaéletre? – kérdeztem karjaimat egymásba fonva. Mikor Asa látta, hogy tényleg szomorú vagyok, bocsánatkérően elmosolyodott.

– De most itt vagyok veled – mondta. A karomat megfogva bevezetett a terembe. – Láttad a követeket? Lefogadom, hogy bármelyikükkel el tudnál beszélgetni.

– A saszu⁸-k nyelvét nem beszélem – vetettem ellen.

– De minden más nyelvet igen! Ha nem lánynak születtél volna, akár vezír is lehetnél. – Körbenézett a teremben. – Nézd!

Követtem a tekintetét; Széthi fáraó és Tuja királyné már az emelvényen ült. A királyné sehova sem ment a kutyája, Adzso nélkül – a fekete-fehér állat most is gazdája ölében nyugtatta keskeny fejét. Bár ezt a fajtát arra tenyésztették ki, hogy mocsári nyúlra vadásszon, Adzso leghosszabb útja a párnájától a vizestálkájáig vezetett.

Most, hogy Ramszeszt fáraóvá koronázták, egy harmadik trón került az emelvényre, a királyné mellé.

– Tehát Ramszesz ezentúl a szülei mellett fog ülni – mondtam komoran. Mindig egy asztalnál ettünk, az emelvény alatt, az udvar legfontosabb tagjai között. Most, hogy Ramszesz székét elvitték, láttam, hogy az én új helyem Hathor⁹ főpapnője, Uoszerit mellett lesz. Asa is látta. Szomorúan megrázta a fejét.

– Kár, hogy nem ülhetsz mellettem – mondta. – Miről fogsz beszélgetni Uoszerittel?

– Gondolom, semmiről.

– De legalább Henuttauival szemben fogsz ülni. Mit gondolsz, most végre szóba áll veled?

Henuttaui Théba egész lakosságát elbűvölte, de nem azért, mert Széthi fáraó húga volt, hanem azért, mert nem akadt nála gyönyörűbb nő Egyiptomban. Gondosan kifestett ajkai színe tökéletesen illett élénkvörös palástjához, melyet Ízisz papnőjeként viselt. Hétéves gyermekként tátott szájjal néztem, ahogy palástja úgy örvénylik szandálja körül, mint a hajó oldala körül a finom hullámok. Akkor még úgy gondoltam, hogy a legszebb nő a világon, és akkor este láttam, hogy igazam van. Ugyanakkor, bár amióta az eszemet tudtam, egy asztalnál étkeztünk, nem tudtam felidézni egyetlen olyan pillanatot sem, amikor megszólított volna.

– Nem hiszem – mondtam a fejemet rázva.

– Ne aggódj, Nofer! – veregette meg a hátamat Asa, mintha a bátyám lenne. – Biztos vagyok benne, hogy összebarátkoztok.

Keresztülsétált a termen, hogy üdvözölje a hadvezérek asztalánál ülő apját. Nemsokára ő is egy lesz közülük, gondoltam, kis hurokba fonva fogja hordani a haját, és egy lépést sem tesz majd a kardja nélkül. Mikor mondott valamit, amin az édesapja elnevette magát, eszembe jutott édesanyám, Mutnedzsmet királyné. Ha még élne, ez az udvar most az övé lenne, az ő barátai és vezírei vennének körül. A nők nem mernének sugdolózni a hátam mögött, és nem egy semmibe vett hercegnő lennék, hanem a hercegnő.

Mikor elfoglaltam helyemet Uoszerit mellett, a velem szemben ülő, Hattiból érkezett herceg rám mosolygott. A csak a hettitákra jellemző, három hosszú hajfonata a háta közepéig ért. Bár tiszteletbeli vendégként Henuttaui jobb oldalán foglalhatott helyet, azt már senki sem tudta, hogy hettita szokás szerint először a legfontosabb vendéget kell kenyérrel kínálni. Felemeltem az asztalról a tálat, és mosolyogva felé nyújtottam.

Már éppen megköszönte volna, mikor Henuttaui finoman a karjára tette a kezét, és hangosan így szólt:

– Megtiszteltetés az egyiptomi udvar számára, hogy Hatti¹⁰ hercege ellátogatott hozzánk unokaöcsém koronázására!

Az asztalunknál ülők a magasba emelték poharaikat, és mikor a herceg hettita nyelven válaszolt, Henuttaui felkacagott. Ám amit a herceg mondott, cseppet sem volt vicces. Tanácstalanul körbenézett, de mikor látta, hogy senki sem érti, felém fordult.

– A herceg azt mondja, hogy bár a mai egy boldog nap, reméli, hogy Széthi fáraó még sok-sok évig fog élni, és nem adja át egyhamar Alsó-Egyiptom trónját is fiának – fordítottam le szavait.

Henuttaui elsápadt, én pedig megértettem, hogy nem lett volna szabad megszólalnom.

– Okos lány – mondta a herceg tört egyiptomi nyelven.

Henuttaui összevont szemöldökkel nézett rám.

– Még hogy okos! Ha! Még egy papagáj is meg tudja tanulni, hogyan kell utánozni az embereket.

– Ugyan már! Nofertari valóban értelmes – igyekezett megmenteni a megalázástól Anemro vezír. – Senkinek sem jutott eszébe, hogy elsőként a herceget kínálja meg kenyérrel.

– Neki persze eszébe jutott! – mondta Henuttaui gúnyosan. – Nem csoda, valószínűleg a nagynénjétől hallott erről a szokásról. Ha emlékeim nem csalnak, az eretnek királyné olyannyira kedvelte a hettitákat, hogy tárt karokkal fogadta őket Amarnában, még az sem rettentette el, hogy magukkal hozták a dögvészt. Meglep, hogy bátyám egyáltalán engedi, hogy az asztalunkhoz üljön.

Uoszerit homlokát ráncolva nézett nővérére.

– Az már rég volt. Nofertari nem felelős nagynénje tetteiért. – Ekkor felém fordult. – Nem számít, mit tett a nagynénéd – mondta kedvesen.

– Valóban nem? – kérdezte Henuttaui alattomosan. – Akkor Ramszesz miért Iszetet akarja nőül venni, miért nem a mi kis hercegnőnket? – Döbbenten leengedtem a poharat tartó kezemet, Henuttaui pedig így folytatta: – Persze elképzelni sem tudom, mihez kezd majd Nofertari, ha nem lesz az unokaöcsém felesége. Talán te magad mellé vehetnéd, Uoszerit. – A húgára nézett, a tehénistennő, Hathor főpapnőjére. – Úgy tudom, templomodban elkelne még néhány üsző.

Néhányan kuncogni kezdtek, Henuttaui pedig úgy nézett rám, ahogy egy kígyó a vacsorára szánt egérre.

Uoszerit megköszörülte torkát.

– Nem is tudom, bátyánk hogy tűr meg az udvarában.

Henuttaui válasz nélkül hagyta húga megjegyzését. A hettita herceg felé nyújtotta kezét, és csatlakoztak a táncolókhoz. Mikor felcsendült a zene, Uoszerit közelebb hajolt hozzám.

– Jobb, ha ezentúl óvatos leszel a nővéremmel – mondta. – Henuttauinak sok befolyásos barátja van az udvarnál, és ha azt akarja, könnyedén tönkretehet téged.

– Csak mert lefordítottam a herceg szavait?

– Mert Henuttauinak érdeke fűződik ahhoz, hogy Iszet legyen Ramszesz főfelesége, és mert azt beszélik, hogy unokaöcsém neked akarja szánni ezt a szerepet. A múltadat tekintve azt mondanám, végül valószínűleg nem téged fog választani, de nővérem még így is szeretne az udvartól távol látni. Ha továbbra is a palotában akarsz maradni, azt javaslom, gondolkodj el, hogy a jövőben milyen szerepet fogsz itt betölteni. Ramszesz gyermekkora ma véget ért, Asa barátod pedig hamarosan beáll a hadseregbe. De te mihez kezdesz majd? Hercegnőnek születtél, édesanyád pedig királyné volt. De mikor meghalt, te is meghaltál az udvar szemében. Nincs, aki irányítson, ezért szaladgálhatsz, mint egy zabolázatlan kölyök, ezért vadászhatsz a fiúkkal, és ezért húzhatod meg Ramszesz haját, ha éppen ahhoz van kedved.

Elvörösödtem. Azt hittem, Uoszerit az én oldalamon áll.

– Persze Széthi fáraó szerint mindez aranyos – folytatta a főpapnő. – Most még az is. Ám két év múlva már nem leszel olyan elbűvölő, ha továbbra is így viselkedsz. És mi lesz, ha eléred a húszéves kort? Vagy ha már harmincéves leszel? Mikor elfogy az arany, amelyet örököltél, ki akar majd támogatni téged? Paszer erről sosem beszélgetett veled?

Ráharaptam az ajkamra.

– Nem – válaszoltam.

– Egyik nevelőd sem beszélt veled erről?

Megráztam a fejemet.

– Akkor még nagyon sokat kell tanulnod. Mert jó, hogy folyékonyan beszéled a hettiták nyelvét, de közel sem elég.

* * *

 

Aznap este, mikor felvettem a hálóruhámat, dajkám szóvá tette, hogy szokatlanul csendes vagyok.

– Mi történt, kisasszonyom? Miért nem gyakorlod a nyelveket? – Meleg vizet öntött egy tálba, és elém rakott egy törölközőt, hogy megmossam az arcom.

– Mi értelme nyelveket tanulni? – kérdeztem vissza. – Hol tudnám használni őket? A vezírek tanulnak nyelveket, nem egy semmibe sem vett hercegnő. És mivel a lányok nem lehetnek vezírek…

Merít odahúzott magának egy széket, és leült mellém. A simára csiszolt bronztükörben figyelte az arcomat. Furcsa, hogy mennyire különbözőek voltunk. Neki vastag csontjai voltak, míg én vékonyka voltam. Ramszesz többször is megjegyezte, hogy mikor Merit mérges, a tokája olyan, mint a kövér pelikánok csőre alatti zacskó. Dadámnak széles csípője és telt melle volt, míg én elől-hátul lapos voltam. Azóta gondoskodott rólam, hogy édesanyám belehalt a szülésbe, én pedig úgy szerettem, mintha a mauat¹¹-om lett volna. Mint mindig, most is megérezte, hogy valami komolyan bánt.

– Értem már – sóhajtott fel. – Azért vagy szomorú, mert Ramszesz Iszetet fogja nőül venni.

Ránéztem a tükörben.

– Ezek szerint tényleg igaz?

Merit megvonta a vállát.

– Hát, mindenfélét beszélnek a palotában. – A bokáján a fajansz¹² ékszerek csilingelve koccantak össze, ahogy mocorogni kezdett méretes fenekén. – Pedig reménykedtem benne, hogy téged választ.

– Engem? – kérdeztem döbbenten. Eszembe jutottak Uoszerit szavai. – De miért választana engem?

Merít elvette tőlem a törölközőt, és kicsavarta a tálba.

– Mert te egy királyné lánya vagy, és ezen még az sem változtat, hogy az eretnek király és a felesége is rokonaid voltak. – Nefertitire és férjére, Ehnatonra célzott, akik hátat fordítottak Egyiptom régi isteneinek, és ezzel magukra haragították Ámont. Haláluk után sosem ejtették ki a nevüket Thébában. Egyszerűen csak úgy emlegették őket, „az eretnekek”, én pedig már azelőtt tudtam, hogy mindenki gyűlöli őket, mielőtt még megértettem volna, mit jelent ez a szó. Megpróbáltam elképzelni, hogy Ramszesz hatalmas, kék szemeivel rám néz, és megkér, hogy legyek a felesége. Hirtelen kellemes melegség áradt szét testemben.

– Édesanyád azt szerette volna, hogy egy királyhoz menj nőül – folytatta Merít.

– És ha sosem megyek férjhez? – kérdeztem. Mert lehet, hogy Ramszesz egyáltalán nem érez úgy irántam, mint én őiránta.

– Akkor papnő leszel. De mindennap jársz Ámon templomába, és látod, hogyan élnek a papnők – mondta Merit figyelmeztetően, majd intett, hogy én is álljak fel. – Nem lesznek szép lovaid, nem hajthatsz kocsit…

Felemeltem a karom, hogy Merit levehesse rólam gyöngyös ruhámat.

– Még akkor sem, ha főpapnő leszek?

Merit hangosan felnevetett.

– Máris azt várod, mikor hal meg Henuttaui?

– Nem, dehogyis! – mondtam elvörösödve.

– Nos, tizenhárom éves vagy, majdnem tizennégy. Ideje eldöntened, milyen szerepet akarsz betölteni az udvarnál.

– Miért mondja ma este mindenki ezt?

– Mert Ramszesz királlyá koronázása mindent megváltoztat.

Tiszta inget vettem fel, és mikor bebújtam az ágyba, Merit a szemembe nézett.

– Olyan a szemed, mint Teferé – mondta elérzékenyülve. – Csillog a lámpák fényében. – Ahogy foltos macskám összegömbölyödött mellettem, Merít elmosolyodott. – Két zöld szemű szépség.

Felnéztem a mennyezetre, majd elfordítottam a fejemet.

– Felesleges bókolnod – mondtam. – Tudom, hogy a közelébe sem érhetek Iszetnek.

– Iszet három évvel idősebb nálad. Egy-két év múlva te is felnősz, és magasabb is leszel, mint most.

– Asa szerint nem leszek ennél magasabb. Húszévesen is olyan alacsony leszek, mint Széthi fáraó törpéi.

Merít mérgesen nézett rám. Ramszesznek igaza volt, tényleg egy pelikánra hasonlított.

– Miért, Asa talán a törpék szakértője? Hidd el, egy nap olyan magas és szép leszel, mint maga Ízisz! De még ha nem is olyan magas – tette hozzá szelíden –, abban biztos vagyok, hogy szépség terén nem lesz párod. Mert mutass nekem csak egy lányt a palotában, akinek olyan szép szemei vannak, mint neked! Édesanyád szemeit örökölted, és nagynénéd mosolyát.

– Semmit sem örököltem a nagynénémtől! – kiáltottam dühösen. – Semmit!

Ugyanakkor a lelkem mélyén tudtam, hogy Meritnek elhihetem, amit mond. Édesapja vezírként fontos pozíciót töltött be Nefertiti és Ehnaton udvarában, Merit pedig nagynéném lányainak dajkája volt. Az Amarnán végigsöprő szörnyű dögvészben Merit az egész családját elveszítette, és a gondjaira bízott gyermekek közül is kettőt. Azonban sosem mesélt ezekről az évekről, én pedig tudtam, hogy legszívesebben örökre kitörölné emlékezetéből a húsz évvel korábban történteket. Abban is biztos voltam, amit Paszertől hallottam, hogy valamikor Ámon főpapja, Rahotep is szolgálta Nefertitit, ám erről nem mertem beszélni Merittel. Hát erről szólt a múltam: összevont szemöldökökről, suttogásról, bizonytalanságról. Megráztam a fejem.

– Egyáltalán nem hasonlítok a nagynénémre! – mondtam dacosan.

Merit felvont szemöldökkel nézett rám.

– Lehet, hogy eretnek volt – mondta suttogva –, de nála gyönyörűbb asszony nem élt még Egyiptomban.

– Még Henuttauinál is szebb volt?

Akármennyire is igyekeztem, nem tudtam elképzelni az övénél szebb arcot. Akármit is suttogtak nagynénémről az emberek, titkon azt kívántam, bárcsak fennmaradt volna róla valami festmény vagy szobor.

– Gondolod, hogy Ramszesz végül azért fogja Iszetet választani, mert én az eretnek királyné rokona vagyok?

Merít betakart, amire Tefer méltatlankodó nyávogással felelt.

– Úgy gondolom, Ramszesz azért fogja Iszetet választani, mert te tizenhárom éves vagy, ő pedig már tizenhét – válaszolta Merít. – De ne aggódj, hamarosan felnőtt nő leszel, és készen fogsz állni mindenre, amit a sors tartogat számodra.