Pár perccel utóbb az oldaltámadásra kirendelt ezredek hallgatagon elindultak, mindenütt gondosan a domborulat mögött huzódva meg, hogy Tuala kémjeinek éles szemei meg ne láthassák őket. Félórai időt hagytunk eltelni a sereg két szarvának vagy szárnyának az elindulása után, mielőtt bárminő mozdulatot is tettek a Szürkék, valamint a második ezred is, mely Bölények név alatt volt ismeretes. Ez a derékhad volt rendelve arra, hogy az ütközet fősulyát magára vegye.
Mind a két ezred csaknem tökéletesen pihent és teljes számu volt, minthogy a Szürkék reggel tartalékban maradtak s csak kevés embert vesztettek, mikor visszasöpörték a támadásnak azt a részét, mely sikeresen törte volt át a védelmi vonalat s mikor én is velök rohantam és olyan csufosan jártam. Ami a Bölényeket illeti, ők a harmadik védelmi vonalat alkották a baloldalon, s mivel ott a támadó haderőnek nem sikerült áttörnie, alig voltak egyáltalában viadalban.
Infedusz, aki nagyon régi hadvezér volt és tudta, hogy mily fontos az, ha a legénység bátorságát valamely kétségbeesett küzdelem előtt feltüzeli az ember, arra használta föl ezt a várakozó szünetet, hogy beszédet intézett az embereihez, a Szürkékhez, költői képekben magyarázgatva nekik, hogy milyen nagy tisztesség az nekik, hogy igy a csata élére állitják őket és hogy a csillagokból jött nagy fehér harcos viaskodik a soraikban és azután barmokat és kitüntetéseket igért mindazoknak, akik életben maradnak - hahogy az Ignózi fegyverei győztesek lesznek.
Végigtekintettem a lengő fekete tollak és az alattok levő marcona arcok sokaságán és sóhajtva gondoltam el, hogy rövid egy óra alatt e pompás veterán harcosoknak, kik közt egy sem volt negyven éven alul, a legtöbbje, vagy talán mindnyája holtan vagy haldokolva fog heverni a porban. Nem lehetett ez másképp: halálra voltak ők itélve, azzal az emberi élettel való bölcs nemtörődéssel, mely a nagy hadvezéreket jellemzi s mely gyakran megmenti az egész haderőt és diadalra vezet.
Halálra voltak ők kárhoztatva és tudták. Az volt a feladatuk, hogy azon a keskeny földszalagon, mely alattunk látszott, egymás után ütközzenek meg a Tuala ezredeivel mindaddig, amig az ellenség ki nem irtja őket vagy a két oldalszárny kedvező alkalmat nem talál arra, hogy rátámadjon az ellenre.
És ők még sem haboztak és egyetlen arcon sem tudtam felfedezni a félelemnek a legcsekélyebb nyomát sem. Ott álltak - biztos halálnak nézve eléje, készen arra, hogy örökre megváljanak az áldott napvilágtól és mégis remegés nélkül tudtak szembenézni kikerülhetetlen vesztökkel. Még e pillanatban sem lehetett össze nem hasonlitanom az ő lelkiállapotukat az enyémmel, amely korántsem volt nyugodtnak mondható és mellemből az irigylés és csodálat sóhaja szállt föl. Sohasem láttam még ily határtalan odaadást a kötelességhez és ily tökéletes közönyösséget annak keserü gyümölcse iránt.
- Tekintsetek a királyotokra! - végzé Infedusz, Ignózira mutatva. - Menjetek harcolni és elesni érette, amiként vitéz embereknek kötelességök és átkozott és szégyenletes légyen örök időkre annak a neve, aki visszariad attól, hogy meghaljon a királyért, vagy hátat fordit az ellenségnek!
Tekintsetek a királyotokra, vezérek, kapitányok és katonák! Adjátok most meg a tiszteletet a szent kigyónak és azután - utánam, hogy Inkubu meg én megmutassuk nektek az utat Tuala haderejének a szivéhez.
Pillanatnyi szünet volt, azután az előttünk álló sürü hadsorokból moraj kelt, mint a tenger távoli suttogása, melyet hatezer dárdának hatezer pajzshoz való halk odaverődése támasztott. A moraj lassan erősbödött, mignem tomboló, dübörgő zajjá lett, mely mennydörgésként hangzott vissza a hegyekről és döbbenetes zúgással töltötte be a levegőt. Azután lassankint ismét enyészni kezdett s végre elhalt, mire hirtelen felharsogott a királyi üdvözlet.
Ignózi, gondolám magamban, méltán büszke ember lehetett ezen a napon, mert soha római császár ilyen üdvözletet nem kapott «a halálba menő» gladiátoroktól.
Ignózi a hódolatnak e nagyszerü nyilvánitására azzal felelt, hogy fölemelte a csatabárdját, s azután a Szürkék hármas csatarendben vonultak el, minden rend ezer harcosból állván a tiszteken kivül.
Mikor az utolsó rend is elvonult mintegy ezerötszáz lábnyira, Ignózi az élére állt a Bölényeknek, akik szintén hármas csatarendbe sorakoztak, s elindultunk, én - szükségtelen emlitenem - szivem mélyéből fohászkodván, hogy ép bőrrel meneküljek ebből a veszedelemből. Sok szorult helyzetben voltam már életemben, de soha még olyan kellemetlenben, mint most, vagy olyanban, amelyből ily kevés reményem lehetett volna szabadulni.
Mire a dombsik szélére értünk, a Szürkék már fele utján voltak a lejtőnek, mely abban a keskeny földszalagban végződött, amely a domb hajlatába nyult be. Lenn a sikon, Tuala táborában nagy volt az izgatottság s egyik ezred a másik után nyomult előre, hosszu, futólépésben, hogy előbb érje el a földnyelv tövét, semmint a támadó haderő leérhetne a loói sikra.
A földnyelv, mely ezerötszáz láb hosszuságu lehetett, még a tövén, vagyis a legszélesebb részén sem volt háromszázötven lépésnél tágasabb, a legvégső pontja pedig csak kilencven lépés szélességü volt. A Szürkék, kik lefelé haladtukban hadoszloppá alakultak, azon a ponton, ahol a földnyelv ujra kiszélesedett, visszahelyezkedtek a hármas csatarendbe és egyszerre megálltak.
Ekkor mi - vagyis a Bölények - szintén lefelé mentünk és tartalékba állottunk föl, mintegy háromszáz lábnyira a Szürkék hátsó vonala mögött, s valamivel magasabb ponton. Ezalatt módunkban volt szemrevenni a Tuala egész haderejét, mely a reggeli támadás óta nyilván ujabb erősitéseket kapott s most, veszteségei dacára, legalább is negyvenezer főből állott.
Gyorsan jöttek fölfelé. De amint a földnyelv tövéhez értek, habozni kezdtek, fölismervén, hogy egyszerre csupán egy ezred nyomulhat be a dombtorokba és hogy ott, mintegy kétszáz lábnyira a nyilástól, mely csupán előlről volt megostromolható, mert mindkét oldalról óriási sziklatömbök tették járhatatlanná a lejtőt - áll a Szürkék hires ezrede, a kukuána hadsereg büszkesége és dicsősége, készen arra, hogy elállja utját az ő egész haderejöknek, mint ahogy egykoron a három római állta el a hidat ezrek ellenében.
Haboztak és végre megálltak előrenyomulásukban: nem igen vágyakoztak dárdát keresztezni a kemény harcosok ama hármas hadsorával, kik ott olyan rendületlenül és elszántan álltak.
Egyszerre azonban egy szálas vezér, fején a szokott lengő sturctoll-disszel, futva jött előre, követve néhány főembertől és segédtiszttől, - ugy véltem, senki más nem volt, mint maga Tuala, - s valami parancsot adott ki, mire az első ezred, harci kiáltást harsogtatva, fölfelé rohant a Szürkék eleibe, akik teljesen mozdulatlanul és csöndesen maradtak mindaddig, mig az ellenség mintegy százhusz lábnyira nem közeledett s a hajitókéseknek egész zápora nem szakadt jégeső-kopogással rájok.
Ekkor egyszerre, egy szökéssel és orditással magasra emelve dárdáikat, előrerontottak s a két ezred halálos tusára csapott össze. A következő pillanatban az összeverődő pajzsok robaja mennydörgésként hatott a fülünkbe és az egész sikság szinte megelevenedni látszott az öklelődző embersereg tusájától, de nem sok ideig. Egyszerre a támadó hadsorok mintha ritkulni kezdtek volna s azután a Szürkék lassu, huzamos emelkedéssel elhaladtak felettök, éppugy, mint mikor valami nagy hullám fölemelkedik és átcsap a beomlott szirttömegen.
Megtörtént. Az ellenséges ezred tökéletesen meg volt semmisitve; de a Szürkéknek is már csak két csatasoruk volt. Egy harmadrészök elesett.
Most ismét szorosan összetömörülve, hallgatagon álltak meg s várták a támadást és én örömmel pillantottam meg a Sir Henry sárga szakállát, amint ide-oda járt, rendezgetve a sorokat. Tehát még élt!
Ezalatt mi előbbre mentünk az összecsapás szinhelyére, melyen valami négyezer halott, haldokló és sebesült feküdt, a szó szoros értelmében vérbe áztatva. Ignózi parancsot adott ki, mely gyorsan futott végig a sorokon, hogy az ellenség sebesültjei közül senkit sem szabad megölni és amennyire láthattuk, a katonák szigoruan meg is tartották ezt a parancsot. Borzalmas látvány lett volna - ha ráértünk volna rajta gondolkozni.
De most egy második ezred, melyet fehér toll, öv és pajzs különböztetett meg a többitől, jött rohamra a Szürkék megmaradt kétezre ellen, akik ugyanabba a vészjósló hallgatásba merülve állottak, mint előbb, mig az ellenség mintegy százhusz lábnyira nem közeledett hozzájok, mikor is ellenállhatatlan erővel zudultak reá. Az összeverődő pajzsok rettentő robaja ujra felhangzott és figyelő szemeink előtt ismétlődött az előbbi véres tragédia.
De ezuttal az eredmény hosszabb ideig maradt kétséges; sőt egy darabig csaknem lehetetlennek látszott, hogy a Szürkék ujra győztesek legyenek. A támadó ezred, mely csupa fiatal legényből állott, kétségbeesett dühvel harcolt és eleinte ugy tetszett, mintha puszta túlerejénél fogva hátraszoritaná a veteránokat. Az öldöklés valami borzadalmas volt; százak hulltak el minden percben, s a harcosok kiáltásai, a haldoklók nyögése, a dárdák csattogása közül folyvást kihallatszott egy sziszegő hang: «szdsi! szdsi!» - ez a diadalszava minden egyes győztesnek, amint dárdáját keresztüldöfte elbukott ellenfelének a testén.
De a tökéletes fegyelem és rendületlen, törhetetlen vitézség csodákat művel és egy veterán katona fölér két fiatallal, amint csakhamar ki is tünt. Mert éppen amikor azt hittük, hogy már végük van a Szürkéknek és készültünk, hogy elfoglaljuk a helyöket, hallottam a Sir Henry mély hangját, mely túlharsogta a csatazajt és megpillantottam hatalmas bárdját, mely tollai fölött villogott. S egyszerre megváltozott a helyzet. A Szürkék már nem tágitottak; merően álltak meg, mint a szikla, melyen a dárdások dühösen csapkodó hullámai ujra meg ujra megtörtek s visszaverődtek. Egyszerre a Szürkék ismét megmozdultak - még pedig előre. Minthogy puskáik nem voltak, füst sem volt s igy mindent láthattunk. Még egy perc s a tusa gyöngült.
- Hej, ezek igazi férfiak! Ujra győzni fognak! - kiáltott föl Ignózi, ki mellettem csak ugy csikorgatta izgatottságában a fogát. - Nézd, már győztek is.
Egyszerre ágyuból kilövellő füstgomolyok módjára futó csoportokban kezdtek hátrálni a támadók, lobogtatván fehér tollaikat és győztesül hagyván az ellenfélt, mely diadalmaskodott ugyan, de - fájdalom - már nem mint ezred. A remek hármas hadsorból, mely negyven perccel azelőtt háromezer főnyi erőben ment az ütközetbe, legfölebb valami hatszáz vértől ázott ember maradt meg. A többi a földön hevert a tipró lábak alatt. És mégis ujjongtak és diadalmasan rázták dárdáikat és azután ahelyett, hogy hátra vonultak volna hozzánk, amint mi gondoltuk, állást foglaltak egy alacsony földemelkedés körül s ujra a régi csatarendbe sorakozva, hármas gyürüt alkottak a domborulat körül. És ekkor, hála az égnek, egy pillanatnyira láthattam Sir Henryt a kis domb tetején állani, látszólag sértetlenül és mellette öreg barátunkat, Infeduszt.
Azután a Tuala ezredei nekirontottak a halálra szánt csoportnak s a harc ujra kezdődött.
Miként azok, akik ezt a történetet olvasták, valószinüleg rég tisztában vannak már vele, én, őszintén szólva, meglehetősen pipogya ember vagyok és bizonyára nem kenyerem a verekedés, ámbár a sorsom gyakran hozta ugy magával, hogy kellemetlen helyzetekbe jutottam és embervért kellett ontanom. - De sohasem szerettem a dolgot s a magam vérét mindig olyan hiánytalan mennyiségben igyekeztem megóvni, amint csak lehetett - olykor a két lábamnak bölcs használatával is. De ebben a pillanatban harci hévtől éreztem lángolni - életemben először - a keblemet. Az Ingoldsby Legendák-ból hősies szellemü töredékek s az ó-testamentomból is harcias versek támadtak fel az agyvelőmben, mint urigombák a sötétben; a vérem, melyet eddig jóformán megfagyasztott a borzalom, lüktetve csörgedezett az ereimben és szilaj vágy szállt meg: öldökölni és kiméletet nem ismerni...
Hátratekintettem a mögöttünk álló harcosok tömött soraira s egyszerre azon kezdtem tünődni, hogy vajjon az én arcom nem hasonlit-e az övékhez. Ott álltak, pajzsuk fölött előreszegzett fejjel, idegesen rángatozó kezekkel, szétnyilt ajakkal, harci szomjjal eltelt vonásokkal és szemökben olyan csillogással, minő a vérebé szokott lenni, mikor a zsákmányát lesi.
Csupán az Ignózi szive látszott, aránylagos önuralmából itélve, olyan nyugodtan verni párducbőrkacagánya alatt, mint rendesen, ámbár különben folyvást csikorgatta a fogát.
Nem állhattam tovább.
- Addig állunk-e itt, amig gyökeret nem eresztünk, Umbopa... akarom mondani, Ignózi... holott Tuala amott eszi a testvéreinket? - kérdém.
- Nem, Makumazán, - felelt ő. - Im, ép most érett meg a pillanat. Szakitsuk le.
S amint szólt, egy ujabb ezred rohant el a dombocskát körülvevő embergyürü mellett s visszafordulva az innenső oldalról támadott reá.
Ignózi, csatabárdját fölemelve, megadta vele a jelt az előnyomulásra, s a Bölények a kukuánák rendes harci kiáltásával, tengerárhoz hasonló rohammal törtettek előre.
Ami most következett, azt én leirni nem birom. Rohanás, összecsapás, zsivaj, folytonos dárda-villogtatás, mintegy véres szinü ködben látva - ez az egész, amire az első pillanatokból emlékezem.
Mikor valamennyire tisztult az agyvelőm, azon vettem magamat észre, hogy a Szürkék közepett állok, a dombocska közelében, még pedig magának Sir Henrynek a háta mögött. Hogyan jutottam oda, arról abban a pillanatban fogalmam sem volt; de Sir Henry utóbb elmondta nekem, hogy a Bölények első dühös rohama engem csaknem az ő lába elé sodort s azután, amint őket hirtelen hátraszoritották, én ottmaradtam. Ő ekkor kiugrott az emberei közül és berántott engem a gyürübe.
Ami már a most következett harcot illeti, ki tudná azt leirni? Uj meg uj tömegek zudultak a mi folyvást vékonyodó gyürünkre s ujra meg ujra visszaverettek.
Remek látvány volt az, amint azok a vitéz csapatok időről-időre előnyomultak a halottjaik tetemein, néha holttesteket tartva maguk előtt és azokkal fogva fel a mi dárda-döféseinket, de azután a maguk tetemével is magasbitva az ember-halmot. Pompás látvány volt a rettenthetetlen agg harcos, Infedusz, ki olyan hidegen, mintha csak parádén volna, kiáltozta a parancsait, kihivó fenyegetéseit, sőt olykor tréfáit is, hogy jókedvben tartsa kevés megmaradt emberét - és egyuttal, amint minden egyes ujabb roham következett, kivette a maga részét a viaskodásból is.
De még pompásabb látvány volt Sir Henry, kinek struc-tollait egy dárda éle tisztára lenyirta a fejéről, ugy, hogy hosszu sárga haja csakugy lobogott utána a szélben. Ott állt a hatalmas dánus - mert bizonyos, hogy az volt - keze, bárdja, fegyverzete csupa vér és senki élve meg nem állhatott a csapásai előtt. Számtalanszor láttam lezúgni azt a csatabárdot, amint valamely szálas harcos éppen ő vele mert kikötni, s amint lecsapott egy-egy ellenségére, azt kiáltotta: «O-hoy! O-hoy!», mint berzeker ősapái és a bárd csattogva ment keresztül pajzson, dárdán, fejdiszen, hajzaton és koponyán, ugy, hogy végtére a maga jószántából senki se mert már közeledni a nagy fehér «tagati»-hoz (varázsló), aki menthetetlenül ölt.
Egyszerre csak felhangzott egy kiáltás: «Tuala, Tuala!» s a sürü tömegből bőszül ugrott elő maga az óriás-testü, félszemü király, ki szintén csatabárddal, pajzzsal és acél-vérttel volt fölfegyverkezve.
- Hol vagy, Inkubu, te fehér ember, aki megölted Szkrágát, a fiamat?... Lássuk, hogy meg tudsz-e ölni engem is! - kiáltá és egyuttal sulyos tollá-t röpitett Sir Henryre, ki szerencséjére, látta a kés röpülését és felfogta a pajzsával, melynek vaslemezében az meg is állott.
Azután Tuala egy kiáltással előreugrott, egyenesen neki és csatabárdjával akkorát sujtott a pajzsára, hogy Sir Henry, erős ember volt bár, a csapás puszta sulyától térdre bukott.
De ezuttal a párviadal nem folytatódott, mert abban a pillanatban a köröskörül tódult ezredekből ijedelem orditása hangzott föl, s én láttam is, hogy mi történt.
Jobbra és balra a sikság tele volt rohamot intéző harcosok lengő tollaival. A két szárnyhad segitségünkre érkezett. Az időt nem lehetett volna jobban megválasztaniok. A Tuala egész hadserege, mint Ignózi előre megmondta, minden figyelmét arra a véres küzdelemre irányozta, mely a még megmaradt Szürkék és Bölények körül folyt, mely utóbbiak most valamivel távolabb külön harcot vivtak két ellenséges ezreddel. Csak mikor a két szarv olyan közel volt már, hogy majdnem összecsaphattak, akkor kezdték Tuala hadai sejteni közeledésöket. És most, mielőtt kellő védelmi állásba helyezkedhettek volna, a két hadosztály az oldalukba rontott.
Öt perc mulva az ütközet sorsa el volt döntve. Tuala ezredei, két oldalról megtámadva és különben is megrémülve attól a szörnyü mészárlástól, melyet bennök a Szürkék meg a Bölények végbevittek, futásnak eredtek és a Loóig terjedő egész sikság csakhamar tele volt menekülő katonák csoportjaival.
Azok a csapatok pedig, melyek még az imént bennünket meg a Bölényeket körülvettek, azok mintegy varázslatra olvadtak el, s mi csakhamar ugy álltunk ott, mint a szikla, melyről a tenger hullámai visszahuzódtak.
De milyen látvány volt az!
Halomszámra hevertek körülöttünk a holtak és haldoklók, s a vitéz Szürkékből már csak kilencvenöt ember volt életben! Több mint kétezerkilencszáz ember esett el ebből az egy ezredből - a legtöbbje ugy, hogy sohasem volt többé fölkelendő.
- Emberek! - szólt Infedusz nyugodtan, mialatt sebesült karját kötözgette s végignézett a saját teste maradványain, - becsületet szereztetek a Szürkék régi hirének és ezt a mai harcot még a gyermekeitek unokái is emlegetni fogják!
Azután hátrafordult és megrázta a Sir Henry Curtis kezét.
- Nagy ember vagy, Inkubu, - mondá egyszerüen. Hosszu életet éltem harcosok között, és sok vitézt ismertem, de olyan embert, amilyen te vagy, nem láttam soha!
E pillanatban a Bölények elkezdtek lefelé haladni mellettünk Loó irányába, s amint mentek, üzenet érkezett hozzánk Ignózitól, kérve Infeduszt, Sir Henryt meg engem, hogy tartsunk vele. Mi tehát, miután a Szürkék megmaradt kilencven emberének kiadódott a parancs, hogy szedjék össze a sebesülteket, csatlakoztunk Ignózihoz, aki tudtunkra adta, hogy egyenesen Loóba tart, hogy teljessé tegye a győzelmet Tualának az elfogásával, ha ez egyáltalán lehetséges.
Alig indultunk utnak, midőn megpillantottuk a Good alakját, ki valami száz lépésnyire tőlünk egy hangyabolyon ült. Mellette hevert egy kukuána harcos holtteste.
- Bizonyosan meg van sebesülve, - mondá Sir Henry aggódva.
Amint ezt kimondta, váratlan dolog történt. A kukuána harcos holtteste, vagyis inkább csak az, ami holttestnek látszott, hirtelen felugrott, leütötte Goodot a hangyabolyról és elkezdte döfölni a dárdájával.
Rémülten futottunk feléje s amint közeledtünk, láttuk, hogy az izmos harcos egyik döfést a másik után méri a földön elterült Goodra, ki minden döfésre valamennyi tagját a levegőbe kapkodja.
A kukuána, látva, hogy mi odajövünk, még egy utolsót és hatalmasat döfött és azzal a kiáltással: «Nesze, te varázsló!» kereket oldott.
Good nem mozdult s mi azt hittük, hogy szegény bajtársunknak vége van. Szomoruan érkeztünk oda és meglepődéssel láttuk, hogy sápadt és gyönge ugyan, de az arcán derült mosoly van s a monoklija rendületlenül áll a helyén.
- Remek egy páncél, - mormolá, amint meglátta fölébe hajló arcunkat s azzal elájult.
Amint megvizsgáltuk, láttuk, hogy az üldözés alatt egy hajitó-kés sulyos sebet ejtett a lábán, de a gyürüs páncél meggátolta, hogy a kukuána harcos lándzsája egyéb kárt tegyen benne, mint azt, hogy csufosan össze-vissza zuzta. Bizony csodálatos menekülés volt. Mivel e pillanatban semmit sem lehetett vele tenni, ráfektették egy állatbőrre, amilyenen a sebesülteket hordozni szokták és utánunk hozták.
Loónak legközelebbi, külső kapujához érve, egyik ezredünket már ott találtuk, amiként egy Ignózitól kapott parancs rendelte volt. Az ezred vezérlő tisztje, elibünk járulva, királyul üdvözölte Ignózit s jelentette neki, hogy a Tuala serege a városban keresett menedéket, ahova maga Tuala is menekült; de nyilván oda van már minden bátorságuk és meg fogják magukat adni.
Ignózi erre, miután velünk tanácskozott, követeket küldött előre minden kapuhoz, megparancsolván a védelmezőknek, hogy nyissák ki és királyi szavára kegyelmet és bocsánatot igért minden katonának, aki leteszi a fegyvert.
Az üzenetnek megvolt a hatása s a Bölények kiáltásai és ujjongásai közben lebocsátották az árokra a felvonóhidat és a kapuk kitárultak.
Az esetleges árulás ellen való szükséges intézkedéseket megtéve, bevonultunk a városba. Az utfélen végig lehorgasztott fővel álltak a harcosok, pajzsuk és dárdájok a lábuk előtt s amint Ignózi elhaladt előttük, királyul üdvözölték.
Mi csak vonultunk előre, egyenesen a Tuala králjának tartva. Mikor beléptünk a nagy térségre, amelyen egy-két nappal előbb a katonai szemlét meg a boszorkány-hajszát láttuk, az egész térséget elhagyatottnak találtuk.
De nem, mégsem egészen elhagyatottnak, mert amott, a tér tulsó felén, a kunyhója előtt ült, Tuala maga, csupán egyetlen kisérővel - Gagullal.
Szomoru látvány volt az, amint ott ült, csatabárdja és pajzsa mellette, álla a páncélos, széles mellre szegve, csupán egy vén szipirtyó társaságában. És minden kegyetlensége és gonosz tette mellett is, rajtam szánakozó érzés nyilallott keresztül, amint ugy láttam őt, ott, «magas polcáról lezuhanva».
Hadainak egyetlen katonája, száz meg száz csuszó-mászó udvarbelije közül egy sem, de még csak egyetlen feleség sem maradt mellette, hogy sorsában osztozzék, vagy bukásának a keserüségét megfelezze.
Szegény vadember! Azt a leckét tanulta most, melyre a sors a legtöbbünket megtanit, ha elég sokáig élünk, hogy tudniillik az emberek szeme nem látja meg a bukott nagyságokat és aki védtelen, az kevés barátra és kevés könyörülőre talál. De ő nem is érdemelte egyiket sem.
Bevonulva a král kapuján, egyenesen feléje tartottunk, mikor mintegy százötven lábnyira voltunk hozzá, az ezred megállott s mi csekély kisérettel közeledtünk hozzá, mialatt Gagul elkeseredetten szidott bennünket.
Amint közelébe értünk, Tuala fölemelte végre tollas fejét és félszemét, mely az elfojtott dühtől majdnem olyan fényesen szikrázott, mint a homlokára kötött nagy gyémánt, - rászögezte győzelmes ellenfelére, Ignózira.
- Üdv neked, oh király! - mondá keserü gunnyal, - aki etted a kenyeremet s most a fehér emberek varázslatával elcsábitottad az ezredeimet és leverted a hadseregemet - üdv neked! Mi sorsot szántál nekem, oh király?
- Azt, melyet te az apámnak juttattál, kinek királyi székében annyi esztendő óta ülsz! - volt a rideg válasz.
- Jól vagyon. Megmutatom neked, hogyan kell meghalni, hogy eszedbe jusson, mikor majd a te időd is elérkezik. Nézd, a nap véresen száll alá (s véres csatabárdjával a vörös napgolyó felé mutatott, mely ép most áldozott le) és helyes, hogy az én napom vele együtt huny el!... És most, oh király, kész vagyok meghalni, de kikérem magamnak a kukuánák királyi házának azt a kiváltságát, hogy harcban halhassak meg. Nem tagadhatod meg ezt tőlem, mert különben azok a gyávák, akik ma megfutamodtak, szégyenben maradottnak fognak tekinteni.
- Ám legyen. Válassz - kivel akarsz bajt vivni? Én magam nem vivhatok véled, mert a király csak csatában harcol.
(A kukuánák közt törvény az, hogy királyi vérből való ember csupán a saját beleegyezésével végezhető ki, amitől azonban az illető sohasem vonakodik. Megengedik neki, hogy a király beleegyezésével egész sor ellenfelet válasszon, akikkel megviv, mindaddig, amig valamelyik meg nem öli.)
Tuala komoran futtatta végig sötét szemét a mi sorainkon s én, amint az a szem egy pillanatig rám tapadt, éreztem, hogy a helyzet ujabb borzalommal sulyosbodott. Hátha azt venné a fejébe, hogy velem kezdje meg a bajvivást? Mi kilátásom lehetne egy hat láb magas és megfelelően széles, kétségbeesett vadember ellenében? Akár csak tüstént öngyilkosságot kövessek el! Hamarosan elhatároztam magamban, hogy visszautasitom a párviadalt, még ha csufosan üldöznének is ki miatta Kukuánaországból. Ugy vélem, jobb az, mint a csatabárddal való fölnégyelés.
Tuala most megszólalt:
- Inkubu, mit gondolsz, elvégezzük-e azt, amit ma megkezdtünk, avagy gyávának nevezzelek-e, akinek még a mája is fehér?
- Nem! - vágott közbe sietve Ignózi, - Inkubuval nem fogsz harcolni.
- Nem, ha fél, - viszonzá Tuala. Szerencsétlenségre Sir Henry megértette ezt a megjegyzést s arcában fellángolt a vér.
- Megvivok vele, - mondá. - Ám lássa, hogy félek-e.
- Az isten szerelméért, - könyörögtem neki, - ne kockáztassa az életét e kétségbeesett ember ellenében. A ki önt ma harcolni látta, jól tudja, hogy ön nem gyáva.
- Megvivok vele, - volt a mogorva felelet. - Élő ember engem gyávának ne nevezhessen. Készen vagyok.
S azzal előrelépett és fölemelte csatabárdját.
Kétségbeesetten tördeltem a kezemet e badar donquijoteság miatt; de ha Sir Henry eltökélte magát a párviadalra, én természetesen meg nem gátolhattam.
- Ne harcolj, fehér testvérem, - szólt Ignózi, gyöngéden rátéve kezét a Sir Henry vállára. - Eleget harcoltál már és ha ő általa bajod esnék, meghasadna bele a szivem.
- Megvivok vele, Ignózi, - volt a Sir Henry konok válasza.
- Jól vagyon, Inkubu, vitéz ember vagy. Szép harc lesz ez. Nézd, Tuala, az Elefánt szembeszáll veled.
A bukott király vadul kacagott s előrelépve szembeállt Sir Henryvel.
Egy pillanatig ugy álltak ott s a lenyugvó nap megakadt daliás alakjukon és mind a kettőjöket tüzbe öltöztette. Összeillő egy pár volt.
Azután emelt bárddal körbe kezdtek járni egymás körül.
Egyszerre Sir Henry előreugrott s rémitő csapást mért Tualára, aki félreugrott. Olyan sulyos volt a csapás, hogy Sir Henry félig elvesztette az egyensulyt, amit az ellenfele rögtön fel is használt s megforgatván feje körül a nehéz csatabárdot, rettenetes erővel sujtott vele. A szivem a torkomba dobbant - azt hittem: vége a viadalnak.
De nem. Sir Henry, balkarját gyorsan föltartva, pajzsát vetette a bárd elé. A bárd le is metszette a pajzs szélét s azután balvállon érte őt, de már nem olyan sulyosan ahhoz, hogy komoly kárt tehetett volna benne. Most csapásra csapás következett, melyeket hol a pajzsok fogtak fel, hol az ellenfelek kikerültek. Az izgatottság nőttön-nőtt. Az ezred, mely a párviadalt nézte, megfeledkezett a fegyelemről s közelebb huzódva, minden egyes csapásra kiáltott vagy morgott egyet.
Épp e pillanatban tért magához az ájulásából Good is (akit én a földre fektettem volt) s felülve, látta, hogy mi történik itt. Pillanat alatt talpon volt, s megragadva a karomat, féllábon sántikált ide-oda, maga után vonszolva engem és bátoritó szavakat kiáltva oda Sir Henrynek.
- Vágjon oda neki, öregem!... Ez kitünő volt!... Oda ni, a nyaka közé! - s igy tovább.
Most Sir Henry, miután egy ujabb csapást fogott fel a pajzsával, testének egész erejével sujtott ellenfelére. A csapás keresztülvágta a Tuala pajzsát, de még a páncélját is és belehatolt a vállába. Tuala a fájdalom és a düh bősz orditásával adta vissza busásan a kölcsönt, és olyan nagy volt az ereje, hogy bárdja kettémetszette ellenfele bárdjának rinoceroszszarvból készült nyelét, mely még azonkivül acélpántokkal is meg volt erősitve - és megsebezte Sir Henrynek az arcát.
A Bölények rémülten kiáltottak föl, amint a széles csatabárd felső része a földre esett és Tuala, ujra magasra emelve fegyverét, diadalorditással rontott reá.
Behunytam a szememet.
Mikor ujra kinyitottam, a Sir Henry pajzsát a földön láttam heverni, Sir Henry pedig hatalmas karjaival a Tuala derekát fonta át. Ide-oda imbolyogtak, ugy ölelkezve, mint két birkózó medve, csodaerejü összes izmaikat megfeszitve, hogy megmenthessék drága életüket és még drágább becsületüket.
Tuala egy szörnyü erőfeszitéssel lekapta a lábáról az angol embert és együtt buktak a földre mind a ketten, egymáson hemperegve, mialatt Tuala a bárdjával az ellenfele fejét iparkodott bezuzni, Sir Henry pedig az övéből kirántott hajitókést át akarta döfni a vadember páncélján.
Hatalmas egy küzködés volt az és borzalmas volt látni.
- Kapja el a bárdját! - orditá Good és lehet, hogy hősünk meghallotta ezt.
Annyi bizonyos, hogy eldobva a hajitó-kést, a bárd után kapott, mely bölénybőr-szijjal volt a Tuala csuklójára erősitve; és folyvást egymáson hemperegve ugy küzdöttek érte, mint a vadmacskák, mialatt lélekzetök nehéz lihegéssel járt ki s be. Egyszerre a szij elpattant és Sir Henry óriási erőfeszitéssel kiszabaditotta magát, a bárd nyele az ő kezében maradván. Még egy pillanat és talpon volt, mialatt az arcából csak ugy ömlött rajta végig a vér. De talpon volt Tuala is.
Kirántotta övéből a nehéz hajitókést és egyenesen ellenfelének tántorogva, mellbe döfte vele. Erős, hatalmas volt a döfés, de akárki csinálta azt a gyürüs páncélt, annyi bizonyos, hogy értette a mesterségét, mert a páncél ellenállt a kés hegyének. Tuala vad orditással döfött neki ujra és a sulyos kés ujra visszapattant, mig Sir Henry hátratántorodott.
Tuala most ujra nekiment, de amint közeledett, a mi hatalmas angolunk összeszedte magát és megforgatva feje fölött a csatabárdot, teljes erejével nekizuditotta.
Izgatottan sikoltott föl egyszerre ezer torok, és ime! Tualának a feje a szó szoros értelmében leugrott a válláról s azután a földre dobbanva, odagurult egyenesen az Ignózi lába elé!
A csonka test egy pillanatig még egyenesen állott, mialatt a vér szökőkut módjára buzgott föl a kettémetszett erekből; azután tompa zuhanással esett végig a földön s nyakáról az arany-fonat tovagurult, Sir Henry pedig ugyanabban a pillanatban rádőlt, miután erőt vett rajta a gyöngeség és a vérvesztés.
A következő pillanatban már fölemelték és buzgó kezek öntözgettek vizet az arcára. Még egy perc s a nagy szürke szemek tágra nyiltak.
Élt!
Ekkor én, épp amint a nap korongja eltünt, odaléptem, ahol Tualának a feje a porban hevert, s leoldva róla a gyémántot, odaadtam Ignózinak.
- Vedd, oh törvényes királya a kukuánáknak, - mondám.
Ignózi a homlokára kötötte a diadémet s azután előrelépve, rátette lábát fejetlen ellenségének széles mellére s valami diadal-éneket kezdett zengeni, mely olyan szép és oly igen vad volt, hogy alig tudnék róla csak megközelitő fogalmat is adni. Hallottam valamikor egy széphangu tudóst, aki Homér görög költőből hangosan olvasott föl egyes részleteket s emlékszem, hogy a robogó verssorok hangzásától elállott a szivem verése. S az Ignózi éneke, ugyanolyan szép és hangzatos nyelven előadva, amilyen a régi görög volt, tökéletesen azt a benyomást tette rám, jóllehet a sok fáradalom és izgatottság már egészen kimeritett.
«Im, kezdé Ignózi, a zendülésünk diadalra fordult; lázadásunknak igazságot szolgáltatott az erő.
«Reggel az elnyomók fölkeltek és megrázták magukat; felkötötték a tollaikat és felkészültek a csatára.
«Fölkeltek és kezökbe vették dárdáikat; a harcosok szóltak a főembereknek: Gyertek, vezessetek bennünket; a vezérek pedig szóltak a királyhoz: Intézd a csatát.
«Fölkeltek az ő büszkeségökben, és valának huszezred magukon kivül még huszezren.
«Tollaik eltakarták a föld szinét, miként a madár tolla betakarja a fészkét; megrázták az ő dárdáikat és kiáltoztak - megfenyegették dárdáikkal a napvilágot; sóvárogtak a harcra és vidámnak valának.
«Eljöttek ellenem; erős embereik sebes futással jöttek ellenem, hogy összetiporjanak; azt kiáltották: Hahhá! ez már meg is van halva!
«Én pedig reájok lehelltem, és az én lehelletem olyan volt, mint a vihar lehellete. Elsöpörte őket.
«Az én villámaim átjárták őket; dárdáimnak villámaival fölemésztettem az erejöket; kiáltásomnak menydörgésével földre sujtottam őket.
«Összetörtek, szertezuzódtak, széjjelfoszlottak, mint a reggeli köd párája.
«Enni adnak most a hollóknak meg a rókáknak, és a csatamező kövér lett az ő véröktől.
«Hol vannak a hatalmasok, akik reggel fölkeltek?
«Hol vannak a büszkék, akik tollaikat lengetvén, azt kiáltották: ez már meg is van halva?
«Lehajtják a fejöket, de nem alvásra; a földön nyujtóznak, de nem álomban.
«El vannak felejtve; elmentek a sötétségbe és nem lészen visszatérésök; mások fogják elvinni a feleségeiket és a gyermekeik nem fognak rájok emlékezni.
«Én pedig, én, a király, miként a sas, megszálltam fészkembe.
«Im, messzire vándoroltam el éjszakának idején, de virradatra megtértem az én fiaimhoz.
«Huzódjál a szárnyaim árnyékába, oh nép, és én megóvlak és nem lészen bántódásod.
«Most van itt a jó idő, a zsákmány ideje.
«Enyéim a barmok a völgyekben.
«A tél elmult, beköszöntött a nyár.
«A sanyaruság eltakarja az ő arcát és a jóllét virulni fog az országban, miként a liliom.
- Örvendj, népem, örvendj! Örüljön az egész ország, hogy a zsarnokság le van tiporva és én vagyok a király!»
Ignózi megállott s az öregbedő esthomályból felzúgott a mélyhangu válasz:
- Te vagy a király!
Igy lőn, hogy a Tuala követének mondott jövendölésem beteljesedett s negyvennyolc óra multán a Tuala fejetlen teteme ott merevedett a Tuala kapuja előtt.