20

Staf­ford ép­pen vá­lasz­ra ké­szült, mi­kor egy pin­cér üze­ne­tet nyúj­tott át neki. – A sa­rok­asz­tal­nál ülő úr kül­di, uram.

Staf­ford el­kap­ta a fér­fi pil­lan­tá­sát. Az kur­tán bó­lin­tott, az­tán a tá­nyér­já­ba te­met­ke­zett. Staf­ford szét­nyi­tot­ta az össze­haj­tott cé­du­lát, és ezt ol­vas­ta: „Le­kö­te­lez­ne, ha szán­na rám egy per­cet va­cso­ra után.” Az alá­írás he­lyén ol­vas­ha­tat­lan fir­ka.

Megint oda­pil­lan­tott a te­rem má­sik sar­ká­ba, és bó­lin­tott, majd Har­din elé tol­ta a pa­pírt. – Is­me­red?

Har­din ép­pen a va­cso­ra­ren­de­lés kö­ze­pén tar­tott. – Sose lát­tam. – Be­fe­jez­te a ren­de­lést, az­tán így szólt: – Mike Pas­ter­nak egy órá­val ez­előtt te­le­fo­nált. Sze­ret­ne ta­lál­koz­ni ve­led. Hol­nap négy óra meg­fe­lel?

– Gon­do­lom, igen.

– Ide­jön az uszo­dá­hoz. Ad­dig­ra ta­lán meg­tud­ja, ki­cso­da Chip va­ló­já­ban.

– Ta­lán. – Staf­ford gon­do­la­ta­i­ba me­rült. Pró­bál­ta össze­ra­kos­gat­ni a mo­za­ik­koc­ká­kat, egyen­ként vizs­gál­va, me­lyik ho­gyan il­lik a kép­be. Tény, hogy sem­mi ki­fo­gá­sa nem le­het Dirk el­len az ösz­tö­nös el­len­szen­ven kí­vül, de még­is… Té­te­lezzük föl, hogy Dirk ta­lál­ko­zá­sa Gun­nar­son­nal a kö­vet­sé­gen nem volt vé­let­len, hogy már is­mer­ték egy­mást. Gun­nar­son két­ség­kí­vül gaz­em­ber – va­jon mi­lyen fényt vet ez Dirkre? Az­tán ott van Bri­ce Ol Njo­rowán, aki­nek a ke­zén el­tű­nik több tíz­mil­lió font. Ha Dirk be­szélt Bri­ce-szal, és meg­tud­ta, hogy ő, Staf­ford Ol Njo­rowán is járt és Ke­eko­rok­ban is, le­he­tet­len, hogy ne fog­jon sza­got.

Bosszú­san meg­ráz­ta a fe­jét. Mind­ez csak kép­zel­gés, tisz­ta absz­trak­ció. Meg­szó­lalt. – És még mit csi­nált ma Dirk?

– Ki­ment Ol Njo­rowá­ra, ott ebé­delt, az­tán vissza­jött Nai­ro­bi­ba, itt el­ment a rend­őr­ség­re, on­nan pe­dig az ame­ri­kai kö­vet­ség­re.

– Ahol is ta­lál­ko­zott Gun­nar­son­nal. Be­szélt va­la­ki­vel a kö­vet­sé­gen?

– Nem – fe­lelt Har­din. – Gun­nar­son­nal rög­tön a Tö­vis­fá­ba ment.

– Ez le­he­tett elő­re meg­ren­de­zett is – szólt köz­be Cur­tis.

– Szű­ken méri a sza­va­it, őr­mes­ter, de so­ha­sem fe­les­le­ge­sen.

– De mért ta­lál­koz­tak vol­na a kö­vet­sé­gen? – erős­kö­dött Har­din. – Mind­ket­ten a New Stan­ley­ben lak­nak, mi­ért nem ott?

– Nem tu­dom – fe­lelt Staf­ford, a fej­tö­rés­től ki­me­rül­tén. Meg­it­ta a ká­vé­ját, és a sa­rok­asz­tal felé bó­lin­tott. – Lás­suk, mit akar ez az alak.

Át­ment az ebéd­lőn, a fér­fi fel­né­zett, ahogy kö­ze­le­dett fe­lé­je. – Abercrom­bie-Smith – mond­ta. – Ön pe­dig Staf­ford.

Ala­csony, töm­zsi fér­fi volt, nem sok­kal túl az öt­ve­nen, szög­le­tes, nap­bar­ní­tott arc­cal és ápolt ba­jusszal. Volt ben­ne va­la­mi ka­to­nás jel­leg, ta­lán mert olyan szál­fa­egye­ne­sen tar­tot­ta ma­gát. A szal­vé­tá­ja alól elő­ko­tort egy név­je­gyet, és Staf­ford­nak nyúj­tot­ta. Tel­jes neve Ant­hony Abercrom­bie-Smith volt, a kár­tyán ez állt: Brit Fő­biz­to­si Hi­va­tal, Bru­ce Hou­se, Stan­dard Street, Nai­ro­bi. A be­osz­tá­sa nem volt fel­tün­tet­ve raj­ta.

– Sze­ret­tem vol­na ta­lál­koz­ni ön­nel – szó­lalt meg. A hi­va­tal­ban már vár­tuk.

– Ez eszem­be sem ju­tott – fe­lel­te Staf­ford.

– Ej-ej! Mind­egy, ak­kor is el kel­lett vol­na jön­nie. No se­baj, te­rem­tünk al­kal­mat egy kö­zös ebéd­re. El­vég­re sem­mi szük­ség a hi­va­ta­los for­ma­sá­gok­ra. Mit szól­na a hol­na­pi nap­hoz?

Staf­ford fe­jet haj­tott. – Meg­fe­lel.

– Jó. A Mutha­i­ga Klub­ban ebé­de­lünk. Dél­ben itt le­szek ma­gá­ért.

Vissza­tért a va­cso­rá­já­hoz, Staf­ford úgy vél­te, hogy az au­di­en­cia vé­get ért, és tá­vo­zott.

Staf­ford már ké­szen állt, ami­kor Abercrom­bie-Smith pon­to­san dél­ben meg­ér­ke­zett érte. Har­din és Cur­tis el­vit­ték a Nis­sant, a Nai­ro­bi Va­das­park­ba rán­dul­tak ki.

Abercrom­bie-Smith észak­nak haj­tott, Nai­ro­bi­nak egy Staf­ford ál­tal még nem is­mert ré­szén, és elő­adást tar­tott a lát­ni­va­lók­ról, az in­di­ai temp­lo­mok­ról meg a sza­bad­pi­ac­ról. Ha­ma­ro­san egy olyan ne­gyed­be ér­tek, amely­ből csak úgy áradt a gaz­dag­ság. A há­zak na­gyok vol­tak – már ami ke­vés lát­szott be­lő­lük, mi­vel mé­lyen benn épül­tek, diszk­ré­ten meg­búj­va a sö­vé­nyek és fák mö­gött. Staf­ford ész­re­vet­te, hogy sok­nak a ka­pu­ja előtt őr áll, ami már szak­má­já­nál fog­va is ér­de­kel­te.

– Ez a Mutha­i­ga – mond­ta Abercrom­bie-Smith. – Nai­ro­bi­nak meg­le­he­tő­sen exk­lu­zív ré­sze. A leg­több kö­vet­ség itt van. Fő­nö­köm, a brit fő­biz­tos is a kö­zel­ben la­kik. Be­for­dul­tak egy sar­kon, az­tán le­tér­tek az út­ról egy ko­csi­be­já­ró­ra. A ka­pu­nál egy ke­nyai tisz­te­leg­ve fo­gad­ta őket. Ez pe­dig a Mutha­i­ga Klub.

Bent a szo­bák hű­vö­sek, tá­ga­sak vol­tak. A fa­lak zsú­fol­va tró­fe­ák­kal: kon­go­ni, ga­zel­la, im­pa­la, le­o­párd. Be­men­tek a tár­sal­gó­ba, és he­lyet fog­lal­tak a ké­nyel­mes klub­fo­te­lek­ben.

– No, édes fiam – mond­ta Abercrom­bie-Smith –, mit iszik?

Staf­ford gint kért to­nik­kal, Abercrom­bie-Smith ma­gá­nak is azt ren­delt.

– Ez az egyik leg­pa­ti­ná­sabb ke­nyai klub – je­gyez­te meg – s az egyik leg­exk­lu­zí­vabb is. – Rá­né­zett két szi­khre, akik a szo­ba má­sik fe­lé­ben nagy­ban tár­gyal­tak az asz­tal­ra ki­te­rí­tett pa­pí­rok fö­lött. – Noha már nem annyi­ra exk­lu­zív, mint egy­ko­ron – tet­te hoz­zá. – Az én időm­ben nem volt szo­kás, hogy a klub­ban tár­gyal­ja­nak üz­let­ről.

Staf­ford nem szólt köz­be, hagy­ta, hadd irá­nyít­sa Abercrom­bie-Smith a be­szél­ge­tést. A fér­fi hossza­san ecse­tel­te a brit po­li­ti­kai hely­ze­tet, az orosz be­avat­ko­zás ve­szé­lye­it Af­ga­nisz­tán­ban és Len­gyel­or­szág­ban, és így to­vább. De ez még min­dig csak cse­ve­gés volt. Staf­ford időn­ként tett egy-egy meg­jegy­zést, hogy be ne ful­lad­jon a tár­sal­gás, és vár­ta, mi­kor tér már rá a lé­nyeg­re. Köz­ben szem­ügy­re vet­te a Mutha­i­ga Klu­bot.

Ódon ma­rad­vány­nak lát­szott a gyar­ma­to­sí­tás ide­jé­ből: ma­ga­sabb ran­gú köz­tiszt­vi­se­lők, gaz­dag, be­fo­lyá­sos és per­sze fe­hér ke­res­ke­dők oá­zi­sa le­he­tett haj­da­nán. Va­ló­szí­nű, hogy az iga­zi dön­té­sek itt szü­let­tek, nem pe­dig a tör­vény­ho­zás­ban vagy a bí­ró­sá­go­kon. A füg­get­len­ség ki­ki­ál­tá­sa bi­zo­nyá­ra fáj­dal­ma­san érin­tet­te a tag­sá­got, akik kény­te­le­nek vol­tak al­kal­maz­kod­ni a ha­tá­ro­zot­tan több­fa­jú tár­sa­da­lom­hoz. Staf­ford kí­ván­csi lett vol­na, ki volt az a bá­tor szí­nes bőrű, aki elő­ször fo­lya­mo­dott tag­sá­gért.

Ki­ürí­tet­ték a po­ha­ra­i­kat, és Abercrom­bie-Smith új in­dít­ványt tett.

– Ja­vas­lom, hogy men­jünk át az ebéd­lő­be. Még min­dig nem bö­kött ki sem­mi ér­dem­le­ge­set. Staf­ford bó­lin­tott, fel­állt és kö­vet­te az ebéd­lő­be, ame­lyet fé­lig töl­tött csak meg a fe­hé­rek, fe­ke­ték és ázsi­a­i­ak ve­gyes se­re­ge.

Meg­be­szél­ték a me­nüt, Staf­ford dinnyét vá­lasz­tott első fo­gás­ként. – Ja­vas­lom a ti­la­pi­át – mond­ta Abercrom­bie-Smith. – Ez egy it­te­ni íz­le­tes édes­ví­zi hal­faj­ta. A currynk pe­dig egye­ne­sen utol­ér­he­tet­len.

Staf­ford bó­lin­tott, ven­dég­lá­tó­ja curryt ren­delt két sze­mély­re, majd így szólt a pin­cér­hez: – Egy üveg raj­nai fe­hé­ret a hal­hoz, és sört a curry­hoz. – A pin­cér tá­vo­zott. Abercrom­bie-Smith át­ha­jolt az asz­tal fö­lött: – A curry­hoz el­vég­re még­sem le­het bort inni. Sem­mi sem il­lik job­ban a curry­hoz, mint a hi­deg vi­lá­gos sör.

Staf­ford ud­va­ri­a­san he­lye­selt. Ki ő, hogy a ven­dég­lá­tó­já­val vi­tat­koz­zék?

Dinnye köz­ben meg­vi­tat­ták a kri­ket­tet és az auszt­rál-an­gol kri­kett ver­senyt, hal köz­ben a dél-af­ri­kai hely­ze­tet. Staf­ford arra gon­dolt, hogy Abercrom­bie-Smith igen­csak ke­rül­ge­ti azt a bi­zo­nyos ká­sát. Et­től füg­get­le­nül iga­zat adott neki: a ti­la­pia fi­nom volt.

Amint a currys tál az asz­tal­ra ke­rült, Abercrom­bie-Smith így szólt: – Szol­gál­ja ki ma­gát, édes fiam! Tud­ja, iga­zán vár­tuk, hogy fel­ke­res min­ket az után a sze­ren­csét­len Ma­száj Mara-i ka­land után. – Szem­öl­dö­ke kér­dőn fel­rán­dult.

– Nem ér­tem, mi­ért. Ne­kem nem volt pa­nasz­kod­ni va­lóm. – Rizst ka­na­la­zott a tá­nyér­já­ra.

– No de még­is – egy em­ber­rab­lás!

Staf­ford odébb tol­ta a ri­zses tá­lat. – Nem en­gem ra­bol­tak el – mond­ta kur­tán. A curry­nak gaz­dag, csí­pős aro­má­ja volt.

– Hm – mond­ta Abercrom­bie-Smith. – Vagy úgy. Mind­egy, gon­dol­tuk, azért el­jön. El­me­sél­né ne­kem, mi is tör­tént?

– Nem bá­nom – mond­ta Staf­ford, mi­köz­ben curryt vett ma­gá­nak, majd elő­adott egy jócs­kán meg­vá­gott ver­zi­ót.

– Ér­tem – szólt Abercrom­bie-Smith. – Ér­tem. Azt mond­ja, vissza­for­dul­tak a ha­tá­ron. De hon­nan tud­ták, hogy ott van a ha­tár? Em­lé­ke­im sze­rint ab­ban a va­don­ban nin­csen ke­rí­tés, se táb­la. Ke­rí­tés per­sze a gnú­ván­dor­lás mi­att nincs, a táb­lá­kat meg az ele­fán­tok dön­te­nék le.

– Akár­csak a te­le­fon­póz­ná­kat – mond­ta Staf­ford, és bó­lin­tott. Meg­kós­tol­ta a curryt, az is jó volt. – Er­ről Pete Chi­pen­dét kér­dez­ze. Ő a he­lyi szak­ér­tő.

– Kós­tol­ja meg a szam­bá­it is – ka­pa­ci­tál­ta Abercrom­bie-Smith. – Pom­pá­san csi­nál­ják itt. A pa­ra­di­cso­mot és a hagy­mát fü­vek­ben ma­ri­ní­roz­zák, a ba­nánt per­sze nem, és a kó­kuszt sem. A kó­kusz­dió, biz­to­sít­ha­tom, tö­ké­le­te­sen friss; nem az az un­dok, ki­szá­radt va­cak, amit Ang­li­á­ban ad­nak! Aján­lom a man­gó­szószt. – Curryt vett ma­gá­nak. – Á, Pete Chi­pen­de!

– Ér­de­kes em­ber, nem gon­dol­ja?

– Két­ség­te­le­nül ér­tel­mes em­ber – vá­la­szolt rá Staf­ford.

– Ez­zel, azt hi­szem, egyet­ért­he­tek; de még mennyi­re! Ha­nem hogy­hogy ma­guk össze­ke­rül­tek?

Abercrom­bie-Smith túl­sá­go­san kí­ván­csi lett. – Fel­aján­lot­ta, hogy ide­gen­ve­ze­tőnk és ka­la­uzunk lesz.

– És Nair Singh? – Ő is fel­aján­lot­ta? – Szem­öl­dö­ke még fel­jebb sza­ladt. – Nem sok ez egy ki­csit ide­gen­ve­ze­tők­ből, édes fiam?

Staf­ford vál­lat vont. – Na­irt Chip akar­ta, so­főr­nek. Azt mond­ta, Nair job­ban ve­zet.

Abercrom­bie-Smith ne­ve­tés­ben tört ki. Úgy ka­ca­gott, hogy el­állt a lé­leg­ze­te is. Ful­la­do­zott a curry­tól, és jó idő­be telt, amíg ma­gá­hoz tért. Meg­tö­röl­te szá­ját a szal­vé­tá­já­val, és bár még min­dig csuk­la­do­zott, azt mond­ta: – Ó, édes fiam, hát ez óri­á­si, egy­sze­rű­en óri­á­si! – Le­tet­te a szal­vé­tát. – Hát maga nem tud­ja, hogy Mr. Pe­ter Chi­pen­de egy­más után há­rom­szor vett részt a ke­let-af­ri­kai sza­far­irallyn? Nem nyert ugyan, de mind­há­rom­szor cél­ba ért, és ez már ön­ma­gá­ban is tel­je­sít­mény.

Staf­ford hal­lott már a ke­let-af­ri­kai sza­fa­ri-rally­ról, ami a vi­lág leg­gyil­ko­sabb hosszú távú au­tó­ver­se­nyé­nek szá­mí­tott, és a Na­rok-Ke­eko­rok köz­ti út ál­la­po­tá­ból ítél­ve ez hi­he­tő­nek is tűnt. Át­koz­ta ma­gá­ban Chi­pet, hogy ilyen os­to­ba hely­zet­be hoz­ta. – Hon­nan tud­tam vol­na? Nem va­gyok is­me­rős er­re­fe­lé.

– Szó­val ezt mond­ta ma­gá­nak Chi­pen­de! No de ilyet! Staf­ford fel­tet­te ma­gá­ban, hogy tör­leszt va­la­mit. – Ez a curry iga­zán fel­sé­ges – na­gyon há­lás va­gyok, hogy aján­lot­ta. Gon­dol­ja, hogy meg­kap­hat­nám a re­cep­tet a séf­től? Nem aka­rok fel­vág­ni, de jó sza­kács va­gyok.

Abercrom­bie-Smith sze­me vil­lant egyet. Azon­nal meg­érez­te, hogy gúnyt űz­nek be­lő­le, de ma­gá­ba foj­tot­ta a ha­ra­got. – Sze­rény vé­le­mé­nyem sze­rint ez a séf tit­ka, édes fiam! – A szal­vé­tá­já­val bab­rált. – Csak nem­ré­gen van itt, Staf­ford, de már­is né­hány igen ér­de­kes em­ber tár­sa­sá­gá­ba ke­ve­re­dett. Szá­mom­ra leg­alább­is ér­de­ke­sek.

Staf­ford úgy vél­te, hogy a do­log el­ső­sor­ban az MI6, vagy­is a brit kém­szol­gá­lat szá­má­ra ér­de­kes. Meg­kér­dez­te: Pél­dá­ul kik?

– Hát el­ső­sor­ban Pé­ter Chi­pen­de és Nair Singh. Az­tán itt van a két volt CIA-ügy­nök, Har­din és Gun­nar­son. Cur­tis őr­mes­ter­ről nem is be­szél­ve, de ő kis hal, és kü­lön­ben is, őt maga hoz­ta.

– Ez a curry olyan fi­nom, hogy kép­te­len va­gyok el­len­áll­ni neki. – Staf­ford újra vett be­lő­le. – Maga egé­szen rend­kí­vü­li ér­dek­lő­dést ta­nú­sít irán­tam.

– Max Staf­ford ez­re­des – ta­gol­ta Abercrom­bie-Smith tű­nőd­ve. – A ka­to­nai hír­szer­zés volt tag­ja…

– Igen­csak ré­gen volt tag­ja! – je­gyez­te meg Staf­ford. Tíz év­vel ez­előtt lép­tem ki a had­se­reg­ből. Egyéb­iránt nem hasz­ná­lom a rend­fo­ko­za­to­mat.

– Mind­egy, har­minc­öt éves ko­rá­ban már ez­re­des volt. Il­le­ne is­mer­nie a dör­gést!

– Tér­jünk a tárgy­ra. Mit akar?

– Tud­ni aka­rom, mit ke­res itt Ke­nyá­ban.

– Jól meg­ér­de­melt pi­he­né­se­met töl­töm – vá­la­szolt Staf­ford. – Há­rom éve nem vol­tam sza­bad­sá­gon.

– Er­ről is tu­dok – szólt Abercrom­bie-Smith. – Fur­csa he­lye­ken töl­ti a va­ká­ci­ó­it. Ak­kor a Sza­ha­rá­ba ment, és egy go­lyó­val a vál­lá­ban tért vissza.

Staf­ford le­tet­te a vil­lá­ját. – Ez már több a sok­nál! – Pró­bál­ta fé­kez­ni ma­gát, mert meg akar­ta tán­col­tat­ni ezt a bo­hó­cot. Várt egy ki­csit. – Mit akar még tud­ni? Biz­tos van még va­la­mi a be­gyé­ben!

– Mi az hogy! Lé­nye­gé­ben Chi­pen­dé­ről sze­ret­nék meg­tud­ni egyet és mást.

– Ki nem?, gon­dol­ta Staf­ford. – És per­sze sze­ret­ném tud­ni, hogy Har­din és Gun­nar­son va­ló­ban csak volt CIA-sok-e, mint ahogy ál­lít­ják. No és tud­ni sze­ret­ném, mi­ért ér­dek­li ma­gát az Ol Njo­rowa ala­pít­vány.

– Meg­mon­da­ná, mi­ért árul­nám el ma­gá­nak mind­ezt? Abercrom­bie-Smith az asz­ta­lon do­bolt az uj­ja­i­val. – Pél­dá­ul pat­ri­o­tiz­mus­ból?

– A pat­ri­o­tiz­mus ke­vés, ahogy Edith Ca­vell mond­ta. És mint Sam John­son meg­je­gyez­te, a pat­ri­o­tiz­mus a gaz­em­be­rek utol­só me­ne­dé­ke.

– Sa­mu­el John­son be­kép­zelt vén bo­lond volt – csat­tant fel Abercrom­bie-Smith. – Kü­lön­ben sem azért va­gyok itt, hogy iro­dal­mi vi­tát foly­tas­sak.

Staf­ford rá­vi­gyor­gott. – Mind­járt gon­dol­tam. Abercrom­bie-Smith Staf­ford ar­cá­ba bá­mult. – Szó­val a pat­ri­o­tiz­mus ke­vés. Ezt úgy ért­sem, hogy pénzt akar?

– Aki meg­dol­go­zik érte, an­nak jár a fi­zet­ség – mond­ta szá­ra­zon Staf­ford. – De je­len eset­ben té­ved. Tud­ja, mit csi­nál­jon a ko­szos pén­zé­vel!

– Az ör­dög vi­gye ma­gát, Staf­ford – ki­ál­tott föl Abercrom­bie-Smith. – Nem tud oko­san vi­sel­ked­ni?

– Tu­dok ép­pen – ha ar­ról van szó. Csak­hogy nincs ínyem­re, hogy az ügye­im­ben tur­kál, még­pe­dig ilyen ala­po­san.

– Hát jó, ak­kor meg­pró­bá­lok oko­san be­szél­ni én. Nem ve­szi ész­re, mi­lyen la­bi­lis hely­zet­ben van? A Staf­ford-cég vagy egy tu­cat ha­di­vál­lal­ko­zó biz­ton­sá­gá­ra vi­gyáz ott­hon. – És fel­so­rolt vagy fél tu­cat ne­vet. – Hát per­sze hogy le­in­for­mál­tuk ma­gát. Bo­lon­dok let­tünk vol­na, ha nem tesszük. Az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött nem vál­lal­hat­juk an­nak a koc­ká­za­tát, hogy át­áll­jon az el­len­ség ol­da­lá­ra. Ezt meg­ér­ti, gon­do­lom.

Staf­ford meg­ér­tet­te. Fé­lig-med­dig kö­zös te­rü­le­ten dol­go­zott az MI5-tel, vagy­is az an­gol kém­el­há­rí­tó szol­gá­lat­tal és a rend­őr­ség kü­lön­le­ges osz­tá­lyá­val. Mi­vel ezek­nek a lét­szá­ma arány­lag ki­csi, nem tud­ták fel­vál­lal­ni azt az ala­pos vé­del­met, amit Staf­ford ga­ran­tált min­den ügy­fe­lé­nek. Eb­ből kö­vet­ke­zett, hogy meg­elé­ge­dés­sel vet­ték tu­do­má­sul: a Staf­ford-cég nagy­já­ban-egé­szé­ben az ő ol­da­lu­kon áll. Staf­ford meg­ér­tet­te, hogy ga­ran­ci­át akar­nak arra néz­ve, hogy meg­bíz­hat­nak ben­ne. Sok ügy­nök állt már át az el­len­ség­hez.

Abercrom­bie-Smith foly­tat­ta. – Hát er­ről van szó. Re­mé­lem, be­lát­ja, hogy cél­sze­rű együtt­mű­köd­nie ve­lünk, mert ha nem, a cége ott­hon ko­moly ne­héz­sé­gek elé néz­het.

El­hall­ga­tott, mi­vel a pin­cér oda­jött, hogy le­szed­je a tá­nyé­ro­kat. Staf­ford örült a lé­leg­zet­vé­tel­nyi szü­net­nek, mert Abercrom­bie-Smith sze­me a pin­cér ke­zét kö­vet­te, és így nem fi­gyel­te az ő ar­cát, amíg ezt a sze­mér­met­len zsa­ro­lást meg­emész­tet­te ma­gá­ban.

Mi­kor a pin­cér el­ment, Abercrom­bie-Smith így szólt: Ja­vas­lom, hogy sem­le­ge­sít­sük a curry ízét a kávé előtt. Mit szól­na egy kis li­csi­hez? Ez friss, édes fiam, nem olyan, mint azok a kon­zerv­ször­nyű­sé­gek, ami­ket Ang­li­á­ban kap.

– Igen – fe­lelt Staf­ford gé­pi­e­sen. – Szí­ve­sen. – Mi­után el­fo­gyasz­tot­ták a li­csit, át­men­tek a tár­sal­gó­ba ká­véz­ni. Köz­ben Staf­ford el­né­zést kért, ki­lé­pett az elő­csar­nok­ba, ahol meg­kér­te a por­tást, hogy ren­del­jen neki ta­xit. Mennyi idő­be te­lik?

– Öt perc, uram, nem több.

– Szól­jon, amint meg­jön. A tár­sal­gó­ban le­szek.

– Igen­is, uram. Azon­nal szó­lok.

Mi­kor vissza­ment, Abercrom­bie-Smith szi­var­ral kí­nál­ta, de ő nem fo­gad­ta el. Abercrom­bie-Smith ezüst szi­var­vá­gót vett elő, le­csíp­te a szi­var vé­gét, és nagy oda­adás­sal meg­gyúj­tot­ta. – És most, édes fiam, azt hi­szem, ide­je rá­tér­ni az üz­let­re.

– Azt hit­tem, a klub­ban nem szo­kás üz­let­ről tár­gyal­ni.

– Bah! Az előbb ke­res­ke­del­mi üz­let­re gon­dol­tam.

– Úgy érti, pisz­kos pénz­ügyek­re.

– Pon­to­san. Ez most egé­szen más.

Staf­ford cuk­rot tett a ká­vé­já­ba, és meg­ka­var­ta. – Sam John­son­nak, akit maga úgy meg­vet, er­ről is van egy mon­dá­sa, így szól: ke­vés dol­got le­het tisz­tes­sé­ge­seb­ben csi­nál­ni, mint a pénz­szer­zést. Va­jon az a ja­vas­la­ta, amit épp most tett ne­kem, itt a klub­já­ban, ke­vés­bé pisz­kos, mint a ke­res­ke­de­lem?

Abercrom­bie-Smith föl­rán­tot­ta a szem­öl­dö­két. – Édes fiam, úgy lá­tom, maga mo­ra­li­zál. Csak nin­cse­nek skru­pu­lu­sai? Azt hin­né az em­ber, hogy az er­köl­csi ag­gá­lyok nem kí­vá­na­to­sak az ön szak­má­já­ban – sőt ki­fe­je­zet­ten ká­ro­sak. – Hang­ja meg­ke­mé­nye­dett. – Aján­lom, hogy gon­dol­jon a bő­ré­re, és az… az üz­le­ti ér­de­ke­i­nek a vé­del­mé­re, ha már olyan nagy vé­le­ménnyel van a pénz­szer­zés­ről! – Lep­le­zet­len meg­ve­tés csen­gett a hang­já­ban.

Meg­ve­té­se nem tör­te össze Staf­for­dot. – Hív­jon Max­nak. Szó­lít­ha­tom Ant­hony­nak? – Be­le­kor­tyolt a ká­vé­ba.

Abercrom­bie-Smith­nek el­akadt a lé­leg­ze­te. – Ha na­gyon akar­ja! – Mint­ha pisz­ka­va­sat nyelt vol­na. Az an­gol ma­gán­is­ko­lák és a lon­do­ni klub­vi­lág ne­velt­je volt, ahol a ke­reszt­név fesz­te­len hasz­ná­la­ta pó­ri­as és mé­lyen meg­ve­tett do­log­nak szá­mít.

Staf­ford foly­tat­ta. – Szó­val, Tony, maga egy ol­csó kis zsa­ro­ló – egy kö­zön­sé­ges bű­nö­ző. Ha az Egye­sült Ki­rály­ság biz­ton­sá­ga ma­gá­tól meg a ha­son­sző­rű­ek­től függ, hát ak­kor is­ten óv­jon mind­nyá­jun­kat. Nem mint­ha bár­mi ki­fo­gá­som len­ne a zsa­ro­lás el­len, de ez az ot­rom­ba­ság el­vi­sel­he­tet­len. Ahogy maga meg­kör­nyé­ke­zett en­gem, ab­ból egy so­hói kur­va is ta­nul­hat­na.

Abercrom­bie-Smith úgy meg­döb­bent, mint­ha egy ma szü­le­tett bá­rány ug­rott vol­na neki és ha­rap­ta vol­na meg. El­vö­rö­sö­dött, és csak ennyit tu­dott ki­nyög­ni: – Hogy me­ré­szel ilyen han­gon be­szél­ni ve­lem?

– Úgy be­szé­lek, ahogy jól­esik!

– Te­hát nem haj­lan­dó együtt­mű­köd­ni? Ez ve­szé­lyes le­het, mint már rá­mu­tat­tam!

Staf­ford le­tet­te a ká­vés­csé­szé­jét, és hát­ra­dőlt. – Sem­mi ki­fo­gá­som a maga úgy­ne­ve­zett együtt­mű­kö­dé­se el­len, de két­lem, hogy ez a meg­fe­le­lő ki­fe­je­zés rá. Tedd, amit mon­dok, kü­lön­ben… Er­ről van szó, nem? – Elő­re­ha­jolt. – Én egy ko­moly szer­ve­ze­tet épí­tet­tem ki az utób­bi tíz év­ben. A Staf­ford Ipar­biz­ton­sá­gi Ta­nács­adó alap­ve­tő­en vé­del­mi szer­ve­zet, de tá­ma­dás­ra is ké­pes. Ha bár­mi­fé­le ne­ga­tív fej­le­ményt ta­pasz­ta­lok az ügye­im­ben, meg tu­dom ta­lál­ni az okát. És ha maga az az ok, ak­kor el­ta­po­som. Nem a szol­gá­la­tot, amely­nek dol­go­zik, se azt a fél­nó­tást, aki ilye­ne­ket al­kal­maz, ha­nem ma­gát, sze­mé­lye­sen! El­tip­rom! Vi­lá­go­san be­szé­lek?

Abercrom­bie-Smitht a gu­ta­ütés ke­rül­get­te. Le­ve­gő­ért kap­ko­dott, az­tán ful­do­kol­va mond­ta: – Ez ég­be­ki­ál­tó! Ilyen han­gon még sen­ki nem mert be­szél­ni ve­lem – sen­ki!

– Nagy kár – mond­ta Staf­ford, és fel­állt, mert meg­lát­ta a por­tást az aj­tó­ban. – Le­het, hogy leg­alább fé­lig-med­dig tisz­tes­sé­ges em­ber lett vol­na ma­gá­ból, ha va­la­ki ko­ráb­ban ke­ze­lés­be ve­szi. – Fel­emel­te a ke­zét. – Csak ma­rad­jon! Ki­ta­lá­lok.

Mire a taxi ki­tet­te a Nor­folk előtt, egy kis­sé le­hig­gadt. Mi­köz­ben ki­fi­zet­te a so­főrt, az járt a fe­jé­ben, hogy va­jon nem zú­dí­tott-e nagy bajt a nya­ká­ba. Staf­ford min­dig is fon­tos­nak tar­tot­ta, hogy az em­ber ne sze­rez­zen ma­gá­nak fö­lös­le­ge­sen el­len­sé­ge­ket, s lám, Abercrom­bie-Smith­szel még­is mi­lyen go­rom­bán vi­sel­ke­dett. De egy­sze­rű­en hány­in­ge­re tá­madt et­től az alak­tól, aki ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek te­kin­tet­te, hogy csak a kis­uj­ját kell moz­dí­ta­nia, és ő már­is ug­rik. Le­szö­gez­te ma­gá­ban, hogy ta­ná­csos lesz in­téz­ked­ni a vé­del­me ér­de­ké­ben.

El­kér­te a szo­ba­kul­csot; Har­din­tól üze­net vár­ta, hogy a szál­ló uszo­dá­já­nál tar­tóz­ko­dik. Át­sé­tált az ud­va­ron, a csi­ri­pe­lő-cser­re­gő ma­dár­há­zak mel­lett, s a me­den­cé­hez ment.

Har­din ez­zel fo­gad­ta: – Hol vol­tál? Pas­ter­nak te­le­fo­nált, és kér­te, hogy előbb jö­hes­sen. Bár­me­lyik perc­ben itt le­het.

– Agy­mo­sá­son vol­tam – mond­ta fa­nya­rul Staf­ford. Pas­ter­nak nem a ke­nyai CIA-re­zi­den­tú­ra fő­nö­ke vé­let­le­nül?

– Nincs ki­zár­va – vi­gyo­ro­dott el Har­din. – De nem kö­zöl­te ve­lem.

– Va­la­mit mond­hat­nál róla!

– Pas­ter­na­kot nem in­nen is­me­rem, ha­nem Lang­ley­ből. Nem vol­tunk ép­pen pu­szi­paj­tá­sok, de egy­szer-egy­szer po­ha­raz­tunk együtt. Sze­ren­cse, hogy ép­pen ő van itt.

– Cur­tis?

– A vá­ros­ba ment. – Har­din el­né­zett Staf­ford vál­la fö­lött. – Jön Pas­ter­nak.

Pas­ter­nak ma­gas, szi­kár, zár­kó­zott arcú fér­fi volt. Ke­zet fog­tak. – Mike Pas­ter­nak. Kö­szö­nöm, hogy le­he­tő­sé­get adott a ta­lál­ko­zás­ra, Mr. Staf­ford.

– Ez csak ter­mé­sze­tes. De nem hi­szem, hogy túl so­kat mond­ha­tok. Biz­ton­sá­gi em­ber va­gyok, és kö­te­les­sé­gem, hogy tit­kot tart­sak. Egy italt?

– Majd én ho­zok – mond­ta Har­din. – Sört, Mike? Pas­ter­nak bó­lin­tott, Har­din az uszo­da mel­let­ti bár­hoz in­dult. Pas­ter­nak meg­szó­lalt: – Ben azt mond­ja, Pete Chi­pen­dé­ről sze­ret­ne meg­tud­ni egyet és mást.

– Így van. Ül­jünk le! – in­tett egy asz­tal felé Staf­ford. Szem­től szem­be ül­tek le, Pas­ter­nak fi­gyel­me­sen néz­te Staf­for­dot. – So­kért nem ad­nám, ha meg­tud­hat­nám, mi­ért kö­zös­kö­dik maga Pete Chi­pen­dé­vel!

– Ben nem be­szélt róla?

– De. – Pas­ter­nak el­húz­ta a szá­ját. – Per­sze nem hit­tem neki. Re­mé­lem, hogy maga most fel­vi­lá­go­sít.

– At­tól tar­tok, csa­lód­nia kell, Mr. Pas­ter­nak.

– Gon­dol­tam, hogy így fog vi­szo­nyul­ni a do­log­hoz. Kár. Re­mé­lem, tud­ja, mit vál­lalt. – Pas­ter­nak ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. – Ben azt mond­ja, ugyan­azon a vo­na­lon dol­go­zik, mint Gun­nar­son, csak Eu­ró­pá­ban. Azt is mond­ta, hogy va­la­mi­kor a brit ka­to­nai hír­szer­zés­nél mű­kö­dött.

– Igaz. Maga meg CIA-s, ha nem is is­me­ri be nyíl­tan.

Pas­ter­nak el­mo­so­lyo­dott. – Azt vár­ja, hogy be­is­mer­jem? – A mo­soly el­tűnt. – Fur­csa ügy ez. Hend­rix, az új­don­sült mil­li­o­mos, és Gun­nar­son, volt CIA-s, mind­ket­ten egy Tan­zá­ni­á­ba hur­colt cso­port tag­jai. Szín­re lép Staf­ford, egy volt hír­szer­ző, és az em­ber­rab­lók után veti ma­gát Chi­pen­dé­vel és Nair Singh­gel. Majd fel­tű­nik Ben, egy újabb volt CIA-s. Nem tart­ja ezt fur­csá­nak, Mr. Staf­ford?

Staf­ford kér­dés­sel fe­lelt: – Nem is­mer egy Abercrom­bie-Smith ne­ve­ze­tű fér­fit a brit fő­biz­to­si hi­va­tal­tól?

Pas­ter­nak ki­egye­ne­se­dett. – Csak nem azt akar­ja mon­da­ni, hogy ő is ben­ne van? Akár­mi is ez!

– Vele ebé­del­tem. Most meg itt van maga. Ta­lán egy­sze­rűbb len­ne, ha ki­bé­rel­nénk a Ke­nyat­ta Kong­resszu­si Köz­pon­tot egy tit­kos­szol­gá­la­ti kon­fe­ren­ci­á­ra – mond­ta fa­nya­rul Staf­ford. – De va­jon ma­gát mi­ért ér­dek­li Pete Chi­pen­de?

Pas­ter­nak át­ha­tó pil­lan­tást ve­tett Staf­ford­ra. – Tré­fál ve­lem?

– Ko­moly dol­gok­ban nem szok­tam tré­fál­ni, Mr. Pas­ter­nak. Va­ló­ban tud­ni sze­ret­ném.

– Azt hi­szem, csak az idő­met po­csé­ko­lom itt. Meg va­ló­szí­nű­leg a ma­gá­ét is. Ott jön Ben a sör­rel. En­ged­je meg, hogy én fi­zes­sem.

– Ugyan már – mond­ta Staf­ford. – Csak Chi­pen­dé­ről mond­jon va­la­mit! Abercrom­bie-Smith is igen kí­ván­csi rá. Meg­kör­nyé­ke­zett ma dél­után.

– Si­ke­re­sen?

– El­küld­tem a fe­né­be.

– Nem aka­rom, hogy en­gem is el­küld­jön, Mr. Staf­ford. Úgy­hogy kon­cent­rál­junk a sör­re!

Har­din oda­jött a tál­cá­val, le­tet­te az asz­tal­ra. Sö­röz­tek, és sem­mi­sé­gek­ről fe­cseg­tek, pél­dá­ul ar­ról, hogy az au­tó­kar­bu­rá­tort ho­gyan kell be­ál­lí­ta­ni, ha a ten­ger­szin­ten fek­vő Mom­ba­sá­ból El­doret­be uta­zik az em­ber, amely majd tíz­ezer láb ma­ga­san van. Har­din egé­szen el­ké­pedt, amennyi­re Staf­ford a rá­ve­tett ér­tet­len pil­lan­tá­sa­i­ból meg­ítél­het­te.

Pas­ter­nak fel­haj­tot­ta az ita­lát. – Men­nem kell – mond­ta, és fel­állt. – Örü­lök, hogy ta­lál­koz­tunk, Mr. Staf­ford. Jöj­jön el más­kor is! – fe­lelt gu­nyo­ro­san Staf­ford.

Ki­kí­sér­te Pas­ter­na­kot az ud­va­ron ke­resz­tül. Pas­ter­nak meg­állt az egyik ma­dár­ház mel­lett, és így szólt: – Meg­fi­gyel­te, hogy Af­ri­ká­ban nin­cse­nek éne­kes­ma­da­rak? Csi­pog­nak, csi­ri­pel­nek, de nem éne­kel­nek. – Kis szü­net után foly­tat­ta: – Ha nem sér­tem meg, ad­nék egy ta­ná­csot.

Staf­ford mo­soly­gott. – Egy­ál­ta­lán nem. A ta­nács­ban az a jó, hogy nem kell meg­fo­gad­ni.

– Vi­gyáz­zon, Gun­nar­son­nal! Ma kap­tam róla je­len­tést. Ez a fic­kó bajt je­lent!

– Ez a leg­fe­les­le­ge­sebb ta­nács, amit va­la­ha kap­tam ne­ve­tett Staf­ford.

– De azért kö­szö­nöm. – Ke­zet fog­tak, Pas­ter­nak tá­vo­zott.

Staf­ford a szo­bá­já­ba in­dult, és Har­din­nal ta­lál­ta szem­közt ma­gát, aki így szólt: – Ti rejt­je­lek­ben be­szél­te­tek, vagy mi? Ar­ról volt szó, hogy Chip lesz a téma!

– Ben, most már tu­dom, ho­gyan ál­lunk! – Staf­ford jó­ked­vű­en hát­ba vág­ta Har­dint. – Bis­marc­k­ról azt tar­tot­ták, hogy hét nyel­ven tud hall­gat­ni, de én fo­ga­dok, hogy a hall­ga­tá­sa so­kat­mon­dóbb volt, mint a be­szé­dei. En­gem az ér­de­kelt, amit Pas­ter­nak nem mon­dott el.

– Őrü­let! – ráz­ta a fe­jét Har­din.