NYOLCVANEGYEDIK RÉSZ

1. fejezet

Az első lökést Madison akkor adta, amikor Soltan Gris helyet foglalt a zsúfolt tárgyalóteremben.

Lord Turn a saját őrkapitányainak kérésére meghajolt az újságírók és a rendőrség képviselői előtt, akik azt helyezték kilátásba, hogy nem tudják megakadályozni a lázongásokat, ha az embereket nem tájékoztatják a tárgyalások haladásáról folyamatosan, percről-percre. Rámutattak, hogy nincs semmilyen törvény vagy előírás, ami tiltaná ezt, csak új a gondolat. Lord Turn az eltérő véleménye ellenére beleegyezett a nyilvános tárgyalásba.

Madison, aki az egész mögött állt, nem is akart többet.

A régi vár legnagyobb tárgyalóterme tele volt zsúfolva a pódiumtól a bejárati ajtókig. Még az oszlopok közé is pódiumokat szereltek. A szürke falak hatezer emberre tekintettek le, holott csak négyezer számára volt férőhely. A magas ablakokon bevilágító napfénysugarakban porszemcsék táncoltak.

A televíziós stábok extázisban voltak. Korábban még sohasem engedték be őket tárgyalóterembe. Fel-alá rohangásztak és kamerákat nyomtak az emberek képébe; néha szájon ütötték őket a mikrofonjukkal, meg azt mondogatták, hogy ki merre nézzen; eközben folyton-folyvást összeütköztek a sajtófotósokkal és átbuktak a riportereken.

Lord Turn teljesen hiába ütögette a kalapácsával az asztalán lévő gongot. Már majdnem elkeseredett: mindent lát az egész Voltár és később az egész Államszövetség. Biztos volt benne, hogy az embereknek az lesz a benyomása: a bíróságon eltűrik a rendetlenséget. Azt kívánta: bár csapna bele a mennykő azokba az üdítőárusokba, hogy végre hagyják már abba a portékájuk teljes hangerővel történő kínálgatását.

Csak akkor tért vissza belé a remény, hogy végre őt is hallani fogják, amikor a főtisztviselője hozott neki egy megafont. A gong elé tartotta és hatalmasat ütött a gongra a kalapácsával. Ennek fülsiketítő hang lett az eredménye.

– A tárgyalást megnyitom! – mennydörögte Lord Turn. – Soltan Gris fogoly lépjen elő az emelvényre, én pedig felolvasom neki a vádakat.

Azonnal pisszegni kezdtek az emberek.

Soltan Gris bilincsbe verve ült egy padon és három ügyvéd vette körül, akiket Tayl özvegye (Mrs. Gris) biztosított a számára. Gris azt hitte, hogy a szürke szolgálati egyenruhájában lehet majd.

Ehelyett az Apparátus halálosztagának fekete, ezredesi egyenruhájában jelent meg. Ő tiltakozott ellene, de az ügyvédei azt mondták, hogy nincs más választása; még a skarlátvörös kesztyűket is fel kellett vennie.

Soltan Gris félt: sok egyéb gondon kívül még lámpalázas is volt.

A három ügyvéd megpróbált bátorítóan nézni rá. Idős férfiak voltak. Közülük kettő egykor rendőrbíró volt, a harmadik pedig egy Lord ítéletvégrehajtója. Gris nem bízott bennük, ám elmagyarázták neki, hogy a Voltáron ők hasonlítottak leginkább a védő-ügyvédekre. Habár el kellett fogadnia őket, továbbra sem hitte, hogy az ő oldalán állnak, ugyanis a magyarázatot Madisontól kapta.

Szemlátomást ellenszegült annak a parancsnak, hogy álljon fel a korláttal bekerített vádlottak padjára, emiatt az összesereglett közönség soraiból állathangok záporoztak rá. Az ügyvédei meglökték előre és a két fegyőr megragadta. A bilincsek csörögtek-csattogtak rajta, miközben a pódiumon álló elkerített székhez taszigálták. A korlát ajtaja nyitva volt, öt pedig belökdösték oda, ahol mindenki láthatta. Gyűlölködő kiáltások bombázták, mint a rakétatalálatok, egy magasan lévő, kerek ablakból lesütő poros fénysugár pedig elvakította. Gris összezavarodott. Lord Turn ismét a gong felé tartotta a megafont, majd megütötte a gongot, hogy csendet teremtsen. Magára vette a skarlátvörös talárját, majd a masszív székéből kiemelkedve Gris felé hajolt.

– Maga Soltan Gris – mondta Lord Turn –, a Szervezett Információs Apparátus tisztje. Helyesek az adatok?

Gris nyelt egy nagyot és bólintott.

Turn bízott abban, hogy gyorsan túljutnak ezen.

– Az a vád maga ellen – mondta Turn –, hogy hazug módon és szándékosan bigámiát követett el ebben a börtönben. Most elmondhat bármit, mielőtt megkapja a büntetését.

Gris hosszan, remegő hangon sóhajtott. Ezért a bűncselekményért halálbüntetés jár. Fogalma sem volt, hogyan mászhat ki ebből a csávából. Nem látta Teenie-t a tárgyalóteremben, de feltételezte, hogy hozott magával újságokat, amelyek beszámolnak a korábbi házasságairól, és képes odaadni ezeket a bírónak. Úgy tűnt, hogy neki mindenképpen lőttek. Mivel nem válaszolt azonnal, a közönség újra rázendített az állathangokra. Minden nézőtől elvették az őrök a fegyvereket, viszont nem vették el a megrágott rágógumikat és cukorkákat. Néhány ilyen bomba szállt felé. Kezdett az az érzése támadni, hogy nem népszerű. Zavarodott volt.

Lord Turn újra megütötte a gongot, hogy rendet teremtsen. Ez sokkszerűen megrázta Grist. Hirtelen megszállta az ihlet: azt fogja mondani, amiben Madisonnal megállapodtak.

Gris felkiáltott:

– Jettero Heller a hibás, ő az oka mindegyik bűnnek!

Bármire is számított a hatalmas közönség, nem az történt! Egyszeriben olyan csend lett, hogy még a porszemek szállongását is hallani lehetett.

Lord Turn felegyenesedett és pislogott, aztán így szólt:

– Álljunk csak meg! Jettero Heller egy királyi tiszt és maga az ő foglya ebben a börtönben, de ez a tárgyalás nem arról szól! Az a vád maga ellen, hogy hazug módon és szándékosan házasságra lépett éppen ezen a helyen.

Gris felbátorodott! Még nem ítélték el! Az ügyvédei mind bólogattak felé. Felkiáltott:

– Akkor is Heller a hibás!

Zavart moraj vonult végig a termen.

Lord Turn hitetlenkedő hangon szólalt meg:

– Maga azt állítja, hogy miatta követett el bigámiát?

Gris az ügyvédeire pillantott: mindannyian bólogattak felé. Madison a mögöttük lévő padon vigyorgott. Gris ezt mondta:

– Határozottan! Megtagadta a parancsok betartását, teljesen irányíthatatlan lett. Jettero Heller olyan helyzetbe hozott, amelyben már csak annyit tehettem saját magam védelmére, hogy újra megnősültem!

A teremben hangosabb lett a moraj, sőt kezdett zűrzavar támadni.

Lord Turn ismét megütötte a gongot.

– Írnok! – mondta a lejjebb ülő gyorsírónak. – Ez a fogoly szándékosan eltér a tárgytól. Ezeket a megjegyzéseket törölje a jegyzőkönyvből.

Madison azonban egyre szélesebben mosolygott. Az lehet, hogy törlik a jegyzőkönyvből, a televízió azonban az egész Voltárra közvetíti és később az egész Államszövetség látni fogja.

Gris legidősebb ügyvédje (a két ex-rendőrbíró közül az egyik) felállt és figyelmet kért.

– Lordsága! – szólt Turn felé. – Elfogadjuk az ön börtönében elkövetett bigámia vádját, azonban bizonyítani kívánjuk, hogy ez teljesen indokolt volt.

– Micsoda? – kiáltott fel Turn.

Az öreg ügyvéd így szólt:

– A dolog tisztázásához nagyon sok tanút kell előállítanunk. Ők tanúsítani fogják a különféle bűnöket és helyzeteket, amelyek a hátteret szolgáltatták ehhez a vádhoz, és mire a tárgyalások végéhez érünk, biztos vagyok benne, hogy ön is egyet fog érteni azzal, hogy az enyhítő körülmények oly súlyosak, hogy ön nem tehet mást, mint hogy ártatlannak nyilvánítja az ügyfelünket.

Lord Turn felhördült:

– Ne mondja meg nekem előre, hogy mit fogok dönteni! – Aztán észrevette, hogy ráirányulnak a televíziós kamerák. Nem szabad elragadtatottnak látszania vagy előítéletek tanújelét adnia. – Mindazonáltal – mondta nyögve –, állítsa elő a tanúkat és folytassuk tovább!

Madison majd kiugrott a bőréből örömében. Pontosan ezt tervezte és ezt remélte. Megvalósította a propaganda-szakemberek álmát. Kis híján hangosan kacarászott örömében. Sokmérföldnyi főcím jelent meg előtte, mint a legfeketébb tinta hömpölygő folyama.

És mind Hellerről szólt!

2. fejezet

A tárgyalás, amelynek a Voltár gyakorlata szerint csak tíz percig kellett volna tartania, Madison gondos szervezésének köszönhetően a földi stílushoz hasonlóan napokig, majd hetekig húzódott, sőt ahogy ő remélte: hónapokig is fog. És ez mindennap okot adott újabb szalagcímekre és több órás műsoridőt biztosított a televízióban.

A két öreg rendőrbíró az évszázados pályafutása során látott és megítélt már mindenféle helyzetet és körülményt, amivel a sok tízezernyi fogoly valaha is előhozakodott. Márpedig a foglyoknak nagyon sok gondolkodási ideje van a tárgyalás előtt. Az öreg ítéletvégrehajtó már hallott mindenféle kifogást és trükköt, amit a rettegő áldozatok és a szenvedő családok valaha is kiagyaltak: ezek közül sok működött is és ezeket mind felhasználták Gris érdekében.

A védelem alapmegoldása azonban többé-kevésbé mindig ugyanaz volt.

A Gris ügyvédei által behívott tanúk sorra a bíró elé állhattak. Mindegyikük előadott egy részletes, ellentmondásmentes és rettenetes bizonyítékot Gris valamelyik bűnéről. A bűnök közül sokat már a tárgyalásnál korábban leközöltek az újságokban. Itt ezeket újra részletesen előadták, kifejtették, és hosszúhosszú órákon át vizsgálgatták; mindegyiket külön-külön, amíg a legmocskosabb, legaljasabb részletet sem kellett már a képzeletre bízni. Megtalálták a roncsokat és bevontatták. Még a holttesteket is kihantolták és ezek szaga töltötte meg a tárgyalótermet.

Gris kezdett egyre magabiztosabbá, sőt arcátlanabbá válni a rivaldafényben. Aztán (miután egy egész napot vagy kettőt, sőt hármat is eltöltöttek egy-egy bűncselekménnyel) megint csak felállt a pódiumra és azt vallotta, hogy a bizonyíték igaz, hogy tényleg elkövette ezt, és hogy az Apparátus tisztjeként elismeri a bűnösségét, azonban minden alkalommal hozzátette azt is: „EZT JETTERO HELLER MIATT KELLETT ÍGY TENNEM, AZ EGÉSZ MIATTA VOLT!”

Szalagcímek, szalagcímek, szalagcímek! Órák meg órák a televízióban! Nap, nap után; hét, hét után! A nyilvánosság felháborodása ez ellen az apparátustiszt ellen oly mértékben fokozódott, hogy Lord Turn tankokat kért kölcsön és mindegyik kapu előtt azokat állíttatta föl. Nem csak a tárgyalóterem volt zsúfolásig tele mindennap, hanem az erőd dombján is állandóan tolongtak a kíváncsiskodók. A Voltár minden tévékészülékén ezt a tömeget nézték.

Lord Turn többször is tudakolta Gris ügyvédeitől:

– Az ügyfelüknek ez a folyamatos befeketítése hogyan fogja bármilyen módon is felmenteni őt?

Az ügyvédek nyugodt szívvel figyelmen kívül hagyták Turn akadékoskodását.

Csak folytatták a további bűnök bemutatásával. Gris továbbra is bűnösnek vallotta magát ezekben. Továbbra is azt állította, hogy Heller miatt kellett elkövetnie ezeket, és így folytatódott tovább a show.

A Flotta kezdett teljesen feldühödni. Már kezdett több lenni ez a vádaskodás, mint amennyit a Flotta hajlandó eltűrni egy „piás” részéről, aki csak ott ül és vigyorog az Apparátus fekete ezredesi ruhájában, és folyton a Flotta királyi tisztjét hibáztatja, méghozzá az összes tiszt közül is éppen Jettero Hellert, de eközben soha egy pillanatra sem magyarázza el, hogyan vagy miért csináltatta Heller ezeket Grissel.

A tárgyalások csak délelőttönként folytak. Egy délután Madison sürgős felszólítást kapott Lombar Hissttől, hogy azonnal menjen az Apparátus palotájába a Kormányzati negyedbe.

Odarepült, de az Apparátus egyik járőre elterelte az alattuk lévő sziklán keresztülvezető másik bejárat felé. Ennek ellenére látta a palotát: a Flotta vezérkarának kocsijai vették körül, amelyeken kis zászlók jelezték, hogy admirálisokat szállítanak.

Lombar Hisst egy cellaszerű szobában volt az irodái alatt. Azonnal odament Madisonhoz, amint kiszállt a légibuszból a propaganda-szakember.

– Segítened kell nekem! – mondta az izgatott Hisst. – Egy küldöttség van itt fenn. Ezek a Flotta főtisztjei. A Flotta tízszer nagyobb, mint az Apparátus, sőt még annál is nagyobb. Nagyon mérgesek amiatt, amiket ez a Gris mond. Mi lesz, ha fellázadnak?

– Nos, ide figyeljen! – mondta Madison nyugodt, bátorító hangon. – Ez teljes mértékben propagandaprobléma és ez idáig nagyon sikeresek voltunk. Az alapvető pontok ezek: sajtóvisszhang, vita és önbizalom. A „sajtóvisszhang” határozottan megvan: minden újságban minden nap a miénk a címlap, emellett a televíziós szereplés is kitűnő. Ez a küldöttség a létfontosságú „vita”. E nélkül lehetetlen volna boldogulnunk. Most már csak a maximális „önbizalmat” kell hozzáadnunk.

– Ez az, ami kezd megremegni! – mondta Lombar. – Az enyém!

– Ó, nem, nem – mondta Madison –, ez az egész része a tervnek! Az ég adta ezt a lehetőséget az imázs kialakításához. A nagyközönség bizalmát az egekig lehet vele emelni. Ez egy újabb remek lehetőség arra, hogy ERŐS EMBERNEK mutatkozzon: olyasvalakinek, akivel nem lehet ujjat húzni! Kérem az egyik előre aláírt üres parancsot a Nagy Tanácstól. Idehívatom a kamerás stábomat. Maga csak hagyja, hogy azok az admirálisok várakozzanak jó sokat, amíg én előkészülök!

Lombar immár sokkal magabiztosabban elvégezte, amit mondott neki.

Egy órával később büszkén állt Madison stábjának kamerái előtt a vörös egyenruhájában a barlangszerű irodájában és kihívóan nézte a sötét ruhás küldöttséget.

Lombar Hisst dübörgő hangon mondta bele a Flotta főtisztjeinek hitetlenkedő arcába (akiket még csak hellyel sem kínált) Madison előkészített beszédét:

– Maguk azért jöttek ide, hogy panaszt tegyenek Gris fogoly kijelentései miatt. Fel kell hívnom a figyelmüket, hogy ő nem az Apparátus képviselője! Az Apparátus tisztjei becsületes, egyenes és feddhetetlen emberek! Ez nem mondható el a Flotta tisztjeiről. Maguk meg merték kérdőjelezni, amit én, Voltár diktátora elrendeltem! Ennek következtében közhírré teszem, hogy a Nagy Tanács rendelete alapján, valamint a Flotta Lordjának aláírásával a következő rendeletek lépnek életbe azonnali hatállyal:

A) A Flotta semelyik tisztje és katonája nem említheti meg Jettero Heller nevét.

B) A Flotta semelyik tisztje és katonája nem becsmérelheti az Apparátust.

C) A Flotta semelyik tisztje és katonája nem panaszkodhat személyemről, Lombar Hisstről semmilyen módon, valamint nem kérdőjelezhet meg semmilyen parancsot, amit akárhol és akárhogyan kiadok.

D) A Flotta tisztjei kötelesek tisztelegni az Apparátus valamennyi tisztjének és katonájának.

E) Mindenkitől, aki megsérti ezeket az előírásokat, megvonjuk egy évi fizetését.

Az előttem álló küldöttség távozzon! Ki innen, de azonnal!

Egy idős, ősz hajú admirális lépett elő, akinek az egyenruhája telis-tele volt arany kitüntetésekkel:

– Hisst, innen én úgy látom, hogy a maga kezében lévő parancson nincs rajta a királyi pecsét! Emiatt nem lehet végrehajtani és érvénytelen!

Hisst úgy felfújta magát, mint egy vörös pulyka. A kamerák őt közvetítették.

– Maga, uram, épp most sértette meg két ízben e rendelet C. pontját! Megkérdőjelezett egy általam kiadott parancsot, valamint a küldöttség, ami arcátlanul idetolakodott hozzám, nem távozott! Ennek következtében – közben lenyúlt az asztalára egy másik parancsért, amit Madison a biztonság kedvéért szintén előre legépelt – az egész Flotta számára tilos belépni a hajóiba és bázisaiba, és ez a rendelet a Hadsereget szólítja fel, hogy ennek érvényt szerezzen. Most pedig tisztelegjenek és távozzanak!

Nem tisztelegtek. Távoztak.

A kamerás stáb szintén kiment, hogy végig mutassa, amint beszállnak a légibuszaikba.

Lombar extázisban tombolt:

– Engedelmeskedtek! – lelkendezett Madisonnak. – Láttad az arcukat?! Teljesen elkékültek, de megszeppentek! Csak most jövök rá, hogy felhasználhatom őket, hogy leváltsák az Apparátust a Calabaron és komolyan megkezdjük a Blito-P3 megszállásának megszervezését.

– Így van! Tényleg! – mondta Madison. – Ma hatalmas lépést tettünk a teljes hatalom és a korona átvétele felé.

– Pontosan így van! – mondta Lombar pöffeszkedve. – Ha majd a kezünkben lesz Rokecenter és újra a trónjára ültetjük, akkor szólni fogok neki, hogy micsoda csodás szárnysegédem volt maga!

Madison vigyorgott. Habos torta dupla habbal!

Igen: dicsőséges lesz a hazatérése!

Már csak arra kell ügyelnie, hogy végigcsinálja a munkáját Hellerrel kapcsolatban.

3. fejezet

Madison most már érezte: itt az ideje, hogy a programjával továbblépjen egy fokozatot. A jegyzetei szerint ezeken a tárgyalásokon a „gyűlöletet szító asszociáció” néven ismert propaganda-technikát használta.

Miközben a borzalmas tanúvallomások folytak, Lord Turn napról-napra megkérte Gris ügyvédeit, hogy tájékoztassák: pontosan mi köze is van ennek vagy annak a bűncselekménynek Jettero Hellerhez. Tulajdonképpen minden egyes alkalommal megkérdezte, amikor Gris felállt a pódiumra, hogy elismerje a bűnösségét és kijelentse, hogy az egészet csak Heller miatt csinálta. Lord Turn minden alkalommal megragadta a lehetőséget, hogy magyarázatot követeljen: mi köze ennek a Gris elleni vádhoz és mi köze ennek Jettero Hellerhez? Gris ügyvédjei azonban dörzsölt öreg rókák voltak és ilyen vagy olyan jogi kifogással ragaszkodtak a jogukhoz, hogy teljes egészében elővezethessék az esetet, mielőtt előadnának bármilyen magyarázatot vagy összefüggést. Ünnepélyesen megígérték Lord Turnnek, hogy a megfelelő időben azt is elő fogják adni, hogyan szakadt rá Grisre a bigámia vádja Heller miatt.

Heller imázsát kezdte rejtély övezni. Eljött az ideje, hogy erre több okot adjanak. A propaganda olyan mestere számára, mint Madison, ez gyerekjáték volt. A következő lépés az volt, hogy a tárgyalás folytatása közben elkezdje átformálni ezt az imázst. Megérett az idő a musical kiadására.

Képtelefonon felhívta Hightee Hellert.

– Úgy tudom – mondta neki –, hogy „A Rabló” című darab már teljesen készen áll a premierre.

– Így igaz! – felelte Hightee. – A díszletek, a kosztümök, a zene: minden kipróbálva és kezdésre kész. De úgy vélem, ez nem túl jó időzítés! A darabnak van némi politikai felhangja, márpedig a politikai színtér jelenleg kissé rázósnak tűnik.

– Ugyan már! – mondta Madison. – Ha csak erről van szó, felejtse el! Határozottan garantálom önnek, hogy semmi bántódás nem fogja érni! Hisst azt fogja csinálni, amit mondok neki!

– Ezt már észrevettem – mondta Hightee.

– Akkor ne keresse a kákán is a csomót! Az emberek őt úgyis gyűlölik, önt meg szeretik. Egy ujjal sem merne önhöz érni! Mellesleg nem jött még valamilyen hír a drága Jetteroról?

– Á, igen, amikor bemutattam az ékkövet, a Flotta egyik megfigyelője írt és azt állította, abból ítélve, ahogyan az Apparátus egyik üzemanyagraktárát felrobbantották, bizonyosra veszi, hogy Jet a Calabaron van. De hát ez lehetetlen! Ő sohasem állna be a lázadók közé!

Madison nagyon jól tudta, hogy Heller a Calabaron van, mégis ezt mondta:

– Hát persze, hogy nem! No, akkor bemutatjuk a darabot holnap este?

– Csak ha garantálja, hogy semmi sem történik a szereplőgárdával! Tudja: az Apparátus söpredékével van dolgunk és nem szeretném, ha meghurcolnák a barátaimat!

A szégyentelen Madison így felelt:

– Határozottan és az úriemberi becsületszavamra ígérem, hogy egyáltalán semmi nem fog történni a szereplőgárdával és önt sem éri semmi bántódás! Hisstre éppen ráfér, hogy egy kicsit visszafogja magát! Ez minden.

– Rendben! – mondta Hightee. – Holnap este a kamerák elé kerül, élőben. Jó tévézést!

Madison felhívta a televízió vezetőjét és bediktált néhány közleményt, amit le kell adniuk azonnal és innentől kezdve folyamatosan. Ezek hangzatos műsorismertetők voltak. Azt akarta, hogy másnap este az egész Voltár a tévé előtt üljön, majd ezt követően az egész Államszövetség is.

Másnap este hat-harminckor elment Lombarhoz a Kormányzati negyedben lévő irodájába. Madison nagyon aggodalmasnak tűnt.

– Főnök! Néhány percen belül lesz valami, amiről szeretném megkérdezni a véleményét. Megpróbáltam leállítani, de odaát a televíziónál nagyon keményfejűek. Nem hallgattak rám, sőt, még azt sem mondták el, hogy miről van szó! Látta a műsor beharangozóját?

Lombar valami jelentést olvasott a Hadsereg és a Flotta közötti összecsapásokról és lázongásokról, amit az okozott, hogy a Hadsereg megpróbálta lagymatagon életbe léptetni azt, hogy karanténba zárja a Flottabázisokat. Némi megelégedettséggel látta, hogy ő helyette egymás ellen marakodnak. Egyre nőtt az önbizalma. A keménykezű ember imázs nagyon hatékonynak tűnt. Alig figyelt oda, amikor Madison bekapcsolta a televíziót.

A bemondó ezt mondta:

– Tíz perc múlva „A Rabló” című új Hightee Heller musicalt fogjuk élőben közvetíteni önöknek! Élőben! Ez egy újfajta zene, amit „ragtime-nak” hívnak, és amit még sohasem hallhattak. Több száz fős a szereplőgárda. A televíziós vetítés után a Mulatónegyedben lévő amfiteátrumban fogják tovább játszani. Így hát ez az önök utolsó esélye, hogy ingyen megnézhessék. Hightee Heller kockázatos vállalkozásba kezdett azzal, hogy bemutatja önöknek! Így hát szaladjanak és szóljanak a szomszédoknak, a barátaiknak és az utcai embereknek is, hogy üljenek le a tévé elé. Lehetséges, hogy most utoljára láthatják Hightee-t! Legyenek itt!

A televízióban általában nem voltak műsor-előzetesek, így jókora szenzációt keltett az a tény, hogy ezt óránként leadták a legutóbbi harminchat órában. Szinte nem is volt olyan ember, aki ne tudott volna arról, hogy aznap éjjel valami történni fog. Ezt a „jókora kockázatot vállal” mondatot egyáltalán nem értették. Netán valamilyen életveszélyes attrakcióra készül a színpadon vagy ilyesmi? A sokmilliárdnyi elkötelezett Hightee-rajongó különböző módokon reagált. Néhányan testileg megbetegedtek attól a gondolattól, hogy bármi történhet az ő drága Hightee-jükkel.

Egész nap ijedt hívások terhelték le a televízió telefonközpontjait a bolygó minden részéről és más bolygókról is, ahol az időeltolódás csak néhány óra volt.

A hírek következtek. Mivel a nap nagy részében a tárgyalást közvetítették, ezért a hírműsor más témákkal foglalkozott. Megemlítették, hogy a calabari harcok enyhülni látszanak, mivel az Apparátus csapatai visszavonultak. Több újság valami büntető csapásmérésről spekulált, és tippelgettek, hogy a sok meghódítatlan bolygó közül melyik lehet a célpont. Az egyik újság azt állította, hogy egy faj kifejlesztett egy új és pusztító fegyvert, ezért ott az inváziót megelőző csapásmérésre van szükség, egy rendszerint jól informált forrás pedig megemlítette, hogy ez esetleg a Blito-P3 lehet. Lombar ezen úgy vigyorgott, mint egy kardfogú: Madison már rég megmondta neki, hogy az ilyen kiszivárogtatás hozza létre a „közvéleményt”.

Aztán a stúdió közönségének dübörgő tapsával megkezdődött a musical. Bemutatták az összes szereplőt, ahogy ez szokás. A függönyt fanfárok kíséretében vonták föl, aztán a „ragtime” nevű zenére (ami valójában ennek csak gyászos változata volt) jajongtak és nyöszörögtek az ördögök és a megvert emberek. Megkezdődött a műsor. Előlépett Hightee, majd egy briliáns áriával leírta a színhelyet és elmondta a bátyja és saját maga történetét.

Madison Lombarra pillantott. Úgy tűnt, hogy a vörös ördögök és az emberek bántalmazásának ősi témáját a jóleső érzések forrásának találta. Nem igazán fogta fel a darab horderejét.

A fiútestvér végigment a kettős életén, a lánytestvér mindvégig dalokban számolt be róla. A kórusok és a díszletek lenyűgözők voltak. Úgy tűnt, hogy Lombart nagyon szórakoztatja valami, miközben nézte az előadást. Egyszer vagy kétszer még dobolt is néhányat a bakancsa orrával a zene ritmusára. Lombar (a jellemét ismerve) nyilván nem értette meg a lényeget, Madison azonban tudta, hogy a Voltáron senki más nem értette félre. Mindannyian tudták, hogy Hightee bátyja Jettero Heller. A darab férfi főszereplője (Madison burkolt befolyásának következtében) egy magas, szőke, jóképű fiatalember volt a Mancoról.

Aztán a darab utolsó részében (közvetlenül a zárójelenetek előtt) Hightee Heller a Rabló húgaként egy furcsa vonat mozdonyának az orra előtt állt, amit éppen akkor raboltak ki. Dobozokban és zsákokban szedték le róla a zsákmány. Odajön hozzá egy másik rabló, kinyit egy dobozt és így szól: „Nézd: megtaláltuk valamelyik ördög ruháját! Ha-ha, megtaláltuk valamelyik ördög ruháját!”. Ezzel fölemeli az Apparátus skarlátvörös tábornoki egyenruháját!

Madison abban a pillanatban Lombarra nézett. A Voltár diktátora döbbenten ült!

Hightee ekkor hátraveti a fejét és kacag. Aztán előránt egy hatlövetűt és a levegőbe lő, hogy magára vonja a közeli mezőkön dolgozó parasztok figyelmét. Ezek mind odaszaladnak, Hightee pedig elénekel nekik egy dalt.

A ballada így szólt az őrült ragtime ritmusára és olyan előadásban, ahogyan csak Hightee tud dalolni:

Az ördög elkap téged

Ha nem ügyelsz!

Az ördög átver téged,

Mert nem figyelsz!

Az ördög leüt téged

Egy bunkóval!

Ki fog lapítani téged

Két marokkal!

Ha egyszer megláthatnád

Ruhátlanul,

Csak egy nagy semmit látnál

Gyámoltalanul!

Hisz a nyomornegyedben

Fogantatott,

Nem tudja ki az apja:

Mind csöves volt!

Most jön a lényeg, no de

Most már pisszt!

Akiről éneklek az

(csak tátogva:) _______ _____

 

Nem lehet félreérteni a szavakat, amelyeket Hightee csak tátogva mondott ki! Csakis ez lehet: „Lombar Hisst”! Azonban ezzel a némasággal tízszer hangosabb lett, mint ha tényleg kimondta volna!

Aztán az egyenruhát tartó rabló gázzal felfújja azt, a ruha meg őrült tánccal vonaglik fel a magasba. Előrohan a lány bátyját alakító színész, előrántja a hatlövetűjét és szitává lövi az egyenruhát. A parasztok és a rablók vad karneválba kezdenek lábukkal az egyenruhát tiporva és végül jelképesen elégetve azt.

De nem ez volt az egyetlen dolog, ami vad mozgásba kezdett! Lombar is felpattant a székéből veszettül hadonászva és toporzékolva!

– Ez én vagyok!!! Ez a nő énrólam énekel! Hát én megölöm! Ízekre szedem! Nevetség tárgyává tesz! Atyaisten! Most már értem, miről szól ez a darab! Azt mondja az embereknek, hogy lázadjanak fel és tépjenek szét engem! – mindkét öklét a képernyő felé rázta és bele is ütött volna, de átesett egy széken és a földön kezdett fetrengeni habzó szájjal.

A rángógörcsök addig folytak, amíg a jelképes égetés tartott a képernyőn. Aztán Hisst csak feküdt ott, mint egy rongykupac és katatóniás merevségben bámult a képernyőre.

A darab rövidesen véget ért. A fiút és a lányt egyaránt felakasztották, a testüket elnyelte a sír, a hatalmas szereplőgárda pedig szomorúan énekelte el azt a dalt, amit a lány utoljára énekelt. Aztán kórusban még egyszer elénekelték a Rabló-témát, de ezúttal mennyei hangok kíséretével. A mennyekből lenézett a közönségre Hightee arca, valamint szó szerint maga Jettero Heller arca! Madison utolsó beavatkozásáról senki sem tudott, kivéve a megvesztegetett technikust.

A stúdióban a közönség üdvrivalgásban és tapsviharban tört ki. Madison úgy gondolta: jobb, ha nem nézik tovább. Kikapcsolta a készüléket.

Lombar összeszedte magát valahogy és egy székbe roskadt.

– Most már láthatja, hogy mért aggódtam! – mondta Madison.

– Ez Heller! – mondta Lombar. – Heller bíztatta fel a nőt! Az egész Voltár tudja, hogy Jettero Heller a bátyja. Az az utolsó arckép sem kellett volna, hogy ezt mindenkivel tudassák! Ez összeesküvés az életem ellen! Elrendelem egy halálosztagnak, hogy dúlják fel a házát és azon nyomban lőjék le a nőt!

Madison így szólt:

– Lombar! Minden híres alaknak képesnek kell lennie elviselni, ha kinevetik! Ez a játék egyik szabálya: tedd nevetségessé a hatalmasságot! De nyugodjon meg: ezzel épp a mi kezünkre játszottak! Örülök, hogy maga is látta ezt! Most törlesztheti az adósságát a nő felé és elérheti, hogy előbújjon Heller. Csak annyit kell csinálnia, hogy aláírja ezt a parancsot.

Lombar megnézte. Az eddig rajta uralkodó sokkot bősz tekintet váltotta fel:

– Ez briliáns! – kiáltott föl, majd aláírta és lepecsételte a papírt.

Madison elvette és megnézte, hogy minden rendben van-e. Ez állt rajta:

 

TARTÓZTASSÁK LE HIGHTEE HELLERT ÉS TARTSÁK FOGVA. AZTÁN KÖSSENEK ALKUT A TESTVÉRÉVEL ÉS VEGYÉK RÁ, HOGY JÖJJÖN IDE. MAJD ÖLJÉK MEG MINDKETTŐT.

LOMBAR HISST

 

– Gondoskodjon arról, hogy ezt hajtsák végre! – mondta Lombar vérszomjasan acsarogva. – Soha életemben nem sértettek meg ennyire!

– Tudtam, hogy maga erre is talál megoldást! – mondta Madison. – A részletekkel nem is kell foglalkoznia! A többit bízza rám!

J. Walter Madidióta arra készült, hogy véghezvigye a kor legnagyobb propaganda-dobását!

4. fejezet

Hightee Heller letartóztatása az utcán történt, a televízió hatalmas kupolastúdiója előtt.

Azt mondták neki, hogy misteni rajongók és elöljárók egy csoportja szeretné átadni neki a bolygó szimbolikus virágát. Tényleg volt ott néhány elöljáró, de nem a Mistenről. Egy halálosztag emberei voltak azok civil ruhában.

Madison a kupolából kiálló párkányon helyezte el a saját kamerás stábját: három emelet magasságban volt és az egész színhelyet belátták. Lent volt egy másik stáb is, amit a televízió vezetője küldött ki. Volt ott még több riporter és fotós is különféle újságoktól. Az utca pont olyan volt, mint a Mulatónegyed tipikus utcái. Boltok szegélyezték, amelyek ajándéktárgyakat és szép ruhákat árusítottak. A dóm főbejárata még ezekhez képest is nagyon kirívó volt, mivel az előtte lévő járda aranyszínű volt. Itt állt a küldöttség.

Hightee Heller kijött az épületből. Fehér ruha és arany kesztyű volt rajta. Az ilyen ajándékozás nagyon gyakori: egyszerűen le szokott menni, átveszi, amit kap, mosolyog, kezet fog, megköszöni nekik, majd visszamegy. Ez afféle apró ceremónia volt, ami hetenként megtörtént. Általában a televízió néhány segédje ment vele, hogy elhozzák az ajándékot, díjat vagy amit kapott. Soha senkinek nem jutott eszébe, hogy biztonsági őrök vegyék körbe Hightee-t, mivel az egész pályafutása során soha senki nem merte az ujját sem a televízió sztárjára emelni nyilvánosan, sőt még csúnyán ránézni sem mertek.

Fel kellett volna keltenie a figyelmét annak, hogy a küldöttség milyen csendes. Általában az ilyen csoportok nagyobb létszámúak voltak és megtapsolták, amikor megjelent. Ezek csak ott álltak! Az elöl álló férfi csokrot tartott a kezében. A nő három lépésnyire lehetett attól, aki a vezetőnek látszott. Merev mozdulattal kinyújtotta felé a csokrot. A nő közelebb lépett és kinyújtotta érte a kezét.

A férfi leejtette a virágot a járdára.

Arra használta, hogy a kezében lévő lézerfegyvert álcázza.

Füttyszó harsant.

Egyszerre kétszáz férfi lépett elő a különféle boltokból. Fekete egyenruha volt rajtuk és fegyver volt náluk. Az utcát hirtelen elözönlötték ezek a katonák.

A küldöttség mögül előlépett egy férfi, eközben ledobta a köpenyét, hogy látsszon: ő a halálosztag ezredese.

Hightee megfordult, hogy visszameneküljön az épületbe.

A halálosztag két katonája elállta az útját. A nő visszafordult a „küldöttség” felé.

Az ezredes bakancsa rátaposott a lehullott virágra.

– Hightee Heller! Letartóztatom magát Lombar Hisst nevében!

A két segéd megpróbált odaszaladni, hogy megvédje Hightee-t.

Két színész (akiket Madison állított oda az Apparátus egyenruhájában éppen ebből a célból) vért tartalmazó tasakot csapott a nőt védelmezők arcába. Teljesen úgy nézett ki, mintha megölték volna őket. Elestek.

A „küldöttség” egy tagja felemelt egy fekete zsákot és ráhúzta Hightee-re.

A halálosztag négy katonája megragadta a nőt, mintha csak holmi csomag volna, és betuszkolták egy csapat-szállító kocsiba.

A halálosztag kétszáz katonája elverte az utcán döbbenten álló embereket, aztán a járműveikhez szaladtak.

A felszálló kocsik dübörgését követően az utca kiürült, eltekintve a járdán fekvő járókelőktől.

Az emberek elkezdtek kiszaladni az épületből és a boltokból. Körülnéztek, rettegve bámulták az eget. Egy nő sikítozni kezdett.

Madison utasította az operatőrt, hogy az utolsó képpel a széttaposott csokrot mutassa. Úgy nézett ki, mintha véreztek volna az eltiport virágok.

Madison vigyorgott. Az adásokat megszakítva az egészet élőben közvetítették a televízió minden csatornáján.

Egy órán belül az utcákon volt a hír:

HIGHTEE-T LETARTÓZTATTA HISST

 

Madison mindent beütemezett. A későbbi újságok megírják, hogy a nő holléte ismeretlen. Még későbbiek megírják a lázadás kezdetét, holnap pedig ez lesz a főcím:

MILLIÁRDOK GYÁSZOLNAK

 

Madisonnak más dolga volt.

5. fejezet

Gris tárgyalása három napra háttérbe szorult. Ez alatt a három nap alatt Madison egy üzenetet sugárzott a Calabarra. Az üzenetet minden katonai hullámhosszon elküldték. Tudták, hogy ezeket figyelik a lázadók. Az üzenet így szólt, újra meg újra ismételve:

 

JETTERO HELLER! CSÜTÖRTÖK REGGEL A HÚGA, HIGHTEE HELLER A „HŐSÖK TERÉN” LESZ A VOLTÁRON, A KORMÁNYZATI NEGYEDBEN. HA MAGA NEM SZÁLL LE OTT ÉS NEM ADJA FEL MAGÁT, AKKOR A NŐT DÉLBEN LELÖVIK. LOMBAR HISST, AZ ÁLLAMSZÖVETSÉG DIKTÁTORA

 

Szerda este Madison kiszivárogtatta ezt az újságok számára. Csütörtök reggel már az egész Államszövetség tudott róla.

Parancsok pattogtak az Apparátus, a Rendőrség és a Hadsereg minden vonalán, hogy kézben tartsák és elfojtsák a forrongásokat.

A Hősök tere egy kerek magaslat. Kétszáz yard az átmérője. A puszta kövezeten kívül nincs ott semmi, mivel gyakran használták állami ünnepségekhez. Pontosan a közepén egy teljesen sima oldalú kerek oszlop áll, aminek körülbelül ötven láb a magassága és húsz láb a kerülete. Az alján három lépcsőfok veszi körbe. Csak a fölső lépcsőfok elülső oldalán van felirat: az áll rajta, hogy a Voltár hőseinek emelték. Madison nem véletlenül választotta ezt a helyet!

A térre nyolc sugárút vezet, amelyeken általában nagy a forgalom. Ezen a napon mindegyik sugárutat elzárta a tér felőli végen az Apparátus egy-egy tankja.

Kilenc órakor Hightee Hellert fehér ruhában az oszlophoz vitte a halálosztag egy szakasza. Ezúttal nem volt rajta kesztyű és a ruhája vállát is leszakították. Az aranyszínű haja rendezetlen volt, de még így is úgy nézett ki, mint egy glória.

Nyugodt szemmel nézte az Apparátus tábornokát, aki piros egyenruhában irányította a szakaszt.

Közel állt hozzájuk az egyik kamerás stáb a több stáb közül, amelyek a helyszínen tartózkodtak. Hightee látta, hogy felé irányul a mikrofon.

– Jettero! – kiáltotta hirtelen. – Ha hallasz, ne gyere ide! Meg akarnak ölni!

A tábornok kissé elkésve avatkozott közbe. Jókora mancsával befogta Hightee száját. Intésére a szakaszából hárman elzavarták a kamerás stábot. Madison azonban (aki a tér szélén egy tankban rejtőzött) látta, hogy a többi stáb felvételt készít róluk. Mindent élőben közvetítettek az egész Államszövetségben.

A halálosztag hozott egy láncot. Húsz láb hosszú volt és nagy láncszemek alkották. Az egyik végét rábilincselték Hightee bal csuklójára. A láncot körbevitték az oszlop körül és a másik végét Hightee jobb csuklójára rögzítették. Ellenőrizték, hogy jó erős-e. Így a nőt háttal odaláncolták az oszlophoz.

A szakasz hátrébb húzódott.

A sugárutak végén álló nyolc tank nehézfegyverei mind Hightee-re irányultak.

Madison az orra alatt somolygott. Micsoda drámai kép! A szépség odaláncolva egy oszlophoz! Hatalmas, üres, kövezett tér. Nyolc halálos ágyúcső veszi körbe a helyet, felkészülve a pusztításra.

Aztán kezdtek kissé rosszra fordulni a dolgok. Valószínűleg a tömegek (amelyek az útlezárások ellenére bementek a sugárutakra) nem fogták fel a helyzet komolyságát. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie: túlságosan rémisztő volt. Ám amikor az Apparátus tábornoka hozzá mert érni Hightee-hez, hogy elhallgattassa, akkor egyre hangosabb lett a zsivaj és morgolódás.

Úgy százezer ember lehetett a sugárutakon. Az Apparátusnak csak két- vagy háromezer főnyi katonája alkotott barikádot, hogy lezárja az utakat.

A barikádok feldőltek, az Apparátus fegyverei eldördültek.

A tömegből rakéták repültek elő.

Az Apparátus katonái rájuk támadtak.

A rendőrség tüntetően távol maradt. Az Apparátus nagyon keveset tudott a tömegek kezeléséről.

Húsz percig folyt a kézitusa. A tömegnek három sugárúton sikerült áttörnie a barikádokat. Az utak tér felőli végén álló tankoknak hátrafordult a tornya és tüzelni kezdett. A sugárutak ekkor már tele voltak megdöbbent és vérző emberekkel; civilekkel és az Apparátus embereivel egyaránt.

Megérkezett az Apparátus két felmentő ezrede és az utcák távolabbi végén elkezdték rabszállítókba tuszkolni az embereket.

Csak tíz óra húszkor sikerült helyreállítani valamennyire a rendet. Ez sem tartott sokáig, mivel a város többi részéből is megindultak az emberek és három további ezred kellett ahhoz, hogy minden irányban egy mérföld távolságban tartani tudják a barikádokat. Madison egy fél mérföldre lévő nagy toronyórán tartotta a szemét. Azt feltételezte, hogy Heller az utolsó pillanatig várni fog – legalábbis ezt remélte. Attól egyáltalán nem tartott, hogy Heller nem jön el. Ezzel tönkretenné a terveit!

Az üresen hagyott terület (ami száz yard sugarú volt az oszloptól, ahová Hightee-t odaláncolták) elég volt ahhoz, hogy egy Hellerhez hasonló észjárású ember csapatokat dobjon le.

Madisonnak eszébe sem jutott, hogy a saját biztonságát is kockáztatja, mivel úgy gondolta, hogy Heller nem fog tüzérséget használni: azzal Hightee-t veszélyeztetné. Madison legnagyobb gondja az volt, hogyan kerüljön ő maga a kamerák elé. Ennek megfelelően szürke tiszti egyenruha volt rajta, az arcvonásait sminkkel változtatta meg és napszemüveggel takarta el.

Ha bármilyen esemény kezdődne, akkor egyszerűen belép a tank ajtaján.

A távoli toronyóra másodpercei lassan villogtak. Hátranézett a tankokra. Az ágyúcsövek, amelyek most már felszabadultak a tömeg megzabolázása alól, újra Hightee felé irányultak. A lánc túl erősen feszítette neki az oszlopnak. A hátrafeszített karjai miatt nagyon szenvedett. Megtépett ruhája félig lecsúszott a válláról. Mégis az ég felé nézett.

Aztán Madison is meghallotta.

Egyfajta robbanásszerű hang.

PONT FÖLÖTTÜK VOLT!

Madison fölnézett. Egy pillanatig semmit sem látott. Aztán meglátott egy homályos foltot, ami rettenetes sebességgel mozgott a magasban. Mi lehet ez? Valami furcsa versenyjármű?

A kilátását hirtelen eltakarta az elforduló ágyútorony. A tank az ég felé célzott.

Kiáltás tört fel a visszaszorított tömegből.

Csak Heller lehet az! De a hajó a magasban egyszerűen továbbment.

A nyolc tank egyszerre nyitott tüzet csattogó, dübörgő hanggal. A furcsa űrbéli versenykocsi már elment. Utánalőttek.

A lövéseik egyenesen keresztülmentek rajta!

Bizonyára valamiféle hologram, amit egy száguldó hajó tol maga előtt. Már majdnem eltűnt, aztán egy ágyú bizonyára megtalálta mögötte a hajót is.

HATALMAS ROBBANÁS LÁTSZOTT AZ ÉGEN!

Az egyik tank telibe találta!

A hajó szilánkjai feketén hullottak alá a kék égen.

A tömeg felüvöltött! Épp a szemük láttára lőtték le a hajót!

Madison odanézett a száz yardra lévő Hightee-re. A nő sírt.

A hajó maradványai a közelben hullottak le (nyilván egy raktárra, mert lángok csaptak az ég felé).

Madison a tankokat nézte. Érezte, hogy a remek propaganda-tervei mind füstbe mentek. Úgy gondolta, hogy már megölték Hellert. Sajnos nagyon rövidek lesznek a vezércikkek!

Aztán észrevette, hogy az egyik tank tisztje mutogat. Fölfelé nyújtogatta a karját.

A kék égből ezernyi apró tárgy ereszkedett lefelé. Az egész terület felett volt belőlük és egy mérföldes átmérőjű kört fedtek le.

Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek. Egy tank hirtelen tüzet nyitott és megpróbált lelőni közülük néhányat az égen.

Madison látta, hogy egy távoli felvillant közülük.

Aztán hirtelen az a benyomása támadt, hogy az egész világ elkékült. Minden fájdalmasan, kibírhatatlanul kéklett!

Elájult!

Csak azért tudta meg, hogy mi történt ezután, mert a kamerák tovább működtek.

Ez egy kék villanás volt. Sokezer szerkezetet kötöttek fel antigravitációs tartókra, amiket úgy állítottak be, hogy lassan ereszkedjenek lefelé. Bizonyára akkor dobták le őket, amikor a magasban átszállt fölöttük a gép, és úgy voltak beállítva, hogy a talaj fölött kétszáz és ezer láb közötti magasságban robbanjanak.

Egymérföldes körzetben szinte mindenki öntudatlan lett.

Aztán ezeket követte egy nagyobb bomba. Az oszlop fölött száz lábbal robbant.

Az egész területet elnyelte a sűrű köd.

Semmit nem lehetett látni.

Aztán egy űrhajó hajtóművének pulzáló hangja hallatszott. Az első hajó feltehetően egy robotrepülő volt. Hellernek haja szála sem görbült! Hallatszott, ahogy a hajó leszállt a ködben.

Aztán egy zsilipajtó reteszei kattantak.

Heller hangja. Nagyon gyengéden mondta:

– Ó, úgy sajnálom, hogy téged is el kellett kábítanom!

Röviddel ezután a reteszek újra kattantak, aztán felmorajlottak a hajtóművek.

Madison egy óra múlva tért magához.

A köd felszállt.

A téren nem volt semmi, csak egy kettészakadt lánc.

Hightee eltűnt.

Madison az üres oszlopot nézte.

Nem! Volt ott még valami: valami lelógott egy szögről.

Madison támolyogva botladozott oda. Talpra rángatta az egyik kamerás stábot. Odaküldte őket, hogy készítsenek felvételt az elszakadt láncról, aztán erről a furcsa tárgyról is a szögön.

Egy olcsó turistajegy volt ott. A feliratát átírták; így szólt:

JEGY A POKOL LEGSÖTÉTEBB BUGYRÁBA LOMBAR HISST SZÁMÁRA

Madison extázisban tört ki. Meglesz a főcíme:

A RABLÓ MEGMENTETTE A HÚGÁT

HIGHTEE MEGMENEKÜLT

JETTERO HELLER BOSSZÚT ESKÜDÖTT A VOLTÁR DIKTÁTORÁNAK

Madisonnak sikerült a terve: Hellert törvényen kívülivé tette, akit most már az egész Államszövetség minden egysége üldözhet.

És a Hősök terén történt események megindították az ügyfelét a halhatatlanság felé vezető úton.

6. fejezet

– El sem tudom képzelni, hogyan történt! – mondta a döbbent Lombar a Kormányzati negyedben lévő tömlöcirodájának biztonságában. – Heller még mindig szabadlábon van!

– Egyszerűen csak arról van szó: az emberek még mindig nem értették meg, hogy maga komolyan gondolja! – magyarázta Madison. – Nem a dolgukat teszik! Cserbenhagyták magát!

– Ez igaz! – mondta Hisst. – Túlságosan elnéző voltam! Túlságosan sokáig voltam toleráns a csőcselékkel, most meg az utcákon lázonganak!

– A dolgok odáig fajultak, hogy most már országos szükséghelyzet van! – mondta Madison. – Olyan emberek kellenek maga köré, akikben megbízhat!

– Megbízni valakiben?! – csodálkozott Lombar, mert ez teljesen új gondolat volt a számára.

– Beismerem, hogy nagyon kevés ilyen ember van, de kell kezdenünk valamit ezekkel a lázongásokkal, mielőtt folytathatnánk a dolgunkat! Mindjárt visszajövök!

Madison átment egy másik szobába. A Hadsereg néhány tisztje volt ott és nagyon letörtnek látszottak. Azért jöttek, hogy beszámoljanak a gondokról, amik felmerültek, miközben megpróbálták bezárni a Flottát a bázisaikra.

Madison így szólt egy idősebb ezredes felé:

– Ki a legnépszerűbb tábornok az egész hadseregben?

– Erre könnyű a válasz! – mondta az ezredes. – Ez Whip tábornok.

A többiek is bólogattak.

– Ő igazán nagyon népszerű a hadseregnél? – kérdezte Madison.

– Mindenki kedveli: katonák, tisztek! – mondta az ezredes.

– Megnyeri a csatákat, mert a katonái bíznak benne, hogy nem áldozza fel az életüket. Briliáns stratéga. Jelenleg odaát van a Hadsereg vezérkarának főhadiszállásán. Akarja megbeszélni vele ezt a Flottahelyzetet?

– Hívják ide most rögtön! – mondta Madison.

Húsz perc múlva megérkezett Whip tábornok. Kemény, öreg veterán volt, de kedvesen mosolygott. A magas homloka nagy észre engedett következtetni.

Madison kamerás stábja készített róla néhány felvételt. A két kísérője nagyon gondosan megmotozta.

Madison ezután bement és Lombarral váltott néhány szót. Odaintette az ajtóban álló Whip tábornokot, aki belépett.

– Tábornok! – mondta Lombar. – Van a Flottánál egy Jettero Heller nevű tiszt, aki forrongást szított a nép között. Jelenleg törvényen kívül áll. Azt akarom, hogy rohanja le!

A tábornok mosolygott:

– Ha maga Jettero Hellerről beszél, akkor szeretnék rámutatni, hogy ő királyi tiszt. Hallottam, hogy kiadtak ellene egy általános körözést, de a bíróságok egyszerűen nem fogadják el ezt. Ha ad nekem egy királyi parancsot, akkor meglátom, hogy mit tehetek.

Lombar rámeredt:

– Ezennel tudatom magával, hogy én vagyok Voltár diktátora. Heller minden valaha is létező státuszát eltöröltük! Azt parancsolom magának, hogy azonnal mozgósítsa az egész hadsereget és végezzenek ezzel a törvényen kívülivel!

Whip tábornok tetőtől talpig végigmérte Lombart. Aztán vállat vont és távozott.

– Nekem ez nem tetszik! – mondta Lombar Madisonnak.

– Legyen türelmes! Majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén! Csak annyit kell tennünk, hogy megvárjuk az egyik stábom riportját.

Két órával később Madison stábjából az egyik színész (aki a Hadsereg tisztjének öltözött) jelzett Madisonnak az ajtóból. Madison odament és váltottak néhány szót.

Madison visszajött Lombarhoz:

– Pontosan az történt, amire számítottam! Whip tábornok visszament a főhadiszállására és kinevette magát!

– MICSODA?!!! – ordított Lombar.

– Gyanítottam, hogy ez fog történni! – mondta Madison. – Most erődemonstrációra van szükség! Csak akkor fognak engedelmeskedni magának, ha megmutatja, hogy magával nem lehet packázni! Csak az után bízhat meg bennük. Kérem, írja alá ezt a parancsot!

Lombar odanézett. Ez állt benne:

WHIP TÁBORNOK MEGTAGADTA A PARANCSOT, HOGY ELFOGJA JETTERO HELLERT. HOZZÁK EL NEKEM WHIP TÁBORNOK FEJÉT!

Hisst úgy vigyorgott, mint egy kardfogú. Felkapta a tollát és aláírta. Le is pecsételte.

Madison elvette. Elment.

Madison kamerás stábja bejött Lombar irodájába és előkészültek. Lombar, aki izgatottan belemerült a Föld inváziós terveibe, alig vette észre őket: az utóbbi időben mindennapos dologgá váltak a kamerás felvételek. Sokkal jobban aggasztotta az, hogy a hígítás ellenére nagyon kevés kábítószerkészlete maradt.

Hirtelen feltárult az ajtó. Öt nemes hölgynek öltözött nő jött be (a modell lányok voltak azok) és letérdeltek Lombar elé. Sírtak.

Egyikük összecsuklott, de ketten két oldalról megtartották. Egy másik így szólt:

– Bocsásson meg neki! Ő Whip tábornok felesége. Azért jött, hogy kegyelemért könyörögjön, de sajnos elájult. Az ő nevében könyörgök: kérem, kérem, kérem, kímélje meg Whip tábornok életét!

A kamerák buzgón dolgoztak. A felvételeket olyan szögből készítették, hogy a nők arca ne látsszon, csak a hátuk. Az egész jeleneten a vörös egyenruhás Lombar Hisst bősz ábrázata uralkodott.

Az ajtónál hirtelen dulakodás tört ki. Két színész jött be a Hadsereg tiszti egyenruhájába öltözve. Közösen hoztak egy tálcát és a tálcán vérbe fagyva ott volt Whip tábornok feje.

A nők felsikoltottak és ájultan omlottak össze.

A két tiszt letérdelt.

– Uram! – mondta az egyik.

– Teljesítettük a parancsát! Whip tábornokot kivégezték, mert nem teljesítette a parancsát, hogy kézre kerítse Hellert. Itt van Whip tábornok feje!

Lombar ádáz tekintettel nézett rájuk:

– Ebből majd megtanulja, hogy az én szavam szent! Vigyék innen ezt a dögöt és ezeket a ringyókat!

Az egész jelenetről felvétel készült. Aztán kiürült a szoba. Újra Madison jött be.

Madison kitöltötte a Nagy Tanács egy újabb üres parancsát és megint csak előkészítette Hisst számára aláírásra.

– Azt hiszem – mondta Madison –, ha meglátják ezt a televízióban, akkor egyetlen tiszt sem marad, aki ne engedelmeskedne magának! Kérem, írja alá ezt!

Hisst elolvasta. Így szólt:

A HADSEREG ÉS A FLOTTA MINDEN TISZTJÉNEK:

AZONNAL KEZDJÉK MEG A MEGRÖGZÖTT TÖRVÉNYEN KÍVÜLI JETTERO HELLER KÉZRE KERÍTÉSÉT!

Cirkalmas betűkkel írta alá.

Madison bazsalygott! Most aztán jöhet az embervadászat, amit megálmodott!

Majd szétfeszítette az öröm.

MICSODA FŐCÍMEK!