II.
Salamon kincsének a legendája.

- Mit hallott ön Bamanguatoban az öcsém utja felől? - kérdé Sir Henry, amint én szünetet tartottam, hogy megtöltsem a pipámat, mielőtt Good kapitánynak felelnék.

- Azt hallottam, - felelém, - és soha sem emlitettem máig egyetlen élő léleknek sem... azt hallottam, hogy a Salamon Bányáihoz igyekezett.

- A Salamon Bányáihoz? - kiáltott föl mind a két hallgatóm egyszerre. - Hol vannak azok?

- Nem tudom, - felelém, - de hogy hol gondolják, hogy vannak, azt tudom. Egyszer láttam is a velök határos hegyek csucsait, de százharminc angol mérföldnyi sivatag volt köztem és köztök - arról pedig nincs tudomásom, hogy fehér ember - egynek a kivételével - valaha átkelt volna rajta... De talán legjobb lesz, ha elmondom önöknek Salamon Bányáinak a legendáját ugy, amint én tudom, - ha az urak megigérik, hogy az én beleegyezésem nélkül nem adják tovább. Ráállanak? Okom van rá, hogy ezt kikössem.

Sir Henry bólintott, Good kapitány pedig azt felelte:

- Mindenesetre, feltétlenül.

- Nos hát, - kezdém, - amint az urak is gondolhatják, az elefánt-vadász rendszerint nyerstermészetü ember és nem igen törődik egyébbel, mint a megélhetés módjával, meg a kafferek szokásaival. Itt-ott azonban mégis összeakad valakivel, aki mindenféle hagyományokat szed össze a benszülöttektől és megkisérli, hogy holmi töredékes történetet állitson össze erről a sötét világrészről. Ilyen ember volt az, aki először mondta el nekem Salamon Bányáinak a legendáját. Annak most jóformán harminc esztendeje. Akkor történt, mikor legelső elefántvadászatomra jártam oda a Matabele-tartományba. Evans volt a neve s a következő esztendőben agyontaposta szegényt egy megsebesitett bölény. Ott van eltemetve a Zambezi-zuhatagok közelében. Emlékszem, hogy egy este elmondtam Evansnak, hogy micsoda csodálatos bánya-műveket találtam, amint «kudu»-ra és antilópgimre vadásztam Transvaalnak abban a részében, melyet most leidenburgi kerületnek neveznek. Az utóbbi időben, amint látom, rátaláltak már erre a területre és aranyat bányásznak benne, de én már évekkel azelőtt ismertem. Nagy, széles szekérut van ott belevágva a kemény sziklába, s az ut egyenesen a bánya vagy tárna nyilásához vezet. Bent abban a tárnában halomszámra hever az arany-kvarc, mintha összezuzásra készitették volna oda; ami azt mutatja, hogy az egykori bányászok - akárkik voltak is - sietve hagyták oda a bányát, melynek mintegy huszlépésnyi része épitettnek is látszik, és mondhatom, hogy szép épitmény lehetett.

- Nos, - szólt erre Evans, - «külömb dolgot mondok én neked ennél».

És elbeszélte, hogy messzire a tartomány belsejében egy rombadőlt várost talált, melyet ő a bibliabeli Ofirnek gondol... és mellesleg megjegyezhetem, hogy szegény Evansnak a halála óta más, tudósabb emberek is ugyanezt mondták. Én, mint jól emlékszem, tágra nyilt szemekkel hallgattam ezeket a csodákat, mert fiatal ember voltam még akkor és ennek az őskori civilizációnak, meg azoknak a kincseknek a hire, melyeket a régi zsidó vagy föniciai kalandorok olyan földön gyüjtöttek, mely azóta a legsötétebb barbárságba sülyedt - mondom, mindez nagyon megragadta a képzelődésemet, midőn egyszerre csak Evans igy szólt hozzám:

- Fiu, halottál-e valaha valamit a Szolimán-hegységről, mely a Masukulumbi tartománytól északnyugatra van?

Azt feleltem rá, hogy soha hirét sem hallottam.

- No lásd, - mondá Evans, - «ott voltak pedig Salamon királynak a bányái, a gyémántbányái».

- «Honnan tudja ön azt?» - kérdém.

- Honnan tudom? Hát ugyan mi egyéb a Szolimán, mint Salamonnak az elferditése? Azonkivül pedig egy vén iszanuzi (boszorkány) ott fenn a Manikatartományban elmondott nekem a dologról mindent. Azt mondta, hogy azok a hegységen túl lakó emberek a zuluktól erednek és zulu nyelven is beszélnek, de a zuluknál még derekabb és hatalmasabb szál emberek. Nagy varázslók élnek köztük, akik a mesterségöket fehér emberektől tanulták, mikor még «az egész világ fekete volt» és akik letéteményesei voltak a «csillogó kövek csodálatos bányája titkának».

Megvallom, én akkor csak nevettem ezen a histórián, ámbár érdekelt a dolog, mert akkor még nem fedezték föl a gyémántmezőket, szegény Evans pedig elment és meghalt és én husz álló esztendeig rá sem gondoltam erre a dologra. De éppen husz évvel utóbb - nagy idő ez, uraim, és egy-egy elefánt-vadász nem igen ér meg husz esztendőt a mestersége folytatásában - valamivel határozottabbat hallottam a Szolimán-hegységről és a rajta túl levő országról. Fenn jártam, túl a Manika-tartományon, egy Szitanda-králja nevü helyen... nyomoruságos egy hely volt, mert semmiféle ennivalót nem lehetett kapni és ritka volt a vad is. Lázba estem és meglehetősen rossz bőrben voltam, midőn egyszer egy portugál utas jött oda, egyetlen kisérővel, egy félvér szolgával. Nagyon jól ismerem a delagoai portugálokat. Kevés kivétellel, mind megérdemli az akasztófát, mert emberi szenvedéssel és emberhussal kereskedik - rabszolgák képében. Ez az egy azonban egészen elütött azoktól a silány fickóktól, akikkel elég sokszor találkoztam s inkább azokra a csiszolt uri don-okra emlékeztetett, akikről egyet-mást olvastam. Magas, vékony ember volt, nagy fekete szemekkel és göndör, szürke bajusszal. Elbeszélgettünk egymással, mert ő is törte valahogy az angol szót, én is értettem egy kicsit portugálul s igy aztán elmondta, hogy ő José Silvestre és hogy a Delagoa-öböl közelében van egy kis birtoka; és mikor másnap az ő félvér kisérőjével tovább ment, egészen ó-divatu udvariassággal bucsuzott el tőlem.

- Isten önnel, sennor, - mondá, - ha találkozunk még valaha, a világ leggazdagabb embere leszek és nem fogok önről megfeledkezni.

Nevettem egy kicsit - nagyon gyönge voltam ahhoz, hogy nagyot nevettem volna - és utána nézegettem, amint nekieredt a nagy sivatagnak, és eltünődtem rajta, hogy vajjon nem bolond-e, vagy mit remél ott találhatni?

Elmult egy hét s én kiláboltam valamennyire a lázamból. Egy este, amikor kis sátram előtt ültem, egy hitvány szárnyasnak az utolsó lábán rágódva, melyet egy benszülöttől vettem egy darab kelméért, amely husz szárnyasnál is többet ért, és bámultam a tüzes, vörös napot, amint a sivatag peremén alábukkant, egyszerre valami emberi alakot pillantottam meg, még pedig nyilván európait, mert kabát volt rajta... A szemközt levő földdomborulat lejtőjén vánszorgott lefelé s vagy ezer lábnyira lehetett tőlem. Ugy mászott négy-kézláb a térdén meg a kezén, azután felállott és eltántorgott egy pár ölnyire, de megint csak elbukott s ugy mászott tovább.

Látva, hogy valami nagy bajának kell lenni, elibe küldtem egyik legényemet, hogy segitsen neki. Azután hozzám érkezett, - és mit gondolnak az urak, ki volt?

- Természetesen José Silvestre, - mondá Good kapitány.

- Az, José Silvestre, vagyis inkább csak a csontváza, meg a bőre. A képe tiszta sárga volt az epeláztól, és nagy fekete szeme ki volt dülledve az arcából, mert a hus mind lefogyott róla. Sárga, pergamentforma bőr, fehér haj és kiálló csontok - ez volt az egész ember.

- Vizet! a Krisztus szerelméért, vizet! - nyöszörgött a szegény nyavalyás.

Láttam, hogy az ajka fel van repedezve, s a nyelve, mely közüle kilátszott, szederjes, dagadt volt.

Adtam neki vizet, egy kis tejjel keverve, s ő nagyokat kortyantva ivott meg egyhuzamban vagy egy pintet. Többet nem engedtem innia. Azután megint rázni kezdte a hideg. Összeesett és félre kezdett beszélni, a Szolimán-hegységről, meg a gyémántokról, meg a sivatagról.

Bevittem a sátramba s megtettem vele mindent, amit csak tehettem, ami édes-kevés volt. De azzal tisztában voltam, hogy meg kell halnia.

Tizenegy óra tájban csendesebb lett s én ledőltem pihenni, és el is aludtam.

Hajnalban fölébredtem s a félhomályban láttam, hogy felült a fekvésén - döbbenetes, szikár alak - s bámul ki a sivatag felé.

Most a nap első sugara végig villant az előttünk elterülő messze sikon s a Szolimán-hegység egyik legmagasabb csúcsán akadt meg, több mint száz angol mérföldnyi távolságra tőlünk.

- Hah, ott van! - kiáltott föl portugál nyelven a haldokló és kinyujtotta hosszu, vékony karját, - «de én nem fogom elérni soha, soha!... És nem fogja elérni soha senki!»...

Hirtelen elhallgatott s egyszerre ugy tetszett, mintha elszánta volna magát valamire.

- Barátom, - szólt azután felém fordulva. - «Itt van?... Nem látom... a szemem homályosodik...»

- Itt vagyok, - felelém, - itt vagyok. Csak feküdjék le és pihenjen.

- Ugy, ugy, - szólt ő, - «majd megpihenek én nemsokára... Ráérek pihenni - egészen az örökkévalóságig... Figyeljen rám - a halál küszöbén állok!... Ön jó volt hozzám. Odaadom önnek az irást... Ön talán eljut oda, ha keresztül tud vergődni a sivatagon, amely megölte a szolgámat s megölt engem is.. »

Azután motoszkálni kezdett az ingében és előhuzott valamit, amit én antilóp-bőrből készült boer dohány-zacskónak néztem. Bőrszijjal volt összekötve, s ő oldozgatni próbálta, de nem tudott vele boldogulni. Ideadta nekem.

- Oldja ki, - mondá.

Kioldottam s egy darab sárga vászonrongyot vettem ki belőle, amely rozsdaszinü betükkel volt teleirva. Volt benne egy darab papiros is.

Ő pedig halk hangon, mert már nagyon gyönge volt, folytatta:

- A papiroson megvan minden, ami a rongyra van irva... Figyeljen... Egyik ősöm, aki mint politikai üldözött menekült el Liszabonból s egyike volt a legelsőknek, akik e partokon kikötöttek, irta ezt halálos órájában, ott ama távoli hegyek közt, melyeken sem azelőtt, sem azóta fehér ember lába nem járt... José de Silvestra volt a neve s háromszáz esztendővel ezelőtt élt... A rabszolgája, ki a hegyeken innen várakozott reá, halva találta és ugy hozta haza az irást Delagoába... Az az irás folyvást a családunk birtokában volt azóta, de senki sem gondolt rá, hogy elolvassa, mig végre én átolvastam... És rajtavesztettem az életemet, de másmak talán sikerülni fog, s az lesz a világ leggazdagabb embere!... De ön ne adja oda másnak - menjen el maga!...

Azután megint elkezdett félrebeszélni, s egy óra mulva vége volt.

Az Isten nyugosztalja meg!... Csendesen halt meg s én mély sirba temettem és nagy kőtömböket hengeritettem a mellére... Igy legalább nem hiszem, hogy a sakálok kiáshatták volna...

Azután eljöttem onnan.

- Igen, igen, de az irás!... - szólt Sir Henry, mély érdeklődésnek a hangján.

- Igen, az irás... mi van benne? - tevé hozzá a kapitány.

- Hát, uraim, ha ugy kivánják, elmondom. Sohasem mutattam még senkinek, kivévén az én kedves megboldogult feleségemnek, s ő ugy vélekedett, hogy csupa badarság az egész, meg egy részeges vén portugál kalmárnak, aki leforditotta számomra és másnap reggelre tisztára elfelejtett mindent. Az eredeti vászonrongy otthon van a durbani lakásomon, a szegény Dom José másolatával együtt, de a forditása itt van a zsebbeli könyvecskémben. Ime:

Én, José da Silvestra, ki most éhen halok itt e kis barlangban, ahol nincs hó, ama kettős hegy déli csúcsának az északi oldalán, melyet Sába kúpjának neveztem el, irom ezt az 1590-ik esztendőben; irom ezt egy darab hasitott csonttal, ruhámnak egy foszlányára, tinta helyett a véremmel. Ha rabszolgám megtalálandja, mikor eljön, és elviendi Delagoába; akkor barátom... (olvashatatlan név) adja ezt a dolgot a király tudomására, hogy hadsereget küldjön ki, mely hahogy átkelend a pusztaságon és a hegyeken, és ha meggyőzendi a vitéz kukuánokat és ördögi mesterségeiket, minek okáért sok pap is lenne hozandó: őt a leggazdagabb királlyá teendi Salamon óta. Tulajdon szememmel láttam vala a megszámlálhatatlan gyémántokat, melyek Salamon kincsesházában őriztetnek túl a Fehér-halálon. De Gagulnak, a boszorkány-keresőnek árulása miatt semmit onnan el nem hozhattam, sőt alig az életemet is. Aki idejövend, kövesse a mappát, és mássza meg Sába bal kúpjának a havát egészen fel a csúcsig, amelynek északi oldalán vagyon a nagy országut, melyet Salamon csináltatott vala, ahonnan is háromnapi utra esik a király palotája. Ölje meg Gagult. Imádkozzatok a lelkemért. Isten hozzátok.

José da Silvestra.

Mikor ezt felolvastam s megmutattam annak a térképnek a másolatát, melyet az öreg dom haldokló keze a saját vérével rajzolt, hallgatóim sokáig maradtak szótlan álmélkodásban.

- No, - szólalt meg Good kapitány, - kétszer jártam körül a világot és betértem a legtöbb kikötőbe, de akasszanak fel, ha valaha ilyet hallottam akár az életből, akár meséskönyvből!

- Különös egy történet, Mr. Quatermain, - mondá Sir Henry. - Reménylem, nem afféle vadászhistória ez?... Tudom, hogy néha megengedhetőnek tartják a beavatatlanokkal szemben az ilyenféléket.

- Ha igy vélekedik, Sir Henry, - mondám nagy bosszusan s az irást a zsebembe dugva (mert nem szeretem, ha afféle ostoba filkónak tartanak, aki elmésnek gondolja a hazudozást és mindenféle rendkivüli vadászkalandokkal dicsekszik el, amik sohasem történtek meg), - ha igy tetszik vélekedni, akkor hát hagyjuk az egész dolgot.

És felálltam, hogy kimenjek.

Sir Henry a vállamra tette hatalmas kezét.

- Üljön le, Mr. Quatermain, - mondá. - Bocsánatot kérek... Nagyon jól látom, hogy ön nem akar bennünket rászedni, de a történet olyan rendkivülien hangzott, hogy alig hihetem el még most is.

- Meg fogom mutatni az eredeti térképet és irást, ha majd Durbanba érünk, - viszonzám, kissé ellágyulva, mert igazán, ha jól meggondoltam a dolgot, alig lehetett csodálni, hogy kétkedtek a jóhiszemüségemben. - De nem beszéltem még a tisztelt öccséről. Ismertem azt a Jim nevü embert, aki vele ment. Becsuána születés volt, jó vadász és benszülött létére elég eszes legény volt. Akkor reggel, hogy Mr. Neville indulandó volt, Jimet a szekeremnél láttam állani. Dohányt vágott a szekérrudon.

- Jim, - szóltam hozzá, - hova igyekeztek ti? Elefántokra?

- Nem, bááz, - felelt Jim, - olyan dologban járunk, ami többet ér, mint az elefántcsont

- Aztán mi légyen az, Jim? - kérdém, mert kiváncsi voltam. - Arany?

- Nem, bááz, becsesebb az aranynál, - mondá Jim, és vigyorgott hozzá.

Több kérdést nem tettem, mert nem volt kedvem lealacsonyitani a méltóságomat azzal, hogy kiváncsinak tünjek föl; de nem tudtam mit gondolni.

Végre Jim elkészült a dohányvágással.

- Bááz! - szólt hozzám.

Rá se ügyeltem.

- Bááz, - szólt ujra.

- No mi a’?

- Bááz, gyémántot megyünk keresni.

- Gyémántot! Hiszen akkor rossz irányba mentek. A gyémánt-mezők nem erre vannak.

- Bááz, hallotta-e valaha hirét a Soliman’s Berg-nek (Salamon-Hegység)?

- Hallottam.

- Hallott valaha az ott lévő gyémántokról?

- Hallottam valami bolond mesét.

- Nem mese az, bááz. Ismertem régente egy asszonyt, aki onnan jött a kis gyermekével s azután Natálba ment. Az beszélte. Most már meghalt.

- Hallod-e Jim, a gazdád az aasvogel-ek (keselyük) tápláléka lesz, ha a Szolimán vidékére el akar jutni és az leszel magad is, ha ugyan azok a madarak le tudnak valamit szedni ezekről a hitvány vén csontjaidról, - mondám neki.

Jim csak vigyorgott.

- Meglehet, bááz. Egyszer csak meg kell halni. Aztán meg ugyis más országban szeretnék már szerencsét próbálni. Az elefánt itt nagyon ritkulni kezd.

- Nohát, fiam, csak várj, mikorára a «sápadt vén ember» (a halál) megfogja azt a sárga torkodat; majd meglássuk, milyen nótát fujsz akkor.

Félórával utóbb indulni láttam a Mr. Neville szekerét. Egyszerre csak Jim szaladvást jött vissza.

- Isten áldja meg, bááz! - mondá. - Nem akartam elmenni ugy, hogy el ne bucsuzzak öntől, mert bizony-bizony igaza van - nem jövünk mi többet onnan vissza.

- Hát csakugyan a Soliman’s Berghez megy a gazdád, Jim, vagy csak hazudtál?

- Nem hazudtam, csakugyan odaszándékozik. Azt mondja, hogy neki minden áron vagyont kell szereznie. Próbát tesz hát a Salamon kincsével.

- Ugy? Várj csak egy kicsit, Jim... Nem vinnél el egy pár sort a gazdádnak? És megigéred-e, hogy nem adod oda neki, amig Iniátiba nem értek? (Ami körülbelül szász angol mérföldnyire lehetett.)

- Megigérem, - felelt rá Jim.

Elővettem hát egy szelet papirost, és ezt irtam rá:

«Aki ide eljövend... mássza meg Sába bal kebelének a havát, föl egészen a csúcsig. Attól északra van a Salamon király utja.»

- Itt van, Jim, s ha majd odaadod a gazdádnak, mondd meg neki, hogy okosan teszi, ha szóról-szóra követi ezt az utasitást. Most mindjárt ne add oda neki, mert nem akarom, hogy visszajőjjön és kérdéseket intézzen hozzám, amikre nincs kedvem felelni. Eredj már, te léhütő, hiszen alig látszik már a szekeretek!

Jim elvitte az irást és ment - és ez mindaz, Sir Henry, amit az ön öccséről tudok. De attól félek...

- Mr. Quatermain, - szólt erre Sir Henry, - én föl akarom keresni az öcsémet. Utána megyek egészen a Szoliman-hegységig és azon túl is, ha kell, amig csak meg nem találom, vagy bizonyosságot nem szerzek arról, hogy meghalt. Eljön-e velem?

Én, amint - ugy gondolom - mondtam már, óvatos, sőt félénk természetü ember vagyok és visszariadtam ettől a gondolattól. Ugy véltem, hogy ilyen utnak nekiindulni annyi, mint belemenni a bizonyos halálba; és minden egyebet nem is nézve, nekem a fiamról kellett gondoskodnom s igy nem volt módomban, hogy meghaljak.

- Köszönöm szépen, Sir Henry, nem, ugy gondolom, nem igen mennék, - felelém. - Öreg vagyok, én már az efféle kalandozáshoz, és ugy járnánk mindnyájan, mint az az én szegény Silvestre barátom. Van egy fiam, akinek szüksége van reám, s igy hát nem kockáztathatom az életemet.

Ugy Sir Henryt, mint Good kapitányt nagyon kellemetlenül érintette ez a vonakodás.

- Mr. Quatermain, - szólt Sir Henry, - én jómódu ember vagyok és minden áron végbe akarom vinni ezt a dolgot. Szabja meg ön a szolgálatai diját tetszése szerint, s én a kivánt összeget le fogom fizetni, mielőtt utra kelnénk. Azonkivül pedig az elindulásunk előtt még intézkedni akarok arra nézve is, hogy az esetre, ha bajunk esnék, a fiáról kellőleg gondoskodva legyen... Láthatja ebből, hogy mennyire szükségesnek tekintem az ön eljövetelét. Kijelentem továbbá azt is, hogy ha elérkeznénk arra a csodálatos helyre és gyémántokat találnánk, azok egyenlő részben az önéi meg a Goodéi lesznek. Nekem nem kellenek. De hát ez az eshetőség nem olyan, amelyet számitásba lehetne venni, jóllehet ugyanez a feltétel fog állni az elefántcsontra is, amit találnánk. Bizvást megszabhatja a feltételeit, Mr. Quatermain, és azonkivül, igen természetesen, én viselem az összes költségeket is.

- Sir Henry, - mondám erre, - ez a legnagyszerübb ajánlat, aminőt valaha kaptam, és bizony nem olyan, hogy egy magamforma szegény vadász- és kalmár-ember kicsibe vehetné. De viszont a feladat is a legnagyobb, aminőt valaha hallottam, és igy hát időre van szükségem, hogy meghányjam-vessem magamban a dolgot. Meg fogom adni a feleletet, mielőtt Durbanba érkeznénk.

- Nagyon jól van, - viszonzá Sir Henry, s én azután jó éjszakát kivántam az uraknak, lefeküdtem s egész éjjel a szegény rég meghalt Silvestréről, meg a gyémántokról álmodtam.