23

Dirk Hend­riks a tár­sal­gó­ba ment, ahol Staf­ford már nagy­ban be­szél­ge­tett Alan Hunt­tal. Hunt ép­pen ezt mond­ta: Hol­nap min­den­kép­pen fel­száll­nánk. Jim Odhiam­bo kért né­hány fel­vé­telt a kí­sér­le­ti par­cel­lák­ról. A lég­gömb na­gyon hasz­nos az ilyen dol­gok­ra.

Staf­ford oda­in­tet­te Dir­köt, és így szólt: – Alan. azt hi­szem, még nem is­me­ri Dirk Hend­rik­set, az Ol Njo­rowa ala­pít­vány jó­te­vő­jé­nek uno­ká­ját. Ő Alan Hunt.

A két fér­fi ke­zet fo­gott, Hunt pe­dig így szólt: – A nagy­ap­ja ado­má­nya ép­pen jó­kor jön ne­kem. An­nak a hét­mil­li­ócs­ká­nak egy tö­re­dé­ké­re én is igényt tar­tok egy gáz­kro­ma­to­gráf ere­jé­ig.

Dirk ne­ve­tett. – Amennyit én ér­tek hoz­zá…

Staf­ford meg­le­pe­tést szín­lelt. – Hét­mil­lió! Több az an­nál, azt hi­szem!

– Éven­ként – fe­lel­te könnye­dén Dirk. – Leg­alább­is Char­les Bri­ce ennyi­re be­csü­li az évi jö­ve­del­met, ha be­fek­te­ti a tő­két. Sze­rin­tem túl­sá­go­san is op­ti­mis­ta. Eb­ből még le­jön az adó, per­sze, de tár­gya­lá­so­kat foly­tat a kor­mánnyal az eset­le­ges adó­men­tes­ség­ről. Az ala­pít­vány vé­gül is nem ha­szon­ra dol­go­zó szer­ve­zet!

Ra­vasz, iga­zán ra­vasz! – Bi­zo­nyá­ra fél­re­ér­tet­tem Bri­ce­ot – mond­ta Staf­ford.

Hunt füttyen­tett. – Én fel­tét­le­nül fél­re­ér­tet­tem, az új­ság­írók­kal együtt. Mennyit ha­gyott ránk a nagy­ap­ja?

– A ha­lá­la­kor kö­rül­be­lül har­minc­négy­mil­lió lett vol­na, de a vég­ren­de­let jó­vá­ha­gyá­sa és meg­erő­sí­té­se idő­be telt, és ez­alatt az ere­de­ti összeg meg­nö­ve­ke­dett. Mond­juk úgy har­minc­hét­mil­lió.

Hunt har­sá­nyan fel­ne­ve­tett: – Most már tu­dom, hogy meg­ka­pom azt a gáz­kro­ma­to­grá­fot! Erre inni kell!

Ren­delt egy kör­rel, Staf­ford pe­dig ér­dek­lőd­ve for­dult hoz­zá: – Szó­val Jim Odhiam­bó­nak ké­szít fel­vé­te­le­ket. De nem ér­tem, mi­nek. El­vég­re a föl­dön is lát­hat­ja a ter­mést.

– Ohó – mond­ta Hunt. – De ez sok­kal gyor­sabb! Inf­ra­vö­rös fil­met hasz­ná­lunk a kí­sér­le­ti par­cel­lák fény­ké­pe­zé­sé­hez. A be­teg vagy sor­va­dó nö­vé­nyek na­gyon jól lát­ha­tók az inf­ra­vö­rö­sön, ha tud­ja az em­ber, hogy mit fi­gyel­jen. Sok-sok mér­föld­nyi fá­rasz­tó gya­log­lás­tól kí­mé­lem meg Ji­met.

– A tu­do­mány cso­dái! – szólt köz­be Hend­riks.

– Ugyan­ezt a szisz­té­mát al­kal­maz­zák a mű­hol­dak­nál is – mond­ta Hunt. – Csak azok na­gyobb te­rü­le­tet tud­nak át­fog­ni, mint én.

Staf­ford meg­kós­tol­ta a sört. – Ha már mű­hol­dak­ról van szó: ki­nek a tu­laj­do­ná­ban van az a mű­hold, amit az ál­la­tok moz­gá­sát fi­gye­lő cso­port hasz­nál? Nyil­ván nem ők küld­ték fel!

Hunt ne­ve­tett. – Nem ám. Az ame­ri­ka­i­ak. A fiúk meg­kér­ték őket, hogy be­te­hes­sék a ma­guk tu­do­má­nyos ké­szü­lé­két. Nem túl nagy, és ke­vés ener­gi­át igé­nyel, úgy­hogy a jen­kik­nek nem volt ki­fo­gá­suk el­le­ne. De a mű­hold sok­kal töb­bet vé­gez an­nál, mint hogy a gnúk ván­dor­lá­sát kö­ves­se.

– Föl­fe­lé mu­ta­tott. – Ott csü­csül, hu­szon­két­ezer mér­föld ma­ga­san, és fi­gye­li a fel­hő­ket Af­ri­ka és az In­di­ai-óce­án majd egész te­rü­le­tén. A passzát­sze­lek hosszú távú ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra szol­gál.

– Geo­s­ta­ci­o­ná­ri­us pá­lyán mo­zog – szólt köz­be Staf­ford.

– Így van. Az egyen­lí­tő fö­lött. Itt kö­rül­be­lül egy fok­kal dél­re va­gyunk. Elég sta­bil egyéb­ként, bár van va­la­mi sza­bad moz­gá­sa, de nem vé­szes.

– Le­ma­rad­tam – szólt Hend­riks. – Jó, ha egy szót ér­tek há­rom kö­zül. – Meg­ráz­ta a fe­jét, és el­fin­to­ro­dott: A nagy­apám azt kí­ván­ta, hogy dol­goz­zam itt va­la­mennyit min­den év­ben, de fo­gal­mam sincs, mit csi­nál­hat­nék. Nincs ne­kem ilyen kép­zett­sé­gem. Én böl­csé­szet­re jár­tam az egye­te­men.

– Nyil­ván Bri­ce-nak fog se­gí­te­ni az ad­mi­niszt­rá­ci­ó­ban – je­gyez­te meg Hunt, és ivott egy kis sört.

Nyil­ván, gon­dol­ta ma­gá­ban Staf­ford, de han­go­san csak annyit kér­de­zett:

– Me­lyik egye­te­men, Dirk?

– Pot­chon. A Pot­chef­st­ro­om egye­te­men Trans­va­al­ban.

Staf­ford el­rak­tá­roz­ta az in­for­má­ci­ót; hasz­nos adat le­het, ha Hend­riks után be­ha­tób­ban kel­le­ne ké­sőbb nyo­moz­ni.

Hunt meg­szó­lalt: – Max, ha hol­nap ve­lünk jön, szá­mít­son rá, hogy ko­rán in­du­lunk, már reg­ge­li előtt. A le­ve­gő sta­bi­labb a kora reg­ge­li órák­ban. Fél hét­kor oda­csör­gök.

Staf­ford bó­lin­tott. Hunt Dirkre né­zett: – Ve­lünk tart? El­fér még egy sze­mély.

Hend­riks meg­ráz­ta a fe­jét. – Bri­ce-nak szük­sé­ge lesz rám dél­előtt. Ta­lán majd más­kor.

Staf­ford meg­könnyeb­bült; meg­volt a maga in­do­ka, hogy át­re­pül­jön Ol Njo­rowa fe­lett, és nem akar­ta köz­ben ma­gán érez­ni Hend­riks te­kin­te­tét. Nem gon­dol­ta, hogy Hun­ték ben­ne len­né­nek az in­té­zet­ben fo­lyó tit­kos te­vé­keny­ség­ben. Ke­nyai szü­le­té­sű­ek vol­tak, és va­ló­szí­nűt­len­nek tűnt, hogy a dél-af­ri­kai tit­kos­szol­gá­lat be­szer­vez­te őket. Úgy vél­te, ah­hoz az ár­tal­mat­lan fe­dő­te­vé­keny­ség­hez tar­toz­nak, amely mö­gött, akár­csak a tu­do­má­nyos sze­mély­zet leg­na­gyobb ré­sze mö­gött, Bri­ce meg­búj­ha­tott. Staf­ford­nak meg­volt a maga el­kép­ze­lé­se ar­ról, hogy hol la­pul a ku­kac eb­ben a pi­ros­pozs­gás al­má­ban.

Hunt kö­zöl­te, hogy dol­ga van, le­haj­tot­ta a sö­rét, és el­ment. Staf­ford és Hend­riks foly­tat­ta a cse­ve­gést: kü­lö­nös be­szél­ge­tés volt, mely­nek so­rán mind­ket­ten ta­po­ga­tóz­tak, de egyik sem árult el sem­mit. Szó­pár­baj, amely dön­tet­len­re vég­ző­dött.

Mi­köz­ben Gun­nar­son Na­i­vas­ha felé ve­ze­tett, kezd­te össze­rak­ni a koc­ká­kat, és a ki­ala­ku­ló kép ri­asz­tó­nak lát­szott. Ke­mény ko­po­nya volt, és nem könnyen ijedt meg, de most tény­leg félt: a cso­mag, ame­lyet New York­ban csi­nált, szét­eső­ben volt: a zsi­neg ki­bom­lott, a pa­pír el­sza­kadt, s ami még rosszabb – a tar­tal­ma el­ve­szett. Cor­liss ve­szett el, hogy az is­ten ver­né meg!

Pe­dig New York­ban annyi­ra óva­tos volt. Mi­után Har­din át­ad­ta neki Hend­ri­xet, sen­ki sem lát­ta meg, mert Gun­nar­son sze­mé­lye­sen csem­pész­te ki az épü­let­ből egy con­nec­ti­cu­ti rej­tek­hely­re. Az egyet­len em­ber, aki Har­di­non kí­vül lát­ta Hend­ri­xet, a tit­kár­nő­je volt az elő­szo­bá­já­ban, az pe­dig nem tud­hat­ta, ki­cso­da, mert név­ről nem tör­tént em­lí­tés. Har­din­tól si­ke­re­sen meg­sza­ba­dult: az os­to­ba bo­lond­ját könnyen fel le­he­tett her­gel­ni, és mind­járt el­vesz­tet­te a fe­jét, úgy­hogy el­bo­csá­tá­sa tö­ké­le­te­sen ter­mé­sze­tes­nek ha­tott.

Gun­nar­son uj­ja­i­val a kor­má­nyon do­bolt. Azért még­is­csak fur­csa, hogy ami­kor újra meg akar­ta ta­lál­ni, Har­din el­tűnt. Va­ló­szí­nű­leg va­la­mi odú­ban nya­lo­gat­ja a se­be­it. Gun­nar­son meg­von­ta a vál­lát, és ki­re­kesz­tet­te agyá­ból Har­dint. El­vég­re ő már a múl­té, nincs be­fo­lyá­sa arra a prob­lé­má­ra, ami­vel most kell szem­be­néz­nie.

Har­din je­len­té­se vi­szont ér­de­kes és ér­té­kes volt. Hen­ry Hend­rix egy hip­pi csa­var­gó, se ku­tyá­ja, se macs­ká­ja, s a vi­lá­gon sen­ki nem tö­rő­dik vele, él-e, hal-e. Sen­ki, ki­vé­ve a hó­bor­tos kom­mu­ná­ját Los An­ge­les­ben, de hát Big­gie és ban­dá­ja nem oszt, nem szo­roz, gon­dol­ta ak­kor.

Hend­ri­xet el­szi­ge­tel­ve, min­dent elő­ké­szí­tett a tö­ké­le­tes csa­lás­hoz. A fo­gás óri­á­si­nak ígér­ke­zett: nem ke­ve­sebb mint hat­mil­lió dol­lár. Hend­rix gát­lás nél­kül me­sélt ab­ban a hit­ben, hogy ki­kér­de­zé­se egy an­gol ügy­véd meg­bí­zá­sá­ból tör­té­nik, és fo­gal­ma sem volt róla, hogy köz­ben csen­de­sen fo­rog a mag­nó­te­kercs, és rög­zí­ti min­den sza­vát.

Az­tán ott volt Cor­liss. Könnyű eset­nek bi­zo­nyult ő is, mert gyen­ge volt, és rög­tön meg­ha­jolt a nyo­más alatt. Egy Gun­nar­son­ék ál­tal vég­zett ru­tin­el­len­őr­zés so­rán bu­kott le, s mi­kor Gun­nar­son be­szélt vele és fel­tár­ta előt­te a le­he­tő­sé­ge­ket, ha­mar be­ad­ta a de­re­kát. A mun­ka­he­lyén sen­kit nem le­pett meg, hogy ott­hagy­ta az ál­lá­sát, s bí­ró­ság elé sem ál­lí­tot­ták, mert min­den­ki tud­ta, hogy a kom­pu­ter­csa­ló­kat csend­ben in­té­zik el. Egyik bank sem sze­re­ti nagy­dob­ra ver­ni, hogy egy kom­pu­ter­zsong­lőr át­ráz­ta, az ilyes­mi nem tesz jót az üz­let­nek.

Gun­nar­son te­hát Cor­lis­st is el­szi­ge­tel­te, és min­den­eset­re gond­ja volt rá, hogy ő és Hend­rix ne ta­lál­koz­has­sa­nak.

Cor­liss és Hend­rix sze­ren­csé­re ha­son­lí­tot­tak egy­más­ra: mind­ket­ten sző­kék vol­tak és nagy­já­ból egy­idő­sek; könnyű volt meg­kár­tyáz­ni az út­le­ve­let Ez­u­tán Hend­ri­xet kel­lett el­in­téz­ni – er­ről Gun­nar­son sze­mé­lye­sen gon­dos­ko­dott. Saj­ná­la­tos, de szük­ség­sze­rű volt, úgy­hogy Hend­rix im­má­ron egy be­ton­tömb bel­se­jé­ben tar­tóz­ko­dik a Long Is­land-szo­ros fe­ne­kén.

Gun­nar­son Big­gie-t és a kom­mu­nát il­le­tő­en is meg­gon­dol­ta ma­gát. A vá­rat­la­nul meg­gaz­da­go­dott Hend­rix be­ke­rül­het a nyu­ga­ti-par­ti la­pok­ba, sőt a tévé is le­csap­hat rá, amit Big­gie is néz­het vé­let­le­nül. Va­la­mit te­hát ez ügy­ben is ten­ni kel­lett, és er­ről Gun­nar­son szin­tén sze­mé­lye­sen gon­dos­ko­dott.

Ka­já­nul el­mo­so­lyo­dott, mi­kor arra gon­dolt, hogy eb­ben épp Har­din se­gí­tett neki a je­len­té­sé­vel. Ha egy ége­tő­ke­men­ce egy­szer fel­rob­ban, mi­ért ne rob­ban­hat­na fel má­sod­szor is – ez­út­tal ko­mo­lyabb kö­vet­kez­mé­nyek­kel? Volt-nincs Big­gie és a kom­mu­ná­ja. Gun­nar­son ez­u­tán kez­dett ko­mo­lyan ku­tat­ni Har­din után, meg­tud­ta, hogy egy ócs­ka szál­lá­son él a Bronx­ban, s a min­den­na­pos bron­xi la­kás­tü­zek szá­ma eggyel meg­sza­po­ro­dott. Még a rö­vid hí­rek ro­vat­ba sem ke­rült bele. Ez ag­gasz­tot­ta Gun­nar­sont, mert nem volt ben­ne biz­tos, hogy Har­dint is ki­pi­pál­hat­ja. Diszk­rét nyo­mo­zás­sal ki­de­rí­tet­te, hogy a szál­lá­son ta­lált holt­tes­tek azo­no­sít­ha­tat­la­nok, és mi­vel a Har­din utá­ni újabb ku­ta­tás nem járt ered­ménnyel, Gun­nar­son meg­nyu­go­dott.

Ez­u­tán ment min­den, mint a ka­ri­ka­csa­pás. Cor­lis­st el­fo­gad­ták Lon­don­ban, az a vén hü­lye Far­rar pe­dig még fi­ze­tett is két­száz­ezer dol­lár elő­le­get, te­kin­tet­tel az el­jö­ven­dők­re. Ez csak a nyi­tány volt per­sze – egy kis mor­zsa a fő­fo­gás előtt. Az­tán meg­ér­kez­tek Ke­nyá­ba, és az egész terv du­gá­ba dőlt, mi­kor Cor­lis­st el­hur­col­ták Tan­zá­ni­á­ba. Gun­nar­sont az dü­hí­tet­te iga­zán, hogy nem tud­ja él-e Cor­liss vagy meg­halt.

– Az is­te­nit! – ki­ál­tott fel a ko­csi biz­ton­sá­gos ma­gá­nyá­ban. – Ha él, ak­kor le­het, hogy ne­kem be­fel­leg­zett!

Vé­gig­ment a le­he­tő­sé­ge­ken. Ha Cor­liss ha­lott, ak­kor bú­csút mond­hat a hat­mil­lió dol­lár­nak; el­köny­ve­li a vesz­te­sé­get, és vissza­re­pül Ame­ri­ká­ba. Ha él, ak­kor két vá­lasz­tá­sa van: vagy meg­ma­rad Hend­rix­nek, vagy be­köp min­dent. Ha elég ke­mény ah­hoz, hogy Hend­rix ma­rad­jon, ak­kor nem vál­to­zik sem­mi, ak­kor min­den rend­ben. De ha be­szél, és el­árul­ja, hogy ő Cor­liss, ak­kor gáz van. Min­den­ki, az uno­ka­báty­ja is meg fog­ja kér­dez­ni, hogy mi tör­tént az iga­zi Hend­rix­szel. Ő, Gun­nar­son ép­pen­ség­gel ki­ma­gya­ráz­hat­ja ma­gát – az egész disz­nó­sá­got az el­tűnt Har­din­ra ken­he­ti. Akár meg­es­küd­het rá, hogy Cor­lis­st Har­din be­csü­let­sza­vá­ra fo­gad­ta el az iga­zi­nak. Ta­lán. Ez csak­is at­tól függ, mi­lyen nagy­ra nyit­ja Cor­liss a po­fá­ját.

De a tét ret­ten­tő nagy volt: hat­mil­lió dol­lár vagy a nya­ka. Gun­nar­son két­ség­be­esé­sé­ben a kor­mány­ra csa­pott, az autó kis­sé meg­fa­rolt. Cor­liss! Hát hol a fe­né­ben van az az is­ten bar­ma?

Rá­adá­sul most va­la­ki más is be­le­szólt: Max Staf­ford! El­kép­zel­he­tet­len, hogy Staf­ford vé­let­le­nül le­gyen itt! Te­hát meg­szi­ma­tolt va­la­mit. De ho­gyan? Vissza­gon­dolt arra az idő­re, mi­kor ő és Cor­liss Lon­don­ban vol­tak, vé­gig­per­get­te, mit csi­nál­tak, de sem­mi hi­bát nem ta­lált. Hát ak­kor mi a fe­nét ke­res itt Staf­ford, és mennyit tud? Igaz, ezért megy most ő Na­i­vas­há­ba – hogy ki­de­rít­se. Csak óva­to­san! Pil­la­nat­nyi­lag hi­á­nyoz­nak az em­be­rei – szük­sé­ge van olya­nok­ra, akik a láb­mun­kát el­vég­zik –, de pár nap, és ez a prob­lé­ma is meg­ol­dó­dik.

Le­ért a te­ker­vé­nyes szer­pen­tin­ről, és to­vább­haj­tott a Na­i­vas­há­ba ve­ze­tő he­pe­hu­pás úton, anél­kül hogy ész­re­vet­te vol­na azt a Ke­nat­co Mer­ce­des ta­xit, amely egyen­le­te­sen négy­száz yar­dos tá­vol­ság­ban kö­vet­te. Nem is ve­het­te ész­re, hi­szen két ben­zin­szál­lí­tó és egy sö­rös­ko­csi volt kö­zöt­tük.

Amint le­for­dult a fő­út­ról, és át­döc­cent a vas­úti sí­nen arra az útra, ami a tó kö­rül ve­ze­tett, át­fu­tott az agyán Har­din je­len­té­se – az a rész, amely­ben ar­ról írt, hogy Hend­rix­re rá­lőt­tek Los An­ge­les­ben. – Jó ég, csak nem? – mo­tyog­ta. – Ez az egész – akár­mi is le­gyen – már ak­kor el­kez­dő­dött vol­na? Mit is mon­dott Har­din? Két fic­kó nyo­mo­zott Hend­rix után… ide­gen­sze­rű ki­ej­tés… va­ló­szí­nű­leg né­me­tek. … Az­tán rá­lőt­tek. Ezen ér­de­mes el­gon­dol­kod­ni.

Be­for­dult a Na­i­vas­ha-tó Szál­lo­da te­rü­le­té­re, le­par­kol­ta és be­zár­ta a ko­csit, s ment be­je­lent­kez­ni. Mi­köz­ben alá­ír­ta a köny­vet, meg­kér­dez­te: – Mr. Staf­ford me­lyik szo­bá­ban la­kik?

– Staf­ford, uram? Nem hi­szem, hogy… – Rö­vid gon­dol­ko­dás után a ve­ze­tő kö­zöl­te: – Je­len­leg nem tar­tóz­ko­dik ná­lunk sem­mi­fé­le Staf­ford. De va­ló­ban em­lék­szem egy Mr. Staf­ford­ra, nem­ré­gi­ben meg­szállt itt.

– Ér­tem – mond­ta las­san Gun­nar­son. – Ak­kor hát hol van?

– Kül­dök va­la­kit a cso­mag­ja­i­ért, uram!

– Ki­nyi­tom a ko­csit. – Gun­nar­son el­for­dult, vál­lá­val sú­rol­va egy in­di­a­it, mi­köz­ben a par­ko­ló­hoz si­e­tett, és nem vet­te ész­re, hogy Nair Singh utá­na­pil­lant. Az au­tó­já­hoz csör­te­tett, nyo­má­ban a lon­di­ner­rel, és ki­nyi­tot­ta. Amint a cso­mag­ja­it ki­vet­te, kö­rül­né­zett, és fel­tűnt neki a kö­zel­ben álló taxi. Sze­me össze­szű­kült, és kö­ze­lebb ment hoz­zá.

Egy rá­dió­an­ten­na – rend­ben van, ze­né­re szük­sé­ge van az em­ber­nek uta­zás köz­ben. Két rá­dió­an­ten­na? No jó, üsse kő: taxi lé­vén raj­ta le­het egy rá­di­ós há­ló­za­ton. De há­rom an­ten­na? Ele­get tu­dott a sa­ját szak­má­já­ról ah­hoz, hogy tisz­tá­ban le­gyen vele, mit je­lent ez. Hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jék, a ve­ze­tő­ülés mel­lé lé­pett, és be­né­zett a mű­szer­fal­ra, ahol egy olyan mű­szert vett ész­re, ami egé­szen biz­to­san nem oda­va­ló: egy jel­erős­ség­mé­rőt.

Óva­to­san hát­rál­va vissza­ment a ko­csi­já­hoz, le­tér­delt, és a cso­mag­tar­tó alá né­zett. Vé­gig­húz­ta a ke­zét a lök­há­rí­tó alatt, és ta­lált is egy apró tár­gyat, amely uj­jai nyo­má­sá­ra kis­sé el­moz­dult. Le­csa­var­ta és le­vet­te. Apró, sem­mit­mon­dó kül­se­jű, szür­ke fém­do­bozt tar­tott a ke­zé­ben, ami­ből két me­rev drót állt ki. Ki­pró­bál­ta a lök­há­rí­tón: kat­tan­va csa­pó­dott hoz­zá, ahogy az al­ján levő mág­nest oda­von­zot­ta.

Gun­nar­son ki­egye­ne­se­dett, és össze­pré­selt száj­jal a taxi felé pil­lan­tott. Va­la­ki kö­ve­ti, va­la­ki, aki­nek annyi­ra fon­tos, hogy ne ve­szít­se el, hogy még egy rá­di­ós csi­po­gót is rá­sze­relt a ko­csi­já­ra. Vissza­si­e­tett a szál­lo­dá­ba, és oda­ment a pult­hoz: – Az a taxi ott – kér­dez­te. – Kié?

– Taxi, uram?

– Az, egy Mer­ce­des – csat­tant fel Gun­nar­son. – A Ke­nat­cóé, leg­alább­is a táb­la sze­rint.

– Ta­lán azé az in­di­ai úré, aki épp az imént járt itt – fe­lelt a ve­ze­tő. – Ar­ra­fe­lé ment.

Gun­nar­son vissza­fu­tott, de mire lá­tó­tá­vol­ság­ba ke­rült, a taxi már nagy por­fel­hőt ka­var­va el­hú­zott. Ott állt, ke­zé­ben a rá­di­ó­po­los­ká­val, az­tán le­dob­ta a föld­re, és szét­ta­pos­ta a sar­ká­val. Va­la­ki go­nosz já­té­kot űz vele. Csak tud­ná, ki­cso­da! Ezt jól meg kell fon­tol­nia, mi­előtt el­ha­mar­ko­dot­tan cse­le­ked­ne.

Be­vo­nult a szo­bá­já­ba, és le­he­ve­re­dett az ágy­ra, az­tán fel­hív­ta a Ke­nat­co ta­xi­vál­la­la­tot Nai­ro­bi­ban, és meg­ad­ta a rend­szá­mot. Mint elő­re sej­tet­te, a Ke­nat­co ta­gad­ta, hogy bár­mit is tud­na róla.