6

Max Staf­ford azt la­tol­gat­ta, hogy ab­ba­hagy­ja a mun­kát és ha­za­ug­rik, ami­kor csen­gett a te­le­fon­ja. Joy­ce, a tit­kár­nő­je szólt bele: – Mrs. Hend­riks van a vo­nal­ban, be­szél­ni sze­ret­ne ma­gá­val.

– Kap­csol­ja.

Kat­ta­nás. – Max?

– Hal­ló, Alix. Hogy íz­lik az anya­ság?

– Cso­dás! Vi­ru­lok! Kö­szö­nöm a kis Max­nak kül­dött ke­resz­te­lő­po­ha­rat. Iga­zán fi­nom György-kori ezüst­mun­ka. Ha nagy­ko­rú lesz, iszik majd az egész­sé­gé­re be­lő­le.

Staf­ford el­mo­so­lyo­dott. – Hány éves is lesz ak­kor – ti­zen­nyolc, hu­szon­egy? Ad­dig­ra tán a ha­mut is ma­mu­nak mon­dom.

Alix ne­ve­tett. – No de nem ezért hí­vom, küld­tem kö­szö­nő­le­ve­let, ahogy il­lik. Max, szük­sé­gem van a ta­ná­csá­ra. Teg­nap fel­ke­re­sett egy Har­din nevű ame­ri­kai fér­fi egy elég ho­má­lyos me­sé­vel Dirk­kel kap­cso­lat­ban. Ő most nin­csen itt­hon – Dél-Af­ri­ká­ba ment. Pró­bál­tam fel­hív­ni teg­nap este, de úton van, sen­ki sem tud­ja pon­to­san, hol. Na­gyon sze­ret­ném, ha ta­lál­koz­na ez­zel a fér­fi­val, mi­előtt vissza­megy Ame­ri­ká­ba.

– No és mi az a mese?

– Ki­csit ne­héz így el­ma­gya­ráz­ni, kü­lön­ben is biz­to­san rosszul mon­da­nám. Komp­li­kált. Ké­rem, be­szél­jen vele. Max!

Staf­ford gon­dol­ko­dott egy pil­la­na­tig. – Baj­ban van Dirk?

– Ilyes­mi­ről szó sincs. Ép­pen­ség­gel le­het, hogy a for­dí­tott­já­ról. Har­din sze­rint le­het, hogy Dirk örö­költ va­la­mit, de va­la­hogy nem stim­mel a do­log.

– Mennyi­ben?

– Azt nem tu­dom. Meg­fog­ha­tat­lan az egész.

– Mi­kor megy vissza Har­din Ame­ri­ká­ba?

– Hol­nap vagy hol­nap­után. Azt hi­szem, nincs rá pén­ze, hogy ma­rad­jon. – Ha­bo­zott. – Szük­sé­gem van a ta­ná­csá­ra, Max, maga min­dig olyan okos. Annyi­ra za­va­ros lett min­den mos­ta­ná­ban. Dirk egy ide­je úgy ma­gá­ba hú­zó­dik. Vol­ta­kép­pen az­óta, hogy meg­tud­ta, ter­hes va­gyok. Rossz sej­tel­me­im van­nak. És most itt van ez.

– Ugye nem zsa­rol­ni akar­ja ez a Har­din?

– Nem, nem – til­ta­ko­zott Alix. – El tud jön­ni ebéd­re? Ide­hí­vom Har­dint is.

Staf­ford gon­dol­ko­dott. Ren­ge­teg in­téz­ni­va­ló­ja volt, Joy­ce pe­dig szi­go­rú tit­kár­nő. De hát ezt az ügyet egy óra alatt tisz­táz­hat­ja. – No jó – mond­ta. – Fél egy­re ott le­szek.

– Kö­szö­nöm, Max – mond­ta Alix. – Tud­tam, hogy szá­mít­ha­tok ma­gá­ra.

Staf­ford le­tet­te a kagy­lót, és gon­do­la­ta­i­ba me­rült. Kis idő múl­va azt vet­te ész­re, hogy El­lis áll előt­te, és az uj­ja­i­val cset­tint­get. – Éb­redj ál­ma­id­ból! Va­la­mi baj van?

– Nem ve­lem, ha­nem Alix Hend­riksszel. Úgy néz ki. Dirk nem ra­jong az apa­sá­gért. El­ló­gott Dél-Af­ri­ká­ba, és itt hagy­ta Ali­xet a há­rom­he­tes kö­lyök­kel, ami sze­rin­tem bű­nös nem­tö­rő­döm­ség. Alix­nek most a nya­ká­ba akasz­ko­dott va­la­ki, va­ló­szí­nű­leg egy szél­há­mos, Dirk meg se kö­zel, se tá­vol. A ta­ná­cso­mat kéri.

– Mi­kor utol­já­ra se­gí­tet­tél Alix­nek, fel­kö­tött kar­ral jöt­tél vissza – mond­ta El­lis. – Vi­gyázz, Max!

– Két­szer nem csap az em­ber­be ugyan­az a menny­kő fe­lelt Staf­ford.

***

Ha­ma­ro­san rá­jött, hogy Alix prob­lé­má­ja nem tisz­táz­ha­tó egy óra alatt. Pon­to­san ér­ke­zett a bel­gra­vi­ai ház­ba, és Har­dint már ott ta­lál­ta. Ko­pa­szo­dó, öt­ve­nes fér­fi volt, po­cak­ja akár egy fut­ball-lab­da. Meg­vi­selt, fá­radt em­ber be­nyo­má­sát kel­tet­te. Mi­után ko­mo­lyan és áhí­ta­to­san meg­szem­lél­ték Staf­ford há­rom­he­tes ke­reszt­fi­át, mind­hár­man be­vo­nul­tak az ebéd­lő­be, és Har­din újra elő­ad­ta a mon­dan­dó­ját.

Dél­után há­rom­ra járt az idő, ami­kor Staf­ford fel­vet­te a pa­pír­kö­te­get. – Szó­val ez len­ne az ál­lí­tó­la­gos vég­ren­de­let.

Har­din el­vö­rö­sö­dött. – Ez a vég­ren­de­let. De ha nem hisz ne­kem, kér­het má­so­la­tot. A szent­sé­git, akár az én költ­sé­ge­men!

– Jó, jó, Mr. Har­din, nyu­god­jon meg.

Har­din el­be­szé­lé­se alatt Staf­ford kény­te­len volt át­ér­té­kel­ni az első be­nyo­mást. Ha tény­leg szél­há­mos­sal áll szem­ben, ne­héz len­ne meg­mon­da­ni, mire megy ki az egész, el­vég­re Har­din­nak sem­mi hasz­na nem szár­ma­zik be­lő­le. A vég­ren­de­let két­sé­get ki­zá­ró­an hi­te­les, hisz po­fon egy­sze­rű len­ne el­len­őriz­ni, az pe­dig, hogy a ha­gya­té­ki bí­ró­ság el­fo­gad­jon egy ha­mis pa­pírt, tel­jes­ség­gel el­kép­zel­he­tet­len. Ezen­fe­lül ott van Gun­nar­son.

Staf­ford meg­szó­lalt: – Mit gon­dol, mit akar Gun­nar­son Hend­rix­től?

Har­din vál­lat vont. – Fo­gal­mam sincs.

– Maga sze­rint eti­kus em­ber Gun­nar­son?

– Min­den, csak az nem.

– Én is úgy gon­do­lom.

– Is­me­ri? – le­pő­dött meg Har­din.

– Sze­mé­lye­sen nem, de sok bor­sot tört már az or­rom alá. Mi ket­ten tör­té­ne­te­sen ugyan­ab­ban az ut­cá­ban ke­res­ke­dünk, csak épp a szem­köz­ti ol­da­lon. Én a Staf­ford Ipar­biz­ton­sá­gi Ta­nács­adót ve­ze­tem.

Har­din­nak le­esett az álla. – Szó­val maga az a Staf­ford? Na­hát!

Staf­ford a vég­ren­de­let­be mé­lyedt. – Az öreg Hendrykxx vagy na­gyon okos em­ber volt, vagy igen jő ta­ná­csot ka­pott.

Alix ká­vét töl­tött. – Mi­ért?

– Mert a Csa­tor­na-szi­ge­tek­re te­le­pült át. Ott nincs se pro­fit­adó, se örö­kö­sö­dé­si adó. Úgy néz ki, Dirk­nek há­rom­mil­lió font üti tisz­tán a mar­kát. Ezt akár ga­ran­tál­ha­tom. Mi­kor a vál­la­la­tunk nem­zet­kö­zi lett, mi is a Csa­tor­na-szi­ge­te­ken ke­resz­tül ter­jesz­ked­tünk.

Az asz­tal­ra tet­te a vég­ren­de­le­tet. – Mit gon­dol, ki lő­he­tett rá Hend­rix­re Los An­ge­les­ben?

– Ezt sem tu­dom – vá­la­szolt Har­din. – Csak ta­lál­gat­ha­tok. Raj­tam kí­vül má­sok is ke­res­ték Hend­ri­xet, ezt már mond­tam.

– Igen, az a né­met­fé­le – mond­ta Staf­ford. – Mr. Har­din, vol­ta­kép­pen mi hoz­ta ma­gát Ang­li­á­ba?

– Annyi­ra fel­há­bo­rí­tott, aho­gyan Gun­nar­son el­bánt ve­lem, hogy va­la­mit ten­nem kel­lett. Ne­vezzük bosszú­nak, ha tet­szik. New York­ban sem­mi nyo­mot nem ta­lál­tam, és mi­kor vá­rat­la­nul hoz­zá­ju­tot­tam né­hány dol­lár­hoz, azon­nal fel­ke­re­ked­tem. – Har­din meg­von­ta a vál­lát, és a vég­ren­de­let­re mu­ta­tott. – Mi­kor ezt el­ol­vas­tam, nyom­ban tud­tam, mi­ben mes­ter­ke­dik Gun­nar­son, de az ég­vi­lá­gon sem­mit sem te­he­tek el­le­ne. Vi­szont leg­alább el­jöt­tem ide, hogy ta­lál­koz­zam Hank­kel, és fi­gyel­mez­tes­sem, le­gyen óva­tos Gun­nar­son­nal, és két­szer is gom­bol­ja be a pénz­tár­cá­ját.

Staf­ford mor­fon­dí­ro­zott egy da­ra­big. Az­tán meg­szó­lalt: – Mennyi ide­ig ma­rad Ang­li­á­ban?

– Hol­nap vagy hol­nap­után in­du­lok vissza. At­tól függ, mi­kor­ra ka­pok he­lyet. – El­húz­ta a szá­ját. – Ide­je, hogy ke­nyér­ke­re­set után néz­zek ott­hon.

– Nem bán­nám, ha ma­rad­na még egy ide­ig. A költ­sé­ge­ket ter­mé­sze­te­sen vál­lal­juk. – Staf­ford Alix­re pil­lan­tott, aki bó­lin­tott. Nem mint­ha tud­ta vol­na, mi­ért akar­ja, hogy Har­din ma­rad­jon. De va­la­mi azt súg­ta neki, hogy ez az em­ber még hasz­ná­ra lesz.

– Ilyen fel­té­tel­lel szí­ve­sen ma­ra­dok – mond­ta Har­din. Staf­ford fel­állt. – Adja meg a szál­lo­dá­ja ne­vét, majd je­lent­ke­zem.

– Meg­van ne­kem – szólt köz­be Alix.

– Ak­kor egye­lő­re ennyit. Kö­szö­nöm, hogy el­jött, Mr. Har­din.

Mi­kor Har­din tá­vo­zott, Staf­ford meg­kér­dez­te: – Hasz­nál­ha­tom a te­le­font?

Alix fel­né­zett, ép­pen a csé­szé­ket szed­te össze. – Hát per­sze. Tud­ja, hol van.

Öt perc telt el. Mi­kor vissza­jött, Staf­ford kö­zöl­te: – Jan-Wil­lem Hendrykxx va­ló­ban lé­te­zett. Be­szél­tem a jer­seyi em­be­rem­mel, aki meg­néz­te a te­le­fon­könyv­ben. Még min­dig ben­ne van a neve. Azt hi­szem, fla­mand név le­het. Fel­emel­te a vég­ren­de­le­tet. – Ez meg­ma­gya­ráz­ná a bel­gi­u­mi há­zat. Meg­kér­tem a fiút, hogy sze­rez­zen bi­zal­mas in­for­má­ci­ót a ha­gya­té­ki ügy­véd­ről, és tud­ja meg, ho­gyan és mi­kor halt meg Hendrykxx.

Alix a hom­lo­kát rán­col­ta. – Csak nem arra gya­nak­szik, hogy… De hi­szen öreg volt már!

Staf­ford mo­soly­gott. – Én a ka­to­nai hír­szer­zés­nél kap­tam ki­kép­zést. Az em­ber so­ha­sem tud­hat­ja, hogy egy lát­szó­lag je­len­ték­te­len rész­let mi­kor il­lesz­ke­dik be az egész­be. – Át­fu­tot­ta a vég­ren­de­le­tet. – Az Ol Njo­rowa ala­pít­vány­ra meg­kö­ze­lí­tő­leg har­minc­négy­mil­lió font­nyi örök­ség vár. Kí­ván­csi len­nék, mit csi­nál ez az ala­pít­vány. Le­ült. – Mond­ja, Alix, ho­gyan van­nak Dirk­kel? Eny­hén le­vert­nek tűnt a te­le­fon­ban dél­előtt.

Alix el­ko­mo­ro­dott. – Kép­te­len va­gyok ki­iga­zod­ni raj­ta, Max. Azt hi­szem, nem való neki az apa­sze­rep. Annyi­ra bol­do­gok vol­tunk, amíg vá­ran­dós nem let­tem, de at­tól fog­va mint­ha ki­cse­rél­ték vol­na.

– Hogy­hogy?

– Ked­vet­len lett, szó­ra­ko­zott. Most meg, ép­pen ami­kor szük­sé­gem len­ne rá, el­megy Dél-Af­ri­ká­ba. Csak há­rom­he­tes a gye­rek – azt hin­né az em­ber, hogy neki is itt a he­lye, nem?

– Hát – mor­mog­ta Staf­ford. – So­ha­sem be­szélt a nagy­ap­já­ról?

– Nem em­lék­szem, hogy be­szélt vol­na. – Hir­te­len moz­du­la­tá­val Alix mint­ha egy kel­le­met­len­ke­dő le­gyet akart vol­na el­hes­se­get­ni. – Ó, Max, ez tisz­ta kép­te­len­ség! Ez az em­ber, ez a fla­mand az­zal a fu­rán írt ne­vé­vel biz­to­san nem is ro­kon. Csak va­la­mi név­cse­ré­ről le­het szó.

– Nem va­ló­szí­nű. Har­din olyan nyíl­egye­ne­sen jött ide, mint va­la­mi pos­ta­ga­lamb. – Staf­ford uj­ja­in szá­mol­ta az ér­ve­ket: – Az ame­ri­kai, Hank Hend­rix azt mond­ta neki, hogy Dirk az uno­ka­test­vé­re; Har­din lát­ta a le­ve­let, amely­ben a Peace­mo­re, Wil­lis és Franks meg­bíz­ta Gun­nar­sont, hogy ku­tas­sa fel a fur­csa nevű Jan-Wil­lem Hendrykxx le­szár­ma­zot­tak; vé­gül Har­din meg­ta­lál­ja Hank Hend­ri­xet. Tö­ké­le­te­sen lo­gi­kus lán­co­lat.

– Iga­za van – egye­zett bele Alix. – De meg tud­ná mon­da­ni, mi­ért nyug­ta­la­nít az a gon­do­lat, hogy Dirk mil­li­ó­kat örö­köl­het?

– Azt hi­szem, igen – vá­la­szolt Staf­ford. – Az a koc­ka nyug­ta­la­nít­ja, ame­lyik nem il­lik a kép­be. A Hank Hend­rix­re le­adott lö­vés. En­gem pe­dig még va­la­mi nem hagy bé­kén. Mi­ért nem ke­res­ték meg Peace­mo­re-ék Dir­köt?

Har­din fél perc alatt meg­ta­lál­ta.

***

Cur­tis, Staf­ford ina­sa, meg­le­pett arc­cal fo­gad­ta gaz­dá­ját. – Ez­re­des úr ko­rán ha­za­jött – je­gyez­te meg.

– Igen, el­té­rí­tet­tek. Az­tán meg már nem volt ér­tel­me vissza­men­nem az iro­dá­ba.

– Pa­ran­csol teát az ez­re­des úr?

– Nem, de ké­rek egy whis­kyt a dol­go­zó­szo­bám­ba.

– Ahogy az ez­re­des úr óhajt­ja – szólt Cur­tis némi rosszal­lás­sal, ami már-már a pi­masz­ság ha­tá­rát sú­rol­ta.

Cur­tis egy sze­mély­ben volt inas, ko­mor­nyik, so­főr, ezer­mes­ter és pesz­ton­ka. Ere­de­ti­leg a ten­ge­rész­gya­log­ság­nál szol­gált, 1943-ban lé­pett be, és a há­bo­rú után úgy dön­tött, ott ma­rad. Har­minc­hét évet hú­zott le. Mi­kor öt­ven­öt éves ko­rá­ban nyug­díj­ba ment, be­le­pottyant a nyolc­va­nas évek szá­má­ra ide­gen ci­vil vi­lá­gá­ba, im­már nem mint pa­ran­cso­lás­hoz szo­kott őr­mes­ter, ha­nem mint át­lag­em­ber. Szá­raz­ra ve­tett hal volt, ér­tet­le­nül szem­lél­te a fe­gyel­me­zet­len ci­vil vi­lá­got. Fe­le­sé­ge, Amy öt éve meg­halt rák­ban, egyet­len lá­nya férj­nél volt, Auszt­rá­li­á­ban élt, és a har­ma­dik uno­ká­val ké­szült meg­aján­dé­koz­ni ap­ját.

Mi­kor Staf­ford el­vált, egy ide­ig a klub­ban la­kott, mi­előtt az agg­le­gény­élet­hez job­ban illő ki­sebb la­kás­ba köl­tö­zött. Ak­kor ju­tott eszé­be Cur­tis, akit még azok­ból az idők­ből is­mert, ami­kor fi­a­tal tiszt­ként a Raj­na men­ti brit had­erő­nél szol­gált. Egy éj­jel Ham­burg egyik ké­tes hírű ne­gye­dé­ben szo­rult hely­zet­ben ta­lál­ta ma­gát, ami­ből a ke­mény, vas­ök­lű ten­ge­rész­gya­lo­gos őr­mes­ter men­tet­te ki. Nem fe­lej­tet­te el Cur­tist, az­óta is tar­tot­ta vele a kap­cso­la­tot, úgy­hogy most le­csa­pott rá – vagy ép­pen Cur­tis csa­pott le őrá? Akár­ho­gyan is, il­let­tek egy­más­hoz: Cur­tis be­hú­zód­ha­tott egy ba­rát­sá­gos zug­ba az el­len­sé­ges vi­lág elől, Staf­ford pe­dig sze­ren­csé­sen bir­to­ká­ba ju­tott egy nagy­sze­rű, bár né­mi­képp ka­to­nás Tó­bi­ás­nak. Cur­tis­nek egyet­len hi­bá­ja volt: ra­gasz­ko­dott ah­hoz, hogy Staf­for­dot ka­to­nai rang­ján, egyes szám har­ma­dik sze­mély­ben szó­lít­sa.

Staf­ford szin­te sze­re­tet­tel né­zett a töm­zsi, iz­mos fér­fi­ra. – Hogy van a lá­nya, őr­mes­ter?

– Ma kap­tam le­ve­let tőle. Azt írja, jól van, uram.

– Va­jon mi lesz, fiú vagy lány?

– Csak le­gyen meg min­de­ne, ne­kem jó, akár fiú, akár lány.

– Szól­jon, ha meg­szü­le­tik. Majd kül­dünk va­la­mi szép aján­dé­kot a ke­resz­te­lő­re.

– Kö­szö­nöm, uram. Mi­kor­ra pa­ran­csol­ja a für­dőt az ez­re­des úr?

– A szo­ká­sos idő­ben. De most ké­rem azt a whis­kyt. Staf­ford be­vo­nult a dol­go­zó­szo­bá­já­ba.

Ült az asz­tal­nál, és Gun­nar­so­non járt az esze. Sze­mé­lye­sen so­ha­sem ta­lál­ko­zott vele, de jócs­kán ka­pott íze­lí­tőt a mód­sze­re­i­ből a Peace­mo­re, Wil­lis és Franks, a Gun­nar­son Tár­sa­ság tel­jes jogú lon­do­ni iro­dá­já­nak üzel­me­in ke­resz­tül, és ép­pen­ség­gel nem volt el­ra­gad­tat­va tő­lük.

A Staf­ford Ipar­biz­ton­sá­gi Ta­nács­adó­nak az volt a dol­ga, hogy meg­véd­je azok­nak a szer­ve­ze­tek­nek a tit­ka­it, ame­lyek erre fel­fo­gad­ták. So­kan úgy kép­ze­lik, hogy a biz­ton­ság cir­ká­ló őr­sze­me­ket és sűrű drót­ke­rí­tést je­lent, pe­dig ez csak na­gyon kis ré­sze a do­log­nak. Egy szer­ve­zet leg­gyen­gébb pont­jai min­dig a ben­ne levő em­be­rek, a leg­na­gyobb fe­jes­től kezd­ve le egé­szen a ta­ka­rí­tó­nő­ig, aki a pad­lót si­kál­ja. A ve­zér­igaz­ga­tó egy el­ej­tett meg­jegy­zés­sel mil­li­ós tit­kot árul­hat el a golf­klub­ban. Egy le­fi­ze­tett ta­ka­rí­tó­nő ha­lom­nyi ér­té­kes ada­tot ás­hat ki a pa­pír­ko­sár­ból.

Ha a Staf­ford Ipar­biz­ton­sá­gi Ta­nács­adó ab­ból élt és­pe­dig nem is rosszul –, hogy tit­ko­kat óvott meg, má­so­kat leg­alább annyi­ra ér­de­kelt, hogy eze­ket a tit­ko­kat meg­ka­pa­rint­sa – és azok az em­be­rek, akik­nek Gun­nar­son­ék dol­goz­tak, nem vol­tak ké­nye­sek a mód­sze­re­ket il­le­tő­en. Vo­nat­ko­zott ez az ang­li­ai ban­dá­juk­ra, Peace­mo­re-ékra is.

Staf­ford­nak eszé­be ju­tott egyik be­szél­ge­té­se Jack El­lisszel, még az­előtt, hogy el­uta­zott a kon­ti­nens­re. „A Peace­mo­re ki­bab­rált ve­lünk – mond­ta El­lis. – Épp a fu­zi­o­ná­lás előtt ha­tol­tak be az Elec­tro­no­mics­hoz. Ke­resz­tül­sé­tál­tak a vé­del­mün­kön.”

„Ho­gyan?” Jack vál­lat vont. „Min­den el­len le­het vé­de­kez­ni, csak az os­to­ba­ság el­len nem. Pas­coe-t, a ve­zér­igaz­ga­tót komp­ro­mit­tál­ták. Ágy­ban egy szép sző­ke her­ceg­gel. Szennyes fo­tók, sa­töb­bi. No per­sze, Peace­mo­re-ék ren­dez­ték meg az egé­szet, de po­ko­li ne­héz len­ne bi­zo­nyí­ta­ni.”

„Eb­ben a sza­bad­el­vű kor­ban a ho­mo­sze­xu­a­li­tás már nem olyan nagy adu” – je­gyez­te meg Staf­ford.

„Ez­út­tal az volt. Pas­coe fe­le­sé­ge nem tud­ta, hogy a fér­jét a fi­ú­kák is ér­dek­lik. Ti­zen­éves lá­nyai van­nak, tönk­re­tet­te vol­na a há­zas­sá­gát, úgy­hogy be­ad­ta a de­re­kát. A fú­zió után per­sze lőt­tek az Elec­tro­no­mics-szer­ző­dé­sünk­nek. A Peace­mo­re kap­ta meg.”

„Pas­coe kis gyar­ló­sá­gá­ra en­nek el­le­né­re fény de­rült, mi?”

„No igen. A fú­zió után aj­tót mu­tat­tak neki, és­pe­dig cá­fol­ha­tat­lan ér­vek alap­ján. Be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy nem le­het. bíz­ni ben­ne.”

„Nincs ir­ga­lom a gaz­em­be­rek­ben” – mond­ta Staf­ford.

Az ipa­ri kém­ke­dés nem sok­ban kü­lön­bö­zik an­nak a hír­szer­ző osz­tály­nak a mun­ká­já­tól, amit M16-nak hív­nak, s ami­nek lé­tét a brit kor­mány ta­gad­ja, vagy a CIA mun­ká­já­tól, ami va­ló­sá­gos nyi­tott könyv. Egy au­tó­gyár hasz­nos­nak vél­he­ti, hogy be­pil­lant­son el­len­fe­le ter­ve­i­be, évek­re elő­re­me­nő­leg. Egy lé­gi­tár­sa­sá­got, mi­után meg­szer­vez­te fél­mil­li­ós rek­lám­had­já­ra­tát, az a kel­le­met­len meg­le­pe­tés ér­het, hogy fő ri­vá­li­sa ugyan­az­zal a rek­lám­mal ruk­kol ki egy hét­tel az­előtt, hogy az övé be­in­dult vol­na.

Ha egy vál­la­lat rá akar­ja ten­ni a ke­zét egy má­sik­ra, mint az Elec­tro­no­mics ese­té­ben, fon­tos tud­nia, hogy mi­lyen az ál­do­zat vé­del­mi stra­té­gi­á­ja. Va­la­ki kí­ván­csi volt, mi az a leg­ala­cso­nyabb ár, ami­ből az Elec­tro­no­mics nem haj­lan­dó en­ged­ni, és Peace­mo­re-ékat fo­gad­ta fel en­nek ki­szi­ma­to­lá­sá­ra.

Per­sze, sen­ki sem je­len­ti ki a ve­ze­tő­ség­ben, hogy „no­sza, szer­vezzünk egy kis kém­ke­dé­si ak­ci­ót X. Y.-ék el­len”. Az el­nök vagy az ügy­ve­ze­tő igaz­ga­tó fenn­han­gon csak ennyit ejt el: „Mi­lyen jó len­ne tud­ni, mit is csi­nál­nak X. Y.-ék.” A kí­ván­ság nyom­ban éber fü­lek­re ta­lál, s a ve­ze­tők a má­so­dik vo­nal­ban mun­ká­hoz lát­nak, elő­lép­te­tés­re éhe­sen. Köz­ve­tí­tő­ket bíz­nak meg, ha­son­ló­képp a ka­to­nai és po­li­ti­kai hír­szer­zés nyom­el­te­re­lő el­já­rá­sá­hoz, s a fel­ada­tot meg­old­ják anél­kül, hogy egyet­len fe­jes is be­pisz­kí­ta­ná a ke­zét, va­la­me­lyik al­igaz­ga­tó­ból pe­dig egy­szer csak ju­tal­mul ve­ze­tő lesz.

Az el­há­rí­tás ne­héz, mert az ipa­ri ké­mek nem vá­lo­gat­nak az esz­kö­zök­ben. A vi­lág min­den biz­ton­sá­gi őre is ke­vés az em­be­ri gyar­ló­ság el­le­né­ben. A Staf­ford-cég ezért min­dig utá­na­nyo­mo­zott az ügy­fél-vál­la­la­tok sze­mély­ze­té­nek, hogy ki­se­lej­tez­ze a nem meg­bíz­ha­tó ele­me­ket – s ha ez az em­be­ri jo­gok el­le­ni vét­ség­nek mi­nő­sült, hát is­te­nem.

Néha azon­ban még­is ku­dar­cot val­lunk, gon­dol­ta Staf­ford.

Só­haj­tott, és föl­vet­te az előt­te ár­vál­ko­dó whis­kys po­ha­rat, amit Cur­tis be­ho­zott neki. Lám, Gun­nar­son most egy ba­rát­ja ügye­i­be ár­tot­ta ma­gát. Nem mint­ha Staf­ford ba­rá­ti ér­zel­mek­kel vi­sel­te­tett vol­na Dirk Hend­riks iránt, de Alix kö­zel állt a szí­vé­hez, és sem­mi­képp sem akar­ta, hogy baj érje. Már­pe­dig Gun­nar­son rossz­ban sán­ti­kál. Va­jon mi­ért nem áll elő a meg­ke­rült örö­kö­sök­kel?

Staf­ford az órá­já­ra né­zett. Va­ló­szí­nű­leg le­járt már a mun­ka­idő Jer­sey­ben, de azért meg­pró­bál be­szél­ni a jer­seyi ügy­vé­di iro­dá­val. Nem jött vá­lasz.