Lassan és a sietségnek vagy izgatottságnak legcsekélyebb jele nélkül nyomult előre a három hadoszlop. Mikor tőlünk körülbelül ezerötszáz lábnyira voltak, a fő, vagyis középső hadoszlop megállott egy földnyelvnek az alján, mely egyenesen a dombnak futott. Ez a megállás azért volt, hogy azalatt a másik két hadoszlop megkerülhesse a patkó alaku dombot, melynek csücske Loó felé nézett. Nyilván azt akarták ezzel elérni, hogy egyszerre intézhessék a hármas támadást.
- Hej, ha most a kezem ügyében volna egy Gatling! - dörmögött Good, amint az alant vonuló sürü hadsorokat nézte. - Husz perc alatt kitakaritanám az egész sikságot.
- Csakhogy nincs ám, s igy hát a vágyakozás egészen hiábavaló. De hátha megpróbálna egy lövést, Quatermain? Nézze ki, hogy milyen közel juthat ahhoz a szálas fickóhoz, aki, ugy látszik, a fővezér. Kettőt merek tenni egy ellen, hogy elhibázza s teszek rá egy fényes sovereignt - melyet becsületesen meg is fizetek, ha valaha innen elszabadulunk -, hogy a golyója öt ölnyire is alig fogja megközeliteni.
Ez felingerelt és jóféle golyót csusztatva az expressz-puskámba, megvártam, mig az én fekete barátom vagy öt ölnyire távolodott el a hadoszlopától, hogy igy jobban célba vehessem, és ekkor, lefeküdve s a puska csövét egy sziklára fektetve, ráirányoztam. A fegyver, mint minden expressz, csupán ezerötven lábnyi célzó-távolságra volt berendezve, igy hát, számitásba véve a golyó lefelé haladását is, a nyaka tájára céloztam, ugy gondolva, hogy akkor éppen mellbe találom. A vezér éppen megállott, hogy a kisérőjének, aki vele volt, valami utasitást adjon, s én felhasználtam az alkalmat, de akár az izgatottság, akár a szél okozta-e, akár pedig az, hogy az ember nagyon is messze volt, nem tudom, de ime, mi történt. Pontosan rácélozva, amint kiszámitottam volt, elsütöttem a fegyvert, s mikor a füst eloszlott, nagy boszuságomra azt láttam, hogy az én emberem sértetlenül áll a helyén, mig a kisérője, ki tőle legalább három lépésnyire volt balra, a földön feküdt, nyilván holtan. A vezér gyorsan megfordulva, a csapata felé futott, még pedig szemmellátható ijedelemmel.
- Bravó, Quatermain! - kiáltott fel Good, - erre ugyan ráijesztett!
Ez nagyon dühössé tett, mert ha csak kikerülhetem, nem szeretek a nyilvánosság előtt elhibázni egy-egy lövést. Ha az ember csupán egy dolgot tud jól, nem szereti megkockáztatni a hirnevét. Kudarcom annyira kihozott a sodromból, hogy hamarjában nem tudtam egyebet tenni, mint kapásból ráfogni a puskát a futó vezérre s utána ereszteni a második golyót. A szerencsétlen a levegőbe kapott a két karjával és arcra bukott. Most már nem hibáztam el és - bizonyitékául hozom fel ezt annak, hogy milyen kevéssé törődünk más emberrel, ha a saját büszkeségünk vagy hirünk forog kérdésben - elég embertelen voltam, gyönyörködni abban a látványban.
Az ezredek, melyek a lövést látták, vadul ujjongtak a fehér ember varázslatának e csodatettére, melyet a győzelem biztos előjelének tekintettek, mig az a hadtest, melynek a lelőtt ember volt a fővezére, zavarodottan kezdett hátrahuzódni.
Sir Henry meg Good most szintén felkapták a puskáikat és tüzelni kezdtek, Good kapitány buzgón keresvén Winchesterjével mindig a legsürübbjét s én is lőttem még egy-kettőt, aminek az eredménye az lett, hogy - amennyire megitélhettük - nyolc-tiz embert tettünk harcképtelenné, mielőtt a lőtávolunkból elhuzódtak.
Éppen, amint a tüzelést abbahagytuk, baljóslatu orditás hallatszott jó messziről, jobbról, azután ugyanolyan orditás balról... A másik két hadosztály megkezdte a támadást.
Ennek hallatára az előttünk levő tömeg kissé rendbe sorakozott és ismét előre nyomult a domb felé, lassu ügetésben, valami mélyhangu éneket gajdolva, amint felfelé hatoltak a lejtős földnyelven.
Mi szakadatlanul tüzeltünk rájuk, amint jöttek s olykor Ignózi is lőtt egyet-egyet és többeket ejtettünk el, de természetesen ezen a hatalmasan előrerontó embersokaságon semmivel sem értünk el ezzel nagyobb hatást, mint az, aki kavicsot dobál a közeledő vizár elé.
Kiáltozva, dárda-csörömpöléssel nyomultak előre feltartóztathatatlanul, s már kergették befelé az előőrseinket, melyeket a domb aljában a sziklák közt elhelyeztünk. Ezután az előnyomulás lassubb lett, mert jóllehet eddigelé mi komoly ellentállást nem fejtettünk ki, a támadó haderő hegynek volt kénytelen jönni és lassan haladt, hogy a lélekzete a meredekségen ki ne fogyjon. Első védelmi vonalunk a lejtőnek körülbelül a feleutján volt, a második százötven lábbal hátrább, a harmadik pedig a dombsik peremén.
Amazok csak nyomultak felfelé, harci kiáltásukat harsogtatva: «Tuala! Tuala! csielé! csielé!» (Tuala! Tuala! üsd! üsd! vágd!) - s «Ignózi! Ignózi! csielé! csielé!» feleltek rá a mieink.
Egészen közel voltak már s a tollák, vagyis hajitókések ide-oda kezdtek repülni, és egyszerre, bősz orditással, megtörtént az összecsapás.
Ide-oda hullámzott a viaskodó harcosok tömege, mialatt az emberek olyan sürün hullottak, mint őszi széltől a fák levele; de nemsokára a támadók túlnyomó ereje mutatkozni kezdett s első védelmi vonalunk hátraszoritódott, eladdig, hogy beleolvadt a másodikba. Itt a küzdelem igen heves volt, de a mieinket ujra visszaszoritották, lefelé, mig végre, husz perccel a viadal kezdete után, harmadik védelmi vonalunk lépett harcba.
De ekkorára a támadók már jelentékenyen ki voltak merülve, s azonkivül sok halottat és sebesültet vesztettek, és ahhoz, hogy ezt a harmadik, áttörhetetlen dárda-sövényt megdöntsék, az erejük nem bizonyult elegendőnek. Egy darabig a küzködő harcosok sürü tömege előre és hátra ingadozott, s az eredmény kétséges volt. Sir Henry szikrázó szemmel nézte a kétségbeesett tusát, s azután egyetlen szó nélkül nekirohant, Goodtól követve s belevetette magát a küzdelem leghevesebbjébe. Én ott maradtam, ahol voltam.
A katonák meglátták a Sir Henry szálas alakját, amint belerontott a csatába, és felharsogott a kiáltás:
- Nanzia Inkubu! (itt az elefánt!) csielé! csielé!
Ettől a pillanattól fogva az eredmény nem volt többé kétséges. A támadó haderőt, kétségbeesett vitézséggel harcolt bár, lépésről-lépésre szoritották vissza, lefelé a domb lejtőjén, mignem zavart rendetlenségben vonult vissza a tartalékcsapataihoz. Ebben a pillanatban hiradó is jött jelenteni, hogy a baloldalon a támadást visszaverték; és én már örülni kezdtem magamban, hogy egyelőre a dolog be van fejezve, midőn rémületünkre azt láttuk, hogy a jobboldal védelmére rendelt embereinket visszakergetik felénk a dombsikon s rajszámra nyomul utánuk az ellenség, mely azon a ponton nyilván diadalmaskodott.
Ignózi, aki mellettem állott, egy pillantással felismerte a helyzetet és gyors parancsot adott ki. Erre a körültünk heverő tartalék (a Szürkék ezrede) csatarendbe állott.
Most Ignózi ujra valami parancsszót mondott és a következő másodpercben nagy hüledezésemre a kellő közepében voltam egy dühös rohamnak, mely az előrenyomuló ellenség ellen volt intézve. Amennyire csak módomban volt, az Ignózi hatalmas teste mögött tartottam magamat s ugy viselkedtem, amint éppen lehetett, ugy botorkálván előre a vágóhidra, mintha valami nagy kedvem lett volna hozzá.
Egy-két perc mulva - az idő nagyon is rövidnek tetszett - előretörtettünk embereink menekülő csapatai közt, akik a hátunk mögött azonnal ujra sorakozni kezdtek és azután - biz én nem tudom, hogy mi történt. Csupán rettenetes dübörgésre emlékszem, a pajzsok összecsapódására, meg egy óriási gazfickó feltünésére, kinek a szeme a szó szoros értelmében kidülledt a gödréből s ki egyenesen nekem rontott a véres dárdájával.
- De - büszkeséggel mondom - én is fölemelkedtem ám a helyzet magaslatára. Olyan pillanat volt ez, amelytől a legtöbb ember halálra rémült volna. Én azonban, látván, hogy ha megállok ott, ahol vagyok, menthetetlenül végem van: olyan ügyesen buktam le éppen előtte, hogy ő, rohanásában nem birván megállni, bukfencezve esett rajtam keresztül. Mielőtt feltápászkodhatott volna, én már talpon voltam s hátulról a revolveremmel elintéztem a dolgot.
Kevéssel ezután valaki leütött s én a rohamból többre nem emlékszem.
Mikor magamhoz tértem, ott találtam magamat a kőkúpnál, s Good hajolt fölübém és vizet adott innom egy kulacsból.
- Hogy érzi magát, öreg cimbora? - kérdé aggódó hangon.
Fölkeltem és jól összeráztam magamat, mielőtt feleltem volna.
- Köszönöm kérdését, elég jól, - mondtam azután.
- Hála az égnek! Mikor láttam, hogy önt ugy hozzák vissza, majdnem rosszul lettem. Azt hittem, hogy vége van.
- Egyelőre még nincs végem, pajtás! Ugy gondolom, csak fejbe kóllintottak, amitől elvesztettem egy kicsit az eszméletemet. Hogy végződött a dolog?
- Az ellenség egyelőre minden ponton vissza van verve. A veszteség rettentően sulyos; nekünk kétezer halottunk és sebesültünk van - nekik legalább három. Nézze, ez aztán a látvány!
S egy hosszu sor emberre mutatott, akik négyesével jöttek előre. Minden négy ember valami állatbőrből készült hordóágyat hozott, aminőt a kukuána katonaság mindig nagy számban visz magával, a négy végén fogóval. Ezeken az ágyakon, melyeknek a száma végtelennek tetszett, sebesültek feküdtek, akiket, amint megérkeztek, hamarosan megvizsgáltak a kuruzslók, kikből minden ezredbe tiz volt beosztva. Ha a seb nem volt halálos természetü, akkor az illetőt félrevitték és olyan gondosan ápolták, amint az adott körülmények közt csak lehetett. De ha viszont a sebesült állapota reménytelennek látszott: az, ami ekkor következett, rettenetes volt, bár kétségtelenül a legvalóságosabb kegyelem. A kuruzslók egyike ugyanis ugy téve, mintha a sebesültet vizsgálgatná, éles késével hamarosan fölmetszett egy ütőeret s egy-két perc mulva a sebesült minden kin nélkül kiszenvedett. Sok eset volt aznap olyan, amelyben ezt kellett tenni. A legtöbb esetben akkor tették, ha a seb a felső testen volt, mert a roppant széles dárdák által hasitott nyilás teljesen reménytelenné tette a felgyógyulást. A szegény szenvedők legtöbbje eszméletlen is volt, másoknál pedig a végzetes érmetszést a kuruzslók olyan gyorsan és fájdalmat nem okozóan tették meg, hogy az illetők észre sem vették.
De azért mégis borzalmas látvány volt ez, olyan, amelytől szivesen menekültünk el. Nem is emlékszem, hogy valaha erősebb hatással lett volna rám valami, mint az, mikor láttam, hogy azokat a vitéz harcosokat mint szabaditották meg kinjaiktól a véreskezü kuruzslók, - csak egy izben borzadtam jobban, mikor egyszer egy csata után azt láttam, hogy a szvázi harcosok a reménytelen sebesültjeiket elevenen temették el.
A szörnyü látvány elől a kőkúp tulsó felére sietve át, ott találtuk Sir Henryt (ki még folyvást kezében tartotta a véres csatabárdot), Ignózit, Infeduszt, meg egy-két főembert, mély tanácskozásba merülve.
- Hála az égnek, hogy itt van, Quatermain! Nem tudom megérteni, hogy Ignózinak mi a terve. Ugy látszik, hogy, jóllehet a támadást visszavertük. Tuala most tetemes erősitéseket kap és olyan szándékot árul el, hogy ostromzár alá fog és kiéheztet bennünket.
- Ez baj.
- Az, különösen mivel Infedusz azt mondja, hogy a vizkészlet elfogyott.
- Ugy vagyon, oh uram, - szólt most Infedusz. - A forrás nem elégithet ki ekkora sokadalmat és gyorsan apad. Estére már mindnyájan szomjasak leszünk. Te bölcs vagy és bizonyára sok csatát láttál azokban az országokban, ahonnan jössz - azaz, hahogy a csillagokban is hadakoznak. Mondd meg tehát, mitévők legyünk. Tuala ujabb csapatokat küldött ki azoknak a helyébe, akik elestek. De Tuala okult is a kárán; a sólyom nem hitte, hogy készen találja a kócsagot, de a csőrünk felhasitotta az ő mellét - másodszor nem fog ránk támadni. Mi is meg vagyunk sebezve, s ő már csak azt várja, hogy meghaljunk; ránk fog tekergőzni, mint a kigyó az antilópra, s ugy fogja velünk vivni a «veszteg-ülő» harcot.
- Értelek - mondám.
- Látod pedig, Makumazán, hogy nekünk itt nincs vizünk és eleségünk is csak kevés vagyon. Három dolog közül kell tehát választanunk: vagy elsenyvedjünk itt, mint a halódó oroszlán a barlangjában, vagy azon erőlködjünk, hogy kitörjünk innen észak felé, vagy pedig (azzal fölállott és ellenségeink sürü tömege felé mutatott) egyenesen rávessük magunkat a Tuala torkára. Inkubu, a nagy harcos, - mert ma ugy viaskodott, mint a hálóba fogott bölény és Tuala katonái ugy hullottak a bárdja előtt, mint jégesőben a kalász: tulajdon szememmel láttam - Inkubu azt mondja: támadjunk; de hát az elefánt mindig kész a rohamra.
Ám, mit szól most Makumazán, a furfangos vén róka, aki sokat látott és hátulról szereti megmarni az ellenségét? Az utolsó szó Ignózié, a királyé, mert a király joga a háboruról határozni; de ám, halljuk előbb a te szavadat, oh Makumazán, ki éjszakának idején vigyázol és halljuk a szavát az általlátszó szemünek is.
- Mit szólsz te, Ignózi? - kérdém.
- Nem, atyám, - viszonzá a mi egykori szolgánk, ki most teljes harci öltözetében igazi harcos király volt, - te szólj előbb és engedd, hogy én, aki bölcseségre csak gyermek vagyok melletted, hallgassam a szódat.
Én, ekként unszoltatva, miután hamarosan tanácskoztam Gooddal meg Sir Henryvel, röviden odanyilatkoztam, hogy mivel kelepcébe vagyunk fogva, a legjobb kilátás ránk nézve, tekintettel különösen a viz-hiányra, az, ha támadást intézünk a Tuala hada ellen, még pedig mindjárt, «mielőtt a sebeink megkeményednének» és mielőtt Tuala túlnyomó haderejének a látásától a mi katonáink bátorsága ugy elolvadoznék, «mint háj a tüz lángja előtt». Mert különben - tevém hozzá - a kapitányaink némelyike meg találja másitani a szándékát és békét köt Tualával, átpártol hozzá, sőt árulással minket is a kezébe szolgáltat.
Ez a vélemény-nyilvánitás egészben véve, ugy látszék, kedvező fogadásra talált; egyáltalában a kukuánáknál az én nyilatkozataim olyan tiszteletben részesültek, amilyen sem azelőtt, sem azóta nem adódott nekik. De a végleges elhatározás arra nézve, hogy mit tegyünk, Ignózitól függött, ki, mióta törvényes királynak ismerték el, korlátlanul gyakorolhatta az uralkodói jogokat, természetesen a hadvezérletben is és valóban ő feléje fordult most minden szem.
Mélyen elgondolkozott egy darabig s azután igy szólt:
- Inkubu, Makumazán és Bugván, vitéz fehér emberek és barátaim, Infedusz bátyám és ti vezérek! Az elhatározásom im kész. Megrohanom Tualát még ma s ráteszem a szerencsémet erre a támadásra - a szerencsémet, meg az életemet - az életemet, meg a tieteket. Figyeljetek, miként fogok támadni. Látjátok, hogy ez a domb miként görbül félkarikába, mint a hold sarlója s a sikság mint fut föl zöld nyelv módjára ide felénk, a karika belsejébe?
- Látjuk, - felelém.
- Jó. Most dél van s az emberek a csata fáradalmai után esznek és pihennek. Ha a nap megfordult s már egy darabot haladt alá a sötétség felé, akkor, Infedusz bátyám, hadd nyomuljon elő a te ezreded egy másikkal együtt lefelé a zöld nyelven. Ebből az lészen, hogy Tuala, amint ezt meglátja, nekiront egész hadával, hogy eltiporja. De a hely szük és az ellenséges ezredek mindig csak egyenkint jöhetnek ellened; egyenkint fogod hát őket összetörni s a Tuala egész többi hadserege csak nézője lesz annak a tusának, amilyet még élő ember nem látott. És veled fog menni, bátyám, az én Inkubu barátom is, hogy Tualának, mikor az ő csatabárdját a szürkék legelső sorában látja villogni, rettegés szállja meg a szivét. Én pedig megyek majd a második ezreddel, azzal, amely a tied után menend, hogy ha ti elpusztulnátok - és az megtörténhetik - ott maradjon még, akiért harcolni lehessen: egy király. És velem fog jönni Makumazán, a bölcs.
- Jól vagyon, oh király, - mondá Infedusz, ki ezrede tökéletes megsemmisülésének a bizonyosságát látszólag teljes higgadtsággal vette számitásba.
Ezek a kukuánák valóban csodálatraméltó emberek. A halálnak rájok nézve nincs borzalma, ha a kötelesség teljesitésében várja őket.
- És mialatt Tuala ezredei sokaságának a szeme ekképp a mi csatánkon függ, - folytatá Ignózi, - ezalatt életben maradott embereinknek egyharmadrésze (azaz 6000 ember) végigmegy óvatosan a domb jobb szarván és lecsap Tuala hadának a bal szárnyára, másik harmadrésze pedig a bal szarvon megy végig és a Tualát jobbról támadja oldalba. És midőn én látni fogom, hogy a két szarv immár készen van arra, hogy Tualát felöklelje, akkor én a számomra megmaradt emberekkel egyenesen a képébe rontok Tualának és ha velünk a szerencse, a mi napunk lesz ez és mielőtt az Éj egyik hegyről a másikra hajtja fekete paripáit, mi már békében ott fogunk ülni Loóban. Most pedig együnk és azután készüljünk: te pedig, Infedusz gondoskodjál arról, hogy a terv végrehajtódjék és... de megállj csak... hadd menjen az én Bugván atyám a jobb szarvra, hogy fényeskedő szeme bátorságot öntsön az emberekbe.
A támadásra vonatkozó intézkedések e rövid magyarázat után oly gyorsasággal mentek végbe, mely nagy dicséretére vált a kukuánák katonai rendszere tökéletességének.
Alig telt bele több, mint egy óra, s kiosztották az eleséget az embereknek, ettek, megalakult a három hadosztály, melynek vezérei megkapták a haditerv értelmében való utasitásokat, s egy őrcsapat kivételével, mely a sebesültek mellett maradt, az egész haderő, most már összesen csak 18,000 ember, készen állott az indulásra.
Most Good odajött hozzánk és kezet fogott Sir Henryvel meg velem.
- Isten velünk, bajtársak, - mondá, - én már indulok parancs szerint a jobb szárnnyal; igy hát eljöttem, kezet szoritani még egyszer, mert hátha nem látjuk többé egymást?...
Némán szoritottunk vele kezet, olyan meghatottság nyilvánitásával, aminőt angol ember egyáltalában tanusitani szokott.
- Nem közönséges dolog ez, - mondá Sir Henry és mély hangja reszketett egy kissé - és én megvallom, nem hiszem, hogy látni fogom a holnapi napot. Amennyire megértettem a dolgot, a Szürkék, akikkel én megyek, addig fognak harcolni, amig mind egy szálig el nem vesznek, hogy ezalatt a két szárny észrevétlenül az oldalába kerülhessen az ellenségnek két felől. Ha igy van, ám legyen! Mindenesetre férfihoz méltó halál lesz ez! Isten áldja meg, vén cimbora, Isten áldja meg! Reménylem, hogy ön majd csak keresztülvergődik valahogy és bezsebeli a gyémántokat. És ha csakugyan életben marad, fogadja meg a tanácsomat és ne avatkozzék többé trónkövetelőknek a dolgaiba!
A következő másodpercben Good, miután kezet szoritott mind a kettőnkkel, már eltávozott s azután Infedusz jött oda és magával vitte Sir Henryt, hogy a Szürkék első sorába állitsa, mig én - balsejtelmekkel eltelve, - elindultam Ignózival, hogy elfoglaljam helyemet a második támadó ezredben.