Megközelitő leirást sem adhatok annak az éjszakának a borzalmairól, amely most ránk következett. A könyörületes álom enyhitett valamit e borzalmakon, mert a kifáradt természet, még olyan helyzetben is, amilyen a mienk volt, megköveteli olykor a maga jogait.
De sokat aludni, én legalább, nem tudtam. Nem is szólva közeli rettenetes végünknek folytonos gondolatáról, - mert a föld legbátrabb embere is remeghet az olyan sorstól, amilyen mi reánk várt, én pedig sohasem tartottam magamat valami roppant bátornak - maga a csend is sokkal nagyobb volt, semhogy aludni tudtam volna tőle.
Olvasóm, megtörténhetett már rajtad, hogy ébren feküdtél éjszakának idején és nyomasztónak találtad a csendet; de én bátran merem állitani, hogy fogalmad sem lehet arról, hogy micsoda eleven, kézzel tapogatható dolog valójában a tökéletes csend.
A föld szinén mindig van valamelyes hang vagy mozgás, és ha önmagában véve észrevehetetlen is, mégis megtompitja valamennyire a teljes csendnek az élét.
De itt nem volt semmi. Egy óriási hóboritotta hegycsucsnak a mélyébe voltunk eltemetve. Ezer meg ezer lábnyira fölöttünk az üde levegő rohanva süvöltött el a fehér havon, de mihozzánk abból a hangból semmi sem juthatott el. Hosszu alagut és öt láb vastagságu sziklafal választott el bennünket még a Halottak borzalmas csarnokától is; és a halottak nem neszelnek.
A föld összes tüzérségének és a menny minden dörgésének a robaja sem hatolhatott volna a fülünkbe ebben az eleven sirban. El voltunk rekesztve a világnak minden zajától - olyanok voltunk, mintha máris meg lettünk volna halva.
És minő guny volt ez a helyzet! Köröttünk olyan kincsek hevertek, amelyekből könnyen ki lehetett volna fizetni egy-egy nemzeti adósságot, vagy egész páncélos hajóhadat épittetni - és mi mégis odadobtuk volna az egészet a reménynek egyetlen szikrájáért! Nemsokára nyilván örömmel fognók beváltani ezt az egész töméntelen kincset egy falat kenyérért, vagy egy ital vizért, utóbb pedig már csupán azért is, hogy szenvedésünk mihamarabb véget érjen!
Valóban, a gazdagság, melynek a megszerzésére az emberek egy egész életet forditanak, az élet végén értéktelen valami.
Igy telt el az éjszaka.
- Good, - szólalt meg végre a Sir Henry hangja és rémesen zúgott a mélységes csendben - hány szál gyujtója van még a skatulyában?
- Nyolc.
- Rántson el egyet, hadd lássuk, mennyi az idő.
Good meggyujtott egy szálat, melynek a lángja majdnem megvakitott bennünket, annyira elütött a vak homálytól. A zsebórám ötöt mutatott.
A gyönyörüséges hajnal ott piroslott most, messze a fejünk fölött, a hegycsucs hókoszoruján, s a szél szertefoszlatta az éjjeli ködpárákat a völgykatlanokban.
- Nem ártana, ha ennénk egy keveset, hogy erőben maradjunk, ameddig lehet, - mondám.
- Minek az az evés? - viszonzá Good. - Minél hamarább halunk meg s ér véget a szenvedésünk, annál jobb!
- Ameddig az élet tart, addig remény is van, - mondá Sir Henry.
Ettünk egy-két falatot és szürcsöltünk egy kis vizet, és azután ismét elmult egy jó darab idő, midőn egyikünk azt javasolta, hogy mégis legjobb lenne egészen az ajtóhoz közeledni és kiáltozni, bármily csekély remény van is arra, hogy kivülről valaki meghallhatná.
Good, kinek hosszas tengerészeti gyakorlatából szép öblös, átható hangja volt, végigtapogatózott a folyosón és rákezdte, s meg kell neki adnom, hogy pokoli egy lármát csapott. Soha az életben olyan orditozást nem hallottam; de ha azt vesszük, hogy micsoda eredményt ért el, bátran lehetett volna szunyogdongás is.
Darab idő mulva abbanhagyta az orditozást és nagyon szomjasan tért hozzánk vissza. Innia kellett. Ekkor aztán lemondtunk a kiabálásról, mint amely nagyon veszedelmesnek mutatkozott a vizkészletünkre nézve.
Visszaültünk hát az értéktelen gyémántjainkat tartalmazó kőládákhoz s abban a rettenetes tétlenségben maradtunk ott, mely sorsunknak egyik legsanyarubb körülménye volt. És meg kell vallanom, hogy rajtam bizony erőt vett a kétségbeesés. Fejemet a Sir Henry széles vállára hajtva, sirva fakadtam, és ugy tetszett, mintha a másik oldalról a Good zokogását hallottam volna és közben-közben a káromkodását is amiatt, hogy igy átengedte magát az elérzékenyülésnek.
Oh milyen jó és derék volt az a nagy ember! Ha mi ketten ijedt gyermekek lettünk volna, ő pedig a dajkánk, akkor sem bánhatott volna velünk gyöngédebben. Elfeledve a saját nyomoruságát, minden lehetőt elkövetett, hogy bomlott idegeinket lecsillapitsa, beszélvén nekünk történeteket olyan emberekről, akik hasonló helyzetben voltak és csodálatosan megmenekültek; és midőn ezekkel sem tudott bennünket megvigasztalni, azt fejtegette, hogy hiszen csak valamivel hamarább ér bennünket a halál, amelynek előbb-utóbb ugyis be kellene következnie, és hogy a kimerültség okozta halál igen enyhe (ami azonban nem igaz). Azután bizonyos tétovázással, aminőt egyszer már vettem rajta észre, azt ajánlotta, hogy bizzuk magunkat a felsőbb hatalom kegyelmére, amit én nagy buzgósággal meg is cselekedtem.
Nagyon szép jellem ő, igen higgadt, de egyszersmind igen erős.
És igy telt el valahogyan a nap, amint eltelt volt az éjszaka (ha ugyan egyáltalán lehet napról és éjszakáról szólni ott, ahol örökös az éji homály) s mikor ujra világot gyujtottam, hogy megnézzem az idő folyását, hét óra volt.
Ujra ettünk és ittunk egy keveset, midőn egyszer eszembe jutott valami.
- Hogy van az, - mondám, - hogy a levegő ezen a helyen friss marad? Sürü és nehéz ugyan, de tökéletesen friss.
- Nagy ég! - kiáltott föl Good fölugorva, - erre még nem is gondoltam. A kőajtón nem jöhet keresztül a levegő, mert ha volt valaha ajtó légmentes, ez az. Valahonnan pedig be kell ide hatolnia a levegőnek. Ha levegőjárás nem volna ezen a helyen, meg kellett volna fulladnunk, mihelyt ide beléptünk! Nézzünk csak széjjel.
Csodálatos, hogy a reménynek ez a picike szikrája micsoda változást idézett elő bennünk. A következő pillanatban már mind a hárman tapogatóztunk köröskörül a barlangban, négykézláb mászva s gondosan ügyelve arra, hogy nem érzünk-e bármilyen csekély légjárást is.
Alig pár pillanat mulva az én hevem ugyancsak lehült. A kezem valami hideg tárgyra tévedt... A szegény Fuláta holt arca volt.
Legalább egy óra hosszat tapogatóztunk igy, vagy még tovább is és végre Sir Henry meg én kétségbeesetten mondtunk le a további kutatásról, mert tisztességesen össze voltunk verve azáltal, hogy a fejünket folyvást beleütöttük hol az agyarakba, hol a ládákba, hol a sziklafalakba.
De Good kitartóan kutatott tovább, némi erőltetett vidámsággal azt mondván, hogy a semmittevésnél ez sokkal jobb.
- Ni, cimborák! - szólalt meg egyszerre elfogódott hangon. - Jöjjenek csak!
Szükségtelen mondanom, hogy olyan gyorsasággal másztunk oda hozzá, amint csak lehetett.
- Quatermain, tegye csak a kezét ide, ahol az enyém van... Nos, érez-e valamit?
- Úgy gondolom - feltoluló levegőt érzek.
- Figyeljen csak!
Fölállott és megdobbantotta az illető helyet.
A remény lángja csapott a szivünkbe.
A kő ugy kongott, mintha üresség lett volna alatta!
Reszkető kézzel gyujtottam világot. Már csak három szál gyujtóm volt s annak az egynek a lángjánál láttuk, hogy a helyiség legtávolabbi zugában vagyunk. Ez lehetett az oka annak, hogy első kutatásunk alatt nem vettük észre, hogy a padozatnak ez a helye üresen kong.
Mialatt a gyujtó égett, szemügyre vettük a helyet. Az egyenletes sziklatalaj itt nem egy darabból állott és... nagy ég! egy pontján, a talajjal egy szinvonalban, kőkarika volt beeresztve.
Egy szót sem szóltunk, mert sokkal izgatottabbak voltunk és a szivünk sokkal hevesebben dobogott a reménytől, semhogy szólni tudtunk volna. Goodnak volt egy kése, amelyben a többi közt olyanféle horog is volt, amilyennel kavicsot szoktak kiszedni a ló körméből. Kinyitotta és kapargálni kezdte vele a kőkarika környékét. Végre csakugyan alája tudott nyulni és lassan emelte fölfelé a karikát, nehogy a horgot eltörje. A karika mozogni kezdett. Minthogy kőből volt, a hosszu századok folyamán nem ette ugy magát bele a talajba, mintha vasból lett volna.
A karika már állott, Good beledugta a kezét és testének egész erejével huzta, de biz ott nem moccant semmi.
- Hadd kisértsem meg én, - mondám türelmetlenül, mert a kőnek a helyzete, a sarok legszögletében, olyan volt, hogy kettő egyszerre nem huzhatta.
Belekapaszkodtam a karikába és huztam, huztam, de mindhiába.
Azután Sir Henry tette meg a kisérletet, és kudarcot vallott ő is.
Good, ismét elővéve a horgot, kaparni kezdte a kőnek a széleit, az eresztéket, ahonnan a levegő járása érezhető volt.
- No most, Curtis, - mondá - fogózzék bele és huzza, ahogy csak birja. Két emberre való ereje van önnek... De megálljunk csak...
S levett a nyakáról egy erős, fekete selyemkendőt, melyet csin-kedvelő szokásánál fogva most is viselt, s keresztülhuzta a karikán.
- Quatermain, fogja derékon Curtist és huzza erősen, ha kedves az élete, mikor megadom a jelt. Most!
Sir Henry megfeszitette egész óriási erejét és ugyanugy cselekedtünk mi is mindazzal az erővel, amit a természet belénk adott.
- Nosza csak!... nosza!... enged már... - lihegett Sir Henry, mialatt széles, hatalmas háta csakugy ropogott az erőlködésben.
Egyszerre olyan hang hallatszott, mint mikor két összeragadt tárgy elszakad egymástól, azután légtolulás következett, s mi mind a hárman a hátunkon feküdtünk a sziklatalajon s rajtunk egy nagy, lapos kő.
A Sir Henry ereje megtette a magáét; soha még ember jobb hasznát nem vette az izomerejének.
- Rántson el egy szál gyujtót, Quatermain, - mondá Sir Henry, mihelyt feltápászkodtunk és lélekzethez jutottunk. - De óvatosan ám!
Ugy tettem, és ott, hála az egek urának! ott volt a szemünk előtt egy kőlépcsőnek az első foka.
- Mitévők legyünk most? - kérdé Good.
- Hát lemegyünk ezen a lépcsőn és rábizzuk magunkat a gondviselésre, - feleltem rá én.
- Megálljunk, - mondá Sir Henry. - Quatermain, hozza elő azt a falat biltongot, meg azt a kis vizet, ami még megmaradt. Szükségünk lehet rá.
Mászva tértem vissza a kőládákhoz, ahol ültünk volt, s amint távozni akartam, eszembe jutott valami. Az utolsó huszonnégy óra alatt nem igen gondoltunk a gyémántokra; sőt már ez a puszta gondolat is utálatot gerjesztett bennünk, mert hiszen annak köszönhettük balvégzetünket; de, gondolám magamban, azért mégis zsebre rakhatok néhány darabot arra az esetre, ha valamiképp kiszabadulnánk ebből a rémes börtönből!
Belemarkoltam hát az első ládába és teletömtem ócska vadászkabátomnak valamennyi használható zsebét - legfelül, ami szerencsés gondolat volt, néhány marékot rakva a többire a harmadik ládában volt nagyobb gyémántokból.
- Ni, cimborák! - kiáltottam át a társaimhoz, - nem vinnének magukkal néhány gyémántot? Én már teleszedtem a zsebeimet!
- Eh, ördög vigye a gyémántjait! - szólt vissza Sir Henry. - Reménylem, sohasem fogok többé látni egyet sem.
Ami Goodot illeti - ő nem felelt. Ugy hiszem, végső bucsut vett ekkor annak a szegény leánynak a maradványaitól, aki őt annyira szerette volt. És bármilyen különösnek tessék is előtted, kedves olvasóm, aki kényelmesen ülsz otthon és elgondolkozol azon a mérhetetlen kincsen, amelyet mi igy otthagytunk: biztosithatlak, hogy ha te is negyvennyolc órát töltöttél volna ott, azzal a biztos kilátással, hogy éhen fogsz meghalni, bizony nem igen iparkodtál volna azon, hogy gyémántokkal terheld meg magadat, mialatt lemélyedsz a föld ismeretlen gyomrába, azzal a gyönge reménységgel, hogy ugy talán megszabadulhatsz a leggyötrelmesebb haláltól.
Ha egy egész életnek a szokása ugyszólván második természetemmé nem tette volna azt, hogy sohase hagyjak ott semmit, amit elvinni érdemes, hacsak legcsekélyebb reményem volt is arra, hogy elbirom: bizonyos vagyok benne, hogy én sem törtem volna magamat a zsebeim teletömésével.
- Gyerünk, Quatermain, - mondá Sir Henry, ki máris a lépcsőn állott. - Csak bátran! Én megyek előre.
- Vigyázzon, hogy hova rakja a lábát. Lehet, hogy ott alant valami borzasztó mélység van.
- Sokkal valószinübb, hogy másik barlangba jutunk, - mondá Sir Henry, amint lassan ment lefelé, a lépcső-fokokat számlálgatva.
Mikor a tizenötödikre ért, megállott.
- Vége a lépcsőnek, - mondá. - Hála az égnek! Ugy hiszem, folyosóban vagyok. Jöjjenek csak bátran.
Good lement s én utána. Amint leértem, elrántottam az utolsóelőtti gyujtószálamat. A világosság mutatta, hogy keskeny alagutban vagyunk, mely a lépcsővel derékszögü irányban jobbra és balra huzódott.
Mielőtt többet is láthattunk volna, a gyujtó megégette az ujjamat és elaludt.
Az a kényes kérdés állt most elő, hogy melyik irányba induljunk el. Természetesen nem lehetett tudni, hogy ez miféle alagut és hova vezet; de lehetséges volt, hogy az egyik irány a megmenekülésünkhöz, másik pedig vesztünkbe vezet.
Teljességgel nem tudtuk, hogy mitévők legyünk, midőn egyszerre Goodnak eszébe jutott, hogy mikor világosságot gyujtottam, a folyosó léghuzása a lángot balfelé fujta.
- Menjünk a légtolulás ellen - mondá. - A levegő befelé huz, nem pedig kifelé.
Megfogadtuk a tanácsot, és folyvást tapogatva az oldalfalakat és minden lépésnél kémlelve magunk előtt az utat, tovaindultunk veszedelmes utunkra az átkos kincsesházból. Ha valaha élő ember még eljut oda, amit ugyan nem hiszek, meg fogja találni nyomunkat a nyitott gyémántos ládákban, az üres lámpában, és a Fuláta fehér csontjaiban.
Mikor már körülbelül negyedóra hosszat haladtunk előre, a folyosó hirtelen egyet kanyarodott, vagy pedig egy másik folyosó szelte át, amelyen tovaindultunk, de csak azzal az eredménnyel, hogy nemsokára egy harmadikba jussunk. És igy tartott ez néhány óra hosszáig.
Ugy tetszett, mintha valami szikla-labirintben volnánk, amely nem vezetett sehova. Hogy mindezek a folyosók mik voltak, vagy mik akartak lenni, azt természetesen nem tudhatom, de mi azt gondoltuk, hogy valami régi bányának a járatai lehettek, melyeket a munkások hol jobbra, hol balra furtak, aszerint, amint az ér vezette őket. Más magyarázatot e folyosók sokaságára nem találtunk.
Végre megállottunk, mert tökéletesen ki voltunk merülve, nemcsak a fáradalomtól, hanem a reménynek attól a tünedezésétől is, mely beteggé teszi a szivet. Pihenőt tartottunk s megettük azt, ami a biltongunkból megmaradt, és megittuk utolsó csöpp vizünket is, mert a torkunk ugy ki volt szikkadva, mint az égetett cserép.
Csak azért menekültünk hát meg a kincsesház sötétjéből, hogy itt az alagutak sötétjében leljük halálunkat!
Amint ujra a legnagyobb csüggetegségben álltunk ott, nekem ugy tetszett, mintha valami neszt hallanék, amelyre azonnal fölhivtam társaim figyelmét is. Nagyon gyönge és távoli hang volt az, de hang volt, halk, mormoló hang - mert ők is hallották, és szó le nem irhatja annak a halk morajnak az áldott voltát az oly hosszas, borzadalmas csend után.
- Szavamra mondom, viz locsogása az! - mondá Good. - Gyerünk.
S ismét elindultunk, természetesen abba az irányba, amelyből a morajlás hallatszott, tovább tapogatózva a sziklafalakon. Amint előbbre haladtunk, a moraj egyre jobban hallatszott, mig végre egészen hangosnak tetszett a nagy csöndben.
Előbbre, előbbre! Most már világosan megkülönböztethettük a rohanó viznek félreismerhetetlen zúgását. De hogyan lehet a föld mélyében rohanó, patakzó viz?
Egészen közel voltunk már hozzá, és Good, aki előttünk járt, esküdözött, hogy érzi a szagát is.
- Lassan lépjen, Good, vigyázzon, - mondá Sir Henry - egészen mellette kell már lennünk...
Zsupp!... és Good elkiáltotta magát.
Beleesett.
- Good! Good, hol van? - kiáltottunk föl rémült kétségbeeséssel.
Nagy megkönnyebbülésünkre, fuldokló hangon bár, de megjött a válasz.
- Sebaj! Belekapaszkodtam egy sziklába. Gyujtsanak világot - hadd lássam, hogy hol vannak.
Sietve rántottam el az utolsó szál gyujtómat.
A gyönge világosság sötét viztömeget mutatott nekünk, mely a lábunk előtt folyt. Hogy milyen széles volt, azt nem láthattuk, de némi távolságnyira megpillantottuk barátunk sötét alakját, egy kirugó sziklatömbbe kapaszkodva.
- Álljanak szembe, hogy kifoghassanak - kiáltá Good. - Át kell usznom!
Ujabb csobbanást és nagy küzködést hallottunk. Még egy perc és Good megragadta a Sir Henry kinyujtott kezét. Felhuztuk a száraz sziklapadra.
- Szavamra mondom - szólt azután Good lihegve, - majd hogy ott nem hagytam a fogamat. Ha meg nem kapom azt a sziklát és nem tudtam volna uszni, most már végem volna. Ugy rohan ez a viz, mint valami malom-zuhogó és fenekét nem éreztem.
Világos volt, hogy ezen az uton tovább nem mehetünk. Igy hát, miután Good kipihente magát valamennyire s mi bőségesen ittunk a földalatti folyó vizéből, amely édes és hüs volt, és megmostuk benne az arcunkat, amire nagy szükségünk volt már, tovaindultunk ettől az afrikai Styxtől s visszaballagtunk az alaguton, Goodról folyvást csurogván előttünk a viz.
Végre egy másik alagutba értünk, mely jobbkéz felé vezetett.
- Hát csak induljunk el rajta, - mondá Sir Henry bágyadtan. - Itt minden ut egyforma. Nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy addig megyünk, amig ki nem dülünk.
Hosszu, hosszu ideig botorkáltunk előre, lassan, fáradtan, Sir Henry menvén elől ebben az uj alagutban.
Egyszerre csak váratlanul megállott s mi beleütődtünk.
- Nézzék! - mondta suttogva - Bomlik-e az agyam, vagy pedig csakugyan világosság az?
Kidülledt szemmel meredtünk előre, és ott, igen, ott, nagymesszire, gyönge derengés rémlett, körülbelül akkora foltocska, mint valami kunyhó ablaktáblája.
Olyan gyönge volt az a világosság, hogy a mi szemünkön kivül, amely napok óta nem látott mást, mint feketeséget, más szem aligha vette volna észre.
Lelkendezve igyekeztünk előre. Öt perc mulva semmi kétségünk sem lehetett többé. Valóban világosság volt az a derengő folt. Még egy perc, és igazi, eleven levegőnek a lehellete simogatta az arcunkat.
Csak előre, csak előre!
Egyszerre csak szürkülni kezdett az alagut, Sir Henry már csak a térdén mászhatott. Azután még szükebb lett s utóbb valami jókora rókalyuknál nem volt tágasabb nyilásu körülöttünk a föld - igenis: föld! A szikla már megszünt.
Egy kis küzködés, egy ránditás, és Sir Henry künn volt, és künn volt Good, és künn voltam én is, és a fejünk fölött ott tündököltek az áldott csillagok és az orrunkat csiklandozta az édes, édes levegő...
Egyszerre csak omladozni kezdett valami a lábunk alatt, s mind a hárman bukfencezve gurultunk lefelé, fű és bozót között a puha, nyirkos talajon.
Végre megkapaszkodtam valamiben és megállapodtam.
Azután felültem és vidáman kurjongattam.
Válaszul másik kurjongatás hangzott föl valamivel mélyebb helyről, hol a Sir Henry szilaj hengerbuckáinak egy kis földdomborulat szabott volt határt. Odamásztam hozzá s örömmel láttam, hogy sértetlen, bár ugyancsak kifogyott a lélekzete.
Azután szétnéztünk Good után. Valamivel odább őt is megtaláltuk, egy villa-alaku gyökérbe beszorulva. Jócskán össze volt ütve, de hamarosan magához tért.
Leültünk aztán a puha fübe és olyan kevéssé voltunk urai az érzelmeinknek, hogy ugy hiszem, mind a hárman sirtunk örömünkben. Kiszabadultunk abból a rettenetes tömlöcből, amely sirunk is lehetett volna! Valami irgalmas fensőbb hatalom vezérelhette a lépteinket ahhoz a sakáloduhoz, mely az alagutba torkollott, mert olyasminek kellett lennie... És im, ott fenn a hegytetőkön rózsaszinben kezdett piroslani a hajnal, amelyet sohasem reméltünk többé láthatni!
A derengő világosság lassankint lesikamlott a lejtőkön, s csak ekkor láttuk, hogy a fenekén, vagyis majdnem a fenekén vagyunk annak a nagy bányakatlannak, mely a hármas hegy közepett volt, s éppen szemközt a barlang bejárásával.
Még néhány pillanat s föltetszettek a három kolosszus körvonalai is, melyek a katlan szélén ültek.
Az a számtalan folyosó, melyeknek utvesztőjében egy élet hosszuságával fölérő folytonos éjszakában barangoltunk, kétségtelenül összeköttetésben volt valamikor a nagy gyémántbányával. Ami a földalatti folyót illeti, annak csak Isten a megmondhatója, hogy miféle viz, honnan ered és hová szakad. Nekem bizony legkisebb kedvem sem volt ahhoz, hogy utánajárjak a mibenlétének.
Világosabb, egyre világosabb lett a táj. Egymást is jól láthattuk most már, és olyat, amilyenek mi voltunk, sem azelőtt, sem azóta nem látott az én két szemem.
Vánnyadtképü, beesettszemü, züllött alakok, portól, sártól piszkosak, telve sebhelyekkel, véresek, a hosszas halálfélelem kifejezését még most is viselő vonásokkal - egyszóval olyanok voltunk, hogy bizvást megijedhetett volna tőlünk a napvilág.
És mindazonáltal szent egy igaz, hogy a Good monoklija még egyre ott fészkelt a Good szemében. Bajosan hiszem, hogy az egész idő alatt csak egyszer is kivette volna. Sem a vak homály, sem a földalatti folyóba való belepottyanás, sem a lejtőn való legurulás nem tudta egymástól elválasztani Goodot meg az ő monokliját!
Fölállottunk, attól félve, hogy megmerevednek a tagjaink, ha még tovább is ottmaradunk, s elkezdtünk lassan és kinosan fölfelé vergődni a bányakatlan lejtős oldalán.
Egy álló óránál tovább küzködtünk makacs kitartással fölfelé a kékes agyagon, a gyökerekbe és erős fücsomókba kapaszkodva, melyek a lejtőt boritották.
Végre fenn voltunk és ott álltunk a nagy uton, a katlan szélén, szemközt a kolosszusokkal.
Az utféltől ötven-hatvan ölnyire tüz lobogott néhány kunyhó előtt s a tüz körül emberi alakok voltak láthatók.
Feléjök tartottunk, egymást támogatva s minden pár lépés után meg-megállva.
Most az alakok egyike fölállott, meglátott bennünket s azután leesett a földre, nagyot kiáltva félelmében.
- Infedusz, Infedusz! Mi vagyunk! A barátaid!
Megálltunk, s ő futva jött felénk, kábán meredve ránk s még folyvást remegve a félelemtől.
- Oh én uraim, én uraim, valóban ti vagytok, akik im megtértetek a halálból - megtértetek a halálból!
S a vén harcos leborult előttünk a földre és átkarolva Sir Henrynek a térdét, hangosan zokogott örömében.