HETVENHATODIK RÉSZ

1. fejezet

Hightee Heller kissé csodálkozva nézett Madison-ra:

– Úgy érti, hogy az után a csodálatos ajándék után, amit Jetterotól hozott nekem, még valami más is jöhet? Maga aztán a meglepetések embere! Jöjjön hát, járjunk egyet! Egész délelőtt itt üldögéltem.

J. Walter Madison sietősen felkapta a táskáját és követte a nőt kifelé a nyári lakból. Azonnal madárdal vette őket körül.

A hegytetőn lévő birtok hektárjait művészien parkosították kanyargós ösvényekkel és medencékkel, vízesésekkel és fákkal, hogy minden egyes ösvényén minden egyes lépésnél új meg új látnivalók táruljanak az ember elé.

Hightee a munkaköpenyének zsebébe tette a kezét és ballagás közben a mellette haladó Madisonra nézett:

– Nos, mi az a valami más?

– Az ön új musicalje! – mondta Madison. – Elhoztam magammal.

– Ez szokatlan! – felelte Hightee. – Általában én találom ki őket és a saját stábom dolgozza ki részletesen.

Madison ezt nem tudta: a Földön a művészek nem maguk írták a darabokat, ők csak elénekelték és eljátszották. De ha már belekezdett, folytatta:

– Nos, az elkészítését maga Lord Snor rendelte meg. Ő az ön egyik nagy csodálója (persze mindannyian azok vagyunk). Amikor meghallotta az egyik dalt a darabból, akkor ezt mondta: „Ez Hightee darabja!”

– Valóban? Ez különös! Olyan süket, mint a nagyágyú!

– Igen, de van vallókészüléke – mondta Madison kapkodva. – Vagyis hallószékülék… Jaj mint is mondok, vallóvészülék…

Hightee elnevette magát. Aztán ezt mondta:

– Elnézést, hogy összezavartam! Előfordulhat, hogy Lord Snor tényleg felkelt és megnézte, hogy mi megy a televízióban. Ennél furcsább dolgok is történtek már!

Madison a táskájában kotorászott. Hightee Heller túl nagy hatással volt rá. Ő azonban tapasztalt öreg róka volt és visszanyerte az önuralmát:

– Nézze! Jobb lesz, ha eljátszom önnek belőle az egyik dalt. Van itt valahol egy zongora?

– Egy micsoda?

– Egy billentyűs hangszer. Nem vagyok valami profi, de elklimpírozgatok valahogy.

Hightee elindult. Madison gyorsan követte. Aztán észrevette, hogy a vadszőlőindákkal befuttatott falak némelyike, amelyek mellett elhaladtak, valójában épületek oldala. A nő kinyitott valamit, ami kerti kapuhoz hasonlított, és amikor Madison odaért mellé, azt vette észre, hogy egy hangszerjavító műhelyben vannak.

Egy középkorú férfi állt egy munkapad mellett, ami tele volt szórva hangszernek tűnő valamik alkatrészeivel és burkolatelemeivel. Felnézett, meglátta Hightee-t, rámosolygott és lerakta a szerszámát.

– Jarp – kérdezte Hightee –, hallott már valaha „zongora” nevű hangszerről?

– Nem – felelte Jarp. – Hogy néz ki?

– Mint egy fogsor – felelte Madison. – Egy csomó billentyű van rajta, mint egy elefántcsont fogsor.

Jarp Hightee felé fordult:

– Valami primitív fúvós hangszerről beszél.

– Nem, nem! – szólt közbe Madison. – Nagyon is fejlett. A billentyűk leütésével lehet játszani rajta, mindkét kézzel akkordokat leütve. Úgy érti, hogy itt nem használnak billentyűs hangszereket? De kár!

– Milyen a hangskálája? – kérdezte Jarp.

– Nyolchangú dúr hangsor, tizenhárom hangú kromatikus skála.

– Ismeri a hangjegyeket?

Amikor Madison bólintott, Jarp kotorászni kezdett a polcokon és megtalálta egy húrverő maradványait, amit az ujjak közelsége működtetett. Madisonnak néhány sikertelen próbálkozás után sikerült elérnie, hogy a megfelelő rezgéseket adja ki. Jarp bekapcsolt egy hangfelvevőt, Madison egyre közelebb és közelebb tette hozzá az ujjait és minden egyes alkalommal ott tartotta, amikor elérte a megfelelő hangot, hogy beprogramozza a kromatikus skálát.

– Ilyen sok hang egyetlen hangszeren?! – csodálkozott Hightee.

– Igen – felelte Madison. – Összesen nyolcvannyolc.

– Ismerem! – mondta Jarp. – A húrsorról beszél. – Odafordult Madisonhoz. Amikor az ujjával lenyom egy hosszúkás rudat, akkor megszólaltat egy hangot. Hogyha lágyan nyomja le, akkor kis hangerőt ad ki, hogyha erősen üti le, akkor nagy hangerőt ad ki. De maga valamiféle billentyűzetről vagy billentyűkről beszélt. Hogy néz ki?

Madison fogott valami papírt, de annyira ügyetlen volt vele, hogy Jarp elvette tőle. Egy hosszú papírlapra bejelölte Madison kezének szélességét egy oktávhoz, majd rövidesen felrajzolt egy zongorabillentyűzetet. Jarp ránézett és a fejét vakargatta.

– Sohasem láttam még semmi hasonlót. Bizonyára mechanikusan működik: leütünk egy billentyűt, ahogy mondta, biztos van benne egy kalapács, és ez megüt egy húrt. Elég nehézkes. Azt hiszem, közeli rokona lehet azoknak a rúdhárfáknak, amiket Mistin egyik távoli országában használtak valamikor. Réges-régen meztelenül ugrándozva ütögették ezt a hangszert a tavaszi nász időszaka előtt.

– No, lássuk, mit tehetünk! – javasolta Hightee. – Majd hozza be a próbaterembe, ha elkészült. – Madison a nőt követve távozott. Rövidesen végigmentek egy ösvényen, ami egy vízesésnél ért véget. A röpködő madarak kísérték őket.

– Miről is szól ez a musical? – kérdezte Hightee. – Mármint a szövegkönyv? Remélem, nem a tavaszi nászról!

Madison megkönnyebbülten nevetett és meggyőző mosolyt öltött az arcára:

– Nem, dehogy! Igazándiból egy jókora kocsival kezdődik, ami jobban ki fogja emelni az ön csodás hangját, mint bármi ez előtt. Tudja, van ez a Terra nevezetű mitikus bolygó. Ez egy meseszerű történet, tudja?

– Ó, én szeretem a meséket. A Kaukalsia herceg nagy siker volt. De csak folytassa.

Madison szerette volna odaadni a nőnek a történet összefoglalóját. Ám ez a táskájában volt, amit bent hagytak. Ő és a rémregény-író vért izzadt, hogy elkészítsék, de fel sem merült benne az, hogy majd szóban kell elmondania a történetet. Remélte, hogy jól emlékszik.

– Nos – kezdte Madison –, ezt a legendás Terra bolygót egy hatalmas szörnyeteg kormányozza, akinek szarva van meg farka és piros a ruhája.

– Ez a manco ördög leírása.

– Rendben – mondta Madison, aki sohasem hallott még erről. – Örülök, hogy így átlátja. Szóval ez a manco ördög uralkodik minden ember fölött. Nekik pedig nincsen semennyi pénzük és éheznek. Na most, a nyitójelenetben megmutatjuk, hogy az emberek mind nyomorognak, éheznek meg imádkoznak, aztán jön az ördög és megrugdossa őket.

– Ez nagyon szörnyű!

– Csak várjon! – mondta Madison. – Az ördögnek hatalmas udvartartása van más ördögökből, és az egyik ilyen ördög elvesztette az ördöggyerekét, akit egy ördögdada egy embergyerekkel pótol, hogy megtévessze az ördögöt, így az ördög ezt az embergyereket neveli föl, mert azt hiszi, hogy a sajátja. Szóval az eseményt, amit az első jelenetben látunk (hogy a főördög belerugdos az emberekbe), az embergyerek is látja, aki ekkor már fiatal ember, és úgy dönt, hogy ez rossz dolog.

– Jól teszi! – helyeselt Hightee.

– Ám az udvarnál mindegyik ördög azt hiszi, hogy ez a fiú közéjük való. Úgy gondolják, hogy megbízható és nagyra becsült tiszt. Ő azonban igazából azt tervezi, hogy segíteni fog az embereknek. Így hát, amikor csak teheti, feltűnés nélkül eltűnik, felvesz egy álarcot és elkezd vonatokat kirabolni.

– Vonatokat? – csodálkozott Hightee. – Mi az a vonat?

Madison ezt felelte:

– Ez afféle meseszerű történet.

– Aha!

– Szóval az ördögök minden értéküket és pénzüket ilyen vonatokon szállítják.

– Aha! Tehát a vonat egy bolygóközi űrjárat! – értette meg Hightee.

– Valahogy úgy… – felelte Madison. – És a főhős kirabolja ezeket.

– Úgy érti, hogy a fickó BŰNÖZŐVÉ válik?

– Nos, MUSZÁJ neki! – felelte Madison.

– Ajaj! Azt hiszem, ez nem fog jól végződni! Az emberek megvetik a bűnözőket.

Madison így felelt:

– Nos, igazából nem bűnöző. Jó ügyért harcol. Kirabolja a vonatokat, aztán a pénzt szétosztja a szegények között, hogy NE ÉHEZZENEK.

– Ide figyeljen! – szólt közbe Hightee. – Akik az ételt termelik, azok az emberek. Ha nem termelnék meg az ételt, akkor semmit sem vehetnének a pénzből, amit a főhős nekik ad.

– Nos, hát az ördögök elveszik az ételt, az embereknek pedig meg kell vesztegetni őket, hogy visszakapják. Végül az ördögök egyszer csak megtudják, hogy KI a rabló. Az ördög saját fia. Ezért aztán kikiáltják, hogy RABLÓ. Aztán egy csomót harcolnak és a rabló megszökik.

– Hurrá! – örvendezett Hightee.

De az ördögök végül is elkapják – mesélte Madison – és felakasztják. Felakasztják jó magasra és nagyon meghal. Az emberek mind sírnak…

– Álljunk csak meg! – szólt közbe Hightee. – Ebben semelyik szerep nem illik rám. Nincs benne lány!

– Tulajdonképpen… épp most akartam rátérni. Maga a főhős húga.

– Akkor tehát nekem is ördögnek kell lennem, hiszen ő egy lopott gyerek volt.

– Nem, nem. Az ördög egy fiút és a HÚGÁT is ellopta. El is felejtettem említeni. És a musicalben a húga újra meg újra figyelmezteti és megmenti a hőst. És a LÁNY az, aki elénekli az összes dalt. A rabló csak rohangál mindenfelé és lelövöldözi az embereket, a húga pedig a dalokkal elmondja, hogy mit csinál a fiú. És mindegyik ember elkezdi a lánnyal együtt énekelni a dalokat.

– Szóval egy csomó kórus van benne.

– Pontosan! – vágta rá Madison. – Na most, a nagyjelenet az utolsó szín, amikor felakasztják a fiút. Ott van minden ember és figyelik, ahogy kileheli a lelkét az akasztófán…

– Milyen szörnyű!

– És akkor bejön a húg és elénekli a nagyáriát, ami egyfajta gyászdal. Aztán az ördögök rájönnek, hogy a lány volt az, aki folyton figyelmeztette a fiút, ezért őt is ott helyben felakasztják.

– Lehetetlen!

– De bizony. Közvetlenül a bátyja mellé, egy másik akasztófára. Aztán megnyílik két sír és hatalmas csontváz kezek jönnek ki belőlük és leszedik a holttesteket az akasztófákról. Aztán az emberek mind felállnak és eléneklik azt a dalt, amit a lány énekelt előtte, és örökké emlékezetükbe vésik a rablót.

Hightee Heller tátott szájjal meredt rá.

Madison a lélegzetét is visszatartotta. Vajon tetszik neki?

Egy virágzó fa alatt megszólalt egy hangszóró és félbeszakította, őket:

– Hightee, kész a hangszer.

2. fejezet

Miközben Madison követte a nőt a próbaterembe, tudta, hogy nagyon nagy szerencsére van szüksége vagy nagyon ügyesnek kell lennie – esetleg mindkettő.

A helyiség egy kupolás csarnok volt, amelyben nem voltak sík felületek, amik visszaverik a hangot. Hatalmasra nagyított pasztellkék színű voltári hangjegyek díszítették, amik különböző helyekre voltak felakasztva a zengés további csillapítása céljából. A kupola belseje pasztell sárgára volt festve. Jarp huzalokra függesztett fel valamit a terem közepén. Ez a korábban lerajzolt zongorabillentyűzet volt, azonban a billentyűk függőlegesen álltak és fejmagasságban helyezkedtek el.

– Nem jó! – szólt Madison. – Ehhez le szoktunk ülni.

– A zenészek sohasem ülnek le! – méltatlankodott Jarp. – Szörnyen lusta zenész lehet az ilyen!

– Csinálja úgy, ahogy ő kéri! – mondta Hightee.

– El sem tudom képzelni, hogyan lehet ilyesmin játszani. Billentyűk?

Madison útmutatása alapján Jarp hozatott egy kisszéket egy zenekari kisegítővel, aztán a billentyűzetet vízszintesen támasztotta alá és rögzítette.

Madison igazándiból nem értette, hogy fog működni a készítmény. A fekete és fehér billentyűk egyszerűen egy papírra voltak rárajzolva. Egyáltalán nem mozogtak le-föl.

Összeszedte a bátorságát. Mindent vagy semmit! Rátette egy ujját az egyik rajzolt, mozdulatlan gombra, mire valami sípolásfélét hallott.

– Nem ez az! – mondta. – A zongora nem így szól. Leginkább a hárfára hasonlít a zengése.

– Először nézzük meg, hogy a hangok megfelelő sorrendben vannak-e! – mondta Jarp.

Madison átmozgatta az ujjait és azt kívánta, hogy bárcsak próbálkozott volna 12 éves kora óta valaha is az emberek szórakoztatásával. Egy futammal végigpróbálta az egész skálát az aljától a tetejéig. Igen, a billentyűk mind jól be voltak hangolva. De soha semelyik zongora nem sípolt.

– A hangszín nem jó! – mondta Madison. – A zongora hangja csillogó és pattogós.

– Épp mondani akartam – szólt Jarp. – Ez itt a hangoló készülék és a jobb oldalon van a kezelő panel. Az első sáv a „felfutás”, a második a „lecsengés”. A következő a „felharmonikus”, az alsó pedig az „ütős jelleg”. Lássuk: mit hoz ki belőle!

Madison egy ujjal nyomta egy billentyű rajzát, eközben a kezelőszerveken babrált. Kezdett izzadni. A sípolást már megszüntette és sikerült valamilyen éles, koppanó hangot létrehoznia, de még mindig nem úgy szólt, mint a zongora. Túlságosan üres volt.

– Mi ez a második kocka a fölső alatt? – kérdezte Madison.

– Nos, az a dolog, aminek a képét beillesztettem oda, a „kiemelés”. Bevittem alá az érintkezési pontokat, hogy illeszkedjenek azzal az ábrával, amit maga felrajzolt, csak azt nem értem, hogy miért van szüksége bárkinek egy képre ahhoz, hogy hangszeren játsszon? Egyszerűen erősen vagy gyengébben nyomjuk meg a megfelelő pontokat. Ez a második kocka nem is szükséges. Abban a dob, cintányér és harang hangok vannak.

– Aha! – mondta Madison, és a behangoló készülékkel rögtön nekiállt a második kocka beállításának. Talált még egy sávot, amit Jarp nem említett: ez a „rezonancia” volt.

Folyton egy hangot leütögetve sikerült végre beállítania a hangot.

Összedörzsölte a kezeit, meghajlította az ujjait, majd bátortalanul, de tapasztalt módon leütött egy akkordot. Nagyon furcsa érzés volt, hogy semmi nem mozdult a keze alatt.

Úgy érezte, hogy minden ezen múlik.

Vett egy mély lélegzetet és elkezdte játszani a Beale Street Bluest.

Nagyon belemelegedett. A hangszerének olyan hangja volt, mint a legócskább kocsmai pianínónak, amit valaha is hallott.

Szörnyen sokszor ütött mellé és sokszor ütött le hamis akkordokat.

Túlságosan sok múlt ezen. Nagyon ideges volt. Abbahagyta a játékot és újra a kezeit tornáztatta. A levegőben lógatva rázogatta az ujjait. Melyik is lehet az a darab, amit annyira imádott és olyan sokat játszott? Aztán eszébe jutott: Scott Joplin zenéje volt, amit „A fullánk” című filmhez írt. Ez nagyon megfelelőnek tűnt.

Elkezdte játszani. A hangszernek tényleg széles dinamika-tartománya volt. A billentyűk lágy megnyomása nagyon halk hangot eredményezett, az erős pedig nagyon hangosat. Elkezdte a ragtime erőteljes ritmusát játszani.

Oldalra pillantott a kétfős közönségére. Semmit nem tudott leolvasni az arcukról.

Úgy gondolta, már megszokta a hangszert. Elővette a táskáját és kivett belőle egy lapot.

– Ez itt a musical egyik szövege – mondta. Mi sem volt könnyebb, mint elkészíteni a zenét, hiszen a Föld teljes ragtime és blues irodalmából szabadon garázdálkodhatott: egyszerűen csak új szöveget íratott hozzá. „A szélhámos” című Broadway musicalből használta fel a „Trükköstáska” dal zenéjét, az egykori Királyi Akadémiás riporter pedig új szöveget írt hozzá.

– Ha szeretné – javasolta Madison –, akkor lejátszom az egész dallamot, utána elénekelheti ön is. A címe: „A Rabló”.

Hightee elvette és megnézte. Madison végigjátszotta a dallamot, aztán Hightee is elkezdett énekelni.

 

Üldözzük ott,

Üldözzük itt,

Mert ő rejtőzik mindenütt:

A Rabló!

 

Ha kinyitsz egy meghitt budoárt

S meghallod a szörnyű horkolást

Rögtön hagyd abba a nyomozást:

A Rabló!

 

Ha megijedsz a bankba menet,

Mert meglátsz egy ágyúcsövet,

Ne kérdezd, kinek jár köszönet:

A Rabló!

 

Ha érdemes ellopni kincsét,

Ha ékszerét ott hagyni vétség,

Ha könyörög hozzá egy szépség:

A Rabló!

 

Ő elviszi mindenedet,

Pénzt, lányt, nőt, és ékszereket,

Majd megkötözi a kezedet:

A Rabló!

 

Üres a hájasok bankja,

Trükkjével pénzük kicsalja,

És mind szegényeknek adja:

A Rabló!

 

Éltesd őt, hints elé virágot,

Segítsd őt, hogyha majd meglátod,

Mert nekünk adja a világot:

A RABLÓ!

 

A nő briliáns hangja lassan elhalt.

– Természetesen – mondta Madison – amikor a darabban énekli, akkor fekete rövidnadrág és bakancs lesz önön, meg egy széles karimájú fekete kalap, és mindkét csípőjén pisztoly lesz, aztán a dal végén ezeket előhúzza és a közönségre céloz. Aztán maga a Rabló rohan le közéjük, kirabolja őket és elszalad, hogy odaadja a zsákmányt a szegényeknek. Remek színdarab!

Feltűnés nélkül bejött egy másik férfi is, aki bizonyára a nő zenekarvezetője lehetett.

– Ez a ritmus elképesztően jó! – mondta Hightee. – Mit gondol róla, Tink?

– Primitív – mondta Tink. – Valószínűleg valami olyan bolygó sötét erdeiből származik, mint a Flisten, aztán egy kicsit csiszoltak rajta. Dobok. Tudja: abból ered, hogy botokkal tuskókat ütögettek. Ez a ritmus pedig valószínűleg a vadállat hajszolásból ered. Vadász beavatási tánc. Tudja: csakk-csakk-CSAKK, csakk-csakk-CSAKK.

– Teljesen igaza van – mondta Madison. – Kivéve, hogy afrikai négerektől származik, onnan vitték New Orleansba, innen aztán mindenfelé elterjedt. A neve „jazz”.

– Maga aztán őrült hangokat csalt ki ebből a húrverőből! – mondta Tink. – Miért nem hangoltad be neki, Jarp?

– Ő hangolta be! – mondta Jarp védekezően.

– Úgy hangoltam be, hogy a kocsmai zongorát utánozza – magyarázkodott Madison.

– Miért vannak rárajzolva ezek az ábrák? – érdeklődött Tink.

– Elnézést – szakította félbe őket Hightee a nyakláncon függő órájára pillantva –, rohannom kell! Ma délután fellépésem lesz. Elkísérem a kocsijához, Madison. Valaki szóljon a szobalánynak, hogy hozzon nekem egy kabátot és szóljon a sofőrnek is, hogy álljon ki egy légibusszal.

Madison vele együtt ment ki a próbateremből. Elképzelése sem volt, hogy nyert, vagy vesztett. Szörnyen sok múlik azon, hogy sikerüljön kialakítania ezt az összképet, hogy Hellert aztán bele tudja rakni.

Hightee kissé elmélyedt a gondolataiban. Odaértek a leszállóhelyhez.

A nő hirtelen megállt:

– Egy 99-es modell, te jó ég! Azt hittem, nem is adnak el ilyet!

Madison teljesen megfeledkezett Flickről. Villámgyorsan úgy döntött, hogy legalább arra felhasználja ezt a találkozást, hogy megelőzze a további rablásokat, így szólt:

– A sofőröm nagyon boldog lenne, ha bemutathatnám önnek!

Flick vörös arccal állt ott, megpróbált térdre ereszkedni, de annyira megkövülten állt, hogy még a térdei sem engedtek.

Madison szólalt meg helyette:

– Flick arra próbálta megkérni önt, hogy szíveskedjen megtisztelni azzal, hogy elvihesse önt a stúdióba.

– Ez igazi élmény lenne! Hallottam, hogy ez úgy suhan, mint egy bárányfelhő!

A szobalány megjelent a nő holmijával, így odafordult hozzá:

– Tink és a többiek jöjjenek az én kocsimmal. Én ezzel a 99-es modellel fogok utazni.

Flicknek sikerült annyira felocsúdnia, hogy kinyissa a hölgy számára az első ajtót. Amikor beszállt ő is és Madison is, akkor tűzvörös arccal és némán tátogva Flick is bemászott a vezetőülésre.

Elröpültek a Mulatónegyedbe és Flicknek sikerült ezt úgy megoldania, hogy közben egy pillanatra sem vette le a szemét a tükörről, amelyben Hightee-t láthatta a hátsó ülésen.

A hatalmas kupolából egy parkoló nyúlt ki „Hightee” felirattal: ők ezen szálltak le. Kíváncsiskodók szaladtak oda hozzájuk. Az egyik hátrakiáltott:

– Hé, ez Hightee egy 99-es modellben!

Flick nagy nehezen félrelökdöste a kíváncsiskodókat és maga nyitotta ki az ajtót. Habár szemlátomást alig jutott lélegzethez, mégis ott állt, mint egy cövek, és arra várt, hogy kisegíthesse a hölgyet és meghajoljon.

Hightee azonban nem szállt ki. Odafordult Madisonhoz:

– Tudja, Madison, maga rendes ember! Igaz, Jetteronak mindegyik barátja az! Teljesen ámulatba ejtett azzal a… mi is a neve: „zongoraverő”? Készíttesse el az íróval a könyv többi részét, én pedig elkészítem a műsort.

Amikor eltűnt a kupolában, Flick így szólt:

– Maga a csodák csodája, főnök! Igaziból elhozhattam őt a kocsimban. Teljesen megváltoztam és új ember lettem!

Madison még csak nem is hallotta, hogy mit mond. Miközben leszálltak, fülig ért a szája az örömtől.

Színpadon fogja kialakítani az imázst a Voltár legnépszerűbb sztárja segítségével, aki a fickó saját húga. A többi média segítségével pedig rövidesen belerakja az imázsba Hellert.

Rövidesen véget vet majd ennek a középszerű hősimádatnak, amit Heller eddig élvezett, és Heller nevét az igazi halhatatlanság magasságaiba emeli.

Vállon veregette magát. Még ráadást is kap. Amikor már lejátszották a musicalt és a nő megtalálta neki Hellert, akkor újabb főcímmel fog megjelenni. Így hangzik:

 

HELLER TEMPLOMOT GYÚJTOTT FEL ÉS PAPOK EZREIT ÖLTE MEG. ELRABOLTA A BÁLVÁNY FELBECSÜLHETETLEN ÉRTÉKŰ SZEMÉT, HOGY MEGAJÁNDÉKOZZA VELE A HÚGÁT.

 

Garantált siker! Addigra a nő bemutatja a bizonyítékot a televízióban. Bedobhatja a sztorit egy kevésbé forgalmas napon, amikor nem lesznek érdekesebb hírek Hellerről.

Most aztán jókora előrelépést ért el!

3. fejezet

Már majdnem hazaértek, amikor Flick hátrafordult:

– Főnök, eszembe jutott valami. Amikor maga bent volt Hightee Hellernél, akkor Teenie királynő felhívott képtelefonon.

Madison kizökkent az örömmámorából. Az összes befolyása Teenie Whopperen támaszkodott, aki kitartóan és tévesen királyi felségnek tekintette magát és örömfiúkká tett kadétokon keresztül tartotta fenn a pozícióját. Madison számára azonban ez egyenértékű volt egy királyi paranccsal.

– Emelkedjünk föl és álljunk meg ott! – parancsolta idegesen. – Ha megvan a szám, akkor hívjuk vissza azonnal! – Nagyon ideges volt: az időeltolódás miatt nyilván nagyon nehéz felhívni a Palotanegyedet. A városban járt volna Teenie?

A kárpit egy része lehajlott és egy képtelefon bukkant elő az orra előtt.

Teenie arca jelent meg rajta. Sértődöttnek látszott:

– Már réges-rég itt várok a sivatagban: e mellett az isten (bíííp) üzenetközpont mellett állok egy órája. Teljesen tönkremegy a bőrszínem.

– Nagyon sajnálom! – felelte Madison.

– Miért nem hívtál vissza?! – korholta a lány.

– Már rég fel akarlak hívni, de elfoglalt voltam.

– Elfoglalt Hightee Heller, ugye?! Tartozol nekem egy beszámolóval, hogy mire jutottál Grisszel!

– Nos, tulajdonképpen – felelte Madison – egyfolytában azon dolgoztam.

– Ide figyelj, Madison! A propaganda pontosan úgy működik, hogy mindent megígérsz és semmit sem teljesítesz! Nagyon jól tudom! Kezdj neki, de gyorsan, te fajankó! Napnyugtakor visszajövök ehhez az üzenetközponthoz, és ha akkorra nem lesz semmi híred Grisszel kapcsolatban, akkor lecsapatom azt a vattával kitömött fejedet! – Durván levágta a kagylót.

Nők! Hát igen, az anyja nagyon jól megtanította: csak bajt jelentenek!

Gyorsan gondolkodott. Rápillantott az Omega karórájára és látta, hogy már csak két órája lehet hátra a napból. Még gyorsabban gondolkodott. Sietve ezt mondta:

– Vigyen engem a Kormányzati negyedbe a Királyi Bíróság és Börtön épületéhez!

– Mi a mennykő!? Főnök, jól van?! Hightee elvette az eszét?

– Ez egy másik nő. Egy majdnem-nő.

– Nézze főnök, már azzal is nagyon szerencsések voltunk, hogy az Államszövetség börtönébe bejutottunk, aztán ki is tudtunk jönni! De ha akár a közelébe megy a Királyi Börtönnek, akkor annyi!

– Induljunk! – förmedt rá Madison.

Fölrepültek a forgalmi sávok fölé és süvítettek a Kormányzati negyed irányába.

Madison rövidesen meglátta az ijesztő épületet. Egy sziklás dombon terpeszkedett az erődítmény, ami lenézte a világ kicsinyes dolgait és egyben fölöttük is állt.

Flick nem az udvaron szállt le. Ez mindenkinek tilos volt, kivéve a császárt. Ehelyett a kapun kívül, a lejtős úton tette le a gépet. Nem volt hajlandó egy centivel sem közelebb menni.

– Viszlát, főnök! – búcsúzott Flick. – Jó volt együtt, amíg tartott!

– Kuss! – válaszolt Madison. Kiszállt és elballagott a járdán. Nehezére esett a járás (bizonyára a nagyobb gravitáció miatt).

A külső kapu oszlopai sötéten tornyosultak fölé. Mivel még nappal volt, őrök álltak szobor mereven a súlyos vasrács túloldalán.

– Beszélni szeretnék valakivel! – mondta Madison a közelebbi őrnek.

A férfi csak ott állt mozdulatlanul. Levegőnek nézte Madisont.

Madison elővette az azonosító-kártyáját és megmutatta. Az őr még csak rá sem nézett.

Odajött egy tiszt; villamos kard csattogott az oldalán.

– Mi itt ez a hallatlan rendbontás?!

– Ez nem rendbontás! – tiltakozott Madison. – Találkoznom kell itt valakivel!

– Hát, ebből már mindent tudunk! – gúnyolódott a tiszt. – Csupán annyi hiányzik, hogy adja meg a nevét, a foglalkozását, meg hogy milyen fondorlatot forgat a fejében az állam gépezetének megzavarására! Tűnjön el innen!

– Nézze – erősködött Madison –, ez élet-halál kérdése!

– Mindkettőből nagyon sok van itt bent! – mondta a tiszt. A legtöbbjük életfogytiglant tölt, és többféle halálnemet ismerünk. Na, most már tűnjön innen!

– Kérem, kérem! – könyörgött Madison. – Én a saját életemről beszélek!

– Máshol beszélgessen! – förmedt rá a tiszt. – Emberemlékezet óta senki sem volt olyan merész, hogy idejöjjön ezen az úton ehhez a kapuhoz és bekéredzkedjen.

A szobormerev őr a szája mozdítása nélkül megszólalt:

– Helyesbítek uram: Gris megtette.

– Gris! – csillant fel Madison szeme. – Ő az! Én a legjobb barátja vagyok! Találkoznom kell vele!

A tiszt erősen előredőlt és a rácsokon keresztül jól megnézte Madisont. Hirtelen sarkon fordult, Madison pedig idegesen téblábolt. Látta, hogy a tiszt az udvaron lévő telefonon keresztül beszélget valakivel.

A tiszt visszatért és jelzett, hogy nyissák ki a kaput annyira, hogy Madison beférjen. Azután újra jelzett. A kapuk nagy csattanással bezáródtak, a két őr pedig nem állt ott tovább szobormereven, hanem hirtelen két oldalról karon ragadták Madisont és elindultak vele, közben ezt kiáltozva: „Hop! Hop! Hop! Hop!” Ugyanúgy, ahogy Madison a bűnözőket hallotta kiabálni. Talán letartóztatták?

Követték a tisztet a főbejáraton keresztül és a hatalmas, visszhangzó csarnokokon át. A tiszt kinyitott egy ajtót és máris egy tárgyalóteremben voltak. Egyenesen keresztülvitték rajta Madisont, majd megállították egy ajtó előtt.

A tiszt megmotozta, elvette az azonosító-kártyáját és bement az ajtón. Utána visszajött és nyitva hagyta az ajtót.

A két őr belökte Madisont a szobába. Ez egy terméskő falú helyiség volt, de vastag szőnyeg volt a padlón. Egy hatalmas kőtömb volt benne az íróasztal; ráterítve egy másik vastag faliszőnyeg. Az asztal mögött egy fekete ruhás férfi ült egy széken és az ablakon át nézett kifelé.

A férfi körbefordult a székkel. Felvette Madison azonosító-kártyáját és megnézte. Hűvös tekintettel mérte végig Madisont.

– Szóval maga Soltan Gris barátja?! Nocsak, nocsak! Én Lord Turn vagyok. Itt nyugodtan beszélhet.

Madison úgy értelmezte, hogy bizonyára négyszemközt vannak, de neszezést hallott a háta mögül. A tiszt a túlsó falnál állt és rajta tartotta a szemét.

– Csak meg akartam győződni arról, hogy jól van-e – mentegetőzött Madison bizonytalanul. – Szeretném meglátogatni.

– Van erre királyi parancsa?

– Nincs – felelte Madison.

– Akkor miből gondolja, hogy meglátogathat itt egy foglyot?

– Nagyon közel állok Lombar Hissthez, őfelsége szóvivőjéhez.

– Hmmm! – mélázott Lord Turn. – Mondja csak… ö… Madison! Tud maga bármit Gris bűneiről?

– Nos, uram, nem azért jöttem ide, hogy tanúskodjak! Ő bizonyára…

– Nem, nem! Maga most nem a bíróság előtt áll! Egyébként sem tanúskodhatna, csak ha éppen bírósági ülés volna. Hadd tegyem fel másképp ezt a kérdést: ismeri maga Jettero Heller királyi tisztet?

– Tulajdonképpen igen, bíró úr!

– „Lordsága!” – javította ki a tiszt a szoba túlsó végéből.

– … Lordsága! – helyesbített Madison. – Valóban ismerem Jettero Hellert.

– Tudja, hol tartózkodik?

– Sajnos nem, bíró… Lordsága.

– Kár! – bosszankodott Lord Turn.

– Tudom, hogy általános körözést adtak ki ellene – magyarázta Madison – és nagyon boldog volnék, ha…

– Általános körözés? Lárifári! – állította le Lord Turn. – Itt van nálunk a foglya. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy Jetteronak nagyon jó oka van arra, hogy királyi őrizet alatt tartsa ezt a Soltan Grist. Ugyanakkor azt is nagyon szeretném, hogy küldjön nekem valami üzenetet, vagy valahogyan közölje, hogy mit tett ez a Gris.

Ez a párbeszéd kezdett követhetetlenné válni Madison számára. Rájött, hogy most már nem állíthatja, hogy Gris minden bűnözők legrosszabbika, mivel korábban azt mondta, hogy a barátja, hiszen azt hitte, hogy beengednek hozzá látogatót. Előfordulhat, hogy akkor őt is elfognák a bíró megsértése vagy megtévesztése miatt. Szinte belemart ennek az előkelő helynek a jeges ölelése.

– Én magam is próbálom megtalálni Hellert – mondta egy elkeseredett erőfeszítéssel arra, hogy segítőkésznek tűnjön.

– És még nem találta meg?

– Nem, Lordsága, de már megkezdtük a keresést!

Lord Turn ránézett, aztán röviden és fanyarul felnevetett. Az asztalán megnyomott egy gombot, mire megjelent egy hivatalsegéd, aki addig az ajtó túloldalán várakozott.

Lord Turn így szólt:

– Ezt a férfit Madisonnak hívják. Most már értem, hogy miről szól ez az egész. Ez egyszerűen Lombar Hisst egy újabb otromba kísérlete, hogy megpróbáljon átlépni minden szokásos eljárásmódot. Valami oknál fogva Hisst nem akar királyi körözést, sőt még csak királyi engedélyt sem felmutatni. Egy újabb embert küldött ide, hogy találkozzon Grisszel. – Az őrtiszthez fordult: – Talált bármilyen mérget az itt lévő Madisonnál?

– Nem, Lordsága!

– Az ég szerelmére! – szörnyülködött Madison. – Engem nem Hisst küldött ide!

– Épp az imént mondta, hogy ő küldte! – torkolta le Turn.

– Csak arról akartam meggyőződni, hogy jól van-e a barátom, Gris! – siránkozott Madison.

Turn második csengetése után egy fegyőr jött be. Csörömpöltek a nála lévő ajtónyitó kártyák.

– Jól van Gris fogoly? – kérdezte tőle Lord Turn.

– Makkegészséges, Lordsága! Csak ül egész álló nap, meg fél éjszaka, és diktálja a vallomását. Már a harmadik tekercs hangdiktaíró papírt használja. És úgy beszél, mint a vízfolyás, Lordsága!

– Nos, lehet, hogy egy szép napon mi is megtudjuk, mi ez az egész – mondta Turn. – Ennyi volt, fegyőr! Most pedig, hivatalsegéd, nézze meg ezt az azonosító-kártyát! Bélyegezzen le vele valamit! És hagyja meg a kapunál azt a parancsot, hogy ezt a Madisont engedjék be, ha bármikor megtudja, hogy hová tűnt Jettero, az a jóember!

Madison ezt tévedésből kedvességnek értelmezte, ezért így szólt:

– Láthatnám Grist egy percre?

– Valamint – mondta lord Turn a hivatalsegédnek –, adjon ki egy másik parancsot is, hogy Gris nem mehet ablakok közelébe. Azt hiszem, Hisst merényletet tervez ellene – Madisonhoz fordult:

– Nos, ami pedig önt illeti, ha megtudom, hogy maga megtudta, hol van Jettero Heller, és nem szólt nekem, akkor bírói paranccsal elfogattatom és magánzárkába csukatom, amíg el nem mondja, hogy miért hallgatta el az információt. – Odafordult az őrparancsnokhoz: – Dobják ki!

4. fejezet

Madison feltápászkodott a járdáról és úgy vélte, hogy az őröknek nem kellett volna annyira szó szerint venniük a parancsot.

Flick fedezékben maradt, amíg biztos nem lett, hogy a kaput bezártak, aztán előszaladt és megpróbálta leporolni a bicegő Madisont.

– Mondtam magának, hogy a közelébe se menjen ennek a helynek! – sopánkodott Flick.

Madison nem örült, hogy így leromlott az imázsa:

– Nem az őr kardjára kellett volna figyelnem! A légcsövét kellett volna megcéloznom!

– Az üstökösökbe! Még jó, hogy kidobták ahelyett, hogy bezárták volna! Még őfelsége is óvatosan jár el, amikor ezeknek ad parancsot!

Amikor Madison bemászott a légibuszba, észrevette, hogy a nap már majdnem lenyugodott. Szólt Flicknek, hogy szálljanak fel néhány ezer láb magasságba. Pár percig erősen gondolkodott, aztán összeállt a fejében egy terv.

Megigazgatta a ruháit, biztató arckifejezést erőltetett magára, majd felhívta Teenie-t.

A lány azonnal fölvette:

– Így már jobb! – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy jó híreid vannak! – mondta némi éllel a hangjában. – Láttad azt a (bííípet)?

– Hogyne! – felelt Madison. – És Teenie… akarom mondani: felség, biztos vagyok benne, hogy forrongani fogsz a dühtől emiatt. Beszéltem neki rólad, ő meg a legsértőbb módon röhögött, amit valaha is hallottam.

– Micsoda?!

– És utána hátradőlt, közben szőlőt csipegetett (mellesleg már úgy elhízott, mint egy disznó) és azt mondta: „Madison, ha találkozik vele, adja át neki a legjobb kívánságaimat: nyalja ki!”

– Ó, a (bíííp)!

– Én is így gondoltam. Leíratták vele az emlékiratait. Meg is mutatott belőle néhány részt, amiről úgy gondolta, hogy viccesen számol be terólad. A földön fetrengett a röhögéstől a saját viccei miatt. Meg tudtam volna ölni, de ott voltak a fegyőrök és elvették a késemet. Ilyen nyílt és arcátlan bunkóságot soha életemben nem láttam még!

A lány arca falfehér lett.

– Azzal hencegett – tódított tovább Madison –, hogy hogyan csavarta el a fejedet pusztán az élvezet kedvéért, hogy utána kirúghasson.

A lány a fogait csikorgatta. Hirtelen felpattant:

– Minden világos!

Madison hirtelen megrettent. Túllőtt a célon. Azt nem akarta, hogy a lány bármit is csináljon. A terve nagyon egyszerű volt: egyszerűen elkezdi nyomás alá helyezni Grist, aztán ennek akkora nyilvánosságot szerez, hogy a császárnak ne maradjon más választása, mint hogy kiad egy királyi parancsot a tárgyalásra. Aztán ennek az álcája alatt ráveszi Grist, hogy mindenféle vádakkal hozakodjon elő Heller ellen, amikből aztán ő olyan bombahíreket koholhat, amik megrázkódtatják az egész univerzumot.

Nagyon jó terv volt! Színtiszta, hamisítatlan propaganda, földi stílusban: ahogy mindig is csinálták! Ám ehhez még sok előkészület, meg munka és idő kell. Fölösleges minden hirtelen ötlet.

Teenie nem folytatta a beszédet. Madison megkérdezte:

– Mi világos?

– Még csak bíróság elé sem fogják állítani, igaz?!

– Nos, ha elég keményen dolgozunk rajta, akkor lesz tárgyalás!

– Igazán? Nos, Madison, legyél itt holnap hajnalra! A képtelefonban látom a háttérben, hogy új kocsid van. Tankold tele! Lesz egy kis utunk!

A lány letette, mielőtt Madison megszólalhatott volna. Így Madison jókora slamasztikában maradt.

Ez a baj az amatőrökkel: ötleteik vannak! Márpedig egy amatőr propaganda-szakember ötletei többnyire haszontalanok, Teenie ötletei pedig nagyon is végzetesek lehetnek!

Még nagyon jól emlékezett arra a káoszra, amit Gris okozott. Minden szépen alakult, amíg Gris meg nem próbált belekontárkodni a propaganda-munkába. Az amatőrök egyszerűen nem értenek a dolog finomságaihoz.

Madison újra végigfutott a terven. Nagyon szabályszerű és hibátlan volt. Közfelháborodást okoz Grisszel kapcsolatban a média révén, aztán magát a tárgyalást használja fel arra, hogy közfelháborodást okozzon Hellerrel kapcsolatban. És még ha őfelsége valami oknál fogva (mondjuk betegség, vagy más miatt) nem is ad parancsot a tárgyalásra, a nyilvánosság nyomása majd arra kényszeríti Lord Turnt, hogy gondolja meg magát! Biztos siker!

Mi az ördögöt tervezhet Teenie? Ezzel mindent elronthat. Csak annyit akart, hogy fenntartsa a lány érdeklődését. Nem akarta az esztelen aktivitás pánikrohamába kergetni!

Nem hagyhatja, hogy ez a mennyei diadal füstbe menjen, mikor már itt áll a küszöbön!

Belegondolt Heller nyomorúságos helyzetébe, aki magányosan reszket valami rejtekhelyen és arra vár, hogy Madison megmentse az utókor számára. Micsoda pazarlás volna!

Propaganda szemszögből nagyon könnyű Gris és Heller kezelése. Egy olyan majdnem-nő kezelése, mint Teenie, már teljesen más dolog. Abból nagy gubanc lehet!

– Tizennyolc pontos, idézet – mondta –: „Madison a szakadék szélén”.

– Mi? – csodálkozott Flick.

– Menjünk haza! – mondta Madison. – Pihennünk kell. Holnap szörnyű napunk lesz!

Pontosan ugyanabban a másodpercben, de 22 fényév távol onnan, Madison aggodalmának tárgya: Jettero Heller nem reszketett semmilyen sötét barlangban. A Földön, New York City-ben az Ötödik sugárúton hajtott végig, miközben a konfettifelhő alatt elsüketítette New York új felső vezetőinek beiktatását ünneplő tömeg. A vezetőség élén Babe állt, miután felvette a Capa di tutti capi címet. Az emberei innentől „Babe királynő” címen szólították. Heller az USA hadseregének egyenruhájában feszített a mellette lévő ülésen, tévékamerák sorára mosolygott és eközben semmit sem tudott arról a viharról, ami az egész jövőjét fenyegette a Voltáron, beleértve a hírnevét is, valamint a Föld jövőbeli létezését. Krak grófnő a másik oldalán egyáltalán nem mosolygott. Neki rémálmokat okoztak az előérzetei.

5. fejezet

Madison a parancsnak megfelelően (mi mást tehetett volna!?) Teenie palotájának bejárata előtt várt hajnalhasadás előtt. A körmei nem voltak túl jó állapotban: egész éjszaka azokat rágta.

Kijött egy őrkapitány, meglátta Madisont és azonnal visszament. Amikor újra kijött, éppen villamos kardot kötött a derekára, és két őrmester is követte villamos csatabárdokkal. Elfoglalták állás-pontjukat a légibusz ajtaja mellett és vártak Teenie királynő megjelenésére.

Madisonnak nem volt kedve semmilyen várakozásra. A reggel már így is elég rosszul kezdődött. Amikor a belvárosi házuknál Flick beszállt a kocsiba, az egyik szeme szemlátomást gyorsan kezdett bekékülni. Az inasnője is beszállt. Sértődötten szófukar volt, repülés közben pedig feltűnően oda sem bagózott Flickre.

Néhány burkolt megjegyzésből Madison kihámozta, hogy Flick este figyelmetlenül Hightee Hellerről áradozott, ami miatt a hálószobájába rendelt mindkét lány és az inasnője is megsértődött rá.

„Nők! – gondolta Madison. – Mindig velük van a baj!”

Ekkor újabb csapás leselkedett rá!

Teenie jött az ajtóhoz csillogó fekete kosztümben és hosszú, vörös kesztyűt húzott fel. A koronáját a homlokára billentve viselte, a lófarka pedig úgy libegett jobbra-balra, mint egy mérges macska farka.

Semmit nem mondott a kocsiról. Egyszerűen beült, és persze a legjobb helyet foglalta el.

Beült az őrkapitány és a két őrmester is.

– Mit gondolsz te? Mi az ördögért akarsz te is jönni?! – szólt oda Teenie az őrkapitánynak.

– Nem bízhatunk meg ebben a férfiban! – válaszolta az őrkapitány Madisonra mutatva.

– Jó megfigyelő vagy! – mondta Teenie. – Ő egy propagandista, és azok sohasem tartják be, amit megígérnek! Soha!

Ebben a pillanatban nagyon előkelő tartással, mindvégig botladozva leszaladt hozzájuk a lépcsőn a főudvarmester és eközben megpróbálta felvenni az előírás szerinti talárját. Ő is bepattant a légibuszba.

Így nem maradt túl sok hely Madison számára és beszorult a Teenie-vel átellenes sarokba.

– Hová megyünk? – kérdezte Madison.

– A főháznagy ügyet sem vetett rá és előrehajolva átnyújtott egy papírt Flicknek. A sofőr megnézte, hátrapillantott, hogy zárva vannak-e az ajtók, majd felszállt.

Mivel azt hitte, hogy bemennek a Kormányzati negyedbe vagy valami hasonló helyre, ezért Madison nagyon megijedt, amikor Flick délnyugat felé vette az irányt, miután átmentek a kapunál rájuk váró rosszulléten, amit a gyors időátállás okozott.

Amikor már följebb emelkedtek és kisebbeknek tűntek a sivatagi homokörvények, Madison megpróbálta előrehajolva megnézni a térképet Flick műszerfalán. Üresnek tűnt.

Bizonyára nagyon meglátszott Madison arcán a rémület. Teenie mogorván nézett rá és így szólt:

– Semmi közöd hozzá, te dumagép! Hosszú utunk lesz: legalább három óra.

Madison a zenelejátszóhoz nyúlt és bekapcsolta, remélve, hogy ettől megenyhül a nő háborgó lelke. Lehetséges, hogy utána majd elmondja neki, hogy mi a baja…

Rögtön őutána Teenie nyúlt oda és kikapcsolta:

– Nem akarom, hogy bármi is megzavarja a koncentrációmat! Egy egész katonai akciót meg kell terveznem.

– Ka-katonai?… – hebegett Madison.

– Hát persze! Összeszűrtétek a levet Grisszel, úgyhogy nem bízhatok benned! Keményebb intézkedésekre van szükség, nagyszájú! És ne is próbáld kiszedni belőlem a csatatervet! Azok alapján, amiket megtudtam, te csak Hisstnek kémkedsz! A hadviselés és a kémkedés kéz a kézben jár egymással.

A lány angolul beszélt vele és Madison is ezen a nyelven folytatta:

– Én nem vagyok kém, Teenie! A te oldaladon állok!

– Majd elválik! – felelte Teenie. Egy darabig tovább autóztak, majd úgy tűnt, Teenie befejezte a terveket, mivel pukkantott egyet a rágógumijával, mintha ünnepelne, és apró mosoly jelent meg a túlméretes és buzgón rágcsáló szája körül.

– Tudnom kéne, hogy hová megyünk! – szólt Madison. – Végül is jogom van tudni, hogy esetleg honnan kell visszagyalogolnom.

– Ahová mi tartunk, onnan sohasem gyalogolsz vissza! – válaszolt Teenie. – Hacsak nincsen nálad Jézus vízenjáró cipője. Ez egy sziget 2000 mérföldre délnyugatra, amit tenger vesz körül.

– Menekülsz, vagy valami ilyesmi? – érdeklődött Madison.

– Neked aztán nehéz a felfogásod! Ezen már nehéz lesz változtatni! Az a hely az enyém.

– Neked van egy szigeted?!

– Naná! Ott halt meg Hóra királynő!

– Száműzték? – értetlenkedett Madison.

– Dehogy, Madison! Egyszerűen belefáradt, hogy becsempéssze a tisztjeit a Palotanegyedbe, és mivel már kezdett korosodni, egyszerűen elköltözött a szigetére. Ez része a Flisten szerződésnek.

– Teenie, nem tudlak követni!

– Kicsit utánoznod kéne engem és el kéne végezned a házi feladatodat! Én az itt lévő főháznagyból csikartam ki ezeket és mindent elrendeztem. Fogadok, azt hitted, hogy álkirálynő vagyok.

– Á, dehogy! – hazudta Madison. – Ilyesmi eszembe sem jutna!

– Naná, hogy azt hitted! A vak is látja. Akkor hadd világosítsalak fel, dumagép! Én vagyok az igazi! Nincs benne semmi átverés, tehát ez éppen az ellenkezője a te szakmádnak! Tudod, Hóra királynő afféle zálog-szerepet töltött be. Te már biztos sokat tudsz az államközi szerződésekről, meg ilyesmikről. Most már én is kezdem kiismerni ezt a témát. Körülbelül harminc évvel ezelőtt a Voltár meghódította a Flisten bolygót. A bolygó végül csak azért menekült meg, mert Voltár megígérte, hogy fenn fog maradni Flisten királyi családja. Ez teljesen megfelelt Voltárnak, mivel így az ő kezükbe került a Flisten feje fölött függő Damoklesz kardja, hiszen a királyi családot a Palota-negyedbe költöztették túszként. Ez nagyon szokványos voltári manőver: a Palotanegyedben négy vagy öt ilyen túszcsalád is él. Egyébként a flisteni királyi vérvonal kihalt, mivel Hóra királynőnek sohasem volt gyereke annak ellenére, hogy minden idejét az ágyban töltötte. Végül a Relax szigeten halt meg…

– Szóval ez a neve a helynek, ahova megyünk? – érdeklődött Madison.

– Ne szakíts félbe! – förmedt rá Teenie. – Éppen a hiányos műveltségedet próbálom kiegészíteni! Szóval, amikor Hóra királynő körülbelül ötven évvel ezelőtt meghalt a Relax szigeten, akkor jól keresztbe tett a Külosztálynak. Érted? A flisteni királyi palota (az én palotám) és a flisteni sziget (az én szigetem) fenntartását flisteni adókból fizették. Az államközi szerződést a Külosztály hajtotta végre, habár a bolygó ma már a Belosztály alá tartozik. A flisteni királyi család továbbra is a Külosztály hatásköre alatt maradt…

– Teljesen összezavarsz!

– Reménytelen vagy! Szedd már ki a füledből a dugót és figyelj! Szóval, amikor Hóra királynő meghalt, akkor a Külosztály szorult, ahogy már megpróbáltam elmondani neked, csak te folyton megzavarsz! Az öreg Endow és a többi hivatalnok zsebpénznek tekinti a flisteni adókat. Már régóta próbálják kimagyarázni a flisteni adófizetők számára, hogyan lehetséges az, hogy még mindig kell fizetniük a királyi adót. Amikor én felbukkantam, Endow velem töltötte ki a hézagot. A régi államközi szerződés még mindig érvényes, a Külosztály továbbra is megkapja a sápját, így mindenki elégedett. Természetesen én sohasem mehetek oda, mert ez is része a szerződésnek, de az mindenesetre biztos, hogy én vagyok Flisten valódi királynője. És ez még szörnyen törvényes is: körülbelül 10 évvel ezelőtt őfelsége Gőgös Cling kiadott egy parancsot Endownak, hogy vessen véget a flisteni adó-lázongásnak oly módon, hogy kinevez egy flisteni túszkirálynőt. Endow azonban nem talált senkit, aki nem az Államszövetségből származott és akiben meg lehetett volna bízni, hogy tartja a száját a sumákolással kapcsolatban. Úgyhogy amikor Tutu újra megjelent és Endow örömmámorban úszott miatta, akkor a öreg (bííípnek) egyszer csak eszébe jutott a parancs, és egy ügyes húzással (miután Tutut is meghúzta) érvényesítette az üres kiváltság-levelet, amit Cling már rég aláírt. Hát ez a szitu! Nem vagyok álkirálynő! Valódi királynő vagyok!

– Nos, örömmel hallom! – felelte Madison. – De amikor majd végzek itt a munkámmal, akkor te is visszatérhetsz a Földre.

– Fenéket! – vágta rá Teenie. – Szerintem te semmit nem hallottál abból, amit elmondtam a túszkirálynőkről! Amennyiben a Voltár a fejébe veszi, hogy meghódítja a földet, akkor az Apparátus le fog nyakazni arrafelé mindenkit, aki királynőnek vagy királynak nevezi magát, és Endow engem fog kinevezni a Föld túszkirálynőjének. Én sosem mehetek oda vissza, viszont így Endow megkapja a részesedését az adókból…

– Teenie! Ez őrültség!

– Na tessék! – csattant fel Teenie hirtelen Park Avenue-i táj szólásra váltva. – Én a Palotanegyed politikájára próbállak tanítgatni, te meg sértegetsz! Ráadásául csak egy közember vagy, nem királyi felség, mint én! – A nagyobb hangsúly kedvéért felfújta és kipukkasztotta a rágógumiját.

Már elhagyták a partot és óránként 600 mérföldes sebességgel távolodtak egy zöld és végtelen tengernek tűnő valamin keresztül. Nem csoda, hogy olyan üresnek tűnt a térkép, amit Flick használt! Csakis víz volt mindenfelé!

Madison megbökdöste az első ülésen ülő inasnőt, mivel a sofőrt nem érte el:

– Mondja meg neki – suttogta oda –, hogy keressen valamit, ami a Relax szigetről tájékoztat.

– Nem szólok hozzá! – suttogta vissza az inasnő. – Azt mondja, hogy új életet kezdett, márpedig ha nem tér vissza a régihez, akkor a másik szemét is bekékítem!

– Már így is elég kárt tett benne! – suttogta Madison.

– Nem! Az az ágyas lány volt. Én még el sem kezdtem!

Madisonnak határozottan az volt az érzése, hogy bolondokházában él. Nagyon felidegesítette Teenie a locsogásával arról, hogy ő lesz a Föld királynője. És most itt egy másik nő, aki szintén túljátssza a szerepét. Milyen igaza is volt az anyjának!

Az volt az érzése, hogy a precízen kidolgozott tervei kezdenek füstbe menni. Szomorúan gondolt a szegény Heller-Wisterre, miközben átrepültek valami fölött, ami végtelen tengernek tűnt, és eközben (a véleménye szerint) egyre távolabb kerültek a józan észnek megfelelő bármilyen propaganda-megközelítéstől. Mi az ördögöt értett Teenie az alatt, hogy „katonai”?!

6. fejezet

A tízezer láb magasságban idegesen navigáló és vezető Flick körülnézett: a láthatáron sehol sem volt szárazföld, csak háborgó, zöld tenger. Megnyomott egy gombot a műszerfalon, így Madison ezt olvashatta a térkép mellett egy képernyőn:

RELAX SZIGET. Régebben az ősi Teonokhoz tartozott, az azóta kihalt tengeri nép erődítménye volt. A korai voltári uralkodók királyi birtoka volt, ám 50.000 évvel ezelőtt megszűnt a használata. A Flisteni Szerződés megkötése után a flisteni királyi családnak adományozták. A szubtrópusi öv 18/103 fokán helyezkedik el a Nyugati-óceánon, 883 mérföldre a központi kontinenstől. A területe 305 négyzetmérföld. 2000-5000 láb magasságú függőleges, fekete szirtek veszik körül, nincs homokos partja, sem kikötője. A legnagyobb magassága 9056 láb. A Teon-csúcs a sziget északi végén helyezkedik el, és bár a hidegebb hónapokban hó fedi a tetejét, útját állja az erősebb viharoknak. A szigetet vulkáni tevékenység alakította ki, azonban a vulkán már nagyon régen kialudt. A hőmérséklet átlagos középértéke 25 Celsius-fok. A legfeltűnőbb, hogy a Teon-csúcsot általában felhők fedik, vagy az égbolt színe miatt más színben látható. Figyelmeztetés halászhajóknak és minden légi forgalomnak: ne kíséreljenek meg partra szállni!

Madisonban elhűlt a vér. Micsoda szörnyű és zord hely lehet! Fekete szirtek; nincs kikötő; figyelmeztetés, hogy ne szálljanak le… Mi a jó égért akart Teenie idejönni?!

Flick odahajolt Madisonhoz és ezt suttogta:

– Azt hiszem, eltévedtem! Csak annyit kell tenni, hogy a négyzetrácson rábökünk az úti célra, de azt hiszem ez a 99-es modell is eltévedt. Elfelejtettem leolvasni a szárazföld távolságmérőt, amikor elhagytuk a kontinenst. Alattunk az óceán tele van ragadozókkal, némelyikük ötven láb hosszúságú. És ha azok nem is kapnak el, a repülő ütőhalak biztosan elkapnak! Egyre kisebb a látótávolság. Tudna engedélyt kérni, hogy visszafordulhassunk?

Madison megfordult. A többiek nem hallották Flicket, de azt látták, hogy mocorgott, ezért az őrtiszt szigorúan nézett rá. Teenie mélyen elmerült a gondolataiban és a homlokát ráncolta.

Madison visszaszólt Flicknek:

– Az ég szerelmére, találja meg azt a helyet! Ma már nem akarok több nővel vitázni!

– Én sem! – felelte Flick. Elkezdett jobbra és balra kibámulni az ablakon.

A napot pára takarta el, ezért rossz volt a kilátás.

– Ezen nincs radar? – csodálkozott Madison.

– Úgy érti, sugarak? Ja igen, sugarak! – És Flick gyorsan elkezdte tekergetni a gombokat. A képernyők üresek maradtak.

– Én nem vagyok óceánjáró pilóta – mondta Flick. – Ha nekimegyek, szeretném, ha valaki megkeresné a maradványaimat. Nézze a távolságmérőt! Már 2100 mérföldnyire eljöttünk.

– Egy pillanat! – mondta Madison. – Maga csak előrefelé keresgél! Mi van, ha már túlmentünk rajta?

Flick idegesen babrált a kezelőszervekkel és hátrafelé irányította a sugarakat.

OTT VOLT A HEGY!

Épp akkor mentek át a csúcs fölött és csak néhány száz láb volt a távolsága. Eddig elrejtették a reggeli felhők.

Madison megkönnyebbülten sóhajtott fel. Húsz mérfölddel már túl is mentek. Flick visszafordult a légibusszal, csökkentette a sebességet és lejjebb ereszkedett.

Amint módosították az útvonalukat, bömbölni kezdtek a hangszórók:

– Figyelem, figyelem, 99-es modell! A bolygóvédelem szatellit megfigyelő központja beszél! Kilövésre készen áll egy csapásmérő robbanófej! Ne próbáljanak meg leszállni a Relax szigeten!

Flick alacsony homloka azonnal gyöngyözni kezdett az izzadságtól, amikor sietve visszakanyarodott. Felkapta a mikrofont:

– Azt a parancsot kaptam, hogy szálljak le itt – aztán gyorsan fölkapta Madison azonosító-kártyáját és beledugta a résbe.

– Sajnáljuk, ez nem fog menni! – mondta a bolygóvédelem. – Ötven éve senki nem szállt le a Relax szigeten és nem maga az első, aki megpróbálja! Azonnal tűnjenek el innen!

Madison kabátujját egy kéz rángatta meg, és amikor odafordult, azt látta, hogy a főháznagy nyújt neki valamit. Egy azonosító-kártya volt az. Továbbadta Flicknek, aki kiszedte Madison kártyáját és ezt rakta be a résbe. Annyira remegett a keze, hogy alig találta el a rést.

– Mi ez a trükközés?! – dübörögte a bolygó-védelem. – Ezt tisztáznunk kell a Kormányzati negyeddel! Várjanak ott!

Madison és Flick kétségbeesetten nézett egymásra.

Hosszú szünet után ezt hallották:

– Meg tud bocsátani nekünk, felség? Mi csupán következetesen végrehajtjuk a Külosztály parancsát, miszerint senki sem szállhat le a Relax szigeten őfelsége kifejezett jóváhagyása nélkül. Főt hajtunk ön előtt!

A főháznagy átvette a mikrofont:

– Őfelsége hálásan köszöni a szorgalmukat és a figyelmes őrködést, és egyben megerősíti, hogy a parancs továbbra is érvényben van! Őfelsége hozzájárul, hogy folytassák a kötelességük teljesítését!

– Csókoljuk a palástja szegélyét! Vége!

Flick szólalt meg:

– Hűha, csapásmérő rakétafej! Igaza volt főnök, amikor azt mondta, hogy ez szörnyű nap lesz! – A válla fölött hátraadta Teenie azonosító-kártyáját a főháznagynak.

Madisont megrázta a változás. Ez egyszer Teenie nem hazudott! Még a bolygóvédelem és a Kormányzati negyed is királynőként tartotta őt nyilván.

Ráadásul néhány másodperccel később újabb megrázkódtatás érte. A felhőréteg alá értek és a napfény foltjaiban fürödve ott feküdt alattuk a sziget.

Hatalmas volt! Eddig föl sem fogta, hogy 305 négyzetmérföld területet tett ki. Négyezer láb magasságból már nem is látta át az egészet. Lankás dombok és erdők voltak rajta. Látott vízeséseket és folyókat is. Kőfallal körülvett szögletes földeken gabonát termesztettek. A legelőkön nyájakat látott. A hullámzó dombok üde zöldjén itt-ott fehér fallal körülvett falvak látszottak. Még lejjebb ereszkedve a színárnyalatokat is látta, amelyekben a virágzó fák és virágkertek pompáztak.

Megpróbálta összehasonlítani a sziget szépségét minden olyan szigettel, amelyet a Földön ismert. Tahiti? Nem! Ez tízszer szebb volt!

MICSODA PARADICSOM!

– Hol szálljak le? – kérdezte a megszeppent Flick.

– A palota előtt! – mutatta a főháznagy.

Madison már látta is. Részben a Teon-hegy lankájára épült, és úgy eltakarták a virágzó fák, hogy a méretét nem is láthatták, amíg majdnem teljesen le nem szálltak. Aztán rádöbbent, hogy legalább tízezer láb hosszúságú épületet lát, ami elegáns ívben húzódik a hegyoldalban. Csak három emelet magas volt, de mélyen benyúlt a hegységbe.

Majdnem elmentek a szokásos kék kör leszállópont fölött. Az odavezető kőlépcsőkön gyökerek törtek át.

Aztán Madison alaposabban is körbenézett. Az íves palota homlokzatán végig megfakult fémkötelek függtek, amelyeken már csak itt-ott látszott az egykori aranyozás. Ezt a magasból ő zöldes mohacsipkének látta. Rég elfelejtett viharok letört ágakat szórtak a kanyargó lépcsőkre és teraszokra.

Kiszálltak és ámulva néztek körül.

– Jézusom! – szólalt meg Teenie.

Feltárult egy ajtó, ami a masszív kapurácsokba volt beépítve.

Egy öregember sietett feléjük bottal a kezében, szálldosó, ősz szakállal.

– El innen! El innen! – kiáltozta. Megigazította magán a szakadt rongyait és ezt kiáltotta:

– Maguk behatolók! Ez a Flisten bolygó felségterülete! Repüljenek el innen íziben, máskülönben hívom az őröket!

A főháznagy odacammogott hozzá:

– Spurt kormányzó! Fogadni mernék, hogy egyetlen őre sincs! Térdre, maga mihaszna!

– Csak a pokolban fogok maga előtt letérdelni!

A főháznagy hátrafordult:

– Ez olyan sértés, amit ön nem bocsáthat meg, felség! Ez a hely szégyen-gyalázat: a járdákat gyom verte föl, a szökőkutak még csak nem is működnek. Hasonlítsa össze azzal a gyönyörű állapottal, amilyenben a Palotanegyedben lévő palotáját találta, tartson azonnal tárgyalást és engedje meg, hogy e balga ember vérével tegyük termékenyebbé a füvet! Ez az én javaslatom. Várom parancsát.

Az öreg mindvégig csak tátogott. Ekkor elkezdett remegni:

– Azt mondta: „felség”?

– Őkirályi felsége, I. Teenie! – mondta a főháznagy, aztán Spurt kormányzó kiguvadó szemei előtt letekerte a Külosztály irattekercsét.

– Jaj, istenem! – siránkozott az öreg. – Van KIRÁLYNŐNK!!!

Arcok bukkantak elő a palota ablakaiban.

Az öreg odasietett és a földre borult Teenie lábai előtt. Miközben beszélt, az arcát a kövezetre szorította és közben hangosan zokogott:

– Ó, bocsásson meg, bocsásson meg! Kegyelem! Nem tudtuk, hogy ön létezik! Nem tudtuk, hogy jönni fog! Senki sem figyelmeztetett. Ötven évvel ezelőtt, amikor a drága Hóra királynő elhunyt, idejöttek a Külosztály emberei és bezártak minden szekrényt. Nem volt pénzünk festékre és semmilyen anyagra sem. Senki sem jött ide a kontinensről. Egyikünk sem tudott elmenni. Magunknak termesztjük az ételeket és a tengerben halászunk. A protokollt azonban még nem felejtettük el, minden héten gyakoroljuk! Kérem, kérem, felség! Ne végeztessen ki az érkezése napján, hiszen ez életem legboldogabb napja! – Azután egy pillanatnyi szünet után így szólt:

– Nem is: lásson neki és végeztessen ki engem, ha ez a legkisebb örömére is szolgál!

Spurt kormányzó odanyúlt Teenie felé, a lány lábát a saját nyakára rakta, aztán dédelgetve kapaszkodott belé.

– Nem akarom elvenni az életedet – válaszolta Teenie. – Azt kérem, hogy mutasd meg a legmélyebb, legszörnyűbb börtönödet, ami csak van.

– Jól van, oda fogsz hát vetni engem! Még ez is több, mint amit érdemlek!

Teenie felnézett. Az öregember korábbi kiáltásait mások is hallották. Legalább kétszáz ember sietett ki a palotából – fiatalok és öregek, félmeztelenül és rongyokba burkolózva –, majd a földre vetették magukat a teraszon, a lépcsőkön és a leszállóponton. Mindannyian zokogtak.

Teenie a főháznagyhoz fordult. Levette a lábát Spurt kormányzó nyakáról.

– Volna szíves megmondani ennek az idiótának, hogy álljon föl és mutassa meg, hol van az a börtön!

Madison ereiben elhűlt a vér. Ezért hozta hát ide: őt rakja be a börtönbe.

– Felség! – szólt a főháznagy. – Amennyiben úgy dönt, hogy könyörületes lesz eme ember sértésének ellenére is, engedje meg, hogy azt javasoljam, legalább hadd mondjam meg ezeknek az embereknek, hogy takarítsák el a lépcsőkről a törmeléket és söpörjék fel a termeket, hogy ön ne szennyezze be a lábát, amikor belép.

Teenie aprót intett a kezével. Spurt kormányzó azonnal megcsókolta a lábát, majd hátrafelé kúszott. Utána talpra ugrott és a tömegre rivallt:

– NEKIKEZDENI! TAKARÍTSATOK FEL MINDENT A KIRÁLYNŐTÖK SZÁMÁRA!

Az ember azt hitte volna a hangereje és az elszántsága alapján, hogy akár mindannyiukat elfújta volna, de nem ez volt a helyzet. Az arcukon áhítattal álltak fel, majd mintha egy hullám söpört volna végig rajtuk, a tekintetük a csodálatra váltott át. Csókokat kezdtek dobálni felé, majd messzebbről egy nagydarab fickó kiáltását ismételték meg: ÉLJEN A KIRÁLYNŐ!

Spurt kormányzó végül mind visszaküldte őket az épületbe.

Teenie nyugtalanul járt-kelt. Valamit forgatott a fejében és nem foglalkozott azokkal, akik körülvették. Belül azonban nyughatatlan volt és elsétált egy ösvényen. Ezt mindvégig erős illatú virágokkal tarkított gyomok fedték el. Odaért egy helyhez, ahonnan az egész völgyet belátta.

Madison kissé aggódva követte. Megpillantotta a lélegzetelállító látványt.

– Milyen csodás! – mondta, remélve, hogy ezzel megnyugtatja a lányt. – Ilyen kertet még soha ezelőtt nem láttam! Még a szellő lágysága is simogat! És milyen nyugodt minden! Még a madarak dala is altatódal!

– Pofa be! – förmedt rá Teenie. Aztán körülnézett. – Tényleg szép hely. Túlságosan is (bíííp) szép. Ha engem kérdezel, én azt hittem, hogy olyan, mint amit a könyv írt: mindenütt fekete szirtek és sziklák.

Odament az egyik őrmester egy üzenettel a főháznagytól:

– Immár eléggé föltakarítottak ahhoz, hogy ön beléphessen, felség. Kérem azonban, hogy óvatosan lépjen, mert a járda némelyik köve laza.

Teenie följebb húzta a vörös kesztyűje szárát és nyomban visszasietett az ösvényen. Felszaladt a lépcsőn és keresztülvonult a teraszon. A gigantikus nagyságú bejárati ajtók már nyitva voltak, a rongyos személyzet pedig két oldalt sorakozott: mindannyian térdeltek és megpróbálták elkapni a pillantását.

Spurt kormányzó égő fáklyával a kezében várta őt. Teenie azonban a főháznagya mellett állt meg.

– Ha képes szót érteni ezekkel az emberekkel, akkor sorakoztassa fel itt kint az ezredemet!

A főháznagy meghajolt és megfordult, Teenie pedig Spurt kormányzót követte. Az ajtókat olyan férfiak nyitották ki előtte, akiknek hirtelen eszébe jutott, hogy ők eredetileg őrmesterek és őrök. Egy férfi (aki valószínűleg udvarmester volt) a rongyos ruházata ellenére végig ajtónyitó kártyákkal csörömpölt, miközben előttük sietett.

– Miért ezt a fa fáklyát használják? – érdeklődött Teenie palotabeli őrtisztje Spurt kormányzótól. – Hol vannak a lámpák?

– Ó, jó uram! – válaszolta Spurt. – Már réges-régen kimerültek az üzemanyagrúdjaink, még amikor kisfiú voltam. Még ez a fa fáklya is luxus. Az itteni emberek közül legtöbben nemesek és udvaroncok voltak, meg magasan képzett műszaki szakemberek, úgyhogy majdnem teljesen elfelejtették a népi élet fogásait. Miután a drága Hóra királynő elhunyt, három évig tartott nekünk, amíg rájöttünk, hogyan lehet a gyapjas állatok szőréből kötelet fonni. Sohasem tudtuk újra kifejleszteni a szövetkészítés mesterségét. Elég ügyesen tudunk kosarat fonni, amiben halat és élelmiszert lehet szállítani, de ezt is csak azért tudjuk, mert néhányan még kislány korukban megtanultak virágfüzért és virágkosarat fonni. Szörnyű megrázkódtatás, ha valaki a magas szintű technológiához szokott és egyszeriben a primitív technológiát kell használnia. A magas technológiához vezető lépcsők mind eltűnnek és az ember eredménytelenül próbálkozik azzal, hogy újra előkotorja őket: mindenki elfelejtette már a fogásokat.

– Nem kioktatást kértem! – torkolta le az őrkapitány. – Azt kérdeztem, hogy hol vannak a lámpák! Látom, hogy alagutakban ereszkedünk le a hegy mélyébe és nem fogom megengedni, hogy őfelsége továbbmenjen, amíg nincs világítás.

Spurt kapkodva válaszolt:

– Ó, biztos vagyok benne, hogy a villamos berendezések mind működnek. Csak energiaellátás nincsen…

Az őrtiszt félretolta maga elől és előresietett. A falak mentén keresgélve végül talált egy kezelőpanelt. Letörölte róla a penészt és a port, megtalálta a reteszt, kinyitotta, majd levette a derékszíjáról a villamos kardja tartalék elemét és beledugta egy résbe.

Semmi nem történt.

Csalódottan vette ki az elemet, nagy fintorral pillantott a kormányzóra, majd így szólt Teeniehez:

– Felség, ez a hely kezd egyre lehetetlenebbé válni! Úgy gondolom, hogy ezek az alagutak mesze benyúlnak a hegyek alá és mélyre leereszkednek. Meg kell kérnem önt, hogy ne menjen tovább!

– Szükségem van egy tömlöcre – mondta Teenie. – Minél sötétebb, minél mélyebb, minél szörnyűbb, unnál jobb! Vezessen tovább!

A csoport továbbhaladt a fröcskölő, szikrázó fáklyát követve és ijesztő árnyakat vetettek a falakra.

Nagy sokára, amikor már mélyen leereszkedtek a fekete sziklába, egy sor nyíláshoz érkeztek. Egy őrszoba volt itt egykor. Utána cellák sorakoztak. Az ajtók mind elrozsdáltak és félrebillenve lógtak. Végül egy nagy kamrához értek, amiben kovácsműhely állt és korbácsok maradványait látták. Teenie rácsapott egy kőtömbre a kamra közepén, amit koszréteg fedett.

Madison rájött, hogy ez kínzókamra volt, és amikor meglátta a lány tekintetét a fáklyafényben, érezte, hogy libabőrös.

A lány észrevette, hogy két cella van pontosan a kamra mögött: alig nagyobbak, mint egy-egy sötét lyuk. Elvette a fáklyát és egymás után belesett a cellákba. Talált néhány régi béklyót is.

– Ezeket – magyarázta Spurt – a régi tengeri Teonok hagyták itt. Én eddig csak egyszer voltam itt, amikor 60 évvel ezelőtt egy udvaronc elvesztette az ölebét. Ezek a börtönök a hideglelést hozzák rám! Megkérhetném őfelségét, hogy távozzunk erről a szörnyűséges helyről!?

Teenie az ajtó maradványait vizsgálgatta az egyik cellán:

– Ezt meg kell javítani! – mondta.

– Úgy lesz, felség! – válaszolta Spurt. – Az egészet kitakarítjuk!

– Ne! – vágta rá Teenie. – Maradjon olyan mocskos és szörnyű, amilyen csak lehet! Csak azt akarom, hogy ezt javítsák meg, hogy soha senki ne juthasson ki belőle! És javítsák meg azokat a kínzóeszközöket is!

Madison nem tudta türtőztetni magát:

– Teenie, mit akarsz tenni? – kérdezte angolul.

– Ez az egész Grisnek kell – válaszolta a lány.

– Grisnek?

– Igen! Amint meghallottam, hogy itt kínzókamrák vannak, azonnal ide kellett jönnöm. Ezek tényleg kínzókamrák. Igazán rémségesek. Pont megfelelnek. Grist ide fogom berakni, pontosan abba a lyukba, és az élete minden hátralevő napján meg fogom kínozni, amíg azt nem hallom, hogy visít, zokog és könyörög. Hosszú-hosszú éveken át fogom sanyargatni.

– Egy pillanat, Teenie! Még nem fogtuk el Grist. A Királyi Bíróság és Börtön épületében van.

Teenie a fáklyafényben ijesztően mosolygott rá:

– Ez az én katonai akcióm. Hóra királynő itt tartotta az ezredét. Ki fogom csempészni őket innen, az éjszaka sötétjében lerohanjuk a Királyi Börtönt és elhozzuk Grist.

– Teenie, ezt senkitől sem várhatod el! Halál fia, aki megpróbálja!

– Az ezred emberei mind flisteni nemesek voltak, akik felesküdtek, hogy az életüket adják királynőjük egyetlen intésére. A generációk során csak a legerősebb leszármazottak léphettek be az ezredbe. Te fogod beszerezni nekem a fegyvereket és elintézni a szállítást! Én pedig megszerzem Grist!

– Teenie – mondta Madison megrettenve –, Teenie, ide figyelj! Én bíróság elé tudom állítani Grist! Sokáig fog tartani és sok munka kell hozzá. El tudom érni a sajtóval, pálcát törhetek felette az újságokban, és határozottan arra kényszerítem őket, hogy bíróság elé állítsák. Emellett – tette hozzá elkeseredve, mivel az egész Heller-terv ezen múlott – garantálom, hogy a tárgyalás nagyon sokáig fog húzódni! Vég nélkül fog lelkileg szenvedni.

– Én nem ilyen szenvedést akarok látni! – válaszolta Teenie. – Azt akarom, hogy itt legyen a legélesebb késem alatt! Évekig!

Igazi elkeseredés markolt bele Madisonba. Szinte látta, hogy mindkettőjüket megöli.

– Teenie, mit szólsz ahhoz, ha valahogy elintézem, hogy a tárgyaláson elítéljék és a te őrizeted alá helyezzék?

– Túl sokáig kéne várnom! – felelte Teenie. Odafordult a kormányzóhoz és részletes utasításokat adott neki a celláról, a kínzókamráról és a kínzóeszközökről. Ez jó ideig eltartott.

Az őrkapitány övén csipogott a rádió. A főháznagy volt az:

– Kérem, tájékoztassa őfelségét, hogy az ezrede megkezdte a gyülekezést! El kellett vinniük a hírt a falvakba és a farmokra is. De mire önök visszatérnek, mindenkinek ide kell érnie a szemlére.

Madison nem fogta fel teljesen, hogy milyen mélyen leereszkedtek a hegy gyomrába, amíg meg nem próbált visszafelé fölmenni. Az áporodott és állott levegő nemigen segített lecsillapítani a zihálását, miközben felfelé kapaszkodott a kaptatón. Közel fél óráig tartott, amíg visszaértek a termekbe.

Egy őrmester letérdelt és zsebkendővel akarta letörölni Teenie cipőit, de a nők a palota személyzetéből félrelökték őt, és bár a rongyaik állatbőrökből készültek, azzal törölték le a foltokat és a penészt Teenie fekete kosztüméről, cipőjéről és piros kesztyűjéről.

Utána Teenie végigment a folyosókon és szalonokon a nagy bejárati ajtóig.

Keresztülvonult a teraszon. Odaért a kinti lépcsők tetejéhez.

Megrökönyödve állt meg. Körülbelül ötszáz férfi állt ott, szemlére felsorakozva. Jóképűek voltak, a testalkatuk tökéletes. A nemes vérvonal következtében mindegyikük anyja Hóra udvartartásának rangos hölgyei közül került ki és egykori rangos tisztek fiai voltak. A rongyaik ellenére fiatalok és csinosak voltak.

Egy idős férfi állt előttük, mint a cövek: nyilván az ezredesük. Amikor megpillantotta Teenie-t, letérdelt ő is és az egész ezred is.

– Felség! – kiáltotta az ezredes. – Nem felejtettük el a protokollt! Készen állunk a kötelességünk teljesítésére! Már alig várjuk, hogy megvessük felséged ágyát!

Egyszerre ötszázan kezdték el dalolni:

 

Isten hozta nálunk!

Isten hozta nálunk!

Királynőnk drága Teenie,

Mindig önnel hálunk!

 

Ezután az ezredes egyetlen jelzésére mindannyian felálltak.

Amin azonban igazán fennakadt Teenie, az a virág volt a hajukban: egész koronák. Nem volt fegyver a kezükben: nyoma sem látszott.

Szakaszonként kört alkottak és elkezdtek táncolni virágokat tépve le a virágfüzéreikből és a levegőbe dobálva őket, miközben szökdécselve és tipegve táncoltak körbe, mint a lányok.

Teenie leült a fölső lépcsőre.

A feje előrebillent és sírni kezdett.

Az ezred elkomorodva hagyta abba. A főudvarnagy a kezével integetett nekik, ők pedig szétrebbentek és eltűntek.

Teenie egyre elkeseredettebben sírt.

Madison letérdelt mellé.

– Ezek nem katonák! – zokogta Teenie. – Ezek lepedőhuszárok! Jaj, Madi, most mitévő legyek?!

Madison nem mondta meg neki, hogy toborozhatna ötszáz bűnözőt, akik egyetlen nap alatt végeznének akár egy halálosztaggal is. Azt nem! Ez nem illett a tervei közé! Madison nagyon eszes volt. Még csak nem is erőltette a lányt.

– Madi! – mondta a lány váratlanul, miután egy darabig sírt. – Gondolod, hogy tényleg el tudod intézni, hogy elítéljék Grist és az én felügyeletem alá helyezzék?

– Nos, mivel én nagyon rajongok érted, Teenie, ha neked kell szívességet tenni, abszolút biztos vagyok benne, hogy ezt meg lehet oldani!

– Akkor segíteni fogok neked, hogy végrehajtsd a tervedet és bíróság elé állíttasd a sajtóval – mondta Teenie, és ettől egy kicsit jobban érezte magát. – Aztán amikor elítélik, a felügyeletem alá helyeztetjük.

Egy rongyos szolgálólány megpróbálta letörölni Teenie könnyeit egy állatprém-foszlánnyal.

Teenie hirtelen Madisonra nézett. A szeme nagyon szigorúvá vált:

– Egy dolgot azonban tudnod kell, Madison! Ha nem helyezteted Grist a felügyeletem alá, akkor te magad kerülsz abba a cellába!

Madisonnak a legcsekélyebb elképzelése sem volt arról, hogy hogyan valósítson meg egy ilyen dolgot. Eddig csak a szája járt.

Hátrálni kezdett és apró rángásokkal bólogatott:

– Nem, nem fogom elhibázni, Teenie!

Úristen, most aztán szorul!

1. fejezet

Madison azonnal munkához látott, amint belépett a Mulatónegyedben lévő házukba. Úgy érezte, hogy ünnepélyes dobszóra menetel és a diadal egyre közelebbről hívogatja.

El sem ronthatná! Julius Caesar óta ő volt a legtökéletesebb propaganda-szakember – efelől semmi kétsége sem volt! Caesar réges-régen földi uralkodó volt, aki jött, látott és meghódította egész Galliát. Madison ugyanezt fogja tenni Voltárral. Az önbizalom hiánya nem szerepelt Madison hibái között. A történészek, kedves olvasóim, esetleg azt kívánhatják, hogy bárcsak hiányzott volna belőle, hiszen mire ezt az egész botrányt leleplezték, nagyon is nyilvánvalóvá vált, hogy J. Walter Madison olyan útra tévedt, ami nem csak a Voltár, hanem a Föld történelmét is képes volt befolyásolni. Egykor valami poéta azt mondta, hogy a toll erősebb fegyver, mint a kard: ebben az esetben az bizonyosodott be, hogy a propaganda erősebb, mint a két birodalom vezetőinek összes józan esze együttesen. Miközben figyelemmel kísérjük Madison és a többiek történetét, látni fogjuk majd, hogy határozottan így volt! Szóval, csak olvasson tovább, kedves olvasó, csak olvasson tovább! Lélegzetelállító dolgok következnek itt!

Madison a Palotanegyedben hagyta Teenie-t. A lány újra felbátorodva tervezgetett, hogy előkészítse a szigetet Gris fogadására, bár belátta, hogy a bebörtönzése el fog tartani egy ideig. Madison odáig merészkedett, hogy azt is megbeszélte a lánnyal, hogyan szedjen ki Endow-ból némi pénzt a sziget karbantartására, hogy vásárolhasson egy légikocsit, néhány üzemanyagrudat és új kínzóeszközöket. A lány elhatározta, hogy megtanítja Endow legkedvesebb örömfiúját, Tutut egy újfajta csókra, és biztos volt benne, hogy ezzel eléri célját. Így tehát Teenie nem állt az útjában (legalábbis ekkor), habár kirázta a hideg, ha belegondolt, mi történhet, ha nem sikerül Grist a lány felügyelete alá helyeztetni.

A személyzettel már kitakaríttatta a 76. emelet nagy szalonját és berendeztette asztalokkal. Kiküldött egy embert, hogy szerezzen be hangdiktaírókat, papírt, tollakat és minden létező, kiadott újságot: nem csak a voltáriakat, hanem mind a 110 bolygóról mindent.

Ezután összehívta a négy bűnöző riportert és az alkony tündöklő fényében eléjük állt büszkén és tekintélyt parancsolóan.

– Maguk most kreatív művészek! – kezdte Madison. – Dobják félre a kulimunka és a tények fárasztó szokását! Eresszék szabadjára a képzeletüket! Maguk mostantól, ettől a pillanattól kezdve propaganda-szakemberek! Azonnal, haladéktalanul kezdjenek el cikkeket írni bizonyos Soltan Gris Apparátustiszt bűneiről, aki a Királyi Börtönben sorvadozik!

– Tudhatnánk róla valamit? – érdeklődött a legidősebb bűnöző riporter.

– Ő egy elvetemült gazember – felelte Madison. – Csak ennyit kell tudniuk! A sajtóban megrendezzük a perét és bűnösnek fogjuk találni. Ezzel arra kényszerítjük őket, hogy nyilvános tárgyalást rendezzenek. Ha ez meglesz, akkor újabb játszmába kezdünk.

– Egy pillanat! – szólt közbe a vezető riporter. – Szerintem ezt még soha senki nem tette meg a Voltáron. Az emberek úgy gondolnák, hogy ez nem méltányos.

– A maguk feladata az, hogy olyan gyalázatos bűnöket alkossanak, amelyek hallatán a közvélemény dühöngve fogja a vérét követelni. Csinálják, és eszükbe se jussanak a polgári jogok! Ez a legvalódibb PR!

Egy másik bűnöző riporter szólalt meg:

– Az előbb egy furcsa kifejezést használt: „nyilvános tárgyalás”. Sohasem hallottam ilyesmiről. A Voltáron a tárgyalások zártkörűek és egyszerűen csak bejelentik a bűnt és a büntetést.

– Aha! – felelte Madison. – Zártkörű eljárás! Nos, ezt kellőképpen meg tudjuk támadni. Jelen pillanatban csak kezdjenek neki és találják ki Gris bűncselekményeit, aztán majd sajtó alá rendezzük őket.

A négy riporter összedugta a fejét és vitázni kezdtek, aztán az egyik így szólt Madisonhoz:

– Rengetegféle bűncselekményt ismerünk, mivel rengeteg bűnözőt ismerünk a börtönből. De tudna valami iránymutatást adni ezzel kapcsolatban?

– Iránymutatást? – kérdezte Madison nagyképűen.

– Úgy értik, azt akarják, hogy én végezzem el a maguk munkáját? Nem, nem, barátaim! Csak engedjék szabadon a képzeletüket és hadd fogyjon a papír! Végül is: most már maguk is propagandisták!

Bólintottak és nekikezdtek a munkának.

Madison behívta a szállítómunkásokat és berendeztette velük a 76. emeleti zeneszalont. Örömmel tudta meg, hogy Hightee személyzete elküldte neki az átalakított húrverőt egy üzenet kíséretében, miszerint készítettek belőle egy újabbat, de ezen már nincsenek rajta az „ábrák”. Madison leült mellé és elkezdett ragtime felvételeket készíteni, amiket az egykori művészeti akadémiás riporter és a rémregény-író ámulva hallgatott, majd elkezdtek dolgozni a musicalen. Madison otthagyta őket, amikor azon kezdtek vitatkozni, hogy a tánckarban csontvázak vagy vámpírok táncoljanak-e, és átment a következő projektjére. Összehívta a rendezőt és a személyzet többi ráérő tagját, majd átvitte őket egy terembe, ami Loop tábornok gyakorlóterme lehetett: az egyik legnagyobb helyiség a 76. emeleten.

Madison így szólt a rendezőhöz:

– Vegye át itt az irányítást! Tüntesse el róluk a börtön modorát, mutassa meg nekik, hogyan kell viselni a ruhákat. Most afféle művésziskolát rendezünk itt. Mindenekelőtt gyakoroltassa be velük, hogy őszinte és megnyerő mosolyt tudjanak felölteni mindenfajta erőlködés nélkül. Meg kell szabadulniuk a gyilkos tekintettől.

– Ez kemény dió! – mondta a rendező. – Ezek gyilkosok.

– Senki se kérte, hogy ezt megváltoztassa – mondta Madison. – A végtermék néha tényleg halálos! De mi másféleképpen fogjuk csinálni. PR-nak nevezik!

– Értem – felelte a rendező és rögvest nekilátott a munkának.

Madison visszament, hogy megnézze, hogyan boldogulnak a riporterek. Felnéztek a munkájukból. Fülig ért a szájuk a mosolytól.

– Már belejöttünk – mondta a bűnöző riporterek vezetője. – Már ki is dolgoztunk néhány remek írást. „Soltan Grist, az Apparátus tisztjét rajtakapták, hogy a bolygó termőföldjeit járja és megmérgezi a kutakat. Úgy öldöste a legelésző állatokat, mint a legyeket szokás.”

Madison megnézte az írást. Ezek a fickók jó nyomon járnak, de még kissé zöldfülűek. Pontosan erre számított.

– Nagyon jó, fiúk. De csinálják egy kicsit ütősebbre: a magukat tájékoztató információforrás megcsonkított testét rögtön ez után megtalálták a saját vérébe fojtva.

– Hű! – mondta az egyik riporter csodálattól csillogó szemekkel. – Ez egy zseni!

– Dehogyis, csak ilyen a propaganda! – válaszolta Madison. – Nagyon gyorsan bele fognak rázódni! Na most mind a négyen dolgozzák át, készítsenek másolatot a kiadáshoz és küldjék el a városi szerkesztőknek.

– Rendben! – felelte kórusban a négy riporter. Engedelmeskedtek neki és kisiettek: ki-ki a maga útjára.

Madison mosolygott. Jól haladnak a dolgok. Épp úgy, mint a régi szép időkben. És amikor már reflektorfénybe állította Grist, majd kitanítja az ügyvédeit, hogyan mentsék ki: egyszerűen hibáztassák Hellert.

Hírek! Hírek! Hírek! Sok mérföldnyi vezércikk!

J. Walter Madison elemében volt.

2. fejezet

Miközben a vacsoráját ette este, Madison tényleg nagyon elemében érezte magát. Várta a visszajelzéseket a riporterektől, akiket kiküldött, és biztos volt benne, hogy jó híreket fog kapni.

Még egy apró belső propaganda-trükköt is megrendezett, hogy helyreállítsa a békét: Flickkel vacsorázott, ugyanis neki volt a legtöbb szakácsa, ráadásul azok voltak a legjobbak.

Így hát Madison az étkezővel egybeépített konyhában volt a 76. emeleten és Flick ült vele szemben az asztalnál. Flick meglehetősen rosszul nézett ki: mostanra már mindkét szeme bekékült, hiszen az inasnője megígérte, hogy csak még egyszer említse meg lelkendezve Hightee Hellert, akkor rögvest megismerkedik az öklével. Flick pedig óvatlanul újra Hightee Hellerről lelkendezett.

Flick „ágyvetője” egy nagyon megtévesztően szépséges, nádszálvékony, barna lány volt. Harminc évet kapott, mert házasnak adta ki magát, aztán azzal zsarolta a férfiakat, akiket felcsípett, hogy a nem létező birkózóbajnok férje péppé veri őket. Az ő neve Twa. A kristályvíz-automata pultján ülve lógatta a lábát.

– El sem tudom hinni, amit mondtál! – mondta hitetlenkedve.

Flick inasnője: Cun még mindig egyenruhában volt és az asztal túloldalán támaszkodott az ajtónak.

– Én viszont láttam! – felelte a másik lánynak.

Flick, akit kizökkentettek az ábrándozásából, felkapta a fejét.

– Nektek semmi dolgotok itt! Menjetek és hagyjátok, hogy nyugodtan megvacsorázzunk a főnökkel!

Madison elvigyorodott, habár ezt azzal leplezte, hogy ivott egy kortyot a bögréjéből. Flick a legjobb úton volt, hogy megölesse magát ezzel a két nővel, Madisonnak viszont más tervei voltak.

– Lehet, hogy te láttad – mondta Twa fittyet hányva Flickre –, de honnan tudhatnám, hogy tényleg jól ítélted meg?!

– Na, figyelj – ágált Cun –, mielőtt szemenszedett hazugságok miatt sittre vágtak, én voltam az egész Mistin legmenőbb kuplerájában a madám testőre. Szavamra mondom: ötszáz fickó várt ott félmeztelenül (istenien jóképűek) ott álltak a palota előtt és könyörögtek, hogy (bííípelhessenek)! Ezek voltak a legnyerőbb pasik, akiket valaha is láttam! Pedig elhiheted, már sok mindent láttam! Én sohasem voltam prosti, te is tudod! De egy csomó pasit el kellett már hajtanom, úgyhogy igazán szakértő vagyok!

Flick nagyon kényelmetlenül érezte magát és a tányérját bámulta a felduzzadt, bekékült szemeivel.

– Naná! – vágott vissza Twa Cunnak. – De te most megpróbálsz általánosítani! Egy konkrét esetet mondj!

– Na itt van ez – felelte Cun –: fiatal volt és jóképű. Selymes, fekete haja volt és szédítő szemei. Amikor lelépett, majd belepusztultam! Nem volt véletlen! Még most is a fülembe csengenek a szavai, amikor ezt suttogta: „Látod amott azt a virágzó fát? Mögötte kellemes és puha a fű, nekem meg van valamim, ami nagyon kemény és épp volna egy kis dolga. Már ezer éve nem voltam nővel és te marhára jól nézel ki!”

– NA NE! – mondta Twa. – TÉNYLEG?!

– Igen, így volt! – bizonygatta Cun. – Aztán ott volt az a nagydarab szőke. Micsoda férfi! Tudod: mind arisztokraták. Csak úgy elsétált mellettem és megkérdezte: „Hé, csinibaba! Nem tudod, hol találhatnék egy vékony barna lányt?”

– Öregem! – hüledezett Twa. Odafordult Madisonhoz:

– Főnök, elküldene engem és Cunt egy küldetésre arra a szigetre?

– POFA BE! – üvöltötte Flick.

– Flick itthon maradhat – fűzte hozzá Cun. – Magam is odatalálok.

– ITT MARADTOK! – kiabált Flick.

– Mi közöd van hozzá?! – vetette oda Twa. – Mi nem kellünk neked. Te csak Hightee Hellerről tudsz dumálni.

– Ő SOKKAL NEMESEBB ANNÁL, HOGY AKÁR CSAK A NEVÉT IS A SZÁTOKRA VEGYÉTEK! – mennydörögte Flick.

– Nemes: ez a lényeg! – mondta Twa. – Ötszáz nemes ember csak azért epekedik, hogy lefektethessen egy lányt a fűben! Készítsd elő az Apparátus légibuszát, Cun! Megyek a kabátomért. Szerintem a főnök bólintott.

Flick egy pillanat alatt megelőzte Cunt. Hangosan becsapta az ajtót, megállt előtte és rájuk meredt, miközben elállta az útjukat.

– Rendben, rendben, rendben! – kiáltotta Flick. – Amint befejeztem a vacsorámat, mindkettőtöknek rendelkezésére állok a hálószobában. Vetkőzzetek le és készüljetek elő! Újra minden a régi.

– És többé meg sem említed Hightee Hellert!? – kérdezte Cun.

Flick soha nem volt még így összetörve.

– Megígérem! – felelte.

Madison isteni jóindulattal mosolygott. Alaposan betanította a nőket. Mindent helyreállított a házon belül. Ez a szakmájának egy szokatlan alkalmazása volt, a béke érdekében kihasználva azt. Azt az egyszerű trükköt használta, hogy azt tanácsolta a lányoknak: propagálják az ezredet, és ezzel megváltoztatta Flick véleményét és viselkedését. Ez még jobban bebizonyította Madisonnak, hogy milyen nagy mestere a szakmájának. Mindegy, hogy mikrokozmosz vagy makrokozmosz; jó cél, vagy rossz cél; egyik sem számít! Csak az a fontos, hogy az ember kivédhetetlenül irányítani tudja az emberek sorsát. A Teremtőnk érezheti így magát, amikor az univerzum forgását irányítja. Madison csakis azért nem intézte fordítva és nem ölette meg Flicket, mert őrá nem volt szükség a vezércikkekben.

3. fejezet

Röviddel éjfél után Madison csak nagy nehezen tudott leereszkedni a mennyei magasságokból, hogy megeméssze a rossz híreket.

A négy riporter úgy állt az ágya körül, mint az eltévedt, balga állatok, és úgy néztek ki, mintha kardfogúak tépázták volna meg őket jó alaposan.

A vezetőriporter így szólt, miközben bágyadtan lógott a kezéből egy írás:

– Nem fogadják el!

– Micsoda? Egy ilyen szenzációsan jó sztorit, mint ez?!

– Még sohasem hallottak az ilyen írásokról. Próbálkoztunk minden szerkesztőnél, akihez csak bejutottunk. Forrásokat követeltek és mindegyik azt mondta, hogy majd kiküldik a saját riporterüket, de az is csak időfecsérlés!

– Nem próbálták megvesztegetni őket?

– Pont ezért voltunk a sitten! Gondoltuk, nem örülne, ha máris visszavinnének minket abba a vasdobozba, meg minden.

Madison elküldte őket, hogy igyanak egyet és feküdjenek le aludni.

Biztos volt benne, hogy tudja, mi a hiba: egyszerűen tapasztalatlanok voltak és ügyetlen értékesítők. Írt egy utasítást a rendezőnek, hogy gyakoroltassa be velük az őszinte és megnyerő arckifejezést, majd lefeküdt aludni. Nyilvánvaló, hogy először neki magának kell megtörnie a jeget. Ennek megfelelően reggel korán és frissen ébredt, felöltözött a legkonzervatívabb és legdrágább öltönyébe, egy kicsit gyakorolta a tükör előtt az arckifejezéseket, felkapott néhányat a szaftos cikkekből, majd a hangárba ment.

A nagyon kimerült Flick megkérte elégedettségtől sugárzó inasnőjét, hogy vegye át a vezetést, mivel alig lát, sőt még az is nehezére esett, hogy annyira fölemelje a kezét, hogy rábökjön az úti célra. A propaganda igazán működik!

Madison úgy döntött, semmi oka nincs, hogy alacsony szinten kezdje. Mivel ő maga is a szakmája csúcsán van, jobban teszi, ha legfelül kezdi.

A Lord Snor révén a televízió számára készített általános parancs segítségével, no meg a beosztottak némi megtévesztésével Madison bejutott magának a Déli Szószólónak, a Voltár legnagyobb példányszámú újságjának a kiadójához.

A flancos irodában, ami még a Kereskedelmi negyedet is felülmúlta, nemes Arthrite Stuffy nem kínálta hellyel Madisont.

– Úgy tudom, valami üzenetet hozott a kuzinomtól, Lord Snortól!

– Tulajdonképpen – magyarázkodott Madison – azért jöttem, mert szenzációs sztorijaim vannak! Vezércikk téma!

Nemes Stuffy elolvasta és visszalökte:

– Ezt hírformátumban írták. Ez egy sztori volna?!

– Igen, így van! – mondta Madison. – Nyomtassa ki és megnő a példányszáma!

– Már így is nagyobb a példányszámunk, mint amennyit könnyen kezelni tudnánk! Miért akarná bárki is megnövelni a példányszámát?

– Hogy magasabb díjakat kérhessen a hirdetésekért.

Nemes Stuffy kérdően ráncolta a homlokát:

– Hirdetések? Mi nem közlünk le hirdetéseket! Azt hiszem, összetéveszt bennünket valami hirdetőtáblával. Mit is mondott: honnan jött? Megmutatná az azonosító-kártyáját!?

Madison átadta neki, arra számítva, hogy megválaszolhatja majd azt a kérdést, mi is a „PR-szakember” és ezzel összezavarja ezt a kiadót. Stuffy azonban ehelyett így morgolódott:

– Apparátus? Maga az Apparátustól jött? Nos, hadd tájékoztassam magát, akármi is a neve, az Apparátus nem most először próbálkozik azzal, hogy megváltoztasson valamit, vagy hogy kihúzasson egy cikket. Feltételezem, hogy maga szerint egy halálosztag vár az ajtóm előtt, vagy van valami más süket dumája. Maga épp most vált népszerűtlenné!

Madisonnak nem tetszett ez a hangvétel. Ő ahhoz szokott hozzá, hogy a szerkesztők és a kiadók a földig alázkodva hajlonganak a kormány propagandája előtt.

– Hozhatok egy királyi parancsot is, hogy mindent ki kell adnia, amit csak mondok!

– Na, persze! – kacagott fel Stuffy. – Csak hozza ide a királyi parancsát, én meg percek alatt összehozok magának egy forradalmat. Hetvenezer évvel ezelőtt egy uralkodó megpróbálta arra kényszeríteni az újságokat, hogy beszámolókat közöljenek le az alacsony sorból származó feleségének az estélyeiről: emiatt még a nevét is kitörölték a történelemből. Királyi parancs? Na, ezen jót fognak mulatni, ha ebéd közben a klubban elmesélem majd a többi kiadónak.

– Esetleg kiadok egy új újságot, így olyan erős lesz a konkurencia, ami egyszerűen elsöpri magukat! – tódította Madison.

– Ha-ha! – gúnyolódott Stuffy. – Tizenötezer éve nem indítottak új lapot. Csak próbálja meg, de akkor a többi újság felvásárol minden papírt és maga semmire sem nyomtathat, esetleg csak kockakőre. Most pedig jobban teszi, ha távozik, mielőtt behívok valakit, hogy dobják ki!

Madison elment. Elment más újságokhoz is. Ugyanígy jártak el vele. Felfedezett valami mást is, ami szintén kedvét szegte: ezek az újságok mind-mind hálózatokhoz tartoztak és az Államszövetség minden bolygóján kiadták a lapjukat helyi rovatokkal kiegészítve, és bár úgy tűnt, hogy a 110 bolygón újságok tízezrei működnek, igazándiból csak körülbelül 75 lap lehetett. Most, hogy kissé levertnek érezte magát és úgy is nézett ki, azzal vigasztalta magát (hiszen végül is dörzsölt propaganda-szakember volt), hogy legalább van egy üres parancsa a televízió számára.

Már estére járt az idő, mégis odatelefonált a légibuszból.

– Televízió? – szólt, amikor meglátta a recepciós mosolygó arcát. – Kérem, kapcsolja nekem a Hírosztályt!

– Hírosztályt? Nálunk nincs Hírosztály, uram.

– Maguk híreket közölnek le, igaz? – mondta a hitetlenkedő Madison.

– Igen, uram. Kapcsolom önnek a bemondók pihenőhelyiségét.

Egy bemondó jól fésült arca jelent meg a képernyőn. Forró italt kortyolgatott.

Madison így szólt hozzá:

– Ki maguknál a legmenőbb hírkommentátor?

– A micsoda? – kérdezte a bemondó.

– Nincsenek maguknál híradósok?

– Miért kellenének nekünk híradósok? – csodálkozott a bemondó. – Akárki is a bemondó az ilyen műsorokban, egyszerűen csak felolvasunk pár dolgot valamelyik vezető újság mindegyik oldaláról. Minden nap más újságot használunk és megbízunk bennük. Á, tudom, mire gondolt: maga a Lordok és a fontos személyiségek képanyagáról beszél! Akarja, hogy kapcsoljam a közesemény rendezőnket?

– Nem – morgott Madison és lerakta.

Csak ült, Flick pedig a forgalmi sávok fölött várakozott.

– A fene egye meg! – morgolódott magában Madison.

Hirdetőtáblákon nem lehet propaganda-kampányt rendezni! Ráadásul eddig csakis olyan feliratokat látott, amik boltok nevét jelezték.

– Vigyen haza! – förmedt rá Flickre.

Amikor hazaért, lábat áztatott. Egy évtizede most először kellett kilincselnie! Ettől mogorva lett.

Miután kissé erőt öntött belé a vacsora és kényelmesebben érezte magát mezítláb és köntösben, bement a riporterek irodájába és elkezdte végignézni a megvásárolt újságokat. Az volt a gyanúja, hogy a PR-szakma átkával akadt össze: a hírlapírói igazmondással. Valamikor réges-régen a Földön beszéltek erről a végzős újságíróknak, ám manapság az év leghazugabb története még Purlitzer díjat is kap. A voltáriak határozottan tévútra tévedtek ezzel a sok ostobasággal a forrásokkal és a hitelességgel kapcsolatosan. Még a leghitványabb vidéki hetilap is különb, mint ezek!

A vezércikkeket olvasgatta.

ÚJ EMLÉKMŰVET AVATTAK FEL

Egy másik így hangzott.

LADY PROMPTON TELJES ÁRVAHÁZI BESZÉDE

Ezek volnának a „főcímek”? Milyen rémes!

A második és hetedik oldal között többnyire társasági hírek szerepeltek.

LORD ELD FELESÉGE RÓZSASZÍN KRISTÁLYVIZES PARTIT SZERVEZ

és

ALTNÉ ASSZONY KERTI PARTIT RENDEZ AZ ALT BIRTOKON

és

A SZERKESZTŐ FELESÉGE BEJELENTETTE A HETI OTTHON ROVAT MEGINDÍTÁSÁT.

Madisonban forrongott a düh. SZÖRNYEN UNALMAS! Ezeknek az embereknek fogalma sincs arról, hogy az újságírás: szórakoztatás!

Volt némi remény: néhány újságban a belső oldalakon alul szerepelt pár hír a calabari lázadásról, és az újság hátoldalán öt sorban leközölték, hogy egy szerelmes párt egy folyóban találtak meg az öngyilkosságuk után. Mivel nem volt semmi más a lapokban, ezért ezeknek a cikkeknek kellett volna a vezércikkeknek lennie.

MICSODA ELMARADOTT CIVILIZÁCIÓ!

Jobb lesz, ha minél gyorsabban megreformálja őket.

Habár nagyon elszánt volt, tudta, hogy valami másra lesz szüksége. Kell valamilyen belépési pont, hogy áttörhesse ezt a médiafalat!

Lefeküdt az ágyába és a mennyezetet bámulta. Nem volt semmilyen ötlete. Végül elaludt.

Tény és való, kedves olvasó, hogy nem csak Heller sorsa, hanem a Voltár és a Föld sorsa is ebben a sötét szobában dőlt el!

4. fejezet

Hajnalban a nap kósza sugarai gyengéden cirógatták a szemhéját.

Még a fél-világban feküdt: fél-ébren, fél-alva. A fél-öntudatlanságán egy gondolat sodródott keresztül.

Az újságok egyik igazi célja az (mondta a gondolat), hogy bajt okozzanak és aggodalommal töltsék el az embereket. Következésképpen minden földi sajtó elsődleges szándéka az, hogy megőrjítse az embereket!

Mocorogni kezdett. Valami felismerés nyomakodott a felszínre az elméjében. Hirtelen ráébredt, hogy sohasem látott a Voltáron sehol pszichiátert, sőt a nyomát sem! Még csak egy pszichológus sem volt sehol!

Aha! Az Államszövetség a hiányos sajtó miatt nem csak nem idézett elő elmebetegséget, de még nem is, kezelte azt! Hirtelen támadt egy ötlete.

Kikecmergett az ágyából. Felvett egy köntöst, majd bement Flick szobájába.

Flick monoklis szeme most már sárgás-zöld volt. Keresztben feküdt Cun és Twa meztelen teste között, akik mindketten édesdeden hortyogtak és közben mosolyogtak.

– Flick – szólt Madison –, mit csinálnak a Voltáron az elmebetegekkel?

– Rájuk szabadítanak két nőt és azok megölik őket – mondta Flick, miközben megpróbálta kiszabadítani a karjait és felülni.

– Ne! Komolyan! – szólt Madison. – Fontos tudnom!

Flick erőtlenül mászott az ágy végéig. Ott lerogyott, mert túlságosan kimerült volt, hogy továbbhaladjon. Ezt felelte:

– Az elmebetegekkel? Lássuk csak! Amikor azt mondják, hogy valaki elmebeteg, akkor nem túl nehéz kideríteni, hogy ez igaz-e? Az illető csak bámul egyfelé, vagy fel-alá rohangászik, vagy összetöri magát. Nem ismer fel senkit, és még ha beszél is, csak őrültségeket mond. Úgyhogy elküldik messze északra egy nagy börtönbe és kész.

– Mi történik, ha már jól vannak?

– Jól vannak? Ez érdekes szakkifejezés! Úgy érti, ha újra normálisak? Nos, ilyen esetben megfigyelés alatt tartják egy ideig, aztán kiengedik.

– Ez azt jelentené, hogy nem elektrosokkolják őket és meg sem operálják az agyukat?

– Mi a bánatért tennék!? Miért kéne bántani őket!? Nem dolgoznak rajtuk, sőt hozzájuk sem érnek! Egyszer volt egy nagybátyám, akit elmebeteg-elkülönítő táborba küldtek a Calabaron. Úgy becsavarodott, mint akinek hiányzik egy kereke. Ott tartották egy évig és nem csináltak vele semmit azon kívül, hogy adtak neki enni. Aztán kiengedték. Újra normális volt! Nagyon örülök, hogy nem tettek kárt benne! A nagynéném iszonyú ribilliót csapott volna, ha azt teszik!

– Még sose hallott dilidokiról?!

– Sose! Assz’em, sose láttam olyan doktort, aki bedilizett!

– Úgy értem, pszichiáterről! – magyarázta Madison.

– Nézze, főnök. Eddig szörnyen türelmesen ücsörögtem itt, pedig minden izmom fáj! Úgyhogy nem halaszthatnánk későbbre a sületlenségeket, legalább amíg valami reggelit be nem kapok és föl nem kelek?

A sok beszéd hallatán a lányok is ébredezni kezdtek. Twa szólt közbe:

– Még ne menjél reggelizni! – és visszahúzta a férfit.

Madison kiment. Úgy érezte, újra leállították.

Visszament a szobájába és fel-alá járkált.

Az ötlet igazából nem az övé volt. Ez egy történelmi mérföldkő volt a PR-szakmában. Akkor támadt ez az ötlete, amikor rájött, hogy a földi sajtó elsődleges célja az, hogy megőrjítse az embereket. És ez tárta fel a kaput az évszázad egyik legnagyobb propagandadiadala számára!

Az Amerikai Pszichiátriai Társulatnak sok évtizeddel ezelőtt szörnyű nagy problémája volt a sajtóval. Akkoriban egyetlen épeszű ember sem volt hajlandó semmi komoly dolgot kinyomtatni a pszichiáterekről. Aljas szélhámosnak és sarlatánnak tekintették a fajtájukat, akik rendkívül ártalmasak az elektrosokkjaikkal és gyilkosságaikkal.

Ám a propaganda a segítségükre sietett! Szövetségre léptek a Mentális Nehézségügyi Világszövetkezéssel (ez a szervezet egykori nácikból állt, akik a zsidók és más „elmebetegek” millióit gyilkolták meg Németországban; a szervezetet a szövetséges hatalmak irányították), majd az Amerikai Pszichiátriai Társulat végrehajtotta a kor legalattomosabb csalását.

Olyan bámulatos munkát végeztek a sajtóval, hogy manapság egy pszichiáter akár napi több gyilkosságot is elkövethet (beleértve a vasárnapot is) és bármit megtehet; akár gyerekeknek is mutogathatja a micsodáját, ennek ellenére a sajtó és ennek minden egyes lapja és rovata az egekig fogja magasztalni azt bizonygatva, hogy milyen nagyon tudományos és mennyire nagyon szükséges is volt ez!

Igen, a propaganda-módszerük igazán jól működött és továbbra is jól működik! A pszichiátriát és pszichológiát nagy hangon minden törvény fölött állónak kiáltották ki, és még a legmagasabb szintű elöljárók is a mocskos, vértől tocsogó talpukat nyalták.

Madison a propaganda történelmének ismeretében pontosan tudta egészen a legapróbb, legfinomabb részletig, hogy mit követtek el, hogyan úszták meg, és mindezt hogyan vitték végbe.

Ám a tervében volt egy apró bökkenő: nem volt pszichiátere!

5. fejezet

Madison a szemében vad elszántsággal felöltözött, evett egy kis reggelit, aztán leült a képtelefonhoz. Próbálta elérni Lombart, de ő nem volt a Palotanegyedben és nem volt a városi irodájában sem. Látszólag eltűnt!

Az alapján, amit már tudott az Apparátus irodáiról, azt feltételezte, hogy Lombarnak bizonyára van egy főtisztviselője. A Hissttől kapott általános parancs felhasználásával (amely szabad kezet adott neki minden propaganda-ügyben) végül sikeresen túljutott számtalan mellékvágányon és végül egy nagyon keserű ábrázatú öregemberrel találta szemben magát.

– Információkra van szükségem! – szólt Madison.

– Nos, én nem adok semmilyen tájékoztatást képtelefonon keresztül; teljesen mindegy, hogy magának milyen hatásköre van! Mondja meg a sofőrjének, hogy vigye magát a Túlélőtábor leszálló-pályájára! – Lerakta a telefont.

Flick már fölkelt és jött-ment, de egyre jobban elkeseredett.

– Tudtam, hogy előbb vagy utóbb ez fog bekövetkezni: a Haláltáborba rendelték magát! Egyszerűen ki fognak szedni a kocsiból és belöknek a szakadékba. Ezt teszik mindegyik bűnözővel, akit nem használ többé az Apparátus!

Már indult is volna búcsút mondani a személyzetnek, ha Madison nem ragadja meg a karjánál fogva és nem tuszkolja a hangár felé.

A forgalmi sávoknál sokkal magasabban, 600 mérföld per órás sebességgel haladva mentek át a hegyek fölött, a nagy sivatag és a portáncosok fölött. Végül szigorú ellenőrzések után engedélyezték nekik, hogy leszálljanak a táborban.

Itt is, ott is csapatok meneteltek. Egy ideig mindhárman ott ücsörögtek a leszálló területen, miközben senki hozzájuk sem szólt.

– A kivégzőosztagot készítik elő! – magyarázta Flick Cunnak. – Téged valószínűleg meg fognak erőszakolni előtte. Aztán végeznek velünk. Már csak arra van időm, hogy újra visszaváltozzak, és utána úgy nézzek szembe a halállal, hogy közben Hightee Hellerre gondolok!

Cun behúzott neki egyet.

Egy fiatal, fess tiszt jött oda a kocsihoz, akit egy szakasz kísért. Kicsit másnak nézett ki, mint a többiek, akiket a környéken láttak. A szakasz katonásan, nagyon precízen megállt. A tiszt odadőlt az ablakhoz.

– Én Snelz kapitány vagyok!

A szolgálati beosztások felcserélése révén ugyanaz a személy foglalkozott velük, aki oly gyorsan összebarátkozott Hellerrel és Kirak grófnővel.

– A maga neve Madison?

Flick védekezően félrehúzódott, így Madisonnak át kellett nyúlnia fölötte, hogy elvegye az azonosító-kártyáját, amit bedugtak a résbe. Snelz megnézte. Megnyomkodta a kártya hátán lévő gombot.

– Nicsak, nicsak! – mondta Snelz. – Korlátlan fizetési státusz?! A kantin véletlenül épp útba esik, ezért gondolom: nem bánja, ha kérünk egy italt nekem és a szakasznak is, mielőtt folytatnánk! Mi fogjuk bekísérni magát.

Madison kiszállt. A forró sivatagi szél szinte mellbe vágta. Megbámulta az erőd hatalmas fekete tömegét, aztán érezte, hogy elkezdik tolni.

– Egy pillanat! – emelte fel a szavát. – Nekem Lombar Hisst főtisztviselőjével kell találkoznom! Nem katonai szemlére jöttem! Mi ez a hely?

Snelz így felelt:

– Maga biztos új az Apparátusnál, ha nem tudja, hogy ez a Spietos! Honnan jött?

– A Földről – felelt Madison.

– Föld? – csodálkozott Snelz. – Úgy érti, Blito-P3?

– Igen, itt így hívják – felelt Madison. – A rendes neve Föld.

– Hmmm – gondolkodott el Snelz.

A kantinhoz értek és Snelz mindenkinek rendelt egy italt. Amikor lemosta a torkáról a sivatag porát, akkor megszólalt:

– Nem találkozott véletlenül a Földön egy Jettero Heller nevű tiszttel?

– Dehogynem! – felelt Madison. – Ő az egyik legjobb barátom!

– Aha! – örült meg Snelz. – Hogy van?

– Ó, remekül, remekül! – felelt Madison.

– Ide nem vele együtt jött, ugye? – érdeklődött tovább Snelz.

– Nem, sajnos nem lehetett részem ebben az örömben – felelte Madison.

– Akkor ismeri a menyasszonyát is… – feltételezte Snelz.

– Hogyne! – felelte Madison. – Elbűvölő hölgy!

– Hogy néz ki? – kérdezte Snelz. – Csak hogy biztosan ugyanarról a személyről beszéljünk!

– Hát, ööö, elbűvölő, elbűvölő! – felelte Madison. – Nagyon elbűvölő!

– De egymás közt szólva – mondta Snelz –, nem gondolja, hogy ez a lány kicsit alacsony hozzá képest? Tudja, mert hogy a lány két fejjel alacsonyabb, mint Heller.

– Én úgy vélem, hogy az alacsony termete az egyik legvonzóbb tulajdonsága – mondta Madison.

– No, fenékig! – mondta Snelz. – Aztán átkísérem a főtisztviselőhöz! – Ezek után Snelznek nem maradt túl sok mondanivalója, ami nem meglepő, hiszen már tudta, hogy Madison hazudik.

Madison kifizette az italokat, beszálltak egy robogóba és rövidesen az alagutakban robogtak. Utána kiszálltak és egy lifthez mentek. Fölrepültek a magas toronyba, ahol Lombar fő irodája volt, Snelz betessékelte Madisont, ő maga és a szakasza pedig a folyosón várakozott.

Az öreg bűnöző főtisztviselő mogorván nézett Madisonra:

– Tudom, hogy van egy általános parancsa. Valószínűleg azt hiszi, hogy ha velem találkozik, akkor bemehet a főnökhöz is.

– Nem! – mondta Madison. – Én tényleg magához jöttem! Pontosan tudom, hogy valójában a főtisztviselők intézik a dolgokat.

– Nos, maga az első, aki valaha is megemlítette ezt! Mit tehetek önért?

– Két dolgot. Mivel az Apparátus tulajdonképpen hírszerző tevékenységet folytat, ezért feltételezem, hogy sok információjuk van az emberekről. Így tehát az első kérésem az: szeretném tudni, hogy vannak-e adataik a kiadókról és szerkesztőkről?

– Zsarolásra gondol, ugye? Tény és való, hogy vannak besúgóink a szervezeteikben és az irodáikban, de semmi hasznuk! Éveken át próbáltunk valami tényleg hasznosat begyűjteni róluk, de csak házi pletykákat hallunk róluk. Időfecsérlés az egész. Nem lehet fogást találni rajtuk!

– Ennek ellenére – kérte Madison – szeretnék mindent megkapni minden kiadóról és minden szerkesztőről, és körülöttük is mindenkiről.

Az öreg főtisztviselő megvonta a vállát, behívott egy másik ügyintézőt, aki elvezette Madisont a Központi Adattárba.

Az ügyintéző segítségével rövidesen özönlöttek a gépből a nyomtatott oldalak.

Kis idő múlva odament a főtisztviselő is:

– Magáról Gris jut az eszembe. Egyszer belopózott ide és papír nélkül használta ezt a gépet.

– Ezek fontos adatok! – mondta Madison.

– Szemét az egész! – mondta a főtisztviselő. Felhajtotta az egyik papír sarkát és rosszmájúan olvasta: „Lady Mithin ma reggel a férjét szidta, hogy érzéketlen tuskó, mert az panaszkodott, hogy az itala nem eléggé forró”. Szinte már látom is, amint megpróbálja ezzel zsarolni nemes Mithin urat, a „Voltári Szemfüles” kiadóját.

Madison hirtelen olyan jelentéseket vett észre besúgóktól, portásoktól és hasonlóktól, akik feljegyezték, hogy ő felhívta a kiadókat az előző napon. Igen, az Apparátusnak jókora hálózata van. Nos, ő is üzemeltethet egy jókora hálózatot: gondoskodni fog arról, hogy jóféle hamis jelentéseket csempésszenek be a rendszerükbe.

A papírból végül jókora köteg lett; kétszer kellett üres papírt betölteni.

– Remélem, ez minden! – mondta az öreg főtisztviselő.

– Nem, ez még nem minden! – felelte Madison. – Van-e valahol a Voltáron vagy az Államszövetségben egy igazi pszichiáter!

Az öreg főtisztviselő megrázta a fejét.

– Egy pszichológus! – kérdezte Madison.

Az öreg főtisztviselő ismét nemet intett.

– Egy pszichoanalitikus! – kérdezte Madison. – Tudja: aki mentális betegségeket kezel.

– Mentális betegség? – kérdezte a főtisztviselő. – Fura egy kifejezés! A mentális dolgoknak semmi köze a baktériumokhoz vagy vírusokhoz… Várjon csak! Eszembe jutott valami! Mi is volt az első szó, amit kérdezett?

– Pszichiáter.

– Á, igen! Az az őrült Dr. Crobe, amikor visszajött a Blito-P3-ról, valami mentális betegségek kezeléséről hablatyolt. Nem volt hajlandó visszamenni a laboratóriumába, mert ő most már az a fura szó, amit maga épp az előbb mondott. Ő is épp itt van, az első alagsori szinten.

– Crobe? Elvihetem?

– Miért is ne?! – mondta a főtisztviselő. Azzal azonnal megírta a személyi felügyelet alá helyezési parancsot.

6. fejezet

Dr. Crobe egy mocskos műtőasztalon feküdt és szemlátomást be volt lőve kissé.

Snelz szakaszának többi tagja kint maradt és a tolókocsira pakolt nyomtatványokat őrizték, Snelz és két őr viszont követte Madisont a szobába. Snelz egy piszkával megbökte néhányszor Crobe-ot, aki elkezdett mocorogni és pislogni.

A helyiség bűze úgy megütötte Madisont, mintha bunkóval vágták volna fejbe. A padlót és a bútorokat rég megalvadt vér és összeaszott húsdarabok szennyezték be. Madison a mocskos doktort bámulta.

Hirtelen felismerte. Iszonyú hosszú az orra, iszonyú hosszúak a végtagjai: micsoda véletlen egybeesés. Ez ugyanaz az ember, akit Smith küldött az irodájába, és akit ő a Bellevue Ideggondozóba küldött New Yorkban. Rámosolygott a szerencse!

– Felkelni! – mondta Snelz. – Átadjuk ennek az embernek!

– Nem megyek! – horkant fel Crobe. – Nem érek rá!

Madisonnak erős gyanúja támadt, amikor Crobe szemébe nézett.

Valami félresikerült asszisztensféle nézett be ijedten. Madison megkérdezte:

– Mivel olyan elfoglalt a doktor?

Az asszisztens megrázta a fejét:

– Már nem csinálunk torzszülötteket! A főnököt más dolgok érdeklik. Bizonyára azokról a palackokról és edényekről beszél. Már egy hete ezekkel dolgozik. Tegnap összerogyott azon az asztalon és most először mozdult meg.

– Mutassa meg! – szólt Madison a remény hirtelen fellángolásával a hangjában.

Az asszisztens beljebb vezette a szobák útvesztőjén keresztül, majd megállt és egy laboratóriumi munkaasztalra mutatott.

Madison örvendezve mosolyodott el. Több volt ott, mint amiről akár álmodni is mert! Egy kupacban penészes magokat látott. Egy fazékban gyűjtötték össze a penészgombát. Volt ott egy csomó kémcső és fiola is. Dr. Crobe lizergsavat készített belőle: lizergsav dietil-amidot, azaz LSD-t.

Igen, ott volt egy gallonos üveg tele kristályokkal és mellette három másik gallonos üveg, folyadékkal tele.

Már abban a pillanatban gyanította, amikor jobban megnézte Crobe szemeit. Nagyon sok pszichiáter és pszichológus egészítette ki azzal a jövedelmét, hogy LSD-t állított elő a konyhájában és azt árusította. Crobe pedig annyira szorgalmasan dolgozott, hogy már elegendő anyaga volt egymilliárd ember kiütésére: egyetlen százezred mikrogramm elég belőle egy teljes belövéshez.

– Csomagoljon össze itt mindent! – Utasította Madison az asszisztenst. Visszament Crobe-hoz és ránézett. A fickó nyilvánvalóan befejezte a feladatát és azzal ünnepelt, hogy kipróbálta a terméket.

– Ne aggódjon! – mondta Madison Crobe-nak. – Visszük a főzetét és az összes LSD-t is!

– Maga tud róla?! – mondta Crobe felélénkülő érdeklődéssel.

– Hogyne! – mondta Madison. – Az LSD csodálatos anyag. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle! – Ez szemenszedett hazugság volt, egész életében hozzá sem nyúlt és soha nem is akart, sőt a személyzetének sem akart adni belőle. A kutak megmérgezéséről beszélt. Ez még semmiség ahhoz képest, amit Crobe elő tud állítani. Ha ennyi LSD-t beleöntenek a vízvezeték-rendszerbe, akkor az egész bolygó működésképtelenné válik.

Az asszisztens kijött hátulról. Egy tolókocsin hozta magával az LSD-t és az összes cókmókot.

– Mi az ördög folyik itt?! – kérdezte Snelz. – Maga kocsira pakolja az egész erődöt?!

Madison felmutatta az általános parancsát Snelznek. Aztán megkérte az asszisztenst, hogy a kocsit tolja ki az ajtón át az előtérbe.

Crobe is felkelt és a kocsi után ment.

Snelz csak bámult. Ő azt hitte, hogy két katona kell majd ahhoz, hogy kirakják Crobe-ot. Kipróbált egy kísérletet. Arrébb tolta a kocsit. Crobe már dülöngélt is utána.

– Mágnes! – álmélkodott Snelz. – Biztos mágnes van benne!

A leszállóhelyre visszatérve Madison beleborzongott a gondolatba, hogy hagynia kéne a mocskos Crobe-ot beszállni a 99-es modellbe. Aligha bírná ki a közelében, annyira büdös. A parancsát felhasználva igényelt egy légikocsit és abba rakta be Crobe-ot.

– Jobb, ha küldök egy pár katonát is – mondta Snelz –, csak hogy biztosan odaérjen, ahová maga akarja, és persze azért, hogy visszakapjuk a kocsit!

Madison megvonta a vállát. Berakodták az ütött-kopott légikocsiba a kinyomtatott anyagokat, az LSD-t, a főzőeszközöket és Crobe-ot is.

Snelz velük küldött egy tizedest és egy katonát, és azok is beszálltak.

– Nos, nagyon hálásan köszönöm! – mondta Madison Snelz-nek.

– Szóra sem érdemes! – felelte Snelz. – Aki Hellernek barátja, az nekem is barátom!

Felszállás közben Madison azon töprengett, hogy tényleg gúnyolódás volt-e az, amit kiérzett a hangjából? Aztán elvetette: nem lényeges! Miközben átrepültek a sivatagon a légikocsi kíséretével, Madison teljesen kipirult a lelkesedéstől.

Nem csak az adatokat kapta meg, hanem van egy igazi Bellevue-képzésű pszichiátere is! És ott van az elképesztő bónusz: sok gallon LSD!

Így már lehetetlen veszíteni! Lemásolhatja az Amerikai Pszichiátriai Társulat trükkjét itt a Voltáron! Még csak ki sem kell találnia semmit! Az egészet teljes mértékben végigcsinálták és kipróbálták már előtte. A Föld jelen pillanatban is ez alapján működik! Maga a tökély!

A lépcsők egyenesen Hellerhez vezetik. Hát, igen: ez nem túl gyors dolog. Azonban garantáltan biztos, hogy sikerre fog jutni!

A hatalom érzése futott végig rajta.

7. fejezet

A következő napok egy pillanat alatt elrepültek a buzgó Madison számára. A projektek egymást átfedve indultak be és ő egyszerre volt ott mindenütt.

A legelső teendője az volt, hogy mind a hat szállítómunkást rászabadította Crobe-ra, akik lefürdették, beáztatták, aztán újra meg újra lefürdették, míg végül már kevésbé bűzlött. Szörnyű munka volt! Madison aztán szabót hivatott és rendelt neki egy teljes ruhatárat tiszteletet keltő gyártmányú ruhákból, ezután pedig a rendező kezdett embert faragni belőle sok szitkozódás és még több izzadtság közepette.

A négy riporter, akiket Madison munkába állított, társasági közleményeket vágott ki és összeállítottak egy hatalmas társasági naptárat, ami elfedett egy egész falat.

Ellenőrizte az öt modell lány ruhatárát, kiegészítette ezeket, majd átadta őket a rendezőnek.

Azzal okozott örömet a Sitty-Sutty Vállalatnál Chalbernek, hogy légilimuzinokat vásárolt.

Elment és meglátogatta Teenie-t és határozott utasításokat adott a döbbent lánynak, majd biztosította arról, hogy ezzel minden bizonnyal elérik Gris elítélését, így a lány nagy szándékkal fogott neki.

Madison felfedezte az Apparátus Provokációs Részlegét és kicsikart belőlük egy csomó hamis, de látszólag érvényes azonosító-kártyát.

A villamos szakembert arra utasította, hogy lásson munkához a felsőbb szinteken.

Még azt is sikerült elérnie, hogy egy másik klippet is lejátsszon a televízió Lombarról, csak hogy továbbra is elégedett legyen. Ezúttal a saját stábjával egy nemzeti ünnep: az Államszövetség Örömnapját kihasználva Lombarral avattatott fel egy új temetőt a calabari lázadásban elhunytak számára.

– Ez nagyon is illik a naphoz – magyarázta Madison a televízió értetlenkedő vezetőjének –, hiszen bemutathatnak közeli képeket Lombar örömteli mosolyáról, amikor a még felhasználatlan fejfákat nézegeti egy teherautón. Lombar viszont úgy gondolta, hogy nagyon igaza volt Madisonnak, amikor azt magyarázta neki, hogy olyan képet alakít ki Lombarról, ami szerint „nem érdemes ujjat húzni Hissttel az Államszövetség legkönyörtelenebb és legkiengesztelhetetlenebb férfijával”.

Tíz nap elteltével (mivel minden más jól haladt) Madison meg akarta látogatni Teenie-t, ezért át kellett repülnie a Mulatónegyedből a Relax szigetre. Flick szándékosan otthon hagyta Cunt. Teenie-vel lepecsételtettek egy belépési engedélyt.

Ezúttal (mivel már rutinosabbak voltak) nem repültek túl a hegycsúcson, hanem (mivel túl alacsonyan közelítették meg) majdnem nekiütköztek az ötezer láb magas szénfekete szirt oldalának, amitől Madison nagyon megrettent. Amikor azonban átrepültek fölötte, kárpótolta őket a völgyek és dombok fantasztikus látványa.

Leszálltak a palota előtt, ami nagyon-nagyon megváltozott. Tutu új csókja szemlátomást varázslatosan bevált Lord Endow-nál. Az egész hatalmas homlokzatról eltávolították a mohát, és immár újra aranyszínben csillogott; az ösvényeket lenyírták és elrendezték; a bokrokat megmetszették; egyetlen kósza vesszőcske sem hevert a teraszon; még a járdák kövei sem billegtek többé, mert újrabetonozták őket. A személyzet és valószínűleg valamilyen építő cég csodákat művelt!

Az ajtó két oldalán két őr állt szoborként, ezüstegyenruhában csillogva. Egy szépen felöltözött udvarmester jött ki eléjük és meghajolva hívta be Madisont.

– Őfelsége a harmadik zeneszalonban tartózkodik – mondta. – Kérem, kövessenek!

Arra számított, hogy Teenie-t elringatta az éghajlat kellemes levegője és a környék szépsége, ezért Madison kissé meglepetten látta, hogy a lányon derékig nem volt ruha, csak egy piros oldalcsíkos kék nadrágot viselt, semmi mást. A kezében piszka volt.

– Madison! – mondta mindenféle bevezető nélkül. – Neked egyszerűen elképzelésed sincs, hogy ezek a (bííípek) milyen ostobák.

Madisonnak fogalma sem volt, hogy miről beszél. Csak ők tartózkodtak a szobában. Minden falat tükrök borítottak, amelyek megsokszorozták a képüket, és bár úgy tűnt, hogy sok száz Madison és Teenie van a teremben, ettől még csakis ők tartózkodtak a hatalmas és díszes szalonban.

– Ide süss! – mondta Teenie. Felkiáltott:

– Hike!

Egy nemesi ruhákba öltözött nő lépett be egy távoli ajtón. Könnyed és elegáns léptekkel, unottan nézelődve ballagott egy emelvény felé, ami feltehetően előadói pódium volt. Madison felismerte, hogy Teenie Palotanegyedbeli szolgálólányai közül volt az egyik.

– Engedd el! – kiáltotta Teenie. Egy másik ajtón keresztül azonnal besietett egy tiszti egyenruhás férfi. Észrevette azt a nőt. Elindult egyenesen ő felé.

Letépte a nő palástját. A földre döntötte. Feldobta az előadói pódiumra. Fél lábbal leszorította a lányt, hogy ne tudjon elszökni, eközben leszaggatta a saját ruháinak nagy részét. Ráugrott a nőre és már éppen szét akarta feszíteni a nő lábait, amikor Teenie kiáltozva elindult feléjük.

– Nem! Nem! Nem! – kiáltott Teenie és megbökte a férfi hátsóját a piszkával. Ettől az még nem állt meg egy másodpercre sem. Teenie belemarkolt a hajába és megpróbálta elhúzni onnan.

Két őrmester sietett be és segített Teenie-nek. Leszedték a férfit a szolgálólányról és lefogták.

– Madison! Ez a harmadik isten (bíííp) alkalom, amikor rosszul csinálja! Sorban egymás után.

– Teenie! Lehet, hogy nem érti, hogy mit is kéne csinálnia!?

– Nagyon is érti! – mérgelődött a lány és hason bökte a férfit a piszkával. – Oda kéne mennie a lányhoz, meghajolni, aztán letérdelni és megcsókolni a lány kezét, aztán megkérni, hogy elkísérhesse egy sétára a parkban, és csak EZ UTÁN kéne neki illetlen ajánlatot tennie. De a (bííípek) jól tudják, hogy a felajánlkozás után visszaküldjük őket a barakkba, úgyhogy ezeket az órákat használják ki, hogy a közelemben lehessenek és kihasználják a helyzetet, mielőtt leállíthatnám őket.

– Nos, Teenie – mondta Madison a kókadt tisztre nézve –, eszembe sem jutna, hogy kioktassalak, de nem gondoltál véletlenül arra, hogy ha hagynád, hogy valóban szobára vigyen egy lányt és megejtsék a dolgot, akkor utána esetleg újra betartanák a protokollt?! Ezt az állatpszichológiában jutalmazásnak” nevezik. Tudom, mert ezt tanultam a főiskolán.

– Az egészet félreérted! – mondta Teenie. – Épp ez a baj velük! Úgy viselkednek, mint egy csomó állat! Ötszáz isten (bíííp) nemes ember: a (bííípem)! Itt csak ötszáz isten (bíííp) állat van!

– Szerintem már az apjukat és a nagyapjukat is villamos gallérral vezették a királynő elé – tanakodott Madison. – Lehetséges, hogy az ő protokolljuk szerint így kell viselkedniük!

Teenie elgondolkodott. Spurt kormányzót hivatta. Ő sietve és teljesen felöltözve jött be, mivel már kinyittatták a szekrényeiket. Csörömpöltek rajta a kitüntetések, amikor megállt, majd meghajolt.

Teenie félrevonult vele és halk hangon beszélgettek. A lány rövidesen visszatért:

– Az istenit, Madison, igazad van! Nem az állatpszichológia hiányzott (kinek is hiányozna!), hanem az érvényben lévő királyi parancsok hiányoztak! Hóra királynő azt akarta, hogy verjék és tépjék le a ruháját és erőszakolják meg.

Spurt kormányzó rövidesen visszatért egy fekete ruhás hivatalnok kíséretében. Utánuk három szolgáló jött be, akik egy asztalt és más dolgokat cipeltek. Lerakták ezeket.

Teenie a segítségükkel felvázolt egy dokumentumot, ami módosította a korábbi királyi parancsokat. A hivatalnok szóvirágok kíséretében adta át neki Flisten királyi pecsétjét: egy kétfontos metszett smaragdot, amivel aztán a lány lepecsételte a dokumentumot, majd alá is írta.

– Semmi értelme tovább gyakorolni, amíg a hírvivők ki nem kiáltják az egész szigeten, hogy érvénybe léptessék. – A lány felállt, egy szolgáló palástot adott rá, Madison pedig követte őt a teraszra. Teenie leült egy oszlopos korlátra és az előtte elterülő völgyet nézte. Egy inas ezüsttálcát tartott elé, amelyen rágógumi volt, majd meghajolt és elment.

A lány egy darabig rágta, amikor aztán már tudott buborékot fújni belőle, akkor ezt meg is tette.

– Ez a királynő meló elég trükkös, Madison! Bármit nyugodtan megtehetsz, amennyiben a megfelelő jogi intézkedéseket is megtetted. De beletanulok lassan!

– Ez igazán gyönyörű hely – mondta Madison. – Dalolnak a madarak és a levegő is illatozik. Igazán gyorsan haladnak a rendbehozatallal!

– Igen, a szerelők üzembe helyezik a paneleket és a gépeket. Két légikocsit állítottam be a fuvarozásra. Sok bajom van a falvakkal. Folyton táncmulatságokat rendeznek a fogadtatásomra. A legtöbb gondom azonban a Kereskedelmi negyeddel van: sohasem hallottak még némelyik kínzóeszközről és ezeket kézi munkával kell legyártani. Hogy halad a reklámozás?

– Úgy érted, a PR? Úgy két vagy három héten belül munkához foghatunk.

Teenie felsóhajtott – Azt hiszem, ebbe bele kell törődnöm. Mit gondolsz, milyen sokáig tart, mire a kezeim között lesz Gris?

– Két vagy három hónap – felelte Madison.

A lány nagyon bosszúsan nézett rá:

– Kimondottan lassú vagy! Nem városnézésre jöttél ide! Most mit akarsz?!

– Csak az engedélyedet akartam kérni, hogy ideküldhessek egy kamerás stábot és felvegyenek néhány szereplő nélküli köztes képsort. Egy rövidebb úti filmet készítek.

A lány megvonta a vállát, aztán így szólt:

– Ha már úgyis nekifogtok, akkor szólj az operatőrnek, hogy készítsen néhány felvételt arról a börtönről is. Jó, ha kéznél van valami, amivel emlékeztethetlek téged, hogy mi lesz abban az esetben, ha nem válnak be az ötleteid! Akár nevezheted „állatpszichológiának” is. – Aztán mély átéléssel pukkantott egyet a rágógumijával.

8. fejezet

Egy héttel később Madison összehívta a személyzetét.

– Azt hiszem, mindent megszerveztünk – kezdte. – Csak azt akarom elmondani maguknak, hogy ha bárki hibázik, akkor két büntetés valamelyikére, vagy mindkettőre számíthat: be kell majd vennie egy adag LSD-t, ha pedig a vétsége nagyon súlyos, akkor kényszerű pszichiátriai kezelést fog kapni! Világos?! A személyzet izgett-mozgott. Biztos, hogy nagyon szörnyű lehet, ha a főnök (a közismert gyilkos) ilyen komolyan veszi! Szinte reszkettek és elsápadtak a frissen barnult bőrük alatt. Azt felelték: értik.

– Rendben! – mondta Madison. – Minden rendszer beindul!

Az öt modell lány elsietett és nemes hölgyeknek öltözött be.

Felszállt öt légilimuzin és öt különféle társasági rendezvényre indult.

Öt hamis azonosító-kártya segítségével (amelyek kétségbevonhatatlanul jelezték, hogy a tulajdonosaik nemes hölgyek az Államszövetség távoli bolygóiról) bejutottak a birtokok és báltermek bejáratain.

A propaganda szekere nekilendült!

Mindenki tudta a dolgát. Már régóta gyakoroltak állhatatosan. Az volt a dolguk, hogy járjanak-keljenek a vendégek között és minden adódó alkalommal hozzák szóba a csodálatos új doktort egy nagyon fejlett kultúrájú bolygóról, a Földről, ahol kifejlesztették a „pszichiátria” nevű csodálatos dolgot. És az ember nem is hinné: minden mentális zavar gyökere a szex! Elképesztő! Az illető tömegesen gyógyítja az embereket.

Ez volt az utolsó esélyük: jókora felhajtás.

Beindult a suttogó kampány: napról-napra egyre csak folyt sok tucat, majd sok száz fogadáson, bálban és otthonban.

A két tiszt-imitátor a modell lányok sarkában járt tudósnak öltözve. Elgondolkodva és konzervatív módon erősítették meg a szóbeszédet, emellett leszállították Madisonnak a visszajelzéseket.

Madison, akit fenyegetett a börtön, idegesen figyelte a kampányt.

Még a Földön is nagyon kevés ember vette észre, hogy a pszichiátria és a pszichológia csupán a propaganda koholmánya és nincs is más alapja.

Freud elméletét, ami szerint mindennek a középpontja a szex, kigúnyolták és figyelmen kívül hagyták, amíg be nem házasodott egy New York-i reklámcégbe és utána a hirdetési szakemberek el nem kezdték agyondicsérni. A mai napig is a szex minden földi reklám legáltalánosabb eszköze. A pszichoanalízis propagálása olyan jó volt, hogy az emberek szemet hunytak még azon tény fölött is, hogy a kezelés első három hónapjában öngyilkosságot követ el a páciensek egyharmada! Ráadásul tényleges gyógyulásról soha senki sem tudott beszámolni!

Madison az általános propaganda-eljárást követte, amit a pszichiátria oly sikeresen alkalmazott. Még LSD is a rendelkezésére állt: a pszichiátria sikerének egyik mérföldköve, ami egykor lehetővé tette magának a legnagyobb amerikai hírmagazin vezetőjének a belerántását oly módon, hogy drogfüggővé tették, majd átállították a pszichiátria ügyének támogatói közé. A Slime magazin vezetője így vált a pszichiátria és az LSD ügyének elszánt élharcosává, valamint lankadatlan ellenségévé minden más felbukkanó új technológiának, amelyekről a pszichiátria úgy gondolta, hogy esetleg fenyegetést jelent.

Madison imádkozott egy keveset, amikor tíz nap elteltével bejelentették, hogy a híres pszichiáter előadást fog tartani egy nagyon szűk körű közönségnek.

Előkészítettek egy előadótermet a 80. emeleten. Sorra érkeztek a tetőre a limuzinok. Sorra foglalták el a székeket a nézők. Madison kezdett megkönnyebbültebben sóhajtozni, miután belesett a terembe.

Dr. Crobe nyakában villamos gallér volt az orvosi zakó gallérja alá rejtve arra az esetre, ha eltérne a begyakorolt beszédtől. Fellépett a pódiumra és elkezdett Sigmund Freudnak a szex területén végzett munkájáról beszélni. Jó beszéd volt. Annak is kellett lennie: egyenesen Freudtól vették át, mivel Madison nagy megelégedésére azt fedezte fel, hogy a jó öreg Soltan Gris irodájában teljes, lefordított átiratok találhatók.

Crobe folytatta a dünnyögést. Egy kis fülhallgató volt a fülében, amelyen keresztül súgtak neki, ha elfelejtette a beszéde bármely részét. Röpködtek a levegőben az „idek”, „egok” és „cenzorok”. Aztán belebonyolódott a technikai részletkérdésekbe: ha a feleségek szexuálisan elégedetlenek a férjükkel, akkor gátlások alakulhatnak ki. A cenzor a legjobb esetben is csak egy vékony fátyol, így a legkisebb ösztönzés hatására is a felszínre törhetnek a szörnyű elmebetegségek, amelyek addig a mélyben lappangtak, és akkor kitörhet az iszony! Mindenki tele van gátlásokkal. Az egész azon múlik, hogy az ember szexuálisan kielégült-e.

Az előadást üdvrivalgással fogadták. Nem volt meglepetés. A legtöbb résztvevő kiadók és szerkesztők felesége volt.

Ezt követően Dr. Crobe (ahogy el is várták tőle) bejelentette, hogy különleges szívességként néhány kivételezettnek – csak aznap délután – hajlandó személyes meghallgatást tartani.

Öt főt választott ki.

Őket olyan szobákba vitték, amik kórteremszerűen voltak berendezve. A két színész, aki ezúttal orvosasszisztensnek volt beöltözve, megmérte a pulzusukat és a súlyukat, meg más egyszerű dolgokat. Belenéztek a szájukba is egy nyelvlapoc segítségével. A nyelvlapoc felületén kis adag LSD volt – a nők tudtán kívül.

Madison a lélegzetét is visszafojtotta. Az egyikük Arthrite Stuffy neje volt. Ő volt az ország legnagyobb hírlapja, a Déli Szószóló kiadójának felesége; azé az újságé, ahonnan első alkalommal oly könyörtelenül kihajították.

Madison mindent észrevétlenül megfigyelhetett monitorokon keresztül, így látta, amikor az öt nőt bekísérték az interjúszobákba.

Arthrite Stuffy nejét, aki sokkal fiatalabb volt, mint a férje, abba a szobába vezették be, ahol korábban Madison és Flick bekapcsolta a fekete ablakot.

Az áldozati oltárt bársonnyal takarták le. A szoba teljesen hétköznapinak tűnt. A fiatal nő az udvarias orvos-asszisztens irányításával és az egyik ápolónőnek öltözött fegyenc-kurva segítségével felfeküdt a kőtömbre.

A többi nőt hasonló elrendezésű, de más szobákba vezették.

Dr. Crobe belépett Arthrite Stuffy nejének szobájába. A gallérja távirányításra volt kapcsolva. Tudta, hogy jobban teszi, ha nem tér el az előre betanult szövegtől!

– Kérem, helyezkedjen el kényelmesen! – mondta Dr. Crobe. – Maradjon fekve és menjen végig minden veszekedésen, amikor a férjével esetlegesen összeszólalkoztak! Ezzel át fogunk hatolni a tudatalatti fátylán. Ha át tudjuk lépni a cenzort, akkor megtudjuk, hogy mik az ön gátlásai. És akkor feltárhatjuk az összes lappangó neurózist vagy elmebajt! Nemsokára visszajövök.

A nővér ott maradt vele és biztatóan mosolygott.

A férfi bement a többi négy szobába is és ugyanezt csinálta végig.

Madison az órájára nézett. Az LSD körülbelül egy óra múlva fog igazán hatni.

Dr. Crobe újra meg újra végiglátogatta a szobákat és mindegyiküknek azt mondogatta, hogy gondoljanak még mélyebben a férjükkel kapcsolatos bármilyen problémára.

Letelt az egy óra.

Arthrite Stuffy neje azt mondta a nővérnek:

– Ettől a sok gondolkodástól egy kicsit émelyegni kezdtem. Gyorsabban ver a szívem, amikor belegondolok azokba a szörnyű vitákba, amik közöttünk voltak.

Ez volt a jel. Madison nagyon figyelt a monitornál, hogy biztosan elérjék a fogékony fázist. Intett a villamos szakembernek, hogy jöjjön mellé, majd jelzett. Megnyomták a gombot.

Két dolog fontos minden LSD-utazás alkalmával: az első az illető előkészítése, azaz lelkiállapota, a második pedig a környezet, ahol az illető az utazás közben van.

Az előadás és az utasítások, hogy a férjükkel történt veszekedésekre gondoljanak, előkészítették a lelkiállapotot. Most jött a környezet!

Mindegyik széken ördögök jelentek meg!

Világítani kezdett az ablak és démonok egy szüzet dobtak a lobogó tűzbe. Ahol lady Stuffy feküdt, látszólag egy másik test jelent meg, egy ördög pedig lesújtott rá egy késsel.

Lady Stuffy sikított!

A szomszédos szobában az ott lévő nőre nagyon pontos időzítéssel üvöltő szörnyetegek ugrottak rá, amelyek egy ablakon keresztül rontottak be hozzá, amin át a dzsungel látszott.

A harmadik nőt vad kardfogúak támadták meg, miközben ő a beözönlő tenger aljára süllyedt.

Az LSD hatásával azonos pillanatban a negyedik nőt tőrkarmú denevérek gyilkolták meg egy sikolyoktól zengő barlangban.

Az ötödik szobában egy űrhajó mentőkabinját valami szörnyűséges bolygóról származó űrkalózok vették körül, akik egy test végtagjait szaggatták le.

A többi nő sikoltozása semmivel sem volt halkabb, mint lady Stuffy sikolyai.

Mind az öten megpróbáltak menekülni és elbújni, ám mindegyikkel ott volt egy „ápolónő”, aki gondosan ügyelt arra, hogy ott maradjanak.

A hologramok fokozatosan elhalványultak, majd hagyták, hogy a nők belemerüljenek az LSD-utazásukba. Ilyen kezdet után bizonyára bizarr álmaik lehettek, mégis visszafeküdtek, nem tiltakoztak, sodródtak időben és térben teljesen belegabalyodva ezekbe és teljesen érzéketlenül ahhoz, hogy valamennyire is szembeszálljanak ezek hihetetlenségével.

Néhány órával később, amikor csillapodott a drog hatása, visszajött Crobe:

– Úgy látom – magyarázta –, hogy áthatoltunk a cenzoron. A látóterünkbe kerültek a gátlások. Őszintén meg kell mondanom, nagyon súlyos az esete! Erre nincs semmi más gyógymód, csak az, hogy egy jóképű fiatalemberrel létesít szexuális kapcsolatot! – Ez a standard pszichiátriai kezelés.

– Ne! – rettent vissza lady Stuffy. – Az tönkretenné a jó híremet!

Crobe még mosolyogni is megtanult a gallérból érkező némi segítség után.

– Távolról sem annyira tenné tönkre, mintha hirtelen őrjöngeni kezdene valami otthoni vita közben. Az végzetes lenne! De nincs egyáltalán semmi kockázat. Van egy magán szanatóriumunk, ahová elmehet. Ott csak azt kell mondania: úgy döntött, végigcsinálja a kezelést.

– Egy kórház? – kérdezte lady Stuffy.

– Annak aligha nevezhetnénk – mondta Crobe. Kinyitott egy dossziét és átadott a nőnek néhány fényképet a Relax szigetről. Csupán állóképek voltak, de igazán látványosak. Átitatták őket illatszerrel, és mindegyiken más-más jóképű tiszt beszélgetett egy hölggyel.

Lady Stuffy túlfeszült érzékeit lecsillapította és megnyugtatta a látvány. Még most is az LSD hatása alatt volt valamelyest. Ilyenkor még minden áldozat nagyon befolyásolható állapotban van.

– Milyen gyönyörű! – sóhajtott fel. – És ez meg fogja szüntetni ezeket a tudat alatti gátlásokat?

– Abszolút! – mondta a jól kiképzett Crobe. – Az ügy rendkívül sürgős! Kétségtelen, hogy önnek a lehető leghozzáértőbb professzionális segítségre van szüksége! Abszolút titokban fogjuk tartani, hogy ön potenciálisan elmebeteg! Itt van a jegye a reggeli légikocsira. Legyen ott!

Miután Crobe végigcsinálta ugyanezt mind az öt nővel, Madison gyorsan számolgatni kezdett. Naponta ötöt számítva 15 napig tart, hogy horogra akassza a 75 legnagyobb hírlaplánc kiadóinak feleségeit. Igazából mindent előkészítettek, hogy naponta akár tíz nőt kezeljenek. Úgy döntött, hogy beletapos a gázba és gyorsít a dolgokon!

Elvigyorodott.

Már-már érezte a Heller-Wister főcímek nyomdafestékének illatát.