Tiz nappal az emlékezetes virradat után ismét ott voltunk a régi szállásunkon, Loóban, és, bármilyen különös is, meglehetősen ép állapotban voltunk a kiállott szörnyü viszontagságok után, leszámitva azt, hogy az én tüskés hajam vagy három árnyalattal szürkébben került ki abból a sziklabarlangból, semmint bement volt, meg hogy Good nem tudta magát egészen összeszedni a Fuláta halála után, melyet nagyon a szivére vett.
Világot ismerő, éltesebb embernek a szempontjából tekintve a dolgot, kénytelen vagyok megvallani, hogy nézetem szerint a Fuláta balvégzete szerencsés körülmény volt, mert különben minden bizonnyal bonyolulttá lett volna a helyzet. Az a szegény teremtés nem holmi közönséges bennszülött leány volt, hanem valóban rendkivüli szépség és meglepően pallérozott lélek. De semmiféle szépség vagy lelki tulajdonság nem tehette volna kivánatos körülménnyé a közte és Good közt való szorosabb viszonyt - mert, amiként ő maga mondotta: «Párosodhatik-e a nap az éjszakával, fehér a feketével?»
Alig kell emlitenem, hogy soha többé be nem hatoltunk a Salamon király kincsesházába.
Mikor fáradalmainkat kipihentük, amihez nem kevesebbre, mint negyvennyolc órára volt szükségünk, leszállottunk a nagy katlanba, abban a reményben, hogy meg fogjuk találni azt a lyukat, amelyen a hegyből kimásztunk volt; de hasztalan kerestük.
Először is: eső volt és az elmosta a nyomunkat; azután pedig a katlan oldalai tele voltak mindenféle állatoknak az oduival, és lehetetlen volt megállapitani, hogy melyiknek köszönhettük a szabadulásunkat.
Egy nappal azelőtt, hogy Loóba visszaindultunk, mégegyszer megszemléltük a cseppkőbarlang csodáit, és valami nyughatatlan érzés még arra is késztetett bennünket, hogy másodszor is belépjünk a Holtak csarnokába. Elhaladván a nagy Fehér Halál dárdája alatt, olyan érzéssel, melyet leirnom teljes lehetetlen, bámultunk arra a sziklatömegre, amely elzárta volt előlünk a menekülés utját. És ezalatt lehetetlen volt rá nem gondolnunk arra a fölbecsülhetetlen kincsre, mely azon a kőtömegen túl rejtőzött, meg a titokzatos vén banyára, kinek semmivé lapitott teste az alatt a kő alatt feküdt, meg arra a szegény leányra, kinek ez a hatalmas kő volt a sirboltja ajtaja.
Azt mondtam az imént, hogy a «sziklatömegre» bámultunk, és jól mondtam, mert akárhogy vizsgáltuk is, semmi nyomát sem fedezhettük föl annak, hogy hol kezdődött, hol ért véget az az ajtó; egyetlen, megszakittatlan sziklatömegnek látszott az egész.
És nem is tudtunk nyitjára akadni annak az immár örökre elveszett titoknak, hogy mi módon hozható mozgásba az a nagy kő - jóllehet egy óránál tovább kutattuk. Minden bizonnyal csodálatos egy gépezet volt az, a maga hatalmas tömegével és kifürkészhetetlen egyszerüségével kiválóan jellemző arra a korra nézve, amely alkotta vala és én nem hiszem, hogy akad valaha a világon párja.
Végre kedvetlenül mondtunk le a kutatásról, ámbár ha az a nagy kő egyszerre csak magától fölemelkedett volna a szemünk előtt, nem igen hiszem, hogy lett volna annyi bátorságunk, hogy átlépjünk a Gagul összesajtolt tetemén és másodszor is belépjünk a kincsesházba, még ha egészen bizonyosak lettünk volna is abban, hogy mindaz a sok gyémánt csakugyan a mienk lesz!
Pedig sirni tudtam volna, amint elgondoltam, hogy ott kell hagynunk azt a roppant kincset, bizonyára a legnagyobbat, melyet a világtörténelem folyamán valaha egy helyen összehalmoztak.
De hiába, nem volt segitség! Csakis a dinamit törhetett volna magának utat öt lábnyi sziklatesten keresztül.
Otthagytuk hát. Lehet, hogy egykor, valamely távoli, még meg nem született században, egy szerencsésebb kutató rá fog akadni a kőajtó titkos rugójára és el fogja árasztani a világot gyémántokkal. De én bizony nem hiszem. Az én meggyőződésem az, hogy a millió és millió font értékü drágakövek, melyek abban a három kőládában hevernek, sohasem fognak földi szépségnek a nyakában csillogni. Ottmaradnak ők, a Fuláta fehér csontjaival együtt, minden teremtett dolognak a legvégéig.
A csalódottság sóhajával forditottunk hátat a barlangnak és másnap visszaindultunk Loóba. Pedig igazán nagy hálátlanság volt tőlünk, hogy csalódottaknak éreztük magunkat; mert, amint az olvasó emlékezni fog rá, én, egy szerencsés sugallatra, elég előrelátó voltam telerakni ócska vadászkabátomnak a zsebeit gyémántokkal, mielőtt tömlöcünket odahagytuk.
E drágaságok közül sok kihullott ugyan, a mint a bánya oldalán lefelé gurultunk, nevezetesen pedig a nagyobbak legtöbbje, melyeket a többi tetejébe gyömöszöltem volt. De - aránylagosan szólva - még igy is roppant mennyiség maradt, s a többi közt volt tizennyolc nagy kő, melyek száz-százharminc karátosak voltak.
Ócska vadászkabátomban tehát igy is elegendő kincs maradt ahhoz, hogy mindnyájunkat, ha (angol fogalmak szerint) milliomosokká nem is, de rendkivül gazdag emberekké tegyen s amellett mindegyikünknek megmaradjon még annyi gyémántja, hogy olyan három ékszer-készletet lehessen belőlük csináltatni, amilyen egész Európában senkinek sincs. Valami nagyon rosszul tehát nem jártunk.
Loóban, mikor megérkeztünk, Ignózi a legnagyobb örömmel fogadott bennünket. Az uj király buzgón munkálkodott már ekkor hatalmának megerősitésén és azoknak az ezredeknek az ujjászervezésén, melyek a nagy harcban a legtöbbet szenvedtek.
Visszafojtott lélekzettel hallgatta csodálatos kalandunk elbeszélését; de mikor a Gagul rettenetes halálát mondtuk el neki, gondolatokba mélyedt.
- Gyer elő! - szólt egy igen-igen öreg indunához (tanácsos), aki másokkal együtt ott ült a félkörben, a királytól bizonyos távolságnyira.
Az öreg ember fölállott, odajött, köszönt és leült.
- Öreg ember vagy, ugyebár? - szólt hozzá Ignózi.
- Az vagyok, uram király!
- Mondd csak, mikor kicsiny voltál, ösmerted-e Gagult, a boszorkány-tudóst?
- Ösmertem, uram király!
- Milyen volt ő akkor? Fiatal, mint te?
- Nem, uram király! Olyan volt az akkor is, mint most: vén és aszott, csúf és csupa gonoszság.
- Most már nem olyan. Meghalt!
- Akkor, oh király, az átok elmult az országról.
- Menj!
- Kum! Megyek, oh fekete kutyácska, aki föltépted a vén kuvasznak a torkát. Kum!
- Amint látjátok, testvéreim, - szólt most Ignózi mihozzánk, - különös asszonyi állat volt az és én örülök a halálának. Azt akarta, hogy ti ottvesszetek azon a sötét helyen és lehet, hogy utóbb módot talált volna az én megölésemre is, mint ahogy megölette apámat és királlyá tette Tualát, akit szive szerint kedvelt... Folytassátok most az elbeszélést. Ilyet bizonyára nem hallott még ember.
Mikor aztán elmondtam neki megmenekülésünknek egész történetét, társaimmal való előzetes megegyezés szerint megragadtam az alkalmat, hogy szóba hozzam Kukuánaországból való elmenetelünket.
- És most, Ignózi, elérkezett az ideje, hogy elbucsuzzunk tőled és elinduljunk, fölkeresni ujra a mi saját hazánkat. Nézd, Ignózi, te szolgaképpen jöttél ide velünk és most hatalmas királyul hagyunk itt téged. Ha háládatos vagy ezért, jusson eszedbe az, amit nekünk igértél és fogadtál volt: hogy igazságosan uralkodol, tiszteled a törvényt és ok nélkül senkit meg nem öletsz. Ha igy cselekszel, boldogulni fogsz. Holnap virradatkor kisérőket adsz mellénk, Ignózi, akik átvezessenek bennünket a hegyeken. Megteszed-e, oh király?
Ignózi eltakarta két kezével az arcát s ugy maradt egy darabig, mielőtt felelt volna.
- Szivem sajog, - mondá végre, - beszédetek kettéhasitja a lelkemet. Mit vétettem én nektek, Inkubu, Makumazán és Bugván, hogy bánatba merülve hagytok itt engem? Ti, akik mellettem álltatok a zendülésben és a harcban, el akartok-e hagyni a béke és a győzelem idejében? Mit kivántok? Feleségeket? Válasszatok az egész országban! Lakóhelyet? Nézzétek, tietek minden, ameddig csak ellát a szemetek! Fehér embereknek való házakat? Tanitsátok meg az alattvalóimat és ők felépitik. Barmokat, amik hust és tejet adjanak? Minden családfő hoz számotokra egy-egy ökröt vagy tehenet! Vadat, amit üzzetek? Nem jár-e az elefánt az erdeimben, nem alszik-e a viziló a nádjaimban? Háboruzni akartok? Ezredeim várják a parancsolatjaitokat. Ha van még valami ezeken kivül, amit adhatok, megadom.
- Nem, Ignózi, - felelém, - nekünk mindez nem kell. Mi csak a saját hazánkba kivánkozunk.
- Most már látom, - mondá Ignózi keserüen és villogó szemekkel, - hogy ti jobban szeretitek a fényes köveket, mint engem, a barátotokat. A köveitek már megvannak. És most el akartok menni Natálba, átkelni a hullámzó fekete vizen és azután eladjátok a köveket, hogy gazdagok legyetek, ami a fehér emberek szive kivánsága... Átkozottak legyenek miattatok azok a kövek, és átkozott legyen az, aki érettök beteszi lábát a Halál helyére! Eddig van, fehér emberek. Elmehettek!
Rátettem a kezemet a karjára:
- Ignózi, mondd meg nekünk, mikor te Zuluföldön bujdostál, meg Natálban, a fehér emberek között, nem fordult-e a te szived vágyakozva amaz ország felé, amelyről anyád beszélt volt neked, a szülőfölded felé, ahol a napvilágot megpillantottad és ahol kicsinykorodban játszadoztál: a hazád felé?
- De igen, Makumazán, valóban ugy volt.
- Azonképpen fordul hát a mi szivünk is vágyakozva a mi hazánk felé.
Szünet következett erre. Mikor Ignózi ujra megszólalt, más hangon beszélt.
- Látom, hogy a te szavaid most is, mint mindenkor, bölcsek és józansággal teljesek, oh Makumazán. Ami a levegőégben száll, az nem szeret a földön futkosni. Fehér ember nem szeret egyformán élni a feketével!... Ugy, ugy, nektek mennetek kell és nekem sajgó szivvel kell itt maradnom, mert ti olyanok lesztek már nekem, mintha halva volnátok, mivelhogy onnan, ahol ti lesztek, hir nem érkezhetik hozzám...
De hallgassátok meg a szavamat és hadd tudják meg az összes fehér emberek, hogy mit mondok. Semmi más fehér ember át ne keljen ezentúl a hegyeken, még ha élve jutna is el idáig. Nem akarok én itt látni kalmárokat, puskával és rummal. Az én népem dárdával fog harcolni ezentúl is és vizet iszik, mint ősei. Nem akarok én itt imádkozó embereket, akik haláltól való félelmet csöpögtessenek az embereim szivébe, fölzenditsék őket a királyuk ellen és utat nyissanak a fehér emberek előtt, akik utánok jönnének... Ha fehér ember jő a kapuim elé, visszaküldöm; ha századmagával jő, visszaverem; ha hadsereg jő, harcba szállok ellene egész erőmmel és nem fog velem megbirni. Senki sem fog többé idejöhetni a fényes kövekért, nem, még egy egész hadsereg sem, mert ha jönne is, kiküldök a hármas hegybe egy ezredet, betömetem a bányát, összetöretem a barlangokban a fehér oszlopokat és sziklákkal hányatom tele az egészet, hogy senki még csak ahhoz a kőajtóhoz se juthasson el, amelyről ti beszéltek s amelynek a titka elveszett...
Ámde tinektek, Inkubu, Makumazán és Bugván, mindenkor nyitva áll az ut, mert bizony mondom, kedvesebbek vagytok ti nekem, mint bármi, ami él!
De ti elmentek. Infedusz, az én nagybátyám és indunám, megfogja a kezeteket és elvezérel benneteket egy egész ezred kiséretében. Mert amiként hallottam, másik ut is van, mely a hegyeken átvezet s azt ő meg fogja nektek mutatni... Ég veletek, testvéreim, vitéz fehér emberek! Ne lássatok engem többé, mert a szivem el nem viselheti. Im, rendelést adok ki, amelyet hegységről-hegységre fognak hirdetni, hogy a ti nevetek, Inkubu, Makumazán, Bugván, olyan legyen az országban, mint a meghalt királyok neve és valaki ha kiejti, meghal. Ekkép maradjon fenn a ti emléketek ez országban örök időkig...
(A nagy tiszteletadásnak ez a rendkivüli, forditott módja éppenséggel nem ismeretlen az afrikai népek között s a következménye az, hogy ha az illető névnek - amint rendesen lenni szokott - van valami jelentése, akkor az értelmét képletesen, vagy más szavakkal kell visszaadni. Ilykép egy-egy emlék nemzedékeken át fenmarad, amig az uj szó teljesen el nem feledteti a régit.)
- Menjetek most, - folytatá Ignózi, - mielőtt a szemem ugy megtelnék könnyel, mintha asszonyi szem volna. Olykor, ha visszapillantotok az éltetek utjára, vagy ha megvénültök és összekuporodtok a tüz előtt, mivelhogy a nap nem ad nektek többé elég meleget, jusson majd eszetekbe, hogyan álltunk egymás mellett abban a nagy csatában, amelyet a te bölcs szavaid terveztek, Makumazán, hogyan voltál te, Bugván, a hegye annak a szarvnak, mely a Tuala bal oldalába furódott és hogyan álltál te a Szürkék gyürüjében, Inkubu, s omlottak csatabárdod előtt az emberek, mint vetés a sarló előtt és hogyan törted meg a nagy bikának, Tualának az erejét s hullott előtted porba az ő büszkesége!...
Ég veletek örökre, Inkubu, Makumazán és Bugván, én uraim és barátaim!
Ignózi fölállt, komolyan nézett ránk néhány pillanatig s azután fejére vetette a kacagányát, hogy eltakarja előlünk az arcát...
Szótlanul távoztunk.
Másnap hajnalban Infedusszal, kinek fájt a szive a távozásunk miatt, elhagytuk Loót, a Bölények ezredétől kisérve. Korán volt bár, a főutca egész hosszu vonala tömve volt néppel, amely királyi üdvözlettel köszöntött bennünket, amint az ezred élén tovahaladtunk, az asszonyok pedig áldottak bennünket, hogy megszabaditottuk az országot Tualától s virágot szórtak elibünk, amint mentünk.
Igazán megható bucsuzás volt ez s nem olyan jelenség, amilyet az ember az afrikai bennszülöttek részéről megszokott.
Volt azonban egy igen mulatságos eset is, amelynek én nagyon megörültem, mert nevetni lehetett rajta.
Éppen, amint a város széléhez értünk, egy szép fiatal leány, akinek gyönyörü liliomok voltak a kezében, futva jött felénk s odaadva a virágot Goodnak (mert, nem tudom miért, de Goodot mindnyájan nagyon szerették; ugy hiszem, a monoklija meg a félbarkója szerezte neki ezt a nagy becsületet), azt mondta, hogy nagy kegyet akarni kérni.
- Hát csak ki vele.
- Mutassa meg az én uram az ő gyönyörüséges fehér lábszárait az ő szolgálójának, hogy láthassa őket és holtig rájok emlékezhessék s mesélhessen róluk az unokáinak! Négynapi földet jártam be végettök, mert a hirök az egész országra elterjedt.
- Akasszanak fel, ha megteszem! - mondá Good ingerülten.
- Nono, édes barátom, - mondá neki Sir Henry, - hiszen csak nem vonakodhatik attól, hogy egy hölgyet lekötelezzen.
- Nem teszem meg, - makacskodék Good. - Határozottan tisztességtelen dolog.
Végre azonban mégis rászánta magát, hogy felhuzza térdig a nadrágját, amit az összes jelenvolt asszonyok az elragadtatás felkiáltásaival üdvözöltek, különösen pedig az a fiatal hölgy, aki kérte volt. S ilyen feltürt nadrágban kellett Goodnak maradnia mindaddig, mig jó messzire nem voltunk a várostól.
A Good lábszárai, attól tartok, sohasem fognak többé olyan nagy csodálatban részesülni. Eltünedező fogai és általlátszó szeme iránt többé-kevésbbé közönyösek lettek a kukuánák, de a lábszárai iránt soha.
Amint tovább haladtunk, Infedusz elmondta nekünk, hogy másik ut is vezet át a hegyeken, észak felé attól, amelyen mi átkeltünk volt, vagyis, hogy egy helyen meg lehet mászni azt a szirtfalat, mely Kukuánaországot a sivatagtól elválasztotta s melynek vonalát a Sába hókupjai szakitották meg. Azt is mondta Infedusz, hogy valami két-három évvel azelőtt egy csapat vadász azon az uton szállott le a sivatagba, struccmadarakat keresni, melyeknek a tollait harci fejdisznek használják és igen-igen becsülik. Vadászgatás közben azután az emberek nagyon eltávolodtak a hegyektől és sokat szenvedtek a szomjuságtól. A távolban azonban fákat pillantván meg, feléjök igyekeztek, s nagy és termékeny oázisra akadtak, mely néhány angol mérföldnyi területü lehetett s vizben bővelkedett.
Ezen az oázison keresztül lesz jó visszatérnünk, javasolá Infedusz, és mi jónak találtuk az eszmét, mert igy meg lennénk kimélve a hegyi ut sanyaruságaitól, és mivel a kiséretünkben volt is néhány vadász, akik el tudtak bennünket vezetni ahhoz az oázishoz, elfogadtuk a javaslatot, annyival inkább, mert a vadászok azt mondták, hogy ők az oázisról más termékeny helyeket is láttak volt a sivatag távolában.
Meg kell itt emlitenem, hogy mind a hárman sokszor tünődtünk el azon: hogyan volt az lehetséges, hogy Ignózinak az anyja, kis gyermekkel a karján, ki tudta állani a hegységen és a sivatagon való átkelés veszedelmeit, melyek pedig reánk nézve is majdnem végzeteseknek bizonyultak. Azóta aztán eszembe jutott - és ám vegye az olvasó ezt az ötletet annyinak, amennyit ér -, hogy az elüzött királyné bizonyosan ezen a második uton indult el, és miként Hágár, elvándorolt a sivatagba. Ha csakugyan igy volt, akkor semmi megmagyarázhatatlan nincs többé a dologban, mert hiszen - mint Ignózi maga is beszélte - igen könnyen megtörténhetett, hogy a szegény asszonyt és gyermekét mielőtt végkép kimerültek volna, valami véletlenül erre járt struc-vadászok az oltalmukba vették s elvezették az oázishoz, onnan pedig lassankint tovább a többi termékeny helyre, ugy, hogy végre eljuthatott Zuluföldre.
Mi, kényelmesen haladva előre, a negyedik nap éjszakán ujra ott voltunk annak a hegységnek a gerincén, mely Kukuánaországot a sivatagtól elválasztja. Körülbelül huszonöt angol mérföldnyire voltunk északnak a Sába királynő kupjaitól s a sivatag homokos hullámokban terült el végtelenül a szemünk előtt.
Másnap hajnalban embereink elvezettek bennünket egy meredek lejáróhoz, amelyen le kellett mennünk az alattunk kétezer lábnyi mélységben terjengő sivatagba.
Ott elbucsuztunk Infedusztól, ettől az igazi jóbaráttól és edzett vén harcostól, aki ünnepiesen kivánt nekünk minden jókat és majdnem sirt fájdalmában.
- Soha, én uraim, - mondá, - soha az én öreg szemeim tihozzátok hasonlatosakat látni nem fognak. Hej, hogyan kaszabolta Inkubu maga előtt az embereket! Hej, micsoda látvány volt az, mikor Tuala öcsémnek a fejét lecsapta! Gyönyörü volt - gyönyörü! Nem remélem, hogy valaha még láthatok olyat, hacsak boldog álmokban nem!
Nagyon rosszul esett megválnunk az öregtől; Good például annyira meg volt hatva, hogy emlékbe adott neki... mit gondolnak, mit?... egy monoklit. (Utóbb megtudtuk, hogy ez másod-példány volt.) Infedusz el volt ragadtatva, meg lévén róla győződve, hogy ilyen holminak a birtoka tetemesen gyarapitani fogja a tekintélyét, s minekutána több hasztalan kisérletet tett, végre sikerült belecsavarintania az üveget a félszemébe. Valami furcsábbat, mint amilyen ez a vén harcos volt a monoklijával, sohasem láttam. Monokli és párducbőrkacagány, meg fekete strucctoll nem igen illik össze.
Miután még meggyőződést szereztünk róla, hogy a vezetőink jól meg vannak-e rakodva eleséggel meg vizzel, s miután dörgő bucsu-üdvözletét fogadtuk a Bölényeknek, kezet fogtunk az agg harcossal s lefelé indultunk a lejtőn.
Rendkivül nehéz leszállás volt az, de estére valahogyan csak lejutottunk a hegy lábához, anélkül, hogy baleset ért volna bennünket.
- Tudják-e, mit mondok? - szólt Sir Henry, amint este a tüz mellett ültünk és fölnézegettünk az egymásra tornyosuló szirtekre. - Én azt gondolom, hogy Kukuánaországnál rosszabb helyek is vannak a világon, és ugy találom, hogy boldogtalanabb időket is értem már, mint amilyen az elmult egy-két hónap volt, habár különösebbeket soha. Hát önök mit szólnak?
- Én majdnem visszakivánkozom, - mondá Good sóhajtva.
Ami engem illet, én azt gondoltam magamban, hogy minden jó, aminek a vége jó; de egy hosszu élet viszontagságai folyamán bizony soha olyan viszontagságaim nem voltak, mint az elmult hetek alatt. Annak a csatának az emlékezetétől még most is meghül bennem a vér, ha rágondolok, ami pedig a kincsesházban történteket illeti!...
Másnap reggel nekiindultunk a sivatagban való fáradságos utnak, amelyre öt vezetőnk elegendő vizet hozott magával, s éjszakára a nyilt pusztaságban ütöttünk tábort, hajnalban pedig tovább mentünk.
Harmadnap déltájban már láthattuk annak az oázisnak a fáit, melyről a vezetőink szóltak volt s naplemente előtt egy órával ismét füvön jártunk és folydogáló viznek a locsogását hallhattuk.