7

Más­nap reg­gel, ahogy be­ér­ke­zett az iro­dá­ba, Staf­for­dot te­le­fo­non ke­res­te Pe­ter Hartwell, a jer­seyi rész­leg ve­ze­tő­je, aki­től elő­ző nap ér­dek­lő­dött. Hartwell kö­zöl­te: – Az em­be­red, Hendrykxx nem sok­kal több, mint négy hó­nap­ja halt meg. A te­te­met ham­vasz­tot­ták. Meg­néz­tem az új­sá­go­kat, de a szo­ká­sos gyász­je­len­té­sen kí­vül nem ír­tak róla.

– Mi volt a ha­lál oka?

– Szív­ro­ham. Vár­ha­tó volt, rég­óta ren­det­len­ke­dett a szí­ve. Mint ki­de­rült, ugyan­az volt az or­vo­sa, mint az enyém, úgy­hogy utá­na­ér­dek­lőd­tem. El­men­tem a Gref­fe­be is, lát­tam a vég­ren­de­le­tet. Iz­gal­mas ol­vas­mány, mi?

– Meg­lep, hogy az új­sá­gok nem csám­csog­tak raj­ta. El­vég­re nem min­den­nap dob­ja fel a tal­pát egy mul­ti­mil­li­o­mos.

Hartwell ne­ve­tett. – Er­re­fe­lé nem rit­ka­ság a mil­li­o­mos. Sőt, hét­köz­na­pi je­len­ség. Kü­lön­ben is, Hendryxx csen­de­sen él­de­gélt, és nem ka­vart nagy hul­lá­mo­kat. A fir­ká­szok nem ol­vas­nak el min­den vég­ren­de­le­tet a Gref­fe-ben.

– Mennyi ide­je élt Jer­seyn? – kér­dez­te Staf­ford.

– 1974-ben jött, szó­val nem olyan ré­gen.

– No és mi­lyen az a ha­gya­té­ki ügy­véd?

– Az öreg Far­rar? Ren­des fic­kó, de csu­dá­ra nagy­ké­pű. Mi­ért ér­de­kel ez té­ged. Max? Nem esik kí­vül a te te­rü­le­te­den?

– Egy ba­rá­tom kért meg rá. Kö­szö­nöm, Pé­ter, még ke­res­lek, ha va­la­mi­re szük­sé­gem lesz.

– Van itt egy fur­csa do­log – foly­tat­ta Hartwell. A Gref­fe-ben mond­ta a hi­va­tal­nok, hogy egész ver­seny­fu­tás fo­lyik ezért a vég­ren­de­le­tért. Kér­tek egy má­so­la­tot Ang­li­á­ból, ket­tőt Ame­ri­ká­ból meg egyet Dél-Af­ri­ká­ból. Hartwell fel­ne­ve­tett. – Azt mond­ja, már azon gon­dol­ko­dott, hogy ér­de­mes vol­na ki­nyom­tat­ni.

Ahogy le­tet­te a kagy­lót, Staf­ford hát­ra­dőlt és el­töp­ren­gett. Ed­dig nem sok de­rült ki – bár a vég­ren­de­let több­szö­ri ki­ké­ré­se ér­de­kes mo­men­tum. Meg­nyo­mott egy gom­bot, és így szólt: – Joy­ce, hív­ja meg ne­kem Mr. Far­rart: Far­rar, Wind­sor és Mark­ham, St. Hel­ler. Jer­sey. Egy ügy­vé­di iro­da.

Öt perc múl­va Far­rar a vo­nal­ban volt. A be­mu­tat­ko­zás után Staf­ford így foly­tat­ta: – A né­hai Mr. Jan-Wil­lem Hendrykxx után ér­dek­lő­döm. Kö­rül­be­lül négy hó­nap­ja halt meg.

– Úgy van.

– Úgy tu­dom, prob­lé­mái van­nak az örö­kö­sök fel­ku­ta­tá­sá­val.

– Eb­ben vi­szont té­ved – mond­ta Far­rar. Szá­raz, ki­ok­ta­tó han­gon be­szélt.

Staf­ford vár­ta, hogy foly­tas­sa, de Far­rar hall­ga­tott. Igen, Hartwell meg­mond­ta, hogy nagy­ké­pű, – Gon­do­lom, a Los An­ge­les-i Hen­ry Hend­rix­ről van szó, és a lon­do­ni Dirk Hend­riks­ről – mond­ta Staf­ford.

– Mi­lyen jók az ér­te­sü­lé­sei. Sza­bad kér­de­nem, hon­nan sze­rez­te őket?

– Ol­vas­tam a vég­ren­de­le­tet.

– Ab­ban nem ta­lál­ha­tott ne­ve­ket – mond­ta Far­rar szá­ra­zon. – Min­den­eset­re lé­nye­gé­ben jól tud­ja. Mr. Hend­rix hol­nap ér­ke­zik az Egye­sült Ál­la­mok­ból, Mr. Dirk Hend­rik­set pe­dig ér­te­sí­tet­tük. – Kis szü­net után hoz­zá­tet­te: Igaz, ami igaz, meg­le­pett, mi­lyen hosszú ide­ig tar­tott… El­hall­ga­tott, mint aki rá­éb­redt, hogy át­lép­te az ügy­vé­di diszk­ré­ció ha­tá­ra­it. – Sza­bad kér­dez­nem, mi­ért ér­dek­li önt mind­ez, Mr. Staf­ford?

Staf­ford fel­só­haj­tott. – Et­től a pil­la­nat­tól fog­va meg­szűnt ér­de­kel­ni. El­né­zést, hogy fel­tar­tot­tam, Mr. Far­rar. – Le­tet­te a kagy­lót.

A te­le­fon szin­te azon nyom­ban meg­szó­lalt. Alix ke­res­te.

– Igaz, Max – mond­ta iz­ga­tott han­gon –, szó­ról szó­ra igaz!

– Ha Dirk örök­sé­gé­re gon­dol, én is tu­dom. Épp most be­szél­tem Far­rar­ral.

– Ki­vel?

– A ha­gya­té­ki ügy­véd­del Jer­sey­ből.

– Hát ez fur­csa. A le­vé­len, amit kap­tunk, egy má­sik ügy­véd neve áll: Man­de­vil­le, City of Lon­don. – Alix to­vább ha­dart: – Dirk egész idő alatt tud­ta. Azt mond­ja, nem akart iz­gat­ni ad­dig, amíg a ba­bát vár­tam. Azért kel­lett Dél-Af­ri­ká­ba men­nie, hogy iga­zol­ja a sze­mély­azo­nos­sá­gát. Ma reg­gel ér­ke­zett meg, és hol­nap ta­lál­ko­zik az ügy­véd­del. És tény­leg van egy rég el­ve­szett uno­ka­test­vé­re. Ő is ott lesz.

– Hát ez rop­pant ér­de­kes – mond­ta Staf­ford szenv­te­le­nül. – Gra­tu­lá­lok. Mit csi­nál­jak Har­din­nal?

– Maga mit gon­dol?

– Be­csü­le­tes fic­kó­nak lát­szik – vá­la­szolt Staf­ford. Ahogy a do­log fes­tett, könnyen le­he­tett vol­na mö­göt­te va­la­mi disz­nó­ság, s Har­din iga­zán min­dent meg­tett, hogy a vé­gé­re jár­jon. Azt ja­vas­lom, té­rít­se meg a lon­do­ni költ­sé­ge­it és a tel­jes re­pü­lő­jegy árat. Meg­told­hat­ja egy sze­rény tisz­te­let­díj­jal is. Rám bíz­za a dol­got?

– Meg­kö­szö­nöm – mond­ta Alix. – Küld­je el a szám­lát.

– Ebéd­nél köz­löm vele a hírt. Visz­lát. – Le­tet­te a kagy­lót, meg­kér­te Joy­ce-ot. hogy hív­ja meg a ne­vé­ben Har­dint ebéd­re, az­tán hát­ra­dőlt, hogy fon­to­ló­ra ve­gye a fej­le­mé­nye­ket.

Úgy tűnt, nincs sok fon­tol­gat­ni­va­ló. Man­de­vil­le nyil­ván Far­rar lon­do­ni meg­bí­zott­ja, az ügy­vé­di iro­dák gyak­ran bo­nyo­lít­ják így az ügye­i­ket. Staf­ford azon gon­dol­ko­dott, mi­ért nem szólt Dirk Hend­riks Alix­nek, mi­előtt Dél-Af­ri­ká­ba ment – de hát min­dig is önző disz­nó volt. Ha­nem azért volt né­hány je­len­ték­te­len mo­men­tum, ami még min­dig nem vá­gott össze. Ki lőtt Hend­rix­re és mi­ért? Mi­ért nem hoz­ta át Gun­nar­son Ang­li­á­ba Hend­ri­xet rög­tön az­u­tán, hogy meg­ta­lál­ta? Igaz, ezek­re vo­nat­ko­zó­an csak Har­din sza­va a biz­to­sí­ték. Le­het, hogy va­ló­ban szél­há­mos és a maga pe­cse­nyé­jét sü­tö­ge­ti. Staf­ford, aki büsz­ke volt em­ber­is­me­re­té­re, ér­tet­le­nül meg­ráz­ta a fe­jét.

Jobb hí­ján dol­go­zott to­vább.

***

Staf­ford egy jó ét­te­rem­be hív­ta meg Har­dint. Le­het, hogy a Hendrykxx-örö­kö­sök szá­má­ra jó a hír, de sem­mi eset­re sem az Har­din­nak – s ő úgy ítél­te meg, hogy a jó étel­lel ta­lán könnyeb­ben csú­szik le a ke­se­rű pi­ru­la. Har­din bú­san így szólt: – Azt hi­szem, bo­lon­dot csi­nál­tam ma­gam­ból.

– Csak az nem té­ved, aki nem pró­bál­ko­zik – vi­gasz­tal­ta nem túl öt­le­te­sen Staf­ford. – Mrs. Hend­riks nem sze­ret­né, ha e mi­att az ügy mi­att vesz­te­ség érné. Mennyi ide­je hagy­ta ott a Gun­nar­son Tár­sa­sá­got?

– Kö­rül­be­lül egy hó­nap­ja.

– Mennyi volt a fi­ze­té­se?

– Évi har­minc­ezer dol­lár plusz a ju­ta­lék. – Har­din vál­lat vont. – Az ugyan elég so­vány volt az utób­bi idő­ben, de jó évek­ben át­lag negy­ven­eze­rig men­tem föl.

– Rend­ben. – Staf­ford elő­vet­te a csekk­fü­ze­tét. – Mrs. Hend­riks fi­ze­ti az oda-vissza utat, a lon­do­ni költ­sé­ge­it és egy­ha­vi bé­rét, így meg­fe­lel?

– Iga­zán vá­rat­lan nagy­lel­kű­ség – mond­ta őszin­tén Har­din.

Staf­ford megint el­tű­nő­dött az ame­ri­kai jel­le­mén, az­tán arra gon­dolt, hogy az őszin­te­ség a szél­há­mo­sok egyik adu­ja. Meg­ál­la­pod­tak az összeg­ben, Staf­ford ez­res­re ke­re­kí­tet­te föl, át­szá­mí­tot­ta font­ra, és ki­ál­lí­tot­ta a csek­ket. Har­din, amint el­tet­te a pénz­tár­cá­já­ba, így szólt: – Ez ki­tart ad­dig, amed­dig rend­be nem jö­vök ott­hon.

– Mi­kor in­dul?

– Nincs, ami itt tart­son. Ta­lán hol­nap, ha ka­pok he­lyet.

– Sok sze­ren­csét – mond­ta Staf­ford, és más tárgy­ra tért. Az ebéd to­váb­bi ré­szé­ben sok min­den­ről be­szél­get­tek.

Har­din meg­tud­ta, hogy Staf­ford a ka­to­nai hír­szer­zés­nél dol­go­zott, és fel­tárt egy ke­ve­set sa­ját CIA-s ta­pasz­ta­la­ta­i­ból. El­mond­ta, hogy dol­go­zott Ang­li­á­ban, Né­met­or­szág­ban és Af­ri­ká­ban, de csak ál­ta­lá­nos­sá­gok­ban be­szélt, óva­to­san, és nem fe­cse­gett. – Er­ről nem so­kat mond­ha­tok kö­zöl­te egy­szer –, én nem te­re­ge­tem ki a szennyest, mint azok, akik Wa­ter­ga­te után gom­ba mód­já­ra sza­po­rod­tak.

Staf­ford ma­gá­ban he­lye­selt, vé­le­mé­nye Har­din­ról he­ve­sen in­ga­do­zott.

Az ebéd vé­gez­té­vel Staf­ford fi­ze­tett, és együtt in­dul­tak ki. A jár­dán bú­csúz­tak el egy kézszo­rí­tás­sal. Staf­ford Har­din után né­zett: olyan szá­na­lom­ra mél­tó volt, ahogy tá­vo­lo­dott. El­tű­nő­dött, va­jon mi­lyen sors vár rá.

***

Mi­kor más­nap Dirk Hend­riks hív­ta te­le­fo­non, Staf­ford fel­só­haj­tott: kez­dett ele­ge len­ni a Hend­riks-ügy­ből. Dirk hang­ja tisz­tán csen­gett – Staf­ford­nak nem elő­ször tűnt fel, hogy a te­le­fon mennyi­re föl­erő­sí­ti Hend­riks ak­cen­tu­sát. Ta­lál­koz­tam az ügy­véd­del, Max. Hol­nap me­gyünk Jer­sey­be Far­rar­hoz, a ha­gya­té­ki vég­re­haj­tó­hoz. – Me­gyünk?

– Már­mint én és a vá­rat­la­nul fel­buk­kant uno­ka­test­vé­rem. Man­de­vil­le iro­dá­já­ban ta­lál­koz­tam vele.

– Csa­lá­di idill – mond­ta Staf­ford. – No és mi­lyen az uno­ka­test­vé­re?

– Meg­jár­ja. Per­sze na­gyon ame­ri­kai. A vi­lág leg­csi­ri­csá­rébb nagy koc­kás za­kó­já­ban je­lent meg.

– Há­rom­mil­li­ócs­ká­ért iga­zán tor­náz­tat­hat­ja egy ki­csit a sze­mét, Dirk – mond­ta fa­nya­rul Staf­ford. – Meg­tu­dott va­la­mit az Ol Njo­rowa ala­pít­vány­ról?

– Igen. Va­la­mi­lyen me­ző­gaz­da­sá­gi tan­in­té­zet és kí­sér­le­ti te­lep Ke­nyá­ban. De van a vég­ren­de­let­nek egy fur­csa zá­ra­dé­ka. Egy hó­na­pot min­den év­ben az ala­pít­vány­nál kell dol­goz­nom. Eh­hez mit szól?

Staf­ford em­lé­ke­zett rá. A hang­ja csí­pős lett: – Egy­ha­vi mun­ká­ért elég jól meg van fi­zet­ve há­rom­mil­lió font­tal.

– Ez tény. Max, er­ről a Har­din­ről mi a vé­le­mé­nye? Staf­ford úgy dön­tött, hogy Har­din­nal kap­cso­la­tos két­sé­ge­it fél­re­te­szi. – Ren­des fic­kó­nak lát­szik.

– Alix sze­rint is. Neki szim­pa­ti­kus volt. Mi­kor megy vissza Ame­ri­ká­ba?

– Va­ló­szí­nű­leg már el is ment. Azt mond­ta, nincs, ami itt tart­sa, és ál­lást kell sze­rez­nie.

– Ér­tem. Meg tud­ná adni a New York-i cí­mét? Biz­to­san költ­sé­gek­be ver­te ma­gát, meg­té­rí­te­ném neki.

– Már meg­tör­tént, Dirk – vá­la­szolt Staf­ford. – Majd el­kül­döm a szám­lát, gon­do­lom, te­lik rá. Egyéb­iránt nem hagy­ta meg a cí­mét.

– Ó! – A kur­ta szócs­ká­ból Staf­ford mint­ha csa­ló­dást ér­zett vol­na ki. Je­len­té­keny szü­net telt el, mi­előtt Hend­riks újra meg­szó­lalt. – Hát kö­szö­nöm, Max. – Az­tán már könnye­deb­ben foly­tat­ta: – Épp Man­de­vil­le-től jö­vünk, aki, úgy lát­szik, elé­ge­dett, és Hen­ry, Alix meg én meg­ün­ne­pel­jük ma­gun­kat egy kis ital­lal. Nem tart ve­lünk?

– Ne ha­ra­gud­jon. Dirk, én nem va­gyok he­nye mil­li­o­mos, ne­kem dol­goz­nom kell.

– Hát jó. Visz­lát. – Hend­riks le­tet­te a te­le­font. Staf­ford nem mon­dott iga­zat. Már ké­szü­lő­dött haza.

A ha­gyo­má­nyos an­gol-auszt­rál kri­kett­meccs volt az­nap dél­után, és re­mél­te, hogy Ang­lia ez­út­tal győz­ni fog. Meg akar­ta néz­ni a té­vé­ben.

Ahogy ha­za­ért, Cur­tis már vár­ta. – Ez­re­des úr­nak lá­to­ga­tó­ja van. Egy ame­ri­kai úr, Har­din ne­ve­ze­tű. Te­le­fo­nál­tam az iro­dá­ba, de az ez­re­des úr már el­in­dult.

– No­csak! Hol van?

– A nap­pa­li­ban ül­tet­tem le, ke­ver­tem neki whis­kyt szó­dá­val, hogy ott­hon érez­ze ma­gát.

Staf­ford szú­ró­san né­zett Cur­tis­re. – Hát maga hon­nan a po­kol­ból tud­ja, hogy at­tól ott­hon érzi ma­gát?

– Volt al­kal­mam le­in­ni ma­gam az ame­ri­kai ha­di­ten­ge­ré­szet tag­ja­i­val – vá­la­szolt Cur­tis ko­moly kép­pel. – Még if­jú­ko­rom­ban.

– No jó, én ma­ra­dok a szo­ká­sos skót whis­ky­nél. Staf­ford be­ment. Har­din ürü­lő po­hár­ral a ke­zé­ben né­ze­get­te a köny­ves­pol­co­kat. – Azt hit­tem, már el­re­pült.

– Majd­nem úgy tör­tént, de az­tán meg­gon­dol­tam ma­gam. – Har­din fel­egye­ne­se­dett. – Meg­ér­ke­zett Hank Hend­rix?

– Igen, Dirk te­le­fo­nált. Ma dél­után ta­lál­koz­tak az ügy­véd­del. Az meg­fe­le­lő­nek ta­lál­ta a pa­pír­ja­i­kat, leg­alább­is Dirk azt mond­ja.

– Az ügy­véd neve Man­de­vil­le, ugye?

– Igen, de hon­nan tud­ja?

Staf­ford az­előtt fe­szült­nek lát­ta Har­dint, de most ki­fe­je­zet­ten fel­sza­ba­dult volt. – Ma reg­gel össze­fu­tot­tam Gun­nar­son­nal a He­ath­row re­pü­lő­té­ren. No nem fu­tot­tunk ép­pen össze, ő nem lá­tott en­gem. Ak­kor dön­töt­tem úgy, hogy ma­ra­dok, mert kö­vet­ni akar­tam.

Cur­tis meg­je­lent egy tál­cá­val, Staf­ford el­vet­te a whis­ky­jét. – No de mi­ért?

– Mert a fiú, aki­vel jött, nem az a Hank Hend­rix, akit én Los An­ge­les­ben meg­ta­lál­tam.

Staf­ford annyi­ra meg­döb­bent, hogy majd­nem ki­ej­tet­te a po­ha­rat a ke­zé­ből.

– Nem-e?

Har­din ha­tá­ro­zot­tan meg­ráz­ta a fe­jét. – Biz­tos, hogy nem. Ugyan­olyan ma­gas, ugyan­olyan a haja meg a sze­me szí­ne, iga­zán ha­son­lít, de nem Hank Hend­rix.

Staf­ford vissza­gon­dolt a be­szél­ge­té­sé­re Dirk Hend­riksszel. – Mi­lyen szí­nű volt a za­kó­ja?

Har­din ka­já­nul el­vi­gyo­ro­dott. – Ki­a­bált róla, hogy ame­ri­kai. Iga­zi tar­ka­bar­ka ka­bát volt.

Staf­ford dön­tött. Cur­tis ép­pen ki­fe­lé in­dult, oda­szólt neki: – Ma­rad­jon, őr­mes­ter, és fi­gyel­jen jól. Sok ké­sőb­bi ma­gya­rá­za­tot meg­ta­ka­rít­ha­tunk vele. De elő­ször hoz­zon Mr. Har­din­nak még egy whis­kyt szó­dá­val, sőt ma­gá­nak is hoz­hat. Mr. Har­din, ez itt Cur­tis őr­mes­ter, a ki­rá­lyi ten­ge­rész­gya­log­ság volt tiszt­he­lyet­te­se. Har­din cso­dál­koz­va né­zett Staf­ford­ra, az­tán fel­állt, és ke­zet nyúj­tott.

– Örü­lök, hogy meg­is­mer­he­tem, Cur­tis őr­mes­ter.

– Én is, Mr. Har­din. – Ke­zet fog­tak, az­tán Cur­tis Staf­ford­hoz for­dult.

– Ha az ez­re­des úr­nak nincs ki­fo­gá­sa el­le­ne, in­kább sört in­nék.

Staf­ford bó­lin­tott, Cur­tis tá­vo­zott, majd két perc múl­va vissza­jött az ita­lok­kal. – Te­hát kö­vet­te Gun­nar­sont? – kér­dez­te Staf­ford.

– Igen. A ma­guk lon­do­ni ta­xi­sai meg­érik a pén­zü­ket. Mond­tam az enyém­nek, hogy ha si­ke­rül Gun­nar­son­ék nyo­má­ban ma­rad­nia, kü­lön bor­ra­va­lót kap. Mire ő: fö­lös­le­ges lo­hol­nia – ugyan­azon a rá­di­ó­vo­na­lon van­nak, öt perc múl­va kö­zöl­te, hogy Gun­nar­son­ék a Dor­ches­ter szál­ló­ba men­nek Még előt­tük ér­tünk oda, a ta­xit kint vá­rat­tam. Szé­pen fel­sza­ladt az óra.

– Meg­té­rít­jük a költ­sé­ge­it.

Har­din ne­ve­tett. – Én ál­lom, Mr. Staf­ford. Mert vég­re jól ér­zem ma­gam.

Be­le­kor­tyolt a friss ital­ba. – Gun­nar­son és a má­sik be­je­lent­kez­tek, az­tán föl­men­tek. Majd­nem két órát vár­tam rá­juk a hall­ban, már tyúk­szem nőtt a hát­só­mon, és azon imád­koz­tam, ne­hogy a házi de­tek­tív ki­szúr­jon és ki­dob­jon. Mi­kor le­jöt­tek, kö­vet­tem őket a Lin­coln’s Inn Fi­eldsig.

– Ahol Man­de­vil­le iro­dá­ja van, ugye? In­nen tud­ja a ne­vét.

– Igen. Egy ide­ig még a ta­xi­ban ma­rad­tam, s Gun­nar­son ép­pen ak­kor jött ki, mi­kor Mrs. Hend­riks egy fér­fi­val be­ment. Ő lett vol­na Dirk Hend­riks? Ma­gas, szé­les vál­lú fér­fi, akár egy tank. – Mint sok dél-af­ri­ka­i­nak, Hend­riks­nek is olyan volt a fel­épí­té­se, hogy rög­bi-kö­zép­csa­tár le­he­tett vol­na.

– Ő az. – Staf­ford, egyet­ér­tő­leg bó­lin­tott, Har­din foly­tat­ta. – Ők is ugyan­oda men­tek be. Gun­nar­sont kö­vet­tem a Peace­mo­re, Wil­lis és Franks iro­dá­ig. Úgy gon­dol­tam, töb­bet egye­lő­re nem te­he­tek, úgy­hogy ide­jöt­tem, és ki­fi­zet­tem a ta­xit. – Fel­né­zett. – Gon­dol­tam, jobb, ha nem az iro­dá­ban za­va­rok.

Staf­ford szó­ra­ko­zot­tan bó­lin­tott, meg­rág­ta ma­gá­ban a hal­lot­ta­kat. Az­tán így szólt: – No te­hát. Gon­dol­juk vé­gig újra. Meg­lel­te Hen­ry Hend­ri­xet, és el­vit­te Gun­nar­son­hoz New York­ba. Gun­nar­son, aki rég­óta arany­bá­nyá­ra várt, úgy vél­te, most meg­ta­lál­ta. Hend­rix egye­dül­ál­ló em­ber, soha nem járt az Ál­la­mo­kon kí­vül, nem le­he­tett ne­héz min­den tud­ni­va­lót ki­szed­ni be­lő­le, és he­lyet­te­sí­te­ni va­la­ki más­sal Lon­don­ban.

Cur­tis kö­hin­tett. – Ugyan még nem ér­tem, hogy mi ez az egész, de hol van a va­ló­di Hend­rix?

Har­din rá­né­zett a sze­me sar­ká­ból. – Hár­mat ta­lál­hat.

Csönd tá­madt, amíg ezt meg­emész­tet­ték, az­tán Har­din meg­kér­dez­te: – Mi­hez fo­gunk most?

– Gon­do­lom, il­le­ne meg­mon­da­nom Far­rar­nak, hogy át­ve­rik – vá­la­szol­ta las­san Staf­ford. – De nem mon­dom meg. – Har­din arca fel­de­rült. – Ha meg­te­szem, Gun­nar­son ta­ka­ro­dót fúj.

– Így van – he­lye­selt Har­din. – A ha­son­más gye­re­ket be­varr­ják szél­há­mos­sá­gért, Gun­nar­son pe­dig mos­sa ke­ze­it: őt ép­pen úgy át­ver­ték, mint min­den­ki mást. A ma szü­le­tett bá­rány.

– Ma­gá­nak pe­dig, Mr. Har­din, a ku­tya se hin­ne – tet­te hoz­zá Staf­ford. – Gun­nar­son ha­zug­nak bé­lye­gez­né: a vé­rig sér­tett al­kal­ma­zott, aki­nek rossz mun­ká­ja mi­att ki­tet­ték a szű­rét.

– Rá­val­la­na. – Har­din meg­va­kar­ta az ál­lat. – Ott van még Big­gie és a kom­mu­na. Ők tud­nák, hogy ez a pa­sas nem Hank.

– A fe­né­be is, hi­szen hét­ezer mér­föld­nyi­re van­nak in­nen – mond­ta Staf­ford in­ge­rül­ten. – Akár­ki is ez a fiú, az Ál­la­mok­ban nem kö­ve­tett el bűn­cse­lek­ményt. Ang­lia, eset­leg Jer­sey tör­vé­nyei alap­ján he­lyez­nék vád alá, ez majd­nem bi­zo­nyos.

– És mi­lyen bün­te­tés jár itt név­bi­tor­lá­sért?

– Nem le­het sok. Ta­lán ha két év.

Har­din fel­hor­kant, de Staf­ford nem vett róla tu­do­mást. Gon­do­la­ta­i­ba me­rült, és im­már egé­szen más szem­mel né­zett Har­din­ra. Az ame­ri­ka­i­nak, lám, iga­za lett, s most itt áll előt­te egy mun­ka­nél­kü­li volt hír­szer­ző, va­la­ki, aki még a ne­vét is gyű­lö­li Gun­nar­son­nak. Ha Gun­nar­son­nal szem­be­ke­rül, Har­din jól jön­ne neki. Is­me­ri Gun­nar­sont és a mód­sze­re­it, már­pe­dig a had­vi­se­lés arany­sza­bá­lya: is­merd meg el­len­fe­le­det!

– Azt mond­ta, Af­ri­ká­ban is dol­go­zott. Ke­nyá­ban is­me­rős?

– Hogy­ne. – Mar­din fel­húz­ta a vál­lát. – Bi­zo­nyá­ra meg­vál­to­zott, mi­óta én ott jár­tam, de is­me­rem Ke­nyát.

– És per­so­na gra­ta ott?

– Ke­nyá­ban hó­fe­hér a la­pom – mo­soly­gott Har­din. Azt már nem sze­ret­ném meg­tud­ni, mi tör­tén­ne, ha Tan­zá­ni­á­ba dug­nám az or­ro­mat.

– Tisz­táz­tuk, mennyi volt a fi­ze­té­se Gun­nar­son­nál. Úgy gon­do­lom, annyit mi is tu­dunk biz­to­sí­ta­ni, sőt ta­lán va­la­mi­vel töb­bet is. Mit szól­na ah­hoz, hogy a Staf­ford Ipar­biz­ton­sá­gi Ta­nács­adó­nak dol­goz­zon?

Har­din nem ha­ra­pott rá rög­tön. – Ugyan­azt csi­nál­ják, mint Gun­nar­son?

– Nem egé­szen. Mi meg­aka­dá­lyoz­ni pró­bál­juk a disz­nó­sá­ga­i­kat.

Har­din ke­zet nyúj­tott. – A ma­gáé va­gyok. Kö­szö­nöm, Mr. Staf­ford.

Staf­ford el­mo­so­lyo­dott. – Én Max va­gyok, te Ben, s az őr­mes­ter az őr­mes­ter.

Har­din fel­mond­ta már a szo­bá­ját a szál­lo­dá­ban, úgy­hogy Staf­ford fel­aján­lot­ta neki, hasz­nál­ja a ven­dég­szo­bát, amíg nem ta­lál má­sik szál­lást. – A szo­ba­árat ki­egyen­lít­he­ted az­zal, hogy el­mon­dasz min­dent Cur­tis őr­mes­ter­nek.

– De mit akarsz Ke­nyá­val?

– Szin­te biz­tos, hogy ott lesz a tánc – fe­lel­te Staf­ford. Arra gon­dolt, hogy fé­lel­me­te­sen sok pénz száll az Ol Njo­rowa ala­pít­vány­ra, sok­kal több, mint az a hat­mil­lió dol­lár, ami az ál-Hend­rix­nek jut. Az ala­pít­vány úsz­ni fog a pénz­ben – s ő a fe­jét tet­te vol­na rá, hogy Gun­nar­son az or­rá­ban érzi ré­sze­gí­tő il­la­tát.