HETVENKETTEDIK RÉSZ

1. fejezet

J. Walter Madison jó szabású szürke flanelöltönyben és csokornyakkendőben sétált ki a képzési barakkból és követte Sless kapitányt a 43. halálosztagból.

Keresztülmentek a szemetes udvaron, ahol a szél mindenféle régi újságot és port fújkált. A terület egyfajta börtönnek nézett ki és képzési szobák hosszú sorai voltak benne. Madison nem tudta, hogy az elmúlt héten hipno-nyelvoktatást kapott, ezért elképedve vette észre, hogy el tudott olvasni minden feliratot, még azt is, hogy „Kilépés itt”.

Sless kapitány aláíratott vele egy könyvet, majd egy nyugtát. Egy ügyintéző átadta neki a tárcáját: a pénze eltűnt. Amikor megpróbálta megkérdezni, hogy mi történt vele, akkor adtak neki egy azonosítókártyát, amin ez állt: „J. Walter Madison, PR-szakember, Szervezett Információs Apparátus”. Amikor megnyomta a hátlapját, akkor megjelent rajta a kép. Ha másodszor is megnyomta, akkor az ujjlenyomatai jelentek meg. Ez valószínűleg akkor készült, amikor öntudatlan volt. Megnyomta harmadszor is a kártya hátlapját, erre megjelent egy kód: Fizetési státus: Nincs. Fizetés: P.

„Jaj nekem” – gondolta Madison. Minden bizonnyal nehéz napok elé néz. Hogy az ördögbe’ fog ebből kimászni. Nem is a Földön van. Ez katasztrófa! Mit tegyen?

A dolgok eddig sem álltak jól, de most még rosszabbra fordultak. Sless kapitány átkísérte valami járműféléhez, ami egy körön állt. Voltak ablakai elől és oldalt is, de kerekei nem látszottak. Ennek ellenére lehet, hogy autó volt, mivel volt első és hátsó ülése is.

Sless kinyitotta a hátsó ajtót, habár látszólag nem volt ott kilincs.

– Ő a sofőrje: Flick.

A sofőr, Flick arca olyan volt, mint egy ellapított ovális. Nem szállt ki. Nem is tűnt elégedettnek. Mustárszínű egyenruhában volt, és lehetséges, hogy sofőr volt, de sokkal inkább nézett ki banditának, méghozzá nagyon elvetemült banditának!

– Flick! – mondta a kapitány. – Vigye ezt a fickót a királyi palotába és intézkedjen, hogy Lombar Hisst elé vigyék. Sürgős! Majd átadott a sofőrnek egy másolatot a parancsból.

– Várjon! – mondta Madison ijedten Sless kapitánynak. – Maga nem jön velem?

– Miért mennék? – csodálkozott az Apparátus tisztje. – Maga ártalmatlan a besorolás szerint.

– Igen, így van – mondta Madison –, de úgy tűnik, nem fogok visszajönni ide. Szükségem lesz a csomagomra és különösen a hordozható írógépemre, hogy végezhessem a munkámat.

– Ó, hát erre való az a furcsa kis gép?! – kérdezte Sless. – Ezen töprengtem, amikor két napja átkutattam a holmiját, hogy van-e benne fegyver! Nagyon esetlen szerkezet. Azt hiszem, észre fogja venni, hogy most már tudja használni a tollat és a hangdiktaírót is. De ne aggódjon! Amíg maga kijelentkezett, addig Flick mindent berakott a légibusz csomagtartójába. Úgyhogy viszlát és sok szerencsét! És soha ne kerüljön a listámra a munkaköri feladataim között! – nevetett hangosan. Utána odafordult a sofőrhöz és így szólt:

– Induljanak, Flick! A főnök toporzékolva várja ezt a fickót!

Madisont újabb megrázkódtatás érte. Arra számított, hogy az autó a földön fog gurulni. Ehelyett úgy pattant a levegőbe, mint egy expressz lift. Halálra rémült tőle. Ez a masina nem repülhetett, hiszen nem voltak szárnyai!

Amikor már nem érezte a torkában a gyomrát, akkor átálltak vízszintes repülésre és beálltak egy forgalmi sávba, körülbelül 10 000 láb magasságban. A jobb oldalon egy különös város feküdt: csupa nyüzsgés; körülbelül háromszor akkora, mint New York.

– Melyik város ez? – kérdezte a sofőrt.

– A rendes neve Ardaucus – válaszolta Flick. De mindenki Bádogvárosnak hívja. A Kormányzati negyed arrébb van, északra.

Délnyugat felé fordultak és átrepültek egy hegylánc fölött, amely olyan magas volt, mint a Sziklás-hegység, és innentől kezdve csak egy hatalmas sivatag terült el előttük. A mérföld magas táncoló portölcsérek bíbor és vörösesbarna fényben játszottak a napfényben, és oly különösnek tűntek, mintha őrült óriások sorakoztak volna fel. Madison remélte, hogy ezek nem valamilyen idegen fajhoz tartozó lények, amelyek szárny nélküli repülőgépeket vacsoráznak. Elkezdett aggódni amiatt a nagy hatalmú személy miatt, akit meglátogatni készült. Bátortalanul feltett még egy kérdést:

– Ki ez a főnök, akit meg kell látogatnom?

Flick hátrapillantva ránézett, majd megnézte a kartont, amit átadtak neki:

– Úgy tűnik, maga egy földi ember, bármit jelentsen is ez. De most a levegőben vagyunk és nem lehetséges, hogy véletlenül meghallanak bennünket. A főnök neve: Lombar Hisst. Manapság ő irányítja az Államszövetséget, ennek mind a 110 bolygóját. Egymás közt szólva: ő egy egoista (bíííp). Egy kötözni való bolond. Jobban teszi, ha nagyon óvatos lesz, ha tényleg vele fog találkozni! A hecc kedvéért is kitördeli ártatlanok kezét-lábát.

– Köszönöm – szólt Madison. Ám magában azt gondolta, ez pont úgy hangzik, mintha Rockecenterről beszélne: rossz hírnév, de segítőkész, meg minden.

Ijesztő sebességgel haladtak. Áthaladtak néhány száz mérföldnyi szörnyűséges sivatagon a legrosszabb fajtából, amilyet valaha is látott. Itt végzetes volna egy baleset. A sofőrt látszólag jobban lekötötte az, hogy megpróbált meggyújtani egy furcsa cigarettát egy öngyújtóval, ami lézersugarat bocsátott ki láng helyett. Erősen rázkódtak a légörvények miatt, így nem sikerült rágyújtania.

– Mostantól maga a sofőröm? – kérdezte Flicket.

– Hacsak nem küldi magát oda a Főnök – mondta Flick és jobbra mutatott.

A horizonton egy hatalmas fekete erőd állt, előtte pedig egy tábor, ahol bizonyára emberek ezrei lehettek.

– Ez Spietos. A tábor neve Túlélőtábor a térképeken, a valódi neve azonban Haláltábor. Ha elégedetlenné válik magával az Apparátus, akkor magát is odaküldik, hogy belökjék abba a szakadékba. Egy mérföld mély. Maga most az Apparátusnál van. Mellesleg mi volt a bűne?

– Én nem követtem el semmilyen bűnt – válaszolt Madison.

– Ugyan már! – tiltakozott Flick. – Ha én leszek a maga sofőrje, akkor nyugodtan beszélhetünk őszintén. Én voltam az egyik legjobb tolvaj a Calabaron, amíg el nem fogtak, halálra nem ítéltek és át nem hoztak az Apparátushoz. Azóta is itt vagyok. Biztos, hogy maga is csinált valamit!

Madison gyorsan gondolkodott. Nem akarta, hogy a sofőrjében rossz kép alakuljon ki.

– Nem fejeztem be egy munkát. – Ebben a pillanatban már biztos is volt benne, hogy magára haragította ezt a különös bolygót. Igazat mondott valakinek! Jobb lesz, ha vigyáz!

A sofőr nevetett:

– Hááát, ha nem vágjuk el a torkukat, amikor van rá lehetőségünk, akkor előbb vagy utóbb ők kapnak el minket! Azt hiszem, mi ketten jól ki fogunk jönni egymással!

Atyavilág! A fickó gyilkosként könyvelte el őt! Sietve témát váltott:

– Mik azok a hegyek a jobb oldalon? Nem is látszik a tetejük.

– Az a Blike-hegység. 50 000 láb magas. Nem tudunk átrepülni fölötte. Ebben az ócskavasban legalábbis nem. Ahova mi megyünk, az pont itt van lent.

A sofőr előre mutatott: SEMMI!

Mégsem: zöldes köd látszott előttük. Olyan gyorsan ereszkedtek a köd felé, hogy már-már biztosra vette, hogy összetörik magukat. Ej, ilyen messzire eljutott, és még csak egy gyászjelentés sem fog szólni róla:

Elhunyt Madison…

Ekkor hirtelen rátört a rosszullét. Furcsa érzés volt. Tehát így fog meghalni! Lehet, hogy annyira szörnyű volt az ütközés sokkhatása, hogy rögtön elindult a mennyország felé…

Nem, egy kapun mentek keresztül. Minden irányban épületek csillogtak; szinte fürödtek a zöldes fényben. Micsoda különös építmények! Kerek lépcsőházaik voltak, rajtuk mindenfelé ékkövek. Hatalmas, tágas terek óriási életszerű szobrokkal, amelyeket természetes színekre festettek. Az óriásokat kerek szökőkutak és virágágyások vették körül. Egy villogó fény jelezte a királyi palota irányát egy pázsitkörön keresztül.

HIRTELEN MEGLÁTTA TEENIE-t!

Zsákvászon ruha volt rajta, amelyet tetőtől talpig sár mocskolt be. A lófarka is ki volt bontva.

Tudta, hogy egyszer le fog csúszni a lány. És tessék, máris rabszolga lett! Két csontos öregember is volt mellette, akik szintén gürcöltek. Az Apparátus egyik őre állt mellettük valamivel a kezében, ami minden bizonnyal puska volt.

A lánynak szerszám volt a kezében. Madison kocsija a talajtól öt lábnyi magasságban siklott el a lány mellett. A lány épp ekkor állt föl és a sáros kezét a nyilvánvalóan sajgó derekára tette. MEGLÁTTA A FÉRFIT.

Ekkor értek mellé. Ez a lány valami szörnyűséget tehetett, ha ilyen mocskos fizikai munkára rendelték. Madisonban feltámadt a gáláns lovag:

– Oda se neki, Teenie! – suttogta magában. – Meg foglak menteni, ha tudlak…

Megálltak egy hatalmas ékkövekkel kirakott épület előtt, amelyhez olyan kettős, íves lépcső vezetett, amelyen egy hadoszlop is fel tudott volna masírozni.

Elősietett két zord kinézetű fekete ruhás tiszt.

– Leszállítottam J. Walter Madisont! – közölte Flick.

– A hét ördög csapna bele! – szólalt meg az egyik. – Hol voltatok eddig? Az öreg (bíííp) a haját tépve vár magukra. Nyomás felfelé ezen a francos lépcsőn! Őrség! Őrség! Vezessék ezt a fickót a Főnökhöz! De villámgyorsan!

Súlyos kezek ragadták meg Madisont két karjánál fogva, majd feltrappoltak vele a lépcsőn és rohanva vitték be egy folyosóra.

Elérkezett a végzetes pillanat: J. Walter Madison találkozni fog Lombar Hissttel. Ezzel hosszasan foglalkoztam, mivel ez volt az a pillanat, amely oly nagy hatással volt Voltár történelmére és Jettero Heller sorsára is. És kedves olvasó, biztosíthatom önt, hogy egyiknek sem vált hasznára!

2. fejezet

Mindenfelől évezredek pompája látszott: az aranyzsinórok kusza mintákat szőttek az ékkövekkel kirakott festmények mentén, amelyek a különféle korok parádéit és csatáit ábrázolták; a réges-rég elhunyt uralkodók mogorva tekintete követte Madisont, amikor végigment az íves előcsarnokon. Kezdte felismerni, hogy olyasfajta hatalommal van dolga, amely az emberénél sokkal hosszabb történelem ámulatba ejtő hagyományait rejti magában – olyan régiét, amikor a Földön az ember még azt sem tudta, hogyan használja a kőbaltát.

Sokáig tartott, amíg besiettek a hatalmas, kerek, ékkövekkel kirakott és csillogó terembe. Ez volt a császár hálótermeinek előtere.

A terem másik végén egyetlen ónix tömbből kifaragott hatalmas íróasztal állta el az ajtó felé vezető utat. Az íróasztal körül gépeket és készülékeket állítottak fel, amelyek hevenyészett irodát alkottak.

Az íróasztalnál hatalmas termetű férfi ült, akinek napbarnított bőrén különös fény csillogott. Skarlátvörös egyenruha volt rajta telis-tele aranysujtásokkal. A szemében őrült fény csillogott.

LOMBAR HISST!

Az őr ott hagyta Madisont a terem közepén. Mivel nem az a fajta volt, akit túlságosan lenyűgöznek a pompás díszletek, ezért Madison megigazgatta a ruháit, leszedett egy képzeletbeli pihét a hajtókájáról, majd lassan előbbre lépett.

Hisst minden bevezető nélkül belevágott:

– Jól van Rockecenter?

Madison felmérte a helyzetet. Hisst hangjában aggodalom és szorongás volt, nem ellenségesség.

– Nos – mondta Madison –, amikor utoljára beszéltem vele, még jól volt.

– Akkor tehát közel állt hozzá? – kérdezte Hisst. Madison nem mutatta ki, hogy kényelmetlenül érzi magát. Azon tanakodott, hogy mennyire lehetett jó a voltári hírszerzés: ismerik-e a valós helyzetet? Hogy Rockecenter Madison fejét akarta vétetni, mert hibázott és meglógott. Látta a tőle messze lévő tévéképernyőt: milyen gyors lehet a kommunikáció e hely és a Föld között? Úgy döntött, próbát tesz. Dobálózni fog a nevekkel:

– Ó, hogyne! – mondta, gondosan ügyelve arra, hogy unott hangon beszéljen. – Kényes ügyeket oldottam meg a számára: megmondtam Anglia miniszterének és az Egyesült Államok elnökének, hogy mit gondoljanak. Meg ilyesmiket. Évente többmillió dollárt kaptam.

– Micsoda kereset! – képedt el Hisst. – Maga bizonyára nagyon értékes lehetett a számára!

– Való igaz! Gyakran mondta, hogy egy csomó olyan dolog van, amit csak én tudok megoldani. Én voltam a csúcs propaganda-szakembere.

Hisst a homlokát ráncolta. A nyomozók ebbe ütköztek bele és ezt még most sem tudták kibogozni:

– Mi is ez a dolog, amit maga PR-nak nevez?

– Nos – válaszolt Madison –, amikor ma mindenféle emberekkel beszélgettem, megfigyeltem, hogy nem túl jó az összkép magáról.

Hisst mérgesen nézett rá.

– Nincs semmi baj az összképemmel! 1,90 magas vagyok, a súlyom 130 kiló…

– Nem, nem! – szólt közbe Madison. – Amit az emberek gondolnak magáról. Az az összkép, ami más emberek fejében van.

– Micsoda?! – horkant fel Hisst. – Van akármi jelentősége, hogy mit gondol rólam a csőcselék?

– Igen, van bizony! – felelt Madison. – Azt hallottam, hogy tulajdonképpen maga a Voltár uralkodója.

– Persze, én vagyok! Azt még csak megértem, hogy fontos lehet, mit gondolnak rólam ezek a (bíííp) Lordok. De mi köze ehhez a csőcseléknek?

– Nos, tudja, a PR azt jelenti, Public Relations, azaz propaganda, avagy szebb szóval: közönségkapcsolatok. Bár ezek a betűk nem egyeznek a voltári nyelvvel. A Lordok és a csőcselék különböző közönségekhez tartoznak. Mindenesetre, ha magának nem jó az összképe, azaz imázsa, akkor fellázadhatnak és megölhetik magát.

Hisst a homlokát ráncolta. Úgy gondolta, hogy ez egyébként is könnyen megtörténhet. Mind ellene voltak. Madison észrevette a homlokráncolást:

– Tudja, Mr. Hisst, én nagyon közel álltam Rockecenterhez. Én Rockynak hívom őt, ő pedig Madinek nevez engem. Sokszor előfordult, hogy késő éjszaka levette a cipőjét, felrakta a lábát az íróasztalra, majd egy whisky és szóda kíséretében beavatott a titkaiba. Engem bízott meg, amikor igazán nagy szüksége volt valamire. Én voltam, hogy úgy mondjam: a legbensőségesebb bizalmi embere. Úgy gondolom: ideje, hogy feltárjuk lapjainkat. Van-e valami, amit jobban kíván, mint bármi mást a világon?

Lombar tekintete bőszebbé vált. Az arcán a csillogás még erősebb lett. Előredőlt és suttogva beszélt:

– Nem arról van szó, hogy annyira akarom. Arról van szó, hogy ez eleve el van rendelve! Annak ellenére, hogy alacsony sorból származtam, és annak ellenére, hogy minden Lord gyűlöl engem, az a sorsom, hogy én legyek a császár!

Madison rögtön éberebb lett. Hohó, ezt meg lehet oldani! Már hallott ilyet korábban Rockecentertől.

– És aki elrendelte?… – félbehagyta a mondatot.

Lombar suttogott:

– Az angyalok!

Mad tudta, hogy elérte célját:

– Tudta-e, hogy ugyanezek rendelték el, hogy Rockecenter uralkodjon a Földön.

– NEM!

– Pedig tény! – erősködött Madison. – Én magam is hallottam őket! Ezért lettem én az ő propagandaszakembere.

Hisst azonnal a homlokát ráncolta:

– Ennek mi köze ehhez?

– Nos – felelt Madison –, amikor valakinek nincsen jó propaganda-szakembere, akkor a csőcselék fellázad és megöli. HA VISZONT VAN JÓ PROPAGANDA SZAKEMBERE, akkor a sok Lord, a köznép és a csőcselék egy emberként áll fel és közfelkiáltással kiáltja ki császárnak.

Lombar pislogott. Ez teljesen új gondolat volt a számára. Általában nem vette a fáradságot, hogy meghallgasson más embereket vagy hogy válaszoljon nekik. Ez a földi ember itt azonban sokáig közel állt Rockecenterhez. Rockecenter alacsony sorból származott és fölemelkedve a Föld irányítója lett. Önmagában ez a tény adta Lombarnak a reményt, hogy ezt el lehet érni. Immár ráébredt arra a lehetőségre, hogy valami általa eddig ismeretlen technológiát alkalmaztak. Megszállta az ihlet. Az jutott az eszébe, hogy az által, amit ez az ember mond, lehetséges, hogy nem kell majd felmutatnia az elhunyt Clinget. Közfelkiáltással megszavazott császár. Milyen újszerű ötlet! Ekkor azonban a gyanakvó természete azt súgta neki, hogy mindez túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Kissé elcsüggedt.

Madison észrevette ezt:

– Van bármilyen más apró problémája?

Lombar feszültté vált. Azonnal gyanakodni kezdett. Nem akarta megmondani senkinek, hogy nincs ott az uralkodó a mögötte lévő szobában, és hogy a koronázási jelvények sincsenek ott. Ehelyett egy másik aggodalmát kapta elő. Így szólt:

– Az a (bíííp) Soltan Gris!

Ez meghökkentette Madisont:

– Soltan Gris? Ő is ITT VAN?

– Maga ismeri őt?

Madison észrevette a hangjában az ingerültséget:

– Hát így is mondhatnánk. A Földön a Smiss, az Inkswitch és a Sultan Bej nevet használta. Mindenfelé az utamba akadt. Semmit sem tudott a propagandáról. Reménytelen! Tiszta idióta!

– Fent van a Királyi Börtönben, így nem tudom elérni és nem tudom kivégeztetni, ahogy érdemelné.

– Nos – fejtegette Madison –, ez is propaganda probléma. Vannak rá megoldások! Van bármilyen más gond?

– Heller! Az a (bíííp) királyi tiszt!

Madison úgy érezte, mintha ezüsttálcán kínálnának neki édességet. Az egész szoba világosabbá vált. A hangja azonban közömbös maradt:

– A Földön a Wister nevet használta.

Lombar, aki korábban sosem vette a fáradságot, hogy meghallgasson akárkit is, úgy csapott le az információra, mint egy kiéhezett kopó.

Ez volt a hiányzó láncszem arról, hogy miért lett sikertelen a stratégiája.

– Aha! – kiáltott fel. – Gris nem hajtotta végre az ötletemet a születési bizonyítvánnyal. Azért nem sikerült, mert az a (bíííp) Gris nem követte a Hellerrel kapcsolatos terveimet!

Madison reményei a hetedik mennyországig törtek fel. Hü, micsoda esély tárul fel előtte! Befejezheti a munkát, amelyre felbérelték. Éljenzés és dicsőség közepette térhet haza. Mégis nagyon ügyelt arra, hogy nagyon nyugodtnak tűnjön.

– Nos, ez a Wister-Heller is propaganda probléma. Ha tényleg meg akarja oldani ezeket a dolgokat, akkor csak bízza rám őket és hadd fogjak munkához. Csak adjon egy irodát, és erőforrásokat…

Lombar közbevágott:

– Ne olyan hevesen, Madison! Nagyon kényes ügyek zajlanak errefelé. Én még semmit sem tudok a propagandáról.

Madison reményei összeomlottak. Mégis rámutatott a tévé képernyőjére:

– Az egy tévé? Bekapcsolhatom a hangját?

Lombar megvonta a vállát. Madison talált egy gombot és feltekerte a hangerőt. A képen egy calabari csatatér látszott. Az Apparátus csapatai egy hatalmas, hóval borított hegyre tüzeltek. A riporter egyszerűen annyit mondott, hogy Mortiiy herceg csapatait épp most lövik ki a barlangjaiból. Mad kikapcsolta a hangot.

– Nos, a jó propaganda esetén – magyarázott – ez a riporter közölte volna, hogy ezek az Apparátus csapatok a maga parancsai alapján harcolnak azért, hogy biztonságossá tegyék a Birodalmat. Emellett bemutattak volna egy felvételt is önről, miközben győzelemre vezeti őket, még akkor is, ha ön nincs is ott.

Lombar szigorúan nézett.

Madison elővette az újságot, amit korábban kapott. Megmutatta Lombarnak a címlapot:

– Ha magának jó PR-ja avagy jó propagandája lenne, akkor az egész fölött a maga neve lenne ott, azt a képet kialakítva, hogy MAGA az, aki irányít. Apránként centiről-centire, napról-napra, hétről-hétre végül azt az üzenetet terjesztené el ezen keresztül, hogy MAGÁNAK, és CSAKIS magának szabad a császárnak lennie.

– Ezt nem nyomtatnák ki! – sopánkodott Lombar.

– PARANCSOLJA MEG, hogy nyomtassák ki! – felelte Madison.

– Hmmm… – elmélkedett Lombar.

– Jó PR esetén – magyarázta Madison – nem csak a csőcselék hajlik meg maga előtt, hanem az ország minden Lordja is.

– A Lordok hajbókolnának előttem? Ezek a karót nyert (bííípek)? Én nem vagyok nemesi származású. Inkább meghalnának!

– Viszont ha a Lordok mégis meghajolnának maga előtt – magyarázta Madison – és nap mint nap ilyen dolgok jelennének meg a televízióban, akkor az emberek azt feltételeznék, hogy valójában maga az irányítójuk, és akkor magát közfelkiáltással császárrá választanák.

Lombar a fejét rázta:

– Ezek a Lordok sohasem fognak előttem meghajolni.

Madison továbbra is nyugodtnak látszott, habár nem volt az. Nagyon nagy volt a tét. Kaphat egy újabb esélyt Wisterrel szemben. Ha sikerrel jár, akkor Burynek el kéne ismernie, hogy elvégezte a feladatot. Ha jól dolgozik Hisstnél, akkor hazaküldhetik. Újra a csúcsra kerül.

Így szólt:

– Mr. Hisst! Nézze el nekem, ha máris felségként gondolok önre. Ha megoldom, hogy a tévé (mármint az itteni adás) felvételeket mutasson be, amelyeken a Lordok meghajolnak ön előtt, akkor hajlandó-e engem propaganda-szakemberként alkalmazni korlátlan költségvetéssel és szabad kezet adva?

Lombar prüszkölve röhögött:

– Ez aztán a nagy szerződés!

Madison így szólt:

– Nem kell sok a megkezdéséhez, csak néhány ezer kredit. – Hirtelen eszébe jutott Teenie. – No meg az asszisztensem segítsége: Teenie Whopper.

– Kicsoda? – kérdezte Lombar. – Ki ez a Teenie Whopper?

– Egy földi lány, aki velem együtt jött.

Lombarnak eszébe jutott, hogy volt egy másik utas is.

– Nos, Madison, megkaphatja azt a földi lányt. De ami a pénzt illeti, azt nem. Csak pazarlás volna!

Madison úgy érezte, hogy elsüllyed. Akkor nem volna erőforrása a megvesztegetésekre, nem tudna színészeket bérelni, nem tudná megrendelni, hogy a tévé lejátssza azt, amit átad nekik. Teljesen reménytelennek tűnt. Vakmerőnek kellett lennie:

– És ha sikerrel járok ezzel az első feladattal, akkor jóváhagyja a nagy szerződést?

Lombar nem is tudott volna felidézni olyan esetet, amikor korábban ilyen sokat odafigyelt valaki másra. Nem is csoda, hogy mindig óvakodott ettől: nagyon fárasztó. Így szólt:

– A Lordokat lehetetlen rávenni arra, hogy előttem hajbókoljanak. Így hát nyugodtan belegyezhetek az ajánlatába. Ha be tud mutatni ilyen képeket a tévében, akkor rendben. Most azonban dolgom van. Viszontlátásra! Őrség! Kísérjék ki ezt a földi embert!

Ahogy a dolgok abban a pillanatban álltak, kedves olvasó, Madison látszólagos sikertelensége miatt Jettero Heller meglehetősen biztonságban maradt, a Lombar háta mögött lévő üres szobák előbb vagy utóbb feltárultak volna, és így Voltár és a Föld történelme elrendeződhetett volna.

Abszolút nulla volt annak az esélye, hogy Madison bármit is elérjen. Azonban csak abban a pillanatban, kedves olvasó! Csak abban a pillanatban! A hatalmas és ördögi erők, amelyek már mindkét birodalomban munkálkodtak, arra készültek, hogy átbillentsék a mérleget.

3. fejezet

J. Walter Madison lement a hosszú, íves lépcsőkön. Belül csüggedt volt. Nem voltak kapcsolatai, nem ismerte az információs csatornákat, nem volt pénze és még sajtókártyája sem, így a dolgok nagyon reménytelennek tűntek.

Barátságosan intett a két egyenruhás őrtisztnek, azok meg egyszerűen átnéztek rajta.

Beszállt a légi buszba, de nem volt hová mennie, még csak otthona sem volt.

Flick, a sofőr szólította meg:

– Nem mentek valami jól a dolgok, mi? Legalább azt köszönje meg az isteneknek, hogy él.

„Ennyire meglátszana az elkeseredésem?” – töprengett Madison. De tényleg lehangolt volt. Már szinte kéznyújtásnyira volt az esély, hogy újra nekiláthasson a Wister-Heller munkának, ám kicsúszott a kezei közül. Istenverte dolog őrültekkel dolgozni!

– Ki vezeti a televíziót? – kérdezte.

– A tévé vezetője – válaszolta Flick. – Rajta van mindegyik műsorfüzeten. Van itt egy: magamnál tartom, hogy tudjam, mikor fog énekelni Hightee Heller.

– Heller? Van bármi köze Jettero Heller királyi tiszthez?

– Ő a húga. A leggyönyörűbb nő az államszövetségben, és még most is énekel. Sok milliárd rajongója van.

Nos, ez most nem sokat segít rajta. Megnézte a műsorfüzetet. Aha, a televízió a Belosztály alá tartozik és ez Lord Snor irányítása alatt áll. Ő is bizonyára itt van a Palota-negyedben.

Talán sikerül összehozni valamit. Izgatottan azt mondta Flicknek, hogy menjen Lord Snor lakóhelyére.

Átmentek számtalan parkon és megkerültek számtalan kerek épületet: sok ezernyi lehet belőlük ezen a néhány négyzetmérföldön. Mindegyik más színű és mindegyik tündöklik a zöldes fényben. A környék azonban néptelennek tűnt. A sétányokon csak az Apparátus mustárszínű egyenruhás járőrei voltak láthatók és csak az Apparátus tankjai közlekedtek az utakon.

– Hol vannak az emberek? – kérdezte Madison.

– Egykor sok volt belőlük, különösen ebben a napszakban: nemsokára vége a munkaidőnek. A hölgyek a kíséretükkel sétálgattak, palotaőrök voltak minden lépcsőn és koncerteket is rendeztek a parkokban. De mindez megváltozott. Miután őfelsége megbetegedett, kiadott egy parancsot, amellyel a palotaőrséget az Apparátusra váltotta. Ekkor nagyon sok család elköltözött a saját városába vagy vidéki birtokára, mivel az Apparátus folyton zaklatta őket. Nagyon sokan laknak ezekben az épületekben, de az orrukat sem dugják elő. Mostanra már csak néhány százezer ember maradhatott itt. Egykor kétmillióan voltak.

– Úgy tűnik, maga nagyon jól értesült ember – mondta Madison.

– Ha-ha! – mondta Flick nevetés nélkül. – A betöréses lopással töltött élet megtanított arra, hogy nyitva tartsam a szemem. A legjobb célpont a lakó nélküli ház. De az olyan gyilkos, mint maga, ezt biztosan nem tudja. Azt viszont már bizonyára kiszúrta magának, hogy hol vannak a sötét helyek ezekben a parkokban. No, meg is érkeztünk.

Egy hatalmas, kerek épület előtt álltak meg, amelyben nyilvánvalóan irodák és lakóhelyiségek is voltak. Világossárga volt a színe és kiugró kiskertek álltak ki a falaiból.

Madison felment a lépcsőházban. Az Apparátus őre megállította és egy tisztet hívott. Előjött egy mustársárga egyenruhás tiszt és megnézte Madison azonosító kártyáját:

– Mi az ördög az a PR-szakember?!

– Egy speciális követ. – mondta azonnal Madison. – Találkozni szeretnék Lord Snorral.

– Felőlem a tizenharmadik pokol speciális nagykövete is lehetne – vágott vissza a tiszt –, az sem segítene magán! Még ha be is jutna a szállására, azzal sem jutna semmire. Egykor volt neki felesége, de az már elköltözött a családjához. Volt egy fia is, ő meg a kadétiskolában van.

– Mi köze az egésznek a családjához? – kérdezte Madison.

– Ó, a dolgok már csak így mennek errefelé. Ha nem tud találkozni valami fölső emberrel, akkor beszéljen a család valamelyik tagjával és az ő révén juttassa be az üzenetet. De őszintén szólva most ezt sem lehetne megtenni. Lord Snor folyton a lakóhelyén tartózkodik. Már hetek óta nem látták. Egy pillanat! – Belépett és benézett egy ajtón, amelyre a „Kamarás” felirat volt kiírva. Egy percig beszélgetett, azután visszatért:

– Gondoltam, kérhetne egy időpontot a jövő hétre vagy a jövő hónapra, vagy valami ilyesmi, ám a Kamarás azt mondja, hogy csak az itteni orvosok mehetnek be hozzá, akik a kis csomagokat beviszik.

– A kis…?

– Á fehér cucc! Ne játssza a hülyét! Maga is épp úgy tudja, mint én, hogy mi történik ezekkel a Lordokkal. Ha el akar intézni bármit is a Belosztálynál, akkor a legjobb, ha elmegy a Kormányzati negyedbe. Egyébként is mindent az ügyintézők működtetnek onnan.

A „fehér cucc” drogot jelentett.

– Nos, köszönöm szépen, nagyon sokat segített.

– Nem vesztegetném magára az időmet, ha nem az Apparátushoz tartozna! – Ezzel a tiszt elsétált.

Madison elkeseredett. Még nem érkezett el az a nap, amikor az ügyintézőkön keresztül intézhetné a dolgokat. És a felső emberek? Hirtelen megvilágosodott, hogy miért ilyen kihalt a város. Szinte bármelyik pillanatban megjelenhetett volna I. G. Barben bármelyik teherautója. Lombar Hisst kábítószerre szoktatta ezt a helyet. Ez volna a magyarázata annak is, hogy a főnök miért érdeklődik Rockecenter felől? Lehetett-e Rockercenternek kapcsolata azzal a törökországi földi bázissal? Nem, valószínűleg Rockecenter nem is tudott ezekről az emberekről. Ezek viszont tudtak Rockecenterről.

Madison ritkán káromkodott. Most kissé úgy érezte, kedve volna káromkodni. A vezetőkkel csak arról lehet beszélgetni, ami az ő fejükben forog, viszont immár belátható volt, hogy itt a Palotanegyedben a császártól kezdve az alsóbb posztokig mindenütt csak narkósokba ütközne. Hirtelen egy kicsit jobban megértette Lombar Hisstet. A (bíííp) hülye maga is amfetaminokat szed. Drogfüggő! Látszott rajta az üldözési mánia, nyilvánvaló volt a hallucináció. Nem volt annyira súlyos, hogy bogarakat érezzen a bőre alatt, vagy hogy elöregedjen, vagy hogy kiperegjenek a fogai, de határozottan látszott! És valószínűleg már az előtt is őrült volt.

Madison megborzongott. Jobb lesz, ha minél hamarabb elintézi valahogy ezt a Helleres munkát és eltűnik innen, mielőtt Hisst el nem jut a dühöngő paranoia állapotába és el nem kezd mindenkit megölni, akit meglát.

Mennyi ideje maradhatott? Néhány hónapja?

Nyelt egy nagyot. Még csak helye sincs, ahol nekikezdhetne.

– Most hová menjünk? – kérdezte Flick. – Már munkaidő vége van. Vigyem a Kormányzati negyedbe és keressek szállást?

– Nincs semennyi pénzem.

– Istenverte egy főnök maga! – morgolódott Flick. – Már unom, hogy a légi buszban aludjak, és fogadni mernék, hogy magának rémálmai vannak: a gyilkosoknál mindig ez van.

– A kocsiban aludni? – horkant fel Madison. Hát ez egyre rosszabb és rosszabb. Szinte látta magát, ahogy borotválatlan, züllött alakká válik: a legkisebb esélye sem marad, hogy higgyenek neki.

– No, én aztán nem fogok betörni semelyik palotába! – jelentette ki Flick. – Akkor gyorsan a Haláltáborba jutnék, ha belegondolok, mennyi őr van errefelé. Megmondom, mit csináljunk! Elrepülünk a Bádog városba és kirabolunk egy áruházat. Maga lelőhetné a biztonsági őrt.

Madison azt kívánta, hogy Flick ne folytassa ezt a tervezgetést, ám azt is látta, hogy egyre csökken a feléje mutatott tisztelete.

– Nincs fegyverem.

– A sistergős üstökösbe! Micsoda munkákat adnak nekem! A legutóbbi főnököm az összes fizetését elbukta kockán, a végén kockázás közben késelték meg. Most meg halálra fogok éhezni!

– Nem kap semmilyen fizetést? Szállást sem?

– Az Apparátusnál?! Mindent a sofőr főnökének kell biztosítania. Most meg adnak nekem egy gyilkost, aki még fegyvert sem csomagolt be magának, le van égve, ráadásul nincs rajta a fizetési listán! Semmit nem tud csinálni?

Ez felrázta Madisont. Igenis volt valami, amit megtehetett! Ő lehet a gáláns lovag! Megmentheti Teenie-t: ezt megengedték neki. Ezt meg fogja tenni, habár az a gondolat új problémákat vetett fel, hogy hárman alszanak majd egy légikocsiban.

Gondolatban lecsapta a sisakrostélyát:

– Vigyen vissza abba a parkba a királyi palota előtt! Meg kell mentenem egy lányt!

4. fejezet

Visszaautóztak egy mérföldet és végigsiklottak azon a kanyargós útvonalon, ahol először látták meg a lányt. A fény kezdett gyengülni: itt nyilvánvalóan követték a nappal és az éjszaka ütemét, és ekkor éppen alkony lehetett.

A festett szobor körüli virágkert teljesen fel volt ásva, de már nem voltak ott munkások.

Flick megállt. Hirtelen egy Apparátusőr lépett elő felemelt puskával valami régen elhunyt uralkodó szoborba öntött bíbor köpenye alól. Ugyanaz az őr volt, akit korábban is láttak itt. Madison gyorsan felmutatta az azonosító-kártyáját az ablakon keresztül. Az őr látta, hogy apparátusi, és megnyugodott.

– Korábban itt volt egy lány… – szólt Madison.

– A, igen! – felelt az őr. – Már elmentek. Nincs véletlenül maguknál egy bűzrúd?

– Adjon neki egyet! – szólt Madison Flicknek.

Flick nagyon baljós tekintettel hajtotta végre az utasítást. Az őrre még baljósabban nézett, amikor az még tüzet is kért.

– Arrafelé mentek el – mutatta az őr –, a két narancssárga épület között.

Flick elindult abba az irányba:

– Ez egyre rosszabb! – morogta.

Madison magában egyetértett vele. Ha meg is találja a lányt, valószínűleg csupa sár lesz, és akkor a kocsiban (ami amúgy sem tiszta) összekoszolja az ő ruháját is. Egyébként a lány szörnyen örülne, ha találkozna vele és megtudná, hogy a férfi asszisztenseként immár szabad.

Beértek egy szökőkutas területre. A vízesések körben sorakoztak. Mindegyik alacsonyabb volt a következőnél, a lehulló víz csillámló falakat alkotott, az alulról érkező megvilágítás pedig színorgiává változtatta őket. Már majdnem elmentek mellette, de Madison hirtelen mozgást látott az egyik szélénél. Elég messze volt.

TEENIE!

A lány végigfutott a medence szélén. Fejest ugrott a következő medence skarlátvörös fényébe. Átúszott rajta. Átugrott a sárga fényeken keresztül a következő medencébe és az utána lévő medence felé úszott.

Egy jelzés egyértelműen közölte:

FÜRÖDNI TILOS!

Úristen, a lány bajba kerül, még mielőtt esélye lenne, hogy megmentse!

Idegesen irányította a légikocsit arrafelé, ahol a lánynak fel kell bukkannia, ha majd átúszta a talajszinten lévő medencét.

Felbukkant a lány. Sziporkázott a teste, amikor áthaladt a sárga fényfüggönyön. Vakon keresztül-úszott rajta. Madison kiszállt a kocsiból. A medence szélénél várta. Teenie a széléhez ért és a vörös fényekben tündökölve egyetlen erőteljes ugrással kipattant a vízből. Nagyon csinos volt: a hasa és a combjai is laposak voltak. Víz folyt le a válláról és sziporkázva folyt végig a lábain. A világosbarna haját hátrafésülte a nagy szemei elől, majd ránézett.

– Teenie! – kiáltott oda. – Remek híreim vannak! Lehetőséget kaptam, hogy visszajussunk a Földre. És mostantól te vagy az asszisztensem. Nem vagy rabszolga!

A lány megvonta a vállát. Megfordult és odament egy padhoz, ahol nyilván otthagyta a táskáját. Elővett egy fésűt és elkezdte kifésülni a hajából a vizet.

Madison nem értette. A lány egyáltalán nem látszott boldognak, hogy láthatta őt. Közelebb ment hozzá.

– Hát nem érted? Felszabadítottalak! És ahogy láttam, hogy milyen szörnyen bánnak a rabszolgákkal, nagyon boldognak kéne lenned.

A lány lófarokba fogta a nedves haját és gumival fogatta össze. Aztán odament a szökőkút vízeséséhez és kihalászta azt a zsákvászon darabot, amit addig viselt. Kicsavarta, majd átvetette a vállán ahelyett, hogy felvette volna. Fogta a táskáját és elsétált.

Szemlátomást haragudott.

Madison megpróbált rájönni az okára. Miért haragszik rá a lány? Nem ő volt az, aki ilyen bajba juttatta! Az Gris volt! A lány után ment, Flick pedig lassan követte őket a légibusszal. A kisebbfajta felvonulás végigment egy kanyargós sétányon két épület között. Egy aranyozott épülethez közeledtek, amely díszes volt, de nagyon réginek tűnt. Vadszőlő indák másztak fel rajta több emelet magasságig és befonták a balkonokat. A széles, kanyargó lépcső olyan hatalmas volt, hogy mellette a vékony Teenie csupán játékszernek tűnt egy óriás világában.

Madison követte fölfelé. Flick megállt lent. A lány átment egy kétszárnyú aranyajtón, amelyen akár egy Boeing utasszállító is átfért volna.

Madison belépett mögötte.

Gigantikus méretű előcsarnokban voltak, amelyet mindenhol aranyzsinór díszítés mintái borítottak, melyek között háromdimenziós festett angyalok röpködtek a fehér égen. A padlón felhők mintázatai látszottak. A falak mentén több száz, ékkövekkel díszített szék sorakozott: valamiféle szalon lehetett. A padló közepén selyempárnák voltak kupacba rakva. Teenie leült rájuk és azok nyomban foltosak lettek a víztől.

Madison odasétált a lányhoz. A léptei tompán zengtek a hatalmas térben.

– Teenie! – kérlelte. – Tudom, hogy egy csomó üres a paloták közül, mivel a családok kiköltöztek. De ez veszélyes játék! Először megfürdesz egy medencében, ahol nem szabad fürödni, most pedig bejössz ide csak azért, mert üres az épület, és még ezeket a párnákat is tönkreteszed. Kérlek, gyere velem és engedd, hogy elvigyelek innen! Az őrök bármikor betoppanhatnak, hogy kikapcsolják a lámpákat, vagy valami ilyesmi.

A lány elvett valamit a mellette lévő alacsony asztalról, ami valószínűleg felbecsülhetetlen értékű selyemterítő volt, és elkezdte megtörölni magát vele, törölközőként használva azt. Ezzel tönkretette! Jaj, hogyan lehetne megállítani, hogy biztos katasztrófába ne sodorja magát! – Ne légy mérges rám! – könyörgött a lánynak. – A barátod vagyok! A lány röviden, horkantva nevetett fel:

– Neked aztán jó beszélőkéd van! Még hogy barát?! Azon a teherhajón egy cseppet sem segítettél nekem! Még csak arra sem vállalkoztál, hogy vezesd a könyvelésemet! Kirakhattál volna egy táblát is: az egyetlen és egyedülálló Tutu. Még propagandistának is vacak vagy.

– Ugyan, hagyd már ezt! – mondta Madison. – Nem keveredhettem bele ilyen piszkos üzletbe! Azt a szegény fiút prostituálttá tetted, tönkretéve az életét! Még a narkóra is rászoktattad. Neked nincs lelkiismereted! Semmiféle erkölcsi érzéked sincs!

– Még te beszélsz, aki az anyjával alszik?!

– Engem így neveltek fel!

– Hát, engem meg így neveltek fel! – csattant fel Teenie. – Van pénzed?

– Tulajdonképpen nincs.

– Fogadni mernék, azért jöttél ide, hogy kölcsönt kérj!

Madison megdöbbent. Már elgondolkodott azon, hogy a lánynak bizonyára van miből megélnie.

– Tízezer kredittel érkeztem ide – mondta Teenie – és biztos helyre raktam. Nem bánom, adok neked tíz kreditet, de semennyivel sem többet. Aztán eltűnhetsz!

– Tíz kredit? – Azt nem tudta, hogy mi mennyibe kerül, de arra semmiképp sem elég, hogy ennyiért feladja a büszkeségét!

– Hozzá sem érnék olyan pénzhez, amit annak a szegény fiúnak a testével kerestek.

– Az a „szegény fiú”, ahogy te nevezed, történetesen egy örömfiú, akit az a (bíííp) Gris szabadított rá Lord Endow-ra. Lord Endow a Külosztály vezetője és az Apparátus fölött álló legfőbb vezető, ha elég sokáig meg tudja állni, hogy ne folyjon a nyála. Így hát megtanítottam a „szegény fiúnak” (ahogy te nevezed) néhány apró trükköt, amit használhat, és amikor visszahozták ide, akkor vég nélküli élvezetben részesítette Lord Endow-t. A gyagyás vén (bíííp) teljesen bezsongott Tutuért.

– Egy pillanat! – szólt közbe Madison voltári nyelven. – Te nyelvet váltottál. Amikor elkezdtél Endow-ról beszélni, akkor átváltottál voltári nyelvre.

– Naná, hogy átváltottam! Méghozzá voltári udvari nyelvjárásra. Amit pedig te mondtál, azt voltári menedzser tájszólással mondtad.

– De hát hogyan…?

– Nos, a Lord mindent megtett, amit Tutu kért, még azt a ranglétrát is figyelmen kívül hagyta, ami érvényben van ezen a bolygón. Engem azonnal kadétiskolába küldtek. Ötnapos hipnoképzést kaptam, hogy tudjak beszélni, olvasni és írni udvari voltári nyelven. Eközben azonban Tutu elmesélte az összes többi örömfiúnak, hogy milyen csodálatos utazása volt, és öregem: ezek aztán féltékenyek lettek. Hat héten keresztül egy teljes legénység (bííípelte). Ő volt a nap hőse. Így hát rávett, hogy tanítsam meg a többi örömfiút is, szóval bevontuk az összes kadétot.

– No, álljunk csak meg egy szóra! – szólt közbe Madison. – Teenie, szerintem te hazudsz! A saját szememmel láttam, hogy rabszolgamunkát végeztél.

– A jámbor Jézus Krisztusát, Madi! Te tényleg lökött vagy! Hát ezért gagyogtál nekem arról, hogy rabszolga vagyok?! Na, ide figyelj, nagyszájú! Már csak korlátozott számú marihuána-magom van, és azok a mafla kertészek elpazarolták volna. Van viszont egy növekedésgyorsítójuk, amitől egy hét alatt termőre fordul, pedig a vén (bííípek) már 160 évesek. Gondolnád? Szóval ezek piszmognak és totyognak, amikor sürögniük és forogniuk kéne. Felássuk az összes használható virágágyást és az egészet szépen beültetjük marihuánával.

– Atyavilág! – sóhajtott Madison. – Még több baj! Ezek meg fognak ölni! Most már az én asszisztensem vagy. Kérlek, tűnjünk el innen, mielőtt lelőnek minket!

– (Bíííp), Madi! Senki sem fog lelőni minket! Tutu azt mondta Lord Endow-nak, hogy én mozikirálynő vagyok a Földön. Így hát a nyáladzó vén (bíííp) nekem adta ezt a palotát. 230 szobás. Valami királynő itt hagyta száz vagy ezer évvel ezelőtt. Megmérgezték, vagy túl öreg volt, vagy valami ilyesmi. De minden holmija itt maradt. „Hóra királynő”. Ez áll az ezüsttálcákon. Kezdek fázni. – Furcsán csettintett az ujjával, erre besietett két idős ember díszes ezüstlibériában, akik bizonyára a több folyosó valamelyikén várakoztak. Áttetsző selyemköpenyt adtak a lányra, amitől kétszer olyan meztelennek látszott, mint előtte. Fogták az asztalterítőt, amit a lány törölközőként használt, és újra eltűntek a teremből. Teenie újra csettintett, ezúttal másféleképpen, mire két idős nő totyogott elő. Ezüstköpenybe voltak felöltözve. Az egyikük kristálytálcán kristálypoharakat és kristálykancsóban kristályvizet hozott be. A másik szakértően egyensúlyozott egy ezüsttálcával, amelyen ötkilónyi színes pusszancs volt, mindegyik tetején Teenie királynő felirattal.

Madison hirtelen megértette a helyzetet. Teenie-nek BEFOLYÁSA van! A remény úgy támadt fel benne, mint az ágyúszó. Szinte hallotta az ünnepi fanfárokat. A befolyást fel lehet használni!

A két idős nő fél térdre ereszkedve kínálta Teenie-t, akinek az egyik kezében egy talpaspohár kristályvíz volt, a másik kezével pedig egy méreten felüli pusszancsot rakott a méreten felüli szájába.

A két idős nő oldalra pillantva kérdezte Teenie-t és a jelzésére vártak, hogy megkínálják-e Madisont.

Teenie megrázta a fejét:

– Őt felejtsék el! – mondta a lány. – Nem barátom!

A két idős nő lassan hátrált, pukedlizett, majd távozott. Madison nem csak az éhség miatt bámult utánuk. Pontosan tudta, hogy hol áll most: sehol!

A Heller ügy befejezésének reményei nagy robajjal omlottak össze körülötte.

5. fejezet

Kisméretű gyászjelentés futott át Madison fején:

Holtan találták a földi embert.

Mumifikálódott holttestet fedeztek fel múlt éjszaka a Bádogvárosban. Az azonosító-kártyáján J. Walter Madison név szerepelt. A Voltáron nincs semmilyen ismert rokona vagy barátja.

Teenie ott ült és pusszanccsal tömte magát, amire előkelő kristályvizet nyakalt.

„Lehetséges, hogy amikor csillapszik a bestia éhsége, akkor majd kedvesebb lesz velem” – gondolta Madison.

Várt, amíg kissé megenyhült a lány arca, majd így szólt:

– Teenie, az egész emberiség kívánja, hogy segíts nekem.

A lány megvonta a vállát:

– Miért tenném? Te segítettél nekem a jachton? Nem! Még csak meg sem próbáltad meggyőzni azt a (bíííp) Grist, hogy a fedélzeten maradjon! Elszaladtatok vele együtt!

Aha, szóval ez zavarja a lányt! Nincs értelme még jobban felkavarni: meg kell próbálnia még egy rohamot, elszántan és őszintén. Sőt, szókimondóan: – Teenie! Sikerre kell vinnem itt a propagandát. Máskülönben sohasem fogadnak vissza a Földön. Hallottál már valaha Wisterről?

– A Süvölvény Kölyök? Igen, olvastam róla valamit. És az a (bíííp) (bíííp) Gris is acsargott róla valamit egyszer.

– Nos, Teenie, a Süvölvény Kölyök valójában Jettero Heller voltári királyi tiszt volt. Én pedig bajban vagyok. Nem fejeztem be a vele kapcsolatosan rám bízott feladatot.

– Az a te (bíííped), kedvesem, nem az enyém!

Madison kezdte elkeseredettnek érezni magát. Az a gyászjelentés kezdett lecsúszni az utolsó oldalra, az apróhirdetések alá.

– Teenie, el kell intéznem pár dolgot, hogy Hisst kerüljön a trónra.

– Mi közöm nekem ehhez! A (bííípem) sem törődik azzal, hogy mi történik a Palotanegyedben. Soha hozzá sem szól a Lordokhoz, és azok sem hajlandók szóba elegyedni vele, úgyhogy teljesen mindegy, hogy minek nevezi önmagát. Ő csak egy patkány a Bádogvárosból: továbbra is a Nagy Tanácson keresztül kell majd kormányoznia. Teljesen bedrogozta őket, mégis csak ennyit érhet el. A háta mögött titokban röhögnek rajta. Még ha felkerül is a trónra, ez semeddig sem fog majd tartani. Tudom, hogy miről beszélek, mert elvégeztem a kadétiskolát és ismerek minden kadétot, ők pedig mindent tudnak. Úgyhogy csak annyit kell csinálnom, hogy jó kapcsolatban maradok az örömfiúkkal, jó sok marihuánát termelek, elücsörgök itt a királynői palotámban és jól érzem magam. Mindent lerendeztem.

Madison gyászjelentése fölül még a cím is eltűnt! Elöntötte az elkeseredés. Térdre esett:

– Kérlek, Teenie, ó, kérlek, segíts nekem!

A lány kinevette. Megint másként csettintett, mire két 12 év körüli fiatal fiú szaladt elő egy teremből, megálltak előtte és meghajoltak.

– Elnézésedet kell kérnem, Madison – magyarázta Teenie –, de rövidesen órám kezdődik.

Mindenféle ellenérv futott át Madison fején. Nagy sietve azt vizsgálgatta, hogy a lány milyennek értékeli a saját helyzetét, hogy találjon rajta valami gyenge pontot. Mivel már dolgozott Rockecenternek, tudta, hogy az őrülteket nem olyan könnyű kirúgni. Ám csak annyira jutott, hogy a lánynak volt befolyása, és őneki mindenképpen szüksége van erre.

Ekkor hirtelen észrevette, hogy mit csinál a lány. Több okból is elszörnyedt. Úristen! Le fogja járatni magát és nem lesz képes segíteni neki még akkor sem, ha hajlandó volna! Ez a lány teljesen megőrült!

A lány intett az előtte álló két fiúnak, akik sokat sejtető vigyorral elkezdték levenni a ruhájukat.

– Ne, ne! – kiáltott Madison. – Ne itt! Ez egy nyilvános szalon!

Teenie mosolygott:

– Tudom! És a hallgatóság is itt lesz rövidesen! Viszlát Madison! Ha valaha is visszajutsz a Földre, üdvözlöm a Broadway-t.

Madison csak ott térdelt és szenvedett. Nem vette figyelembe, hogy elküldte a lány. Valahogy valamiképpen rá fogja venni a lányt, hogy meghallgassa a könyörgését, de jelen pillanatban úgy tűnt, a lány a legjobb úton van, hogy tönkretegye a közmegítélését. Még csak be sem zárták a hatalmas ajtókat! Az első fiú lefelé nézett és vigyorgott. Teenie kinyújtotta a kezét. Madison döbbenten bámulta és szörnyülködött:

– Teenie, mit csinálsz?! Ne tedd homokossá ezt a fiút! Vedd ki azt a szádból!

Teenie hátradőlt és megvetően nézett Madisonra:

– Nem teszem őket homokossá, te idióta! Amikor elkészülök, osztályon felüli örömfiú lesz belőlük! Most még korán van, ezért még csak játszadozunk, amíg várunk a közönségre. Azt kéne látnod, hogy akkor mi fog történni!

Látta, hogy lakájruhás emberek lesik a parancsait a termekben. Ez a lány tényleg tönkre fogja tenni magát, mielőtt bármi hasznát is lehetne venni! Angolul hadarta:

– Teenie, ne hozd a nyilvánosság elé a szexet! Amit az előbb tettél, az társadalmilag nem elfogadható! Még a segítség köntösében sem! Mit fognak gondolni a szolgálók?!

A lány bosszúsan nézett rá. Ezt felelte angolul:

– Hogy mit fognak gondolni? Hát ide figyelj! Annyira örülnek, hogy van itt valaki, aki él, hogy bármit eltűrnek! Ebben a palotában nem kapnak fizetést, ha nem szolgálnak valamilyen királyi felséget. És csak hallanod kellene azokat a történeteket, amiket Hóra királynőről mesélnek. A nagyapáik korában annak a nőnek minden este új szeretője volt. Én még csak rövid ideje vagyok itt, de máris azt mondják, hogy visszatértek a régi szép idők. Hát ezt gondolják valójában! – A lány most már mérges volt és kiabálva folytatta, de még mindig angolul:

– Csak rajta, emelj szót ellenem, és meg fogod látni, hogy mit gondolnak rólam ezek a szolgálók! Kitapossák a beledet!

Madison egyszeriben összerezzent. Egy kéz pihent meg a jobb vállán. Ijedten pillantott oldalra. Ezüstlibériás férfi állt ott és fenyegetően nézett rá.

A bal vállán is megpihent egy kéz. Ott egy másik ezüstruhás ember állt. Ráadásául mindkét brutális fickónál furcsa, éles bárd volt.

– Felség – szólt az első Teeniehez –, ez az ember felbosszantotta önt a saját palotájában. Kívánja-e most lefolytatni a tárgyalását és kivégzését, vagy netán jobban szeretne várni a ma esti ceremóniák utánig?

Teenie elgondolkozott. Aztán odanyúlt a földi táskájáért és megnézte a Miki Egeres óráját:

– Szikrázó üstökösök! Máris elkéstem! – mondta voltári nyelven. A férfiakra pillantott: – Most nem tudok vele foglalkozni. Testőrök, lökjék őt arra a székre és kötözzék meg! – Felkapta a táskáját és a többi szolgáló irányába kiáltott:

– Gyorsan készítsék elő a termet! – majd felrohant egy aranylépcsőn.

A testőrök hátrataszigálták Madisont a terem végébe és lenyomták egy fémszékre. Néhány bilincset kattintottak rá, amikkel szilárdan rögzítették. Az egyikük még egyszer megrángatta a láncait, amitől szükségtelenül feszessé váltak.

– Te hülye, biztosan elment az eszed, ha belekötsz a királynőmbe! Ő a legcsodálatosabb személy, aki évszázadok óta előfordult itt, te pedig épp most szereztél magadnak egy csomó ellenséget! Úgyhogy egy nyikkanás nélkül ülj itt! Egy szót se halljak! Pöröly – szólt a másik őrnek –, jobb lesz, ha itt maradsz, nehogy valamelyik alkalmazott ideosonjon, és elvágja ennek a (bííípnek) a torkát! – visszafordult Madisonhoz: – Megbántottad Teenie királynőt! – ezzel egyenesen beleköpött Madison képébe.

Madison összehúzta magát. Nem hitte volna, hogy még mélyebbre kerülhet. És miközben a nyál lefolyt az arcán, ő átfogalmazta a gyászjelentését. Hozzáadott még egy sort:

A tetemet elszállították a helyi szemétdombra.

6. fejezet

A terem zengett a sürgő-forgó személyzet hangjaitól, akik egymást lökdösve rendezték be a helységet. Kötéllel bekerítettek két nagy területet (az egyiket piros kötéllel, a másikat kékkel), előttük pedig egy nagy területet hagytak üresen. A teremből egy jókora részt hirtelen alulról megvilágítottak, amitől minden csillogott-villogott. Az egész mennyezet kékes fényben úszott, ahogyan a nyári ég szokott.

Két libériás inas szaladt elő és egy kereken guruló, nagy, függőleges táblát tolt be. Két másik hangos dübörgés közepette egy masszív aranytrónt tolt elő, amelyet teljesen beborítottak a sziporkázó ékkövek. A trónszék négy yardnyira volt a padlótól és skarlátvörös lépcsők vezettek hozzá. Ezt a nyílt területen, a kötelekkel szemben helyezték el.

Dübörgés hallatszott. A trónus jobb oldala fölött, a padlótól három yard magasságban egy nagy falelem csúszott kifelé a falból, így erkélyszerű kiszögellés alakult ki, ami valójában színpad volt. Nyolc zenész már a helyén állt furcsa hangszerekkel és éppen ezeket hangolgatták. Csillogó sárgás ruha volt rajtuk, amelyen más színek tükröződtek vissza, ahányszor csak megmozdultak. Egy tucat ezüstlibériás férfi vonult be szaporán, hosszú nyelű bárdokkal, majd elhelyezkedtek a kötéllel bekerített területek végeinél és a trón két oldalán.

Az iparkodó személyzet olyan gyorsan tűnt el, ahogyan megjelentek. Végül csak az elcsendesült zenészek és őrök maradtak ott. A nyüzsgés után szinte vágni lehetett a csendet.

Ezután morajlás és léptek zaja hangzott fel a főbejárat lépcsői felől.

Madison megpróbált belenyúlni a zsebébe, reménykedve, hogy van nála zsebkendő, amivel letörölheti az arcát, amelyet benedvesített a köpés, mert az túlságosan is hasonlított a könnyekhez.

– Ülj nyugodtan! – vicsorgott Pöröly és a bárdját odatartva leállította a mocorgást. Madison megmerevedett. Apró szikrasorok szaladgáltak fel-alá a pengén és ózonszagot árasztottak. Hátrahőkölt: nem egyszerű díszbárd volt, ahogy gondolta, hanem elektromos fegyver. Csak a jó ég tudja, hogy mit csinálhat. Átütnek ezek a szikrák? Remélte, hogy nem ér hozzá a láncaihoz, mert attól halálos áramütést szenvedhetne. Hagyta, hogy a köpet lassan lecsöpögjön. Lehetséges, hogy mostanra már tényleg könnyekké vált, mivel határozottan sírhatnékja volt. Az egész propagandista karrierje során soha nem érezte magát ennyire elcsüggedve. Kivéve talán azt az alkalmat, amikor véletlenül tönkretette Patagóniát; illetve talán azon a délutánon, amikor hidegvérűen elbocsátotta egy nemzetközi légitársaság elnöke, akiknek a PR-ozására Rockecenter kérte meg őt; vagy talán azon a szörnyű napon, amit Bury okozott neki, mivel egy ügyfél váratlanul bejelentette, hogy megőrült. Kiszámíthatatlan bukások üldözték az életében. Határozottan remélte, hogy Hellerrel kapcsolatban nem jár ismét sikertelenül: ez volt az egyetlen reménye. De hát maradhatott-e bármilyen más reménye, miközben ebben az irdatlanul nagy teremben ücsörgött és egy New York-i fiatalkorú bűnöző szeszélyeire várt. Tényleg bíróság elé állíttatja és halálra ítéli ez a kis beteges hazudozó és gyermekkorú fegyenc-színész? Úgy vélte, megtenné. Talán ha megfenyegeti azzal, hogy leleplezi és elmondja a voltáriaknak, hogy a „mozikirálynő” csupán egy kifejezés, nem királyi cím… Jaj, mégsem! Rögtön megölnék, ha akár csak ennyire is kritikusnak tűnne. A lánynak még erre is gondja volt. Semmi nem jutott az eszébe, amivel hatással lehetne a lányra. Valódi könnyek kezdtek keveredni a nyállal. Észrevette, hogy a fiúk kisebb csoportokban jönnek befelé a hatalmas bejárati ajtón. Két hajlongó udvarmester üdvözölte őket ezüstbe öltözve, majd udvarias segédek irányították őket a kötéllel elkerített területek felé. A fiúk gyönyörűen voltak felöltözve: egyik cifrább, mint a másik. Általában véve jóképűek vagy csinosak voltak, néhányuk pedig púderezte és festette is magát. Mindegyiken öv volt csillogó fémcsattal, amelyen hatalmas betűkkel állt voltári nyelven: KADÉT. Úgy tűnt, hogy a koruk nyolc és tizenöt év körül lehetett, de e hosszú életű emberek között az ember nem tudhatta biztosan, Ekkorra már megérkeztek legalább kétszázan, és a későn jövők még csak ekkor botorkáltak befelé.

Végül jelzést adott a névsort a kezében tartó udvarmester, mire bezáródtak a hatalmas bejárati ajtók. Egy másik végignézte a bekerített területeket: a fiúk többsége a piros kötelek mögött volt, a jobban öltözöttek kisebb számban a kék kötél mögött tartózkodtak.

Egy segéd jelzett az egyik udvarmesternek, aki megnyomott egy gombot a libériáján.

Meggyulladt egy reflektor és az aranylépcsők tetejét világította meg. Négy előhírnök sorakozott föl a korlátok előtt. Felemeltek valami hangszert, ami bizonyára fanfar lehetett. A hang bezengte a termet.

És ekkor a reflektorfényben, a lépcső tetején megjelent Teenie.

Aranykorona volt a fején, a lófarka hátul kilógott alóla. Skarlátvörös katonai kabátot viselt, amelyen aranybékák díszlettek. A magas gallér körbefogta a nyakát. A hosszú kabát alól csak a fekete cipője sarka látszott ki. A kezében aranyszínű botot tartott, amelyen ékkövek csillogtak: egy jogart.

Mint a mennyei áldás, úgy függött a vállán egy fátyolszerű, sziporkázó aranypalást. A két fiú, akiket Madison már korábban is látott, ezúttal aranyszínű öltönyben volt.

Teenie előre lépett egyet, hogy levonuljon a lépcsőn.

A zenészek összecsapott cintányér hangjával válaszoltak. Utána elkezdtek játszani egy mennyeien méltóságteljes, felséges dallamot. A két aranyruhás fiú a lassú zene ütemére vitte utána az aranyszínű uszályát, Teenie pedig levonult az íves aranylépcsőkön.

A tömeg extázisba esve bámulta.

A reflektor fényében parádézott át a termen. Rendkívül méltóságteljesen ment föl a skarlátvörös lépcsőn a trónhoz. Királyi méltósággal foglalt helyet, majd a két fiú művészi ívben elhelyezte az uszályát a lépcsősoron. Összefont karral álltak meg a lábánál, mint két kis aranyszobor. A zene elhalt.

Az udvarmester odavonult a trónhoz és a földig hajolt. Térdelve szólalt meg, nem a lányra, hanem a padló felé nézve:

– Felség, tisztelettel jelentem be, hogy az udvar előállt! Felkértek, hogy tájékoztassam önt arról, hogy több szűz is megjelent körünkben. Az udvartartás az ön kívánságaira vár. Esdekelve kérjük: részesítsen bennünket abban a kegyben, hogy hangjának felséges szépségével kényezteti fülünket! Feszült figyelemmel várunk. Sokáig éljen őfelsége! Megengedi, hogy visszavonuljak?

Teenie megkoccantotta a jogart, az udvaronc pedig elhátrált. Lenézett az alatta elhelyezkedő tömeg magasba tekintő arcaira. A reflektorfény összeszűkült és csak egy sziporkázó kört világított meg rajta.

Elmosolyodott.

A teremben mindenfelé örömteli sóhaj szállt fel, akár egy barátságos szellő.

Teenie megszólalt; a hangja nagyon határozott és barátságos volt. Bizonyára volt egy mikrofon a trón karfájában. A voltári akcentusa megváltozott: olyan dallamosan beszélt, ami az udvari beszédet jellemezte.

– Üdvözöllek, drága, hűséges alattvalóim és kedves barátaim! Szeretetemet hintem rátok, és elfogadom csókjaitokat, melyekkel lábamat illetitek. Ezer mennyország záporozzon áldást a szomjúhozó ajkaitokra… – egy pillanatra megállt és huncutul elmosolyodott – és persze a csípőtökre is. – Üdvrivalgás tört ki! Teenie még szélesebben elmosolyodott:

– Mélységes köszönetem!

Kiáltozva ünnepelték!

Ekkor a fiúk csókokat dobáltak felé.

Teenie sugárzott az örömtől:

– Én is szeretlek titeket! – mondta.

Még hangosabb örömujjongás zengett a teremben. Az inasoknak figyelmeztetésként meg kellett rántania a köteleket, hogy ne rontsanak ki az üres területen álló trónhoz.

Teenie kacagott. Felemelte a jogart, hogy csendet kérjen. A két aranyruhás fiú meglátott valamilyen jelzést és felsiettek hozzá a lépcsőn. Teenie mindkettőt megpuszilta, utána leoldották róla a díszláncot, amely az aranyuszályát tartotta, majd – mintha örvénylő táncot járnának – letekerték róla.

Teenie felállt:

– Most már elég, kedveseim, ebből a ceremóniából! Sajnos most rá kell térnem az élet száraz technikai részleteire. Készen álltok az előadásomra?

A termet kiáltások zengték be:

– Ó, igen, felség! Kérjük! Kérjük! – Semelyik iskolai professzort nem kérlelték még így, hogy kezdjen bele.

Madison azon töprengett, hogy mi az égről fog a lány beszélni. Mint minden jó propagandista, ő is szakértő volt a prezentációk és a színpadi viselkedés témájában, és mindez idáig meglepte ez az áhítat, meg hogy a kadétiskola ilyen jól megtanította a lányt, és hogy feltehetően milyen sokat dolgozik a palota szakértő személyzetének irányítása alatt, felhasználva mindazt a szakértelmet, amellyel bizonyára rendelkeznek. Technikai előadás ezt követően? Most, hogy magára maradt, Teenie bizonyára el fogja szúrni. A buta kislány: atyavilág, milyen nagy szüksége van a segítségre! Emellett milyen nagyon szüksége van neki a lány segítségére, hogy befejezze a munkáját Hellerrel kapcsolatosan!

7. fejezet

Teenie odavonult a kerekes, függőleges táblához, nyaktól bokáig a skarlátvörös katonai kabátba burkolózva, fején a csillogó koronával. Madison nem látta, hogy mi van rajta. Annak viszont nagyon örült, hogy a lánynak volt elég esze, és nem jelent meg meztelenül a fiúk előtt: túlságosan fiatalok voltak ahhoz, hogy a nők meztelenkedésének tegyék ki őket. Még akkor is, ha ez olyan éretlen test, mint Teenie-é!

A terem elcsendesedett. Fölemelte a jogarát és mutatópálcaként használta. Bizonyára mikrofon volt benne, mert a hangja hangosan és határozottan hallatszott olyan hangszórókból, melyeknek helyét nem lehetett behatárolni.

– E helyen, én drága tanulóim – kezdte Teenie –, egy grafikus illusztrációt látunk a meztelen férfitestről.

A jogart lengetve mutogatott. Ez egy elölnézet, ez jobb oldali nézet, ez a bal oldali nézet, és ez a hátulnézet. Nos, be kell vallanom, hogy a művész a (bííípet) túl nagyra festette az én ízlésemhez képest. – Feléjük fordult és nagyon szélesen elmosolyodott. Felszabadultan nevettek a viccén. – De ha valahogy sikerül elmennünk emellett – még nagyobb nevetés –, akkor látni fogjátok, hogy bizonyos helyekre én magam bejelöltem egy X-et. Most figyeljetek és ne legyen több kuncogás, mivel ez komoly dolog, és eddig azért nem bonyolódtam bele a programnak ebbe a részébe, hogy az információk könnyedén belecsusszanhassanak a fejetekbe és jól megragadjanak ott. Ezen a négy rajzon 172 ilyen x látható. Látja őket mindenki?

Kórusban válaszoltak:

– Igen!

– Ezeket „erogén zónáknak” nevezik. Ha ezeket megérintik vagy ingerlik, akkor szexuális ingereket hozhatnak létre, meghosszabbíthatják ezt, vagy lecsillapíthatják. – A jogarával mutogatva végigsorolta őket, mivel mindegyiknek volt neve is: némelyik angol, némelyik kínai. Végül odafordult a közönséghez, mikor már kifogyott a szuszból és mosolygott:

– Tudom, hogy ez szörnyen soknak tűnik, mindezek ellenére mindegyiket ismernetek kell és tudnotok kell, hogy hogyan használjátok. Ezeket a táblákat újra látni fogjátok a következő esti órákon. A palota művésze, aki igazán remek pasi, annak ellenére, hogy túlzó elképzelése van a (bííípről)… – szünetet tartott, hogy elüljön a nevetés –, felajánlotta, hogy másolatokat készít a számotokra, ám ezek az információk titkosak! Így tehát ezek a táblák az alagsorban lesznek elhelyezve, a hátsó kapu rácsa mellett, ti pedig kedvetek szerint járhattok be és ki, hogy tanulmányozhassátok ezeket. Ezt tényleg tegyétek is meg, mert külön-külön mindegyikből le fogtok vizsgázni! Érthető?

A két csoport erősen bólogatott, nagy volt az érdeklődés.

– Most pedig – mondta Teenie – a ma esti első demonstrációhoz szükségem van egy szűz önkéntesre.

Azonnal ötven kéz esdekelt felé.

Teenie a jogarral mutatott közéjük:

– Te gyere!

Egy 15 éves körüli kinézetű fiú lelkesen bújt át a piros kötelek alatt. Nagyon csinos volt, és világos színű a bőre.

Az alkalmazottak begurítottak egy embermagasságú pódiumot lépcsővel. A két aranyöltönyös fiatal fiú vezette föl rá az önkéntest. Szakértő kezekkel leöltöztették és egy pillanattal később már ott állt meztelenül. Hátrébb húzódtak. Teenie szintén felment a pódiumra.

– Most tehát nézzük! – A jogarával a táblára mutatott. Utána egy ujjal megérintett egy pontot a fiú gerince közelében.

AZONNALI REAKCIÓ!

A közönség felszisszent.

Teenie a táblára mutatott a jogarával. Ezután megérintett egy pontot a jobb oldali comb külső oldalának alsó részén.

A REAKCIÓ AZONNAL LELANKADT!

A közönség felhördült.

Teenie ismét a táblára mutatott, majd egy ujjal megérintette a fiú alsó ajkának közepét. A REAKCIÓ ISMÉT BEKÖVETKEZETT! Rámutatott az ábrákra, majd megérintette a fiú nyakának oldalát.

A REAKCIÓ MÉG NAGYOBB LETT ÉS ÍGY IS MARADT!

Újra rámutatott a táblára. Egy ujjával könnyedén megérintett egy pontot a fiú fanszőrzetének közepén, alul. A fiú az égre emelte a szemeit, az álla előre ugrott és extázisban nyögött fel.

EZ (ELBÍÍÍPELT)!

A közönség sorai közül is sóhajtások törtek fel, mintha a nyögést visszhangoznák.

Ezután elképedt kiáltások hangzottak fel, majd vad tapsvihar tört ki.

De Teenie még nem végzett. Megérintett egy pontot a fiú torkának aljánál. Ettől felegyenesedett.

ÚJABB REAKCIÓ!

Megdöbbent szisszenések futottak végig a termen.

Teenie odahajolt és megérintette a fiú fülét a nyelvével.

ÚJABB (ELBÍÍÍÍPELÉS).

A tömeg őrjöngött.

A szigorú kinézetű testőröknek már nagyon erősen kellett tartaniuk a kötelet, hogy a tömeg ne törjön ki az üresen hagyott területre.

– Ezt egész éjszaka fenn tudnánk tartani – szólt Teenie – és bár szívesen meg is tenném, a programnak tovább kell folynia. – Az önkénteshez szólt:

– Te nagyon jó fiú voltál. És nagyon csinos is vagy! – ezzel megpaskolta a (bííípjét). Ez újabb erekciót eredményezett. – Így hát köszönjük, hogy feljöttél ide.

Habár elküldte, a fiú mégis térdre hullott és megragadta a lány katonai kabátjának szegélyét. Szenvedélyesen csókolgatta:

– Ó, Teenie! Teenie királynő! Köszönöm az isteneknek, hogy közöttünk van! Örökre a szolgája leszek!

A lány megpaskolta a fiú fejét és mosolygott:

– Éppen ezért, kedves barátom, az én két inasom átkísér téged abba a terembe, és pár perc múlva már nem fogsz többé a szüzességed miatt szenvedni.

A kötelek mögött sokan mások is letérdeltek, amikor a fiú ezt tette. Egyszerre kétszázötven szájból hangzott fel a „Sokáig éljen őfelsége!” kiáltás, ami már nem is éljenzésnek, hanem imának tűnt.

Attól, amit a lány épp most mutatott be, Madison a megvetés és az áhítat között ámuldozott, látva, hogy mekkora hatalma van a tévútra vezetett ifjúság fölött. Magában imádkozott:

– Ó, uram! Bárcsak jó mederbe terelhetném a BEFOLYÁSÁT, hogy elbánhassak Hellerrel!

8. fejezet

Teenie rá sem pillantott Madisonra. Nyilvánvalóan teljesen megfeledkezett róla.

A dobogót és a táblákat ekkor kitolták.

Teenie így szólt:

– Köszönöm a türelmeteket, kedves udvartartásom! Miután nagyon kimerített ez a száraz technikai szónoklat, engedélyezek nektek egy percnyi lazítást, mielőtt folytatnánk!

Madison pislogott. A lány a hagyományostól határozottan eltérő osztályt tanított. Mi több következhet még ez után a két (elbííípelés) után. Tudta, hogy a lányt kézbe lehetne venni és meg lehetne tanítani a jó előadásmódra. Máris elért egy csúcspontot a programjában a „Sokáig éljen őfelsége” pillanatában. Ennél több nem lehetséges. Ezután eltöprengett azon, hogy amiatt kéne aggódnia, hogy tárgyalás és valószínűleg kivégzés vár rá. Ki kell gondolnia valamit!

Teenie tapsolt egyet, erre a szolgálók bementek a kötelek mögött álló fiúk közé. Ezüstdobozok voltak náluk, amiből minden négyfős csoportnak kiosztottak egy füves cigit és meggyújtották őket.

A marihuána füstje édeskésen és kéken szállongott a teremben. A fiúkat már nyilvánvalóan kioktatták, hogyan kell használni, mivel letüdőzték a füstöt és benn tartották, miközben a cigaretták körbe jártak. Látni lehetett, ahogy öröm tölti el az arcukat.

Teenie odament a zenészekhez. A karmester lejött és a lány előtt térdelt, miközben ő halkan beszélgetett vele. Ez után a férfi megcsókolta a katonai kabát szegélyét és visszasietett a zenekari pódiumra.

Hosszan elnyújtott akkord zengett fel. A termet kitöltötte a hang. Madison nem hitt a füleinek.

ROCK AND ROLL!

Te jó ég! Hogy a fenébe tanulták meg ezek a zenészek ezt a zenét?! A Beatles egyik régi száma volt. Még a gitárok hangja és az elektromos torzítás is kihallatszott, bár kissé furcsa volt. A vad, velőtrázó ritmus felúszott egészen a festett angyalokig. Ezután azt látta, hogy a fiúk ugrándozni kezdtek a zene ütemére a marihuána füstgomolyag alatt. Eszébe jutott, hogy Teenie-nek volt egy remek zenegyűjteménye a táskájában, és a felvételek mellett volt egy lejátszója is. Valaki bizonyára megoldotta az áramellátását, a zenészek pedig begyakorolták a hang utánzását. Szinte azt várta, hogy Harrison bármelyik pillanatban előlép és elkezd énekelni!

Ám ez még csak a bevezető volt. Teenie visszavonult a trónjára. Ott ült nyakig begombolkozva és a jogarával ütötte a ritmust. Egy szolgája térdelt le elé és átnyújtotta neki egy arany vízipipa csövét. A lány csak egyetlen slukkot szívott belőle, nyilván azért, hogy kissé jobb hangulata legyen, majd egy intéssel elküldte a szolgálót.

Az önkéntes visszajött a hatalmas terembe és sugárzott a boldogságtól. Suttogott valamit a társainak, akik felemelt kézzel ünnepelték, csókolgatták és körberajongták.

Visszatért a két fiú is, az ajtónál megigazították a ruhájukat, utána a hozzájuk legközelebb lévő cigarettából kértek egy slukkot, majd újra elfoglalták a helyüket Teenie közelében. Az egyikük a mutató- és hüvelykujjával kört formálva mutatta a lánynak, hogy „oké”. Ezt bizonyára a lány tanította nekik. A lány kacsintott és bólintott, a fiú pedig vigyorgott és újra megállt karba tett kézzel, mint egy szobor.

A zene véget ért. Egy férfi énekes jött elő sziporkázó katonai ingben. Mikrofont tartott a kezében. A zene rock and roll ritmusra kezdett rá. A közönség elkezdett mozogni a ritmusra. Az énekes nagy fintort vágott, majd elkezdte úgy mozgatni a csípőjét, mint Elvis Presley. Ez a látvány annyira meghökkentette Madisont, hogy egy pillanatig az volt az érzése, hogy valami évtizedekkel ezelőtti földi éjszakai klubban van, és egy darabig észre sem vette, hogy nem Elvis Presley számot játszottak. Az ütem olyan volt, de a dallam nem.

 

A katonák élete a legszebb élet,

Hát durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Táborban és harcmezőn vígan zenélek.

Most durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Asszonynép, ha szembe jön, nem is érdekel,

Ne durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Én másnak tartogatom, mi a nőknek kell!

Mért durr bele, durr bele, bumm, bumm?

Nem szeretek senki mást, csak a fiúkat,

Ó, durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Ölelj engem melegen, hogyha fiú vagy!

Még durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Ellenséges katonát, hogyha meglátok,

Jól durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Magam mögé engedem: le a nadrágot!

Oszt’ durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Az én hálótársaim jók és kedvesek,

Csak durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Körbevesz száz nagy (bííípű) rámenős gyerek.

Itt durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Mindegyikük élvezi és kemény, mint a kő,

Úgy durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Az én hátsóm kell nekik: jobb ez, mint a nő.

No, durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Úgyhogy gyertek, (bííípjetek) (bííípbe) engemet,

Most durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Aztán meg majd én (bíííplek) (bííípbe) titeket.

Mind durr bele, durr bele, bumm, bumm!

Milyen csodás nagy (bibíííp) a mi csapatunk!

Még durr bele, durr bele, bumm, bumm!

MOST JÓ!

 

Ám ezzel még nem volt vége. Teenie mindvégig a zene ütemére lengette a jogarát, eközben az imbolygó fiúkat nézte. Hirtelen jelt adott. A zene hangereje megnőtt, csak úgy zengett belé a terem.

Teenie felállt. Egy kék reflektor gyulladt meg.

Odanyúlt a katonai kabátjának gallérjához.

Megrántotta.

Az leesett.

A korona még rajta volt. Egy olyan apró vörös zakó volt rajta, ami alig fedte a vállait és melleit így nyaktól derékig kilátszott a teste. Apró, skarlátvörös lágyékkötő volt rajta, semmivel sem nagyobb, mint egy bikinibugyi. Az elején aranylemez díszelgett. Ami csizmának tűnt, az egyszerűen a szandálja talpa volt piros zsinórral a bokájához kötve, így a lábfejének teteje fedetlen maradt.

A LÁNYRA TETŐTŐL TALPIG FALLIKUS SZIMBÓLUMOK VOLTAK FESTVE.

Még a zenén keresztül is hallatszott, ahogy a tömeg extázisban kiáltott fel.

Az énekes újrakezdte a dalt.

A két aranyruhás térdelő szolgáló között Teenie elkezdett egy helyben táncolni. A végtagjait nem mozgatta, csak az izmai mozogtak.

A zene ütemére jobbra-balra egyensúlyozott, az izmai megfeszültek és ugrándoztak – mindezt vadul, de tökéletes kontrollal. A reflektor fénye a ritmust követve váltogatta a színét.

A lány egyet lépett lefelé, miközben az izmai tovább táncoltak. Lépésről lépésre ereszkedett lefelé, provokáló, izgató módon. Amikor az izmai megrándultak, a fallikus szimbólumok is vonaglottak és rángatóztak. Hű, ezt a lányt aztán jól megtanította a hongkongi kurva! Amikor pontosan a zene ütemére kinyújtotta a kezeit és a lábait is, akkor az izmai megrezdültek és megfeszültek.

Ezután átvonult az üresen hagyott területen, ügyelve arra, hogy a lábai lerakásakor a sarka érjen földet utoljára. A zene és a dal tovább dübörgött.

Végigment a kötelek mentén, az izmai vonaglottak, a csípője pedig elkezdett körözni.

A fiúk olyan szemekkel meredtek rá, amelyek tele voltak elismeréssel, áhítattal és gyönyörrel. A szájuk tátva maradt és alig jutottak lélegzethez.

Ez után Teenie elfordult tőlük, hogy hátulról is láthassák. Ritmusra lépkedett, miközben a feneke ritmusra táncolt.

A dalt kétszer játszották végig és már megint a végéhez közeledett. A lány a feje fölött pörgette a jogarát. Hirtelen elkapta, a lábai között előredugta, majd felemelte a karjait.

CINTÁNYÉROK CSATTANTAK, FÉNYÁRADAT TÖRT KI, A FIÚK MEG EXTÁZISBA ESVE VISÍTOTTAK ÉS ÜNNEPELTÉK!

A két kisfiú odaszaladt hozzá és aranypalástot adtak rá, amely a nyakától a sarkáig eltakarta öt. A lány megfordult és a sziporkázó fodrok közül csókokat dobott a közönség felé.

„Te jó isten! – gondolta Madison. – Ezzel egyértelműen elérte az előadás csúcspontját. Halálos!” Nem tudta róla, hogy ért az izomtáncoltatáshoz, habár a lány gyakran beszélt neki a hongkongi kurvánál végzett képzéséről.

Egyértelműen az ujjai köré csavarta ezeket a fiúkat! A lány irányába mutatott érzéseiket kifejezte az imádattal teli tekintetük. Bárcsak rá tudná venni, hogy hallgasson a józan észre! Ez egy mindent elsöprő befolyás volt, amit ki kell használni! Ám a lány most már biztos, hogy befejezi és bármikor odamehet hozzá, hogy ezt mondja: „Le a fejével!” és akkor sohase tudná megalkotni Hellernek azt a hírnevet, ami megilleti!

Könny gördült végig Madison arcán, amikor arra gondolt, hogy igazából milyen durva is az élet. Már majdnem kikaparta a gesztenyét, most mégis itt ül éhezve!

De ekkor elképedve egyenesedett fel. A program még nem ért véget! De hiszen nem lehet folytatása! Ez után a tetőpont után semmiképp sem!

9. fejezet

Teenie kezének egyetlen intésére egy csomó alkalmazott szaladt elő. Zsúrkocsikat toltak be, amelyeken púpos hegyekben állt a pusszancs, valamint hűtődobozokban kristályvíz volt – mindkettő hasisolajjal ízesítve. Áttolták őket a kötelek alatt, a fiúk pedig mohón estek neki, hogy orvosolják a görcsös arcizmaikat és kiszáradt torkukat, amit (ahogy ezt Madison is tudta) az elszívott marihuána okozott nekik.

Egy újabb hatalmas táblát hoztak be, és amikor elült a tumultus és már mindegyik fiú elégedetten kortyolgatott és rágcsált, akkor Teenie felállt az új tábla elé és felemelte a jogarát, hogy csendet kérjen.

– Örülök, hogy tetszett a tánc! – szólalt meg. – Ám ez teljes mértékben oktatás volt. Mindig bővítenünk kell a tudásunkat. Azért táncoltam, hogy bemutassam az izmok irányítását. Hiszen az izmok irányítása MINDEN!

Elragadtatottan figyeltek rá.

– Most kérek közületek egy újabb szűz önkéntest!

Sokan akartak előretolakodni, ő azonban egy 16 év körüli magas, barna fiúra mutatott. A testőrök átengedték a kék kötélen. A fiú előrébb sétált: nagyon jóképű volt, a járása előkelő és könnyed. A ruhája a szivárvány minden színében szikrázott.

Hirtelen egy inas jelent meg Teenie háta mögött, valamit suttogott neki, majd hátrébb húzódott.

– Aha! – kiáltott Teenie, miközben közeledett hozzá a fiú. – Egy újabb főnemes van közöttünk: Snor fia; örököse atyjának, a Belosztály Lordjának. Lépj közelebb MiLord, ha azért jöttél, hogy hűségesküt tégy a királynődnek!

A fiú odaszaladt és letérdelt a lány lábai elé. Kinyúlt, megragadta a lány arany palástjának szegélyét és mohón az ajkaihoz nyomta:

– Ezennel tanúsítom, hogy hű szolgád vagyok, ó Teenie királynő, és csak arra várok, hogy bármely kívánságodat teljesítsem!

Madison feszülten figyelt: Lord Snor vezeti a tévéadást, és ez a fiú az egyik a két személy közül, aki bejuthat hozzá. „Úristen, micsoda lehetőség!” – mormolta magában. Azonban Teenie és a befolyása fényévnyi távolságra volt tőle. Ki kell találnia valamit, hogy rávegye a lányt az együttműködésre, és arra, hogy elvesse azt az ötletet, hogy kivégzi őt. Még csak azt sem tudja, hogy micsoda érték a Lordfióka, aki a lábai előtt térdel!

Teenie gyengéden megérintette a fiút a jogarával:

– A hűségesküdet ezennel elfogadom! Kelj fel, szolgám, és öleld meg királynődet!

A fiú felállt és finoman megölelték egymást, miközben irigykedő morgolódás futott át a termen. A fiú hátrébb lépett és olyan elbizakodottan nézett vissza a tömegre, amiből sugárzott, hogy előre sejtette, mi fog történni.

A közönség újra felmorajlott, mert a szolgálók betolták azt a pódiumot, amin az első önkéntes állt korábban. Ezúttal párnás asztal volt rajta.

Teenie újra jelzett és Tutu átbújt a kötelek alatt, majd a tömegből odaszaladt a lányhoz. Néhányan vidáman utána kiáltottak: „De jó neked, Tutu”.

A zenekar ismét játszani kezdett, ezúttal halkabban, de most is kemény és szexi rock zenét.

A két aranyruhás kadét felkísérte Tutut és Snor fiát a lépcsőkön át a pódiumra, a zene ritmusára lépkedve. Felértek a tetejére és megfordultak.

A zene kemény rock ritmust pulzált és ezzel együtt pulzált egy színes fényjáték, ami oda-vissza pásztázott a tömeg fölött.

Teenie hátraigazította a koronáját a lófarkára és odasétált az új táblához. A jogarral rámutatott a képre. A pásztázó színes fények között fehér fénysugár állapodott meg rajta.

– A művész egy gyönyörű képet festett ide. Tudom, hogy ezzel mind egyetértetek! Figyelem! – A jogarával odabökött. – Ez itt a záróizom! Ahogy ezen az ábrán is láthatjátok, pontosan a végbélnyílásnál helyezkedik el. Ez egy gyűrűforma izom, amely általában zárva tartja ezt a testnyílást. Ez ellazulásra és összehúzódásra képes. Megfordult és határozottan rájuk nézett. A zene felerősödött, és a fények villogtak.

– Na már most, ha ezt az izmot nem tudnánk irányítani, az katasztrófa volna, igaz?!

– Igaz! – válaszoltak kórusban.

– EZ AZ ÉLET ÉS HALÁL IZMA! – kiáltotta Teenie.

Ámulva meredtek rá.

– Amikor az emberek meghalnak – kiáltotta –, ez ellazul! – A felhördülés hangosabb volt, mint a dübörgő zene.

– Következésképp – kiáltotta Teenie – az aktív záróizom az élet jele! – Kihúzta magát és így kiáltott:

– A tiétek működik?!

Az örömfiúk és örömfiú tanulók tömege egyhangú IGEN-nel válaszolt.

Teenie így kiáltott:

– Akkor ti ÉLTEK!

Kacagás futott végig a termen, a zene hangjait is túlszárnyalva.

– Nos, ennyit a technológiáról! – mondta Teenie. – Módotokban áll, hogy ti irányítsátok a záróizmotokat. Erre azt mondjátok: „Nem, nem, ez nem lehetséges!” Nos, fiatalurak, tájékoztatnom kell titeket, hogy ez nem csak lehetséges, hanem még körbe-körbe járatni is lehet!

Kiáltások hangzottak fel: „Na ne!” és „Az lehetetlen”.

– De bizony! – mondta Teenie. – Megtanulhatjátok, hogyan irányítsátok, és az elkövetkezendő napokban az alagsori tanulószobákban biztosítani fogok számotokra egy szondát ehhez. Ez egyszerű dolog, semmivel sem bonyolultabb, mint az, hogy megtaláljátok a fületek kontrollpontjait és megtanuljátok mozgatni a fületeket. Aha: úgy látom, hogy nem hiszitek el! Ezért hát, tisztelt uraim előkészültünk egy bemutatóra.

Odasétált a pódium lépcsőjéhez és a zene ütemére felvonult rajta. A reflektorfény követte őt, így most rávetült a két fiúra is, akik szintén ott álltak.

A lány rátette a kezét Tutu vállára:

– Ez a kiváló szakember már kapott képzést és rendkívül tapasztalt. – Tutu imádattal nézett rá, festett arcán ragyogtak a szemei. Nyilvánvaló volt, hogy szinte már túl sok volt neki az a privilégium, hogy a lány hozzáért.

Teenie intett, mire a két inas elkezdte leöltöztetni Tutut és Snor fiát.

Madison egyszeriben megértette a Blixon átélt tapasztalatai alapján, hogy mi fog történni:

– Ne! – sikította. – Ne, Teenie! Ne!

Az őr azonnal előtte termett. A villamos bárd hatalmasnak látszott Madison arca előtt.

– Csendet! – vicsorogta az őr.

Madison imára emelte a tekintetét. Teenie hangja így is eljutott hozzá:

– Hajolj le, drága Tutu! – mondta a lány. – Most pedig, inasok, itt mögötte állva tartsátok meg az ifiurat és ne hagyjátok, hogy mozogjon! Egyetlen izma sem moccanhat!

A zenekar lágyan játszott. A kötél mögött álló fiúk meredten bámultak, miközben a színes fények közöttük pásztáztak. A bámulattól elképedve hördültek fel.

– Tutu! – szólalt meg Teenie hangja. – Kezdd el!

Madison nem látott el a bárd mellett.

Kissé arrébb húzódott a széken. Volt egy lyuk a bárdon. Ezen át csak Snor fiának arcát látta: vonaglott az élvezettől.

– Egyáltalán ne hagyjátok, hogy megmozduljon! – szólalt meg Teenie. A zenekarvezető jelzett és hangosabb lett a zene.

A kötelek mögött a fiúk az elképedéstől tátott szájjal álltak.

A zenekarvezető tovább növelte a hangerőt és az erős dübörgéstől rezegtek a függönyök.

Madison megpróbált átlátni a bárd lyukán. A közönség közül az egyik fiú örömtől elcsukló hangon kiáltotta:

– El sem tudom hinni!

A mellette álló fiú tágra meredt szemekkel válaszolt:

– Ezek az inasok olyan mozdulatlanul tartják, mint egy szobrot.

Tutu fekvő arcán sokat sejtető mosoly jelent meg.

A tömeg bámult és zihált.

A szintén bámuló Madison hátrahőkölt, amikor Snor fia felsikoltott az élvezettől.

A terem felhördült. Szinte tapintható volt az epekedés feszültsége a levegőben, a vágyé, amely éppoly erősen lüktetett, mint a zene ritmusa.

Teenie leszökkent a pódiumról és felszaladt a lépcsőn a trónjához. A reflektorfény követte, ő pedig magasra emelt karokkal állt. A zene még hangosabb és keményebb lett. A lány elkezdett ennek ritmusára inogni, magasba emelt jogarral, villogó aranykoronával. Az aranypalástja lehullott róla, ő pedig ott állt tovább inogva, miközben rángatóztak rajta a fallikus szimbólumok.

– Szolgáim és kedves uraim! – kiáltotta. – Halljátok királyi parancsomat! ESSETEK NEKI!

Hálásan kiáltottak fel. A kötelek mögött úgy rontottak egymásnak, mint a tüzelő farkasok. A zene, a marihuána és a bemutató, valamint a pulzáló színes fények miatt már őrjöngött bennük a vágy, amit nem lehetett többé visszafogni.

A kötéllel elkerített terület fölötti levegőben lehajított zakók és más félredobott ruhák villantak fel.

A kötelek mögött a padló elkezdett süllyedni, amit a vad zene és a fények festettek alá, és velük együtt süllyedtek a pusszancshalmok, a kristályvíz és a fiúk kiáltásai is.

A nyílás helyére egy másik padló csúszott be, ezzel a tömeg eltűnt.

10. fejezet

Madison tudta, hogy eljött az ideje.

A szolgák elgurították a pódiumot. Tutu és Snor úrfi elszaladt, hogy részt vegyen az orgiában, és ők is a kötelek mögött lévőkkel együtt kezdtek ölelkezni és csókolózni. Kigurult a nagy tábla, majd utána a trón is.

A zenészek erkélye visszacsúszott a helyére és láthatatlanná vált, mivel a zeneszám, amit játszottak, észrevehetetlenül átváltott valamilyen felvételre, ami nagyon gyengén továbbra is hallatszott a padló felől.

A szobor világítása visszaváltott a normál fényekre. A marihuánafüstöt ventilátorok szívták el. Ezt enyhe ibolyaillat váltotta fel.

Madison összekuporodott a székében Pöröly vigyázó szeme alatt. Apró szikrák szaladgáltak fel-alá a villamos bárd élén. Madison próbált elhúzódni, hogy ne érhessen hozzá a láncaihoz.

Úgy tűnt, az alkalmazottak megbeszélést tartottak. Szakácsnak tűnő ruhákban férfiak és nők jöttek be, valamint szobalányok és technikusok. Még a korábban muzsikáló zenészek is a gyülekező csapathoz csatlakoztak. Úgy tűnt, hogy száznál is többen vannak, beleértve az udvarmestereket, inasokat és őröket is. Még az öreg kertészek is bejöttek. Az egyiknél hatalmas csokor virág volt.

Madison azon töprengett, hogy azért jöttek-e be mind, hogy a tárgyalásán részt vegyenek. Ettől nagyon kényelmetlenül érezte magát. Talán szeretik a vér látványát.

Teenie valamilyen művészkinézetű fickóval beszélgetett és mindketten nevettek. Valaki elvette az aranypalástját és egy egyszerű vörös köntöst adott fel helyette.

Elindult a fölfelé vezető lépcsősor felé. Madison hirtelen némi reményt érzett. Úgy tűnt, hogy a lány teljesen megfeledkezett róla: némi szerencsével talán élhet még egy napig. Megpróbálta nagyon kicsire összehúzni magát, nehogy felkeltse a lány figyelemét. A személyzet két csoportot alkotott, Madison pedig megértette, hogy nem azért jöttek be, hogy megnézzék a halálát. Ez valamiféle esténkénti nem-hivatalos rituálé lehetett. Korábban valószínűleg a nagy Lordok kedvéért rendeztek ilyet, ám ezúttal csak egy rövid találkozót tartottak, hogy jó éjt kívánjanak, amikor a lány elindul, hogy lefeküdjön aludni.

Egy előkelő idős férfi (akinek a ruháján számos aranybéka látszott, mint a tisztekén – valószínűleg a palota főudvarmestere) ment oda a lányhoz, miközben az végigvonult a személyzet két sora között. A férfi térdre hullt, mire az egész személyzet is azonnal letérdelt. A lány megállt.

A férfi megfogta a lány köntösének szegélyét és a szájához érintette. A padló felé beszélve szólalt meg:

– Felség! A személyzet szeretné megköszönni önnek, hogy megengedte nekik, hogy munkájuk végzésében leljék örömüket!

Teenie mosolyogva és elégedetten végignézett rajtuk:

– Ó, drága nagybecsű emberek. Olyan kellemes közöttetek lenni. Én köszönöm tinektek! – És elkezdte megnevezni a személyzet különféle részeit, mindenkinek személy szerint köszönetet mondva. Végül így kiáltott:

– Szeretlek mindannyiótokat!

Imádó tekintettel bámulták. A főudvarmester már éppen valami mást akart mondani, amikor szóváltás tört ki. Hat nő pisszegett és zsembelt egymásra, akik az egyenruhájuk alapján cselédek lehettek.

Egy komoly és gyönyörű egyenruhás idős hölgy termett ott egyszeriben és szigorúan rájuk szólt a zavarkeltés miatt. A főudvarmester is odament hozzájuk.

Kiderült, hogy azon vitatkoztak: hatuk közül melyik legyen a virrasztó, aki lefekteti Teenie-t. Nagyon elszántan vitatkoztak. Úgy tűnt, hogy valamelyikük virrasztást cserélt. A főudvarmester tekintélyét is latba vetve mutatott rá kettejükre, akiknek az éjjeli szolgálata következik. Ez a pár rögtön jobban kihúzta magát és nagyon büszke volt az arcuk. Ettől rögtön beállt a szájuk és fölszaladtak az emeletre, hogy előkészítsék Teenie fürdőjét. A négy megszégyenült szobalány, akik előre akartak tolakodni, Teenie-re néztek és ijedten térdeltek mindkét térdükkel a padlón. A lány rájuk mosolygott, erre ők felsóhajtottak és visszamosolyogtak.

Ezt Teenie mulatságosnak tartotta, így dobott nekik egy csókot és nevetni kezdtek. Az egész személyzet nevetésben tört ki, majd felkiáltottak:

– Éljen sokáig őfelsége!

Teenie már szóra nyitotta a száját, hogy mindannyiuknak jó éjt kívánjon, amikor az őrkapitányra tévedt a pillantása, akin csillogó ezüstruha volt, és a távoli fal felé mutatott, ahol Madison kucorgott.

– Az a (bíííp) őrkapitány! – sziszegte Madison.

Teenie már biztos teljesen megfeledkezett róla, mivel most meglepett arccal nézett feléje, mintha valami visszataszító bogarat vett volna észre. A személyzet is őfelé nézett ellenséges tekintettel: nyilvánvalóan az egész hatalmas palotát bejárta a bűnének híre, hogy belekötött az ő drága Teenie királynőjükbe!

Az őrkapitány és Teenie suttogva beszélgettek. Ezután két őr kíséretében a lány a kapitány után ment arra a helyre, ahol Madison ült.

– Erről jut eszembe – mondta Teenie angolul –, hogy több ruhapróbám is van reggel, délután pedig kertészkedni fogok. Már nem tudunk beszúrni a napirendembe egy tárgyalást, úgyhogy most tartjuk meg. Bűnös, vagy nem bűnös?

– Miben? – nyüszített Madison. – A palotája területén belül, hacsak nem egy magasabb rangú személlyel – van dolga – mondta Teenie –, a nemesember élet és halál ura, ha valaki megsérti őt, a tulajdonát vagy az embereit.

– Én nem sértettelek meg téged! – kiáltott Madison angolul. – Csak megpróbáltam a segítségedet kérni. Szükséged van rám!

A lány odafordult az őrkapitányhoz és voltári nyelven így szólt:

– Bevallotta, hogy bűnös a vádban! Jegyezze ezt fel a palota naplójában!

– TEENIE! – kiáltott Madison. – Meg KELL hallgatnod!…

– Nem kell téged meghallgatnom! – mondta a lány angolul. – Pokolian bűnös vagy, és ezt te is tudod! Soha még csak a kisujjadat sem mozdítottad meg, hogy megállítsd azt a (bíííp) Grist. Magadat keverted ebbe a bajba, mert nem álltál mellém! – Átváltott voltári nyelvre:

– Ennélfogva bejelentem, hogy a fogoly bűnös és a büntetést haladéktalanul végre kell hajtani!

Az őrkapitány bólintott.

Madison így szólt:

– Még nem is mondtad, hogy mi a büntetés!

A lány ismét angolul beszélt:

– Nos, Madi, teljesen felizgultam az óra tartása közben, ettől néha már annyira a (bíííp) szélére jutok, hogy szinte fáj. Mindig is meg akartam törni az anyáddal kapcsolatos rögzültségedet. Így hát a büntetésed az, hogy feljössz a hálószobámba, és addig (bííípsz) engem, amíg teljesen ki nem merülök és ki nem elégülök.

– JAJ, NE! – sikított fel Madison és olyan erősen feszült hátra, hogy majd elpattantak a láncai. Utána villámgyorsan gondolkodott és támadt egy ötlete:

– Nézd! – mondta. – Pontosan itt, a padló alatt kétszázötven fiú van. Még most is hallom, hogy szól a zene. Bármelyikük megtenné…

– Madi! – szólalt meg Teenie élesen angolul. – Te valamit félreértesz! Amint elkezdenék (bííípni) valamelyik kadéttal, a többi olyan féltékeny lenne, hogy megölnék. Ezen kívül én tökéletes örömfiúkká akarom tenni őket, de ezzel tönkretenném őket.

– Vannak férfiak a személyzet között! – kiáltott Madison angolul.

– Azok alacsony sorból valók és kivégeznék őket, ha egy királyi felséggel találnák egy ágyban őket – folytatta Teenie angolul. – Túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy ilyen kockázatnak tegyem ki. Hóra királynő nemesi őrtiszteket alkalmazott: egész ezrednyi volt belőlük. Ezek azonban most nincsenek itt. Ez a szitu, Madi! De te itt vagy, én tigrisem!

Madison a lelke mélyéig reszketett:

– Nem! – védekezett. – A válaszom: nem!

Teenie elmosolyodott, és ettől Madison megrettent.

Tudta, hogy ez még nem minden.

– Jól van! – mondta a lány a Miki Egeres órájára pillantva. – Csak ücsörögj ott és gondold át! Ennek az őrkapitánynak parancsot adtam, hogy ha nem jössz fel ma este a szobámba, akkor reggel pontosan hatkor vigyenek át a börtönbe és végezzenek ki egy villamos bárddal. Viszont ha meggondolnád magad, akkor az itt álló őrnek parancsa van, hogy hozzon fel a szobámba, mindegy, hogy hány órakor.

A lány kissé túljátszva integetett neki és elfordult. A személyzet ragaszkodott hozzá, hogy üljön rá egy apró hordozható ezüstszékre, mivel bizonyára túlságosan fáradt a hosszú estét követően ahhoz, hogy felmenjen a lépcsőn, így felemelték, felvitték az aranylépcsőkön és eltűnt szem elől.

11. fejezet

Madison sokáig ücsörgött a legmélyebb elkeseredésben borongva. A fémszék hideg volt, a láncok még hidegebbek voltak, az őr villamos bárdja a szaladgáló szikrákkal pedig még ennél is jobban lehűtötte őt. A teremben már sötét volt. Lentről alig szűrődött át a rockzene, sokkal inkább hasonlított egy éhes állat dörmögésére, mint zenére.

Úgy tűnt, hogy a homályban a falra festett angyalok is őt nézték.

Volt némi kétsége afelől, hogy van-e kedve a közeljövőben az igazi angyalokhoz csatlakozni és egy végtelenségig ott ücsörögni valami felhőn egy nyamvadt hárfát szorongatva. Madison tudta, hogy sohasem volna képes megtanulni játszani rajta.

Nagy sokára képes volt eléggé kikecmeregni a megrázkódtatásából ahhoz, hogy átgondolja a szörnyű konfliktust: ha felmegy, akkor meghal, ha nem megy fel, akkor is meghal.

Ő nagyon jó neveltetést kapott: az anyjának mindenáron igazat kellett mondania, még az élete árán is. Egészen kisbaba kora óta azt sulykolták belé, hogy a fiúk, akik nem alszanak az anyjukkal, azok természetellenesek, és ezt minden kétséget kizáróan bebizonyították neki még az iskolában is, ahol a pszichiáter Freud szavai ötször szentebbek voltak, mint Istené. Hacsak nincsen súlyos Ödipusz komplexusa (érzéki vágyakat kimutatva a saját anyja irányába), akkor sohase remélheti, hogy mesterségének zsenijévé váljon. Ha erről lemondana, akkor saját józan eszét tagadná meg! Eme isteni szikra nélkül az összes freudi tanítás szerint a szörnyű középszerűségbe hullana, lesüllyedne a taposómalomba, sőt akár rabszolgasorba jutna. A pszichológusok szerint nincs olyan zseni, aki nem neurotikus. E nélkül a zsenialitás nélkül (ebben Madison sohasem kételkedett) szakmailag teljesen meghalna! Mint minden propaganda-szakember esetében, nála is az önmagába vetett hit volt az első dolog, amit létre kellett hoznia, és csak ekkor hihettek benne mások.

Ráadásul az anyja tovább erősítette ezt azzal, hogy folyton-folyvást arra emlékeztette, milyen engedékeny vele szemben. Miután az apja elhunyt, az anyja nem terhelte őt tovább valaki mással, akit csak gyűlölni tudott volna, és bizony csak nagyon kevés anya vette volna a fáradságot, hogy a fiának ennyi figyelmet szenteljen. Az anyja csupa báj volt: még 49 éves kora ellenére is nagyon csinos. Ha végiggondolja, hogy az összes többi férfihoz képest őérte milyen sok áldozatot hozott az anyja, akkor a legkevesebb, amit tehet, hogy viszonozza ezt, és minden más nő fölé helyezi. De ő még ennél is messzebb ment: még ha nem is lettek volna a gyermekpszichológusának freudi parancsai (amelyeket még erősebbé tettek az enyhe elektrosokkok), ő igazán szerelmes volt az anyjába. A nő is (éppúgy, mint a mostani pszichiátere) rendszeresen figyelmeztette őt a többi nő veszélyeire és óvta őt attól, hogy az életben olyan szívtelen teremtményekkel fusson össze, mint Teenie. Teljes mértékben egyetértett velük. Ha szerelmeskedne Teenie-vel, az nem csak őt tenné tönkre mentálisan, hanem az anyja szíve is megszakadna. Valószínűleg öngyilkos lenne, aminek megtételét sokszor meg kellett már akadályozni, és Madison tudta, ha ez bekövetkezne, akkor ő is azonnal ugyanezt tenné.

Nem! Ha felmenne azon a lépcsőn és lefeküdne Teenie-vel, az mindennek a végét jelentené! Nem! Lehetetlen! Ki van zárva! Jobb lesz meghalni hajnalban! Sokkal jobb!

A gondolatai Hellerre terelődtek. A diadal már-már karnyújtásnyira volt, amikor minden érthetetlenül széthullott. Pompásak voltak a szalagcímek, amiket kitalált Heller számára. Lelkesen idézte fel a Toots Switch, a Maizie Spread és a Dolores Pubiano de Cópula cikkeket. Abszolút mesterdarabok, garantáltan örökre és kitörölhetetlenül bevésik Wister nevét a köztudatba. Wister a tárgyalások során a történelem legnagyobb rabló hősszerelmeseként vált volna ismertté. És olyan remek tervei voltak, hogy kicicomázza és még színesebbé tegye a dolog törvényen kívüli vonzatát! Az utolsó propaganda-terve az volt, hogy Wister kirabolja a Nemzeti Bankot. Egyre nagyobbra duzzaszthatta volna. Rá tudott volna venni a világon minden bűnüldözési hatóságot, mindegyiket a náci Interpoltól egészen a legsunyibb kisvárosi zsaruig, hogy csakis Wister nyomát szimatolják és a nyálukat csorgassák azért, hogy elkaphassák. Az egész a valaha is látott legnagyobb nyilvános kivégzésével végződött volna. Wister ekkor abszolút HALHATATLAN lenne!

Ekkor jobb kedvre derült. Még most is megtehetné ezt, ha volna rá esélye. A tervein semmit nem változtatott az, hogy a fickó neve valójában Heller. Eléggé fáradhatatlan volt ahhoz, hogy egyszerűen félretegye a másik munkáját és újra nekikezdjen. Volt rendőrségük. Volt Hadügyminisztériumuk. És ha a Flotta eleinte még hűvösen is áll a dologhoz, ő fel tudja borzolni a kedélyeket. Ha jól intézi az ügyeket, akkor az egész Apparátus őmögé állhatna.

Álmodozni kezdett a homályos és üres teremben: főcímek jelentek meg a fejében Hellerről, aki Lordok birtokait rabolta ki, majd a zsákmányt a szegényeknek adta. Heller űrhajókat rabol (18 pontos főcím), Heller elrabolja valami herceg vagy gróf lányát, meg sorra egymás után a történetek, amelyekben a lány sajnálattal közli, hogy megerőszakolták (ó, mennyire szereti ezt a nagyközönség!) Főcímek Hellerről, aki ez egész Államszövetségben mindegyik bolygón kirabolja mindegyik bankot, mindegyiket más-más trükkökkel, mindegyiket új társakkal, és mindegyik után egyre elképesztőbb mennyiségű zsákmányt oszt ki a szegények között. Micsoda hős lenne! Heller 125 000 év óta a leginkább üldözött rabló. Beírnák az Államszövetség történetébe! Mennyei!

Ezután támadt egy ötlete. Írhatná kötőjellel Heller nevét. Nevezhetné Wister-Hellernek és összeszedhetné az összes korábbi történetet, és elterjeszthetné ezeket az egész Államszövetségben. Nem, a korábbi munkája nem veszett kárba! Sőt, további lökést kapott!

Ó, így már juthat valamire! Így már nyugodtan elkezdheti megálmodni minden álmok legnagyobbikát: Madison odasétál Bury-hez és foghegyről így szól: „Nos, Mr. Bury, végre befejeztem egy munkát az ön számára. Heller-Wister halhatatlan!” Erre Mr. Bury kézen fogná, hálakönnyek csillognának a szemében és érzelemmel teli hangon így szólna: „Madison, maga helyreállította a megbecsülését. Kérem, kérem, fogadja el az F.F.B.O. elnöki címét! És kérem, bocsásson meg nekem azért, hogy akár egy másodpercig is kételkedtem önben! Soha többé nem fogom katonai tankkal üldözni önt.”

A hevülete elcsitult. Hűvös szél fújt be a terembe. Ebben a pillanatban az volt a valós helyzet, hogy ha Bury mégis meglátná őt (még ha haza is jutna valahogy), csak odaállítanák valami falhoz és lelőnék. Ha nem jár sikerrel Heller-Wisterrel, akkor halál vár rá! Halál, méghozzá a szeme bekötése és utolsó cigaretta nélkül! Még jó, hogy nem dohányzik!

Egy kis ideig kicsit hangosabban szólt a padlón keresztül a rockzene a mélyből. A ritmus annyira földi hangzású volt, hogy elterelte a figyelmét. Kezdett valamiféle üldözött érzés erőt venni rajta: Bury szinte természetfeletti volt. Talán még idáig is elér. Mikor átgondolta, hogy milyen kapcsolatok lehetségesek Rockecenter és Lombar között, akkor reszketni kezdett. Jaj, a biztos halál vár rá, ha nem tud valahogy nekikezdeni a Heller-Wister munkának.

Az őr kissé megmozdult, amitől a bárd ózonszagot bocsátott ki. Erről eszébe jutott Teenie.

Ez idáig azt gondolta, hogy ha felmegy és lefekszik vele, akkor segíteni fog neki a lány. Rájött, hogy a lány erre semmilyen garanciát nem vállalt. Csupán annyit ígért meg, hogy ha felmegy és vele alszik, akkor nem végzik ki hajnalban.

Az volt a probléma, hogy akkor meghal az anyja miatt, ha pedig nem megy fel, akkor Bury miatt hal meg. Egyáltalán nem segít rajta, ha fölmegy.

Nyilvánvalóan valami más megoldás szükséges.

Általában jól ment neki az ötletek kitalálása és mindig is büszke volt rá, hogy zseniális volt ebben az Ödipusz komplexusa következtében. De ezen az éjen, úgy tűnik, csődöt mond az esze!

Rápillantott az Omega karórájára. Már két órája ücsörgött ott. Milyen hosszú idő ahhoz képest, hogy egyetlen hasznos ötlete sem támadt! Erőt vett magán. Végül is ő egy propaganda-szakember. Egy hidegvérű profi!

Mindent rendszerezni fog. Végigfut mindenen, amit Teenie mondott neki, mióta megtalálta a medencénél!

Nem tartott sokáig. Újra nekiveselkedett.

Hirtelen megfeszült a székében!

MEGVAN!

Ha nem sikerül, akkor egyébként is csak meghal.

HA SIKERÜL, AKKOR VISZONT BE TUDJA FEJEZNI A HELLER-WISTER MUNKÁT.

Madison felnézett az őrre. Nyugodt hangon, a hangjából kiszűrve a lelkesültség minden jelét, hogy az őr azt feltételezze, hogy megadóan együttműködik, így szólt:

– Vigyen fel az úrnőjéhez!

Ó, ISTENEM, ENNEK SIKERÜLNIE KELL!