HETVENHARMADIK RÉSZ

1. fejezet

Az őr élesen belesziszegett egy ezüstgombnak álcázott mikrofonba.

A nagyterembe azonnal besietett egy testőr. Ránézett Madison őrére, aki a hüvelykujjával fölfelé bökött. Erre a testőr bólintott.

Nagy csörgés és csattogás közepette szedték le Madison láncait. Ő felállt és megdörzsölte a csuklóját és a nyakát. Eltoloncolták egy mosókonyhába. Ott le kellett vetkőznie és meg kellett fürödnie. Utána átvizsgálták. Tüzetesen!

– Úgy látom, nincsenek rajta tetvek és baktériumok – mondta az eredeti őr kritikusan méregetve Madisont –, de a szerszáma nem valami híres! Nem értem, hogyan tudna örömet szerezni neki!

– Hát ide figyelj! – mondta a testőr Madisonnak, hirtelen előkapva egy kést a kabátja hátsó részéből. – Ha nem viselkedsz jól és nem (bííípeled) meg alaposan, akkor ezzel fogom személyesen levágni a (bííípedet). Értve vagyok?

Madison nyelt egyet, a kezével védekezően eltakarta a (bííípjét) és hátrébb húzódott.

Fehér selyemköntöst adtak rá, amin rajta volt a királyi címerpajzs és ez a felirat: „Hóra királynő tulajdona. Ezt a köntöst ne használják temetésre. Sértetlen állapotban küldjék vissza a palotába.”

– Mit is mond a protokoll? – kérdezte az őr a testőrtől. – Ha megnyúznának, sem tudnék visszaemlékezni, hogy mit mondott a nagyapám. Most bilincsben vigyük fel a fickót, vagy aranykötéllel?

– Egyik sem! – mondta a testőr. – Gallér kell és aranylánc póráz. Épp itt van egy a polcon. – Levette és megnézegette. – Nicsak, nicsak! Nem is igaz, hogy a gallérban belül tüskék vannak! Csak kitalálhatta a nagymamám. Nézd, itt van, ni! – mutatta az őrnek. – Ez egy villamos vezeték. És nézd meg itt! A lánc végén van az aktiváló gomb. Jaj, ne! Lemerült az akkumulátor! Már nem szikrázik!

– Micsoda szerencse – szólalt meg az őr, miközben az egyik láncszemben lévő akkumulátor-fészket nézegette –, hogy ugyanolyan típusú, mint amilyet a bakancsunkban használunk! Kiveszek egyet a bal bakancsomból. – Megtette, így amikor újra kipróbálták a gallért, az szikrázott, ha megnyomták a lánc végén a gombot.

Ráadták Madisonra.

– Na most – szólt a testőr –, ha jól hallottam, a protokoll szerint bevezeted, meghajolsz, és amikor a királynő kinyújtja a kezét, akkor odaadod a lánc fogantyúját, és azt hiszem, ezt kell mondani: „Felség, itt van valaki, aki teljesíti a parancsait, felségedért esedezik, és ha netán nem volna elégedett vele, én itt leszek az ajtó előtt egy villamos korbáccsal.”

– Nincs villamos korbácsunk! – mondta az őr.

– A protokollt nem lehet megváltoztatni! – mondta a testőr. – Ne változtasd meg a szavakat, maradjanak úgy, ahogy vannak, de ha ez a (bíííp) nem azt teszi, amit mondtál, akkor adj neki a piszkával. – Az őr ellenőrizte az ezüstbakancsa elejét, hogy a helyén van-e a piszka, aztán bólogatni kezdett, de a testőr félbeszakította.

– Mindig mondom neked, hogy légy óvatos a fegyverekkel! A személyzet kapásból kinyír, ha bármi olyan történik, amivel őfelsége elégedetlen! – kihúzta a piszkát a másik férfi bakancsából.

A fegyver körülbelül másfél arasz hosszú hajlékony rúd volt. A testőr megfogta a markolatát, erre a hegye felparázslott.

Felemelte és odacsapott vele Madison combjára.

– Jaaajjj!

Olyan erősen megcsípte, mint egy hatalmas rovar csípése. Madison félrehajtotta a köntöst, és megnézte a combját.

– Ó, most még csak kis teljesítményen van! – mondta a testőr. – Csak nem gondolod, hogy megsebezlek pont most, mielőtt őfelségéhez kell menned? Igaz?! Ez a fickó tiszta gyagyás! – fűzte hozzá az őr felé beszélve. – Na most, ha bevitted a fickót és visszamentél őrködni a folyosóra, akkor a füledet az ajtón tartod, és ha bármilyen tiltakozást vagy vitát hallasz, vagy ha nem hallasz kéjes nyögéseket és sikolyokat, akkor máris visszamész és adsz a pofájának, amíg el nem végzi a feladatát. Világos?

Az őr bólintott:

– Igazán remek, hogy újra a régi mederben folynak a dolgok!

– Hát igen! – mondta a testőr. – Gondoskodj róla, hogy őfelségének ne fáradjon bele az ujja abba, hogy a gallér láncán nyomkodja a gombot. A drága megérdemel minden örömöt, amit ez a fickó nyújthat neki.

– Mit csináljak vele, amikor végzett? – kérdezte az őr.

– Szerintem, addigra le fognak váltani és én is elnézek erre. De ha a te őrködésed közben történne ez és felsége nem utasít másképpen, akkor figyelj, hogy egy ideig minden csendes-e. Aztán hívd oda valamelyik szobalányát: lehetőleg azt, amelyik az ágy végénél virraszt, majd lábujjhegyen osonj be. Na most, ez a trükkös rész: használd az ultraviola lámpádat és szemüvegedet, hogy ne ébreszd fel őfelségét, és nézd meg figyelmesen az arcát. Ha ráncolja a homlokát vagy nyugtalanul alszik, akkor a fickót vidd a kivégzőterembe. Ha jól alszik és mosolyog, akkor vidd ki a fickót nagyon óvatosan anélkül, hogy őfelségét felébresztenéd, és küldd vissza az egységéhez.

– Nekem nincs egységem – szólt Madison.

Mindketten döbbenten néztek. A testőr szólalt meg:

– Ez igaz. Azok a ruhák, amik ott lógnak, semmilyen egyenruhához nem hasonlítanak, amit valaha is láttam. Álljunk csak meg! Lehet, hogy félreértés az egész! Biztos, hogy nemes vagy?

Madison fejében pörögtek a kerekek. Mindezen szörnyű körülmények ellenére, amelyek elől csak remélhette, hogy el tud menekülni, fel kell mennie a lépcsőn és elő kell adnia Teenie-nek a zseniális elgondolását. Büszkén húzta ki magát:

– Én egyike vagyok Kolumbusz Lovagjainak!

– Az nemes? – kérdezte a testőr. – Tudod, ha egy alacsony sorból való férfi megérinti őt, akkor a protokoll szerint azonnali halál vár rá. Úgyhogy ne próbálj meg átverni!

– A „lovag” – magyarázta Madison – őfelsége anyanyelvén azt jelenti: katona úriember. Ez olyasvalaki, akit a saját kiválósága tesz nemessé. Én gáláns lovagként jöttem ide.

A testőr így szólt az őrhöz:

– Hááát, lehet, hogy így van!… Tudod mit? Amikor elviszed az ágyból, akkor rakd valamelyik jó kis cellába és tartsd ott, amíg reggel le nem tisztázom ezt. Ha kiderül, hogy igazából nem is nemes, akkor abban az örömben lehet részünk, hogy mégis kivégezzük. Nekem határozottan nem tetszett, ahogy délután őfelségére kiabált és veszekedett. Szerintem nem hangzott túlságosan „nemesen”! És ha újra elkezdene veszekedni és kiabálni őfelségére, akkor gyorsan vidd ki onnan! Nem akarjuk, hogy a drága királynőnk mérges legyen és itt hagyjon minket!

Az őr megrántotta a láncot, Madison pedig, aki nem számított erre, összerezzent.

Az őr megnyomta a gombot a fogantyún.

Ettől Madison úgy érezte, mintha elfűrészelték volna a nyakát. Nem áramütés volt, hanem hasító érzés. Szörnyű!

– Na menjünk! – szólt az őr. – Őfelsége már vár!

Madison megtorpant a mosókonyha hideg, durva padlóján:

– Nem adtak nekem papucsot. Legalább a cipőmet hadd vegyem fel!

– Mezítláb tökéletesen megfelel! – mondta az őr, aztán újra megnyomta a gombot.

Madison megmarkolta a fejét, hogy le ne szakadjon.

Engedelmesen ment.

Minden a következő néhány percen múlik. Vagy halott lesz, vagy hős.

Működnie KELL az ötletének!

2. fejezet

Nem az arany lépcsőn vitték fel. Egy fémből készült csigalépcsőn vezették fel, ami a falak között kígyózott fölfelé. Nagyon sötét volt és a levegő áporodottságából következtetve Madison gyanította, hogy régóta nem használták. Hirtelen piszkákkal védett kapu állta el az útjukat. Látta, hogy apró szikrák cikáztak rajta, ahogy a tőrszerű nyúlványok hegyei között elektromos ívek húztak át készen arra, hogy felnyársaljanak minden illetéktelen behatolót. Nem csoda, hogy Flick nemet mondott a paloták kirablására. Ezek erődítmények voltak!

Az őr csinált valamit oldalt, majd nyikorogva félrecsúszott a régen nem használt ajtó.

Úgy tűnt, hogy egy sötét dobozba léptek be, és egy másik vastag ajtó állt előttük. Az őr felvett egy poros mikrofont és bemondott valamit (nyilván egy máshol lévő biztonsági őrrel beszélt): valami számokból álló jelszó lehetett. Ez után az őr valami olyasmi elé taszította, ami átlátszó kamera lehetett.

– Bizonyítsd, hogy nem kényszerítenek, Jinto! – szólt egy síri hang.

Jinto, Madison őre megszorította a láncot tartó kezét. A szörnyű szaggató érzés belemart Madison nyakába és egy rántás kibillentette az egyensúlyából.

Valami biztonsági őr nyilvánvalóan elégedett volt ezzel. A hosszas fájdalom ködén keresztül Madison a távirányítású reteszek elcsúszását és csattanását hallotta.

Az ajtó halkan kinyílt és az őr betolta Madisont.

A füleihez gyengéden ért el a halk zene nesze.

Női parfüm illata csapta meg és ijedten nyitotta tágra a szemeit.

Egy jelentős méretű, lágy megvilágítású szobában állt. A falak gyengéden hullámzó, folyton változó pasztell színekben fürödtek, amelyek szinte hipnotikus nyugalmat sugároztak. A feje fölött először azt hitte, a szabad eget látja, de utána látta, hogy a csillagok szabályos minta szerint táncolnak körbe egy holdat, ami, bár nagyon valódinak tűnt, a természetben mégsem fordulhatna elő. Ezek ugyanolyan ütemben pulzáltak, mint a falakat megvilágító fényhullámok: a mennyezet valamiféle hologram volt, amin parancsra váltakozik a nappali vagy éjszakai megvilágítás.

Hirtelen megrettent a padlótól. Úgy tűnt, mintha sűrű köd lenne, nem szőnyeg, és ő bokáig járkált benne.

Megkönnyebbülten vette észre, hogy mégiscsak elbírta.

Úgy tűnt, mintha a karcsú és merészen ívelő bútoroknak, fiókos szekrényeknek, asztaloknak és székeknek nem is lenne lába, csak mozdulatlanul lebegnek a térben.

Kezdett enyhülni az elveszett érzés, amit akkor érzett, amikor először megpillantotta ezt a helyet: ilyesmiről sohasem hallott a Földön – még csak nem is képzelt ilyet. Újra erőt merített az elszántságból, hogy elérje a célját a látogatásával. Hol lehet Teenie?

Ekkor újra teljesen bizonytalanul érezte magát. Sem ő, sem az őr nem lépett: úgy tűnt, hogy csak egy helyben állnak, azonban mégis mozogtak. A padló nagyon lassan és nagyon finoman, a legkisebb megingás nélkül vitte oda őket a falhoz. Amiről azt gondolta, hogy valamiféle hatalmas iratszekrény, az valójában egy ágy teteje volt.

Madison a szemét meresztette. Sötét volt a szobában. Örömteli nyögéseket hallott abból az irányból.

A mozgó padló tovább vitte őket.

Teenie keze látszott egy fényfoltban.

Megemelkedett és remegett, ahogy a lány nyögdécselt.

A zene elhalt, az illat arrébb sodródott.

Az őr kissé megcsörgette a láncot, hogy felkeltse a figyelmet. Azonnal előbukkant a két szobalány feje. Látták, hogy ki jött be, és megvetően néztek Madisonra.

Teenie feje lassan megfordult és a szextől elhomályosult szemei lassanként Madisonra irányultak. Ezután bezárta a túl nagy száját és lassan elmosolyodott.

Lusta hangon így szólt angolul:

– Olyan sokáig várattál, hogy a végén már biztos voltam, hogy nem is jössz, úgyhogy hadd folytassák. Így tördelik a kezüket, amikor azt látják, hogy a táncolás felizgatott és kielégületlen maradtam. – Már kezdett teljesen felébredni és eltűnt a hangjából az álmatag hangszín. A lágy mosoly vigyorgásra váltott.

– Nocsak, nocsak, Madi! Végül csak úgy döntöttél, hogy hagyod nekem, hogy megtörjem a rögzültségedet anyád mellett! – nevetett elégedetten. Az őr hirtelen letérdelt, lehajtotta a fejét és udvariasan átadta a lánc fogantyúját a lány kinyújtott kezébe. Az őr így szólt a ködös padló felé:

– Felség, itt van valaki, aki teljesíti a parancsait, felségedért esedezik, és ha netán nem volna elégedett vele, én itt leszek az ajtó előtt egy villamos korbáccsal. Teenie végigpillantott a karja mentén, meglátta a gombot és megnyomta.

A gallér majd letépte Madison fejét. Felsikoltott tőle. Mindkét kezével megmarkolta a gallért. Teenie a gombra pillantott, majd felnézett a férfira. Az áram már megszűnt, Madison pedig a fejét mozgatta, ellenőrizve, hogy a helyén van-e még. Teenie hirtelen kacagni kezdett:

– Ó, Madi! Máris látom, milyen jó mulatság lesz! Nem akarlak bántani! Azt akarom, hogy csodálatosan érezd magad! Úgyhogy csak legyél jó fiú és tedd azt, amit mondok: akkor hozzá sem érek a gombhoz.

Madisont egyáltalán nem győzte meg. A bizarr szoba amúgy is hullámzott, a szaggató érzés pedig belehasított az agyába, ezért úgy érezte, hogy forog vele a világ. Ez a nyögés még a zene lehetett, vagy netán ő maga?

Ködös szemmel látta, hogy a szobalányok is nevetnek, de abban a rosszindulat is érződött, nem úgy, mint Teenie nevetésében: a férfi nagyon is jól tudta, hogy a személyzet nem a barátok között tartja nyilván őt. És Teenie sem volt a barátja! Meg is mondta! Madison megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Az őr – miután fenyegetően rápillantott – kiment az előtérbe őrködni.

Teenie még mindig kacagva adott utasításokat.

Az egyik szobalány felkelt és köntöst adott rá. Egy darab selyemmel elkezdte kiigazítani Teenie sminkjét.

A másik szobalány (egy érett és szemrevaló nő) az arcához szorította a lány illatos takarójának szegélyét, majd felállt és elindult Madison felé.

Bár ő megpróbált elhúzódni, a nő mégis befújta férfias illatú púderrel.

A nő elvett egy krémes tégelyt egy szekrénykéről.

Madison lenézett rá és hátrahőkölt.

A szobalány Teeniehez fordult és így szólt:

– Felség, azt hiszem, ennek a nemes embernek a felmenői között valami rongy is lehetett.

Teenie elnevette magát. Ekkor az oldalán feküdt és Madison irányába nézett:

– Hát akkor csavard ki! – kiáltott fel.

Madison megrettenve fogta össze magán a köntöst.

A másik szobalány meglepve nézett rá és hahotázni kezdett.

Madison kinyújtott kézzel próbálta távol tartani a hozzá közelítő szobalányt.

Ezt látva Teenie fetrengeni kezdett a nevetéstől. Végül így szólt elfúló hangon:

– Ó, Madi, ebbe belehalok! A te mamád semmit nem tanított meg? – Hanyatt vágta magát és gyöngyözve kacagott a saját viccén.

Madison szemei üvegesek voltak a rémülettől. A kezeit védekezőn emelte maga elé.

A két szobalány is nevetett rajta, miközben előtte térdeltek.

Madison hátrált.

Az egyik szobalánynál volt a krémes tégely.

Madison mereven bámulta azt. A másik némi hasisolajat töltött ki.

– Ne, ne! – visította Madison.

Teenie már fulladozott a nevetéstől:

– Ó, Madi! – sikította. – De NAGY bohóc vagy! De ezúttal kigyógyítalak az anyádból! – A lány felült. – Énutánam megkapod ezt a kettőt is! – és rámutatott a szobalányaira.

– NEEEM! – visította Madison.

Az egyik szobalány még mindig nevetve elindult felé, hogy megragadja.

Madison ismét hátrált. Utána meglátott valamit. Teenie már nem fogta a lánc végét. Az lecsúszott az ágyról és a padlóra esett.

A szobalány elkapta őt. Madison vadul nézett körül.

Teenie újra nevetésben tört ki.

Madison mögött volt egy hatalmas szekrény.

A szobalány megpróbálta megcsókolni őt.

Madison hirtelen meglendítette az öklét.

Állkapcson ütötte a szobalányt.

A nő csattanva terült el a földön.

Mint egy elszánt majom, úgy ugrott fel a szekrényre az ajtókilincseket használva a mászáshoz. Feljutott a tetejére. Felrántotta maga után a lánc fogantyúját, hogy ne érhessék el. A padlótól kétembernyi magasságban volt. Ha bejönne az őr, el sem érné a piszkával.

Teljesen meglepte őket az a látvány, ahogy felküzdötte magát és ott fenn elhelyezkedett. Nem tudta, hogy újra nevetni kezdenek vagy az őrért kiáltanak, hogy lője le őt a szobalány megütése miatt.

ELJÖTT AZ Ő PILLANATA!

A hirtelen támadt csöndben felkiáltott:

– Teenie, hallgass meg! Van valami, amit nem tudsz! – Eljött az ideje, hogy előtárja az ötletét. A sorsa borotvaélen egyensúlyoz. Ugyan meghallgatja őt?

A lány a szobalányra figyelt. Odatérdelt a nő mellé, hogy megnézze, megsérült-e az arca. Ha kék foltot vagy vért vesz észre, akkor egy másodpercen belül kitör belőle a fúria.

– Teenie! – kiáltott le a lányra. – Soltan Gris itt van!

A lány felkapta a fejét. A férfira meredt.

– Itt van! – kiáltotta Madison elkeseredetten. Tényleg látszott egy kis vér a lány szája sarkában, ezért neki le KELL kötnie Teenie figyelemét.

KELL EGY ESÉLY AZ ÖTLETÉNEK!

– Éppen itt van a Voltáron! – kiáltotta Madison a szekrényről.

A lány rászegezte a tekintetét. Az ajtó kinyílt és benézett rajta az őr, mivel hallotta a hangos kiáltásokat.

– EZEN a bolygón?! – kérdezte Teenie. – Itt?! – Meg volt döbbenve.

– Igen, így van! Sokan Gris a Királyi Börtönben talált menedéket, ami egy hatalmas erőd! Senki sem juthat be hozzá! Tökéletesen biztonságban van! Még csak bíróság elé sem fogják állítani!

– MICSODA?! – kiáltotta Teenie még mindig térdelve, de felegyenesedve.

– Ott ücsörög a lehető legnagyobb biztonságban! – kiáltotta Madison. – Csak röhög mindenkin! A közelébe sem lehet férkőzni!

– A (BÍÍÍP)!!! – kiáltotta Teenie. Szikrát szórtak a szemei.

Madison tovább kiabált:

– Ha valaki nem tesz valamit, akkor egy haja szála sem görbül, és még kitüntetést is kap!

– A ROHADÉK (BÍÍÍP)! – kiáltotta a lány felugorva. – Úgy érted, hogy védőőrizetben tartják mindazok után, amiket tett?!

– Pontosan! – kiáltotta Madison.

Teenie dühösen toporzékolt:

– Hogy az isten (BÍÍÍP)!

– És Teenie, ha segítesz nekem, én fel tudom el tudok érni, ha szabadon intézkedhetek. Teenie, ha támogatsz engem, garantálom, hogy személyesen én fogom a kezedbe adni a kötelet, amikor fellógatják!

A lány ránézett. A szemében gyűlölet izzott:

– Megegyeztünk! – rikoltotta. – Csak mond meg, hogy mit CSINÁLJAK!

A férfi biztosította, hogy el fogja készíteni a terveket. Amikor Madison távozott, a lány fel-alá járkált a szobában, ököllel csapkodta a tenyerét, majd az ég felé rázta az öklét, cifrán káromkodott angolul és megfogadta, hogy még ha ez lesz is az utolsó dolog, amit tesz, EL FOGJA KAPNI Grist.

Az őrnek azt mondta, hogy engedjék szabadon Madisont és bármikor engedjék be a palotába, amikor csak be akar jönni.

Madison a lenti mosókonyhában vette vissza a ruháit. Remegett a megkönnyebbüléstől.

Korábban, amikor még a teremben üldögélt és felidézett mindent, amit a lánytól hallott, akkor eszébe jutott egy sor egy földi színdarabból, és bizony Madison nagyon örült, hogy még emlékezett Shakespeare soraira: „A pokol sem gyűlöl olyan tűzzel, mint a cserben hagyott nő”. Ez KITŰNŐ ötletet adott neki, és működött is.

Ma éjszaka háromszorosan megúszta a halált. Először is Teenie kezei között, utána a fenyegetés a miatt, hogy hűtlen lesz az anyjához, harmadszor és főként pedig attól menekült meg, hogy a szörnyű Bury eltakarítja az útból.

Teenie befolyásával lépéséről lépésre eszesen dolgozva immár megbirkózhat a feladattal. „Heller! – gondolta. – Jövök már!”

Az egész univerzumban sem lesz soha még egy ilyen csodálatos és ügyes PR-kampány, mint ami most következik.

Eszesnek kell lennie, óvatosnak kell lennie, lépésről lépésre kell haladnia. DE EL FOGJA ÉRNI!

A propaganda olyan fegyver, ami ellen nincs védekezés! Persze menet közben előfordulhatnak csapdák. Madison ujjongó önelégültséggel lépdelt a voltári éjszakában.

3. fejezet

Egy másik, távoli éjszakában, huszonkettőnél is több fényév távolságban, Heller képtelefonon beszélgetett a New York-i irodájában Prahddal, aki Törökországban volt az afyoni kórházban. Nem tartottak attól, hogy meghallják őket: a képtelefon időeltolással működött az energiasávok legfölső tartományában, és a Föld még távol állt ettől a technológiától.

A beszélgetés is az időről szólt:

– Ezeket a dolgokat nem lehet sürgetni! – mondta Prahd. – Ezt korábban már mind elmondtam, uram.

– De TÉNYLEG beszélt! – vitatkozott Heller. – Amikor beléptem a palota szobájába, kinyitotta a szemeit és megszólalt, amint észrevette, hogy ott van valaki. Még azt is felismerte, hogy mi vagyok!

– Amikor bement hozzá – magyarázta Prahd –, bizonyára egy amfetamin-dózis legvégén járhatott. Ettől maradt a tudatánál. Nem sokkal azelőtt a neki adott speed mennyisége az agyvérzés határára sodorhatta, ugyanis ez következett be nála. A speed tönkreteszi a központi idegrendszert, és ő azt kapott.

– Ez azt jelenti, hogy nem fog magához térni? – kérdezte Heller.

– Nézze, én megteszek mindent, amit tudok, hogy megfeleljek ennek a váratlan királyi-orvosi kinevezésnek. Mindent megteszek, hogy újraépítsem az idegeket és a vérereket, de úgy tűnik, hogy ezt ön nem érti teljesen. A központi idegrendszerről van szó! Ez hónapokig fog tartani!

– Olyan sokáig?! – kérdezte Heller.

– Optimista becslés! Tudta azt, hogy mindenkinél, aki speedet fogyasztott, minden napnyi használathoz egy napi terápia szükséges? Nem tudom, hogy milyen sokáig szedették vele. Akár évek is lehettek!

– Tehát azt mondja, hogy nem fog egyhamar rendbe jönni!?

– Azt hiszem, megértette a lényeget, uram! Természetesen magához tudnám téríteni némi amfetaminnal, hogy egy időre ébren legyen, de ez aztán meg is ölné őt.

– EZT végképp nem akarjuk! – mondta Heller. – Ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a kötelességünket, hogy megvédjük, akkor is aljasság volna ezt tenni csak azért, hogy a saját irhánkat mentsük egy aláírt paranccsal. Szó sem lehet róla! Megtesszük, ami tőlünk telik.

– Ezt nem kifogásként mondtam… – mentegetőzött Prahd.

– Ne is törődjön vele! – mondta Heller. – Magáért és értem nem kár, ő viszont fontos! Úgyhogy maga csak csinálja tovább, amit eddig is csinált! Tudja adni szívem hölgyét?

Krak grófnő arca jelent meg Heller képernyőjén. Csókot dobott neki, utána így szólt:

– Hello, drágám. Pontosan úgy van, ahogy Prahd mondta! Csak fekszik a folyadékban és regenerálódik. Abszolút semmi nem történik.

– Tudom – felelte Heller.

– Mondtam az ittenieknek, hogy építsék ki a védelmet.

Heller megvonta a vállát:

– Rendben. Szerintem senki nem fog jönni. A vámpírpofa nem tudja, hogy idejöttünk. Már gondolkodtam rajta és szinte nevetséges, hogy általános körözést adott ki ellenem: ez komolytalan egy királyi tiszt esetében. A bíróságok egyszerűen kidobják ezeket. Ehhez királyi körözésre volna szükség, neki viszont egyszerűen nem áll módjában ilyen kiadatása. Személyesen annak kéne aláírnia, aki ott fekszik nálatok öntudatlanul. Valójában a vámpírpofának bizonyára dühkitörései vannak. Az adás nem is említette őfelségét, és azt hiszem, Hisst nem fogja beismerni, hogy eltűnt. Ha mégis megtenné, akkor az egész Államszövetségben kitörne a káosz. Nincs örökös: a többi királyi herceg már halott, Mortiiy pedig nem lehet a trónörökös, mivel lázadást kezdeményezett. A Nagy Tanácsnak látnia kell a holttestet, mielőtt bejelentenék, hogy Cling elhunyt. Úgyhogy Lombar csak annyit tehet, hogy tovább kutat utánam. Csak az Apparátus áll a rendelkezésére, ami kis erő. A Flotta és a Hadsereg nem fog együttműködni egy rólam szóló általános körözés alapján. A Flotta kiröhögné őt. Kutyaszorítóban van a piás. Ha nem meri beismerni, hogy nálam van a császár, akkor szerintem semmit nem mondhat és nem is tehet, hogy felbőszítse ellenem az embereket. Csak az Apparátus áll mellette, és én nem tartok a piásoktól. Úgyhogy nincs miért aggódnom!

– Drágám, nem lehetséges, hogy túlságosan nyugodt vagy? – kérdezte a hercegnő.

– Az a szakmám – mondta Heller –, hogy nyugodt maradok.

– Ami jelen pillanatban túlzás – mondta Heller – az az, hogy távol vagyunk egymástól. Butaság ott ülnöd egy folyadékos kád mellett, miközben minden mulatság rám vár. Szörnyen sok dolgot kell helyrepofoznom, ezért esélyem sincs, hogy kimozduljak innen. Így hát megkértem Bury-t, hogy vegye fel a kapcsolatot a légierővel, és el fognak küldeni érted egy Boeing Mach III vadászgépet. Ez függőlegesen tud fel- és leszállni, így le tud szállni Afyonban is.

– KICSODA?! – kérdezte Krak grófnő.

– Egy Boeing – válaszolta Heller. – Az összes, légitársaságnál buzgón dolgoznak, hogy újra üzemelhessenek és már szörnyű nagyok a hátralékaik. Csak három óráig fog tartani a repülés. Érted mennek a La Guardia repülőtérre.

– Én BURY-n csodálkoztam! – felelte a grófnő még mindig döbbenten.

– Ő már nekünk dolgozik. El is felejtettem említeni! De valaki más miatt hívlak ide. Nagyon kedvelni fogod a hölgyet.

– A HÖLGYET?

– Igen! – felelte Heller. – A hölgyet. Szükségünk van a jóváhagyására, hogy eljegyezhessük egymást.

– MICSODA?

– Nézd, a ruháid még mindig a lakosztályomban vannak, úgyhogy ne hozzál túl sokat! Most, hogy meggyőződtem arról, hogy nincs értelme ott maradnod, szólni fogok a Boeingnek, hogy induljon. Az ottani idő szerint délután két óra körül lesz ott. A Silver Spirit fog behozni téged a lakosztályunkig, így még arra is lesz időd, hogy bepúderezd az orrod és egyél valami finomat.

– Egy pillanat, Jettero! Ebbe beleszédülök!

– Jobban teszik, ha nem szédítenek el, máskülönben hadbíróság elé állítom az egész légierőt! Te csak mosolyogj! Amikor majd találkozunk, mindent elmondok! Szeretlek! Szia.

– Jettero! – nyafogott Krak grófnő. – Gondolod, hogy jól becsülted fel a helyzetet?

De a férfi már letette és üres volt a képernyő.

4. fejezet

Az elképedt Krak grófnőnek a világ mindkét oldalán tisztelegtek. A La Guardia reptéren minden kifutópálya ki volt ürítve a leszállásakor, még csak a határon is a vámvizsgálaton sem kellett átmennie, máris visító szirénákkal és hat New York-i motoros rendőr kíséretében siettek vele a lakosztályukba.

Sikerült elsurrannia az örömtől sugárzó Balmor mellett, majd az örömtől sírva fakadó szobalány könnyeinek és szipogásának ellenére ruhát tudott váltani és rendbe is hozta magát. Amint belépett az ebédlő-szalonba, rögvest szétzilálták a fess uniformisban rá váró Jettero ölelései és csókjai.

A szalon tele volt virágokkal, az asztalok roskadoztak az ételektől és ünnepi zene akkordjaitól remegtek a gyertyatartók.

Izzy, Bang-Bang és Kettes a kezét szorongatta, hajlongtak és sugárzott az arcukról az öröm, miközben imádattal üdvözölték.

Az asztalon, a széke előtt volt valami egy egylábú tálcán. Amikor megpróbált leülni, a tálca megbillent és az egész az ölébe és körülötte a földre pergett. Hitelkártyák! Minden elképzelhető cégtől volt belőlük és mindegyiken ez állt: „Heavenly Joy Krackle”. A Bonbucks Teller kártyája kék orchidea mellcsokorba volt beletűzve. Krak grófnő megpróbálta feltűzni a csokrot, amikor Balmor és két inas bejött egy hatalmas aranykerettel.

Ezt nem neki hozták.

Rárakták egy festőállványra. Valamiféle pergamenből volt, amire nyilván különleges eljárással nyomtattak. A New York Grimes címoldala volt rajta látható, abból is csak a vezércikk. Így hangzott:

NINCS HADÜZENET.

AZ ELNÖK VEZETÉSE MEGVÉDTE AZ USA-T A FENYEGETŐ HÁBORÚTÓL!

A négy férfi harsány kacagásban tört ki.

Ha megfeszítették volna, a grófnő akkor sem értette volna, hogy mi ebben a nevetséges. Amikor már az ő hangját is hallani lehetett, Krak grófnő kissé ingerülten szólat meg:

– Legalább elmondhatnák nekem, hogy mit nevetnek!

– Ez Jet dolgozószobájának a falára kerül – mondta Bang-bang. – Kimondottan neki nyomtattattuk és kereteztük be.

Ebből semmit sem értett. Jetterohoz fordult:

– Nem volt szép tőled, hogy nem mondtad el, mi van Bury-vel, meg azzal a nővel!

Jettero nevetett:

– Ezzel elértem, hogy felszállj a repülőre, igaz? És egy árva szót sem vitáztál, hogy mennyire ott kell maradnod Törökországban!

Erre már a lány is nevetett:

– Ó, Jettero! Mondhatom, élmény veled élni! Az élet határozottan sohasem egyhangú! Most pedig kérlek, mondd el, hogy mi történt itt!

Ekkor mindannyian leültek garnélarákot enni, Jettero pedig nekikezdett, hogy mi történt New Yorkban és a Pockantickle birtokon, de nyilván kihagyott belőle részeket, amik arról szóltak, hogy hogyan oldott meg bizonyos dolgokat, mert a többiek folyton megállították és kijavították, úgyhogy még messze jártak a végétől, de a lány máris halálra rémült amiatt, hogy milyen kockázatokat vállalt. A lánynak sikerült nem elsápadni, majd végül így szólt:

– Szóval Rockecenter meghalt!

– Nem, nem halt meg – mondta Jettero. – Itt ül velünk. – Ezzel Kettesre mutatott:

– Rajta és Izzy-n múlik. Az övék a bolygó. – Odafordult hozzájuk: – No, mit fogtok csinálni vele, fiúk?!

– Disznókat nevelünk – felelte Kettes.

– Nem lesz semmi probléma! – mondta Heller Krak grófnőnek. – Már mindent kitaláltak.

– Ó, Jettero, légy már komoly! – mondta a lány. – Biztos vagyok benne, hogy van valamilyen terv vagy program!

– Igenis Madam! – mondta Jettero. – Pontosan rátapintott. Ma délután 4 órára a Bayonne-ba vagyunk hivatalosak.

Nagyon fontos, hogy szépen öltözz fel és jól nézz ki, mert ha elfogadható vagy, akkor kitűzhetjük az eljegyzési ünnepség időpontját.

– Ki számára elfogadható? – nyafogta.

– Nos, nem mondhatom meg a titulusát, mivel csak szombaton fogják beiktatni. És ez a másik dolog, ami miatt találkoznom kell vele: a koronázási ünnepség. Emellett ki kell tűznünk az eljegyzés dátumát is, de úgy gondolom, hogy a jövő héten mindenképpen meg kell tartani.

– Jettero, én úgy érzem, mindjárt elájulok!

– A nyári időjárást hibáztasd, ne engem! – felelte Jettero.

Épp ekkor jött az ajtóhoz Balmor és azt mondta Izzy-nek:

– Uram, Mr. Bury van a telefonnál. Csupán azt szeretné tudni, hogy Kettes úr részt tud-e venni holnap a Swillerberger konferencián, amit a Fehér Házban fognak tartani délután. Azt mondta, elnézést kér, hogy zavarta önt, és már meg is írta a beszédet. Csak egyeztetni szeretne.

– Ajánlom, hogy legyen napirenden a sertéstenyésztés néhány kérdése is! – mondta Kettes.

– Mondja meg Bury-nek, hogy ott lesz! – válaszolta Izzy. – És ha már úgyis a telefonnál van, mondja meg neki, hogy várjanak még a Rockecenter irodák kiürítésével, amíg én magam oda nem megyek.

A macska megpróbálta felkelteni a grófnő figyelmét, aki nagyon örült a zavarásának. Az ebéd hátralevő része pillanatok alatt megtörtént. Utána a lány átöltözött, és bár még kissé mindig ijedt volt, már a Silver Spiritben ült Jetteroval a hadsereg két harckocsijának kíséretében.

Volt egy pár dolog, amit el akart mondani Jetteronak (sürgős dolgok), de Jettero letekerte az ablakot és a monstrumok dübörgése miatt nem tudtak beszélgetni:

– Miért kellenek ezek a tankok?! – kiáltotta Krak grófnő elkeseredetten.

– Még nem volt időm, hogy leszereljek! – felelte Jettero.

– Az újdonsült tiszteket mindig harckocsival kísérik?! – kérdezte Krak grófnő.

– Igazából nem! – felelte Jettero. – Valószínűleg attól tartanak, hogy elfelejtem leadni a kézi fegyvereimet! Tudod, alá kellett írni az átvételüket!

– Jettero, az isten szerelmére, légy már komoly! Betegre aggódom magam a voltári helyzet miatt!

– Ha egyfolytában mindenért aggódni fogsz, akkor csak az aggódást csinálod rendesen – felelte Jettero.

– Némi aggódásra szükség van! – felelte a grófnő.

– Így sohasem lesz belőled harcmérnök! – felelte Jettero.

– Meg sem próbálok harcmérnök lenni! – siránkozott a lány. – Csak azt próbálom, hogy az egyik felesége legyek!

– Hát jó! – felelte Jettero. – Jó, ha úgy döntöttél, hogy fontolóra veszed. Most jön az utolsó próbád. Meg is érkeztünk!

Behajtottak egy felhőkarcoló elé, amely egy park mellett tornyosult.

Két sötét bőrű szikár szicíliai férfi volt ott géppisztolyokkal és körültekintően megnézték a tankokat. Az egyik benézett a Silver Spiritbe, utána megnyugodott.

– Ja, te vagy az, kölyök?! – mondta. – Legjobb lesz, ha máris bementek. Itt egész nap szörnyű a felfordulás!

A másik bekiáltott az előtérbe:

– Hé, talpra! A Kölyök az meg a nője.

Fekete öltönyös férfiak tömegén sétáltak keresztül, akiknek a sötét arca a semmiből bukkant elő nyilvánvalóan csak azért, hogy megnézzék a lányt. Ettől úgy érezte magát, mintha minden ruha kifordítva lenne rajta és az egyik cipőjét elhagyta volna, mivel ezek a tekintetek nagyon élénkek és kíváncsiak voltak.

Meghallotta a suttogásukat:

– Jézusom, Kölyök! Hol találtál ILYEN nőt? Úristen, ez egy mozisztár vagy ilyesmi?

Ettől kicsit jobban érezte magát, de amikor felért velük a lift, akkor mennydörgő hang hallatszott az előtérből:

– Engem a (bíííp) sem érdekel, ti (bííípek)! Mondjátok meg Chicagóban azoknak a (bííípeknek) hogy dobják az isten (bíííp) drogjukat a Michigan tóba és kezdjenek rumot szállítani, máskülönben száz verőlegényt uszítok rájuk! Most pedig tűnjetek innen a fenébe! Azt hiszem, a Kölyök hangját hallottam.

Egy nagyon idős, jólöltözött olasz jött ki a szobából, aktatáskával a kezében. Majdnem nekiütközött Jetteronak, alaposan végigmérte, majd így szólt:

– Viselkedj nyugodtan! Forr a haragja!

Egy fehér kabátos öreg szicíliai sietett oda, barátságosan vállon veregette Jetterot és betessékelte őket egy olyan elegáns szalonba, hogy a grófnő egy pillanatig azt gondolta, újra a Voltáron vannak.

Egy nagyon szőke, középkorú hölgy ült egy szófán elegáns és méltóságteljes pózban. Arannyal díszített ruha volt rajta és unottan lapozgatott egy divatlapot. Utána felnézett és udvariasan mosolygott, majd kulturált és visszafogott hangon így szólt:

– Ó, Jerome! Milyen kedves, hogy beugrottatok! – Kinyújtotta felé a kezét, hogy megcsókolhassa, és Jettero meg is tette ezt.

– Miss Corleone! – szólalt meg a leghivatalosabb Flotta modorban. – Engedje meg, hogy bemutassam a jövendőbelimet.

A nő kimérten kihúzta magát, majd felállt. Egynyolcvan magas volt: jó fejjel magasabb, mint Krak grófnő.

– Ó! – mondta, és felé nyújtotta a kezét. – Feltételezem, hogy te vagy a grófnő!

Krak grófnővel forgott a világ. Mi folyik itt? Honnan tudja ez a nő, hogy ő igazából Krak grófnő? A Földön senki nem tudja ezt!

A nagy termetű nő tetőtől talpig végigmérte, mintha valamiféle ló lenne. Utána nyilvánvalóan nem tudta már türtőztetni magát, így hirtelen megölelte Krak grófnőt, majd eltolta magától és jól megnézte, majd újra megölelte, aztán ismét eltolta magától és így szólt:

– Az isten (bíííp) Jerome! Ő a leggyönyörűbb hölgy, akit valaha is láttam az egész életemben! – Megint eltolta magától. – Az isten (bíííp)! Te káprázatosabb vagy, mint egy táncoslány! Tőled félbeszakadna a műsor! – Ezzel újra megölelte és ezt mondta: – Az isten (bíííp)! Igen, Jerome! Az isten szerelmére, vedd feleségül gyorsan, mielőtt még eltűnik!

Kis idő múlva a nagy termetű nő olyan óvatosan ültette le Krak grófnőt egy székre, mintha porcelánból volna, és miközben csodálattal bámulta, megkínálta egy ezüstdobozból orosz cigarettával, amit Krak grófnő természetesen visszautasított, majd süteményt és tejet hozatott Jerome számára.

Ezt követően elkezdték megbeszélni Jetteroval az eljegyzési vacsora részleteit. A Madison Square Garden mellett döntöttek és megállapodtak, hogy a koronázás után egy héttel legyen. Volt egy csomó gond a vendéglistával, mivel Mrs. Corleone még nem döntötte el, hogy mi legyen a polgármester feleségével: egyrészt szerette volna, ha eljön, másrészt meg nem, úgyhogy ezt a részt még függőben hagyták.

Végül Mrs. Corleone kikísérte őket és az ajtónál odafordult Jetterohoz. Így szólt:

– Nem is csoda, hogy egy ujjal sem nyúltál azokhoz a lányokhoz a Kecses Pálmákban!

Megpuszilta mindkét arcát. Amikor újra beszálltak a Silver Spiritbe, Krak grófnő feje újra szédelgett. Miféle lányok?

A harckocsik csörömpölése és a fejük felett köröző rendőrségi helikopter dübörgése közepette Jettero jól megnevettette a lányt az ENSZ kedvenc szállodájában állomásozó fegyvertelen harci egység történetével. Nagyon viccesen és elbűvölően beszélt róluk, a lány pedig megbocsátott neki. Arra viszont nem volt esélye, hogy a vacsora közben megbeszélje vele a voltári ügyeket. Habár egy nagyon elegáns étteremben ettek a keleti 52. sugárúton: a The Four Reasons étteremben, és bár Jettero azt mondta, hogy meghitt vacsorájuk lesz, ugyanakkor ahhoz is ragaszkodott, hogy a tankok parancsnokai és legénysége, két rendőrkapitány (akik szintén csatlakoztak a menethez), valamint a lakosztályuk sofőrje is ugyanott vacsorázzon, és még ha külön asztalnál is ültek és kínosan ügyeltek is arra, hogy Jettero és menyasszonya egymáshoz közel ülhessen a gyertyafényben, az emberek folyton-folyvást odamentek hozzájuk különféle jókívánságokkal. Ezen kívül az étterem vezetőjétől kezdve Szaúdi-Jemen olajtársaságának vezetőjéig mindenkit be kellett mutatni nekik.

Ezután egy pénzdíjas világbajnoki boxmeccsre mentek, ahol egy egész sort ki kellett üríteni a tank személyzete, a rendőrtisztek, bankelnökök és egy popsztár számára, akik szintén csatlakoztak a társasághoz.

A grófnő végképp nem tudta megérteni, hogy ki nyerte a meccset és miért, emellett azt sem értette, hogy miért nem ütött egyik bokszoló sem egy jó nagyot akkor, amikor a másik szemtől szembe állt vele, és miért nem tapostak bele egymásba lábbal.

A meccs utáni késői vacsora pont olyan intimre sikerült, mintha csúcsforgalomban lenne, mivel ekkorra már két tévéhálózat vezetője és ezek vendégei is csatlakoztak hozzájuk, és ettől teljesen felfordult a szardíniai étterem, ahogy megpróbálták mindannyiukat kiszolgálni. A lány nem is tudta, hogy Jettero ilyen sok embert ismer, és bár Jettero győzködte arról, hogy ez nem így van, az étterem vezetője átvette a mikrofont a zenekarvezetőtől és az egész gyülekezetet megnevettette egy történettel, amit ők nagyon viccesnek találtak. Ez Grafferti rendőrfelügyelőről szólt, akinek véletlenül csupa spagetti lett az arca „egy bizonyos híresség” keze munkája révén, akit „most nem nevezünk meg”, és ezzel Jetterora nézett. Krak grófnőnek az elkövetkező két órában, amíg lefeküdni nem készültek, nem sikerült egy nyugodt percet sem kifognia, amikor beszélhetett volna vele.

– Jettero, nagyon kellemetlen, hogy ezzel kell előhozakodnom, de kérlek: legyél komoly! Engem nagyon aggaszt, hogy milyen veszélyben vagyunk! Amikor a képtelefonon beszéltünk, épp csak érintettük ezt. Én egyáltalán nem értek egyet a te megítéléseddel!

Heller feltámasztotta a fejét egy párnával. Ebből a lány tudta, hogy odafigyel rá.

– Te nem ismered Lombar Hisstet, én viszont igen! – mondta a lány. – Majdnem három évig az ő keze alatt kellett dolgoznom. Teljesen őrült! Határozottan képes arra, hogy felrobbantsa ezt a bolygót csak azért, hogy bosszút álljon rajta, mert keresztezte az útjait!

Jettero ásított egyet:

– Szerintem te nem tudod, milyen nagy munka egy bolygó felrobbantása. Szerintem nem is lehet megtenni. Már az is hatalmas mérnöki bravúr lenne, ha leszednék egy bolygó légkörét.

– De meg lehet támadni – mondta a lány. – A népességet ki lehet irtani.

– Ide figyelj! – mondta Jettero. – Ne törd ezen a szépséges fejedet! Először is: igenis van némi védelme a bolygónak, és ez minden behatolónak kellemetlenséget okozna. Még ha ezeket le is vernék (amit tényleg meg lehet tenni), akkor is sok öldöklés kellene hozzá. Legalább egymillió embert ide kellene hozni, hogy teljesen eltakarítsák a terepet. És ehhez annyi hajó volna szükséges, amennyi az Apparátusnak összesen van. A Föld meghódításához Lombar Hisstnek elő kéne szednie minden hajóját és minden csapatát az Államszövetség minden hangárából és minden barakkjából. Nekik pedig egy csomó más dolguk is van, mint például Mortiiy lázadásának elfojtása a Calabaron. Lombar túlságosan szétszórná az erőit. Semmilyen más erő nem fog a rendelkezésére állni. Senkinek nem mondhatja meg, hogy itt van velünk a császár, a Flotta és a Hadsereg pedig egyszerűen semmibe veszi őt, ha ragaszkodni próbál ahhoz, hogy végigkutassák utánam az egész környéket. Nem segítenének neki, hogy meghódítsa a Földet. Azt gondolnák, hogy megőrült.

A grófnő felkönyökölt és félresöpörte a haját a szeméből.

– Drágám, tudom, mennyire elismernek a Flottánál, és még a Hadsereg is remekül viselkedik, és ennek így is kell lennie. De nekem szörnyű érzésem van az egésszel kapcsolatban. Elfelejtetted, hogy mi történt itt a Földön: a PR szörnyű kavarodást okozott. Mindaz a szörnyű propaganda! Azok a nők és azok a hazugságok! Emlékszel Madisonra?!

– Á, ilyesmit nem csinálnak a Voltáron! – mondta Jettero. – Ezt a gyagya propaganda technológiát még csak nem is ismerik ott. Ami pedig Madisont illeti, ő a folyóban végezte.

– Nos, nevezd ezt női megérzésnek, ha akarod – magyarázta a lány –, de nekem az egésszel kapcsolatban rossz előérzetem van! Légy szíves, csak egy icipicit aggódjál!

– Drága hölgyem! – válaszolta. – Egy élet véges számú percből áll össze. Az a fontos, ami most történik. Ismertem embereket, akik tudták, hogy fél órán belül meg fognak halni, mégis teljes mértékben élvezni tudtak egy üveg piát. Mások aggodalommal töltötték ugyanezt a fél órát. Ők is ugyanúgy meghaltak, ráadásul még az italt is kihagyták.

– Elképesztő vagy!

Jettero az órájára nézett és így szólt:

– Épp most pazaroltál el egy percet az életedből. A következőt ne vesztegessük el. Csókolj meg!

– Aj, Jettero! Bárcsak te is úgy ismernéd Lombart, mint én!

– Biztosíthatlak, drága hölgyem, hogy jelen pillanatban sokkal jobb társaságban vagy. Gyere ide!

És habár elárasztotta a lányt a csókjaival, és bár elérte, hogy rövidesen más dolgokon járjon a lány esze, sem aznap éjjel, sem az elkövetkező hetekben nem sikerült elcsitítania a lány aggodalmait.

A lány valahogy tudta, hogy ez sokkal veszélyesebb, mint amit a férfi mond. De ő még csak meg sem hallgatta őt.

5. fejezet

Három nappal később Madison Lombart kísérve tért vissza a király előszobájába, a rá leselkedő veszélyek előszelétől meggyötörten.

Az izgatott feszültség majd’ szétvetette, hiszen néhány percen belül megtudja, hogy a dicsőség őfelé menetel-e, vagy pedig hagyják kitaszított vesztesként valami undorító voltári sikátorban elsüllyedni. Akár egy hajszálnyi ballépés miatt is minden kiderülhet, és akkor halál vár rá!

Három napig egyfolytában keményen dolgozott, miközben tisztában volt azzal, hogy egy bonyolult láncreakció bármelyik pontjának elhibázása meghiúsíthatja a terveit és örökre erre a távoli vidékre kárhoztathatja, és persze végleg megsemmisítheti az utolsó esélyét, hogy végezzen Hellerrel.

A fő probléma az volt, hogyan bizonyítsa be Hisstnek, hogy ő, Madison, olyan varázslatos propaganda-szakember, aki el tudja érni, hogy a Lordok főt hajtsanak Hisst előtt – amit Lombar, az alacsony sorból származó ember teljességgel lehetetlennek tekintett –, valamint hogy ezt az egész Államszövetségben bemutattassa a televízióban.

Az apró problémák hosszú sorában mindegyik feladat külön-külön is hajmeresztően nehéz volt.

Az első idegösszeomlása akkor kezdődött, amikor Snor fia nem volt képes elég sokáig ébren tartani az apját ahhoz, hogy lepecsételtessen és aláírasson vele egy általános parancsot, amely Madisonra bízza a televízióadások üzemeltetését. Végül a fiút Teenie vette rá, hogy menjen vissza, utána (amikor nincsenek ott a nővérek és orvosok, és nem látják a biztonsági kamerák sem) vegye ki az íróasztalból Lord Snor Belosztály-pecsétjét és ő maga pecsételje le a parancsot.

A következő idegösszeomlás akkor várt rá, amikor a Mulatónegyed Stúdiójában a tévé vezetője nem hitte el, hogy Lord Snor kiad ilyen parancsot, és megpróbálta felhívni a Palotanegyedet, hogy ellenőrizze ezt. Mivel nem sikerült Snorral beszélnie, visszament Madisonhoz (szemlátomást nem szerette az Apparátust) és a leghitványabb munkatársakat adta mellé. Nem volt köztük rendező, csak egy szedett-vedett csapat sofőrökből és asszisztensekből, és ami az egészben a legrosszabb volt, egy olyan operatőrből, akit éppen akkor hagyott el a felesége és még ki sem józanodott az ötnapos részegségéből.

– Egy büdös parancs a büdös Apparátustól, hogy egy büdös műsort készítsünk, csakis büdös munkatársakat érdemel – mondta (kicsit arra is számítva, hogy Madison életét kockáztatja). És bizonyára örömmámorban tört volna ki, ha megtudja, hogy tényleg így van!

– A „Családi Órába” fogjuk beszúrni, úgyhogy legyen kész időre, mert nem fogjuk átprogramozni a tévé összes műsorát csak azért, hogy lejátsszunk egy büdös klipet!

Madison a bizonytalanságban hagyta afelől, hogy mi az ördög az a „PR-szakember”, és meg kellett elégednie azzal, amit már megtudott. Hajmeresztő!

Aztán egy kadétnak be kellett lopóznia a Nagy Tanács tárgyalására. Csak öt tag vett részt rajta, és ezek is mind be voltak gőzölve a speed tablettáktól. A kadét becsúsztatta az előre megírt határozatot az elnök reszkető keze alá, aki éppen valami mást pecsételt, ezután be kellett iktattatnia egy ügyintézővel, aki annyira süket volt, hogy nem is hallotta, mit hagytak jóvá. Madison kint kuporgott reszketve, amíg a kadét ki nem osont és meg nem paskolta a zsebét, jelezve, hogy megvan a legális parancs a Palotanegyed vezető gondnoka számára, hogy megváltoztassa az épületek neveit. A gondnok megvesztegetéséhez minden kreditre szükség volt, amit Teenie csak elő tudott kotorni, hogy a kívánt neveket rakják ki, ráadásul ezt ünnepélyes körülmények között tegyék a megfelelő pillanatban. Ha nem jön össze ez a végeredmény, aminek rövidesen össze kell állnia, akkor Teenie minden bizonnyal újra a fejét akarja majd venni.

Utána jött a kadétok és a fiúk győzködése, hogy rávegyék a Lordok többségét, hogy eléggé engedékenyek legyenek a gyerekekkel szemben és beleegyezzenek, hogy részt vesznek a rendezvényen, miután hősies erőfeszítésekkel sikerült rájuk adni a talárjukat és kivinni őket oda. A rendezvények során Madison mindvégig kínosan ügyelt arra, hogy Lombar rajta tartsa a szemét a televízió munkatársain. SZÖRNYŰ ÉRZÉS volt, hogy méltóságteljes külsőt magára erőltetve tovább kellett sétálnia és le kellett küzdenie minden vágyát, hogy odafigyeljen arra a (bíííp) operatőrre, holott rossz volt nézni, hogy ha még készített is felvételt, akkor sem pontosan a kívánt szögből készítette. Ha Madison belenézett volna a kamerába, mint valami bennfentes, akkor kiderült volna róla, hogy érintett az ügyben. Úgyhogy ebben az időpontban és ezen a helyen (miközben az előszobán mentek keresztül és a főnököt kísérte vissza az íróasztalához) Madison még nem tudta, hogy mit is készítettek.

Lombar súlyos léptekkel ment az íróasztalához a császár hálótermének vasveretes ajtaja előtt és a székébe süllyedt. Eddig semmi nem árulkodott arról, hogy mi a reakciója: teljesen csendben maradt.

Madison odament a tévéhez és némi ügyetlenkedés után bekapcsolta. Nem tudta, hogyan kell kiszámítani a jeltovábbítás idejét, mivel a jel 13 perccel a jövő felé eltolódva hagyta el a Palotanegyedet, ezt a bolygóközi hálózati központba, a Mulatónegyedbe továbbították, utána vissza kellett térnie és átjutnia az időreléken, hogy megérkezzen a Palotanegyedbe. Így tehát Madison nem tudta, hogyan állítsa be a számokat, hogy biztosan a program előtt beindítsa a felvételt a készülék, amit utána lejátszhatnak. A tenyere csöpögött az izzadtságtól és remegett a keze.

Úristen! Épp olyan dolgot készült tenni, ami álmában sem jutna eszébe semelyik propaganda-szakembernek, akinek egy csepp esze is van! Bemutat egy ügyfélnek egy olyan programot, amit maga a propagandista előtte még nem látott! Egy részeg operatőr esetén csak az ég tudja, hogy mi van a felvételen, és Madison tudta, hogy neki vége, ha csak egyet is rezdült a kamera!

Nem próbálkozott az idő kiszámításával. Véletlenszerűen visszatekerte a felvételt és remélte, hogy a kívánt kezdési időpont elé ért vele.

A délutáni Családi Órákat látta. Egy nő látszott a képen, aki egy gyereket ringatott és dúdolgatott, miközben a kommentár az anyaság örömeit taglalta hosszasan.

Madison lopva Hisstre pillantott, de Hisst csak ült rezzenéstelenül és a képernyőre szegezte tekintetét. Madison el sem tudta képzelni, hogy mi a reakciója.

A riporter elmondta, hogy egy gyereket nem szabad mással etetni, csak anyatejjel, mert „amit a baba az édes táplálékkal ezen az élvezeti csatornán keresztül szív magába, azzal a szeretet és a család lágy és harmonikus áramlását is magába szívja”.

Madison nagyon szerette volna tudni, hogyan kell előretekerni a felvételt. Hisstre pillantott, hogy lássa, hogyan fogadja: a sárgás szemekből azonban semmit sem tudott kiolvasni, kivéve az elmebetegség állandóan jelenlévő rángásait.

A képen furcsa állatokról látszott egy csomó felvétel, amelyek a sárban hemperegtek, a riporter pedig arról beszélt, hogy az állati tej minden fajtája használhatatlan, mivel csak mohó vágyakat gerjesztenek és a végén még netán lesz ízlése a gyereknek. Ekkor ősi épületek képsorai következtek. Iskolák. Ó, hála az egeknek, pontosan ez után fog kezdődni az a program, amit ők készítettek!

Egy meglehetősen orrhangú riporter tartott bevezetőt az iskolák történetéről, utána elkezdte bemutatni azokat, amelyeket a királyi család tagjairól, sőt az uralkodókról neveztek el.

Madison suttyomban Hisstre pillantott. Az csak ült ott, az Apparátus díszes skarlátvörös egyenruhájában sokkal jobban hasonlítva egy embertelen ördöghöz, mint egy emberhez.

El sem lehetett képzelni, hogy mire gondol!

Ekkor hirtelen elkezdődött az a rész, amire Madison várt: „… ám változnak az idők és a történelem színpadán a hatalom tündöklése mindig elérhet újabb magasságokat. Tegnap Lord Snor, a Belosztály Lordja úgy határozott, hogy a Palotanegyed vezető gondnokának segítségével megünnepli a holnap nemeseinek és udvaroncainak tisztességébe és nagyságába vetett bizalmunkat, valamint kifejezi háláját Lombar Hisstnek, a császár szóvivőjének, a birodalom fáradhatatlan védelmezőjének az elkötelezettségéért és dicsőségéért…” Madison úgy gondolta, hogy a szöveg abszolút tökéletes, hiszen végül is ő maga írta ezt, a fanfárok azonban nem igazán tetszettek neki: kicsit harsánynak tűntek. Aggódva pillantott Hisstre, hogy lássa, hogyan fogadja ezt, de nem látott rajta semmilyen reakciót.

„… Ezennel a Királyi Kadétiskola nevét a Hisst Királyi Iskola név váltja fel.”

„Istenem” – gondolta Madison – „ez még csak nem is pislog. Csak ül ott. Még azt sem veszi észre, hogy név-asszociációt építettem be, hogy így az emberek királyi személyként gondoljanak rá. Mégsem látszik rajta semmi jel!”

Lejátszottak néhány képet az iskoláról és a múltbeli osztályokról, utána pedig az iskola mai kinézetéről következtek felvételek. (Bíííp), ez ma ütött-kopottabbnak néz ki! Kerek, betonerődhöz hasonló épület volt, ami sportpályákat is magába fogalt. Elég nagy, ám a piros és kék kőpárkányok némelyike töredezett, ráadásul az egyik ablak be is volt törve.

Az operatőr (bár a kamerája nem állt stabilan) kiszélesítette a látószöget és ott álltak két sorban a várakozó Lordok.

Katonazene!

És ekkor jött Hisst, aki végigvonult a Lordok két sora között. Mindegyik Lord mellett ott állt a fia vagy egy kadét. A Lordok eléggé be voltak lőve, de ebből a távolságból talán nem tűnik fel…

Most: igen itt! Ez a legnehezebb rész! Ha bármit is elhibázott az operatőr, akkor Madison halott, halott, halott!

Hisst végigvonult a kettős sorfal között.

AZ ELSŐ FŐT HAJTOTT.

Azután, ahogy Hisst továbbhaladt, sorra következtek a főhajtások, a főhajtások és újabb főhajtások. A fiúk és kadétok megrántották a Lordok karját, így mindegyikük nagyon mélyen meghajolt.

Madison annyira bámult, hogy majd kiestek a szemei. A kamera csak egyet hibázik, és őt máris kivégzik. És az operatőr részeg volt!

Hisst túljutott a sorfalon, de ezzel nem volt vége. Hisst még egyszer végig fog menni ezen az útvonalon, ami a legnagyobb veszélyt jelenti Madison számára.

A képernyőn Hisst belépett a hologramvetítő fényének vonalába. Egy technikus bekapcsolta. Ekkor Hisst hologramja ötvenszeresre nagyítva, mint egy gigantikus vörös ördög, látszólag rátette a kezét az iskola tetejére, majd bömbölni kezdtek a hangszórók, amint áldását adta rá.

Üdvrivalgás tört ki. Csakis és kizárólag fiúk voltak: kiabáltak és visítoztak. Némelyikük hangja állatüvöltésnek tűnt.

Nem lehetett tudni, hogy az íróasztala mögött ülő Hisst mit gondolt róluk. Az ügyfél nem reagált. Netán Hisst észrevett valamit, amit Madison nem látott meg. Ó, istenem segíts, hogy ne így legyen!

Hisst most visszafelé lépdelt. A katonazene dübörgött és bömbölt. Újra el kellett haladnia az ott várakozó Lordok sora között.

Vajon meghajolnak? Vajon elhibázta az operatőr?

Igen! Meghajolt az első két Lord. Utána a második kettő is, utána a harmadik pár…

Madison úgy figyelte az útvonal minden centijét, mint egy sas – vagy inkább úgy, mint egy nyúl, melynek bármelyik pillanatban lecsaphatják a fejét.

Mindegyik Lord meghajolt.

A képernyőn Hisst beszállt a kerekes kocsijába. A kép átváltott egy katedrálisra, a riporter meg így szólt: „Most pedig kapcsoljuk a délutáni istentiszteletet a Casterly Székesegyházból.

Vége volt.

Madison azonban tudta, hogy a saját tárgyalása még nem ért véget. Az ügyfél vagy észrevett valamit, amit ő még nem látott, vagy sem. Az ügyfél reakciója minden!

Madison feltápászkodott. A képernyőre mutatott és így szólt:

– Játszd le újra!

Ugyan mérges volt vagy elégedett? Netán gyanakodott?

Madison végigszenvedte a halálra kárhozottak agóniáját, miközben még egyszer lejátszották a felvételt.

Ezután Lombar remegve sóhajtott egyet. Így szólt:

– Meghajoltak előttem!

Utána csak ott ült egy ideig.

Végül megszólalt:

– Főt hajtottak előttem, Lombar Hisst előtt, egy közember előtt!

Utána megrázta a fejét:

– Ha nem lettem volna ott én magam, akkor sohasem hinném el!

Azután a fejét ingatta, pislogott és tovább tanakodott:

– Lordok? Főt hajtottak egy közember előtt? – Utána így folytatta: – Ez sohasem fordult meg a voltári történelem eddigi 125 ezer éve alatt!

Utána gyorsabban pislogott:

– Ez csak egy dolog miatt lehet: tudnak az angyalokról!

– Nos, én nem számítok arra, hogy mindig hajlongani fognak – szólt Madison. Végtére is elő kell készítenünk az emberek gondolkodását, hogy végül elfogadják önt császárként.

– Igen! – mondta Hisst. – Igen, elő kell készítenünk a gondolkodásukat! – És elgondolkodott valami ábrándon, az univerzum ki-tudja-melyik részében barangolva. Madison hagyta, hogy egy rövid ideig ábrándozzon, de végül is ez egy ügyfél, és neki el kellett jutnia a lezárásig.

– Úgy vélem, most már megtisztelhet az ígéretével – kezdte Madison –: korlátlan költségvetés és teljesen szabad kéz.

Ettől Lombar visszazökkent a jelenbe. Merev szemmel bámult Madisonra. A sárgás szeme furcsán villogott. – Te nem kaphatsz költségvetést! Csak egy részlegnek vagy osztálynak lehet költségvetése. És új osztályok létrehozásához királyi parancsra van szükség. – Átgondolta, mit is akart mondani. Nem szabad ilyen közel kerülnie ahhoz, hogy kimondja: az ajtó mögött nincs ott a császár és a pecsét. – Őfelsége túlságosan beteg!

– De hiszen ön korlátlan költségvetést ígért! – mondta Madison. – Azt mondta, hogy ha a Lordok főt hajtanak…

Lombar bosszúsan rázta a fejét:

– Miért erőlteted rám, hogy meghallgassalak?! Nekem nem kell meghallgatnom az embereket!

– Ez azért szükséges, mert az embereknek oda kell figyelnie! – szólt Madison. – Figyelniük kell ahhoz, hogy ELHIGGYÉK, hogy önnek kell a császárnak lennie, nekem pedig arról kell gondoskodnom, hogy a megfelelő dolgokra figyeljenek oda, és hogy ezt nagydobra verjem. Ehhez propagandára van szükség, és ehhez idő kell, hogy kedvező légkört alakítsunk ki. És a propaganda PÉNZBE kerül.

– Pénzbe… – tűnődött Lombar. – Én csak fizetést hagyhatok jóvá. Ezért nem kap túl sok fizetést senki az Apparátusnál. Én nem hagyhatok jóvá költségvetést olyan részlegek számára, amelyek nem léteznek.

– Akkor pedig – javasolta Madison – (mivel ön mindig betartja a szavát, és emiatt méltó a császári címre) hagyjon jóvá korlátlan fizetést.

– MIT?!

– Látta, hogy a Lordok meghajtották a fejüket.

Lombar hirtelen pislantott egyet és elkezdett bólogatni, szinte ő maga is főt hajtott. Madison odacsúsztatta az azonosító-kártyáját az asztalra. Látott egy űrlaptartót és megtalálta a „Fizetés módosítás” űrlapot. Ráírta: „Korlátlan” és odacsúsztatta Lombarnak.

Lombar ránézett, kitöltötte, majd lepecsételte Madison azonosító-kártyájával, majd előkotorta a sajátját is és ezzel is lepecsételte.

Madison már megírta a másik parancsot is, és ezt is odacsúsztatta Lombar azonosító-kártyája alá, így ő azt is lepecsételte. A parancsban ez állt:

J. Walter Madison mindenféle PR ügyben abszolút szabad kezet kap az anyagok, felszerelések és személyzet terén, és nincs szüksége további felhatalmazásra.

Lombar Hisst

Az Apparátus vezetője, őfelsége Gőgös Cling szóvivője.

Úgy tűnt, hogy Lombar megfeledkezett róla. A főnök odament a tévéhez és visszatekerte a felvételt. Leült elé egy székre, a kezére támasztotta az állát és elkezdte újra megnézni.

Madison tudta, hogy a fickó immár több szempontból is horogra akadt. Ideje begyűjteni a zsákmányt.

Kiment a terembe: oda, ahová Hisst már nem látott, majd elgyengülve nekidőlt egy ajtónak, mivel már érezte, hogy remegni kezdtek a térdei. Szörnyen jó dolog, hogy Hisst sohasem hallgatott meg senkit.

És egyébként is, ki szólna neki?!

Igaz is: ugyan ki tudja, hogy mi ebben az átverés?! Aki odafigyelt, mindenki azt hitte, hogy Hisst tudja ezt.

Az operatőr jól csinálta! Nem hibázott!

Hisst háta mögött a kadétok csoportjában ott jött Teenie is aranyszínű kadétruhában.

Miközben Hisst bevonult és kivonult, a lány végig ott volt Hisst háta mögött, de a képen nem látszott. A

Lordokat őrá figyelmeztették a kadétjaik.

Ők valójában Teenie királynő előtt hajtottak fejet, nem Lombar Hisst előtt!

Madison térde már nem remegett.

A keblére ölelte a kincseit és kisietett a palotából.

Bár még távol volt, már egyértelműen és világosan

feltűnt a horizonton a diadal.

MEGKAPTA AZ ESÉLYÉT A HELLER ÜGYHÖZ!

Amikor végül maga is elhitte, hogy ez igaz, elsöprő diadalmámor söpört végig rajta.

Ő LETT A VOLTÁRON A LEGNAGYOBB PR CÁR!