XI.
Csodát teszünk.

Jó ideig - ugy hiszem, legalább két óra hosszat - ültünk ott csöndesen, hallgatagon, mert sokkal inkább el voltunk telve a látott borzalmakkal, semhogy beszélni tudtunk volna. Végre, éppen mikor már arra gondoltuk magunkat, hogy lefekszünk - mert a keleti égen halvány csikjai mutatkoztak már a világosságnak - lépéseket hallottunk. Azután a král kapujában álló őr kiáltása hallatszott, amelyre nyilván felelt is valaki, bár mi nem hallottuk - s a lépések közeledtek.

A következő másodpercben Infedusz belépett a kunyhóba, még valami hat, daliás termetü főemberrel.

- Eljöttem, oh uraim, - kezdé, - amint megigértem volt. Uraim, és te, Ignózi, törvényes királya a kukuánáknak, elhoztam magammal ezeket az embereket (s rámutatott az egy sorban álló vezérekre), akik főemberek közöttünk, mert mindenik háromezer harcosnak a vezére és parancsolója. Elmondtam nekik azt, amit a szemem látott és a fülem hallott. Most hadd lássák ők is derekadon a szent kigyót, oh Ignózi, és hadd hallják történetedet, hogy azután megmondhassák, akarnak-e hozzád pártolni Tuala király ellenében, avagy nem.

Ignózi felelet helyett ismét lebocsátotta az övét és mutatta a derekára oltott kigyót. A vezérek sorra jöttek közelebb s nézték meg a lámpa homályos világánál, és azután szó nélkül léptek át a másik oldalra.

Most Ignózi ujra fölvette a mucsáját s hozzájok fordulva, még egyszer elmondta a ma reggel hallott történetet.

- Hallottátok, vezérek, - szólt azután Infedusz. - Mit szóltok? Pártjára álltok-e ennek az embernek és segitségére akartok-e lenni, hogy apja királyi székébe ülhessen, vagy nem? Az ország zugolódik Tuala ellen, és a nép vére ugy folyik, mint a forrás vize. Láttátok az éjjel is. Még másik két vezér is volt, akikkel beszélni szándékoztam, és hol vannak ők most? A hiénák üvöltenek a tetemük fölött. Nem sokára oda juttok ti is, ha veszteg maradtok. Válasszatok hát, testvéreim.

A vezérek legidősbje, zömök, testes, őszfejü harcos, előlépett, és igyen felelt:

- Igaz a szavad, Infedusz. Az ország zugolódik. Nekem a tulajdon édes atyámfia is azok közt van, akik az éjjel meghaltak. De mégis nagy dolog ez, és bajos csak el is hinni. Honnan tudjuk mi azt, hogy nem csalóért emeljük-e föl a dárdáinkat? Nagy dolog ez, mondom, és senkisem tudhatja, hogy mi vége lesz. Mert az az egy bizonyos: tengernyi vér fog elfolyni, mire ez a dolog végbemehet. Sokan lesznek, akik a király pártján maradnak, mert az emberek azt a napot imádják, amely még fényesen süt fenn az égen, nem pedig azt, amely még föl sem kelt.

Ezeknek a csillagokból jött fehér embereknek nagy az ő varázsló erejök, és Ignózi az ő szárnyaik oltalma alatt áll. Ha valóban ő a törvényes király, ám adjanak nekünk valaminő jelt, s adjanak jelt a népnek is, hogy mindenek láthassák. Akkor az emberek hozzánk fognak pártolni, tudván, hogy a fehér emberek varázslata megvédelmezi őket.

- Hiszen ott a kigyó-jel, - felelém.

- Oh uram, az nem elég. Azt a kigyót odaolthatták utóbb is. Csodát mutassatok nekünk. Valamely égi jelt. Anélkül egy mozdulást sem teszünk.

A többiek helybenhagyóan bólintottak erre s én zavarodottan fordultam Sir Henryhez meg Goodhoz, s megmagyaráztam nekik a helyzetet.

- Hah! ugy hiszem, megvan! - kiáltott föl Good ujjongva. - Mondja nekik, hogy adjanak egy pillanatot a gondolkozásra.

Megmondtam a vezéreknek s azok visszavonultak. Amint künn voltak, Good odament ahhoz a kis ládához, melyben az orvosságai voltak és kivett belőle egy jegyzetes könyvecskét. Annak az elején naptár volt.

- No nézzék csak, barátaim, nem junius negyedike van holnap? - kérdé.

Gondosan jegyezgettük volt a napokat s igy bátran felelhettük rá, hogy ugy van.

- Nagyon jó... Akkor tehát ime: «Junius 4-ikén teljes napfogyatkozás. Kezdődik 11 óra 15 perckor greenwichi idő szerint. Látható Nagy-Britanniában, Afrikában stb.» - Ime, tehát az égi jel! Quatermain, mondja meg nekik, hogy holnap elsötétitjük a napot!

Az eszme pompás volt, s az egyetlen, amitől tartani lehetett, csak az volt, hogy a Good kalendáriomja rossz. Ha a jövendölésünk nem találna beteljesülni, a tekintélyünknek örökre vége van s azzal odavannak Ignózinak a kukuánák trónjára való reményei is.

- Hátha ez a naptár rossz - szólt Sir Henry Goodhoz, aki nagy buzgósággal dolgozott ki valami mennyiségtani tételt a könyve első tiszta lapján.

- Semmi okot sem látok ilyesminek a föltevésére, - viszonzá Good. - A napfogyatkozások mindig a kitüzött időben jelentkeznek; igy tapasztaltam legalább én; s itt egyenesen meg van mondva, hogy látható lesz Afrikában. Megtettem a számitást amennyire tőlem telik, anélkül, hogy a földrajzi helyzetünket pontosan ismerném. És számitásomnak az eredménye az, hogy a napfogyatkozás itt holnap déli egy óra körül fog kezdődni és tart egészen félháromig. Körülbelül félóráig tökéletes sötétség lesz.

- Nos, - mondá Sir Henry, - én azt hiszem, megkockáztathatjuk.

Belenyugodtam, ámbár nagy tamáskodással, mert a napfogyatkozás furcsa jószág és bajos vele bánni, - és kiküldtem Umbopát, hogy hivja be a vezéreket.

Azok bejöttek és én igyen szólék hozzájok:

- Kukuánák nagy férfiai, és te, Infedusz, figyeljetek. Mi nem szeretjük mutogatni a hatalmunkat, mert azt cselekedvén, megbontjuk a természet rendjét s félelembe és zavarba ejtjük a világot. De mivel az a dolog, amely előttünk vagyon, felette nagy, és mivel haragszunk a királyra a mészárlás miatt, melynek szemtanui valánk, és mivel továbbá Gagul, a vén, halállal akarta sujtani a mi Ignózi barátunkat: ám legyen, elhatároztuk, hogy megtesszük a csodát és olyan jelt adunk, amelyet minden ember láthasson. Gyertek ide...

S a kunyhó ajtajába vezetve őket, rámutattam a kelő nap tüzes golyójára.

- Mit láttok ott?

- A kelő napot látjuk, - felelt a vezérember.

- Ugy vagyon. És most mondjátok meg nekem, el tudja-e oltani halandó ember azt a napot, ugy, hogy fényes délben éjszaka boruljon a földre?

A vezér elnevette magát.

- Nem, uram, azt ember nem teheti. A nap erősebb, mint az ember, aki fölnéz reá.

- Jól mondád. De mégis azt mondom nektek, hogy mi ezen a mai napon egy órával déli idő után el fogjuk oltani a napot teljes egy órára, és sötétség fogja ellepni a földet, és ez jele lészen annak, hogy mi valóban tisztes férfiak vagyunk és hogy Ignózi valóban királya a kukuánáknak. Ha megcselekesszük ezt, elég lesz-e az nektek?

- Elég, oh uraim, - felelt az öreg vezér mosolyogva s az a mosoly a társai arcán is látható volt. - Ha ezt a dolgot megcselekszitek, az nekünk valóban elég lesz.

- Meglesz. Mi hárman, Inkubu, az elefánt, Bugván, a fényes szemü, és Makumazán, ki éjszakának idején, ébren van, megmondtuk és meglesz. Hallottad, Infedusz.

- Hallottam, oh uram, de csodadolog az, amit ti igértek, eloltani a napot, minden dolgoknak az atyját, aki örökön-örökké süt.

- Mi azért mégis megtesszük, Infedusz.

- Jól van, uraim. Ma, kevéssel a déli időn túl, Tuala értetek fog küldeni, hogy nézzétek meg a leányok táncát, s egy órával a tánc kezdete után azt a leányt, akit Tuala a legszebbnek tart, meg fogja ölni Szkrága, a király fia, áldozatul a kőből való Hallgatóknak, akik amott ülnek és őrködnek a hegyekben...

S a három különös alaku hegycsucsra mutatott, ahol, mint mondták, a Salamon király utja véget ér.

- Akkor, oh uraim, sötétitsétek el a napot és mentsétek meg a leány életét, s a nép hinni fog nektek.

- Ugy van, - mondá az öreg vezér, még folyvást mosolyogva egy kicsit, - a nép hinni fog nektek.

- Félóra járásnyira Loótól, - folytatá Infedusz, - van egy domb, amelynek olyan a formája, mint az ujholdnak. Erősség az, s az én ezredem meg másik három ezred, amelyeknek ezek az emberek a vezérei, van odaszállásolva. Még délelőtt olyan tervet állapitunk meg, amelynél fogva még másik két-három ezredet is oda lehessen küldeni. Azután, ha az én uraim csakugyan el tudják homályositani a napot, én a sötétségben megfogom az én uraim kezét és kivezetem őket Loóból arra a helyre, ahol bátorságban lesznek. Onnan azután megindithatjuk a háborut Tuala király ellen.

- Jól vagyon, - mondám. - Most pedig hagyjatok magunkra, hogy aludhassunk és elkészithessük a varázslatunkat.

Infedusz fölállott s köszöntvén bennünket, eltávozott a főemberekkel.

- Barátaim, - szólalt meg Ignózi, mihelyt amazok künn voltak, - valóban meg tudjátok ti tenni azt a csodát, vagy pedig csak üres szavakat mondtatok ez embereknek?

- Azt hisszük, hogy meg tudjuk tenni, Umbopa... akarom mondani Ignózi.

- Különös dolog, - viszonzá ő, - és ha nem volnátok angol emberek, nem hinném el. De az angol gentleman nem mond hazugságot. Ha életben maradunk, megszolgálom.

- Ignózi, - szólt most Sir Henry, - igérj meg nekem egy dolgot.

- Megigérem, Inkubu barátom, még minekelőtte hallanám is, - viszonzá mosolyogva a hatalmas ember. - Mi légyen az?

- Az, hogy ha valaha királyává leszel ennek a népnek, el fogod törölni az afféle boszorkányszimatolást, aminőt az éjjel láttunk, és hogy a te országodban kihallgatás nélkül embert megölni nem fognak.

Ignózi, miután ezt leforditottam neki, gondolkozott egy pillanatig, s aztán azt felelte:

- A fekete emberek szokása nem olyan, mint a fehér embereké, Inkubu, és mi nem is becsüljük olyan nagyra az életet, mint ti. De azért megigérem. Ha hatalmamban lészen, hogy meggátoljam, a boszorkányszimatolók nem fognak többé hajszát tartani, és senki sem szenved halált itélet nélkül.

- Áll tehát az alku, - mondá Sir Henry. - Most pedig pihenjünk le egy kissé.

Amilyen kimerültek voltunk, csakhamar mély álomba merültünk, s addig aludtunk, mignem Ignózi, ugy tizenegy óra tájban fölserkentett bennünket. Fölkeltünk, megmosdottunk, és derekasan bereggeliztünk, nem tudván, hogy mikor eszünk majd ujra.

Azután kimentünk a kunyhó elé és fölbámultunk a napra, mely, nagy sajnálatunkra, feltünően egészséges szinben levőnek mutatkozott, minden nyoma nélkül a legparányibb fogyatkozásnak is!

- Reménylem, be fog következni, - mondá Sir Henry kétkedően.

- Ha nem, akkor nekünk mihamarabb végünk lesz, - viszonzám én borusan. - Mert amilyen bizonyos, hogy most élő emberek vagyunk, a vezérek egyike-másika el fogja mondani a királynak az egész dolgot és akkor aztán másnemü elfogyatkozás lesz, még pedig olyan, amely semmiképpen sem lesz kedvünkre!

Visszatérve ezután a kunyhóba, felöltöztünk, magunkra véve természetesen a páncélingeket, melyeket a király küldött. Alig, hogy ezzel elkészültünk, követ érkezett Tualától, aki meghivott bennünket a nagy «leány-tánc»-ra, amelyet minden esztendőben szoktak tartani.

Vettük a puskáinkat és a lőszerünket, hogy a kezünk ügyében legyenek az esetre, ha menekülnünk kellene - amint Infedusz mondta volt - és nagybátran indultunk el, bár bensőleg féltünk és rettegtünk.

A harcosok sürü sorai helyett most ugyanannyi csapatba felállitott kukuána-leányokat láttunk, akik ruha dolgában nem voltak tulságosan kiöltözködve, de mindenkinek virágkoszoru volt a fején s egyik kezében pálmalevelet, a másikban pedig egy szál nagy fehér liliomot tartott.

A szabad térség közepén ült Tuala király, lába előtt a vén Gagul s mellette Infedusz, a Szkrága-gyerek, meg vagy tizenkét testőr. Jelen volt egy csapat vezér is, akik közt fölismertem mult éjjeli látogatóinknak a legtöbbjét.

Tuala látszólagos nyájassággal köszöntött bennünket, bár észrevettem, hogy gonosz félszemét szurósan függesztette Umbopára.

- Üdv nektek, csillagokbéli fehér emberek, - mondá. - Ez most más látomány, mint amit a mult éjjeli holdvilágon szemléltetek, de nem olyan szép látvány. A leányok kellemetesek, de a férfi szebb. A csók meg az asszony gyengéd szava is kellemetes, de a férfi dárdáinak csattogása és a férfi-vérnek a szaga még kellemetesebb! Akartok-e asszonyokat a mi népünkből, fehér emberek? Ha igen, válasszátok ki itt a legszebbeket, s a tietek lesz, ahány csak kell!...

S megállott egy pillanatra, választ várva.

Mivel ez a kijelentés nem látszott hatás nélkül lenni Good barátunkra, ki, mint a legtöbb tengerész, igen érzelmes természetü volt, én, mint éltesebb és okos ember, és előre látva a végtelen bonyodalmakat, amiket az ilyesmi előidézhetne (mert az asszony oly biztosan támaszt zavart, mint amily biztosan váltja fel a napot az éjszaka): sietve vágtam közbe:

- Köszönet, oh király, de mi fehér emberek csak fehér asszonyokkal kelünk egybe, amilyenek magunk vagyunk. A ti leányaitok szépek, de nem nekünk valók.

A király elnevette magát.

- Ám jó. Van egy közmondás a mi országunkban, amely azt tartja, hogy: «Asszony szeme mindig fényes, akármilyen is a bőre»; de hát ezek a dolgok talán nem ugy vannak a csillagokban. Olyan országban, ahol fehérek az emberek, minden dolog lehetséges. Ám legyen ugy, fehér emberek - a leányok nem fognak kunyorálni! Még egyszer, üdv nektek, és üdv neked is, te fekete. Ha Gagulnak az akarata szerint történt volna minden, te most már merev és hideg volnál. Jó szerencse, hogy te is a csillagokból jöttél, hahhaha!

- Előbb meg tudlak én téged ölni, oh király, mint te engem, - volt az Ignózi nyugodt válasza, - és te előbb leszel merev, semmint az én tagjaim hajlani megszünnek.

Tuala megrázkódott.

- Merészen beszélsz, fiu, - mondá haraggal. - Ne bizalkodjál el túlságosan!

- Bizvást lehet merész az, akinek az ajkán igazság van. Az igazság éles dárda, mely biztosan száll és nem hibázza el a célt. Üzenet ez a «csillagokból», oh király!

Tuala mérgesen nézett rá, az az egy szeme vadul villogott; de nem szólt többet.

- Kezdődjék a tánc! - kiáltá s a következő pillanatban a virág-koszorus leányok csapatonkint szökdeltek elő, kedves dallamot énekelve s a hajlós pálmákat és liliomszálakat lengetve.

Járták a táncot, hol körben forogva, hol csatározást utánozva s meg-meghátrálva bámulatosan rendezett rendetlenségben, hogy gyönyörüség volt nézni.

Végre megállottak s a sorokból egy gyönyörü leány szökött elő s oly kecsességgel és erővel kezdett előttünk piruettezni, hogy a legtöbb ballerinát megszégyenitette volna. Végre kimerülten vonult hátra s másik foglalta el a helyét, azután ismét másik és ujra másik, de sem kecsességre, sem ügyességre, sem szépségre egyik sem versenyezhetett a legelsővel.

Végre a király fölemelte a kezét.

- Melyiket tartjátok a legszebbnek, fehér emberek? - kérdé.

- A legelsőt! - mondám én megfontolatlanul...

A másik pillanatban már meg is bántam, mert eszembe jutott, amit Infedusz mondott, hogy a legszebb leányt áldozat gyanánt megölik.

- Ugy hát az én gondolatom is az, ami a tiétek, s az én szemem olyan, mint a ti szemetek. Valóban ő a legszebb, és ez neki elég baj, mert meg kell halnia!

- Ugy van, meg kell halnia! - sipitott Gagul, szurós szemének pillantását rávetve a szegény leányra, ki, nem tudva még a szörnyü sorsot, mely reá vár, vagy tiz ölnyire állott egy leánycsapat előtt, és idegesen szedett szét a koszorujából egy virágot, sziromról-sziromra.

- Miért, oh király? - kérdém, nagynehezen fojtva magamba a felháborodásomat. - Az a leány szépen táncolt és gyönyörködtetett bennünket; kegyetlenség lenne, halállal jutalmazni érte.

Tuala nevetve válaszolt erre:

- Igy kivánja a szokásunk és a kőalakok, akik amott ülnek (s a távoli hármas hegyre mutatott), követelik azt, ami őket megilleti. Ha meg nem öletném a legszebb leányt, balsors nehezednék reám meg a házamra. Népem jóslata igy szól: «Hahogy a király a leányok táncának napján nem áldoz egy szép leányt a kőből való véneknek, kik a hegyekben ülnek és őrködnek, akkor elpusztul ő és elpusztul az ő háza...» Lássátok, fehér emberek, a bátyám, aki előttem uralkodott, nem mutatta be az áldozatot és azért elpusztult ő és elpusztult az ő háza és én uralkodom helyette. El vagyon végezve - meg kell halnia!

Azután a testőrökhöz fordult:

- Hozzátok elő... Szkrága, élesitsd meg a dárdádat.

Két ember előre indult s amint közeledtek, a leány, aki csak most ismerte föl halálveszedelmét, hangosan sikoltott és futásnak eredt. De az erős karok megragadták és elibünk hurcolták, tusakodva, sirva.

- Mi a neved, leány? - sipitott Gagul. - Micsoda! nem felelsz? Avagy a királyfi nyomban elvégezze a munkáját?

Erre a figyelmeztetésre Szkrága, kinek a képe most még gonoszabb volt, mint valaha, fölemelte hatalmas dárdáját s amint fölemelte, láttam, hogy Goodnak a keze mint lopózott le a revolveréhez...

A szegény leány a könnyein keresztül meglátta a hideg acél villanását s ettől lecsöndesedett. Már nem tusakodott a poroszlóival, csak görcsösen kulcsolta össze a kezét s tetőtől talpig reszketve állott meg.

- Ni, - kiáltott Szkrága nagy ujjongva, - megriad ennek a kedves holminak már csak a látásától is, minekelőtte megizlelte volna!

S tenyerével megveregette a dárda széles hegyét.

- No, ha valaha módját ejthetem, ennek megadod az árát, te kölyök-kuvasz! - hallám dörmögni Goodot.

- Most, hogy már csöndesen vagy, mondd meg a nevedet, galambom. Nosza, szólj csak, ne félj! - mondá Gagul gunyolódva.

- Oh anyám, - felelt reszketeg hangon a leány, - Fuláta a nevem, a Szukó házából való vagyok. Oh anyám, miért kell nekem meghalnom? Hiszen semmi rosszat sem tettem!

- Légy nyugodt, - szólt ismét galád gunyolódással a banya. - Valóban meg kell halnod, áldozatul a kőböl való véneknek, akik amott ülnek (és a hegycsucsokra mutatott); de jobb aludni az éjszakában, mint fáradni a napvilágon. Jobb meghalni, mint élni, s te a király tulajdon fiának a felséges kezétől halsz meg!

Fuláta kétségbeesetten tördelte a kezét és hangosan kiáltá:

- Oh, ti kegyetlenek! Hiszen olyan fiatal vagyok még! Mit vétettem én, hogy sohase lássam többé kikelni a napot az éjszakából, meg a csillagokat, amint este a nyomába szállnak, hogy ne szedhessek többé virágot, mikor rajtok csillog a harmat és ne hallhassam a csermely nevetését! Jaj nekem, hogy nem láthatom többé az apám hajlékát, nem érezhetem többé az anyám csókját, és nem ápolhatom többé a gidát, amely beteg! Jaj nekem, hogy szerelmes ifju nem fonhatja derekamra a karját, nem nézhet a szemembe és nem születik tőlem férfi-gyermek! Oh kegyetlenek! Kegyetlenek!

És ismét tördelte a kezét s az ég felé forditotta könny-áztatta, virág-koszoruzta arcát és kétségbeesésében olyan bájosnak tetszett - mert igazán szép leány volt - hogy bizonyára ellágyitotta volna bárkinek is a szivét, aki nem olyan kegyetlen, amilyen ez a három ördögfajzata volt. Arthur herceg könyörgése a pribékekhez, akik azért jöttek, hogy megfosszák a szeme világától, nem volt meghatóbb, mint ezé a szegény leányé.

De nem hatotta meg Gagult, sem a Gagul urát, jóllehet a testőrök és a vezérek arcán igenis láthattam a szánalom kifejezését; ami pedig Goodot illeti, az nagyot horkolt felháborodásában és olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna menni a leányhoz.

A halálra itélt leány a nők csodálatos éleslátásával azonnal megértette, hogy mi történik az idegen lelkében s egy hirtelen mozdulattal leborult elibe s átkarolta «gyönyörü fehér lábszár»-ait.

- Oh te csillagokbéli fehér atya! - kiáltá, - vesd reám a te oltalmad palástját! Engedj meghuzódnom a te erődnek az árnyékában, hogy mentve legyek. Óvj meg ezektől a kegyetlen emberektől és a Gagul könyörtelenségétől.

- Ne félj, babám, gondom lesz rád! - felelt Good ideges angolsággal. - Kelj föl, no, ne félj, - s lehajolt és megfogta a kezét.

Tuala megfordult és intett a fiának, ki magasra emelt dárdával közeledett.

- Itt az ideje! - sugta nekem Sir Henry. - Mire vár?

- A napfogyatkozásra, - felelém. - Félóra óta folyvást a napon csüng a szemem, és sohasem láttam ilyen épnek és egészségesnek!

- Már hiába, most meg kell kockáztatnia, mert különben megölik a leányt. Tuala vesziteni kezdi a türelmét.

Én, látva, hogy igaza van, még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetettem a nap ragyogó arculatára - mert soha a legbuzgóbb csillagvizsgáló sem kisért feszültebb figyelemmel valamely bizonyitó erejü égi tüneményt - és azután azzal az egész méltósággal, amelyre csak képes voltam, közéje léptem a leborult leánynak meg a Szkrága előnyomuló dárdájának.

- Király! - szólék, - ez nem fog megtörténni! Mi ilyet nem türünk. Hagyjátok békében távozni ezt a leányt!

Tuala dühösen és álmélkodva ugrott föl székéről s a vezérek és leányok tömött soraiból, akik lassankint közelebb huzódtak volt, hogy tanui legyenek a tragédiának, a bámulat moraja hangzott föl.

- Nem fog megtörténni, te fehér kutya, ki megugatod az oroszlánt a tulajdon barlangjában, nem fog megtörténni? Megőrültél? Vigyázz, nehogy ennek a csirkének a sorsa téged érjen utól a cimboráiddal együtt! Hát hogyan akarnád elejét venni? Ki vagy, hogy ellene mersz szegülni az akaratomnak? Állj félre, annyit mondok!... Szkrága, szurd le azt a leányt!... Hé, őrök, fogjátok meg ezeket az embereket!

Kiáltására fegyveres emberek rohantak elő a kunyhó mögül, ahova nyilván már előre felállitották volt őket.

Sir Henry, Good, meg Umbopa mellém sorakoztak és fölemelték a puskáikat.

- Megálljatok! - kiáltám merészen, jóllehet a bátorságom az inamba szállott. - Megálljatok! Mi, a csillagokbéli fehér emberek, azt mondjuk, hogy nem fog megtörténni. Jőjjetek csak egy lépéssel is közelebb és mi eloltjuk a napot és sötétségbe boritjuk az országot. Majd megtanuljátok, hogy milyen a mi varázslatunk!

Fenyegetésem megtette a hatását. Az emberek megálltak és Szkrága mozdulatlan maradt, kezében a magasra emelt dárdával.

- Halljátok? halljátok? - sipitott Gagul. - Halljátok a hazugot, aki azt mondja, hogy eloltja a napot, mint valami mécset? Hát hadd oltsa el - s akkor a leány életben maradhat! Igen, igen, tegye meg, vagy pedig haljon meg a leánnyal együtt ő is, meg mind, akik vele vannak!

Fölpillantottam a napra és kimondhatatlan örömömre és megkönnyebbülésemre láttam, hogy a számitásunk nem csalt meg. A ragyogó korong szélén vékonyka árnyékcsik mutatkozott.

Ünnepiesen emeltem fel kezemet az ég felé - és Sir Henry meg Good követték a példámat - és elszavaltam egy-két sort az Ingoldsby Legendákból, még pedig a leghatásosabb hangon, amely csak rendelkezésemre állott. Sir Henry az ó-testamentomból mondott el egy verset, Good pedig a legklasszikusabb és legválogatottabb matróz-káromkodásokkal fordult az ég királyához.

A sötét szegély lassankint elterjedt a lángkorongon s amint ez szemmellátható lett, a félelemnek mély sóhajtását hallottam elszállni a sokaság ajkáról.

- Nézd, oh király! nézd Gagul! Nézzétek vezérek, nép és asszonvok, és lássátok, vajjon a csillagokbéli fehér emberek megtartják-e szavukat, vagy pedig üres hazudozók-e!...

...A nap szemlátomást sötétedik előttetek; nemsokára éjszaka lesz - igenis éjszaka, fényes dél idején. Csodát kivántatok látni - ime, itt van!... Sötétedjél el, oh Nap! vond el a világosságodat, te Fényesség! Alázd porba a büszke sziveket és borits emésztő homályt az egész világra!

Rémület moraja zúgott fel a sokaságból. Némelyik kővé meredt a félelemtől, mások térdre borultak és jajgattak. Maga a király pedig csöndesen ült és elsápadt a bőre sötét szine alatt.

Csak Gagul tartotta meg bátorságát.

- Elmulik ez! - kiáltá. - Láttam már én ilyet! Ember nem olthatja el a napot. Ne veszitsétek el a bátorságtokat. Üljetek meg csendesen - az árnyék el fog mulni!

- Várj és meglátod! - feleltem rá, szinte ugrálva izgatottságomban.

S odaszóltam Goodhoz:

- Folytassa, Good, folytassa! Én már nem emlékszem több versre. Káromkodjék amugy istenigazában!

Good remekül megfelelt a találékonyságához kötött várakozásnak. Soha leghalványabb fogalmam sem volt a tengerész-tiszteknek erről a cifra, kacskaringós szedtevettéző képességéről. Tiz percig folytatta egyetlen megállás nélkül - és alig ismételte magát csak egyszer is!

A sötét gyürü ezalatt egyre szélesebb lett. Különös, rémes árnyékok járták át a napvilágot, vészes csönd borult az egész környékre, a madarak ijedten csipogtak s azután elhallgattak; csak a kakasok kezdtek kukorékolni.

Tovább, egyre tovább terjedt a sötét gyürü; most már a felénél nagyobb részét lepte el a kivörösödött golyónak. A levegő sürü, szürke lett. Öregbedett, egyre öregbedett a homály, mig végre alig láthattuk már az előttünk levő vad arcokat.

A nézők ajkáról most már nem kelt hang s Good is abbahagyta a káromkodást.

- A nap meghal - a varázslók megölték a napot! - orditotta el magát végre Szkrága. - Mindnyájan elpusztulunk a sötétben!

S félelemtől, vagy dühtől, vagy mind a kettőtől serkentve, fölemelte a dárdáját és egész erejével nekidöfte a Sir Henry széles mellének. De megfeledkezett volt a páncél-ingekről, melyeket a királytól kaptunk s melyeket a ruhánk alatt viseltünk. Az acél ártalmatlanul pattant vissza a páncélról s mielőtt Szkrága másodikat döfhetett volna, Sir Henry már kirántotta kezéből a dárdát és keresztüldöfte rajta.

Szkrága holtan rogyott le.

Ennek láttára, és az öregbedő sötétség miatt is őrült félelemtől megszállva, a leány-csapatok vad zürzavarban rebbentek szét s futottak sikoltozva a kapu felé.

De a közrémület ezzel még nem ért véget. Maga a király is, testőreitől, néhány vezértől és Gagultól kisérve, ki csodálatos gyorsasággal bicegett utána, futva futott a kunyhók felé, ugy, hogy egy-két perc mulva csak az áldozatul szánt Fuláta, Infedusz, meg néhány vezér, akik nálunk jártak volt, maradt velünk a szintéren a Szkrága holtteste mellett.

- Ime, vezérek, - szóltam hozzájuk, - megadtuk nektek a jelt... Ha meg vagytok elégedve, fussunk gyorsan arra a helyre, amelyről szóltatok volt. A varázslatot most megállitani nem lehet. Egy óra hosszáig fog eltartani. Használjuk fel most a sötétséget.

- Menjünk! - mondá Infedusz, s előre indult, és a megdöbbent vezérek követték a példáját, ugyszintén mi is, meg Fuláta, kinek Good fogta a kezét.

Mire a král kapujához értünk, a nap teljesen kialudt.

Egymás kezét fogva botorkáltunk előre a sötétben.