A barlang előtt megálltunk, még pedig kissé röstelkedve.
- Én visszamegyek, - mondá Sir Henry.
- Miért? - kérdé Good.
- Mert... nem lehetetlen, hogy... az, amit láttunk... az öcsém...
Ez uj gondolat volt s visszabujtunk a barlangba, hogy meggyőződést szerezzünk. A külső csillogó világosság után a hó káprázatától különben is elgyöngült szemünk az első pillanatban nem birt áthatolni a barlang homályán. Végre aztán megszoktuk a félsötétséget, és előrementünk a holt alak felé.
Sir Henry letérdelt és fürkészve nézett föl az arcába.
- Hála Istennek, - mondá megkönnyebbült sóhajjal, - nem az öcsém.
Azután én mentem oda és néztem meg.
A holttest magastermetü, közepes koru férfié volt, sas-orral, deres hajjal és hosszu fekete bajusszal. A bőre tökéletesen sárga volt és szorosan feszült a csontokra. Ruházata, valami gyapotnadrág maradványainak a kivételével, hiányzott, s az egész csontvázszerü alak meztelen volt.
A nyakában sárga elefántcsont-feszület csüngött.
A tetem keményre volt fagyva.
- Vajjon ki lehet? - kérdém.
- Nem tudja eltalálni? - viszonzá Good.
Én a fejemet ráztam.
- Ki? Hát az öreg Dom José da Silvestra! Ki más lehetne?
- Lehetetlen! - lihegtem megdöbbenve. - Hisz az háromszáz esztendővel ezelőtt halt meg!
- Hát ugyan mi akadálya van annak, hogy akár háromezer esztendeig is elálljon ebben a dermesztő levegőben? - viszonzá Good. - Ha a levegő elég hideg, a hus és a vér olyan frissen marad benne örök időkig, akár az uj-zélandi konzerv. A nap ide be nem süt soha, állat erre nem vetődik, hogy pusztitson, marcangoljon. A szolgája, kit az irásban emlit, bizonyosan elvitte a ruháját és őt itthagyta. Egymaga el nem temethette. Nézzék... - folytatá Good, lehajolva és fölvéve egy különös alaku csontdarabot, mely az egyik végén meg volt hegyezve. - Itt van az a «hasitott csont», amellyel a mappáját rajzolta.
Bámulva néztük egy pillanatig, megfeledkezve e rendkivüli, csoda-látványtól a saját nyomoruságunkról.
- Ugy van, - mondá azután Sir Henry, - és ime, honnan vette a tintát.
És egy pici sebhelyre mutatott a holt ember balkarján.
- Látott-e valaha ember ilyet?
Semmi kétség sem fért többé a dologhoz, mely engem - megvallom - a szó szoros értelmében megdöbbentett.
Ott ült ez a holt ember, kinek vagy tiz emberöltővel ezelőtt irott utbaigazitása bennünket idevezetett. És itt tartottam a kezemben azt a kezdetleges pennát, amellyel irt, és ott függött a nyakában a feszület, melyet haló ajka megcsókolt...
Amint igy nézegettem, a képzeletem föl tudta idézni az egész jelenetet, a hidegtől és éhségtől meghaló vándort, aki végső perceiben azon fárad, hogy tovább adja a világnak azt a nagy titkot, amelyet fölfedezett... és el tudtam képzelni halálának borzalmas magányosságát, melynek tanujele itt ült előttünk... Sőt ugy rémlett, mintha erős, jellemzetes vonásain fel tudnám találni a hasonlatosságot közte és ivadéka, az én szegény Silvestre barátom közt, ki husz évvel ezelőtt a karjaimban halt meg... De lehet, hogy ez csak puszta képzelődés volt.
Bizonyos volt azonban az, hogy ő ott ült előttem, gyászos emlékeztető jeléül annak a sorsnak, mely olyan gyakran éri utól azokat, akik be akarnak hatolni az Ismeretlenbe. És minden valószinüség szerint ott fog ülni, a halál rémes fenségével koronázottan, a jövendő századok során is, elborzadására az olyan utasoknak, amilyenek mi is voltunk - ha ugyan valaha el fog még jönni valaki ide, hogy magányát megháboritsa...
- Menjünk - mondá Sir Henry suttogó hangon. - De megálljunk... adjunk neki társat...
S fölemelve a hottentotta holttestét, odahelyezte az egykori portugál nemes mellé.
Azután lehajolt s egy rántással elszakitotta az elefántcsont-feszület rothadt fonalát - mert az ujjai nagyon merevek voltak ahhoz, hogy megkisérelhette volna a kioldozását. Ugy hiszem, máig is meg van még neki az a feszület.
Én megtartottam a csont pennát és itt van előttem az asztalomon, amint ezeket irom. Néha névaláirásra használom.
Azután, otthagyva a két halottat: a mult századok büszke fehér emberét, meg a szegény hottentottát, hogy örök őrséget tartsanak ott az örök hóban, - kimásztunk a barlangból a nyájas napfénybe és folytattuk vándor-utunkat, eltünődve szivünkben azon, hogy vajjon hány óra multán leszünk mi is épolyanok, mint ők ketten?...
Miután mintegy fél angol mérföldnyire haladtunk, a fensik széléhez értünk, mert a hegy bimbója nem a legközepén állott, ámbár a sivatagból ugy látszott. Azt, ami alattunk volt, nem láthattuk, mert a táját gomolygó reggeli köd takarta. De azután a köd felső rétegei megritkultak egy kissé, s leláthattunk vagy háromszáz ölnyire, hol egy hosszu hómezőnek a végén zöld gyepet pillantottunk meg, amelyen patak csörgedezett keresztül.
De ez még nem volt minden. A patak mellett, a reggeli napon sütkérezve, állott tiz-tizenöt nagy antilóp - messziről nem láthattuk tisztán, hogy voltaképpen mik voltak.
Ez a látvány eszeveszett örömmel töltött el bennünket. Volt hát ennivaló elég, csak hozzá tudjunk férni. De éppen ez volt a bökkenő. Az állatok teljes ezernyolcszáz lábnyira, vagyis olyan messzire voltak tőlünk, hogy biztos lövés - mikor az életünk függött az eredményétől - alig volt elképzelhető.
Hamarosan meghánytuk-vetettük azt a kérdést, hogy nem volna-e célszerü valamikép megközeliteni őket, de ettől el kellett állanunk. Először is a szél nem volt kedvező, aztán meg akármilyen óvatosak volnánk is, az állatok a hó kápráztató hátterén bizonyosan meglátnának bennünket.
- Hiába, meg kell tennünk a kisérletet innen - mondá Sir Henry. - Micsoda fegyvert használjunk, Quatermain? Az ismétlőket vagy az expresszeket?
Ez is fontos kérdés volt.
A winchester-féle ismétlők - amelyekből két darabunk volt, Umbopa hozván a szegény Venvögelét is - háromezer lábnyi távolságra voltak berendezve, mig az expressznek célozó távolsága csak ezerötven láb volt, azon túl pedig csak találomra lehetett velök lőni. Másrészt azonban, ha találtak, a golyójok sokkal biztosabban ejtette el a vadat.
Nehéz volt a határozás, de végre abban állapodtam meg, hogy meg kell kockáztatnunk a kisérletet az expresszekkel.
- Vegye célba mindegyikünk a vele szemközt álló bakot, pontosan célozzon a lapockájára s azután emelje a csövet, - mondám. - Te, Umbopa, add meg a jelt, hogy egyszerre lőhessünk mind a hárman.
- Tüz! - mondá Umbopa zulu szóval - s ugyanabban a pillanatban egyszerre dördült el a három puska. Három füstfelhő lebegett egy pillanatig előttünk és százszorosan verődött vissza a durranás a néma havon.
A füst eloszlott és - oh öröm! - egy nagy bak a földön feküdt és végvonaglásában dühösen rugdalózott.
Gyöngék voltunk bár, csakugy rohantunk lefelé a köztünk elterülő hólejtőn s tiz perccel a lövés után az állat szive és mája már füstölögve hevert előttünk.
De most ujabb nehézség állott elő: nem volt tüzelőnk s nem süthettük meg a hust. Busongva néztünk egymásra.
- Éhenhaló ember ne legyen válogatós, - mondá Good. - Együk meg nyersen.
Nem volt más választás, és gyötrő éhségünknek az inditvány nem is volt olyan undoritó, amilyen máskülönben talán lett volna. Fogtuk hát a szivet meg a májat s egy pár percre beletemettük egy rakás hóba, hogy kihüljön. Azután megmostuk a patak jéghideg vizében s végre nagy mohón megettük.
Borzadalmasan hangzik, de igazán mondom, hogy soha életemben olyan jóizüt nem ettem, mint azt a nyers hust.
Negyedóra mulva egészen átváltozott emberek voltunk. Az élet és az erő csak ugy pezsdült vissza belénk; gyenge érverésünk megerősödött s a vér csörgedezve futott az ereinkben. De meggondolván; hogy az éhenhalónak nem szabad a gyomrát túlterhelnie, óvatosak voltunk és nem ettünk sokat - és még éhesek voltunk, mikor abbanhagytuk.
- Hála az égnek! - mondá Sir Henry. - Ez az állat megmentett bennünket. Miféle jószág, Quatermain?
Fölálltam és odamentem az antilóphoz, hogy megnézzem, mert magam sem voltam benne bizonyos, hogy mifajta. Körülbelül akkora volt, mint a szamár, s nagy, görbe szarva volt. Sohasem láttam hozzá hasonlót s a faj egészen uj volt előttem. A bundája barna volt, halványvörös csikokkal és vastag szőrrel. Utóbb megtudtam, hogy annak a csodálatos országnak a lakosai «inkó»-nak nevezik. Igen ritka állat és csak nagy magasságokban található, ahol semmi más vad meg nem él.
A lövés, amely elejtette, pompásan találta, fenn a lapockáján. De hogy kinek a golyója volt, azt természetesen nem tudhattuk. Ugy hiszem, hogy Good, visszaemlékezvén bámulatos zsiráflövésére, titokban a maga hősiességének tudta be, és mi nem szóltunk ellene.
Annyira el voltunk foglalva gyilkos éhségünknek a csillapitgatásával, hogy mostanáig nem értünk rá szétnézni. De most, miután megbiztuk Umbopát, hogy messen ki az eleje-husból annyit, amennyit csak magunkkal vihetünk, szemügyre kezdtük venni a környezetünket.
A köd most már eloszlott, mert nyolc óra volt s a nap fölszivta, igy tehát egy tekintetre beláthattuk az előttünk elterülő egész tájat.
Nem tudom, hogyan irjam le azt a nagyszerü panorámát, mely elbűvölt tekintetünk előtt feltárult. Sohasem láttam hozzáfoghatót azelőtt s nem is hiszem, hogy valaha látni fogok ilyet.
Mögöttünk és fölöttünk magaslottak Sába hókúpjai s alattunk, mintegy ötezer lábnyi mélységben mérföldekre és mérföldekre terült el a leggyönyörübb tájék. Emitt sürü szálerdők tömegei sötétlettek, amott hatalmas folyó kanyargott tova ezüstös csillámlással. Balra dús, hullámzatos veldt-mezőség (gyepes puszta) hömpölygött a messzeségbe s rajta számtalan csorda legelészett - vadcsordák vagy házi állatok-e, azt a távolból nem láthattuk. A roppant területet távoli hegyek öve zárta körül.
Jobbra a táj többé-kevésbé hegyes volt, vagyis magános halmok álltak a sikon, köztük művelt földterületek, amelyeken világosan láthattuk a dóm-alaku kunyhókat.
Az egész táj ugy feküdt ott előttünk, mint valami térkép, ezüst-kigyókként csillogó folyókkal, komor nagyszerüségben felmagasló alpes-szerü hegycsucsokkal, melyeket hó koszoruzott, s az egészen a derüs napfény, a szabad természet üditő lehe ömlött el.
Két különös dolog tünt föl nekem, amint mindezt bámulva szemléltük. Először, hogy az előttünk elterülő vidék legalább ötezer lábbal fekhetett magasabban, mint a sivatag, amelyen keresztül jöttünk és másodszor, hogy valamennyi viz délről északnak folyt. Mint keserves tapasztalásból tudtuk, annak a rengeteg hegyláncnak, amelyen állottunk, az egész déli oldalán semmi viz sem volt, de az északi oldalon számos patak látszott, melyek mind abba a nagy folyóba szakadtak, amelynek kanyargó utját messzire beláthattuk.
Leültünk egy kis időre és szótlanul bámultuk a csodás látományt.
Végre Sir Henry megszólalt:
- Nincs-e a térképen valami Salamon király utja?
Némán bólintottam, szememet folyvást a messzeségen jártatva.
- Nos hát nézzék... Amott van ni! - folytatá Sir Henry és jobbra mutatott.
Good és én odanéztünk és csakugyan láttunk valami széles országutat, mely lefelé kanyargott a sikságig. Eleinte nem láttuk volt, mert az ut, amint a hegyoldalról leért, a földdomborulat mögé fordult s az eltakarta a szemünk elől.
Nem szóltunk semmit, vagy legalább keveset beszéltünk: kezdtük elvesziteni a csodák iránt való érzékünket. Hogy, hogy nem, éppenséggel nem találtuk különösnek, hogy efféle római utra akadtunk ebben a különös, idegen országban. Elfogadtuk a tényt, ennyi az egész.
- Nos, - mondá Good - nagyon közel kell hozzánk lennie, ha egyenesen jobbra vágunk. Ne indulnánk?
Ez józan tanács volt s mihelyt az arcunkat meg a kezünket megmostuk a patakban, aszerint is cselekedtünk. Jó darabig nagy kőtömbökön és hófoltokon vergődtünk tova, mig végre, amint egy kis emelkedésnek a tetejére értünk, ott volt előttünk a Salamon király utja.
Pompás egy ut volt, bevágva a kemény sziklába, legalább ötven láb szélességü és láthatóan jó karban tartva. De a különös az volt, hogy éppen ott látszott kezdődni, ahol mi állottunk. Lementünk reá s láttuk, hogy a hátunk mögött, mintegy száz lépésnyire a Sába kúpja felé, hirtelen eltünik s a hegy egész felülete kőtömbökkel és hó-foltokkal van takarva.
- Hogyan magyarázta ezt meg, Quatermain? - kérdé Sir Henry.
Csóváltam a fejemet. Nem tudtam rá magyarázatot.
- Megvan! - szólt Good. - Ez az ut nyilván a hegygerincre vezetett s onnan le a tulsó oldalon a sivatagba. De lenn a sivatag homokja betemette, itt fenn pedig valami vulkanikus kitörés, megolvadt láva takarta el.
Ez jó magyarázatnak látszott; mi legalább elfogadtuk és lefelé indultunk a hegyen. Egészen más utazás esett most, völgynek, ezen a remek uton, jóllakott gyomorral, mint előbb, hegynek, a havon, éhséggel küzködve s félig összefagyottan. És ha mélabús emléket nem hagyott volna bennünk a szegény Ventvögel gyászos végzete, meg az a rémes barlang, ahol ő most az öreg Dommal együtt ült: határozottan jó kedvünk lett volna, bármily veszedelmek vártak légyen is ránk.
Minden ujabb mérfölddel a levegő egyre enyhébb és balzsamosabb lett s a táj egyre bájosabb világitásban tündökölt előttünk. Ami magát az utat illeti, soha olyan tökéletes mérnöki munkát nem láttam, ámbár Sir Henry azt állitja, hogy a Szent-Gotthardon átvezető nagy ut igen hasonló hozzá. Semmi nehézség sem volt tulságos az ókor ama mérnökének, aki ezt az utat tervezte.
Egy helyen nagy szakadáshoz értünk, mely háromszáz láb szélességü és legalább száz láb mélységü volt. Ez a roppant katlan egészen ki volt töltve óriási, egymásra rakott kőtömbökkel, melyekbe lenn a fenéken boltivek voltak törve, hogy a viz szabadon folyhasson és az egész fölött pompásan haladt tova az ut. Egy másik helyen az ut kanyargós zeg-zugokban volt belevágva egy ötszáz láb mélységü meredek sziklafalba s egy harmadik helyen egy közbeeső sziklagerincnek a testébe volt belefurva és alaguttá formálva, mintegy husz ölnyire.
Észrevettük itt, hogy az alagut oldalai érdekes faragványokkal, szekérhajtó férfialakokkal vannak tele. Az egyik faragvány, mely különösen szép volt, egész csatajelenetet ábrázolt, a háttérben egy csapat hadifogollyal, akiket tovavezettek.
- No már, - mondá Sir Henry, miután az ókori művészetnek ez alkotását megnézte, - nem tudom, mi okból nevezik ezt az utat Salamon király utjá-nak, de az én szerény vélekedésem az, hogy az egyiptomiak sokkal előbb voltak itt, semmint a Salamon király népe erre vetődhetett. Ha mindez nem egyiptomi mestermunka, akkor - a legkevesebb, amit mondhatok, az, hogy nagyon hasonlit hozzá.
Déltájon annyira haladtunk már lefelé, hogy elértünk abba a tájékba, ahol fákat lehetett találni. Eleinte csak szétszórt bokrokat láttunk, melyek egyre sürübbek lettek, mig végre az ut egy egész liget ezüstös fán kanyargott keresztül, melyek nagyon hasonlitottak a fokvárosi Table-Mountain lejtőin látható fákhoz. Összes utazásaimban sehol másutt nem találkoztam ilyenekkel és látásuk nagyon meglepett.
- Ah, - mondá Good, nagy lelkesedéssel nézegetve a fényeslombu fákat, - itt van fa elég. Állapodjunk meg és süssünk ebédet. Én körülbelül megemésztettem már a nyershust.
Senkinek sem volt ellenvetése. Igy hát, otthagyva az országutat, letértünk egy patakhoz, mely nem messze csörgedezett és mihamarabb lobogó tüzet raktunk az összeszedett száraz gallyakból. Lemetszve a magunkkal hozott inkó-husból néhány izletesnek tetsző darabot, fanyársakon sütöttük meg őket, amint a kafferek szokták és jóizüen ettünk.
Jóllakván, pipára gyujtottunk s átengedtük magunkat az élvezetnek, mely a kiállott viszontagságok után valósággal mennyeinek tetszett.
A csermely, melynek a partjait óriási árvalányhaj-páfrány sürü tömegei boritották, pelyhes vadspárga-tövekkel tarkitva, vidáman csevegett mellettünk, a lágy levegő suttogva járt az ezüstfák levelei közt, köröskörül vadgalamb turbékolt és tarkaszárnyu madarak villogtak drágakövekhez hasonlóan ágról-ágra. Valóságos paradicsom-kertje volt ez!
A hely bűbájos volta s az az érzés, hogy mily veszedelmek maradtak el mögöttünk és milyen csodás ország lehet az, amelyet végre elértünk, elnémitott bennünket. Egészen átengedtük magunkat a varázsnak.
Sir Henry meg Umbopa törött angolból és kiccsinzuluból kevert nyelven beszélgettek egymással halkan és komolyan, én pedig félig behunyt szemmel hevertem az illatos páfrányágyon és nézegettem őket.
Egyszerre csak észrevettem, hogy Good nincs mellettünk és szétnéztem, hogy hova lehetett. Hát biz ő ott ült a patak partján, amelyben ép az imént fürdött meg. Nem volt más rajta, mint a flanell-inge és minthogy a tisztaság iránt való természetes hajlama ujra felülkerekedett benne, a legnagyobb gonddal látott most a toalettjéhez.
Kimosta a kaucsuk-gallérját, derekasan kirázta a nadrágját, kabátját, mellényét s most szépen összehajtogatta őket, hogy majd fölveszi, búsan csóválgatván fejét a sok hasadás és feslés mián, amiket rajtok látott s amik csak természetes következményei voltak a mi borzasztó utazásunknak. Azután elővette a cipőjét, jól megdörzsölte egy marék páfránnyal s azután bekente egy darab hájjal, melyet gondosan leszedett volt az inkó-husról s a cipő végre aránylag elég tisztességes külsőt öltött, ő pedig, miután a monokliján keresztül birálgató szemmel nézegette: felhuzta és aztán ujabb művelethez fogott.
Egy kis táskából, amelyet magával hordott, kivett egy zsebbeli fésüt, melynek az oldalában picike tükör volt s abban megnézte magát. Nyilván nem igen volt magával megelégedve, mert nagy gonddal kezdett fésülködni. Azután egy kis szünet következett, mely alatt az eredményt észlelte a kis tükörből. Ugy látszék, az sem volt még kielégitő. Megtapogatta az állát, amelyen most tiznapi sörte tüskéllett.
«Csak nem próbálja meg, hogy megborotválkozzék?!» tünődtem magamban. De bizony ugy volt. Fogta azt a darab hájat, mellyel az imént a cipőjét bekente s gondosan megmosta a patakban. Azután ismét belenyulván a táskába, elővett belőle egy kis zsebbeli «biztonsági borotvát», amilyet azok használnak, akik félnek, hogy megvágják magukat, vagy akik tengeri utra kelnek. Azután erősen megdörzsölte a képét meg az állát a hájjal és - hozzáfogott. De nyilván keserves egy munka volt, mert csak ugy nyögött bele, én pedig rángatóztam a magamba fojtott nevetéstől, amint a sörtéivel való kinlódását nézegettem.
Olyan furcsának tetszett, hogy valaki egy darab hájnak a segitségével borotválkozzék, ilyen helyen, ilyen körülmények közt!
Végre sikerült a sörtéinek javarészét leszednie a képe és álla jobb feléről, midőn... mialatt nézegettem, valami fény-villanást láttam éppen a feje közelében.
Good profán felkiáltással ugrott föl (ha nem biztonsági borotva van a kezében, menthetetlenül elmetszette volna a torkát) és ugyancsak felugrottam én is, de káromkodás nélkül és - ime, mit láttam.
Alig husz lépésnyire tőlem és tiz lépésnyire Goodtól állott egy csapat ember.
Szálas termetüek és rezesbarnák voltak s néhányuk nagy fekete tollbokrétát és kurta párducbőrkacagányt viselt.
Ez volt mindaz, amit az első pillanatban láttam.
A kis csapat előtt állott egy körülbelül tizenhétéves legény, emelt kézzel és előrehajlott testtel, mint valami dárdavető görög szobor...
A fényvillanás, melyet az imént láttam, bizonyosan fegyver volt s ő hajitotta.
A következő pillanatban egy éltes, katonás külsejü ember lépett ki a csoportból és megragadva a legény karját, mondott neki valamit.
Erre aztán felénk jöttek.
Sir Henry, Good, meg Umbopa ezalatt fölkapták a puskáikat és fenyegetően emelték a közeledőkre. De azok nyugodtan jöttek előbbre...
Az a gondolatom támadt, hogy nem tudhatják, mi a puska, mert különben nem vetették volna meg annyira a fenyegető csöveket.
- Le a puskákkal! - kiáltottam társaimra, látván, hogy egyetlen menedékünk csak a békesség lehet.
Társaim szót fogadtak s én elibök állva, megszólitottam azt az éltes embert, ki a legény karját megragadta volt:
- Üdv! - mondám zulu nyelven, nem tudván, hogy mi más nyelven szóljak.
Nagy meglepődésemre amaz megértett.
- Üdv! - felelt rá, de nem ugyanazon a nyelven, hanem valami olyan rokon nyelvjáráson, hogy sem Umbopának, sem nekem nem volt nehéz megértenünk.
Utóbb nyomára is jutottunk, hogy ennek a népnek a nyelve nem más, mint a zulu nyelv ódon formája.
- Honnan jöttök? - folytatá. - Kik vagytok? És miért fehér hármotoknak az ábrázatja, mig a negyediké olyan, mint a mi anyáink fiainak a képe?
S azzal Umbopára mutatott.
Ránéztem most Umbopára én is és az a gondolat villant az agyamba, hogy igaza van. Umbopa tökéletesen hasonlitott az előttem álló emberekhez, még hatalmas termetére is.
De nem értem rá ezen elmélkedni.
- Idegenek vagyunk és békességgel jövünk, - felelém, lassu szótagolással, hogy jól megérthessenek. - És ez a mi szolgánk.
- Hazudsz, - felelt az öreg. - Idegen nem jöhet át a hegyen, mert ott elpusztul minden. De mit használ a hazugságod? Ha idegenek vagytok, meg kell halnotok, mert idegennek Kukuána-földön élnie nem szabad. Igy szól a király törvénye. Készüljetek hát a halálra, oh idegenek!
Egy kicsit meghökkentem erre, főkép, mivel láttam, hogy egyik-másik vadember az oldalához nyul, a fegyveréhez, mely valami nagy és sulyos késnek látszott.
- Mit mond ez a semmiházi? - kérdé Good.
- Azt mondja, hogy lehuzzák a bőrünket, - viszonzám keserü tréfával.
- Uram-isten! - nyögte el magát Good, és miként szokása volt, ha zavarba jött: kezével odakapott a vendégfogához, a felső fogsort lehuzta, mely azután különös hangzásu csettenéssel pattant vissza a helyére.
Rendkivül szerencsés taglejtés volt ez most, mert a következő pillanatban a kukuánák méltóságos csoportja, mint egy ember, elorditotta magát rémületében s hátraszaladt néhány ölnyire.
- Mi az? - kérdém.
- A foga, - suttogá Sir Henry izgatottan. - Már megint csattogtatta... Vegye ki, Good, vegye ki, hamar!
Good engedelmeskedett, szép fogsorait a flanellinge ujjába tüntetve el.
A következő pillanatban a kiváncsiság már legyőzte a félelmet, s a kukuánák lassan közeledtek felénk. Nyilván elfelejtették már, hogy az imént milyen szeretetreméltó szándékkal voltak irántunk.
- Hogy van az, oh idegenek, - kérdé az éltes ember ünnepiesen, Goodra mutatva, ki csak a flanellingében állott ott s csupán féloldalt volt megborotválkozva, - hogy ez az ember a testén ruhát visel, a lábaszára pedig meztelen, hogy sápadt ábrázatának az egyik fele szőrös, a másik pedig csupasz, hogy a félszeme fényes és átlátszó, és hogy a foga magától mozog, elválván az inyétől és ismét visszapattanván hozzá a tulajdon tetszése szerint?...
- Nyissa fel a száját! - szóltam Goodhoz.
Ő széjjelhuzta az ajkát s ugy vicsorgott az öregre, mint valami mérges eb, két vékony piros foghusvonalat engedve látni, amelyekben époly kevés nyoma volt a csontnak, mint a ma született gyermek inyében.
A vademberek ijedten lihegtek.
- Hova lett a foga? - kiálták. - A tulajdon szemünkkel láttuk az imént!
Good leirhatatlanul megvető mozdulattal forditván félre a fejét, végighuzta kezét a száján. Azután ismét vicsorgott, és ime, ott volt a gyönyörü két fogsor!
Az a suhanc, aki a kést dobta volt, levetette magát a füre, csakugy óbégatva a borzadozástól. Az öregnek pedig össze-összeverődött félelmében a két térde.
- Már látom, hogy szellemek vagytok, - mondá dadogva. - Avagy asszonyszülte embernek volt-e valaha szőrös az egyik arca és csupasz a másik? Vagy volt-e valaha valakinek ilyen általlátszó karikaszeme, vagy pedig olyan foga, amely mozog, el-eltünik s ujra kinő?... Bocsássatok meg minekünk, oh mi uraink!
Ez igen szerencsés félreértés volt, és szükségtelen mondanom, hogy kapva kaptam rajta.
- Megadatik a bocsánat, - viszonzám császári mosolygással. - Ámde tudjátok meg a valót is. Mi más világból jövünk, ámbátor olyan emberek vagyunk, mint ti is. Tudjátok meg, hogy mi a legnagyobb csillagból jövünk, amely éjszakának idején tündöklik.
- Oh, oh! - nyögött a föld szülötteinek bámuló kórusa.
- Ugy van, - folytatám, - onnan szálltunk alá.
És ismét nagy kegyesen mosolyogtam, mialatt ezt a hazugságot elmondtam.
- Lejöttünk, hogy közöttetek lakozzunk egy kis ideig és ittlétünkkel áldásotokra legyünk. Láthatjátok is, barátaim, hogy készültem erre az utra, mert megtanultam a nyelveteket.
- Ugy van, ugy van, - dörmögött a kórus,
- Csakhogy, oh uram, - szólt közbe az öreg, - fogyatékosan tanultad meg.
Lesujtó pillantást vetettem rá, mely alatt az öreg csakugy zsugorodott össze.
- Most pedig, barátaim, - folytatám, - ti bizonnyal azt gondoljátok, hogy ily hosszu utat járván meg, szivünk szerint való szándékunk az lészen, hogy bosszut álljunk, amiért ti bennünket ellenségesen fogadtatok, és talán halálos dermedtséggel sujtjuk azt a gonosz kezet, amely... elég az hozzá, amely kést dobott annak a fejéhez, kinek a foga eltünik és visszajő...
- Kiméljétek őt, oh uraim, - rimánkodék most az öreg. - A király fia ő, és én a nagybátyja vagyok. Ha baja esnék, rajtam követelnék a vérét.
- Ugy van, igazat mond, - szólt közbe nagy nyomatékkal a suhanc.
- Meglehet, ti kételkedtek a mi bosszuálló hatalmunkban, - folytatám, nem ügyelve ezekre a közbeszólásokra. - Megálljatok hát, megmutatom... Gyer elő, te kutya, te rabszolga! - (förmedtem vadul Umbopára), - s add ide azt a varázscsövet, amely beszél!
S fél szememmel az expresszpuskámra mutattam.
Umbopa a helyzet magaslatára emelkedett s valami vigyorgásfélével, mely a legelső volt, amit az ő komoly ábrázatán valaha láttam, előhozta s kezembe adta a puskát.
- Im itt van, oh uraknak ura! - mondá mély meghajlással.
Ép egy pillanattal az előtt, hogy a puskámat kértem, megláttam ugyanis egy kis kőszáli zergét, mely körülbelül háromszáz lábnyi távolságban állott egy szirttetőn, és elhatároztam, hogy megkockáztatom a lelövését.
- Látjátok azt a zergét? - mondám, az állatra mutatva. - Mondjátok meg nekem, lehetséges-e, hogy asszonyszülte ember azt, puszta zajjal, innen megölje?
- Nem lehetséges, oh uram, - felelt az öreg.
- Már pedig én meg fogom ölni, - viszonzám nyugodtan.
Az öreg elmosolyodott.
- Azt az én uram meg nem teheti, - mondá.
Fölemeltem a puskát és célba vettem a zergét.
Kicsiny állat volt, olyan, melynek az elhibázása menthető lett volna, de jól tudtam, hogy nekem most nem szabad elhibáznom.
Mély lélekzetet vettem és lassan nyomtam meg a ravaszt.
A zerge ugy állt ott, mint a kő.
Bumm! Paff!
A zerge a levegőbe ugrott és élettelenül esett vissza a hátára.
A benszülöttek csoportjából rémült orditás hangzott fel.
- Ha kell a husa, - mondám azután hidegen, - menjetek, hozzátok elő azt az állatot.
Az öreg intett, mire embereinek egyike elsietett s csakhamar visszajött a lelőtt zergével. Elégültséggel láttam, hogy pompásan találtam el a lapockája táján.
A vademberek körbe álltak a szegény állat körül és hüledezve nézték a golyó-ütötte lyukat.
- Lássátok, - mondám, - nem üres szó az én beszédem.
Nem feleltek.
- Ha még most is kételkedtek a hatalmamban, - folytatám, - ám menjen oda valamelyikőtök s álljon ki arra a kőszálra, hadd tegyek vele ugy, mint ezzel a zergével.
De egyikök sem látszott erre hajlandónak, mignem végre a király fia megszólalt:
- Helyes a beszéd. Bátyám, eredj, állj ki te arra a kőszálra. A varázslat csak közönséges állatot ölt meg. Embert bizonyára nem tud megölni.
Az öreg nem igen vette jó néven ezt az ajánlatot. Sőt határozottan sértődöttnek látszott.
- Nem, nem! - viszonzá gyorsan, - az én agg szemeim eleget láttak. Varázslók ezek, bizonyára. Vezessük őket a király elébe. De aki mégis ujabb bizonyitékot kivánna, ám álljon ki ő a kőszálra, hogy a varázscső beszéljen vele.
Általános és gyors ellentmondás lőn erre a válasz.
- Sohse pazarlódjék a mi szegény testünkre az a jóféle varázslat, - mondá az egyik. - Eleget láttunk. A népünk összes bűbájos-tudománya nem mutathat ehhez foghatót.
- Valóban ugy van, - hagyta rá mély megkönnyebbültség hangján az öreg, - semmi kétség, hogy ugy van... Figyeljetek, csillagoknak fiai, fénylő szemnek és mozgó fognak gyermekei, akik mennydörögve szóltok és messziről öltök: én Infedusz vagyok, Káfának fia, ki egykoron királya vala a kukuána népnek. Ez az ifju pedig Szkrága.
- Gyönyörü neve van, - mormolá Good, ki majdnem áldozata lett ennek a sihedernek.
- Szkrága, Tualának fia, a hatalmas királynak, Tualának, ezer feleség urának, a kukuánák fő-fő parancsolójának és vezérének, a Nagy-ut őrzőjének, ellenségi rémének, a Sötét titkok tanulójának és tudójának, százezer harcos vezérének, Tualának, a Félszemünek, a Feketének, a Rettenetesnek.
- Nohát, - mondám odavetően, - vezessetek bennünket Tualához. Alacsony néppel, csőcselékkel mi nem beszélünk.
- Jól vagyon, oh uraim, elvezetünk benneteket; de az ut hosszu. Háromnapi járásra jöttünk el vadászni a király székhelyétől. Legyenek az én uraim béketüréssel, és mi majd elvezetjük őket.
- Helyes, - viszonzám egykedvüen, - mi ráérünk az időknek végéig, mert sohasem halunk meg. Készen vagyunk, vezessetek!... De, hallod-e, Infedusz, meg te is Szkrága, vigyázzatok! Ne fondorkodjatok ellenünk, tőrt nekünk ne vessetek, mert mielőtt a ti sárból való agyvelőtök csak ki is eszelt valamit, mi már megtudjuk és rettenetes bosszut állunk. A csupasz lábaszáru és szőrös fél-orcájunak (Good-nak!) átallátszó szeméből kiszökik a fény és tűz és elpusztit benneteket, de végigsöpri az egész országotokat is; az ő eltünő fogai belevájódnak a testetekbe és megesznek benneteket, feleségestől, gyermekestől. A varázscsövek megszólalnak és dörögve fognak veletek beszélni és olyanná teszik a bőrötöket, mint a rosta. Vigyázzatok!
Ez a nagyhangzásu szónoklat nem tévesztette el hatását - bár különben alig volt reá szükség, mert uj barátaink ugy is át voltak már hatva a mi földöntuli hatalmunk nagyságától.
Az öreg mélyen hajlongott és »kum, kum» szót mormogott, mely, mint utóbb megtudtam, az ő királyi üdvözletük vala (megfelelően a zuluk «bajéte» szavának), s azután hátrafordult a kisérőihez és beszélt velök.
Ezek nyomban előjöttek és elszedték tőlünk a cókmókunkat, hogy majd ők viszik helyettünk, kivévén természetesen a puskáinkat, melyekhez a világ minden kincseért sem nyultak volna. Sőt fölszedegették a Good ruháit is, melyek - mint az olvasó emlékszik - takarosan össze voltak hajtogatva és ott hevertek mellette.
Ő persze utánuk kapott, mire hangos vita keletkezett.
- Oh, általlátszó szemü és eltünedező fogu nagyur, ne bántsd ezt a holmit, - szólt hozzá az öreg. - A te rabszolgáid örömest viszik helyetted.
- De fel akarok öltözni! - orditott Good idegesen angolul.
Umbopa leforditotta nekik.
- Ne cselekedd, oh uram, - ellenkezék vele Infedusz. - Be akarnád takarni a te gyönyörüséges fehér lábszáraid (Goodnak, bár barnaképü volt, rendkivül fehér volt a teste), hogy a te szolgáid szeme ne láthassa őket? Vétettünk mi a mi urunk ellen, hogy ilyet akar cselekedni?
Én majd megpukkadtam a nevetéstől s ezalatt a benszülöttek egyike már le is indult a gunyával.
- Veszettadta! - orditott Good. - Az a fekete ördög viszi a nadrágomat!
- Nézze, Good, szólt hozzá Sir Henry, - ön ebben az országban bizonyos formában jelent meg és most ahhoz kell magát tartania. Ön itt többé nadrágot nem viselhet. Mostantól fogva egy szál flanellingben, cipőben és monoklival kell járnia.
- Ugy van, »- mondám én, - és pofaszakállal az arca egyik felén, mig a másikat gondosan kell borotválgatnia. Ha ezeken a dolgokon bármit is változtat, ezek a vadak azt fogják gondolni, hogy csalók vagyunk. Nagyon sajnálom önt, Good kapitány, de hiába, ebbe bele kell nyugodnia. Ha ezek a vadak gyanakodni kezdenek egyszer reánk, az életünk annyit sem fog érni, mint egy fapityke.
- Igazán azt gondolja? - kérdé Good borusan.
- Igazán. Az ön «gyönyörüséges fehér lábszára» most a mi kis társaságunk jellemző vonása, és mint Sir Henry helyesen mondja, ehhez kell magát tartania. Adjon hálát az Istennek, hogy legalább a cipője a lábán van, és hogy a levegő elég meleg.
Good sóhajtott egyet és nem szólt többet, de legalább két hét kellett hozzá, mig ehhez az uj toaletthez hozzászokott.