11

Az Ol Njo­rowa In­té­zet kö­rül­be­lül ti­zen­két ki­lo­mé­ter­re volt a Na­i­vas­ha-tó Szál­lo­dá­tól. Staf­ford le­zu­ha­nyo­zott, hogy le­mos­sa ma­gá­ról az uta­zás nyo­ma­it, az­tán oda­haj­tott, előbb a ta­vat öve­ző el­ső­ran­gú au­tó­úton, az­tán az ócs­ka föld­úton, amin min­den bi­zonnyal koc­ká­za­tos vál­lal­ko­zás len­ne esős idő­ben ve­zet­ni. Az in­té­zet a ko­mor Lon­go­not-vul­kán lej­tői alatt hú­zó­dott meg.

Erős, ma­gas drót­ke­rí­tés és őr­ház fo­gad­ta, ami meg­lep­te. A tül­kö­lés­re fut­va je­lent meg egy fér­fi, s ő egé­szen le­te­ker­te az ab­la­kot, mi­kor meg­lát­ta. A fér­fi le­ha­jolt hoz­zá: for­mát­lan, rán­cos arc bá­mult Staf­ford ar­cá­ba. – Igen, uram?

– Max Staf­ford va­gyok, Mr. Alan Hunt­hoz jöt­tem.

– Dr. Hunt­hoz? Igen­is, uram. – A gya­nak­vás rán­cai el­si­mul­tak az ar­cán.

– Vár­ják már. – Ki­egye­ne­se­dett, éle­set füttyen­tett, az­tán újra le­ha­jolt. – Egye­ne­sen elő­re, uram, amer­re a nyíl mu­tat. Nem le­het el­té­vesz­te­ni.

A kapu ki­tá­rult, Staf­ford ki­en­ged­te a kup­lun­got, és át­ha­ladt alat­ta. Az in­té­zet te­rü­le­tén asz­fal­to­zot­tak vol­tak az utak, jó ál­la­pot­ban. Öt­ven yar­don­ként úgy­ne­ve­zett „vak­rend­őrök”, bak­há­tak szel­ték át az utat, hogy az au­tók kény­te­le­nek le­gye­nek las­sí­ta­ni. Ahogy Staf­ford át­zöttyent az el­sőn, hát­ra­né­zett a vissza­pil­lan­tó tü­kör­ben: a kapu au­to­ma­ti­ku­san be­zá­rult mö­göt­te. A leg­több ház hosszú volt, és ala­csony, csak elöl emel­ke­dett egy két­eme­le­tes épü­let. A te­rep iga­zán jól kar­ban volt tart­va: szé­pen nyírt pá­zsit, vi­rág­zó fák min­de­nütt: bo­u­ga­in­vi­lea és ja­ca­ran­da­fák.

A fő­épü­let előtt be­állt két ta­ka­ro­san fes­tett fe­hér vo­nal közé. Mi­kor ki­szállt, úgy érez­te, a nap­su­ga­rak ka­la­pács­ütés­ként zu­hog­nak le a fe­jé­re. Mint­hogy a ten­ger­szint fe­let­ti ma­gas­ság csök­ken­tet­te a for­ró­sá­got; az em­ber haj­la­mos volt el­fe­lej­te­ni, hogy Af­ri­ká­ban van, nem messze az egyen­lí­tő­től. Hunt az osz­lop­csar­nok alatt, a be­já­rat­nál várt az ár­nyék­ban, és elé­jött.

Ke­zet fog­tak. – Örü­lök, hogy lá­tom.

– Én is örü­lök. – Staf­ford kö­rül­né­zett. – Kel­le­mes hely. Hunt bó­lin­tott. – Büsz­kék is va­gyunk rá. Kör­be­ka­la­u­zo­lom szí­ve­sen. Sör előtt vagy sör után?

– Irány a sör! – mond­ta hév­vel Staf­ford. Hunt ne­ve­tett.

Be­fe­lé me­net így szólt: – Ez az épü­let fő­leg az ad­mi­niszt­rá­ci­óé, iro­dák van­nak itt meg ilyes­mi. Plusz azok a la­bo­ra­tó­ri­u­mok, ame­lyek­hez kü­lön­le­ges fel­sze­re­lés­re van szük­ség, mint pél­dá­ul hű­tő­re. Há­tul sa­ját dí­zel-vil­lany­fej­lesz­tő­ink van­nak.

– Ezek sze­rint nin­cse­nek raj­ta a fő­há­ló­za­ton? Ez meg­lep. A tó kö­rül egy cso­mó ma­gas­fe­szült­sé­gű osz­lo­pot lát­tam ide­fe­lé. Na­gyo­kat!

– Azok újak, az Ol Ka­ria-i geo­ter­mál vil­lany­te­le­pé mind. De még nin­cse­nek be­kap­csol­va. A vil­lany­ve­ze­té­ke­ket a ja­pá­nok sze­re­lik, a geo­ter­mál prog­ram­hoz Iz­land­ból és Új-Zé­land­ból hoz­tak szak­ér­tő­ket. Ők az­tán ér­te­nek hoz­zá. Járt már Ol Ka­ri­á­ban?

– Majd leg­kö­ze­lebb.

– Ha raj­ta le­szünk a fő­ve­ze­té­ken, ak­kor is meg­tart­juk a sa­ját ge­ne­rá­to­ra­in­kat, tar­ta­lék­ként áram­szü­net ese­té­re. Be­nyi­tott egy aj­tón.

– Pa­ran­csol­jon.

Egy klub­te­rem­be ve­zet­te Staf­for­dot. Ki­sebb mé­re­tű bi­li­árd­asz­tal, ping­pong­asz­tal, kár­tya­asz­ta­lok, ké­nyel­mes szé­kek. A szo­ba vé­gé­ben bár­pult, mö­göt­te egy fe­hér ru­hás ke­nyai né­ger, ép­pen po­ha­rat fé­nye­sí­tett. Hunt elő­re­ment, és le­hup­pant egy szék­be. – Billy! Két sört!

– Igen­is, uram, két sör. Pré­mi­um?

– Ha­pa­na, fe­hér ku­pa­kos. – Hunt rá­mo­soly­gott Staf­ford­ra. – A Pré­mi­um egy kis­sé erős, ha a déli hő­ség­ben aka­runk sé­tál­gat­ni.

– Mi, a buggyant an­go­lok! – tré­fál­ko­zott Staf­ford.

– Hát igen. – Hunt ne­ve­tett. –Tud­ja, a Vik­tó­ria-ko­ri­ak­nak tel­je­sen ha­mis el­kép­ze­lé­se­ik vol­tak, a tró­pu­si si­sak­ja­ik­kal meg a fla­nel­mel­lé­nye­ik­kel. Na­gyobb va­ló­szí­nű­ség­gel kap­tak hő­gu­tát bent, mint kint – a ház­te­tő hul­lám­le­mez­ből ké­szült, és fa­fű­té­ses tűz­he­lyen főz­tek. A szo­bá­ik olya­nok le­het­tek, mint egy ke­men­ce.

Staf­ford Hunt nap­szít­ta ha­já­ra né­zett. – Maga az­tán nem fél a hő­gu­tá­tól.

– Ha egy­szer meg­szok­ta az em­ber, és nem vi­szi túl­zás­ba, nem le­het baj. – A bár­pin­cér le­tet­te a tál­cát az asz­tal­ra. írja a töb­bi­hez – mond­ta Hunt. Töl­tött a sör­ből. – Egész­sé­gé­re.

Staf­ford várt, amíg az első ége­tő­en hi­deg, friss korty le­sza­ladt a tor­kán, az­tán így szólt: – Kí­ván­csi len­nék va­la­mi­re. Egy ilyen in­té­zet mi­ért nem kap ál­la­mi tá­mo­ga­tást?

Hunt ki­nyúj­tot­ta a lá­bát, és szó­ra­ko­zot­tan ka­pa­rá­szott egy vö­rös he­get a comb­ján. – Ó, ka­punk mi tá­mo­ga­tást, csak ép­pen nem me­gyünk sok­ra vele. Az so­sem elég. De most vég­re tör­té­nik va­la­mi. Hal­lot­ta, mit mon­dott Bri­ce a mi­nap. Igaz, hi­va­ta­lo­san még nem je­len­tet­te be. Hunt foly­tat­ta. – Min­den­eset­re az igaz­ga­tó­sá­gi ta­gok is ide­tol­ták a ké­pü­ket. Lenn vol­tak a hé­ten, már­pe­dig ez az első eset, hogy itt lát­tam őket, és én két éve itt dol­go­zom.

Staf­ford így szólt: – Azt hin­né az em­ber, ha ilyen ke­vés a pénz, gyak­rab­ban a kör­mük­re néz­nek, nincs-e pa­zar­lás.

– Ó, Bri­ce min­den­ről tá­jé­koz­tat­ja őket. – Ki­csit meg­in­gott a hang­ja, mint­ha va­la­mi mást akart vol­na mon­da­ni, ta­lán azt, hogy Bri­ce in­kább sakk­ban tart­ja a ve­ze­tő­sé­get. – Azt nem mon­da­nám, hogy ma­chi­a­vel­lisz­ti­kus mód­sze­rei len­né­nek, de ne­kem iga­zán meg­fe­lel, hogy az igaz­ga­tó­ság fe­lénk se néz. Van ne­kem elég dol­gom. – Fel­pil­lan­tott és in­tett. – Itt van Judy és Jim Odhiam­bo.

Staf­ford fel­állt, de Judy le­gyin­tett, hogy ma­rad­jon a he­lyén. – Ül­jön csak le, Max. Meg­ha­lok egy jég­hi­deg to­ni­kért.

Be­mu­tat­ták Odhiam­bó­nak, aki ala­csony, köp­cös, iz­mos karú fér­fi volt. Hunt így szólt: – Házi szak­ér­tőnk, dr. Odhiam­bo a ga­bo­na­faj­ták min­den­tu­dó­ja. Ku­ko­ri­ca, kö­les, búza, amit csak akar — úgy is­me­ri őket, akár a te­nye­rét.

– Dr. Hunt tú­loz – há­rí­tot­ta el Odhiam­bo. Ma­gá­nak sört ren­delt, Ju­dy­nak to­ni­kot. Hunt Odhiam­bó­hoz for­dult. – Ta­lál­tam ne­ked va­la­mit, Jim. Egy ta­nul­mányt az Abst­racts­ben a pri­mi­tív, ősi ku­ko­ri­ca­faj­ták­ról, és eszem­be ju­tott, mit is me­sél­tél, a gén­kész­let meg­őr­zé­sé­ről. Ha ér­de­kel, elő­bá­nyá­szom.

Be­le­me­rül­tek a szak­mai tár­sal­gás­ba. Judy bo­csá­nat­ké­rő­en azt mond­ta: – Bi­zo­nyá­ra un­tat­ja.

– A leg­ke­vés­bé sem – fe­lel­te könnye­dén Staf­ford. – Sze­re­tem hal­la­ni, ami­kor szak­em­be­rek be­szél­get­nek, még ha egy han­got sem ér­tek be­lő­le. – Néz­te, ahogy a bu­bo­ré­kok fel­száll­nak a po­ha­rá­ban. – Alan me­sélt róla, mi­cso­da sze­ren­cse érte az ala­pít­ványt.

Judy fel­vil­la­nyo­zó­dott. – Igen, hát nem nagy­sze­rű? Az­tán hoz­zá­tet­te: – Nem mint­ha örül­nék egy an­gol öreg­úr ha­lá­lá­nak, de hát nem is is­mer­tem, mi meg annyi jóra tud­juk for­dí­ta­ni a pénzt.

– Ki volt ez az em­ber?

– Fo­gal­mam sincs róla.

Zsák­ut­ca. Staf­ford úgy érez­te, kez­de­mé­nyez­nie kell, kü­lön­ben soha nem jut egy­ről a ket­tő­re. – Mi­ért van szük­ség az erő­dí­tés­re?

Judy össze­rán­col­ta a hom­lo­kát. – Mi­fé­le erő­dí­tés­re?

– A ke­rí­tés­re meg a zárt ka­pus őr­ház­ra.

– Vagy úgy! – A lány hang­ja megint kis­sé bo­csá­nat­ké­rő­en csen­gett. – Jó len­ne csak szé­pet és jót mu­tat­ni a Ke­nyá­ba lá­to­ga­tók­nak, de bi­zony van­nak itt a kör­nyé­ken olya­nok, akik­nek kis­sé eny­ves a keze. Egy­re-más­ra tűn­tek el dol­gok – nem ko­mo­lyak per­sze, me­ző­gaz­da­sá­gi szer­szá­mok, ga­bo­na­ma­gok, ben­zin. A leg­több nem nagy ér­ték, de mi­kor Jim Odhiam­bo kü­lön­le­ges ku­ko­ri­ca­faj­tát kí­sér­le­tez ki egy bi­zo­nyos ta­laj­ra, és azt a ma­got lop­ják el, hogy az­tán va­la­mi tu­dat­lan va­nan­csi fa­ze­ká­ban kös­sön ki, az bi­zony rosszul esik. Na­gyon rosszul.

– Va­nan­csi?

– Ős­ho­nos ke­nyai. Vé­gül is nem kár­hoz­tat­ha­tok érte. Egyik mag olyan, mint a má­sik, ne­kik nem sok fo­gal­muk van ar­ról, mi fo­lyik itt. – Meg­ráz­ta a fe­jét. – No mind­egy, a ke­rí­tés­sel és a ka­pu­val meg­szi­go­rí­tot­tuk a biz­ton­sá­got.

Hunt ki­ürí­tet­te a po­ha­rát. – Jöj­jön, néz­zen kö­rül kis bi­ro­dal­mam­ban, Max. Az eme­le­ti ré­szen.

Staf­ford kö­vet­te, és út­köz­ben meg­kér­dez­te: – Bri­ce itt van ma?

– Ebéd­nél va­ló­szí­nű­leg ta­lál­koz­hat vele. – Hunt elő­re­ment a fo­lyo­són.

– Hely­ben va­gyunk. – Be­nyi­tott egy aj­tón.

Egy la­bo­ra­tó­ri­um volt az, tele rej­té­lyes be­ren­de­zés­sel és mű­sze­rek­kel, ame­lyek­nek a ren­del­te­té­sét Hunt nagy hév­vel ma­gya­ráz­ta, és ha­bár Staf­ford édes­ke­ve­set ér­tett be­lő­le, csak cso­dá­im tud­ta Hunt lel­ke­se­dé­sét. – Ta­lán most, hogy meg­lesz ez a pénz, meg­kap­ha­tom azt a gáz­kro­ma­to­grá­fot, ami­re olyan ré­gen fáj a fo­gam – mond­ta Hunt. A nyom­ele­mek fel­de­rí­té­sé­hez nél­kü­löz­he­tet­len.

Staf­ford az ab­lak­hoz lé­pett. In­nen a fel­ső szint­ről egé­szen messzi­re le­he­tett lát­ni. A tá­vol­ban jól ki­ve­he­tő volt a ke­rí­tés: egy fér­fi jár­kált mel­let­te, mint­ha őr­já­ra­ton len­ne. A vál­lán pus­ka ló­gott. – Mi­ért van szük­sé­gük fegy­ve­res őr­sze­mek­re?

Hunt ki­zök­kent a ke­rék­vá­gás­ból. – Ho­gyan?

– Fegy­ve­res őr­sze­mek. Mi­ért van rá­juk szük­ség?

– De­hogy van.

Staf­ford ki­mu­ta­tott. – Ak­kor az ott mit csi­nál?

Hunt az ab­lak­hoz lé­pett. – Ja, egy le­o­párd oko­zott ri­bil­li­ót a na­pok­ban, de hogy az ör­dög­be tu­dott át­jut­ni a ke­rí­té­sen, ar­ról fo­gal­munk sincs. El­ra­ga­dott két ku­tyát, a bent­la­kók pe­dig fél­nek – van­nak itt gye­re­kek is, akik­re a le­o­párd szí­ve­sen va­dá­szik.

– És nem tud­ják, ho­gyan jut be?

– Bri­ce sze­rint va­ló­szí­nű­leg egy fá­ról, ta­lán egy akác­ról, ame­lyik túl kö­zel nőtt a ke­rí­tés­hez. Épp ma reg­gel szer­ve­zett egy fel­de­rí­tő kör­utat Ol Njo­rowa kö­rül.

– Mi­lyen hosszú a ke­rí­tés?

– Hon­nan tud­jam – fe­lelt ne­vet­ve Hunt. – Sose mér­tem.

Az ebéd a sze­mély­ze­ti ét­ke­ző­ben volt, amely mel­lett el­búj­ha­tott vol­na egy kö­ze­pes szál­lo­da ét­ter­me. Tá­gas te­rem, szép asz­tal­te­rí­tők­kel, ezüst­ne­mű­vel, az étel is első osz­tá­lyú. Staf­ford­ban ön­kén­te­le­nül fel­ve­tő­dött a gon­do­lat, hogy eb­ben az ál­lí­tó­lag pénz­szű­ké­ben levő in­téz­mény­ben a ve­ze­tő sze­mély­zet­nek iga­zán jó sora van.

Majd­nem min­den­ki­nek be­mu­tat­ták az ebéd előt­ti koc­cin­tás so­rán. A ne­ve­ket és ar­co­kat azon nyom­ban el­fe­lej­tet­te, amint az ilyen­kor len­ni szo­kott, de úgy lát­ta, hogy nagy­já­ból egyen­lő arány­ban van­nak köz­tük fe­ke­te ke­nya­i­ak, in­di­a­i­ak és fe­hé­rek. A „dok­tor” és „pro­fesszor” cí­mek csak úgy röp­köd­tek.

Hunt rá­vi­gyor­gott, és oda­súg­ta: – A cí­mek­nek szin­te né­me­tes kul­tu­sza ala­kult itt ki. Ma­gá­nak nincs vé­let­le­nül dok­to­rá­tu­sa?

– Nincs.

– Kár.

Staf­for­dot újra be­mu­tat­ták Bri­ce-nak, aki meg­kér­dez­te: – Jól ka­la­u­zol­ja Alan, Mr. Staf­ford?

– Na­gyon – mo­soly­gott Staf­ford.

Rö­vid ide­ig be­szél­get­tek még, az­tán Bri­ce to­vább­lé­pett, cso­port­ról cso­port­ra ván­do­rol­va, min­den­ki­nek jut­tat­va egy szót, egy ne­ve­tést. Jo­vi­á­lis, iga­zi ve­ze­tői ér­zék­kel meg­ál­dott em­ber­nek tűnt. Ez utób­bi Staf­ford­ból sem hi­ány­zott, és ész­re­vet­te má­sok­ban is.

Pár perc múl­va asz­tal­hoz ül­tek, Staf­ford Hun­ték­kal és Odhiam­bó­val. Bri­ce felé bic­cen­tett, aki tá­vo­labb ült, mint­egy a fő­he­lyen. – Ro­kon­szen­ves fic­kó.

Odhiam­bo bó­lin­tott. – Pe­dig csak la­i­kus. – Elő­re­ha­jolt. –Tud­ja-e, hogy szin­te sem­mit sem ért ab­ból, ami­vel mi itt fog­lal­kozunk? Fur­csa egy ilyen in­tel­li­gens em­ber­től. Vi­szont jó ve­ze­tő.

Judy így szólt: – De Jim, te meg nem ér­tesz az iro­da­lom­hoz.

– De szí­ve­sen ol­va­sok – vá­la­szolt me­re­ven a fér­fi. – Még ha nem is ér­tek min­dent. Bri­ce vi­szont egy­sze­rű­en nem is akar tud­ni a mun­kánk­ról. – A fe­jét ráz­ta, és Staf­ford­ra né­zett. – Mi, ve­ze­tő al­kal­ma­zot­tak min­den hé­ten meg­be­szé­lést tar­tunk, amin ré­geb­ben Bri­ce el­nö­költ. Kép­te­len hely­zet volt, mert az ég­vi­lá­gon sem­mit nem ér­tett. Vé­gül meg­un­ta, és ránk hagy­ta az egé­szet.

Alan Hunt így szólt: – Leg­alább azt el kell is­mer­ned, hogy tisz­tá­ban van a kor­lá­ta­i­val, és hagy min­ket dol­goz­ni.

– Ez tény – mond­ta Odhiam­bo.

– De ak­kor ki han­gol­ja össze a ter­ve­zést? – kér­dez­te Staf­ford. – Már­mint a tu­do­má­nyos ter­ve­zést.

– A heti ülé­se­ken tár­gyal­juk meg a ha­la­dást, és dönt­jük el a to­váb­bi te­en­dő­ket – fe­lelt Odhiam­bo.

– Így van – mond­ta Hunt. – Bri­ce csak ak­kor szól bele, ha anya­gi­ak­ra ke­rül sor. Ő irá­nyít­ja a pénz­ügye­ket. Meg kell adni, ah­hoz na­gyon ért.

Az ebéd fi­nom volt. Már a vé­gén, a friss gyü­mölcs­nél tar­tot­tak, ami­kor Bri­ce ké­sé­vel meg­ko­cog­tat­ta a po­ha­rát, mire azon­nal el­ült a be­szél­ge­tés mo­ra­ja. Fel­állt. – Höl­gye­im és ura­im, ba­rá­ta­im, mun­ka­tár­sa­im. Úgy ta­pasz­tal­tam, bi­zo­nyos plety­kák ke­rin­ge­nek kö­re­ink­ben va­la­mi­fé­le vál­to­zás­ról az in­té­zet va­gyo­ni hely­ze­tét il­le­tő­en – ked­ve­ző vál­to­zás­ról, te­het­ném hoz­zá. Nem sze­re­tem a plety­kát épp elég bi­zony­ta­lan az élet anél­kül is –, úgy­hogy ké­rem, te­kint­sék a kö­vet­ke­ző­ket hi­va­ta­los be­je­len­tés­nek. – Szü­ne­tet tar­tott, a légyzüm­mö­gést is hal­la­ni le­he­tett. – Az ala­pít­vány bir­to­ká­ba ke­rült egy bi­zo­nyos pénz­összeg­nek, amit egy eu­ró­pai il­le­tő ha­gyo­má­nyo­zott rá. A szó­ban for­gó összeg öt- vagy hat-, sőt ta­lán hét – itt megint re­me­kül ki­szá­mí­tott ha­tás­szü­ne­tet tar­tott – mil­lió font ster­ling.

Fék­te­len lár­ma tört ki. Zú­gott a taps, min­den­ki fel­állt, él­jen­zett. Staf­ford is csat­la­ko­zott, mo­soly­gó arc­cal, mint min­den­ki más, de köz­ben azon járt az esze, hogy hová lett a pénz töb­bi ré­sze. Judy csil­lo­gó szem­mel for­dult felé. Hát nem nagy­sze­rű?

– De, az.

Bri­ce fel­emel­te a ke­zét, a taps el­ült. – Ez per­sze nem je­len­ti azt, hogy ezen­túl nyak­ló nél­kül köl­te­kez­he­tünk tet­te hoz­zá atyai han­gon, ál­ta­lá­nos de­rűt fa­kaszt­va. Lesz­nek bi­zo­nyos jogi pro­ce­dú­rák, mi­előtt meg­kap­nánk a pénzt, és ez né­hány hó­na­pig is el­tart­hat. Egye­lő­re te­hát min­den úgy megy to­vább, ahogy ed­dig. – Le­ült, és újra meg­in­dult a za­jos be­szél­ge­tés.

Staf­ford még min­dig nem tu­dott na­pi­rend­re tér­ni a do­log fö­lött. Az ed­di­gi­ek alap­ján úgy ítél­te meg, hogy Bri­ce be­csü­le­tes em­ber. A vég­ren­de­let sze­rint a több mint negy­ven­mil­lió font nyolc­van­öt szá­za­lé­ka az ala­pít­vány­ra száll. Mi­ért ha­zu­dik Bri­ce? Ha­zu­dik-e egy­ál­ta­lán? Le­het­sé­ges, hogy a Hendrykxx-va­gyont va­la­ki más dézs­mál­ja meg? Far­rar ta­lán? Volt már pél­da rá, hogy egy ügy­véd gaz­em­ber­nek bi­zo­nyult.

Az el­mél­ke­dés­ben Hunt za­var­ta meg Staf­for­dot.

– Hogy mond­ta?

– Meg­mu­ta­tom az in­té­ze­tet – is­mé­tel­te meg Hunt.

– Men­jünk.

Egy Land Ro­ve­ren jár­ták be a te­rü­le­tet, amit Staf­ford sok­kal na­gyobb­nak ta­lált, mint vár­ta. Nem­csak nö­vény­ter­mesz­té­si ku­ta­tó­mun­ka folyt itt, ha­nem ál­lat­te­nyész­té­si, sőt er­dő­gaz­dál­ko­dá­si is. Hunt ma­gya­rá­zott: – Pró­bá­lunk jobb bok­ro­kat ki­kí­sér­le­tez­ni, hogy le­gyen, ami meg­fog­ja a szá­raz ta­lajt. Ha a vé­dő­bok­rok el­pusz­tul­nak, a ta­lajt egy­sze­rű­en el­fúj­ja a szél. – Ne­ve­tett. – Az egyik ku­ta­tónk az­zal pró­bál­ko­zik, hogy olyan bok­rot fej­lesszen ki, ame­lyet nem esz­nek meg a kecs­kék.

Nagy te­rü­le­tet fog­lal­tak el a kí­sér­le­ti par­cel­lák, ame­lyek úgy fes­tet­tek így együtt, mint egy tar­ka koc­kás pok­róc. Hunt így szólt: – Ez a la­tin négy­ze­tek el­mé­le­tén ala­pul –, és mi­kor Staf­ford meg­kér­dez­te, mi lé­gyen az, Hunt hosszas ma­te­ma­ti­kai fej­te­ge­tés­be bo­nyo­ló­dott, ami ugyan meg­ha­lad­ta Staf­ford ké­pes­sé­ge­it, de annyit fel­fo­gott, hogy va­la­mi­kép­pen ter­ve­zé­si szisz­té­má­ra vo­nat­ko­zik. Böl­csen meg­je­gyez­te, hogy ma már min­de­nütt nél­kü­löz­he­tet­len a ma­te­ma­ti­ka.

Már vissza­fe­lé men­tek a fő­épü­let felé, mi­kor ész­re­vett va­la­mit, amit az em­ber nem szo­kott kap­cso­lat­ba hoz­ni egy me­ző­gaz­da­sá­gi in­téz­ménnyel – egy kö­rül­be­lül négy mé­ter át­mé­rő­jű, majd­nem me­rő­le­ge­sen álló pa­ra­bo­la­an­ten­nát. Áll­jon csak meg! – mond­ta. – Ez mire való?

Hunt fé­ke­zett. – Ó, ez az ál­lat­rész­le­gé. Ne­künk nem sok kö­zünk van hoz­zá.

– Ez – mond­ta nyo­ma­té­ko­san Staf­ford – egy ra­dar­er­nyő, és az ég­vi­lá­gon sem­mi köze az ál­la­tok­hoz.

– Té­ve­dés – mond­ta Hunt. – Ez egy adó-vevő, ami az­zal a mű­hold­dal áll kap­cso­lat­ban ott fenn. – Fel­fe­lé bö­kött a hü­velyk­uj­já­val. – És ki­zá­ró­lag az ál­la­tok­hoz van köze.

– Aha.

– Néz­ze, nincs ér­tel­me cso­da­nö­vé­nye­ket ter­mesz­te­ni, ha az ál­la­tok tönk­re­te­szik a föl­de­ket. Ma­gá­nak fo­gal­ma sincs, mi­lyen kárt tud okoz­ni egy ele­fánt, nem be­szél­ve a ví­zi­lo­vak­ról. Ha egy ví­zi­ló ke­resz­tül­csör­tet egy ku­ko­ri­ca­föl­dön, az olyan, mint egy ara­tó­kom­bájn: amit nem fal föl, azt le­gá­zol­ja. Ezért az­tán alap­ve­tő­en fon­tos ku­ta­tá­sok foly­nak az ál­la­tok moz­gá­sá­ra vo­nat­ko­zó­lag: tud­nunk kell, mi­lyen messzi­re me­rész­ked­nek, mer­re­fe­lé ha­lad­nak és mi­kor. Né­hány ál­lat­ra kis rá­di­ót he­lye­zünk, és egy mű­hold kö­ve­ti a nyo­mu­kat.

– Va­jon ma­guk tu­dó­sok mit ta­lál­nak ki leg­kö­ze­lebb? – Hunt vál­lat vont. – Na­gyobb hasz­na van per­sze a tény­le­ge­sen ván­dor­ló ál­la­tok kö­ve­té­sé­ben, mint pél­dá­ul az alasz­kai rén­szar­vas. Ak­kor al­kal­maz­ták ezt a mód­szert, mi­kor az alasz­kai olaj­ve­ze­té­ket ter­vez­ték. Az ele­fánt a szó szo­ros ér­tel­mé­ben nem ván­do­rol, bár a csor­dák sok­fe­lé jár­nak, a ví­zi­ló­nak pe­dig mind­össze húsz mér­föl­des csa­pá­sa le­het. – Az épü­let te­te­jén levő er­nyő felé bic­cen­tett. Arra is hasz­nál­ják, hogy nyo­mon kö­ves­sék a gnúk évi ván­dor­lá­sát a Se­ren­ge­ti vi­dé­ké­ről. – Ki­en­ged­te a fé­ket.

– Az Tan­zá­ni­á­ban van, ugye?

– Igen, de a gnúk nem res­pek­tál­ják az or­szág­ha­tá­ro­kat. Staf­ford ne­ve­tett: – Meg a rá­dió­hul­lá­mok sem. Ahogy to­vább­ha­lad­tak, Hunt így szólt: – Be­vin­ném, de most sen­ki sincs ott. Mint mond­tam, a mi mun­kánk­hoz az ál­lat­ku­ta­tók­nak ke­vés kö­zük van. A rész­le­get nem az ala­pít­vány fi­nan­szí­roz­za, mi csak he­lyet adunk ne­kik. Meg az­tán elég zár­kó­zot­tak, nem­igen ba­rát­koz­nak. Alig lát­juk őket.

Meg­állt a fő­épü­let előtt, Staf­ford pe­dig így szólt: – Kö­szö­net a szak­sze­rű be­mu­ta­tó­ért. Meg­hív­ha­tom a szál­lo­dá­ba va­cso­rá­ra?

Hunt bo­csá­nat­ké­rő­en ráz­ta a fe­jét. – Saj­nos, más dol­gom van – egy bi­zott­sá­gi ülés. El­len­ben meg­hív­ha­tom hol­nap egy kis lég­ha­jó­zás­ra? Jim Odhiam­bo kért meg, hogy csi­nál­jak a szá­má­ra né­hány fel­vé­telt.

– Örül­nék neki – mond­ta Staf­ford.

– Ma­gá­ért me­gyek a szál­lo­dá­ba – reg­gel hét­re.

***

Staf­ford vissza­haj­tott a szál­ló­ba, ahol üze­net vár­ta. „Hív­ja fel Cur­tist.” A szo­ba­te­le­font hasz­nál­ta. A kagy­lót Cur­tis vet­te fel, és így szólt: – Chip sze­ret­ne be­szél­ni az ez­re­des úr­ral, ha ez­re­des úr vár egy pil­la­na­tig.

Staf­ford várt. Chip hang­ját hal­lot­ta: – Max?

– Én va­gyok.

– Gun­nar­son és Hend­rix sza­fa­ri­ki­rán­du­lás­ra men­tek.

– Pon­to­sab­ban?

– Vad­ál­la­to­kat néz­nek egy vad­re­zer­vá­tum­ban. Ez a mi fő szen­zá­ci­ónk. Egy tu­ris­ta­cso­port­tal men­nek a Ma­száj Ma­rá­ba, a tan­zá­ni­ai ha­tár mel­lé. A ke­eko­ro­ki va­dász­lak­ban száll­nak meg. Ne ag­gód­jon, raj­tuk lesz a sze­münk. Fö­lös­le­ges bár­mi­fé­le terv­mó­do­sí­tás.

Staf­ford meg­kér­dez­te: – Biz­tos, hogy csak egy hét­köz­na­pi tu­ris­ta­cso­port­ról van szó?

– Biz­tos – nyug­tat­ta meg Chip. – Én is ide­gen­ve­ze­tős­köd­tem va­la­mi­kor. Tel­je­sen szok­vá­nyos tu­ris­ta­prog­ram, meg­mu­tat­ják ne­kik az öt sztárt: az orosz­lánt, a le­o­pár­dot, az ele­fán­tot, az orr­szar­vút és a bö­lényt. – Ne­ve­tett. – Ha sze­ren­csé­jük lesz, mert nem min­dig le­het lát­ni min­det.

– Mit csi­nált két ked­ven­cünk?

– Vá­rost néz­tek. A Ke­nyat­ta Kong­resszu­si Köz­pont te­te­jén levő for­gó ét­te­rem­ben ebé­del­tek. Gun­nar­son a nem­zet­kö­zi ka­szi­nó­ban ját­szott. A szo­ká­sos tu­ris­ta­prog­ram.

– Mi­kor men­nek a sza­fa­ri­ki­rán­du­lás­ra?

– Hol­nap­után.

Staf­ford ha­tá­ro­zott. – El tud­ná in­téz­ni, hogy Gun­nar­son kö­ze­lé­be ke­rül­jek? Sze­ret­ném ala­po­san meg­néz­ni ma­gam­nak.

– A Ma­rá­ba akar men­ni? – Chip gon­dol­ko­dott. – Hogy­ne, meg­old­ha­tó. Mi­kor?

– Ott sze­ret­nék len­ni, mi­kor Gun­nar­son meg­ér­ke­zik.

– Ma­rad­jon, ahol van. Hol­nap reg­gel ma­gá­ért me­gyünk.

– Hoz­za az őr­mes­tert is – mond­ta Staf­ford, és le­tet­te a kagy­lót.

Maga sem tud­ta, mi­ért akar ta­lál­koz­ni Gun­nar­son­nal, de a sem­mit­te­vés ide­ge­sí­tet­te, és kí­ván­csi volt, mi­ért ólál­ko­dik itt még min­dig Gun­nar­son. Biz­tos, hogy nem ál­lat­né­ző­ben – nem­igen hit­te, hogy Gun­nar­son a va­don ter­mé­sze­tért lel­ke­sed­ne – te­hát nyil­ván­va­ló­an vár va­la­mi­re. De ha igen, mire? Ezt min­den­eset­re fon­to­sabb­nak ítél­te, mint a lég­ha­jó­zást, így hát föl­emel­te a te­le­font, hogy le­mond­ja a ran­de­vút Hunt­tal.