19

Nai­ro­bi­ban Gun­nar­son dü­hön­gött. Fájt a lába, égett a háta, de nem ezért volt dü­hös. Az hoz­ta ki a sod­rá­ból, hogy az ame­ri­kai kö­vet­sé­gen hü­lyé­nek néz­ték.

– Az is­ten­fá­ját! En­gem el­ra­bol­tak, a ba­rá­tom még min­dig nem ke­rült elő! Ha nem be­szél­he­tek a nagy­kö­vet­tel, ak­kor ki az úr­is­ten­nel be­szél­he­tek? És ne pró­bál­ja­nak le­ráz­ni va­la­mi har­mad­ran­gú ak­ta­ku­kac­cal! Cse­le­ked­je­nek!

A hi­va­tal­nok az el­iga­zí­tó­ban fel­só­haj­tott. Föl­kelt, és föl­emel­te a te­le­font. – Mr. Pas­ter­nak?

– Igen.

– Van itt egy Gun­nar­son ne­ve­ze­tű tag, aki a nagy­kö­vet­tel akar be­szél­ni. Azt mond­ja, hogy el­ra­bol­ták a tan­zá­ni­a­i­ak, és hogy a ba­rát­ja még min­dig nincs meg. Sze­rin­tem meg­hib­bant, de nem tu­dom le­ráz­ni.

Szin­te fül­sér­tő volt a csönd, mi­előtt Pas­ter­nak meg­szó­lalt:

– Gle­eson Maga nem ol­vas új­sá­got? Nem néz té­vét? Nem hall­gat rá­di­ót?

– Va­dász­ni vol­tam két hé­tig – fe­lelt Gle­eson. – Csak ma reg­gel jöt­tem vissza. Mi­ért? Tör­tént va­la­mi?

– Igen, tör­tént va­la­mi – mond­ta gú­nyo­san Pas­ter­nak. Ne hagy­ja el­men­ni, rög­tön ott le­szek! Maga pe­dig pró­bál­jon meg lé­pést tar­ta­ni az ese­mé­nyek­kel, az is­ten sze­rel­mé­re! – Le­tet­te a kagy­lót, ki­húz­ta az író­asz­tal­fi­ó­kot, meg­néz­te, be van-e ké­szít­ve a sza­lag a mag­nó­ba, az­tán le­ment Gun­nar­son­ért.

Gun­nar­son még min­dig füs­töl­gött, úgy­hogy Pas­ter­nak elé­be ment a dol­gok­nak. – Iga­zán saj­ná­lom, hogy meg­vá­ra­koz­tat­tuk, Mr. Gun­nar­son, még in­kább, hogy az em­be­ri os­to­ba­ság ilyen ké­nyel­met­len hely­zet­be hoz­ta. Erre szí­ves­ked­jen.

Gun­nar­son bi­ce­gé­sé­hez iga­zí­tot­ta lép­te­it, ahogy a lift felé ve­zet­te. – Gon­do­lom, sok kel­le­met­len­sé­gen ment ke­resz­tül.

Gun­nar­son fel­mor­dult. – Jól gon­dol­ja. Mi a maga po­zí­ci­ó­ja itt?

– Nem va­la­mi nagy – val­lot­ta be Pas­ter­nak. – Har­mad­tit­kár. Meg­lát­ja, mind­nyá­jan ez­zel az üggyel va­gyunk el­fog­lal­va, kü­lö­nö­sen a nagy­kö­vet. Most ép­pen a ke­nyai kül­ügy­mi­nisz­ter­rel tár­gyal, vá­lasz­lé­pé­se­ket sür­get. De hát a töb­bi mun­kát is el kell vé­gez­ni – el­vesz­tett hi­tel­kár­tyák, úti­csek­kek és a töb­bi.

– Ez fon­to­sabb! – csat­tant fel Gun­nar­son. – El­vesz­tet­tek egy ame­ri­kai ál­lam­pol­gárt!

– Meg­te­szünk min­den tő­lünk tel­he­tőt, Mr. Gun­nar­son, és meg­győ­ző­dé­sünk, hogy ön eb­ben so­kat se­gít­het. – Ki­lép­tek a lift­ből, vé­gig­men­tek egy fo­lyo­són, Pas­ter­nak ki­nyi­tot­ta az iro­dá­ja aj­ta­ját. – Hely­ben va­gyunk. Pa­ran­csol ká­véi?

– Kö­szö­nöm. – Gun­nar­son le­ült az író­asz­tal elé, meg­könnyeb­bül­ten, hogy nem kell to­vább ci­pel­nie a sú­lyát. Pas­ter­nak pe­dig föl­emel­te a te­le­font, és ren­delt két ká­vét.

Az­tán le­ült, ki­nyi­tot­ta a fi­ó­kot, ész­re­vét­le­nül be­kap­csol­ta a mag­nót, majd ki­vett egy jegy­zet­töm­böt és az asz­tal­ra tet­te. Tol­lat vett a ke­zé­be. – Ol­vas­tam a hírt a la­pok­ban – mond­ta –, de tud­ja, mi­lye­nek az új­sá­gok! Na­gyon örü­lök, hogy első kéz­ből hall­ha­tok be­szá­mo­lót. Ha maga nem ke­re­sett vol­na fel min­ket, Mr. Gun­nar­son, már ott to­po­rog­nánk a kü­szö­bén. Hát ak­kor le­gyen szí­ves el­mon­da­ni, ho­gyan is tör­tént. Ne hagy­jon ki sem­mit, még ak­kor sem, ha nem tart­ja lé­nye­ges­nek.

Gun­nar­son el­mond­ta a ma­gá­ét, mi­köz­ben Pas­ter­nak több­nyi­re fö­lös­le­ge­sen jegy­ze­tel­ge­tett, és időn­ként köz­be­ve­tett egy-egy kér­dést. – Azt mond­ja, egyen­ru­hát vi­sel­tek. Le tud­ná írni? – Majd: – Azt mond­ja, Ka­las­nyi­ko­vok vol­tak. Hon­nan tud­ja?

– A fegy­ve­rek a hob­bim. Messzi­ről meg­is­me­rem a Ka­las­nyi­ko­vo­kat.

Így fe­jez­te be: – Meg­ér­kez­tünk Ke­eko­rok­ba, és ez­zel vége. De Hank Hend­rix nem tért vissza.

– Ér­tem. – Pas­ter­nak le­tet­te a tol­lat. – Kér még ká­vét?

– Igen. A sok be­széd­től ki­szá­radt a tor­kom. Pas­ter­nak töl­tött. – Mi­lyen vi­szony­ban állt Hend­rix­szel?

– Üz­le­ti kap­cso­lat­ban vol­tunk – fe­lelt Gun­nar­son. Ezen­kí­vül a ba­rá­tom volt.

Pas­ter­nak meg­ér­tő­en bó­lin­tott. – Hát igen, ter­mé­sze­tes, hogy fel­iz­gat­ta ez az ügy. No és mi­vel fog­lal­ko­zik, Mr. Gun­nar­son?

– A Gun­nar­son Tár­sa­sá­got ve­ze­tem: ez egy New York­ban szé­ke­lő cég, nagy­vál­la­la­tok biz­ton­sá­gi ügye­it in­tézzük, és bi­zo­nyos nyo­mo­zá­si te­vé­keny­sé­get is foly­ta­tunk. De az nem jel­lem­ző.

– Nyo­mo­zá­si te­vé­keny­ség – is­mé­tel­te meg las­san Pas­ter­nak. – Van en­ge­dé­lye rá New York ál­lam­ban?

– A leg­több ál­lam­ban – fe­lel­te Gun­nar­son. – Meg­le­he­tő­sen ki­ter­jedt szer­ve­zet va­gyunk.

– És mit ke­res most Ke­nyá­ban?

– Nos, Hank­nek volt itt egy kis dol­ga. Egy va­gon do­hányt örö­költ. El­jöt­tem vele egy kis va­ká­ci­ó­ra. – Gun­nar­son Pas­ter­nak­ra né­zett a ká­vés­csé­sze pe­re­me fö­lött. – Eb­ből is­ten­te­len bot­rány lesz, Pas­ter­nak! Hank örö­költ hat­mil­lió dol­lárt – az új­sá­gok vi­lág­gá fog­ják kür­töl­ni!

Pas­ter­nak föl­húz­ta a szem­öl­dö­két. – A kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um nem úgy ug­rál, ahogy az új­sá­gok fü­tyül­nek, Mr. Gun­nar­son. De azért ez ér­de­kes. Azt mond­ja, Hen­ry Hend­rix hat­mil­lió dol­lárt örö­költ Ke­nyá­ban?

Gun­nar­son meg­ráz­ta a fe­jét. – Nem. A nagy­ap­já­tól örö­költ, de a vég­ren­de­let­ben van egy olyan fel­té­tel, hogy Hank­nek éven­te leg­alább egy hó­na­pot kell töl­te­ni va­la­mi­lyen jó­té­kony­sá­gi ala­pít­vány­nál, gon­do­lom, se­gít­ség­kép­pen.

– Mi­lyen ala­pít­vány ez?

– Az Ol Njo­rowa – mond­ta Gun­nar­son. – Na­i­vas­ha mel­lett.

– Ér­tem – tű­nő­dött el Pas­ter­nak. – Ol­vas­tam róla, hogy pénz­hez ju­tot­tak, de Hend­rix­ről nem tud­tam. – Gon­dol­ko­dott egy pil­la­na­tig, az­tán meg­kér­dez­te: – Med­dig ma­rad Ke­nyá­ban, Mr. Gun­nar­son?

Gun­nar­son vál­lat vont. – Még egy da­ra­big, azt hi­szem. Hát­ha meg­ke­rül Hank. A nagy­kö­vet­nek pe­dig aján­lom, hogy csip­des­se ma­gát! El­tű­nik egy ame­ri­kai ál­lam­pol­gár, és a kis­uj­ját sem moz­dít­ja sen­ki! Ezt nem ha­gyom annyi­ban!

Pas­ter­nak nem re­a­gált. Kö­ze­lebb húz­ta ma­gá­hoz a jegy­zet­töm­böt, és így szólt: – Ha len­ne szí­ves meg­ad­ni a szál­lo­dá­ja ne­vét és az ott­ho­ni cí­mét. Pil­la­nat­nyi­lag ez min­den.

– Mi­nek kell ma­gá­nak az ott­ho­ni cí­mem?

– Két­lem, hogy az idők vé­ge­ze­té­ig Ke­nyá­ban ma­rad. Le­het, hogy még kap­cso­lat­ba sze­ret­nénk lép­ni ön­nel, akár ott­hon is. Ha ne­tán utaz­gat­ni szán­dé­ko­zik Ke­nyán be­lül, ké­rem, kö­zöl­je ve­lünk elő­re az út­vo­na­lat. Mi­ért?

– Le­het, hogy, sür­gős szük­sé­günk lesz önre, azo­no­sí­tás cél­já­ból, pél­dá­ul. – Éssze­rű ké­rés volt. Pas­ter­nak le­ír­ta a cí­me­ket, meg­nyo­mott egy gom­bot, és fel­állt. – Ez min­den, Mr. Gun­nar­son. Kö­szö­nöm, hogy ide­fá­radt. – Ke­zet nyúj­tott. – Min­dent meg­te­szünk, hogy ki­de­rít­sük, mi tör­tént Mr. Hend­rix­szel.

– Aján­lom, mi­ha­ma­rabb ta­lál­ják meg! – mond­ta Gun­nar­son. – Sok min­den függ et­től!

Egy fér­fi lé­pett be az aj­tón. Pas­ter­nak így szólt: – A hi­va­tal­se­géd majd le­kí­sé­ri. – Mo­soly­gott. – Ha a biz­ton­sá­gi szak­má­ban dol­go­zik, nyil­ván tud­ja, mi­ért nem kí­vá­na­tos, hogy sza­ba­don kó­szál­jon bár­ki az épü­let­ben.

Gun­nar­son mor­dult egyet vá­lasz he­lyett, és ki­vo­nult. Pas­ter­nak ki­nyi­tot­ta a fi­ók­ját, le­ál­lí­tot­ta a mag­nót, és vissza­te­ker­te. Le­ját­szot­ta, elő­re-hát­ra ug­rott, és egy he­lyet több­ször is meg­hall­ga­tott. Va­jon egy fegy­ver­bo­lond messzi­ről meg­is­mer­ne egy Ka­las­nyi­ko­vot? Azok­ból nem sok ta­lál­ha­tó ott­hon Ame­ri­ká­ban. Tény, hogy szak­köny­vil­luszt­rá­ci­ó­kat is ta­nul­má­nyoz­hat va­la­ki, ha na­gyon akar. Rá­adá­sul Gun­nar­son olyas­va­la­mi­vel fog­lal­ko­zik, amit kö­dö­sen „biz­ton­sá­gi” mun­ká­nak ne­ve­zett, de emö­gött jó­val ve­szé­lye­sebb do­log is rej­tőz­het. Jó lesz ezt tisz­táz­ni. Újra le­ját­szot­ta a sza­la­got, és bosszú­san vet­te ész­re, hogy ő is és Gun­nar­son is kö­vet­ke­ze­te­sen múlt idő­ben be­szél­tek Hend­rix­ről.

Pas­ter­nak az író­gép­hez ült, és írt né­hány sort: min­den el­ér­he­tő in­for­má­ci­ót meg­kért John Gun­nar­son New York-i la­kos­ról. Maga vit­te a te­lex­szo­bá­ba.

A te­le­xet a kö­vet­ke­ző cím­re küld­ték: Lang­ley, Vir­gi­nia.

Egy óra múl­va Pas­ter­na­kot új­ból meg­za­var­ták. Csen­gett a te­le­fon, Gle­eson szólt bele. – Mr. Mar­din ke­re­si.

Pas­ter­nak hom­lo­kát rán­col­va ku­ta­tott em­lé­ke­ze­té­ben. – Csak nem Ben Har­din?

Szü­net kö­vet­ke­zett, né­hány szó­fosz­lány, majd újra Gle­eson. – Igen, Ben Har­din.

– Kí­sér­tes­se fel! – Pas­ter­nak vissza­tet­te a kagy­lót, és tár­csá­zott. – Ké­rek még két ká­vét!

Mo­so­lyog­va fo­gad­ta Har­dint. – Na­hát, Ben! De ré­gen ta­lál­koz­tunk! Mit csi­nálsz itt Ke­nyá­ban?

Ke­zet fog­tak, Har­din le­ült. – Af­fé­le mun­ka­sza­bad­sá­gon va­gyok – mond­ta. – Évek óta nem jár­tam erre. Nai­ro­bi meg­vál­to­zott, de az or­szág nem. Gon­dol­tam, be­ug­rok, és meg­né­zem, van-e még itt va­la­ki a régi szép na­pok­ból.

– És en­gem ta­lál­tál. – Pas­ter­nak mo­soly­gott. – Mit csi­nálsz mos­tan­ság?

– Egy brit cég­nek dol­go­zom. – Har­din meg­von­ta a vál­lát. – Va­la­mi­ből élni kell!

– A he­lyed­ben nem moz­dul­nék ki Ke­nyá­ból – ta­ná­csol­ta Pas­ter­nak. – Tan­zá­ni­á­ba ne told oda a ké­ped. Még min­dig fe­ke­te­lis­tán vagy, azok után, amit Dar es-Sa­laam­ban csi­nál­tál. Igaz, hogy évek­kel ez­előtt tör­tént, de azok­nak a fi­úk­nak jó az em­lé­ke­ze­tük.

– Tan­zá­ni­á­nak kö­ze­lé­be se me­gyek – mond­ta Har­din. De még a ha­tár­nak sem. Úgy hal­lom, még a tu­ris­ták­nak is ve­szé­lyes.

– Szó­val hal­lot­tál róla?

– Ben­ne volt a lon­do­ni la­pok­ban – fe­lel­te Har­din. – Még ott ol­vas­tam.

– Nyil­ván a New York-iak­ba is be­ke­rült – mond­ta ko­mo­ran Pas­ter­nak. – Ha ed­dig nem, majd bele fog. Az egyik alak, akit el­ra­bol­tak, épp most járt itt a fü­le­met rág­ni. Az a má­sik ame­ri­kai, aki vissza­tért. Gun­nar­son ir­tó­za­tos bot­ránnyal fe­nye­ge­tő­zik.

– Gun­nar­son! – Har­din meg­le­pe­tést mi­mé­it.

– A New York-i Gun­nar­son Tár­sa­ság­tól? – Pas­ter­nak bó­lin­tott.

– Na­hát!

– Is­me­red?

– Neki dol­goz­tam az­u­tán, hogy ott­hagy­tam a cé­get. Ő is CIA-s volt va­la­mi­kor.

– Ezt nem tud­tam – mond­ta Pas­ter­nak. Mi­köz­ben ki­töl­töt­te a ká­vét, se­be­sen járt az agya. Ez meg­ma­gya­ráz­za a Ka­las­nyi­ko­vo­kat, vi­szont nem ma­gya­ráz­za meg, mi­ért tit­kol­ta el Gun­nar­son, hogy hon­nan is­me­ri fel őket. Ha­csak nem azért, mert nem akar­ta nagy­dob­ra ver­ni, hogy a CIA tag­ja volt. So­kan van­nak, akik ér­zé­ke­nyek erre. Bár Gun­nar­son nem az az ér­zé­keny faj­ta. – Mi­fé­le em­ber ez a Gun­nar­son?

– Hu­szon­két ka­rá­tos disz­nó – mond­ta Har­din, és rö­vid ha­bo­zás után hoz­zá­tet­te: – Nézd, Miké, jobb sze­ret­ném, ha Gun­nar­son nem tud­na ar­ról, hogy itt va­gyok. Rossz vi­szony­ban vál­tunk el, és most a kon­ku­ren­ci­á­nak dol­go­zom.

Pas­ter­nak vál­lat vont. – Mi­ért mon­da­nám el neki? Ki­nek dol­go­zol?

– Staf­ford Ipar­biz­ton­sá­gi Ta­nács­adó, Lon­don. Ak­kor lép­tem be, mi­kor Gun­nar­son ki­rú­gott.

A té­nyek rög­tön más alak­zat­ba ren­de­ződ­tek Pas­ter­nak fe­jé­ben.

– Azt mond­tad, mun­ka­sza­bad­ság. Mennyi eb­ből a mun­ka, és mennyi a sza­bad­ság?

– Úgy fele-fele. Max Staf­ford, a fő­nö­köm is itt van Nai­ro­bi­ban. Ki­csit kö­rül­szag­lá­szunk, meg­érett-e a hely­zet arra, hogy bol­tot nyis­sunk itt.

– Gon­dol­ko­dott egy pil­la­na­tig. – Te Miké! A fe­je­met rá, hogy Gun­nar­son is ezért van itt! Meg is mon­dom Staf­ford­nak. – Kor­tyolt egyet a ká­vé­ból. – No és ná­la­tok mi az ábra?

Pas­ter­nak el­ne­vet­te ma­gát. – Ugyan, Ben, ne játszd a na­i­vat! Már nem dol­go­zol a cég­nek, de még ha úgy is len­ne, ak­kor sem mon­da­nék egy szót sem, és ezt te leg­alább olyan jól tu­dod, mint én. – Elő­re­ha­jolt. – Gya­ní­tom, hogy te sem csak a régi szép na­pok­ról jöt­tél be­szél­get­ni, úgy­hogy ki vele!

– Min­dig sok eszed volt! – vi­gyor­gott Har­din. – A kö­vet­ke­ző­ről van szó. Staf­ford Eu­ró­pá­ban már min­den te­ret ki­hasz­nált. Ügy­fe­le­ink nem­zet­kö­zi vál­la­la­tok, és van ket­tő, ame­lyik nincs meg­elé­ged­ve az it­te­ni biz­ton­ság­gal, ezért sze­ret­nék, ha Staf­ford Ke­nyá­ban is nyit­na egy bol­tot. Ő per­sze nem akar va­kon be­le­ugor­ni, ezen­fe­lül két kli­ens ke­vés ah­hoz, hogy meg­ér­je, így az­tán maga jött el fel­mér­ni a te­re­pet. Ed­dig ért­he­tő?

– Aha – vá­la­szolt fa­nya­rul Pas­ter­nak. – Most már térj a tárgy­ra!

– Szó­val meg­is­mer­ked­tünk itt két fic­kó­val, akik se­gí­te­nek ne­künk: na­gyon ügye­sek és ha­té­ko­nyak. A baj az, hogy Staf­ford úgy gon­dol­ja, kap­cso­lat­ban áll­nak a Ke­nyai Népi Uni­ó­val. Ha Staf­ford ál­lan­dó iro­dát akar itt nyit­ni, nem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak, hogy egy be­til­tott párt ügye­i­be ke­ve­red­jen.

– Ha ki­de­rül, el­ás­hat­ja ma­gát – he­lye­selt Pas­ter­nak. Toll után nyúlt.

– Kik­ről van szó?

– Egy fe­ke­te ke­nya­i­ról, a neve Pete Chi­pen­de, és egy szi­khről, a neve Nair Singh. Is­me­red őket?

Pas­ter­nak úgy meg­le­pő­dött, hogy a tol­la meg­csú­szott a pa­pí­ron. Erőt vett ma­gán, és le­ír­ta a ne­ve­ket. – Nem, de gon­do­lom, utá­na tu­dok néz­ni, ha adsz egy kis időt! Agyá­ban egy­mást kö­vet­ték a gon­do­la­tok. Most már sem­mit sem ér­tett. – Mi­lyen em­ber ez a Staf­ford?

– Meg­jár­ja – el­ed­dig – vá­la­szolt dip­lo­ma­ti­ku­san Har­din. – Tisz­tes­sé­ges, amennyi­re meg tu­dom ítél­ni.

– Ta­lán lesz al­kal­mam ta­lál­koz­ni vele – mond­ta Pas­ter­nak. – Mit szól­nál ah­hoz, hogy igyunk hár­mas­ban va­la­mit?

– Mi­ért ne? A Nor­folk­ban száll­tunk meg.

– Ma nem érek rá, de hol­nap fel­hív­lak. Rend­ben?

– Nagy­sze­rű. Staf­ford ér­de­kes fi­gu­ra: a brit ka­to­nai hír­szer­zés ez­re­de­se volt.

– Ugyan? Kí­ván­csi va­gyok rá.

Har­din el­bú­csú­zott, Pas­ter­nak pe­dig újra le­ült az író­gép­hez, és újabb in­for­má­ció­ké­rést fo­gal­ma­zott meg. Az alany ez­út­tal Max Staf­ford volt, a te­le­xet a lon­do­ni ame­ri­kai kö­vet­ség­re küld­te. Pil­la­nat­nyi gon­dol­ko­dás után út­nak in­dí­tott egy har­ma­dik ké­rést is, Har­din­ról, Lang­ley­be. Ke­nyá­ban fel­gyor­sult az élet, gon­dol­ta Pas­ter­nak.

***

Gun­nar­son a Tö­vis­fa ká­vé­ház­ban ült a New Stan­ley szál­ló­ban, és Dirk Hend­riksszel po­ha­raz­ga­tott. Mi­kor az ame­ri­kai kö­vet­ség­ről jött ki, egy fér­fi épp azt mond­ta a por­tás­nak: A ne­vem Dirk Hend­riks. Hova kell men­nem, hogy meg­tud­jak va­la­mit Hen­ry Hend­rix­ről, ar­ról az em­ber­ről, akit Tan­zá­ni­á­ba hur­col­tak át?”

A por­tás be­fe­lé mu­ta­tott: „Kér­dez­ze meg ott a pult­nál, uram.”

Gun­nar­son meg­érin­tet­te Hend­riks vál­lát. „Maga Hank Hend­rix uno­ka­test­vé­re?”

Hend­riks meg­for­dult, és meg­le­pet­ten né­zett Gun­nar­son­ra. „Igen.”

„Én John Gun­nar­son va­gyok. Ott vol­tam.”

„Hol?”

„Az uno­ka­test­vé­ré­vel, ami­kor el­ra­bol­ták. – Gun­nar­son az el­iga­zí­tó felé bö­kött. – Oko­sab­ban te­szi, ha ve­lem be­szél, mi­előtt ebbe a tég­la­fal­ba veri a fe­jét.”

Dirk kí­ván­csi­an né­zett rá. „Úgy ért­sem, hogy ma­gát is el­ra­bol­ták?”

„El. Alig ál­lok a lá­ba­mon. Úgy kel­lett vissza­gya­lo­gol­nunk, és teli va­gyok tö­vis­szú­rás­sal.”

„Itt a ko­csim – mond­ta Hend­riks. – Nem kell gya­lo­gol­ni. Hová men­jünk?”

„A New Stan­ley­ben la­kom. Iha­tunk egyet a Tö­vis­fá­ban.”

A Tö­vis­fa egy presszó jel­le­gű nyi­tott ká­vé­ház volt; in­téz­mény­nek szá­mí­tott Nai­ro­bi­ban. A kö­ze­pén ha­tal­mas akác­fa nőtt, ma­gas, kel­le­mes ár­nyat adó, szét­te­rü­lő lom­bok­kal, er­ről ne­vez­ték el a Tö­vis­fát. A hely kü­lön­le­ges­sé­gét egy hir­de­tő­osz­lop adta, ami a fa tör­zsét vet­te kö­rül. Szo­kás volt üze­ne­te­ket hagy­ni raj­ta, és lép­ten-nyo­mon hall­hat­ta az em­ber: „Ha tud­ni aka­rod, hol va­gyok, a tö­vis­fán ha­gyok üze­ne­tet.” Egy he­lyi sör­gyár még jegy­zet­cé­du­lá­kat is csi­nál­ta­tott, és mind­ez igen jó­té­kony ha­tás­sal volt a ká­vé­ház for­gal­má­ra.

Le­ül­tek az egyik fel­sza­ba­dult asz­tal­hoz, Hend­riks el­ka­pott egy pin­cért, és ren­delt. Az­tán foly­tat­ta az au­tó­ban meg­kez­dett be­szél­ge­tést: – És ak­kor lát­ta utol­já­ra az uno­ka­test­vé­re­met?

– Igen. Az­tán lö­vé­se­ket hal­lot­tunk, s a ve­lünk levő négy pa­sas rö­hö­gött.

– De a holt­tes­tet nem lát­ták.

Gun­nar­son meg­ráz­ta a fe­jét. – Nem, de va­la­mi nem volt rend­jén.

Meg­in­dul­tak ve­lünk sod­rás iránt, hár­man, a ne­gye­dik ott ma­radt a hol­mik mel­lett. Kö­rül­be­lül fél mér­föl­det te­het­tünk meg, mi­kor hir­te­len iz­ga­tot­tan ka­rattyol­ni kezd­tek.

– Mi­ért let­tek iz­ga­tot­tak?

– Nem tu­dom. Ta­lán mert nem ta­lál­ták Hend­ri­xet. Ket­ten ve­lünk ma­rad­tak, a har­ma­dik, az őr­mes­te­ri rang­jel­zé­sű, elő­re­ment. Egy idő múl­va vissza­jött, és ta­nács­koz­ni kezd­tek, na­gyon hosszan. Az­tán el­za­var­tak ben­nün­ket. Az őr­mes­ter a domb­ra mu­to­ga­tott, a töb­bi­ek pe­dig fegy­ver­cső­vel bök­dös­tek. Örül­tünk, hogy el­tűn­he­tünk.

Hend­riks a hom­lo­kát rán­col­ta. – Az a két fér­fi, aki az uno­ka­test­vé­re­met vit­te el: azok elő­ke­rül­tek ad­dig­ra?

– Nem lát­tam őket.

A pin­cér ki­hoz­ta az italt. Hend­riks föl­emel­te a po­ha­rát, és gon­dol­ko­dott. – El­kép­zel­he­tő, hogy Hen­ry meg­szö­kött? – kér­dez­te. – Ha igen, mi­ért nem tért vissza?

– Ezen már én is tör­tem a fe­jem – fe­lelt Gun­nar­son. Nem el­kép­zel­he­tet­len, hogy meg­szö­kött, és hogy a lö­vé­sek nem ta­lál­tak. A két tan­zá­ni­ai nyil­ván ül­dö­ző­be vet­te, de ta­lán si­ke­rült meg­ug­ra­nia. – Gun­nar­son min­den­eset­re re­mény­ke­dett ben­ne.

– De ak­kor mi­ért nem tért vissza?

– Járt már maga arra? – tor­kol­ta le Gun­nar­son. – Eb­ben az is­ten­ver­te or­szág­ban az egyik hely olyan, mint a má­sik. Hank el is té­ved­he­tett, mint azok a fic­kók, akik utá­nunk jöt­tek. És ne fe­led­je, hogy ő is épp­olyan pu­cér volt, mint mi. Még vissza­tér­het, fel­té­ve, ha a tan­zá­ni­a­i­ak nem ér­ték utol.

– Kik men­tek ma­guk után? – fi­gyelt fel Hend­riks.

– Egy má­sik tu­ris­ta­cso­port rá­ta­lált az el­ha­gyott busz­ra, és a ke­re­sé­sünk­re in­dult. Ered­mény­te­le­nül; el­té­ved­tek, és az egész éj­sza­kát a bo­zót­ban töl­töt­ték.

Hend­riks el­tű­nő­dött. – Er­ről nem ol­vas­tam az új­ság­ban.

– Be­szél­tem az egyik­kel, mi­kor vissza­jöt­tünk – mond­ta Gun­nar­son. – Egy Staf­ford ne­ve­ze­tű fic­kó­val. Azt mond­ta…

– Max Staf­ford! – ki­ál­tott fel hi­tet­len­ked­ve Hend­riks.

– Nem mond­ta a ke­reszt­ne­vét. – Gun­nar­son po­ha­ra meg­állt fél­úton a szá­ja felé, ahogy meg­ro­han­ták a gon­do­la­tok. Az egyet­len Max Staf­ford, aki­ről ő hal­lott, a lon­do­ni Staf­ford Ta­nács­adó fő­nö­ke volt. Az is­ten­fá­ját, mi fo­lyik itt?

Hend­riks is gon­do­la­ta­i­ba me­rült. Staf­ford úgy mond­ta, va­ká­ci­óz­ni jön Ke­nyá­ba. De le­het az vé­let­len, hogy ép­pen ő ku­ta­tott Hen­ry Hend­rix után?

– Tud­ja, hol van most Staf­ford?

– Nem. El­jött Ke­eko­rok­ból, és az­óta nem lát­tam. Csak nem is­me­ri?

Hend­riks szó­ra­ko­zot­tan bó­lin­tott. – De, azt hi­szem, igen.

– Na­hát, mi­cso­da vé­let­len! – szólt Gun­nar­son.

– Az. – Hend­riks sür­gő­sen te­le­fon­kö­ze­i­be akart jut­ni. örü­lök, hogy ta­lál­koz­tunk, Mr. Gun­nar­son – mond­ta. Itt la­kik a New Stan­ley­ben?

– Igen.

– Mit szól­na hoz­zá, ha együtt va­cso­ráz­nánk, mi­előtt el­megy? Hol­nap fel­hí­vóm. Sze­ret­nék meg­tud­ni még egyet és mást az uno­ka­test­vé­rem el­tű­né­sé­ről, de most ta­lál­koz­nom kell va­la­ki­vel. Meg­bo­csát?

– Hogy­ne. – Gun­nar­son Hend­riks után né­zett, aki fel­állt és tá­vo­zott. Itt va­la­mi na­gyon fur­csa do­log tör­té­nik, de nem volt biz­tos ben­ne, hogy mi. Ha az a Staf­ford, aki­vel Ke­eko­rok­ban be­szélt, a Staf­ford Ta­nács­adó Max Staf­ford­ja, ak­kor nem le­het szó vé­let­len­ről. Úgy dön­tött, hogy te­le­fo­nál­nia kell, és nagy ke­ser­ve­sen talp­ra állt.

Staf­ford Cur­tis­szel va­cso­rá­zott a Nor­folk­ban az­nap este. Már a fő­fo­gás­nál tar­tot­tak, mi­kor Har­din le­ült mel­lé­jük, így szólt: – Most be­szél­tem Chip­pel. Azt mond­ja, Gun­nar­son és Dirk Hend­riks együtt vol­tak a Tö­vis­fá­ban ma dél­után.

Staf­ford le­tet­te a kést-vil­lát. – Csak nem?

– En­nek nem örül az ez­re­des úr! – dör­mög­te Cur­tis.

– Nem. – Staf­ford Har­din­ra né­zett. – Ben, em­lék­szel arra, mi­kor Gun­nar­sont és Cor­lis­st kö­vet­ted Man­de­vil­le iro­dá­já­ba? Ta­lál­ko­zott ak­kor Gun­nar­son Hend­riksszel?

Har­din a pla­fon­ra füg­gesz­tet­te a sze­mét, és em­lé­kez­ni pró­bált. Las­san vá­la­szolt: – Gun­nar­son és Cor­liss be­ment, az­tán Gun­nar­son ki­jött. – Cset­tin­tett az uj­já­val. – Gun­nar­son ép­pen ak­kor jött ki, mi­kor Dirk és Alix be­fe­lé tar­tott – el­men­tek egy­más mel­lett a ka­pu­ban.

– Fel­is­me­rés­nek sem­mi jele sem volt?

– A leg­hal­vá­nyabb sem.

– Hát ak­kor hogy ke­rül­tek itt össze? – kér­dez­te Staf­ford.

– Be­szél­tem Chip­pel, és ta­lán van rá ma­gya­rá­zat mond­ta Har­din. – Gun­nar­son el­ment a rend­őr­ség­re, on­nan pe­dig az ame­ri­kai kö­vet­ség­re, és bot­rányt csa­pott. Be­szél­tem Mike Pas­ter­nak­kal is, ezt már ő me­sél­te el. – Har­din elő­ad­ta be­szél­ge­té­sét Pas­ter­nak­kal. – Chip azt mond­ja, Hend­riks és Gun­nar­son a kö­vet­ség por­tá­ján fu­tot­tak össze, szem­mel lát­ha­tó­an vé­let­le­nül.

– Ez pech – mond­ta Staf­ford. – Ha Gun­nar­son meg­em­lí­tett en­gem Dirk­nek Hend­rix el­tű­né­sé­vel kap­cso­lat­ban, biz­tos, hogy gya­nút fog.

– Mért fog­na gya­nút? – kér­dez­te Har­din. – Nem tu­dom, mi ba­jod Dirk Hend­riksszel – ő csak egy máz­lis­ta, aki egy va­gyont örö­költ. Gun­nar­son és Cor­liss akar­ják el­csak­liz­ni a pénzt!