4

Hend­rix meg­mond­ta Har­din­nak, hol la­kik, s amíg ve­ze­tett, Har­din­nak azon járt az esze, ki vagy kik ke­re­sik Hend­ri­xet. Big­gie le­írá­sa nem na­gyon il­lett Mrs. Par­ker „ked­ves fi­a­tal­em­be­ré­re”. Te­hát ket­ten van­nak vagy még töb­ben. – Be­szélt ne­ked Big­gie va­la­ki más­ról is, aki té­ged ke­res? Egy né­met­ről?

– Aha. – Hend­rix rá­gyúj­tott. – Mond­ta. Azt hit­te, ma­guk együtt van­nak, de biz­tos akart len­ni a dol­gá­ban, mi­előtt… – Hir­te­len el­hall­ga­tott.

– Mi­előtt mi?

Hend­rix fel­ne­ve­tett. – Big­gie re­mél­te, hogy ta­lán le­esik va­la­mi do­hány. Ha maga meg az a kül­föl­di pa­sas együtt van­nak, meg­et­te a fene, de ha nem, ak­kor úgy gon­dol­ta, köt­het egy kis üz­le­tet.

– Azaz an­nak ad el té­ged, aki ma­ga­sabb­ra li­ci­tál? Ne­ked er­ről mi volt a vé­le­mé­nyed?

Hend­rix vál­lat vont. – Big­gie ren­des gye­rek. Csak ép­pen nincs pén­ze. Egyi­künk­nek sincs. Már­mint a ban­dá­ban. Fel­só­haj­tott. – Meg­vál­toz­tak a dol­gok, mi­óta ki­ad­ták az utun­kat San Fer­nan­do Val­ley­ben.

– Ami­kor föl­rob­ban­tot­tá­tok Mrs. White há­zát? Hend­rix fe­lé­je for­dult. – Ott is szi­ma­tolt? – Hang­já­ból nem­tet­szés csen­dült ki. – Nem volt az olyan vé­szes. Né­hány füs­tös fal meg ki­tö­rött ab­lak.

Har­din vissza­ka­nya­ro­dott a té­má­hoz. – Az a kül­föl­di. Ta­lál­koz­tál vele?

– Nem. Big­gie ma es­té­re be­szélt meg vele ran­de­vút, re­mél­ve, hogy lesz tár­gyal­ni­va­ló­ja. Ezért akart olyan gyor­san meg­sza­ba­dul­ni ma­gá­tól.

– Hol kel­le­ne ta­lál­koz­ni­ok?

– Nem tu­dom, odá­ig nem ju­tot­tunk. Em­ber, maga az­tán jól ki­ké­szí­tet­te!

– Ki­mu­ta­tott. – Ott la­kunk.

Har­din meg­állt az om­la­do­zó ház előtt. – Be­jö­vök én is.

– Együtt men­tek az aj­tó­hoz, és be­lép­tek. A kes­keny elő­szo­bá­ban Har­din azt a lányt pil­lan­tot­ta meg, aki­vel a Big­gi­evel való ta­lál­ko­zót meg­be­szél­te. A lány meg­le­pet­ten né­zett Har­din­ra; mint­ha ré­mü­let ült vol­na a sze­mé­ben. Hend­rix­hez for­dult. – Hol van Big­gie?

– Majd meg­jön. Öö… van egy kis dol­ga még – vá­la­szolt Hend­rix. – Jöj­jön, Mr. Har­din, jobb lesz igye­kez­nünk.

Ahogy fel­fe­lé men­tek az eme­let­re, Har­din azon mo­soly­gott, hogy Hend­rix­nek min­den oka meg­van a si­et­ség­re. Ha Big­gie vissza­ér­ne és itt ta­lál­ná cso­ma­go­lás köz­ben, meg­kér­dez­né, mi­ért cso­ma­gol. – Mek­ko­ra a ban­da? – kér­dez­te.

– Vál­to­zó. Most ha­tan va­gyunk. Vol­tunk már ti­zen­ket­ten is. – Hend­rix be­nyi­tott egy szo­bá­ba. – Nem tart soká.

– Rö­vi­debb ide­ig tar­tott, mint Har­din gon­dol­ta. Hend­rix no­mád éle­tet élt, és ke­vés hol­mi­ja volt. Mind be­do­bál­ta egy fém­vá­zas há­ti­zsák­ba. Könnye­dén föl­emel­te, majd bá­na­tos pil­lan­tást ve­tett a fal­hoz tá­masz­tott szörf­desz­ká­ra, a vé­let­len ágy mel­lett. – Hát ezt nem vi­he­tem el… Biz­tos ben­ne, hogy eb­ből pénz lesz, Mr. Har­din?

– Nem – vá­la­szolt őszin­tén Har­din. – De nem tu­dok mást el­kép­zel­ni.

– Azt mond­ta, an­gol az ügy­véd. Sem­mi­fé­le an­golt nem is­me­rek, és ki se tet­tem még a lá­ba­mat az Ál­la­mok­ból. Hend­rix meg­ráz­ta a fe­jét. – De hát azt mond­ja, fi­ze­tik az utat. Ennyit meg­ér.

Le­men­tek a föld­szint­re, a sző­ke lány még min­dig ott volt. – Big­gie mi­kor jön meg? – kér­dez­te.

– Nem mond­ta – fe­lelt kur­tán Hend­rix. A lány a há­ti­zsák­ra né­zett. – Mész va­la­ho­va?

– Nem messzi­re. – Hend­rix meg­kö­szö­rül­te a tor­kát. Csak le… öö… Me­xi­kó­ba, Mr. Har­din­nal. Egy cso­ma­got kell el­hoz­nunk Ti­ju­a­ná­ból.

A lány meg­ér­tő­én bó­lin­tott. – Vi­gyázz! A vá­mo­sok­nak túl jó az or­ruk. Mit ho­zol? Fü­zet vagy ko­kót?

– Ko­kót – mond­ta Hend­rix. – Me­he­tünk, Mr. Har­din. Ahogy be­száll­tak a ko­csi­ba, Hend­rix igye­ke­zett vi­dám ké­pet vág­ni. – Fö­lös­le­ges vi­lág­gá kür­töl­ni, hogy hová me­gyünk.

– Igaz – mond­ta Har­din. – Sem­mi ér­tel­me. – Be­in­dí­tot­ta a mo­tort, s ahogy ki­eresz­tet­te a ké­zi­fé­ket, va­la­mi el­fü­tyült az orra előtt. Hend­rix fel­ki­ál­tott. Har­din rá­pil­lan­tott: ke­zét a vál­lá­ra szo­rí­tot­ta, uj­jai közt vér szi­vár­gott.

Har­din­ra nem most lőt­tek rá elő­ször éle­té­ben. Gázt adott, csak úgy füs­tölt a gumi, és tel­jes se­bes­ség­gel for­dult be az első sar­kon. Csak az­tán né­zett a vissza­pil­lan­tó tü­kör­be, hogy ül­dö­zi-e va­la­ki. A sa­rok tá­vo­lo­dott mö­göt­te, s ő, sem­mit sem lát­ván, le­las­sí­tott, épp a se­bes­ség­ha­tá­rig. Az­tán meg­szó­lalt: – Hogy vagy, Hank?

– A szent­sé­git! – néz­te hi­tet­le­nül a vért a ke­zén Hend­rix. – Mi tör­tént?

– Meg­csí­pett egy da­rázs – vá­la­szol­ta Har­din. – Egy hang­tom­pí­tós pisz­toly­ból. Na­gyon fáj?

– Azt mond­ja, rám lőt­tek? – kér­dez­te Hend­rix. – Ki akar­na en­gem meg­öl­ni?

– Ta­lán épp egy né­me­tes ki­ej­té­sű, seb­he­lyes úri­em­ber. Ta­lán jobb is, hogy te meg Big­gie le­kés­te­tek az esti ran­de­vút. Hogy ér­zed ma­gad?

– Zsib­bad – mond­ta Hend­rix. – A vál­lam tel­je­sen zsib­badt.

– A fáj­da­lom ké­sőbb jön. – Har­din még min­dig a tük­röt fi­gyel­te. Úgy tűnt, min­den rend­ben van. De azért tett né­hány ka­nyart ta­lá­lom­ra, mi­előtt meg­szó­lalt: – El kell tűn­nünk az ut­cák­ról. Bí­rod még egy­pár per­cig?

– Azt hi­szem.

– A kesz­tyű­tar­tó­ban van pa­pír zseb­ken­dő. Te­gyél egy kö­teg­gel a seb­re.

Har­din rá­haj­tott a San­ta Mo­ni­ca-i gyors­for­gal­mi­ra, on­nan észak felé a San Di­e­gó-ira. Fe­jé­ben egy­mást ker­get­ték a gon­do­la­tok. Ki adta le a lö­vést? Mi­ért? Ki volt a cél­pont?

– Én nem tu­dok róla, hogy bár­ki is az éle­tem­re tör­ne. Hát te, Hank?

Hend­rix a vál­lá­hoz szo­rí­tot­ta a pa­pír zseb­ken­dő­ket az inge alatt. Sá­padt volt. – Én sem!

– Azt mond­tad an­nak a lány­nak, hogy Ti­ju­a­ná­ba me­gyünk egy ko­ka­in­cso­ma­gért.

– El­lá­nak? Va­la­mit kel­lett mon­da­nom, hogy Big­gie-t le­rázzuk.

– Nem volt meg­lep­ve. Gyak­ran csi­nál­já­tok? Már­mint a ko­ka­in­csem­pé­szést?

– Elő­for­dul – is­mer­te be Hend­rix. – De csak kis té­tel­ben.

– Ez­zel nem ne­héz el­len­sé­get sze­rez­ni – foly­tat­ta Har­din. – Eset­leg be­le­köp­tél va­la­ki­nek a le­ve­sé­be. A nagy­me­nők ezt nem ve­szik jó né­ven, és nem fe­lej­te­nek.

– Ki van zár­va – mond­ta Hend­rix. – Több mint egy éve csi­nál­tam utol­já­ra. – Ki­cse­rél­te a zseb­ken­dő­ket. – Mi az is­ten­nyi­lá­ba rán­gat bele en­gem?

– Sem­mi­be se rán­gat­lak. Azon va­gyok, hogy ki­rán­gas­sa­lak.

Hosszú csend kö­vet­ke­zett, mind­ket­ten gon­do­la­ta­ik­ba me­rül­tek. Har­din a ven­tu­rai gyors­for­gal­mi­ra for­dult, ke­let­nek.

– Hova me­gyünk? – kér­dez­te Hend­rix.

– Egy mo­tel­ba. De előbb meg­ál­lunk egy pa­ti­ká­nál köt­sze­rért meg gyógy­sze­rért.

– Az is­ten­fá­ját! Or­vos­ra van szük­sé­gem!

– Azt majd meg­lát­juk, ha fe­dél alatt le­szel, és pi­hen­tél egy ke­ve­set.

– Har­din nem tet­te hoz­zá, hogy a lőtt se­be­ket je­len­te­ni kell a rend­őr­sé­gen. Ezt meg kell fon­tol­nia.

A Ri­vers­ide Dri­ve-on levő mo­tel­hoz haj­tott, ahol elő­ző­leg is meg­szállt, és ki­vett két szo­bát. Az a nő volt a re­cep­ci­ó­ban, aki a múlt­kor. Har­din meg­je­gyez­te: – Megint el­tűnt a San Gab­ri­el!

– El, saj­nos – fe­lel­te a nő, ki­csit szo­mor­ká­sán. – Fo­ga­dok, hogy megint nem lát­juk tíz évig.

Har­din el­mo­so­lyo­dott. – Leg­alább a le­ve­gőt lát­juk, amit be­szí­vunk.

A szo­bá­já­ba kí­sér­te Hend­ri­xet, meg­vizs­gál­ta a se­bet; az ered­mény meg­nyug­tat­ta. Könnyű seb volt, cson­tot nem ért a go­lyó, vi­szont nem is jött ki a má­sik ol­da­lon, Hend­rix tes­té­ben ma­radt. – Túl­éled. Csak egy hu­szon­ket­tes – sem­mi­ség!

Hend­rix mor­gott. – Úgy ér­zem, mint­ha egy ló rú­gott vol­na meg.

Amíg a se­bet kö­töz­te, Har­din a go­lyó ka­li­be­rén tű­nő­dött. Két dol­got je­lent­he­tett: a go­lyót vagy egy ama­tőr vagy egy na­gyon jó pro­fi lőt­te ki. Csak­is iga­zi pro­fi gyil­kos hasz­nál hu­szon­ket­test, olyan va­la­ki, aki pon­to­san oda tud ta­lál­ni, aho­va akar.

Meg­szo­rí­tot­ta az utol­só cso­mót is, és fel­kö­töt­te a kart. – Van egy üveg a tás­kám­ban – mond­ta. – Azt hi­szem, mind­ket­tőnk­nek jót ten­ne egy korty.

Be­hoz­ta a whis­kyt meg egy kis je­get, ke­vert két italt, az­tán a maga szo­bá­já­ba in­dult, po­hár­ral a ke­zé­ben. – Ma­radj vesz­teg! – mond­ta, mi­előtt ki­lé­pett. – La­píts, mint nyúl a fű­ben! Mind­járt jö­vök. – Gun­nar­son­nal akart be­szél­ni.

– Ugyan hova men­nék? – kér­dez­te pa­na­szo­san Hend­rix.

***

Gun­nar­son ha­ra­pós ked­vé­ben volt. – Csak rö­vi­den, Ben, dol­gom van.

– Meg­van a Hend­rix fiú – tért rá rög­tön a lé­nyeg­re Har­din. – A baj csak az, hogy épp most ka­pott egy go­lyót va­la­ki­től.

– Hogy az is­ten ver­je meg! – tört ki Gun­nar­son. – Mi­kor?

– Nem egé­szen egy órá­ja. Épp az­u­tán, hogy meg­ta­lál­tam.

– Mennyi­re ko­moly?

– Nem vé­szes, de a go­lyó még ben­ne van. Csak egy hu­szon­ket­tes, de a seb el­mér­ged­het. Or­vos­ra van szük­sé­ge.

– Mo­zog­ni tud?

– Tud – fe­lel­te Har­din. – Mond­juk, nem fut­ja le négy perc alatt a mér­föl­det, de tud mo­zog­ni. Könnyebb váll­seb.

Kis szü­net után Gun­nar­son meg­kér­dez­te: – Ki tud róla?

– Te, én, Hend­rix meg aki bele lőtt – kö­zöl­te Har­din.

– És az ki a ros­seb volt?

– Nem tu­dom. Va­la­ki más is ke­re­si Hend­ri­xet, több­ször ke­resz­tez­tem a nyo­mát. Kül­föl­di pa­sas, ta­lán né­met. Ez min­den, amit tu­dok. – Har­din be­le­kós­tolt a whis­ky­be. Mi ez az egész Hend­rix kö­rül? Van va­la­mi, amit tud­nom kéne, de nem árul­tad el? Nem örül­nék neki.

– Ben, ez rej­tély szá­mom­ra, es­kü­szöm! – fe­lel­te őszin­tén Gun­nar­son. – Fi­gyelj ide, Ben. Nuku or­vos! Hozd azt a köly­köt New York­ba, ami­lyen gyor­san csak tu­dod. Gye­re re­pü­lő­vel. Or­vos­ról én gon­dos­ko­dom.

– És mi lesz a ko­csim­mal?

– Vissza­ka­pod – nyug­tat­ta meg Gun­nar­son. – A tár­sa­ság fi­ze­ti a szál­lí­tást.

Har­din nem lel­ke­se­dett az öt­le­tért. Az au­tót majd va­la­mi hu­li­gán­ra bíz­zák, aki hajt, mint az őrült, gyil­kol­ja a mo­tort, el­fe­lej­ti el­len­őriz­ni az ola­jat, és majd­nem biz­to­san tönk­re­te­szi a ko­csit. – Hát jó – egye­zett bele vo­na­kod­va. De nem Los An­ge­les­ből re­pü­lünk. Azt hi­szem, töb­ben is ke­re­sik Hend­ri­xet, és le­het, hogy fi­gye­lik a rep­te­ret.

El­me­gyek San Fran­cis­có­ba, és ott szál­lunk re­pü­lő­re. Hol­nap­után tied a fiú.

– Rend­ben van, Ben – mond­ta Gun­nar­son, és le­tet­te a kagy­lót.

Más­nap ko­rán reg­gel in­dul­tak San Fran­cis­có­ba. Több mint há­rom­száz mér­föld volt az út, de Har­din gyor­san ha­ladt az In­ters­ta­te 5 au­tó­pá­lyán: mint min­den­ki, ő is fi­gyel­men kí­vül hagy­ta a se­bes­ség­ha­tárt. So­dor­ta a ko­csi­fo­lyam, csak ak­kor las­sí­tott kis­sé, ami­kor egye­dül ma­radt az úton.

Ha las­sab­ban megy az em­ber, mint a töb­bi­ek, könnyen be­le­sza­lad­hat­nak, és a mo­dern au­tó­kat kü­lön­ben sem las­sú tem­pó­ra ter­vez­ték jó uta­kon.

Hend­rix elég jól érez­te ma­gát, bár óva­to­san moz­gott a sé­rült vál­lá­val. Nya­fo­gott, hogy nem men­tek or­vos­hoz, de be­fog­ta a szá­ját, ami­kor Har­din azt mond­ta neki: – Ez annyit je­len­te­ne, hogy össze­üt­kö­zés­be ke­rül­nénk a tör­vénnyel. Ezt aka­rod? – Nyil­ván­va­ló­an nem akar­ta, mint ahogy Har­din sem.

Nem fe­lej­tet­te el, mit mon­dott neki Sawyer a jár­dá­ra kö­pés­ről.

Hend­ri­xet ért­he­tő mó­don iz­gat­ta, hogy mi­ért vi­szik New York­ba. – Ne kér­de­zős­ködj, fiam – mond­ta Har­din –, mert nem tu­dok fe­lel­ni rá. Én csak azt te­szem, amit mon­da­nak.

De őt is pisz­kál­ta, hogy nem tud­ja a vá­laszt, úgy­hogy ami­kor meg­áll­tak tan­kol­ni, meg­hív­ta Hend­ri­xet a biszt­ró­ba egy ká­vé­ra és fánk­ra, s meg­pró­bált a sa­ját sza­kál­lá­ra pu­ha­to­lóz­ni egy ki­csit. Bár elő­re tud­ta a vá­laszt, meg­kér­dez­te: – Nem le­het, hogy az öre­ged ha­gyott rád egy kis pénzt?

– Ki­zárt eset – mond­ta Hend­rix. – Évek­kel ez­előtt halt meg, még gye­rek vol­tam. – Meg­ráz­ta a fe­jét. – Kü­lön­ben is, anyám me­sél­te, mi­cso­da nap­lo­pó volt.

– Azt mond­tad, anyád is meg­halt, ugye?

– Igen. – Hend­rix fa­nya­rul el­mo­so­lyo­dott. – Mond­hat­ni, árva va­gyok.

– Ro­ko­nod van-e? Nagy­bá­tyád ta­lán?

– Nincs. – Hend­rix el­hall­ga­tott, a ká­vé­ját ke­ver­get­te. Vár­jon csak, van egy uno­ka­test­vé­rem Ang­li­á­ban, írt ne­kem, még ami­kor kö­zép­is­ko­lá­ba jár­tam; azt mond­ta, jön az Ál­la­mok­ba, és sze­ret­ne ta­lál­koz­ni ve­lem. Nem jött ugyan, de íro­ga­tott. Egy da­ra­big. Az­tán, azt hi­szem, nyo­mo­mat vesz­tet­te. Sok­fe­lé lak­tam.

– Hogy hív­ják?

– Ez ér­de­kes do­log. Ugyan­az a neve, mint az enyém, csak más­képp írja. Dirk Hend­riks. H-E-N-D-R-I-K-S.

– Apád is így írta a ne­vét, mi­kor még Dél-Af­ri­ká­ban élt – mond­ta Har­din. – Meg­van az uno­ka­test­vé­red címe?

– Csak annyit tu­dok, hogy Lon­don­ban la­kik. Le­ír­tam va­la­ho­vá, de el­vesz­tet­tem. Tud­ja, hogy van, mi­kor az em­ber foly­ton köl­töz­kö­dik.

– Tu­dom – fe­lel­te Har­din. – Le­het, hogy ő halt meg, és ha­gyott rád va­la­mit. Az is le­het, hogy ép­pen ő az, aki ke­res.

Hend­rix meg­ta­po­gat­ta a vál­lát. – Va­la­ki ke­res, az fix! – mond­ta.

Har­din így hát ha­ma­rabb ta­lál­ko­zott Gun­nar­son­nal, mint vár­ta. A Ken­ne­dy rep­tér­ről egye­ne­sen a tár­sa­ság­hoz men­tek ta­xi­val, s őt nyom­ban be­ve­zet­ték Gun­nar­son iro­dá­já­ba. Gun­nar­son az író­asz­ta­lá­nál ült, s rög­tön rá­för­medt. Meg­van a Hend­rix fiú?

– Itt vár a má­sik szo­bá­ban. Or­vost hív­tál? Fáj­dal­mai van­nak.

Gun­nar­son fel­ne­ve­tett. – No majd meg­gyó­gyít­juk. Biz­tos vagy ben­ne, hogy ő az?

– Két­ség nem fér hoz­zá.

Gun­nar­son a hom­lo­kát rán­col­ta. – Szó­val biz­tos vagy ben­ne.

– Én igen. No per­sze te is le fo­god el­len­őriz­ni.

– Naná – mond­ta Gun­nar­son. Egy kis pa­pír­ra raj­zol­ga­tott. – Gye­re­kei van­nak?

– Akit el­is­mer­ne, egy se. Nőt­len.

Har­din­nak az járt a fe­jé­ben, mi­ért nem ül­te­ti le Gun­nar­son.

Gun­nar­son meg­szó­lalt. – No hát ho­gyan is volt ez a lö­vés?

Har­din rész­le­te­sen el­mon­dott min­dent, ezen el­töp­reng­tek egy da­ra­big.

Vé­gül Har­din ki­bök­te: – Azt hi­szem, meg­szol­gál­tam a ju­tal­mat. Ez az ügy meg­iz­zasz­tott egy csöp­pet a vége felé.

– Mi­fé­le ju­tal­mat?

Har­din el­ké­pedt. – Azt mond­tad, ju­tal­mat adsz, ha Hend­rix nyo­má­ra aka­dok.

Gun­nar­son­nak arc­iz­ma se rez­dült. – Sem­mi ilyen­re nem em­lék­szem.

– Vesszek meg, ha nem mond­tad! Annyi­ra nem rossz a me­mó­ri­ám.

– Mért aján­lot­tam vol­na fel ju­tal­mat? – kér­dez­te Gun­nar­son. – Ma­gad is na­gyon jól tu­dod, hogy csak te­her vol­tál az utób­bi né­hány év­ben. Jó pá­ran rág­ták már a fü­le­met, hogy ele­gük van ab­ból, hogy po­tya­utast ci­pel­je­nek a há­tu­kon.

– Kik azok? – kö­ve­tel­te Har­din. – Ne­vezd meg őket!

– Kér­dez­ni itt csak ne­kem van jo­gom!

Har­din re­me­gett. Ide­jét se tud­ta, mi­kor volt ilyen dü­hös. Oda­vág­ta: – Ahogy öreg­szel, úgy le­szel egy­re szar­rá­góbb, Gun­nar­son!

– Ezt már nem nye­lem le! – Gun­nar­son rá­te­nye­relt az asz­tal­ra. – Ki vagy rúg­va! Mire le­ta­ka­rí­tod az asz­ta­lo­dat, a pénz­tár­ban lesz a vég­ki­elé­gí­té­sed. Most pe­dig mars az iro­dám­ból! – A te­le­fo­nért nyúlt, Har­din a düh­től va­kon sar­kon for­dult. Be­vág­ta az aj­tót. Gun­nar­son gú­nyo­san fel­hor­kant.

Har­din le­lif­te­zett a hall­ba, át­ment az utca túl­ol­da­lá­ra, az ír bár­ba, ahol a régi szép idők­ben töb­bet ta­nyá­zott, mint­sem akár a mája, akár a pénz­tár­cá­ja meg­en­ged­te vol­na. Fel­ült egy szék­re és oda­ve­tet­te: – Egy dup­la bour­bont!

Az ital fö­lött sor­sán el­mél­ke­dett. Az a ro­hadt Gun­nar­son! Har­din­nak nem volt szo­ká­sa, hogy a sors­ra pa­nasz­kod­jon, azt val­lot­ta, az élet olyan, ami­lyen­né tesszük. Most még­is úgy vél­te, hogy Gun­nar­son nem­csak tisz­tes­ség­te­len volt vele, ha­nem al­jas is. Öt­perc­nyi be­szél­ge­tés után ki­rúg­ni, hogy csak úgy szán­káz­zon – meg­alá­zó!

Ko­mo­ran né­zett a jövő elé­be. Mi­hez kezd­het­ne egy öt­ven­öt éves, sem­mi ke­len­dő te­het­ség­gel nem ren­del­ke­ző fér­fi? Dol­goz­hat­na a maga sza­kál­lá­ra, ha na­gyon akar­ná: ke­res­ne egy iro­dát, fel­ad­na né­hány új­ság­hir­de­tést, és lá­bát ló­gáz­va vár­ná a kli­en­se­ket – egy öre­ge­dő ma­gán­nyo­mo­zó… Va­ló­szí­nű, hogy fel­kop­na az álla. Még va­ló­szí­nűbb, hogy va­la­mi maf­fia­fő­nök test­őre­ként vagy bank­ka­pu­őr­ként vé­gez­né, és tyúk­sze­met kap­na a sok áll­do­gá­lás­tól.

És az au­tó­ja, hogy az is­ten ver­né meg! Há­rom­ezer mér­föld vá­laszt­ja el az au­tó­já­tól. Tud­ta, hogy ha vissza­men­ne Gun­nar­son­hoz, és szá­mon kér­né az ígé­re­tét, hogy vissza­ho­zat­ja a ko­csit New York­ba, Gun­nar­son a ké­pé­be rö­hög­ne.

Ren­delt még egy italt, és vé­gig­per­get­te ma­gá­ban az utób­bi né­hány hét ese­mé­nye­it. Gun­nar­son va­ló­ban meg­ígér­te, hogy ju­tal­mat ad, ha meg­old­ja a Hend­rix-ügyet ak­kor hát mi­ért ta­gad­ja le? Ar­ról szó sincs, hogy a Gun­nar­son Tár­sa­ság csőd­ben vol­na – a pénz úgy öm­lik hoz­zá, mint a zá­por­eső. En­nek más oka kell hogy le­gyen.

Ha jól meg­gon­dol­juk, a Hend­rix-ügy a kez­det kez­de­té­től fur­csa volt. Nem vall Gun­nar­son­ra, hogy vé­gig­hajt­son va­la­kit egye­dül az or­szá­gon – hi­szen ott van­nak a he­lyi iro­dái. Mért kí­ván­ta most így? És mért rúg­ta ki pil­la­na­tok alatt? Gun­nar­son szán­dé­ko­san pisz­kál­ta föl, ki­pro­vo­kál­ta a ve­sze­ke­dést, hogy Har­din el­ve­szít­se a fe­jét. Bár­me­lyik fő­nök jog­gal ki­rúg­hat bár­kit, aki szar­rá­gó­nak ne­ve­zi.

Hal­vány gya­nú eresz­tett gyö­ke­ret Har­din agyá­ban.

Tű­nő­dé­sé­ből egy vál­lá­ra tett kéz ráz­ta föl, meg egy hang: – Sze­vasz, Ben! Azt hit­tem, a nyu­ga­ti par­ton jársz!

Har­din oda­for­dí­tot­ta a fe­jét, és Jack Ri­chard­sont pil­lan­tot­ta meg. – Ott jár­tam – fe­lelt ked­vet­le­nül. – De hon­nan tu­dod?

– Ma reg­gel be­szél­tem a Los An­ge­les-i iro­dá­val. Wainw­right mond­ta, hogy ta­lál­koz­ta­tok. Mi­vel mér­ge­zed ma­gad?

– Ma­ra­dok a bour­bon­nál. – Szó­val Wainw­right csak nem tud­ta tar­ta­ni a lep­cses szá­ját. Ri­chard­son ve­zet­te a Gun­nar­son Tár­sa­ság köny­ve­lé­sét; min­den adat szá­mí­tó­gé­pen volt, és a gom­bo­kat Ri­chard­son nyo­mo­gat­ta.

Har­din hir­te­len fel­tá­madt ér­dek­lő­dés­sel né­zett rá. – Jack, hal­lot­tál-e ar­ról, hogy bár­ki is pisz­kált vol­na en­gem az iro­dá­ban? Hogy pa­nasz­ko­dott vol­na a mun­kám­ra?

Ri­chard­son meg­le­pett­nek lát­szott. – Nem tu­dok ilyes­mi­ről. Leg­alább­is nem pisz­kál­tak job­ban, mint bár­ki mást – tu­dod, hogy van. min­den­ki jár­tat­ja a szá­ját.

Har­din szür­csölt egyet a whis­ky­ből. – Gun­nar­son ma reg­gel ki­rú­gott. Ri­chard­son füttyen­tett. – Csak úgy?

– Csak úgy. Fél perc alatt.

– De mi­ért?

– Elő­ször is, mert szar­rá­gó­nak ne­vez­tem.

– Sze­ret­tem vol­na lát­ni az ar­cát – mond­ta Ri­chard­son.

– Nem cso­da, ha ki­rú­gott.

– De azt hi­szem, nem ez volt az ok – foly­tat­ta Har­din. Sze­rin­tem va­la­mi más van mö­göt­te. Ten­nél ne­kem egy szí­ves­sé­get?

– Le­het róla szó. At­tól függ, mi az. Pénzt ne kérj, Ben. Le va­gyok égve.

– Ki nincs? Szó­val meg­kér­dez­het­néd a fé­magyú kis ba­rá­to­dat oda­át, hogy mi an­nak az an­gol ügy­véd­nek a neve és címe, aki el­in­dí­tot­ta a Hend­rix-ügyet.

– A Hend­rix-ügy – is­mé­tel­te Ri­chard­son, és össze­rán­col­ta a hom­lo­kát. – Gun­nar­son azt na­gyon suba alatt tart­ja. Azt mond­ja, sze­mé­lye­sen fog­lal­ko­zik vele. Sem­mi in­for­má­ci­ót nem kap­tam ed­dig róla.

Har­din ezt ér­de­kes­nek ta­lál­ta, de nem fű­zött hoz­zá kom­men­tárt. – De az ere­de­ti ang­li­ai le­vél rész­le­tei bi­zo­nyá­ra meg­van­nak az ak­ták kö­zött.

– Gon­do­lom, igen. – Ri­chard­son nem volt túl lel­kes. Te is tu­dod, hogy Gun­nar­son mennyi­re ké­nyes a biz­ton­ság­ra. A kom­pu­ter min­den egyes adat­ki­ké­rést rög­zít, Gun­nar­son pe­dig ezt el­len­őriz­ni szok­ta.

– Min­dent nem tud el­len­őriz­ni; mást se csi­nál­na egész nap!

– Szú­ró­pró­ba­sze­rű­en szok­ta – is­mer­te el Ri­chard­son. De ha a Hend­rix-üggyel sze­mé­lye­sen fog­lal­ko­zik, an­nak az ada­ta­in bi­zo­nyá­ra raj­ta tart­ja a sze­mét. Nem koc­káz­tat­ha­tom meg, Ben! Ne kí­vánd, hogy en­gem is ki­vág­jon!

– Az is­ten sze­rel­mé­re! – fa­kadt ki Har­din. – Iga­zán ele­get tudsz ah­hoz, hogy meg­kár­tyázd azt a nya­va­lyás gé­pet! Te ír­tad az adat­bá­zis prog­ram­ját!

– Mi hasz­nod len­ne be­lő­le?

– Vesszek meg, ha tu­dom. Ezen ko­mo­lyan gon­dol­kod­nom kell. Va­la­mi nem stim­mel itt – a cson­tom­ban ér­zem. De csak hogy tudd: nem Gun­nar­son fog­lal­ko­zik az üggyel. Én fog­lal­koz­tam vele, és meg­ol­dot­tam! Ezek után ki­rú­gott. És én tud­ni aka­rom, hogy mi­ért!

– Hát jó, Ben. Meg­lá­tom, mit te­he­tek. De ne be­szélj róla! La­kat le­gyen a szá­don!

– Ki­nek be­szél­nék? Mi­kor­ra lesz meg?

– Hol­nap meg­pró­bá­lom. Dél­ben le­gyél itt!

– Re­mek – mond­ta Har­din, és fel­haj­tot­ta az ita­lát. – Én fi­ze­tek. Me­gyek és ki­ta­ka­rí­tok ma­gam után, ahogy jó fi­ú­hoz il­lik. – In­tett a pin­cér­nek. – Kí­ván­csi va­gyok, mit ért Gun­nar­son vég­ki­elé­gí­té­sen!