NYOLCVANADIK RÉSZ

1. fejezet

Madison a „pszichoterápia” ügyét intézte.

A belvárosi épületben a nyolcvanadik emeleti előadóterem végén lévő fal túloldalán állt egy kémlelőnyílásnál. Fülig ért a szája. Ennek működnie kell, és ha ez megvan, akkor meglesz a tárgyalás is! Aztán Gris tárgyalásával Heller is meglesz!

Az újságokban a vezércikkek nagyon sokféleképpen reagáltak Lombar beszédére. Egyikük sem döbbent meg annyira, mint Madison saját személyzete. A visszatérésekor azt kérdezték a riporterek és a többiek a személyzetből:

– Csináltunk egy diktátort?! Szuper! Mi sem egyszerűbb annál! De mi az a diktátor, főnök?

Némelyik újságnak az volt a véleménye, hogy a diktátor az, aki diktafonra beszél. Mások azt mondták (mivel a szót közvetlen szószerinti értelemben fordították le voltárira), hogy ez egy rámenősebb szóvivőfajta és természetes következménye a korábbi titulusnak. A többség azonban úgy vélte, hogy Lombar még több dologra terjesztette ki a hatalmát. És ha nem látták volna a képernyőjükön a Nagy Tanács parancsát, akkor azt feltételezték volna, hogy Lombar valamiféle államcsínyen mesterkedik. Egyikben sem voltak igazán biztosak. Ám egyik újság sem mulasztotta leírni a lényeget: az Apparátus hirtelen az állam legfőbb fegyveres ereje lett.

Az Apparátus is észrevette ezt. A tisztjeik (akik néhány kivétellel mind börtöntöltelékek voltak) arról viccelődtek egymással, hogy mennyire „szeplőtelen a hírnevük” és mennyire „becsületesek”. Kezdték megjátszani az ártatlant. Az Apparátus tisztjei eddig sohasem mertek bemenni a jobb hotelekbe, éttermekbe és klubokba. Ám váratlanul az az ötletük támadt, hogy ilyen helyeken bukkantak fel, hogy halálra rémisszék a pincéreket és a vezetőket. Az Apparátus katonái azzal kezdtek szórakozni, hogy többen egymásba karoltak és úgy sétáltak végig az utcákon, hogy mindenki mást leszorítottak a járdákról. Mivel nem kaptak fizetést, vagy csak nagyon kevés fizetést kaptak, kezdtek rákapni néhány más módra, hogy mégis fizetéshez jussanak.

Madison azonban szemet hunyt mindezek felett. Őt egy nagyobb játszma kötötte le: Heller. Minden tekintetben a propagandát használta, hogy ezt megvalósítsa. Halálosan!

Ez a „pszichoterápia” akció azzal kezdődött, hogy felfedezett egy levelezőlapot Gris dossziéjában. Ez állt rajta:

 

SOLTAN GRIS!

HAHÓ, AKÁRHOL IS VAGY!

A baba pont időben született és gyönyörű.

Fiú.

Nem szeretném, hogy be kelljen menni a főnöködhöz kiverni a balhét. Sokkal egyszerűbb lenne ágyba bújni veled. Szóval mikor jársz erre, hogy megtedd a kötelességed és feleségül vegyél?

Pratia.

 

UI.: A felettes tisztnek: akármikor eljöhetsz és meglátogathatsz ezzel kapcsolatban, amikor csak tetszik. Remélem jóképű vagy. Most már én is újra nagyon csinos vagyok, mert nincs nagy hasam. És bármit megbeszélhetünk! Mit szeretnél reggelire? Engem a Minx birtokon találsz meg, a Módosch dombon.

UUI: Itt a legpuhább az ágy és a legszupibb az úszómedence, és van kerti lak is ággyal. Cupp! Cupp!

 

Madison ekkorra már sokkal jobban kiismerte magát az útvesztőkben annál, hogy beledugja a jóképű fejét ebbe a kelepcébe. Így hát elküldte a rendezőt és az egyik modell lányt társaságbeli embereknek beöltözve, valamint egy színészt Gris „felettes tisztjeként”.

Az előadóteremben a „club” száz hölgye gyűlt össze és lélegzet-visszafojtva várakoztak. Madison mosolya egyre szélesebb lett, miközben a kémlelőnyíláson keresztül kukucskált, ahonnan mindannyiukat láthatta. Habár sokuk középkorú volt, teljes szépségükben virágoztak. Visszakaptak valamennyit az elvesztett fiatalságukból és életükből. A marihuána ködén keresztül és a szex alapján megítélve kimondottan vonzónak tűntek.

Crobe állt ki eléjük! Ezúttal eldugták előle az LSD-t és megígérték, hogy többet kap, ha majd végeztek. Így hát jól viselkedett. Az apró fülhallgató ezúttal is a fülében volt és csak annyi volt a dolga, hogy ismételje meg a szöveget, amit beolvastak neki.

– Pompázatos Hölgyeim! Divatos Hölgyeim! Csillogó szemű és visszatért ifjúságú hölgyeim! – kezdte Crobe, és ezt nagyon kedvezően fogadták, habár nagyon közönyös hangon mondta el. – Tudom, hogy mennyire aggasztotta önöket, hogy az állam vonakodik bíróság elé állítani ezt a holdkóros, elmebeteg Grist. Ahogy azt minden bizonnyal olvasták vagy látták a televízióban, Lombar Hisst, Voltár diktátora megígérte, hogy pszichoterápiát fognak megkísérelni Gris esetében. A legsúlyosabb veszély az, hölgyeim, hogy Grist teljesen elmebetegen rászabadítják a népre; hogy továbbra is kedvére gyilkolászhasson, gyújtogathasson és őrjönghessen a gyámoltalan népesség között. Az alulinformált Hisst közvetlenül nekem adott utasítást, hogy próbáljam megoldani a helyzetet a pszichoterápia segítségével. Ezzel indokolta: ha épelméjűvé tudom tenni ezt a tomboló őrültet, akkor biztonságosan szabadlábra helyezhetjük. Én tartózkodó voltam. Megpróbáltam rámutatni, hogy ez a bűnöző, holdkóros Gris még a freudi besoroláson is kívül esik. Önök közül a legtöbben hallották azt az előadást, amikor ezzel foglalkoztam, folytasd, folytasd! Azt mondtam Hisstnek: „A siker esélye olyan kicsi, hogy számítgatni sem érdemes.” Azt a parancsot adta, hogy mindenképpen végezzem el. Aztán azt is elmondtam neki, hogy bárki, aki vállalja, hogy elvégzi a kezelést, könnyen maga is belehalhat. De ő így válaszolt: „Mit számít egy nővel több vagy kevesebb! Keressen egy önkéntest és csináltassa meg vele!”

– A piszok! – suttogtak mindenfelé a teremben.

– Na most, amint azt tudják, amint azt tudják, amint azt tudják, hagyd már abba az ismételgetést! Freud szerint mindennek a szex az alapja. Ha egy bűnözőnél életre lehet kelteni az igazi szexuális alapokat, akkor megjavul és normálissá válik. Ezt tudományos tények bizonyítják éppen úgy, mint az egész pszichiátriát.

Tehát azzal próbálkozunk, hogy némi fényt hozunk Gris életébe azt remélve, hogy ettől megjavul. Visszahozzuk őt az épelméjűségbe és többé nem fog fenyegetést jelenteni a társadalmunk ellen.

A nők bólogattak.

– Mindazonáltal – kiáltott Crobe –, ahogy ezt el is mondtam Hisstnek, a kísérletnek, habár nagyon nemes döntés, mégis van két hátulütője: 1. Annak az esélye, hogy ez működik olyasvalaki esetében, aki teljesen kilóg a besorolási skáláról, szinte teljesen egyenértékű a nullával, emellett 2. szinte bizonyos halált jelent az önkéntes számára. Kiabálj! Mi mégis találtunk egy igazi önkéntest. – Crobe csak ott állt, mivel nem szóltak semmit a fülhallgatójába. Egy kisegítő bevezette az önkéntest.

Tayl özvegye volt az.

A legvakítóbb fehér ruhába volt felöltözve, szűziesnek tűnt. A fejét előre billentette, így az egyenesre fésült haja eltakarta az arcát. Összekulcsolta a kezeit maga előtt. Azt az utasítást kapta, hogy legyen tökéletes, hogy nézzen ki úgy, mint egy szűz, akit egy primitív áldozati oltár elé vezetnek. Lesütött szemekkel állt meg előttük.

– Ez a nő – magyarázta Crobe – a legtisztább hazafiasság szellemétől vezéreltetve hajlandó az életét kockáztatni ezzel az emberpróbáló feladattal. Ámulattal tekintek az elkötelezettségére és rettenthetetlenségére, amivel az államot és az embereket szolgáltatja … szolgálja. Kérem, ünnepeljék hangos tapssal: Pratia Tayl!

Az összesereglett nők csak bámultak. Áhítattal néztek rá. Aztán néhányan sírni kezdtek.

– Ezennel kinevezek egy bizottságot – mondta Crobe – Lady Stuffy elnöklete alatt, hogy Lord Turn elé járuljanak és ragaszkodjanak ahhoz, hogy engedélyezze a Királyi Börtönben Grisnek és ennek a nőnek a házasságát és nászéjszakáját. A közönség tátott szájjal figyelt.

Madison vigyorgott.

2. fejezet

Másnap reggel a nagyon zavart Lord Turn az irodájában találkozott a hölgyek bizottságával. Soha ezelőtt nem történt vele ilyesmi, sőt még a sajtó sem zaklatta eddig egész életében, így már kezdett megszeppenni. Már a saját családja sem szólt hozzá az utóbbi időben. És az elszánt nőknek ez a tömege, akiket maga előtt látott, többségében jó kapcsolatban volt a családjával.

– De kérem Lady Arthrite! – háborgott. – Ehhez fogható sem történt ezelőtt! Házasság az én börtönömben?! Hallatlan!

Lady Stuffy szikrázó szemmel meredt rá.

– Lord Turn, mi már tárgyaltunk jogi szakértőkkel. A családi jogászunk azt mondta, hogy semmilyen rendelkezés nem szól ellene! Ezúttal ön nem takarózhat a törvénnyel! Minden kifogása csakis személyes indíttatású lehet!

Lord Turn rágódott ezen egy darabig. Szó szerint ismerte a törvényeket és tudta, hogy a nő igazat mond. Egyszeriben túlságosan személyes ügyévé vált a dolog. Aztán talált egy kifogást:

– A házasság olyasmi, amibe a férfinak is bele kell egyeznie. Nagyon kétlem, hogy Soltan Gris meg akarna nősülni!

– Őt kell megkérdezni és mi is hallani akarjuk, ha ez a helyzet!

– Lord Turn a mennyezetre emelte a szemét. Ott fönn semmilyen előírás nem volt, amit elolvashatott volna. Újra visszafordult Lady Stuffy felé:

– Legyen úgy! Menjünk és kérdezzük meg Grist.

Köztudomású, hogy az Apparátus egy hírszerző szolgálat és megvannak az eszközei ahhoz, hogy hozzájusson az információkhoz. Madison (ezúttal egy börtönőr felesége révén) már megtudta, hogy Soltan Gris befejezte a vallomása írását.

Tény, hogy Gris az eltelt időszakban felszedett egy kis súlyfelesleget, mivel nem mozgott eleget, viszont rendszeresen étkezett. Ekkor éppen a toronycellájában ücsörgött és azon töprengett, hogy mihez kezdjen az idejével.

Elkészítette a terjedelmes vallomását, ezt követően néhány napon át aggódott egy kissé, mert azt hitte, hogy máris ki fogják végezni. Egy idő után rájött, hogy a bíróknak hosszú ideig tart a dolgok elolvasása és talán van még néhány lélegzetvételnyi ideje az életből.

Nem kellett sokszor ismételgetni neki azt a parancsot, hogy maradjon távol az ablakoktól: a zsigereiben érezte, hogy Lombar Hisst hegyeket is megmozgatna, hogy elcsíphesse öt. Hallotta, hogy valami tömeg időnként kiáltozott valamit a börtön előtt, de nem mert odamenni az ablakhoz, hogy kinézzen, azt pedig nem értette, hogy mit mondanak: túlságosan távol voltak. Semmilyen információ nem jutott el hozzá. Egyáltalán semmit nem tudott az ellene folyó sajtókampányról.

Mindezek miatt kissé meglepődött, amikor hallotta a torony lépcsőin feljövő lépteket és a beszélgetés zsivaját. Női hangok? Milyen különös!

Egy darabig csörömpöltek az ajtónyitó kártyák, aztán megnyikordult a vasajtó.

Bejött egy őr és fegyvert szegezett rá.

A szoba egyszeriben megtelt nőkkel.

Gris azon nyomban összezavarodott.

Egyiküket sem ismerte fel.

Kimondottan ellenségesen nézték őt!

Úrrá lett rajta a pánik és nem volt hová futnia.

Egy nagyon karcsú és kámzsás valaki közeledett felé. Nagyon közel ment hozzá.

Érezte, hogy egy cédulát nyom a kezébe.

Szinte hisztérikusan pillantott le a cédulára. Ez állt rajta:

 

„Ha nem mondasz igent, akkor elárulom nekik a kisbabát és ízekre fognak szaggatni!”

 

Ezután az előtte álló alak felemelte az egyik kezét, megfogta a kámzsája tetejét és lehúzta.

Gris halálra vált a sokktól.

PRATIA TAYL ÁLLT ELŐTTE!

– Az állam érdekében – mondta a nő a jól begyakorolt sorokat – önként jelentkeztem, hogy összeházasodjak veled!

A többiek elől eltakart mozdulattal a cédulára mutatott.

Gris az ájulás szélén állt. Meg sem tudott szólalni.

Lord Turn a csoport mögül morgott rá:

– Válaszoljon neki! Hangosan beszéljen, hogy mehessünk a dolgunkra!

– Igent mondj! – sziszegte Tayl özvegye.

Gris a nő összeszűkült, elszánt szemére pillantott. Odakapta a tekintetét a többi nő ellenséges arca felé.

Hirtelen felötlött benne, hogy ezzel még egy kis haladékot nyerhet az élethez. Későbbre halaszthatja a kivégzését, ha egyszerűen egy távoli időpontot tűz ki a házasságra, mondjuk egy hónap múlva.

– Igen! – kiáltotta.

Lord Turn elképedt.

A nők arcán egyszeriben elégedettség jelent meg.

– Jól van! – mondta Tayl özvegye. – Még ma délután összeházasodunk, készülj fel!

Gris ki akarta nyitni a száját, hogy megszólaljon.

A cella máris üres volt és nagy csattanással zárult be az ajtó.

3. fejezet

Madison természetesen már rég előkészítette a vezércikkeket. Délre az újságok már mind az utcákon voltak ilyesféle főcímekkel:

MENYASSZONY-ÁLDOZAT GRIS MEGJAVÍTÁSÁRA

Természetesen leközölték Crobe nyilatkozatát arról, hogy ez szinte teljesen lehetetlen fegyvertény volna. Közölte, hogy semmilyen sikert nem garantálhat, mivel Gris „túl későn fordult hozzá” – a Földön ez volt a pszichiáterek szokványos kifogása.

Ami azonban a legjobban felkeltette a nyilvánosság figyelmét (hiszen Madison tudta, hogy ez fog bekövetkezni), az a gyönyörű nő végzetes sorsának esélye volt. Sok ezer ember kezdett összegyűlni a Királyi Börtön alatti lejtőkön. Sokan sírtak; volt, aki feladta a reményt, és mindenki úgy vélte, hogy ez kegyetlenség. Emellett mindenki egyetértett abban, hogy Pratia Tayl szívének nemessége túltesz minden képzeleten.

Madisonnak még csak nem is kellett a saját kamerás stábját kiküldenie. A televízió felvette a delegáció megérkezését, majd a távozását is, és újra itt volt most is a délutáni napfényben: élőben közvetítették az összeverődött hatalmas tömeget, közeli arcképeket és véleményeket bemutatva. Szinte semmit nem kellett mondania a televízió vezetőjének, hogy mit hogyan csináljon.

Madisonnak volt egy másik feladata is. Az Apparátus által biztosított okiratok segítségével és a vezérkari tisztek egyenruháját felöltve a „vőlegény barátja” szerepet készült eljátszani, akire szükség van a szertartás során.

Az őrök átkutatták, hogy van-e nála fegyver vagy méreg, valamint megígérték neki, hogy rászegezett fegyverrel fogják figyelni egy álcázott lyukon keresztül, felkészülve arra az esetre, ha akár csak int is egyet Grisnek. Utána beengedték.

Gris magába roskadva feküdt a priccsén. Alaposan elügyetlenkedte az egy hónap kialkudozását. Úgy gondolta: ezt a házasságot a Tayl özveggyel már csak az enyhíti, hogy egyébként sem fog túl sokáig élni.

A priccs valójában egy beugró volt a kőfalban. Amikor volt rajta matrac, akkor fej magasságban volt tőle a beugró teteje.

Látta, hogy beengednek hozzá egy vezérkari tisztet. Ez nem feltétlenül jelenti az Apparátust. Arra számított, hogy küldtek valakit, aki segít neki előkészülni. Az illetőnél tényleg volt valami doboz. Azt is látta, hogy a cella kémlelőnyílásán keresztül egy puska csöve kandikált befelé. Így hát tovább feküdt és figyelt.

Aztán egyszeriben leesett nála a tantusz.

Megrettenve pattant fel.

Beverte a fejét.

Ez nem ütötte ki teljesen, csak erősen forgott vele a világ. Azt hitte, hogy New York City-ben van a Mess Street 42-ben. Nem: bizonyára a Golden Sunset jachton van!

Madison? Igen MADISON az!

– Jaj ne! – kiáltotta Gris. – Ne, ne, ne!

Madison fogott egy stokit és leült a priccs mellé.

– Nos, Smith – mondta angolul –, akarom mondani: Gris. Kimondottan gyűlölöm, ha Mr. Bury társát bajban kell látnom. Egy pillanatig se aggódjon: azért vagyok itt, hogy segítsek magának.

Gris rettegni kezdett:

– Ó, kérlek drága istenek, nehogy engem propagáljon Madison!

– Persze, hogy nem! – felelte Madison. – Én a maga barátja vagyok! Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy épen és egészségesen kijuttassam innen.

– Jaj, ne, ne! Kérem Madison, ne segítsen!

– Micsoda butaság, Gris! Erre valók a barátok! Na, figyeljen ide! Az egészet meg fogja úszni szárazon.

– Ezt úgy érti… úgy érti, hogy van esélyem, hogy megússzam?

– Több is, mint esély, Smith! Sok ember éjjel-nappal azon dolgozik, hogy magát ne végezzék ki. A maga barátai épp az ellenkezőjét akarják.

– Vannak barátaim?

– Persze! Hogyne lennének!? Magának fogalma sincs, hogy már eddig is milyen sok mindent tettünk magáért! El fogjuk intézni, hogy magát tárgyalás elé állítsák.

– MICSODA?

– Pontosan! Sőt, nem csak tárgyalás, hanem igazságos tárgyalás lesz! Remélem, nem feltételezi, hogy Tayl özvegye szeretne kettős özvegy lenni, igaz?! Persze, hogy nem! Tonnaszámra van pénze és a legjobb ügyvédeket fogja felbérelni! Biztosíthatom, hogy nagyon hosszú és nagyon érdekes élet áll még maga előtt!

– Madison, az anyja szerelmére kérem: ne kínozzon! Nekem már nincs esélyem! Maga valami szörnyűségre készül, tudom!

– Ejnye, Smith! Ezt el sem hiszem! Nem maga az ügyfelem: még mindig a Heller ügyön dolgozunk.

– Tényleg?

– Természetesen! Maga meg én még mindig a régi csapatba tartozunk: Smith és Madison. Ugyanúgy, mint mindig! De valószínűleg nem áll a rendelkezésemre az egész nap, hogy magával beszélgessek, úgyhogy jobb, ha idefigyel arra, amit most mondok. Amikor feláll a vádlottak padjára, azt akarom, hogy Hellert hibáztassa az összes baj kizárólagos okaként.

– De hát ez az igazság! – hördült fel Gris. – Ő az oka!

– Kiváló! Tudtam, hogy egyet fog érteni! Szóval, amikor a tárgyalás elé állítják…

– Nem lesz tárgyalásom! Egyszerűen csak kivégeznek, és ha netán ki is mehetek ebből a börtönből, akkor Lombar Hisst kinyírat, amint kiteszem a lábam a kapun!

– Felejtse el! Én vagyok Lombar jobb keze, vagy ő az enyém, már el is felejtettem, hogy melyik. Szóval, ha tárgyalás elé visszük magát, akkor tegye azt, amit mondtam. Világos?

– Azt akarja, hogy csakis Hellert hibáztassam?

– Így van!

– Minden és bármely bűnért, ami csak eszembe jut?

– Így van!

Gris kezdett magához térni! Kezdett valami fény derengeni az alagút végén.

– Rá fognak jönni, hogy ő állt minden mögött.

– Így van!

– Megcsinálom!

– Jól van! Most pedig elő kell készülnie az esküvőjéhez.

Madisonnak nagy akaraterővel kellett elnyomnia, hogy a mosolya ne szélesedjen diadalittas vigyorrá. Gris még csak nem is feltételezte, hogy az igazi terv milyen határtalanul ördögi.

4. fejezet

Az esküvőt aznap késő délután rendezték a börtönben.

Lord Turn nem engedélyezte a kamerás stábok belépését, így meg kellett elégedniük azzal, amit a kapukon kívülről fel tudtak venni.

A késő délutáni napfényben a zord, öreg erőd csak sötét sziluettnek látszott és szinte ránehezedett a sok-sok ezer emberre, akik ellepték a lejtőket. Papok jártak-keltek közöttük és arra buzdították őket, hogy imádkozzanak. A tömeg pedig (fiatalok és idősek vegyesen) ült vagy térdelt és zsivaj vette körül őket.

Amikor a kapunál megjelent az eskető pap, a vőlegény barátja és a menyasszony barátja, akkor a pap felemelt kezével jelezte, hogy megtörtént a házasságkötés. A sok ezernyi ember sóhaja végigsöpört a dombon, mint egy fuvallat.

Minden szem a legmagasabb toronyra irányult, mivel tudták, hogy az áldozati menyasszony és a gyűlölt Gris immár kettesben maradt ott. Senki sem ment el a tömegből. Tudták, hogy éjfélkor a feleség elmegy a börtönből. Őérte imádkoztak. Ugyan működik-e a terápia? Ugyan láthatják-e még egyszer élve?

Lenyugodott a nap, fölkelt a Niko hold: kísérteties fényben fürdött tőle az ősi erődítmény. Zöldes árnyakat festett a lejtőn fölfelé tekintő arcokra.

A tömeg tudott arról, hogy egy mentőkocsi várakozik a kapuk előtt és készen állnak az egészségügyiek. Ahogy a televízió bemondója elmondta, amikor a kamera őhozzá ért: a mentő azért volt ott, hogy megragadjanak minden lehetőséget a menyasszony megmentésére és életben tartására, bármi történjen is vele.

Ám ami a börtönön kívül történt és ami a börtönön belül történt, az két különböző dolog volt.

A szertartás közben Gris kővé meredten állt. A csillogó szemű Pratia Tayl ellenben egyfolytában csacsogott, mint egy kilazult fogaskerék. Amikor távozott a két tanú-barát és a pap, még az sem bátortalanította el, hogy a lőrésnél ott maradt egy őr beavatkozásra készen.

Pratia korábban magával hozott egy kosarat, benne az esküvői lakomával, ami kibírta a szőrszálhasogató ellenőrzést és vizsgálatokat is. Aranyos énekesmadárhoz hasonló mozdulatokkal szökdécselve terítette meg az asztalt csillogó terítővel és rakta ki az ennivalókat. Apró falatokat dobott Gris szájába (mivel kevés volt az idejük) még mielőtt hivatalosan leültek volna a vacsorához. Némelyik falat leesett, mert Gris túlságosan bénult volt ahhoz is, hogy kinyissa a száját.

– Majd meglátod – csacsogta Pratia –, nagyon jó lesz! Többé nem kell dolgoznod, mert kilépsz az Apparátusból. Neked csak annyi dolgod lesz, hogy egyszerűen fekszel az ágyon és én így odadobom neked az ennivalót. A legnagyobb erőfeszítésed is csak abból fog állni, hogy csak alszol és (bííípelsz). Hát nem csodálatos!? Egyél még egy bogyót!

Gris teljesen valószerűtlennek érzett mindent. Hónapokon át békében élt ebben a toronyban, csak egy hangdiktaíró és az anyagai voltak a társaságában. Időnként a szomszédos cella lakója kapirgálta a falat. Néha-néha egy madár ült az ablakpárkányra és csiripelt, majd elszállt. Ez a nagy felfordulás elviselhetetlen lármának tűnt a számára. Ezen kívül kintről egyre erősödő morajt is hallott, aminek nem tudta az okát, mivel még mindig érvényben volt a parancs, hogy ne menjen az ablak közelébe.

A szex távolról sem vonzotta ezekben a napokban. Mióta Prahd módosította a testfelépítését, a nők állandóan csak bajt okoztak neki. Ráadásul ez a házasság semennyivel sem hosszabbította meg az életét. Tényleg nem hitte el, hogy lesz tárgyalása. Már az egész életét bevallotta. A legjobb, amit remélhetett, az volt, hogy Lord Turn fájdalommentes kivégzést ítél neki. A szertartás közben minél többet nézte Madisont, annál kevésbé hitte el, amit Madison mondott. J. Walter Madidióta előélete bizonyított dolog volt Gris számára. Az átmeneti reménykedés után Gris újra maga alatt volt.

– Igyál egy kis rózsaszín kristályvizet! Ez a legjobb: rendkívül tápláló – mondta Pratia. – Ettől megjön az erőd! – Csilingelő hangon aprót kacagott:

– Nagy szükséged lesz rá! – Aztán egy ujjával megfenyegette:

– Ne légy már ilyen tutyi-mutyi! Már nem kell aggódnod! Voltár három legjobb ügyvédje fog védeni téged. Bízz bennem!

– Azt hiszem, ezt senki nem érti – mondta Gris. – Én Heller foglya vagyok. Valamilyen oknál fogva őfelsége még nem adott parancsot, hogy végezzenek velem. De fog! Még ha maga segít is nekem, én akkor is épp most adtam le a vallomásomat minden létező bűnről. Nem hiszek magának és nem hiszek Madisonnak sem! Az istenek bocsássanak meg nekem!

– Ó, ne légy már olyan rosszkedvű! Nézd: kinn már sötét van! Ettél és ittál már eleget, hogy erősebbnek érezd magadat? Ettél, jól van! Akkor fordulj el, én pedig megágyazok és juhéjj!

Gris a puszta fallal szemben ült és hallotta, hogy a nő buzgón dolgozik a falba beugró priccsen. A nő hozott magával ágyneműt, Grisnek pedig fogalma sem volt, hogy mire készül.

Végül a nő vállon veregette. Fásultan fordult meg. A nőn olyan átlátszó ruha volt, amitől még feltűnőbb lett a meztelensége.

A beugrót fehér fátyolszövettel drapériázta be, az ágy pedig kék színű, fényes takaróval volt letakarva.

A nő elkezdte levetkőztetni. Ott állt, mint egy szobor és hagyta, hogy mindent lehámozzon róla. Csak annyit mozdult, hogy kilépett a cipőjéből és a nadrágjából.

– Hohó! – kiáltott Pratia hátrébb lépve és döbbenten bámulva. – Na nézd csak, mi van itt! Hohó! De hát Soltan: mi történt? MICSODA FEJLŐDÉS! Ó Soltan, ez kimondottan isteni! Sohasem álmodtam, hogy EKKORA is létezik!

Gris csüggedten nézett a nőre.

A nő elkerekedett szemekkel bámult.

– Nem csoda, hogy sohasem válaszoltál a leveleimre. Biztos, hogy nők tömegei üldöztek!

Gris úgy nézett, mintha ostorral ütnék.

A nő komor lett.

– Úgy tűnik, te nem is válaszolsz! – aztán elmosolyodott egy új ötlettől. – Á, tudom már mi fog felizgatni! A fiad képe: ettől majd biztos akarsz egy másik ilyet.

A táskájában kezdett kotorászni:

– Épp tegnap készítettem, itt is van! Hát nem GYÖNYÖRŰ?!

Gris megnézte. Egy baba volt rajta; két vagy három hónapos lehetett. Mosolygott és élénken nézett. Gris hirtelen kikapta a kezéből és a lámpa alá ment.

Igen!

Hirtelenszőke haj! Zöld szemek!

A nőre pillantott:

– Ez Prahd gyereke!

– Á, nem! A tiéd! A családomban sokunknak van ilyen haja és zöld szeme. Az semmit sem jelent, hogy neked barna hajad van. Ő a te fiad és kész! Az anyakönyvi papírok is bizonyítják, és ma délutántól fogva már teljesen törvényes gyerek, nem fattyú. Ugye büszke vagy?!

Pont olyan volt, mint Bildirjin nővér kisbabája.

– Ez Prahdé! – mondta Gris.

A nő felszabadultan nevetett:

– De hiszen te féltékeny vagy! Ez csodálatos! Ez azt jelenti, hogy még ezek után is szeretsz egy kicsit! Jól van, gyere hát ide az ágyhoz és megkapsz minden szerelmet, amit csak akarsz!

Odarángatta a beugró priccshez és belökte a fátyol mögé.

Az őr még jobban figyelt a fegyvere irányzékán keresztül.

Az ágyat elrejtő fehér függöny folyamatosan mozgott. Kidobták Pratia ruháját, ami a földre hullt. A nő így korholta:

– Gyerünk már Soltan, ne légy már ilyen mulya!

Az őr nagyon figyelt, miközben Pratia ezt mondta:

– Gyerünk! Gyerünk Soltan! Ne légy rossz fiú! Ilyen kemény kőfalak között éltél: kövesd ezt a példát!

Egy madár szállt le az ablakpárkányra és hallgatott. Pratia hangja kissé feszült lett:

– Már megint a nőkre marad minden munka!

Az őr a homlokát ráncolta.

– Óh, óh, óh! – sikoltotta Pratia, a madár pedig ijedten nézett. – Micsoda mennyiség!

A madár elrebbent.

Az őr sötét tekintettel nézett.

Pratia így szólt:

– Na, Soltan! Legyél jó fiú! Aaaaaah, így már jobb! Hadd koncentráljak!

A fehér fátyolfüggönyök rángatóztak.

Pratia arca fölfelé meredt, a falba süllyesztett priccs közeli mennyezete felé.

Gris csodálkozva nézett le rá.

Pratia fölfelé néző arca teljesen elragadtatott volt.

Gris töprengve nézett le rá. Úgy érezte, hogy a nő az ő feje fölött néz valamit.

Gris oldalra fordult, hogy fölfelé lásson és megtudja, mit bámul olyan elragadtatottan a nő. Odatett volna valamit?

Egy háromdimenziós kép volt ott. Életnagyságú, élethű színekkel.

HELLER!

Gris hirtelen visítani kezdett.

Kiugrott a falfülkéből. A függönyök ráakadtak – ettől úgy érezte, mintha lefogták volna.

Teljes erőből üvöltött.

A földön verekedett tovább a függönyökkel.

Berontottak az őrök. Ekkor már tudta, hogy őt akarták elkapni.

A visításától zengtek a falak és felbolydult az összes folyosó. A hangja kijutott az ablakon át az éjszakába.

Kinn sok ezernyi torok hördült fel.

A kamerás stábok feszülten figyeltek.

A mentőautó beindította a motort.

Riadócsengők verték fel az udvart.

Az izgatott tömeg feszülten figyelte, ahogy kitárultak a masszív kapuk.

Berohantak a hordággyal.

Az udvar sötétjében ráraktak valamit a fehér ruhás férfiak. Az egyikük színész volt. Szakértő mozdulattal vért tartalmazó tasakot dugott be a lepedő alá. Senki sem vette észre.

Amikor újra a kapu lámpái alá értek (a kamerák látóterébe), akkor a tömeg meglátta a hordágyat a fehér ruhás férfiak kíséretében.

Sok ezren hördültek föl.

Az emberek rémülten kiáltottak fel.

Ott feküdt az áldozati menyasszony. A lepedő alatt az arcának csak egy része látszott.

CSÍKOT HÚZOTT UTÁNUK A HORDÁGYRÓL LECSORGÓ VÉR!

POKOLI FELFORDULÁS!

A tömeg megpróbált berontani.

Az őrök villogó fegyverekkel lőttek a levegőbe.

Egy szakasz azon erőlködött, hogy bezárja a börtön kapuit.

A hordágyat betolták a mentőkocsiba. Dübörögve szállt fel.

Madison visszanézett a mentőkocsi hátsó ablakain keresztül.

MICSODA ZAVARGÁS!

ÉS AZ EGÉSZET KÖZVETÍTI A TELEVÍZIÓ AZ EGÉSZ ÁLLAMSZÖVETSÉGBE!

Leült a hordágy mellé. Fogta Pratia Tayl-Gris kezét és megpaskolta. Fülig ért a vigyora.

– Csodálatosan csinálta! – mondta. – Nagyon büszke vagyok magára!

– Határozottan remélem, hogy eredménye is lesz! – mondta a Voltár legelkötelezettebb nimfomániása. – Alig várom, hogy újra a kezembe kerüljön! Maga tudta, hogy ilyen hatalmas lett?

– Azt hiszem, a folytatás már simán fog menni – mondta Madison.

– Ez a PR remek dolog! – áradozott Pratia. – Hol volt ez eddig?!

5. fejezet

Madison újabb trükkjeire nem kellett sokat várni.

A következő délután a Királyi Börtön udvarmesterével nézett szembe a hitetlenkedő Lord Turn, aki máris mindennél jobban sajnálta, hogy igen mondott az esküvőre.

– Kicsoda? – kérdezte Lord Turn.

– Engedélyt kérnek, hogy leszálljanak az udvarban – mondta az udvarmester. – Egy légilimuzin az és az utas azonosító-kártyáján ez áll: „Teenie királynő”. Azt mondják, mivel az utas királyi személy, ezért joga van leszállni.

Az bizonyára Flisten túszkirálynője lehet – mondta Lord Turn –, azonban túszuralkodóknak nincs joga belépni erre a helyre.

– Én is ezt mondtam nekik, de ők azt hajtogatják, hogy a királyi személy az királyi személy, és hogy halaszthatatlan megbeszélnivalójuk van Lordságoddal.

– Nos, ez vitatható! – mondta Lord Turn. – Itt lebzselnek kinn azok a tévés emberek?

– Nem, Lordsága.

– Végül is senki sem fogja észrevenni. Nem lehet valami fontos ügy. Biztos be akar csukatni valami rendbontót és nemet kell mondom neki, de akkor is jobb, ha személyesen mondom meg, máskülönben megsértődik. Szóljon, hogy leszállhatnak.

Felvett egy másik talárt és rendet rakott az íróasztalán.

Rövidesen két előhírnök lépett be és megállt. Egyszerre mondták:

– Őfelsége, Teenie királynő! Mindenki álljon fel!

Ezüstszínű, elfüggönyözött gyaloghintót hozott be a szobába két tagbaszakadt, ezüstruhás inas.

– Letérdelni! – mondták az előhírnökök.

Lord Turn az íróasztala mellé állt és nagy nyögések közepette letérdelt.

Az inasok lerakták a gyaloghintót.

Egy kék kesztyűs kéz húzta el a gyaloghintó elülső függönyét. Fiatal hang szólalt meg:

– Emelkedjen fel jó ember, megengedjük, hogy leüljön az íróasztalához!

Lord Turn bosszús volt. Semmi dolga itt túszuralkodóknak. Mégis felállt és leült az íróasztalához. Aztán benézett az elfüggönyzött hordszékbe. Egy lány ült ott aranypalástban, koronával a fején, jogarral a kezében. A szeme és szája nagyon nagy volt, ő maga mégis nagyon gyönyörű. Aztán észrevette, hogy a lány még alig nőtt ki a gyerekkorból és ettől nem tudta elnyomni atyai mosolyát. Ugyan miféle gondot okozhatna egy tinédzser túszuralkodó? El se tudna képzelni ilyet!

– Nos, mit tehetek felségedért? – érdeklődött. Közben azon töprengett, hogy a protokoll szerint meg kell-e kínálnia őt cukorkával.

– Nem arról van szó, hogy ön mit tehet értünk! – mondta Teenie. – Arról van szó, hogy mi mit tehetünk önért.

– Valóban?

– Igen, valóban! – felelte Teenie. – Nagyon jól ismerjük a bírókat és bíróságokat, meg ilyesmiket, és tudjuk, hogy mekkora bajba kerülhetnek!

– Mi miatt? – kérdezte Turn magába jót mulatva.

– Gris miatt! – felelte Teenie.

– GRIS!? – kiáltott fel Lord Turn. – JAJ NE! ELEGEM VOLT GRISBŐL! – A kezébe temette ősz fejét és eltakarta az egész arcát.

– Igen, Gris! – mondta Teenie. – Ő a világon a leghitványabb, legalamuszibb, legaljasabb gazember! Mielőtt Flisten túszkirálynője lettem, mozikirálynő voltam a Föld bolygón.

– Föld?… Melyik ország?

– Mozisztán, de ez mellékes. Ezt a Grist, ezt a szörnyűséges gazembert ott a bíróságom elé állították és életfogytig tartó börtönre ítélték. Megszökött. Ő igazából az én foglyom! Rengeteg bosszúságot megspórolhatna magának, ha egyszerűen átadná nekem, hogy letölthesse a büntetését.

– Azt nem tehetem meg. Ebben nem vagyok illetékes! Azt hiszem, tudom már, hogy melyik bolygót mondta: Blito-P3. Szerepelt a hírekben is. Még nem hódítottuk meg. Nincs velük államközi szerződésünk, de még ha Flistenről volna szó, akkor is ugyanez lenne a helyzet. Az égvilágon semmilyen körülmények közt nem adhatom át magának Grist.

– Egyáltalán nem?

– A leghalványabb esély sincs rá!

– Nagyon sok bosszúságot megspórolhatna magának, ha meggondolná magát!

Lord Turn felsóhajtott:

– Sajnálom, de ez lehetetlen!

– Hát jó! – sóhajtott Teenie. – Legalább megpróbáltuk! Ez esetben azt hiszem, mégis el kell árulnom magának.

– Gyermekem… Akarom mondani: felség! A fél életem odaadnám, hogy megszabadulhassak Gristől, de sajnos nem tehetem. Azonban – mondta és elmosolyodott – egyáltalán nem látom be, hogyan okozhatna bármi további bajt!

– Egyértelmű, hogy maga nem ismeri Grist! – mondta Teenie. – Ő hazudik, csal, lop, és ezúttal újra elkövetett valamit. Elkövetett egy bűncselekményt pont itt a maga börtönében!

Lord Turn a fejét rázta:

– Az lehetetlen!

– Maga nem ismeri Grist! – mondta Teenie. – Ezúttal tényleg megtette és ezért gondoltam, hogy segíthetek. Amikor megláttam az arcképét a televízióban, azt mondtam: „Nem, ez lehetetlen! De hát itt van: ez Gris! És már megint megtette!”

– Kedves… MIT követett el újra?

– Ugyanazt a bűncselekményt, amiért én életfogytig tartó börtönre ítéltem: BIGÁMIÁT!

Lord Turn nagyot nézett a döbbenettől. A bigámia főbűn a Voltáron!

– Nem, nem! Bizonyára valami tévedés van itt! Biztos másról beszélünk! – magában fohászkodott, hogy ne legyen már több baj Grisszel.

Teenie így szólt:

– Ha szembesíti velem, egy pillanat alatt megtudhatja, hogy ez igaz-e.

– Remélem, valami tévedés van itt! – mondta Lord Turn, aztán sietve hozzátette: – Nézze felség, ezt azonnal tisztázhatjuk! Amennyiben hozzájárul, hogy a hordszékét a tárgyalóterembe vigyék, akkor lehozatom Grist.

Teenie bólintott és kivitték a hordszékét a nagy tárgyalóterembe. Lerakták az üres teremben a tanúk padja és az emelvény elé. Teenie behúzta a függönyt.

Hosszasan kellett várakoznia. Nagy sokára behozták a súlyos bilincsekbe vert Grist, akit szorosan körbevett hat fegyveres őr.

Gris nem tudta, hová viszik. A lefüggönyzött hordszék fel sem tűnt neki, amikor azonban látta, hogy nem kivégzőkamrába viszik és talán csak néhány kérdést tesznek fel neki, akkor kezdett visszatérni az életkedve. Leült a tanúk elkerített padjára. Megpróbált jó benyomást kelteni Lord Turn szemében, aki ekkor foglalt helyet a bírói emelvényen.

– Gris! – szólalt meg Turn. – ítélték-e magát valaha is életfogytig tartó büntetésre?

– Minden bűnöm a vallomásomban szerepel, Lordsága!

– Nos, lehet, hogy így van, lehet, hogy nem – mondta Lord Turn. – Még nem olvastam el, így hát kérem válaszoljon: állt-e valaha bíróság előtt és elítélték-e egy Mozisztán nevű országban?

Grisnek nagyon nehéz éjszakája volt, ezt azonban tudta: a legkevésbé sem szabad bűnösnek látszania bármiben. Végül is az összes bűnt Heller miatt követte el, és ezt el is magyarázta a vallomásában. Kényszeredetten nevetett:

– Ez nevetséges! – felelte.

– Van itt valaki, aki mást állít! – mondta Lord Turn és kezével a zárt hordszék felé mutatott.

Grisnek sikerült magabiztos mosolyt erőltetnie magára:

– Nincs senki a Voltáron, Aki ekkora hamisságot állíthatna! – aztán magabiztosan a függöny felé nézett.

Hirtelen kék kesztyűs kéz húzta félre a függönyt.

TEENIE!

Gris elsápadt.

Hátrahőkölt.

Nekiütközött a tanúk padját bekerítő korlátnak és teljes erejéből nekifeszült. A korlát recsegve repedt meg és minden bilincs megfeszült Grisen.

Olyan gyorsan pattant hátra, hogy láncszemek szakadtak el a bilincsében.

Nekiesett a falnak.

Őrülten próbált átjutni rajta.

Nyüszítve és őrjöngve jött rá, hogy nem menekülhet.

Elájult.

Lord Turn a széttépett láncokat, a lepergett vakolatot és alatta Grist nézte, aki ekkor már öntudatlanul feküdt a padlón. Lord Turn a létező legelkeseredettebb hangon szólalt meg:

– Jaj ne!

Lord Turn nagyot sóhajtott, majd Teenie-re nézett.

– Nos, felség – mondta –, azt hiszem ennyi elég is! Nincs más választásom, mint hogy bíróság elé állítsam Grist bűncselekmény elkövetéséért a saját börtönömben.

– Mondtam, hogy kellemetlen lesz! – mondta Teenie. – Pratia Tayl a negyedik házassága volt. A bűne nem is bigámia: ez már quadrigámia!

Két órával később Madison örömtáncot járt.

A terve tökéletesen bevált: bíróság elé vitte Grist. Gondoskodni fog arról, hogy nyilvános tárgyalás legyen. Micsoda főcímeket készíthet! Gris pedig Hellert fogja hibáztatni, Madison ezt előre elintézte. Most végignézheti! Az univerzum legnagyobb embervadászata! A Flotta, a Hadsereg, mindenki! Mindenki Hellert üldözi majd! Főcímek, főcímek, főcímek! Micsoda extázis! Milyen remek is igazi géniusznak lenni a propaganda területén!

6. fejezet

Jettero Heller a Calabar egyik magányos hegycsúcsán állt a süvítő szélben. A vízszintesen csapkodó hó ostorozta, félig elvakította az éj, ráadásul harminc sugárfegyver vette körül, amelyek mohón várták, hogy cafatokra lőhessék.

Sok napig eltartott és sok különféle megközelítésből számítgatva próbált rájönni, hogy hol van Mortiiy herceg főhadiszállása.

Az út a Blito-P3-tól idáig csak öt napig tartott. Meglehetősen eseménytelen volt. A bajok akkor következtek, amikor át kellett hatolnia az Apparátus kusza bolygóvédelmi hálózatán és a lázadók védelmén.

Különböző azonosító-kártyák használatával sikerült átcsúsznia a védelmen, így a Kaukalsia herceg immáron ott várakozott húsz mérfölddel felettük, mindenki számára láthatatlanul, a létfontosságú utassal a fedélzetén. Ha azzal bármi történik, minden odavan!

Űrszánon jött le ide, csontig átfázott, az oxigénje már majdnem teljesen elfogyott és egy olyan csúcson álltak, ami Calabaron csak dombocskának számított, de ennek ellenére harmincezer láb magas volt. A távoli horizonton ágyúk tüzei villogtak, egy égő város csak rózsaszín foltocskának látszott a távolban.

Tizenötlábnyi távolságban halványan látszott egy alak egy szikla fedezékében.

Heller megszólalt az arcvédő maszkján keresztül, amiben erősítős hangszóró is volt:

– Közelebb kell mennem magához, hogy átadjam az üzenetet!

Körülötte harminc sugár fegyver rezdült meg.

A szikla mögülről szintén erősítőn keresztül hallotta a hangot:

– Már így is nagyon közel van! Nem tudom elhinni, hogy a nagy Jettero Heller, a Flotta bálványa akar átállni a lázadókhoz. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mire is képes egy harcmérnök! Adja át az üzenetét onnan.

– Még csak azt sem tudom, hogy tényleg Mortiiy herceggel beszélek-e – kiáltotta Heller túlkiabálva a süvítő szelet.

– Még csak azt sem tudom, hogy maga-e Jettero Heller.

– Tizenkét évvel ezelőtt mutattak be magának kadét koromban az Illusive csatahajó fedélzetén – kiáltotta vissza Heller. – Papucs volt magán, mert megégett a lába.

– Erről bárki tudhat: sok ezer kadéttal találkoztam!

– Közelről kell látnom az arcát, hogy tudjam: tényleg magával beszélek-e! – kiáltotta Heller. – Az üzenet, ahogy már mondtam, csakis magának szól!

– Így jutottunk el idáig! Emberek, kössék hátra a kezét és vegyék el minden fegyverét. Csak Jettero Heller lehet elég őrült ahhoz, hogy megpróbáljon ilyen zajjal áthatolni ezeken a vonalakon!

A körből kivált két nyomástartó ruhás katona és óvatosan közelebb húzódtak. Nem találtak nála fegyvert és megkötözték a kezeit. A körben nyílt rés felé terelték. Hellernek nehezére esett a járás: a szél mellett Calabar másfél erősségű gravitációja miatt úgy érezte, hogy egy tonna a súlya.

Egy szila mögé értek. Fény vágódott az arcába. Egy kéz lehúzta az oxigénmaszkját, majd visszaengedte.

– Teljesen úgy néz ki, mint Jettero Heller – mondta egy érdes hang.

– Világítsa meg a saját arcát! – mondta Heller.

– Ezek aztán kötélidegek! Tisztában van azzal, hogy egy herceggel beszél?

– Én egy lázadóval beszélek – mondta Heller –, és ha nem hallgat meg, továbbra is az marad.

Ugató nevetés volt a válasz:

– Az egekre, micsoda idegek!

Aztán hirtelen elfordult róla a fény és a sisak üvegén keresztül Heller meglátta és felismerte Mortiiy herceg szögletes vonásait és sűrű fekete szakállát.

– Rendben! – mondta Heller. – A szavamat adom: nem azért vagyok itt, hogy merényletet kövessek el maga ellen vagy bármilyen módon ártsak! Küldje hátrébb ezeket az embereket, hogy ne hallhassanak! Az üzenetem tényleg csak magának szól!

– Az üstökösökre! Bizonyára megőrültem! Jól van: emberek, húzódjanak hátrébb, de továbbra is célozzanak rá!

– Egy teljes szervizműhely gárda jön ide: öt hajó. Néhány héten belül megérkeznek. Azt hiszem szükségük lesz rájuk.

– Nincs szükségem semmire. Ennek a bolygónak a népe támogat engem. Szörnyen gyűlölik az Apparátust, továbbá az Apparátus egységei elvonulnak, a Flotta és a Hadsereg pedig nem csinál semmit. Nyerésre állunk!

Ez meglepte Hellert. Ha az Apparátus visszavonul, akkor csak egyetlen célpontja lehet: a Föld.

Heller körülnézett. A többiek már biztosan hallótávolságon kívül voltak. Közelebb hajolt.

– Ezt a háborút sohasem fogja megnyerni anélkül, amit elhoztam magának.

Mortiiy elnevette magát:

– Nincs a világon semmi se, amit maga elhozhatott volna és ennyire fontos lenne!

Heller így szólt:

– Elhoztam az apját!

– KICSODÁT?!

– Őfelségét Gőgös Clinget! – felelte Heller.

– Nos, jól van! Ha tényleg elhozta, hozza le! Hozza ide, hogy kivégezhessem! Persze egy pillanatig sem hiszek magának, mert lehetetlen, hogy magával van!

– Felség, határozottan biztosítom, hogy nálam van! Nálam vannak a koronázási jelvények és a pecsét is. – Röviden elmesélte a váratlan fordulatokat, ahogyan a császár őhozzá került.

– Akkor a császár valójában Hisst elől menekül? – lepődött meg Mortiiy. – El fogja törölni a lázadó státuszomat?

– Öntudatlan!

– Akkor azt sem tudja bejelenteni, hogy én vagyok az örököse?

– Addig nem, amíg magához nem tér.

– Na várjunk csak! – mondta Mortiiy. – Ez veszélyes! Ha Hisst megtudja, hogy itt van, akkor minden csapatát ellenünk fordítja. Ha kiderül, hogy maga elrabolta őt, akkor a Flotta és a Hadsereg is csatlakozni fog! Ez életveszélyes! Lemészárolnak bennünket!

– Nincs semmi előnye annak, ha megkapja őt? – kérdezte Heller.

– Tudja a Nagy Tanács, hogy eltűnt?

– A Voltár mellett jöttünk errefelé. A hírekben nem is említik! Csak egy Gris nevű emberről szólnak a hírek, akiről már azt hittem, hogy meghalt.

– Tehát Hisst suba alatt játszik?

– Szerintem igen! – mondta Heller.

Mortiiy nekitámaszkodott egy sziklának. A szél süvített a fejük fölött. Végül így szólt:

– Csak most döbbenek rá, hogy mi történhetett igazándiból a testvéreimmel és a többi trónörökössel. Lehet, hogy nem is az apám volt az! Lehet, hogy Hisst volt! Heller, mit gondol, lehetséges volna, hogy az az ember annyira hihetetlenül arcátlan, hogy megpróbálja császárrá kikiáltatni magát?

– Diktátornak nevezi magát. A császár ettől csak egy lépésre van!

– Nos, képes rá! – mondta Mortiiy. – A Nagy Tanácsnak és az ország Lordjainak egyértelmű bizonyítékokra van szüksége, hogy megürültnek nyilvánítsák a trónt és kijelöljék az örököst: egy holttestre és a koronaékszerekre. Ha magánál van király teste és a koronaékszerek, akkor neki vissza kell szereznie őket. Az isten verje meg! Heller, maga csak egy átfogó támadást hozott rám! Akár bejelentik, hogy magával van császár, akár nem, Hisst nem hagyja, hogy bármi is az útjába álljon, ha vissza akarja szerezni ezeket. MAGA EGY KÉT LÁBON JÁRÓ BOMBA!

Heller meg akart szólalni, de Mortiiy a kezével leintette.

– Megpróbálom végiggondolni, mi a megoldás. Van arra esély, hogy az apám elég hosszú időre magához térjen az öntudatlanságából ahhoz, hogy visszavonja a lázadóvá nyilvánításomat és újra engem iktasson be trónörököseként?

– Ez az istenek kegyein múlik!

– Heller! Akár bejelentették, akár nem, maga bombán ül, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Tudom, hogy magának jó híre van, de valaki felkavarhatja a hangulatot, hogy megpróbálja megtalálni magát, Hisst pedig megkapja a király holttestét és a koronaékszereket. Azok birtokában kikiálttathatja magát császárrá… Jobban örülnék, ha valahova máshova mentek volna!

– Fenség, mekkora támadásnak tudnak ellenállni itt a Calabaron?

– Kétmilliónyi népesség maradt életben, a többieket lemészárolták. A legtöbb város romokban hever. Őszintén szólva: nem tudom!

– Végeztem egy becslést, amíg magát néztem – mondta Heller. – Ez a háború már öt éve folyik, úgyhogy elég jól helytálltak. Azt hiszem az Apparátus egész haderejével szembe tudtak szállni. A folyók nagyon szélesek, a hegyek nagyon magasak…

– Nem tudnánk ellenállni az Apparátusnak PLUSZ a Flottának és a Hadseregnek!

– Mit szólna egy kis hazardírozáshoz? – kérdezte Heller. – Mit szólna, ha feltételeznénk, hogy az apja néhány hónapon belül újra eszméletéhez tér, meg azt is feltételeznénk, hogy eltörli az ön lázadói státuszát és önt kiáltja ki utódjaként. Aztán még feltételezzük, hogy a Flotta és a Hadsereg nem avatkozik be, és még feltételezzük, hogy olyan elsöprő védelmet állítunk föl, hogy beleroppan az Apparátus.

Mortiiy megrázta a fejét:

– Kérem, ne használja tovább ezt a „feltételezzük” szót. Maga a legesleghalványabb, legkétségbeesettebb reményt próbálja elém vetíteni, amiről valaha is hallottam.

– Még nem mondtam el mindent, felség. Ezután tegyük fel, hogy titokban eláruljuk Hisst-nek, hogy a császár itt van.

– MICSODA?

– Ebből tudni fogja, hogy nem fogjuk nyilvánosan bejelenteni.

– Egyébként sem tehetnénk: én már nem vagyok többé a trón várományosa. Semmi hasznot nem jelentene számunkra, ha nyilvánosan bejelentenénk. Csak minden a nyakunkba szakadna. Nem! Az egyetlen dolog, ami megmenthetné a helyzetet, ha az apám magához tér és királyi nyilatkozatban bejelenti, hogy Hisst áruló.

– Egy másik lehetőség: én titokban értesítem Hisstet, hogy pontosan ez fog történni, ha bevonja a Flottát és a Hadsereget is ebbe a háborúba.

– Ebből azt a következtetést vonná le, hogy a császár máris halott vagy cselekvésképtelen.

– De nem lenne biztos benne.

– Heller királyi tiszt úr, maga elmebeteg!

– Lehet, hogy az vagyok, lehet, hogy nem – mondta Heller –, de én megkockáztatom, hogy egy ilyen üzenettől Hisst az őrület határára jutna vagy akár teljesen megőrülne. Felség, ön a Flotta kiváló tisztje volt. Ön tisztában van azzal az alapelvvel, hogy az ellenség irányításának labilissá tétele következtében gyakran el lehet érni, hogy valami meggondolatlanságot vagy elhamarkodott lépést tegyenek, vagy pedig egyáltalán semmit ne csináljanak.

– Engem ne oktasson ki a stratégiából és taktikából, Heller tiszt úr! Én már akkor csatákat vívtam, amikor magát még kiságyban ringatták! Van egy másik alapelv, ami szerint: ha adódik egy lehetőség és nem teszünk semmit, akkor szinte bizonyos, hogy veszítünk. A magáé a legőrültebb csataterv, amiről valaha is hallottam! Csináljuk meg! Menjen és hozza az apámat! A szavamat adom rá, hogy nem fogom megölni. Berakjuk őt egy szép, biztonságos barlangba. Maga életbe léptetheti a terv többi részét. Ahogy mondta: lehet, hogy magához fog térni. Addig is a remény éltet minket. Maga őrült Heller tiszt úr! Ez tetszik nekem! EMBEREK! OLDOZZÁK EL A KEZEIT!

7. fejezet

Sötét volt és esett az eső. A víz csillogva patakzott le a Flotta vésztartalékosok alig-alig használható űrhajóiról.

Amikor a Kaukalsia Herceg nevű vontató halkan megállt a farán, Crup parancsnok és a jó öreg Atty idegesen nézte Jettero Hellert, aki meg sem várta a létrát, hanem egy biztonsági kötélen ereszkedett le a zsilipből.

– Az istenekre Jet – suttogta Crup parancsnok –, nem volna szabad idejönnöd! Általános körözést adtak ki a letartóztatásodra!

– Helló parancsnok! Helló Atty! – mondta Heller hangosan.

– Csitt! Csitt! – mondták mindketten.

– Miért suttogtok? – kérdezte Heller. – Nem hallak titeket ebben az esőben.

– Letartóztatás! – mondta Crup. – Lombar Hisst ügynökei feltúrják az egész Voltárt, hogy kiderítsék hol vagy.

– Nézzétek! – mondta Heller, megint csak hangosan. – Ha a Flotta tisztje nem szállhat le a Flotta egyik bázisán anélkül, hogy aggódnia kellene a piások miatt, akkor nem tudom, hogy mi lesz az Államszövetség sorsa!

– Nagy léptekkel tart a pokol legmélyebb bugyrai felé! – mondta Crup. – Hisst „diktátornak” nevezi magát és az Apparátus felügyel mindent.

– Engem nem felügyel! – mondta Heller. – Adjatok kölcsön egy gyors légikocsit! Te pedig Atty, rakd tele ezt a hajót élelmiszerrel meg mindenfélével! Különösen élelmiszerből kell nagyon sok. Írd a Külosztály számlájára, amit legutóbb adtam!

– Ez megőrült! – mondta Crup.

– Teljesen egyetértek! – mondta Heller.

Egy órával később egy öreg, ősz hajú sorkatona, aki a Flotta tiszti klubjában szolgált gondnokként, kihasználta az esős éjszakát, hogy megpróbálja rendbe rakni a könyvelését. Meghallott valami hangot a pultnál, fölnézett és látta, hogy ott áll valaki csöpögő esőkabátban. Odament hozzá.

– Megkaphatnám a szobám kulcsát?

Az öreg gondnok rámeredt, elsápadt.

– Te jó isten! – suttogta. – Általános körözést adtak ki a maga letartóztatására! A múlt héten háromszor is jártak itt ügynökök, hogy megnézzék…

– Kezdjük a lényeggel – mondta Heller. – A kulcsomat kérem, aztán küldjön föl a szobámba valami forró italt és pusszancsot. Tudja: kinn nagyon nyirkos az idő.

– Jet, maga őrült!

– Mindig is az voltam, most már nem is érdemes megjavulni! Mondja meg a Flotta hírszerzésénél Bisnek, hogy jöjjön át, ha a közelben van és van egy perce!

A döbbent Bis tíz perccel később lépett be Heller előkelő lakosztályába. Hallotta, hogy Heller a zuhanyzóban van, és odament az ajtóhoz.

– Jet! – mondta Bis félhangosan suttogva. – Általános körözést adtak ki a letartóztatásodra.

– Beszélj hangosan! – mondta Heller hangosan. – Ideadnád azt a szappant, kérlek!

– Ó, Jet, te megőrültél!

– Úgy tűnik mindenkinek ez a véleménye! Hogy vagy? Nyertél mostanában golyólabda meccset?

– Jaj, Jet, te reménytelen vagy!

– Lehet, de nem teljes mértékben, hisz az, kinek nincs reménye, nem indul az űr mélyére! Adnál egy törülközőt, kérlek!

Heller törülközőbe csavarva ült a nappali fotelében és forró italt iszogatott.

Bis letett egy kiürült dobozt.

– Azt hiszem, nem vagy tisztában azzal, hogy milyen súlyos a helyzet! – mondta idegesen kuporogva a dívány szélén.

– Dehogynem! – mondta Heller. – Még a legerősebb férfiak is megfáznak, ha kimennek ilyen esőben.

– Jet! Az Apparátus mindenütt ott van! A véredet kívánják. Ez egy (bíííp) vérszomjas banda!

– De jó, hogy felhoztad ezt! – mondta Heller. – Emlékszel arra a Gris nevű fickóra, akit megpróbáltam eljuttatni a Királyi Börtönbe!

– Tudom. Tele vannak vele az újságok.

– Nos, akkor figyelj! – mondta Heller. – Idefelé jövet hallottam egy hírt, hogy megrendezik a tárgyalását. Bizonyára védőügyvédei is lesznek. Emlékszel azokra a papíros dobozokra, amiket átküldtem neked?

– A Gris zsarolási akta az Apparátusról?

– Igen! Azt szeretném, hogy ezeket add át az ügyvédeinek!

– MICSODA?! – meredt rá döbbenten Bis. – De hiszen arra használnák föl, hogy megpróbálják felmenteni.

– Lehetséges. De az biztos, hogy nagyon sok embert fel fog bőszíteni az Apparátusnál.

Bisből hirtelen kitört a nevetés:

– Hát tudod: szerintem is! Jó, elintézem, de ide figyelj Jet: innen el kell tűnnöd! Figyeltetik ezt a helyet!

– Rövidesen elmegyek – mondta Heller –, amint szereztek nekem egy mustárszínű Apparátus-tiszti egyenruhát és egy apparátusi légibuszt.

– MIT?

– Ne mondd nekem, hogy a Flotta hírszerzése nem szerzett be ilyesmit, hogy más szervezetek ellen kémkedjen velük!

Bis a kezébe tette az arcát.

– Most már tudom, hogy a harcmérnököknek mért szokott olyan rövid lenni az élete! Mit akarsz elkövetni?

– Minél kevesebbet tudsz róla, annál kevesebbet tudsz elmondani a kínvallatás közben! Keríts nekem hozzá egy hamis azonosító-kártyát is. Van egy csomó időd. Mondjuk, találkozzunk tizenöt perc múlva a hátsó ajtónál!

Bis némán meredt rá.

Két órával később Heller leszállt az „Apparátus” feliratú légibusszal a Haláltábor leszállóhelyén. Az eső nem húzódott át a hegyeken túlra a nagy sivatagba, a légibuszon viszont meglátszott a nyoma: gyanúsan tiszta volt egy apparátusi járműhöz képest.

Az őrtiszt odajött a leszállóhely vakító világosságába. Megnézte a maszatos azonosító-kártyát, amin ez állt: „Fal kapitány”.

– Nem maradok sokáig! – mondta Heller. – Csak azért jöttem, hogy kifizessem a kockatartozásomat Snelz kapitánynak.

– Úgy látom, mostanában jól fizetnek a városban! – mondta az őrtiszt.

– Jobb nem is lehetne! – mondta Heller.

– Kösz, hogy szólt, hogy a fickó pénzt fog kapni! Ott van hátrébb abban a lövészárokban a domb alján.

Heller kiszállt. Nagy, porvédős szemüveg volt rajta. Kényelmes tempóban átsétált a szemetes és rendetlen táboron. Egy őr állt a lövészárok bunkerének bejárata előtt. Mielőtt megállíthatta volna Hellert, ő így kiáltott:

– Hé, Snelz! Van eladó cinkelt kockád?

Bentről azonnal mozgolódás hallatszott. Aztán egy fehér arc lesett ki a bunker alacsony bejáratán. Csak homályos foltnak látszott az éjszakában.

Heller merészen elsétált az őr mellett és bement.

Snelz reszelős hangon suttogva szólt hozzá:

– Úristen Jet! Te nem tudod, hogy általános körözést adtak ki a letartóztatásodra?

– Tudod – mondta Heller hangosan –, ha az emberek még tovább mondogatják nekem, akkor előbb-utóbb még én is elhiszem!

Snelz megborzongott, megfordult és intett egy prostituáltnak, aki a túloldalon lévő priccsen feküdt meztelenül. A nő felkapta a ruháit és eliszkolt.

Snelz begyűrte az ingét a nadrágjába, ugyanakkor megpróbálta megigazítani az ajtóként szolgáló függönyt is.

– Heller – mondta –, te őrült vagy!

– Nem, én szomjas vagyok!

– Snelznek égnek állt a haja és az inggallérja is.

Az asztalon lévő lomok között megpróbált találni valamit, amit még nem ürítettek ki. Miután széttúrt egy csomó üveget és italos dobozt, talált némi kristályvizet. Heller leült és kortyolgatni kezdett.

A Flotta egykori tengerésze idegesen ült le vele szemben.

– Jet, azt suttogják, hogy Hisst százezer kreditet fizet készpénzben annak, aki segít nyomodra akadni.

– Olcsó! – mondta Heller. – Az a fickó mindig is zsugori volt.

– Miért vagy éppen itt?

Heller benyúlt az Apparátus zubbonyába és előhúzott egy borítékot. Lerakta Snelz elé.

– Ezt át kell adni Lombar Hisstnek – mondta.

– Én nem juthatok be hozzá – mondta Snelz. – Én csak egy kapitány vagyok.

– Nos, szerintem sem volna túl egészséges a kezébe adni! – mondta Heller. – Ha megsérülnek a pecsétek, mielőtt ő megkapja, szerintem nagyon valószínű, hogy a biztonság kedvéért kivégezteti a kézbesítőt, hogy tartsa a száját.

Snelz megnézte a borítékot. Ez állt rajta:

„LOMBAR HISST RÉSZÉRE

JETTERO HELLERTŐL

Magáncélú, személyes, titkos!”

Snelz keze remegni kezdett:

– Elég ránézni, már abba is belehalhatok! Szívroham!

Heller lerakott egy ötszáz kredites bankjegyet.

– Csak hogy ne érezd olyan rosszul magad, amiért lemondasz arról a százezerről.

Snelz felháborodott:

– Én sohasem köpnélek be! A barátom vagy! Nekem semmit sem kell fizetned!

– A leszállóhelyen azt mondtam az őrtisztnek: azért jövök, hogy megfizessem a kockaadósságomat, úgyhogy biztos be fog nézni egy italra. Nem szeretném, ha ez neked kerülne pénzedbe! Most pedig gondold át: ismersz-e valamilyen megoldást, hogyan lehetne ezt eljuttatni Hisst kezébe?

Snelz elgondolkodott, aztán hirtelen szélesen elmosolyodott.

– Igen azt hiszem, meg tudom csinálni, méghozzá gond nélkül!

– Nagyon fontos, hogy megkapja. Semmi hiba nem csúszhat be!

– Nem fog! – felelte Snelz.

– Jól van! – mondta Heller. – Akkor én kész is volnék! Van kedved néhányat gurítani a kockával?

– Ó, Jet! Az isten szerelmére kérlek, menj innen! Már így is félig a szakadékban érzem magam miattad. Te nem tudtad, hogy Hisst szinte minden nap átjön ide a toronyban lévő irodájába? Lehet, hogy épp most is a táborban van!

– Akkor nagyon könnyű lesz eljuttatni hozzá az üzenetet, igaz? – kérdezte Heller. – Úgy tűnik, belőled kiégett a játékszenvedély, úgyhogy azt hiszem, szaladok is tovább! Még benézek a kantinba…

– Jet! – mondta Snelz szigorú és parancsoló hangon. – Nehogy… Nehogy megpróbálj bemenni oda! Őszintén megmondom: lélegzetet is alig merek venni, amíg el nem tűnsz a táborból.

Heller elnevette magát:

– Lesz olyan is, amikor tényleg ennyire ijedt leszel, Snelz! Gyere és kísérj el a kantinba!

Snelz idegesen vette fel a zubbonyát.

Határozottan lépkedett és nagyon gondosan ügyelt arra, hogy szabályszerűnek tűnjön, miközben visszakísérte Hellert a leszállóterületre és besegítette a légibuszba.

Heller felszállt.

Két órával később a Flotta vésztartalékosainál Heller megköszönte az öreg Atty-nak a vontató feltöltését. Kezet fogott az aggódó Crap parancsnokkal, majd a Boldog Visszatérés nevű cirkálóhajó azonosító-kártyájának felmutatásával nekiindult a Calabar felé.

8. fejezet

Az ember óhatatlanul eltöpreng, kedves olvasó, hogyan alakult volna a történelem, ha Snelz kapitány nem arra az emberre gondolt volna, akire gondolt, amikor Heller megkérte, hogy találjon egy megoldást az üzenet eljuttatására Lombar kezébe. Ha megmondta volna Hellernek a nevet, ami az eszébe jutott, akkor nagyon valószínű, hogy a Föld sorsa másképp alakult volna.

Ugyanis akire Snelz gondolt, az J. Walter Madison volt.

Miközben a leszállóhelynél állt és végignézte, hogy Heller légibusza távozik, Snelz pontosan átgondolta, hogyan is hajtsa végre mindezt.

A közelmúltban Lombar Hisst szinte mindennap eljött a Spiteosra; általában reggelenként. Valami furcsát csinált a raktárakban azzal a különös porral. Snelz maga kísért több teherautónyi rakományra való furcsa dolgot, ilyen megjelölésekkel, mint: tejcukor, keserűsó, kinin, sütőpor, fotóelőhívó, rovarirtó és sztrichnin. Hisstnek több technikus dolgozott, akik kiszedtek valami „amfetamin” nevű anyagot az eredeti kapszulákból, összekeverték az említett dolgokból kevert porral aztán új kapszulák felhasználásával jóval több adagot állítottak össze. Az egyik technikus szerint Hisst nagyon nagy örömét lelte ebben a furcsa gyakorlatban. „Megvágásnak” nevezte és látszólag úgy gondolta, hogy senki más nem tudja olyan jól csinálni, mint ő.

Snelz megfigyelte, hogy a földi Madison sohasem kapott tájékoztatást arról, hogy hol találja Hisstet: ez igazándiból nem nagyon meglepő, mivel Hisstnek mindig az volt a véleménye, hogy akárhová is megy, mindenhol leselkedhet rá egy merénylő. Így hát Madison a napok és éjszakák legváltozatosabb időpontjaiban bukkant fel a Spietosban.

Egy idő után annyira köztudott lett, hogy Madison közeli kapcsolatban áll Hisst-tel, hogy Madison tetszése szerint jöhetett-mehetett. Sohasem állították meg a levegőben a nagyon feltűnő 99-es modellt, rajta a négy repülő angyallal. Amikor leszállt, Madison tetszése szerint mehetett akárhová. Nem kellett neki kíséret, még az azonosító-kártyáját sem mutatta fel. Egyszerűen átment a robogókhoz, végigment az alagúton, fel a lifttel, majd be az északi toronyba. Ezekben a napokban sokszor még tisztviselők sem voltak fenn.

Mivel Snelz tudta, hogy Madison hazudik és nem barátja Hellernek, ezért választotta őt az üzenet kézbesítésére, hiszen úgy tűnt, hogy az üzenet bárkinek a halálát okozhatja.

Ennek megfelelően Snelz az időpont ellenére felsorakoztatta a szakaszát. Végigment a sor előtt és nagyon tüzetesen megnézegette az embereit. Hirtelen megállt és egyikükre rámutatott a tiszti pálcájával.

– Te ott! Te épp most jelentkeztél önként! Hadnagy, mindenki elmehet, csak ez az ember és Timyjo maradjon itt!

Snelz félrehívta a két férfit. Timyjo volt a legjobb tolvaj a csapatban.

– Timyjo! Menj el a városba és keríts egy drága öltönyt fényes szürke szövetből, meg szerezz be minden kelléket, ami egy konzervatív öltözethez szükséges. Ilyen későn bizonyára könnyű kirabolni a boltokat. Ügyelj arra, hogy jól álljon ezen az emberen! Hajnal előtt gyere vissza!

Snelz azzal verte el az időt, hogy fizetett az őrtiszteknek néhány italt és kockáztak egy kicsit. Még maradt is egy órája, hogy szundítson egyet.

Timyjo megpakolva tért vissza. Snelz a földbunkerben felöltöztette az önkéntest. Elismerő tekintettel lépett hátra. Ugyanaz a magasság, ugyanaz a testalkat, ugyanaz a hajszín. Minden szempontból ugyanúgy nézett ki, mint Madison, hacsak nem ismerte jól valaki.

Minden eshetőségre felkészülve Snelz porfogós szemüveget is adott rá, amilyet a közelmúltban Madisonon látott.

Odaadta az illetőnek a borítékot és így szólt:

– Erről ne beszélj senkinek, csak szállj be egy robogóba, menj fel a lifttel, menj át a tisztviselő szobáján, menj be Lombar Hisst irodájába és ezt rakd le az íróasztala közepére, aztán gyere ki onnan és gyere vissza.

– És ha nem?

– Akkor bedobunk a szakadékba és elfelejtünk!

Már rég elmúlt hajnal. Az álmos tábor kezdett magához térni a másnaposságából.

Az önkéntes nagyon ideges volt. Legalább egy pohár italt kért. Ezt követően (új bátorságot merítve belőle) kiment és beült a robogóba. Abból kiszállva a lifthez ment, felvitette magát a toronyszintre és bement a tisztviselő külső szobájába. Megdermedt. Az ajtónak háttal ott ült az öreg bűnöző főtisztviselő.

Nem maradt választása, hiszen a szakadékba dobják, ha megteszi, és akkor is a szakadékba dobják, ha nem. Az önkéntes vakmerően átment a szobán.

Az öreg főtisztviselő felpillantott:

– Nincs itt – motyogta és folytatta a munkáját.

Az önkéntes úgy tett, mintha nem hallotta volna. Odament Hisst irodaajtójához és bement. A hely nagyon kedvezőtlen benyomást tett rá: egy egész fal üvegből volt, az íróasztal mögött pedig olyan trónszék állt, mint amit egy kriptából raboltak el. Ennek ellenére nem vesztegette az időt.

Elővette a borítékot a zakójából, lefektette az íróasztalra és alátámasztotta egy piszkával. Bárki is ül ide, biztosan látni fogja a címzést.

Az önkéntes kiment.

A főtisztviselő így motyogott:

– Mondtam, hogy nincs itt!

Az önkéntes már kint járt az előtérben.

Eközben Snelz egyszerre kapott sokkot és szívrohamot. Az önkéntes éppen hogy csak beszállt a robogóba, amikor Snelzben rettegésre váltott a korábbi érzése, hogy milyen okos és eszes volt.

LESZÁLLT A 99-ES MODELL!

Az akut bénultság állapotában figyelte, hogy Madison kiszáll és keresztülsétál a szeméten a robogók előtt lévő korlát felé. Snelz lélegzetet venni sem mert. Ugyan észreveszi-e a szolgálatos őrtiszt, hogy Madisont kétszer engedte be?

Snelz a tettek embere volt. Elővette a kézi sugárfegyverét. Az egyik lámpaoszlop tetejére tüzelt és kilőtte a lámpát, aztán lehúzta a fejét.

Miközben csörömpölve hulltak le az üvegszilánkok, az őrök fedezéket keresve szaladtak szét. Madison a saját menekülési módszerét vetette be. Bepattant egy robogóba és csak akkor nézett hátra, amikor már beszáguldott az alagútba.

Snelz belegondolni sem mert, hogy mi történne, ha Madison összefut „Madisonnal” a liftnél vagy az előtérben, ezért olyasmit tett, amit szinte soha: imádkozott.

Az önkéntes eközben az előtérben várt, hogy valamelyik liftakna szabad jelzést adjon. Valaki jött fölfelé.

Mivel nem akart találkozni senkivel, de különösen Lombarral nem, ezért az önkéntes gyorsan körülnézett. Az előtérben volt egy nagy doboz számítógéppapír. Csupán négy láb magas volt a kupac, mégis gyorsan beugrott mögé. Amikor kilesett, ijedten látta, hogy az igazi Madison lép ki a liftaknából. Amint kiürült az előtér, az önkéntes bevetődött a liftbe, hogy eltűnhessen onnan.

Az igazi Madison bement a tisztviselő irodájába.

– Mi történt? – kérdezte a főtisztviselő, miután közönyösen felpillantott. – Elfelejtett valamit?

Madison bement Lombar irodájába és így szólt:

– Itt várok.

A legújabb újságkivágásokat hozta magával. Egy csomó jól sikerült beszéd volt bennük arról, hogy Hisst törvényt és rendet akar, meg hogy mindenki megkeserüli, aki megpróbálja lejáratni az Apparátus tisztjeinek hírnevét. Madison tudta, hogy Lombarnak végtelen örömet fognak szerezni ezek a felvételek a saját mérges arcáról. Szépen ki akarta őket állítani az íróasztalán.

Egy piszka egy nagy borítékot támasztott alá, amit véletlenül eldöntött. Újra visszaállította, azonban útban volt az újságkivágások szétterítése közben. Úgy döntött, hogy kicsit hátrébb rakja. Újra megfogta, arrébb rakta a piszkát, majd hirtelen visszakapta a fejét, amikor rájött, hogy mit tart a kezében.

Csak állt döbbenten.

 

LOMBAR HISST RÉSZÉRE

JETTERO HELLERTŐL

Magáncélú, személyes, titkos!

 

Hát ez meg hogy került ide?!

Le volt pecsételve.

Lombar még nem látta.

Mivel nem tudta, amire Heller Snelzet figyelmeztette (hogy Lombar megöletheti az üzenet átadóját, különösen, ha sérültek a pecsétek), ezért Madisonon úrrá lett a kíváncsiság, hogy megtudja: mi áll benne.

Mi lehet ez? Valami titkos kommunikációs vonal?

Mivel attól a személytől jött a levél, aki minden tettének egyetlen oka volt, ezért nem tudott ellenállni.

Feltörte a pecséteket.

A külső irodában teljes volt a csend.

Madison gyorsan olvasott:

 

Hisst!

Üdvözletem és tiszteletem meg minden ilyesmi (egyik sem komoly):

Maga már egy ideje tudja, hogy kinek a társaságát élvezem, mivel otthagytam magának ajándékba a tiszti pálcámat.

Ahogyan azt tudja – mivel folyton ezt mondogatja a televízióban – őfelsége cselekvőképtelen állapotban van és mi egyáltalán nem akarjuk olyan aprósággal zargatni, mint például hogy írjon alá és pecsételjen le egy királyi rendeletet, amelyben bejelenti, hogy maga áruló és fenyegetést jelent az államra.

Azt azonban megígérhetjük, hogy amennyiben megpróbálja a Hadsereget vagy Flottát igénybe venni a Calabar elleni támadásra, akkor kibocsátjuk ezt a nyilatkozatot, és ez Hisst végét jelenti. Így hát azt tanácsolom, hogy egyszerűen őrjöngjön egy kicsit a dühtől, lője le néhány saját emberét és engedje, hogy a természet a maga útját járja.

Remélem nem lesz részem abban az örömben, hogy lássam magát a bitón lógni.

Jettero Heller

 

Madison újra elolvasta. Hirtelen minden összeállt. Többször mondta már Hisstnek, hogy csak annyit kell tennie, hogy ehhez vagy ahhoz kér egy királyi rendeletet. Hisst minden alkalommal nagyon óvatosnak tűnt.

Madison egyszeriben mindent megértett!

A császár nem volt ott a Palotanegyedben lévő ajtó mögött, amit Hisst oly gondosan őrzött és őriztetett.

Jettero Heller elrabolta az uralkodót!

Szóval ez van az egész mögött!

Madison gyorsan körbenézett. Úgy gondolta, hogy semmiképp nem vehették észre.

Ez nem titkos kommunikációs vonal! Ez egyszeri alkalom.

Az ö szakmája csupa-csupa kockázatból áll. Madison berakta a borítékot és a levelet a saját aktatáskájába. Nyoma sem maradt az íróasztalon.

Elrendezte az újságkivágások propaganda-bemutatóját. Átment a tisztviselő irodájába és így szólt:

– Jött valami fontos üzenet Hisst számára?

Az öreg tisztviselő nemet intett.

Madisonon ujjongás áradt végig. Micsoda zsivány! Heller valahogy besurrant ebbe az irodába (mindenki számára ismeretlen módon, talán a tetőn keresztül) és otthagyta ezt a borítékot Hisstnek.

Madison nagyon nyugodtnak tűnve leült a számítógéppulthoz és mintha csak az időt akarná elütni valamivel, elkezdett olyan információkat kikeresni, amelyeket hasznosnak vélt, mint például a Calabar bolygón lévő fegyveres erők nagysága. Aztán ezt összevetette a Hadseregnél és a Flottánál rendelkezésre álló hatalmas számokkal.

Az üzenetből egyértelműen kiderült: Heller nem akarta, hogy ezek üldözzék őt. Madison azt próbálta kidolgozni, hogy hogyan valósíthatná meg pontosan ezt.

Ó, micsoda főcímeket lehetne végül kihozni mindezekből!

Természetesen nem azonnal, hanem később, amikor már teljesen kidolgozta a kampányát és már tökéletes.

Ha korábban volt is bármilyen kétsége afelől, hogy elérheti-e a célját, az mostanra elillant. Immár bizonyos, hogy dicsőségesen fog visszatérni a Földre – mármint ha marad belőle bármi is!

Hisst egy órával később érkezett. Madison vele együtt ment be az irodába. Hisst nagyon elégedett volt a sajtóval.

– Szépen alakulnak a dolgok – mondta Hisst.

– Igen, most már nagyon rövid időn belül maga lesz az uralkodó! – mondta Madison.

EGY ÁRVA SZÓT SEM SZÓLT HELLER LEVELÉRŐL.

Snelz megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az önkéntes visszatért és elosont a barikád mellett.

Látta, amikor Hisst megérkezett és fölment a toronyba.

Sem a tolvaj, sem az igazi Madison nem jött ki.

Csak azt feltételezhette, hogy az üzenetet rendben kézbesítették.

Az üzenet, amely megakadályozhatta volna a Föld megszállását, immár másodszor akadt el út közben.

Ráadásul nem csak ennyi történt: az üzenet olyan ember kezébe került, akinek végtelen hatalmat is adott: J. Walter Madisonéba, aki tetszése szerint bármilyen aljas módon és bármely pillanatban fel tudta használni, amikor úgy vélte, hogy a legelőnyösebb volna egy vezércikk kedvéért.

A TUDÁS HATALOM! Márpedig Madison immár tudta, hogy ő az egyetlen a Voltáron, aki ismeri ezt a létfontosságú, sarkalatos információt: a császár a Calabaron van Heller fogságában.

MICSODA SZTORI!

De még nem most! Nem, nem! Nem most! Ezt úgy fel kell építeni, hogy a legeslegnagyobb durranás legyen, amit ez az univerzum valaha is hallott!

Miközben visszatért a Mulatónegyedbe, Madisont majd szétvetette az öröm.

A két birodalom sorsa immár tényleg pengeélen táncolt. J. Walter Madidióta volt az, aki megadhatta az utolsó lökést.